Már alélve pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrázva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Melly már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zöld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
S aranyos csipkékkel körül övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
Az estve még félig bimbó virágokat,
Amellyek kitárván szagos kebeleket,
Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Mellyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
A kies völgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amellynek pirosló rózsából rakatott
Óltárára hint le a hajnal harmatot,
Mellyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
Az egész szent helyet béfüstölik velek:
Mellynek az ambránál éltetőbb illatja
Ártatlan érzéssel a lelket elhatja,
Erre a madarak koncerti zengenek,
S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
S rá tisztelő fővel a füvek hajlognak.
A széna már egy szálig fel van szedve,
Jőnek haza küntről az emberek.
Ezüst könnyek, sziporkák, csillogások,
S egy halvány csillag a fejünk felett.
A völgyek sűrű párázatban állnak,
A falun szétterül a füstgomoly,
Az uton a végső szekér is elmegy,
Álmából fölrezzen nyomán a por.
Hogy szállott le, mily tiszta észrevétlen
Mindent megejtő édes nyugalom...
A hold is a hegyek mögül kibukkan,
Megy őrsétára méla utakon.
/Ford.: Dr. Szeremley Ákos/
Az ég menyasszonya kék kárpitjából
Képét a víztükörbe szőtte be,
Gyűrü gyűrüt vált rajt' s édes varázsból
Vonaglik meg a mélyszin kebele.
Harmatcseppek gyöngyözve szétterülnek
A földszőnyegnek bársonya felett,
Atyjuk, az ég, nekik alászitálta
Tiszta olajjal kenni testüket.
Csendes beszéd, igéző suttogás kel,
A víz a náddal mint ölelkezik,
Két fénybogár a sarju közt kigyultan
Szemérmesen fényüket felvetik.
Hallatszik a tóka, mit ütemre verten
Szorgos harkály a bükk kérgén kopog,
A nyáj a fűben elpihent, de zengőn
Még csendül egyet-egyet a kolomp.
/Ford.: Dr. Szeremley Ákos/
Valahol három hars kiáltás,
a visszhangot lomb nyelte el,
mintha elvágták volna a szelet,
éj hull a házra, fekete lepel.
Az elhagyott kerti úton
éhesen nyüszítve sündisznó matat,
fülemüleszó újra s újra -
hajnalig szól e zeneáradat.
Kerengnek virágok zizegve -
álmában egy madár félrebeszél.
Hallod, ahogy a zizegésben
a holdsugár a tetőn mendegél?
A nyírfáktól őrizett legelőn
ködglóriásan Isten lépeget...
Ó, hadd keringjek a lábad körül,
s ki ne kerülj, mint holmi részeget.
Olyan akarok lenni, mint az út,
vagy mint a kő, rámléphetsz súlytalan,
vagy mint a dal, víz fölött szárnyaló,
vagy mint a rét, mi örömödre van.
/Ford.: Kormos István/
A föld felett, mely csendbe bágyadt,
aranyló felleg-raj lebeg.
A nagyhatárú, néma tájat
est-harmat fényesíti meg.
Patak zenél a völgy ködében,
dörgés morajlik valahol.
A nyárfa-lombok sűrűjében
akadt-szárnyú szél panaszol.
Álomra készül már alélva
a mély-zöld szálfa-rengeteg,
nagy árnyékában néha-néha
álomtalan levél remeg.
Csillag pislog nyugat tüzében,
a szerelem szép csillaga.
Lelkem könnyű, ily tiszta régen
gyermekszívem volt valaha.
/Ford.: Áprily Lajos/
Megjött az éj, s merengve áll
a hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.
S hetykén duruzsolnak, - a hold kiragyog, -
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő mai napról.
Egy ős gyerekdalt döngicsél
a víz, de unja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.
S álmos patakok puha medreikben
tovább duruzsolnak azért szelíden
a napról,
az elpihenő mai napról.
/Ford.:Radnóti Miklós/
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át:
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
A tó csöndes tükrében zöld hegyek,
köré kertek s fenyők karéja hajlik.
