Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Cicero a gazdagságról és a szegénységről

Csak úgy ömlött a pénz, az arany, az ezüst meg a sok dísztárgy Rómába a gyarmatokról. A római tisztviselők zsarolták a gyarmatokat, néhány évi szolgálat után mind gazdagon tértek vissza a városba. Mindenki meggazdagodott közülük, de senki se mérkőzhetett Crassus vagyonával, mert neki valósággal tenger kincse volt. Sokan tisztelték is érte, s Rómában általában a "gazdag Crassus" néven emlegették.

Hiszen emlegethették is, mert ő maga dicsekedett itt is, ott is vagyonával, a város első emberének hitte magát, amiért neki volt a legtöbb pénze.

Addig-addig dicsekedett, míg Cicero megunta a dolgot, és a sztoikusok tanítását követve, alaposan megleckéztette Róma leggazdagabb emberét. Ebben a filozófiai leckében kimutatta, hogy Crassus valójában nem gazdag, hanem éppenséggel szegény. Persze, amit Róma gazdag emberéről mondott, az általában minden gazdagra áll, s ami a filozófusról szól, nemcsak Ciceróra, hanem valamennyi sztoikusra vonatkozik.

Bizony hevesen támadta meg Crassust a szenvedélyes és bátor Cicero:

- Ugyan minek mutogatod olyan szemtelenül azt a sok pénzt? Talán egyedül te vagy gazdag? És hátha nem is vagy gazdag? Mit szólnál, ha szegénynek neveznélek? Nézzük hát: ki érdemli meg, hogy gazdagnak nevettük?

Az gazdag, akinek annyija van, amennyiből elégedetten, jól megélhet, s aki ettől többet nem is kíván. Mindenki a saját felfogása, megítélése szerint gazdag, ebben nem mások szava, nem is a vagyon dönt. Bizony, aki elégedett a jövedelmével, aki semminek hiányát nem érzi, az gazdag.

De vajon a gazdagság jelének tekinthetem-e, ha valaki nyereségvágyból a vagyonszerzés egyetlen eszközét sem veti meg: követelőzik, csal, hamisít, becsapja az államkincstárt, harácsol, gyarmatot szipolyoz, barátai végrendeletét nemcsak várja, hanem meg is írja helyettük?

Az ember lelkivilága lehet gazdag, nem pedig a kincseskamrája. Hiába rakod tele kinccsel kamrádat, azért én bizony nem nevezlek gazdagnak.

A gazdagságnak bőség és elégedettség a gyümölcse, de ebből te sohasem eszel, mert mindig többre vágyol. Futsz a pénz után, rabja lettél, bizony mondom: szegény ember vagy.

Te kevésre becsülöd az én jövedelmemet, és ez kevésnek is látszik a te vagyonodhoz képest, de én beérem vele. Ha pedig mérlegre tesszük, milyen pénz ez, mennyire lehet és kell becsülni, néhány példát mondhatunk el.

Vajon mennyit ér az a pénzösszeg, amelyet Pürrhosz király kínált vesztegetésül Fabriciusnak, aki visszautasította? Mit jelent Scipio nagylelkűsége, aki örökrészét testvérének engedte át? Az ilyen erényes tettek többet érnek a pénznél!

A harácsoló, pénz után futkosó ember nem ismer mértéket, azt sem tudja, mi a takarékosság. Amikor kis házamat felépítettem, egyszerű, de kényelmes bútorokkal berendeztem, még maradt is valami az építésre szánt összegből. De hány építkezést láttam, ahol az aranyos tető, márványpadló, képek, szobrok, edények, bútorok és ruhák egyre növelték a költségeket, mert semmi sem volt elég! Ki gazdagabb hát: az-e, akinek még marad is valami az összegből, vagy aki pénzzavarba kerül? Ilyenkor ki nélkülöz, és ki van bőviben a pénznek?

Az gazdag, aki nem kívánja a pénzt, hanem elégedett a magáéval. Az ilyen ember a lélek kincseire vágyik, s ha ezeket megszerezte, boldogan él. Sok ravasz kereskedő, vagyonos tisztviselő azért vásárol telket vagy földet, mert az a legbiztosabb befektetés. De vajon nem biztosabb-e az erény, amelynek se tűzvész, se hajótörés vagy rossz időjárás nem árthat?

Ezért hát csak az olyan ember gazdag, aki semminek sincs híjával, nem fut a pénz után, vágyait mérsékeli, takarékosan, de nem szűkösen él keresetéből. Ezzel szemben a szegények is, gonoszak is mindazok, akik harácsolnak, minden úton-módon vagyont gyűjtenek, mert másokat megkárosítanak, gyakran az államot is becsapják, s amit összegyűjtöttek, az sohasem elég nekik.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Az idősebb Cato az öregségről

Szokratész félt az öregségtől. Cato ezt az életkort is szerette. Hiszen szerethette is, mer ez a kor sem fosztotta meg képességeitől, úgy dolgozott, vitázott és írt, mint akármelyik fiatalember. Már elmúlt nyolcvanéves, amikor egy alkalommal két tisztelője Laelius és Scipio ilyen szavakkal fordult hozzá:

- Már régóta bámuljuk bölcsességedet, mert te sohasem találtad súlyosnak az öregséget, pedig a többi öreg azt tartja: nehezebb hegyet tartunk a vállunkon még az Etnánál is.

- No, ezen nincs mit bámulni - felelte Cato ., mert aki a maga eszétől nem tud jól és boldogan élni, annak az élet minden korszaka nehéz. Bezzeg azok, akik az élet minden javát önmagukban keresik, semmit sem találnak rossznak, amit a természet kínál! Idetartozik az öregség is, ezt mindenki el akarja nyerni, s amikor elnyerte, vádaskodik ellene. Ez már igazán bolond állapot!

Ekkor már Laelius is közbeszólt:

- Ami azt illeti, Scipio és én is el akarjuk nyerni az öregséget. Adj hát tanácsot, miképpen lehet jól eltölteni ezt az életkort. Hosszú utat tettél meg, ez az út áll előttünk is, mondd hát el, mit tapasztaltál, s mi vár miránk.

- Jól van hát, elmondom, amit erről tudok. A helyes beszéd és jótett, maga az erény végig elkíséri az embert, bármilyen hosszú legyen az útja. Az öregkor ebben a legszerencsésebb, mert ilyenkor a bölcs egész életét végiggondolja, és a múltban véghezvitt tetteit feleleveníti. Ez az emlékezés a legtisztább örömök közé tartozik.

De az öregeknek csökken az emlékezőtehetsége! Ugyan, ugyan, csak annak csökken, aki megfeledkezik a folyamatos gyakorlásról. Nemcsak a nagy férfiak, hanem az egyszerű emberek is jól emlékeznek ebben a korban. Hányszor adnak megbízható, alapos tájékoztatást a törvényszéknek! Mennyire jól ismerik a múlt eseményeit!

Vajon a nagy költők, Homérosz, Hésziodosz, a nagy filozófusok, Püthagorasz, Démokritosz, Platón elnémultak-e öregkorukban? És az öreg parasztok? Ők is az utókornak dolgoznak. Amikor az egyik öregtől megkérdezték: "Kinek ülteted a gyümölcsfát?", így felelt: "A halhatatlan isteneknek, akik a gyümölccsel megajándékoztak, de meghagyták: adjam át az ajándékot utódaimnak is!"

No de a testi erő? Az öreg csak nem mérkőzhet a fiatallal!
Bizony nagy hiba, ha az öreg fiatalnak akar látszani, én nem irigylem a fiatalok erejét, mert ifjúkoromban sem irigyeltem sem a bika, sem az elefánt képességeit. A természet megszabja a lehetőséget, minden korban olyan feladatot vállaljunk, amelyet meg tudunk oldani.