A csalitból, min átizzik az est,
csalogányok gyöngéd érzete hallik.
Pásztor-furulya visszhangjára vár:
citeraszó legényt s lányt hív táncba.
Hegyről vadászkürt zeng. Nyílsebesen
száguld a csapat a szarvas nyomába.
A völgyben a pataknál vaspöröly
ünnepi taktust ver tompán dobogva.
Hirtelen elhallgat, s a havason
áldást hint szét egy templom kis harangja.
Elhal a hajsza. Csak a csalogány
kíséri a harang-zengést dalával.
Áll a csónak - utasa felemelt
evezővel les a hangok szavára.
/Ford.: Garai Gábor/
Az erdőbe menekültem,
agyonűzött, árva vad,
a sok sima törzsre végső
pírját öntötte a nap.
Alig pihegek. Köröttem
moha vérzik, kő s patak.
Sebeimből szakad a vér?
Vagy ez csak szín, alkonyat?
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Észrevétlen felderül
a hó a tetőn.
Kél a hold a fák mögül,
csillog reszketőn.
Hideg a hold, halavány,
aranyos az ág -
a hold arany álma tán
az egész világ.
A falu mindent feled,
bút és gondokat.
A hold a tetők felett
szárnyat bontogat.
/Ford.: Képes Géza/
1
Alkonyodik odaáltal,
Pihenőre száll a nap.
Lomha füzek, lomha ággal
Tó vizébe hajlanak.
Elszakadtam kedvesemtül:
Most hullass, szem, sós vizet.
Ím' a fűz, a méla, rezdül:
Szélben a nád zúg, zizeg.
Tiszta fényed éjszakámon
Távolról is átragyog.
Így rezegnek át a nádon
A mennybéli csillagok.
2
Felleg gyűl az alkonyégen,
Keble zúgva megszakad:
Panaszos hang kél a szélben:
Csillagod, tó, hol maradt? -
Keresik a fényt a szellők,
Felborzolva a vizet...
E borongást, ezt a felhőt
Már te föl nem deríted.
3
Lopva bolygok este végig
Titkos erdőösvenyen:
Ki, a puszta nádas-érig,
S hogy velem vagy, képzelem.
S a bokor ha elsötétül,
S zúg a nádas, rezeg a tó:
Oly bús minden: enyhülésül
Sírni, sírni volna jó!
Tiszta hangod lágy zenéje
Leng körülem, azt hiszem:
S éneked a tó vizébe
Merül halkan, szelíden.
4
Esthajnal. A nap
Nyúgovóra tér.
Felhős ég alatt
Nyargalász a szél.
Villámlik vadul,
Dörg irtóztatón,
Röpke fény vonul
Gyorsan át a tón.
Vészes ég alatt
Lelkem látni vél.
Hosszú hajadat
Lengeti a szél.
5
Méla holdfény lejti táncát
A tó sima tükörén,
Sápadt színű rózsaláncát
Fonva a zöld sás közé.
Túl a dombon a sötétbe
Szarvasok tekintenek:
Itt egy szárny halk libbenése,
És a nádas megremeg.
Sírva kell a földre néznem:
S képed' lelkem mélyin át
Halkan átvonulni érzem,
Mint egy csöndes estimát.
/Ford.: Reviczky Gyula/
Förgeteg zúdít vastagon
havat a tájra.
Lobog, lobog az asztalon
a gyertya lángja.
Hópiheraj, mint láng körül
nyáron a lepke,
kerengve az ablakomra gyűl
fehér seregbe.
És borul tőle ablakom
zúzos virágba.
Lobog, lobog az asztalon
a gyertya lángja.
Remegő árnyék imbolyog
a mennyezetre.
Keresztbefont lábak, karok
sorsok - keresztbe.
És két cipő egymásután
koppan a földre.
És végigcsordul a ruhán
a gyertya könnye.
És zuhan a világ vakon
havas homályba.
Lobog, lobog az asztalon
a gyertya lángja.