No de ha erősebb is az ifjú, csak rászorul az öreg tanítására! És ez a beszélgetésünk nem azt bizonyítja-e, hogy szívesen hallgatják, aki hosszú pályafutásának tapasztalatait előadja? De csak azért adhatom elő, mert szellemi életet élek, szónokolok, írok, vitatkozom, sohasem töltöm az időt semmittevéssel. Késő öregségemben tanultam meg görögül, Phütagorasztól és a tanítványaitól átvettem azt a gyakorlatot, hogy esténként apróra felidézek mindent magamban, amit napközben mondtam vagy tettem. Ezzel is gyakorlom emlékezőtehetségemet, fejlesztem ítélőképességemet, és bizony nem irigylem az ifjakat, akik testüket nehéz tréninggel edzik. Aki így öregszik, észre sem veszi az öregséget, nem roppan össze, hanem lassan-lassan haladva előre, természetesen válik meg az élettől.

Azt is mondják, gyakran hangoztatják, hogy az öregség megfosztja az embert a gyönyörtől. De hiszen ennek az életkornak éppen ez a legszebb ajándéka! Azt ragadja el tőlünk, ami az ifjúkor legnagyobb veszedelme. Hiszen aki gyönyörre szomjazik, akit vágyai elragadnak, minden bűnre képes: elárulja hazáját, titokban tárgyal az ellenséggel, vagy házasságtörést követ el. Semmi sem veszedelmesebb, mint a gyönyör, és ha ez valakin eluralkodik, kioltja szellemét, és elpusztítja becsületét. Bizony, nagy hálával tartozunk az öregségnek, amiért meggátolja azt, amit nem szabad tenni. Meggátolja, mert hiszen az öreg nem kívánja szenvedélyesen a gyönyört, ehelyett a mértékletes életben találja örömét.

De igazi örömet talál! Én magam szívesen veszek részt a jó lakomán, akár kortársaim, akár fiatalok a vendégek. Ételt-italt kevesebbet fogyasztok, mint azelőtt, de talán éppen az öregség miatt, most többet beszélek. Olykor hajnalig is elbeszélgetek barátaimmal, és közben szívesen iszogatom a jó bort.

Hát még aki saját borát ihatja! Tudjátok-e, milyen öröm a földművelés? Mennyivel szebb, tisztább gyönyörűséget szerzett nekem mindig, mint másoknak az esztelen mulatozás! A föld mindenkor hálás: meghálálja a befektetett munkát. Az igazi gazdát nem csak a gyümölcs gyönyörködteti, hanem a föld megművelése is. A szántás, a magok elvetése, majd a finom szálacska kibújása, a növekedés, a kalászba szökkenés, mind-mind csupa gyönyörűség! És a szőlő művelése? De nem részletezem: higgyétek el, a kert művelése, a gyümölcsös gondozása öregségem legszebb öröme, legfőbb gyönyörűsége.

De hiszen olyan bölcsesség ez, amelyre már az őseink is rájöttek! Emlékezzetek Cincinnatusra, aki földjét szántotta, amikor a senatorok elmentek érte, és ráruházták a főhatalmat.

Amikor a spártai Lüszandrosz követségben járt Kürosz perzsa királynál, megbámulta a csodálatosan gondozott gyümölcsöst és mellette a szép virágoskertet. Örömmel szívta be a virágok finom illatát, és így szólt a királyhoz:

- Ezt aztán ügyes kertész gondozza!

- Ezt bizony én gondozom - válaszolta a király -, a fák legnagyobb részét is én ültettem.

Lüszandrosz látja a király bíborruháját, amelyet perzsa módra sok-sok gyémánt díszít, megcsóválja fejét, és azt mondja:

- Ó, Kürosz, téged méltán tartanak boldognak, mert az erény és a szerencse együtt jár tenálad.

Ugyanez a derék Lüszandrosz mondotta:

- Spárta az öregek igazi otthona, sehol sem becsülik meg jobban őket, mint nálunk.

Az bizony emlékezetes, hogy amikor egy tiszteletreméltó öreg Athénban a színházba lépett, egyetlen polgártársa sem adta át neki a helyét. Amikor aztán a spártai követekhez ért, azok egyszerre ugrottak fel, és hellyel kínálták. Megtapsolták őket, s ebből kisült: az athéniak tudják, mi a helyes, de nem mindig járnak el helyesen.

Hiszen bizonyosan helyes, ha az öreget előreengedik, ha átadják neki az ülőhelyet, és másképpen is megbecsülik. De azért sem a ráncok, sem az ősz fürtök önmagukban még nem teremtenek igazi tekintélyt. Azt már előbb, ifjú- és férfikorban kell megalapozni helyes beszéddel, jó tettekkel és áldozatokkal.

Végül az állítják, hogy azért szomorú az öregség, mert ott settenkedik mögötte a halál. Milyen szerencsétlen az öreg, aki hosszú idő után se tanulta meg, miképpen kell a halálfélelemtől megszabadulni! Ugyan miért féljünk a haláltól? Miért törődjünk vele, ha úgyis teljesen kioltja a lelkünket? Talán még kívánhatjuk is, ha a lelket olyan helyre vezeti, ahol halhatatlanná válik. Harmadik eset pedig nem lehetséges. Akkor hát miért féljek, ha halálom után szerencsétlen nem lehetek, sőt esetleg még boldog leszek?

De hát az ifjú remélheti, hogy még sokáig él, az öreg pedig már nem remélheti.

Csakhogy itt is az öregé az előny, mert ő már elérte azt, amit az ifjú csak remél: hosszú ideig élt, az meg csak kívánja a hosszú életet. Hosszú idő, rövid idő? Telnek az órák, a napok, a hónapok, az évek, az eltelt idő sohasem tér vissza, s nem lehet tudni, mi lesz ezután, ezért ki-ki annyi idővel elégedjék meg, amennyit a természet neki juttatott. A rövid idő is elég ahhoz, hogy becsületesen éljünk. Ehhez az öregség erőt is ad, gondoljatok Szolón szavára.

Amikor Szolón bátran szembeszállt Peiszisztratosz zsarnokkal, az megkérdezte tőle:

- Ugyan miben bízol, hogy ilyen vakmerően beszélsz?

- Öregségemben - felelte Szolón. - Hány ifjú, hány férfi áldozta életét a hazáért, sok falusi, tudatlan ember megvetette a halált, s én most, öregkoromban, féljek tőle? Az öregkor az élet utolsó felvonása, olyan ez, mint egy színdarab, melyet a természet írt. És mi, a színdarab szereplői, legyünk méltók a nagy szertőhöz, a természethez.

Ezt akartam nektek, ó, Scipio és Laelius, az öregségről elmondani. Legyetek ti is boldogok ebben az életkorban, és próbáljátok ki a valóságban mindazt, amit nektek elmondottam!

/Szerző: Lengyel Dénes/

Cicero a barátságról

Ha Platón megírta a maga dialógusát Szókratészról és barátairól, Cicero is megírta a kiváló rómaiakról a maga párbeszédeit. Az egyikben az idősebb Catót szólaltatta meg, és az ő nevében fejtegette az öregség titkait, a megöregedés művészetét, a másikban Laeliut beszéltette a barátságról.

Caius Laelius, ez a jeles római férfiú, igaz barátságban élt Scipióval, aki legyőzte Hannibált, s ezért a kitüntető " afrikai" melléknevet kapta. Ez a barátság kora ifjúságtól fogva egészen Scipio haláláig tartott, a két barát békében együtt olvasgatott, elmélkedett, lovagolt és lakomázott, de a háborúban sem váltak el egymástól, együtt harcoltak Afrikában a punok ellen.

Amikor Scipio meghalt, Laeliust két veje felkereste, mert vigasztalni akarták. Az egyik vő, Fannius, így szólt hozzá:

- Meghalt hát Scipio, ó, Laelius, meghalt a legjobb és legderekabb férfiú! De most mindenki rád tekint, mert téged bölcsnek tartanak, annak is szólítanak. Hiszen mélrán szólítanak így, mert téged nem a természet, a szokás tett bölccsé, hanem a tudás. Ezért aztán nem is a tömeg mondja, hogy bölcs vagy, hanem a művelt emberek. Téged a bölcsesség vigasztal, lelked mindenre felkészült, és az olyan emberi dolog, mint a halál, nem ér fel hozzád. Mégis, amikor a legjobb barátod halt meg, engem is, Scaevolát is sokan megkérdeznek: hogyan viseled el Scipio halálát?

Laeilus erre így felelt:

- Nagyon megindított és elszomorított engem Scipio halála. Szabad volt-e így éreznem? Ezt más filozófusok mondják meg, én nem akarok hazudni, bizony elérzékenyültem. El bizony, mert olyan baráttól fosztott meg a sors, amilyen sohasem lesz többé a világon. De azért van vigasztalásom, s ez elsősorban azt jelenti, hogy elkerülöm azt a csapdát, amelybe legtöbben beleesnek, amikor barátjukat siratják. Én ugyanis azt tartom: Scipióval semmi rossz sem történt. Ami történt, az velem történt, s a magam baját siratnám, ha sírva fakadnék. Scipio mindent elért, amit római férfiú elérhet, kétszer volt consul, győzött a háborúkban, és dicsősége tetőpontján halt meg. Én magam pedig boldog vagyok, hogy barátságban élhettem vele, mert hosszú-hosszú idő alatt alig három-négy ilyen barátság jön létre. Scipio és Laelius barátságáról az utókor sem feledkezik meg!

Ekkor a másik vő, Scaevola szólalt meg, és ezt mondta:

- Bizonyosan így lesz. De most arra kérünk, beszélj nekünk a barátságról: mit tartasz róla, s milyen tanácsot adsz nekünk?

- Nem vagyok én görög - kezdte Laelius -, hogy csak úgy hirtelen bármiről beszéljek: az ilyesmihez nagy gyakorlat kell. De ha már megkérdeztétek, hát lássuk!

Először is arra biztatlak titeket: a barátságot becsüljétek mindennél többre! Erre tanít a természet is: milyen jó, ha bajban is, kedvező viszonyok között is áll valaki az ember mellett. De hát vajon csak a bölcsnek lehet igazi barátja? Az előkelő filozófusok ezt tartják, de a római példa bizony mást mutat. Én bizony a becsületes, hűséges, bőkezű, igazságos férfiút, aki a gyönyörnek nem rabja, s nem irigy vagy vakmerő, azt jó embernek tekintem, ha nem is bölcs, ahogy a görögök kívánják. Mármost ez a jó ember köthet hozzá méltó barátságot, s a természet mutatja nekik az utat, amely a közös boldogsághoz vezet.

A legfőbb jó az erény, ebből születik a barátság, s ez fűzi össze a barátokat. Csak az erényes emberek lehetnek egymásnak barátai, a tolvajok, a rablók is összetartanak, de ezt a kapcsolatot közös bűn tartja össze, s ez nem barátság, hanem cimboraság.

Mi hát a barátság? Minden isteni és emberi dolog összhangja, s ezt a jóakarat és a szeretet hozza létre. A bölcsesség mellett ez a legnagyobb ajándék, melyet az emberek a halhatatlan istenektől kaptak. Egyesek a vagyont, mások az egészséget, ismét mások a hatalmat, a tisztségeket elébe helyezik, sőt néhányan még a gyönyöröket is. Pedig nagyon tévednek, mert ezek bizonytalan és múlékony dolgok, s nem tőlünk függnek, hanem a sors szeszélyétől. Ezzel szemben a barátságot az erényes élet szüli, az tartja fenn, mert a közösen végrehajtott helyes, hasznos tettek, az okos és szellemes beszélgetések töltik ki tartalommal.

A gyerekkori barátság tartalma rendszerint a közös játék, a vadászat, s mikor ez elmarad, bizony a barátságnak is vége szakad. Az igazi barátságot az erény teremti meg, ennek fényében ismerik meg egymást a barátok, s általában akkor, amikor jellemük már kialakult.

- Ne haragudj a szóért - vágott közbe Fannius -, de hadd kérdezzem meg: mire jó a barátság? Mi hasznát láttad annak, hogy Scipio olyan jó barátod volt?

Laelius nem haragudott meg, hanem így válaszolt vejének:

- Hogy mi hasznom volt belőle? Se víznek, se tűznek több hasznát nem láttam, mint ennek a barátságnak. Úgy beszélhettem Scipióval mindentől, mint önmagammal. Minden sikeremnek örült, én is az övének. És ha nehéz helyzetbe kerültünk? Inkább aggódtunk társunk életéért, mint saját sorsunkért! Valahányszor Scipióra pillantottam, mindig saját vonásaimat láttam az ő arcán. Mindig egymás mellett álltunk, jóban-rosszban, békében és csatatéren, s már azért is mindig helyesen akartunk cselekedni, mert barátunk előtt szégyelltük volna gyengeségünket.

Ekkor Scaevola szólt közbe:

- Boldog vagy, hogy ilyen barátra tehettél szert! De mi nem remélhetünk hasonló szerencsét, mert Scipiók ritkán születnek. Ezért adj hát tanácsot: hogyan válasszuk meg barátunkat? Milyen emberrel barátkozzunk össze?

- Örülök ennek a kérdésnek, kedves Scaevola, hogyne örülnék! Azt látom belőle, hogy komoly vizsgálattal akarod kiválasztani, és erényes tettekkel megőrizni a barátokat. Ez bizony örvendetes, mert minden gazda megmondja, hány juha, kecskéje van, de azt már nem, hogy hány barátra számíthat. Legyetek hát különbek az ilyen gazdánál!

Kit kell hát kiválasztani? Olyan szilárd, megbízható és állhatatos férfiút, akinek jellemét hosszabb ideig figyeltük. De nemcsak figyeljük, próbára is tesszük! Egyesekről már akkor kiderül, hogy megbízhatatlanok, amikor a kisebb kölcsönt nem adják meg, másokat nagyobb összegek lepleznek le. Sokak ígérgetéssel, hiú remények keltésével tartják azokat, akiket barátjuknak tekintenek, mások irigységükkel árulják el magukat. Akit baj ér, minden próbatétel nélkül is megtudja, kiben bízhat, mert ahogy Ennius írja: "Bizonytalan helyzetben tűnik ki a biztos barát."

De ez még nem elég! Csak őszinte, egyetértő férfiú lehet barátunk, aki hozzánk hasonlóan érez. Ez a férfiú nem hízeleg, hanem bírál, sohasem hazudik, nem gyanakvó s nem is képmutató. Barátot nem könnyű találni, de a hosszú, alapos kutatás megéri a fáradságot. Sok véka sót kell együtt megenni, míg a barátság megszilárdul, hanem aztán eltart egy életen át, sőt tovább is, hiszen Scipio emlékét halálomig őrzöm a szívemben.