Néha betör egy szélroham,
feléje nyargal,
s a láng szárnyat bont boldogan,
akár egy angyal.
Február zúdít vastagon
havat a tájra.
Lobog, lobog az asztalon
a gyertya lángja.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Ím kedvesem édes! kék hegyen túl
A nap remegő sugára leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Oly biztosan int a berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
S hű párja körül a fülmile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A boldog aranykor képe dereng.
Ott messze irigylő vizsga szemektől
A földi szokás rabféke szakad:
Csak a szerelemnek égi hatalma
Vesz kényeket és új kénybe ragad.
S mint parti virággal víg ölelésben
A feldagadó habba vegyül,
Úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Míg a gyönyörűség mélyibe dűl.
S mint a füzes ingó lombjain által
A holdnak ezüst világa ragyog:
A teljesülés szép álma felettünk
Még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
S fülmile nyájas zengzete múl,
Majd éji lehelltén a komor ősznek
A csermelye fagy, a rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a lét,
És a liget ernyős rejteket ad,
Most éljük az éltet, hervad is az bár,
A múltnak azért emléke marad.
Nézd a magas égnek csillagírását:
Mely érezni és szeretni tanít!
Ó hadd szemeidben visszaragyogni,
Mit lelkem epedve s égve gyanít.
Hánykolódom ágyamon:
szinte fojt az éj, fülledt,
csak a falióra lüktet
a sötétben monoton.
Párka, orsód, zurrogásod,
halk homály, a suttogásod,
élet, egér-motozásod
mért izgat úgy, mondd, miért?
Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
Zokogás vagy számadás? Vagy
vád az elveszett napért?
Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
Büntetés vagy intelem vagy?
Szeretnélek érteni -
Szóljatok, éj titkai!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Suttog az éj, meg-meglegyint:
álmomat már elvitte mind:
érzem, valami szólni szeretne,
de nem hatolhat idegeimbe.
Szerelem szavai? Üzenetek,
melyeket szétszórtak a szelek?
Vagy a jövő valami árnya,
az figyelmeztet iszonyára?
/Ford.: Szabó Lőrinc/
A hold a fák közt
szikrázva süt:
gally moccan, ág zörg
és mindenütt
hangok remegnek...
Óh, hogy szeretlek.
A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyú füzet:
szél jaja rezzen...
Álmodj, szerelmem.
Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...
Isteni óra.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Szerte feketén
lapul a gyom
a fűz a kút fölött
búsul nagyon.
Gyászol a felhő
fehér ruhában:
a hold, a szemtelen,
hízik javában.
Gyom alól szól a
tücsökzene.
Este szép igazán
a jegenye,
nyújtózik égnek
de csak hiában -
a hold, a szemtelen,
hízik magában.
Suttogás: csönd: szók, jelekkel:
fülemile-dal:
holdezüst fák, csacska csermely:
álmodó moraj:
fényegyúlt éj, fényetűnt éj:
árnyak mindenütt:
édes arcon néma tündér-
játék: tiszta üdv:
rózsafelhő, - bíbor égbolt, -
szikrázó öröm: -
boldog könnyek, ölelés, csók -
s hajnal, lángözön!
/Ford.:Szabó Lőrinc/
Sápadt rózsapírban huny az alkony:
csillagokat nyit az esti ég:
a nyíresben fülemile csattog:
széna lebbenti leheletét.
Tudom, kedves, lelked gondja hol jár,
tudom szíved örök panaszát,
nem is kérem, hogy tettetni próbálj
s hazug mosolyt mímeljen a szád.
Meghasad a szíved, s írja nincsen,
nem süt csillag éjbe sose:
sírj, szabadon, zokogj, drága kincsem,
míg csak dalol a fülemile,
a zengő kín, a gyönyörrel áldott,
mely magát könnyé oldja szét:
sírj, sírj, lelkem, nem hallja sírásod
senki más, csak a csillagos ég.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
A szép őszi estékben valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó, borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
Mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Bozót s fa már mind zöld arany,
eltűnt az árnyak feketéje.