Ekkor Fannius szólt közbe:

- Scipio és Laelius csodálatos barátsága örök példa marad, mégis megkérdezem: mi történt volna, ha egyikük elmarad társától, nem futja meg azt a fényes pályát, amely mind a kettőtöknek osztályrészül jutott? Vajon azok is jó barátságban élhetnek-e, akiket a sors szeszélye elszakít egymástól?

- De még mennyire! - válaszolta Laelius. - Az igazi barátok mindig egy szinten állnak, bár a sors egyiket talán felemeli, a másikat pedig lesújtja. Ahogy a derék fiú megbecsüli egyszerű szüleit, úgy becsüli a jó barát társát, bár ő gazdag, az meg elszegényedett. Ilyenkor mindig a gazdag ügyessége, tapintata oldja meg a feladatot: úgy segíti a szegényt, hogy az örömmel fogadja a segítséget. Olyan szívességet kér tőle, amit a szegény barát könnyen tud teljesíteni, kereseti lehetőséget biztosít számára, és nem sérti meg könyöradománnyal.

A szegény, az alacsonyabb rendű barát sohasem irigykedik, amiért barátja megelőzi akár tehetségével, akár szerencséjével. Nem kér segítséget, nem is panaszkodik, mert nem látja lényegesnek a különbséget kettejük helyzete között. Mindketten jól tudják: a sors szeszélye kiszámíthatatlan, nem is befolyásolhatja a barátságot, mert az szilárd alapon áll: az erényből származik, és az tartja fenn.

Ilyen szilárd, megbízható barátságot kössetek, ó, Fannius és Scaevola, s akkor ti is megismeritek azt a boldogságot, amelyet én Scipio társaságában oly sokáig élveztem.

/Szerző: Lengyel Dénes/

A boldogság útja: Héraklész a válaszúton

A nagy erejű Héraklész ifjú korában egyre azon tépelődött, mind azon gondolkozott, vajon mi az élet célja, ugyan melyik út vezet a boldogság felé. Addig-addig tépelődött ezen, míg egyszer vándorútra indult: meg akarta keresni a boldogságot.

Ahogy megy, mendegél, egyszerre csak elágazik az útja. Héraklész válaszúthoz érkezik. Mármost merre menjen? Nézelődik erre is, arra is, s hát egyszerre pillant meg két idősebb asszonyt, azok bizony nagy hanggal pörölnek egymással.

No, de amint Héraklészt megpillantják, felhagynak a civakodással, és mind a kettő sietve indul feléje.

Lihegve, fújtatva érkezik az első, s bizony nem sok öröme telik benne Héraklésznak. A koros asszonyság pirosra festve, kivágott ruhában úgy illegeti, kellegeti magát, mint a kacér menyecske. Turbékolva nevet, mutogatja bájait, pedig már réges-régen elvirágzottak. De ő, azzal nem gondolva, így szólítja meg az ifjút:

- Tudom én, Héraklész, nagyon is jól tudom, hogy min tépelődöl: te a boldogságot keresed. Ha azt keresed, éppen jó helyen jársz, mindjárt megmutatom neked az utat, mely a boldogsághoz vezet. Másra ne is hallgass, csak én rám, s nem bánod meg! No, hát idehallgass! Ha velem tartasz, mindig jó dolgod lesz, az egész életed csupa gyönyörűségben telik el, a gondot és bajt csak híréből ismered. Mást nem is teszel, csak válogatsz drágábbnál drágább ételek és italok között, élvezed a szerelmet, a pihenést és a játékot, a munkát és a háborúskodást másnak hagyod. Jöjj hát, kövess engem, mert az én barátaim jól élnek mások munkájából, és mindenből hasznot húznak.

Megdöbbent Héraklész, amikor ezt hallja, s megkérdi az öregasszonytól:

- Ó asszony, mi a te neved?

- Aki szeret, Szerencsének nevez, aki gyűlöl, Gonoszságnak hív.

- Az is vagy: Gonoszság - mondja erre a másik öregasszony, mert időközben odaér ő is.

Milyen szép, mennyire fenséges ez a matróna! Egyszerű, tiszta, fehér ruhát visel, ősz haja, előkelő viselkedése, tiszteletet parancsol. Nem hízelkedik, mint a kacér öregasszony, hanem határozott hangon szólal meg, és azt mondja az ifjúnak:

- Már régóta ismerlek téged, ó, Héraklész, nagy figyelemmel kísérlek már gyermekkorodtól fogva. Jól tudom, miben jársz: a boldogságot keresed. Ahogy ismerlek, erős, bátor ifjú vagy, ezért a boldogságot csak azon az úton találhatod meg, amelyiken én vezetem a barátaimat. Ez pedig nehéz, fáradságos út! Ha nagy és dicső tetteket akarsz végrehajtani, márpedig ez minden nemes lelkű ifjú vágya, akkor csak fárasztó, verejtékes edzéssel juthatsz előre, míg végül erős tested mindenben a léleknek engedelmeskedik. Ha azt akarod, hogy barátaid szeressenek, mindenkor és mindenben segítened kell őket. Ha pedig nagy kitüntetésre vágyol, tégy jót egész hazáddal! Dolgozz és harcolj, fáradozz önzetlenül az emberekért, hidd el, ennek a küzdelemnek önmagában is megtalálod a jutalmát.

- Ho hiszen - vágott közbe a kacér asszonyság - , ugyan kinek kell a nehéz, fáradságos út? Vigyázz, jól vigyázz, ó, Héraklész, mert ez a tiszteletre méltó hölgy az Erény, téged is rászed, mint annyi mást! Gondold csak meg, mennyivel kellemesebb az én utam!

- Ó, te szerencsétlen - kiáltott rá az Erény -, ugyan mi jót tudsz nyújtani az ifjaknak? Talán azt hiszed, örömük telik a tétlenségben?

A te barátaid csak úgy falják az ételt, még mielőtt megéheznek, csak úgy vedelik az italt, még mielőtt megszomjaznának. Hevernek a puha ágyon, még mielőtt elfáradnának. Ezért aztán aki barátaid közül fiatal, az gyenge, gyáva és tehetetlen, aki pedig a sok kéjelgésben öregedett meg, az mind gyengeelméjű.

Milyen más azoknak az élete, akik az erény útján járnak! Mert én az istenekkel élek együtt, s együtt élek a jó emberekkel is. Mindenki tiszteletben tart: a művészek legjobb munkatársa, a gazdák házának őrzője, a szolgák segítője vagyok. Őrzöm az emberek békéjét, s ha mégis háborúra kerül sor, azokat segítem, akik hazájukat védelmezik a támadó ellenséggel szemben.

Az én barátaimnak nagyobb gyönyörűsége telik az ételben és italban, mint a kéjenceknek, mert csak akkor esznek és isznak, amikor megkívánják. És milyen jól esik nekik az álom, amely nehéz munka után, súlyos harc után nyomja el őket.

Jöjj az én utamra, ó, Héraklész! Az erény megbízható, hűséges barátokat szerez, az ifjaknak az öregek dicséretét, az öregeknek az ifjak tiszteletét nyújtja. Az erényes életet kedvelik az istenek, megbecsülik, tisztelik mindenütt az emberek. Az erényes férfiú, aki önzetlenül munkálkodik, s ha kell, bátran harcol, örök dicsőséget szerez nevének. Jöjj hát, ó, Héraklész, lépj az erény útjára, dolgozz, küzdj, fáradj, csak így éred el a célodat, ez az egy út vezet el a boldogsághoz!

Héraklész pedig egy pillanatig sem habozott, elindult azon az úton, amelyet az Erény mutatott neki.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Halála előtt senkit se mondj boldognak

Híre járt, messze földön híre járt Kroiszosz lűdiai király gazdagságának, temérdek kincsének, hatalmas vagyonának. Gyűjtötte, rakásra gyűjtötte a király a sok kincset, s ha már összegyűjtötte, mutogatta is nagy büszkén a vendégeinek: ennek se látjátok párját! - Nem is fukarkodtak azok a dicsérő szóval, bámulták a kincset, magasztalták a királyt, bizony sokan még irigyelték is. Kroiszosz pedig örömmel hallgatta az ilyen beszédet, és mindig újabb vendéget hívott meg, mert nem tudott betelni a dicsőséggel.

Hogy megörült, amikor Szolón, a híres athéni költő és törvényhozó meglátogatta! Jóltartotta étellel-itallal, aztán parancsot adott a szolgáknak, mutassák meg a vendégének az összes kincseskamrát.

Ezután Szolónt a király elé vezették. De az se ment egyszerűen! Arannyal díszített, fényes termeken haladt át Athén törvényhozója, mindegyiket királyi trónteremnek gondolta, pedig csak ajtónállók és szolgák ácsorogtak bennük. Végre a király színe elé jutott. De még a szeme is káprázott a nagy fényességtől: Kroiszoszt valósággal elborította a sok drágakő, a rengeteg ékszer, testét pedig bíborpalást fedte.

Hiszen káprázhatott a szeme, Szolón egy magasztaló szót sem mondott a királynak. Sőt, egészen nyíltan kimutatta, mennyire elítéli az ízléstelenséget és kérkedést.

A király semmit sem vett észre. El sem tudta képzelni, hogy halandó ember ne bámulná az ő gazdagságát. Hallani akarta a magasztaló szavakat, ezért ezzel a kérdéssel fordult Szolónhoz:

- Láttál-e már énnálam boldogabb embert?

- Láttam bizony - felelte rá nyugodtan Szolón. - Ami engem illet, én bizony a legboldogabbnak az athéni Telloszt tartom.

- Ugyan miért?

- Tellosz egész életében semmiben hiányt nem szenvedett, derék, becsületes fiúkat nevelt, ezeknek is gyermekei születtek, s mind egészségesen éltek, ő maga pedig boldog élet után legszebben végezte be pályafutását, bátor küzdelemben megszalasztotta az ellenséget, majd utolsó leheletéig harcolva, hazájáért halt meg. Az athéniak ott temették el, ahol elesett, sírhelyét gondozzák, tiszteletben tartják.

- Ó, athéni vendég, hát a mi boldogságunkat semmibe veszed, Lűdia királya még ezzel az egyszerű emberrel se veheti fel a versenyt?

- Én most téged gazdagnak látlak, és sok ember királya vagy, de boldogságról nem szólhatok, amíg halálod hírét nem hallottam. Sok gazdag ember boldogtalan, és sok csekély vagyonú boldog. Mielőtt az utolsó napját elérné az ember, legfeljebb szerencsés, de nem boldog. Minden dologban a befejezésre kell gondolni: sok embernek megmutatják az istenek a szerencsét, aztán a mélybe taszítják. halála előtt senkit boldognak nem mondhatok.

Szolón bölcs szavakat mondott, de a királyt nem tette bölcsebbé. Amikor látta, hogy Kroiszosz ostobának tekinti azokat, akik a kincset lenézik, és a boldogságot másutt keresik, búcsút vett az uralkodótól.

Nemsokára nagy csapás érte Kroiszosz királyt: fia egy vadászaton életét vesztette. Két esztendőn át gyászolta, ezután hadba szállt Kürosz perzsa király ellen. A harcban Kürosz győzött, Kroiszosz fogságba esett. Tűzhalálra ítélték, s már odakötözték a máglyára, amikor eszébe jutottak Szolón szavai, és háromszor hangosan kiáltotta:

- Szolón! Szolón! Szolón!

Már meggyújtották a máglyát, de Kürosz királyt annyira meglepte az elítélt kiáltozása, hogy tolmácsot hívatott, és megkérdezte tőle:

- Mit mondtál? Kit hívtál utolsó percedben?

Kroiszosz először nem válaszolt, majd a király sürgetésére ezt mondta:

- Szolón, ez az athéni férfiú járt nálam, amikor hatalmas voltam, és úgy ítélt rólam, mint más emberről. Íme, most látom, minden úgy történt, ahogy előre megjósolta, a szerencse mélybe taszítja a hatalmasokat.

Kürosz király mindjárt megértette Szolón bölcsességét, és tanult Kroiszosz példájából. Parancsot adott, hogy a tüzet oltsák el, és szabadon bocsájtotta a lűdek uralkodóját.

Ilyen módon Szolón bölcs szavával megmentette egy király életét, egy másikat pedig bölcsességre tanított.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Meggyógyítja-e az utazás a lélek sebeit?

Seneca egyik barátja, a derék Lucilius, akinek sok gondja-baja, családi bánata volt, messzi útra indult. Megnyugvást, vigasztalást keresett, azt remélre, hogy az úti élmények, az érdekes tájak, új arcok elfeledtetik minden bánatát. Mekkorát csalódott! Mindez egy cseppet sem segített rajta. Ekkor levelet írt Senecának, és elpanaszolta, hogy mi történt vele: az utazás nem nyugtatta meg.

Seneca így válaszolt barátja levelére:

Kedves barátom, ne csodáld, ha a sokféle vidék változatossága nem oszlatta el kedélyed nyomasztó bánatát. Hidd el, szívet kell cserélned, nem égboltot, hiszen akárhová kerülsz, az elkövetett bűn nyomon követ. Mit is mondott Szókratész?

"Miért csodálkozol azon, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe."

Téged most, édes Luciliusom, ugyanaz fojtogat ott, ami innen messzire elűzött. Magad elől nem menekülhetsz el! Aztán meg ne feledd: a boldog élet mindenütt megtalálható. Tehát a lélek egészségét kell helyreállítani! De hát hogyan? Epikurosz mondja erről:

"Az egészség helyreállítása a baj felismerésével kezdődik."

Ezért először is emelj vádat, indíts nyomozást önmagad ellen, légy először ügyész, majd bíró, s csak legvégül védőügyvéd. Ha igazságos ítéletet hoztál, hajtsd végre, és lelked megnyugszik.

Hadd adjak még egy tanácsot, most a lélek orvosát hallgasd meg. Így szólok hozzád ebben a szerepben:

- Ha eltöröd a lábad, vagy kificamodik az izületed, akkor bizony nem szállsz se kocsira, se hajóra, hanem elhívod a test orvosát, tőle várod a gyógyulást. Vajon a kificamodott lélek meggyógyul-e a helyváltoztatástól? Nagyobb baj ez, semhogy kocsikázással lehetne gyógyítani. Térj hát haza, kezeljük együtt lelked sebeit, a sztoikus bölcsesség már sok embert meggyógyított.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Hérakleitosz, a "homályos" bölcs

Az epheszoszi Hérakleitosz királyi családból származott, de az uralkodást öccsének engedte át, mert a tudomány inkább érdekelte, mint a hatalom gyakorlása.

Milyen tudomány érdekelte?

Hérakleitosz mindennek a végső okát kutatta, a világ keletkezésének titkát akarta megfejteni. Hiszen megfejtette azt a vallás, amikor az isteneket nevezte a világ teremtőinek, de ez a magyarázat Hérakleitoszt nem elégítette ki. Nem fogadta el a többi bölcs világmagyarázatát sem. Thalész a vízből, Anaximenész a levegőből származtatta a világot, Püthagorasz a számot, Anaximandrosz a végtelent hozta magyarázatul - egyiket sem lehetett elfogadni.