A kék égbolton gőzölve rohan
a Nap estéli nyughelyére.
Száguld a fény a málokon,
zeng füvek ezüst-kórusa.
Alulról búsan rázokog
erdők mogorva basszusa.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndese lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből a halk éjszakában
táncolva,zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél:
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld mind egy vén koldus, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Úgy áll a hidegben, didereg...az ínség
Vastagon van bágyadt ajkára festve.
Mit csinálna kint az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.
Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokba a pipa, elöttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával:
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak...újra megtelik, ha már fogy.
Kínálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit miképp kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
"Tessék szomszéd uram, tessék, komám uram!"
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmúlt, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lányka,
Fiatal pár, nem is a múlt időt hányja.
Mit is törődnének a múlttal? az élet
Elöttök vagyon még, nem a hátok megett:
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jó isten mégis jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemence körül
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva ül,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál...épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. -
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában múlt, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kút gém ott kinn az udvaron,
Lovat itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.
Esik a hó, mégis fekete az utca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.
Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
_ Nyitni fog, - nyitni fog, - nyitni fog!...
Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.
S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...
Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.
Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?
A fiúcska felébred,
most az ablak elé megy,
egy szál ingben se fázik.
Ömlik az ég aranya,
vizet hoz a kismama,
berkenyefa virágzik.
Fecske az eresz alatt,
a mellénye patyolat,
zengi hálás, víg dalát,
billeg frakkja farka -
csillámlik a part a
könnyű párafátyolon át.
/Ford.: Képes Géza/
Nyári este lágy fuvalma
rezdül: sóhajt a hegy alja,
fenyőerdő ösvényére
pereg a hold ezüst fénye.
Hajladoz a fenyő csendbe,
felkiált egy kakukk csengve,
megy a vándor, alszik gondja,
hull a holdfény a vadonra.
/Ford.: Képes Géza/
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak -
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagy bendőjű, nagy halat...
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s a kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.
Bokrok rácsa mögül míg idenéz s ezüst
fényt önt álmatag a fűre az éji hold
s zendül a csalogánydal,
búsan bolygok a berken át.
Boldog vagy, csalogány, fuvolatorkú, kis
dalnok: kedvesed a fészkeden ül veled
és férjének ezerszám
adja hitvesi csókjait.
Lombok árnya alatt gerlicepár gügyög,
szíve drága gyönyör! Másfele fordulok:
a sűrű s a homály vonz
s árva könny csurog arcomon.
Óh, hajnalsugaras kép, mikor érlek el
téged, aki borús lelkem előtt ragyogsz?...
S arcomon tüzesebben
reszket végig az árva könny.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Még fent a hold - az éji árnyak
ezüstösen hullámlanak:
nem sejti a nagy, büszke csillag,
hogy ébred már az ifjú Nap,
hogy keleten sugár sugárra
szökken, óvatos fényroham,
míg fent a homály kupolája
szikrázik diadalmasan...
Két-három-pillanatnyi játék
ingatja még az éjszakát,
s ím, vakító feltámadásként
ölel körül a napvilág!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
1
A levegő jég és üveg,
megyek a hó ropog alattam:
gőzt fúvok, szakállam zizeg:
tovább, tovább csak szakadatlan!
Hogy hallgat az ünnepi táj!
Holdfény hull az öreg fenyőkre,
s mintha vonzaná a halál,
úgy ejti ágát mind a földre.
Dermedj át, fagy, a szívemen,
hogy dúló, vad tüze megálljon
és végre benn is csönd legyen,
mint itt az éjszakai tájon.
2
Farkas vonít a sűrűn át:
mint anyát éhes csecsemője,
felüvölti az éjszakát
s véres koncát sürgeti tőle.
A havon most őrjöngve zúg
a szél föl s alá viharozva,
talán hogy ne vacogjon úgy:
ébredj, óh szívem, vad panaszra!
Ébredjenek halottaid,
kínok sötét serege szárnyalj!
Kavarogj és tűnj tova víg
és zord északi cimboráddal!
/Ford.: Szabó Lőrinc/