Akkor hát miből keletkezhetett a világ?

Először is minden téves, félrevezető hitet, hamis magyarázatot el kell vetni. Kezdjünk elölről mindent.

A világ nem állapot, hanem történés: minden változik, születik, felnő és elhal, létrejön és elpusztul, tehát mind a gondolat, amely villámfény módjára az agyat megvilágítja: a világ őstűzből keletkezett. Hérakleitosz ki is mondja a tételt:

- Ezt a világot pedig sem isten, sem ember nem alkotta, hanem az örökké élő tűz volt mindig, létezik, és lesz mindenkor, ez föllángol, és elhamvad mérték szerint. A tűz örök anyagcsere, hatóerő, amely az anyagot élteti. És ahogy az égő tűz mozgás, úgy az anyag is örök mozgásban van. A szem és fül rossz tanú, ezt nem érzékeli, de a lélek felfogja.

Milyen mozgásra, változásra gondol az epheszoszi bölcs?

Hérakleitosz költői képpel felel erre a kérdésre:

- Ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetsz, mert más és más víz folyik benne alá.

Ilyen folyam az idő is, annak sem térnek vissza a percei: ami elmúlt, elmúlt.

De ha minden mozgásban van, az egész világ folyton változik, mégpedig a tűz módjára, akkor az ellentét szüli az összhangot, ahogy Hérakleitosz írja:

- Nincsen összhang éles és tompa nélkül, élőlény sincs a hím és a nőstény ellentéte nélkül.

Amikor az epheszoszi  bölcs mindezt felfedezte, nagy örömmel ment az emberek közé, és kezdte hirdetni eszméit. Mekkora volt a csalódása, amikor ezeket a számára oly világos gondolatokat a kortársak nem értették meg! Sőt, mikor újra meg újra magyarázta, majd írásba foglalta tanítását, elnevezték homályosnak, ahelyett hogy magukat tartották volna ostobának.

Annyira elterjedt a híre a homályos tanításnak, hogy  Dárius perzsa király magát a bölcset kérte fel: magyarázza meg neki, mi értelme a tanításának. A Hagyomány szerint ilyen levelet írt Hérakleitosznak:

Könyvet írtál a természetről, s bizony nehéz azt megérteni. Nem is foghatom fel a te magyarázatod nélkül. Ezért azt kívánom, jöjj el palotámba, és ismertesd meg velem a görögök tudományát, s magyarázd meg nekem, amit könyvedben írtál.
Hidd el, nagyon tisztelem a görögök tudományát, nálam megbecsülést és kitüntetést várhatsz. Örömmel leszek tisztelő hallgatód:
Dárius, a perzsák királya


Az epheszoszi bölcset nem hatotta meg ez a levél, inkább megharagította, mert a király gőgjét és értetlenségét olvasta ki belőle. Haragjában így válaszolt Dárius királynak:

Ma mindenki messze jár az igazságtól, mert a nagyravágyás megosztja az embereket. Én a nagyravágyást nem ismerem, és semmit sem kívánok jobban, mint a hatalom gőgjének elkerülését, nem is teszem a lábamat perzsa földre. Itthon élek, kevéssel beérem, s nem ismerek hatalmat magam fölött.

Hiába hívták az athéniek, Hérakleitosz hozzájuk se ment el, és már Epheszoszban sem magyarázta tanítását, mert a kortársak őt homályosnak vélték, ő pedig kortársait ostobának tartotta.

Az embergyűlölő

Mennyit fáradozott Hérakleitosz, hogy tanítását megértesse, s milyen hiába! Nem csoda, ha elvesztette reményét, nem bízott a nevelésben, nem állított eszményképet a kortársak elé, hanem keserű szavakkal bélyegezte meg őket. Erkölcsi tanítása a bűnök elítélése, a visszaélések leleplezése és a törvénytelenségek kárhoztatása volt .

Mert az epheszoszi bölcs hisz a törvényekben, amelyek a világot kormányozzák. Ezeknek a természeti törvényeknek kell engedelmeskedni, csakhogy a természet nem kínálja önként a titkait, nem törekszenek a törvények megismerésére. Milyenek hát az emberek?

- Olyanok, mint a kutyák, amelyek megugatják, amit nem ismernek. Vérrel bemocskolva tisztulnak meg, mintha valaki sárba lépne, hogy megmosdjék.

Milyen megtisztulás ez?

Áldozati állatok feláldozása, imádkozás az oltár előtt, amely olyan, mintha valaki a házával beszélgetne, titkos ceremóniák és misztériumok. Mindez szentségtörés, a nép félrevezetése, a törvény meggyalázása.

Mikor boldog az ember?

Azt hirdetik, a testi gyönyör nyújtja a boldogságot. De hiszen akkor legboldogabb az ökör, amikor tele van előtte a jászol...

Ha eddig nem értették Hérakleitosz tanítását, most már nem is akarták megérteni. A nagy bölcs elhallgatott, s már akkor sem szólalt fel, amikor felkérték erre.

Pedig ha baj volt, csak hozzá fordultak Epheszosz lakói. Márpedig nehéz idők következtek: a perzsa sereg körülvette a várost, éhínség fenyegetett, mindenki Hérakleitosztól várt tanácsot. Feladják-e a várost? Miképpen szálljanak szembe az ínséggel?

Hérakleitosz pedig nem akart megszólalni. Nem beszélt azokhoz, akik szóból nem értenek.

Odalép az összegyűlt polgárok elé, elővesz egy marék árpakását, rágni kezdi, lenyeli és elmegy.

Az epheszosziak megértették a jelképes előadást, nem adták fel a várost, lemondtak a fényűző étkezésről, és kiböjtölték az ellenséget.

Ezután felajánlották: legyen a város törvényhozója. Hérakleitosz így felelt az ajánlatra:

- A hatalom rossz emberek birtokában van, velük nem osztozhatom, ezért nem is leszek törvényhozó.

Ezekkel a szavakkal elhagyta Artemisz templomát, s ott mindjárt a téren beállt a gyerekek közé, akik csontokkal játszottak. Amikor a polgárok ezen megbotránkoztak, azt mondta nekik:

- Miért csodálkoztok ezen? Nem jobb szórakozás-e a gyermekekkel játszani, mint köztetek polgárnak lenni?

Akkor telt be a pohár, amikor Hermodóroszt, a bölcs gyermekkori barátját száműzték a városból. Hérakleitosz ezen mérhetetlenül felháborodott, és azt mondta polgártársainak:

- Csak azért száműztétek Hermodóroszt, hogy senki se legyen nálatok különb a városban. Most már mind felakaszthatjátok magatokat!

Annyira elkeseredett, hogy önként elhagyta a várost. De nemcsak polgártársait utálta meg, hanem az emberiségtől is megundorodott. Azontúl se faluba, se városba nem tette be a lábát, erdőn-mezőn élt haláláig.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Empedoklész, az emberszeretet hirdetője

Vajon szerette-e valaki jobban az embereket, mint Empedoklész? És szerettek-e valaha valakit jobban honfitársai, mint Empedoklészt? Bizony, ő volt a legszeretőbb és legszeretettebb görög bölcs.

Szicíliában, Agrigentum csodaszép városában született. Azt tartja a hagyomány, hogy ennél szebb várost emberi kéz még nem épített.

Agrigentumot hatalmas falak vették körül, a városban díszes templomok álltak, vízvezeték működött benne, és fürdői híresek voltak. Kikötőjében karcsú hajók, csónakok himbálóztak a tenger tükrén, boldog volt, aki itt kiköthetett, és nehéz szívvel hagyta el mindenki a kikötőt, amelyet később a nagy bölcsről, Empedoklészról neveztek el.

A bölcs híres családból származott, nagyapja, akit ugyancsak Empedoklésznak hívtak, győzött az olimpiai kocsiversenyen. Apja jeles politikus volt: fegyverrel küzdött Agrigentum zsarnoka ellen, és sokat tett a demokratikus rendszer bevezetéséért.

Maga Empedoklész kitűnő nevelésben részesült. Amikor mindent megtanult, amit Szicíliában megtanulhatott, Egyiptomba utazott, és ott folytatta tanulmányait.

Sokoldalú tehetsége hamar kibontakozott, sokan arra esküdtek, hogy nincs nála jobb orvos, még a holtat is feltámasztja, mások szép verseiért lelkesedtek, ismét mások bölcs tanítását dicsérték - s mit szóljunk azokról, akik politikai éleslátását becsülték? Annyira megbecsülték, hogy amikor a zsarnok híveivel szembeszállott, és a demokráciát megvédelmezte, a királyságot ajánlották fel neki. Empedoklész okos szavakkal magyarázta meg, miért utasítja vissza honfitársai kívánságát.

Nagy tehetsége, széles körű tudása és élettapasztalata emberszeretettel párosult. Mindenkin segített, aki hozzá fordult, sőt, aki nem fordult hozzá panaszával, azt maga kereste fel. Valahányszor kivonult a városba, bíborruhába öltözött, fejére babérkoszorút helyezett, és úgy haladt az úton, mint egy isten. A nép csodatevőnek tartotta, sok beteg annyira hitt benne, hogy már a látásától is meggyógyult. Akinek tanácsra, útbaigazításra vagy akár pénzre volt szüksége, csak hozzá fordult, és sohasem tette hiába.

Empedoklész nemcsak saját városának népén segített, mindenkinek gondját-baját a szívén viselte.

Egyszer parasztemberek keresték fel a szicíliai  Szelinusz faluból. Pestisjárvány pusztított náluk, az ellen kértek segítséget. Empedoklész mindjárt velük tartott, s megvizsgálta a helyzetet. Megállapította, hogy a patak, amelyből isznak, erősen fertőzött, az okozza a járványt. Akkor saját költségén két tiszta patak vizét vezette be a faluba, és a járványt így megszüntette.

Aki természeténél fogva ilyen jó, az a világot is szíve szerint magyarázza.

Empedoklész a szeretetnek s vele szemben a gyűlöletnek szánja a főszerepet, amikor a világ keletkezését és fennállását megvilágítja.

Mi hát a világmindenség titka?

Empedoklész szerint a négy elem - a föld, a víz, a levegő, és a tűz vegyülése és szétbomlása alkotja a mindenséget. De vajon mi idézi elő a folyamatot? Miért vegyülnek s miért bomlanak szét az elemek?

A mozgató erő nem más, mint a szeretet és a gyűlölet. Az első a vegyülést, a második a bomlást okozza. Ahogy Empedoklész mondja:

- Van úgy, hogy, hála a Szeretetnek, minden egyesül, s úgy is, hogy minden elem elválik egymástól a Gyűlölet miatt.

Abban a világban, amelyet a Szeretet és a Gyűlölet mozgat, erkölcsi rend uralkodik. Empedoklész felfogása szerint, amely közel áll Püthagorasz tanításához, a lélek hallhatatlan, és egyik élőlényből a másikba vándorol. Maga Empedoklész azt írja egyik versében:

"Voltam már fiú, lány, növény, néma hal, mely a tenger mélyén úszik..."

Az erkölcsi rend megköveteli, hogy az igazság uralkodjék: a jók elnyerjék jutalmukat, a rosszak megbűnhődjenek gonosztetteikért. Empedoklész szerint azokat a lelkeket, amelyek bűntettel szennyezik be magukat, hosszú időre száműzik a boldogok köréből. Minden lélek érdeme vagy bűne következtében kerül jó vagy rossz helyre, az igazán kiváló lélek költő, orvos vagy fejedelem rangját nyeri el, sőt az istenekhez emelkedhetik fel.

Az emberszeretet hitvallója a boldogság hosszú-hosszú útját mutatja meg embertársainak: a lélek új meg új alakban folyton fejlődik, mind tökéletesebb lesz, s így fokról-fokra az emberiség az istenek tökéletességét éri el.

Vajon ez a tanítás vezette-e utolsó útjára? Azért lett-e öngyilkos, mert lelkét tökéletesnek, isteninek tartotta? Vagy nem akart öregségével embertársainak terhére lenni?  Ki tudná azt megmondani?

A hagyomány azt tartja, hogy Empedoklész hosszú öregséget ért meg, százkilenc éves korában halt meg. Akkor egy napon felöltözött díszruhájába, felment az Etna tűzhányó tetejére, és belevetette magát a kráterbe. Az emberszeretet hirdetőjét a tűz emésztette meg.

Szerző: Lengyel Dénes

Arisztotelész és Nagy Sándor

Fülöp makedón király Sándor fiából jó katonát akart nevelni, ezért először katonatisztek gondjaira bízta. Azoknak pedig sok örömük telt a fiúban, mert úgy ült a lovon, mintha hozzánőtt volna, nyilazásban, dárdavetésben pedig nem akadt párja.

Most már a szellem nevelésére kerül sor: a király ekkor Arisztotelészt hívja meg, és rábízza fia oktatását.

Vajon megfékezheti-e a bölcs a harcra termett ifjút, akinek úgy lobog a lelke, mint a láng? Könyvek közé temetkezik-e, aki tüzes paripán szokott száguldozni?

Arisztotelész mestere a nevelésnek: Homérosz költeményét szavalja tanítványának, Akhilleusz hőstetteit mutatja be az ifjúnak, tehát nem csillapítja, hanem tüzeli. Eszményképet állít elébe, s most már azzal sarkallja: őt kell utolérned! De nem is könyvek magolásával, hanem a természet megismerése és elmélkedés útján. Mert a vitézség nem külső, hanem belső tulajdonság, olyan erény, amely a lélekben fészkel. Ott fészkel a bátorság is, s bizony ha nem szilárdult meg eléggé, nem vált második természetté, az erős, jól felfegyverzett katona is elfut a csatatérről!

- De én nem futok el! Egyedül is szembeszállok akárkivel! - kiáltotta erre Nagy Sándor.

- Vizsgáljuk meg közelebbről a dolgot - ajánlotta ekkor Arisztotelész. - Hadd lám, vajon bátor-e, aki egyedül akárkivel, egész csapattal, esetleg egész sereggel szembeszáll?

- Persze hogy bátor.

- Én inkább azt mondanám, hogy vakmerő. A győzelemre nincs esélye, meggondolatlanul kockáztatja saját életét, de még a hadjárat sikerét is. A féktelenség, a vakmerőség bizony nem vezet célra. De hát az ellenkezője? Vizsgáljuk meg azt is. Vajon megdicsérjük-e a katonát, aki elfut az ellenség elől?  Mit szólunk arról, aki az előre jelszót úgy érti: "Hátra!", és meghátrál?

- Az gyáva.

- Helyesen mondod. Tehát két végletet ismerünk, s egyiket sem követjük. A vakmerőség és a gyávaság távol áll az erénytől: hol rejtőzik hát a katona erénye? Nyilván a kettő között, azaz középen. A bátor katona nem támad vakmerően, és nem fut el gyáván, hanem társaival együtt elszántan küzd, míg a győzelmet kivívja. A véres harcot azért vállalja, mert ez erkölcsi jó, ha nem vállalná, az rút dolog volna.

Lám, mindjárt kiderült, hogy te szenvedélyes és vakmerő lennél a harcban, parancs nélkül is támadnál, nagyszámú ellenséget egyedül megrohamoznál. Mit kell hát tenned? A vakmerőségtől a közép felé kormányozd magad, arrafelé haladj. Neked a szenvedély felől a higgadtság irányába kell menned, a gyávának azt tanácsolnám, hogy az ellenkező irányt válassza. Ugyanakkor a heves vágyat is fékezni kell, mert az még az értelmet is kiüti a nyeregből. Ne feledd: a mértékletes ember arra vágyakozik, amire kell, úgy és akkor, ahogyan kell, így rendeli ezt az értelem.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Arisztotelészt lóvá teszik

Hányszor elmondták Arisztotelész tanítványai: a heves vágyat fékezni kell! Középen vezet a helyes út, óvakodj a szélsőségtől.

És ezt nemcsak az ókorban tanították, hanem a középkorban is, Arisztotelész tekintélye nőttön-nőtt, tanítása pedig mind szélesebb körben terjedt el. Ismertté vált a francia diákok között is, akik huncut, vérbő, pajkos legények voltak, hát tréfára vették a komoly tanítást. Ismertek egy arab mesét a felcsúfolt öreg tudósról, s nosza, együtt átköltötték, s széltében-hosszában így mesélték Arisztotelész és a cigánylány címmel a tréfás történetet.

Az öreg, nagy szakállú Arisztotelész kétrét görnyedt a könyvek súlya alatt, de csak cipelte őket fel Nagy Sándor palotájába, mert az összes tudományát meg akarta neki tanítani. Hiszen szép az igyekezet, de Sándornak nem a tudományon járt ám az esze! Szerelmes volt, egy szép és tüzes cigánylányt szeretett.

Észrevette a dolgot az öreg mester, hogyne vette volna észre, és így feddte meg tanítványát:

- Hova gondolsz, fiam? A szerelemért mindent elhagysz? Nem tudod-e, mit ér a mérték?

- Tudom én, hogyne tudnám - felelte erre Nagy Sándor. - De csak azt mondom erre: aki mérlegel, nem szeret igazán! Márpedig én szerelmes vagyok, de fülig!

- Király, olyan vagy, mint a bika a legelőn, érzékeid elragadtak, mértéktelenül szereted a lányt! Majd még ráfizetsz erre!

- Jól van, jól - adta meg magát Nagy Sándor -, hát ha képes leszek rá, megtartóztatom magamat.

Állta a szavát, napokon át nem kereste fel a cigánylányt. Pedig nagyon kívánta, mindig maga előtt látta a mosolygó arcot, a szénfekete hajat, a gyönyörű homlokot.

Végre a cigánylány szökött be hozzá, és szemére vetette, hogy már napok óta nem látta. Amikor megtudta, honnan fúj a szél, elgondolkozott egy kicsit, aztán így szólt a királyhoz:

- Holnap reggel légy az ablakban, mutatok neked valamit.

Másnap hajnalban a cigánylány egy rövid ingecskébe kimegy a palota kertjébe - hej, micsoda szépség! Mezítláb jár a harmatos fűben, s ahogy sétál, szerelmes dalokat énekel.

Nagy Sándor ott állt az ablakban, úgy felhevül, hogy már-már lerohan, de ekkor megjelenik az öreg, tiszteletreméltó Arisztotelész, cipeli a sok könyvet. De nem sokáig cipeli! Meglátja a szép cigánylányt, megfeledkezik a mértékről, de meg ám! Elhajítja a könyveket, odafut a cigánylányhoz, és azt mondja neki:

- Tiéd a szívem, tiéd az életem! A szerelem úgy legyőzött, hogy egy percig sem élhetek nélküled!

- No de mester, de mester, mit szól ehhez a királyfi?

- Ne gondolj azzal, hallgass rám, nem bánod meg!

- Jól van hát, legyen kedved szerint. De előbb bizonyítsd be, hogy igazán szeretsz. Szeretnék egyet lovagolni itt a szép füvön. Ráülhetek-e a hátadra?

- Ó, hogyne, ó, hogyne!

Azzal a mester négykézlábra ereszkedik, a szép cigánylány pedig a hátára pattan, és arról kezd dalolni, hogy a szerelem mindent legyőz...Nagy Sándor az ablakban gyönyörködik abban, amit lát: Arisztotelész hátán viszi a cigánylányt. Amikor eleget gyönyörködött benne, kinyitja az ablakot, és így szól a mesterhez:

- Ó, Arisztotelész, mi ez? Úgy látom, kegyelmedet lóvá tették!

Akkor a cigánylány leugrott a mester hátáról, ő meg felemelkedett, de nem jött zavarba. Azt mondta a királyfinak:

- Most láthatod, milyen gonddal ügyeltem rád. Íme, a női ravaszság még engem, a legbölcsebb férfiút is leigázott, az én példámból is megtanulhatod, mennyire vigyáznod kell magadra!

/Szerző: Lengyel Dénes/

A hét görög bölcs szerénysége

A legrégibb görög bölcsek alakja ködbe vész, keveset őrzött meg róluk a hagyomány. Vajon heten voltak-e? Bizony ez is kétséges, mert minden város közéjük sorolta a maga bölcsét, így aztán összesen több mint húsz nevet tartanak számon - mindegyik a hét bölcs közé tartozik!

Mit tanított a hét bölcs?

Mindegyik az erényes és boldog élet titkát kutatta, és ennek eredményét bölcs mondásokban fogalmazta meg. Hosszú-hosszú ideig éltek ezek a mondások, őrizte őket a szájhagyomány, később az irodalom - valósággal halhatatlanok lettek.

Az athéni Szólon ilyen mondásokat hagyott hátra:

- Semmit se tégy szertelenül! Barátot se szerezz gyorsan, de akit megszereztél, ne taszítsd el egyhamar. Az ész legyen a vezéred!

A priénéi Biasz ezt tanította:

- Ifjúkorodban sikerre, öregségedben bölcsességre törekedj! Méltatlan embert gazdagságáért ne dicsérj! Gondold meg, mihez fogsz hozzá, de ha hozzáfogtál, hajtsd végre biztosan!

A milétoszi Thalész ilyen tanácsokat adott:

- Ne az arcodat ékesítsd, a komoly tudomány legyen díszed! Ne tűrd el a gazságot! Mértékkel élj! Ha uralkodol, uralkodj önmagadon!

A hét görög bölcs nemcsak beszélt a bölcsességről, hanem meg is valósította. Úgy élt mindegyik, hogy példakép lehetett tanítványai és polgártársai előtt. Ezt mutatja az a történet is, amelyet szerénységükről őrzött meg a hagyomány.

Amikor Kósz szigetén néhány halász kivetette hálóját, milétoszi kereskedők jártak arra, és látatlanban előre megvették az egész fogást, amit a halászok majd partra vonnak. Kihúzzák a hálót - hát a sok hal között egy aranyozott serleget is találnak. Mármost kit illet? A kereskedők maguknak követelték, de a halászok sem hagyták magukat, hiszen csak a halakra vonatkozott a megállapodás. Szóból szó kerekedett, sehogy se tudtak megegyezni. Végül úgy határoztak, hogy Pűthia, Apollón isten papnője dönti el, kit illet az aranyozott serleg.

Megkérdik a papnőt, ő pedig így felel:

- Az aranyozott serleg a legbölcsebb férfiút illeti.

Most már nem sokat tanakodtak, hiszen a kereskedők jól ismerték Milétosz városának híres bölcsét, a nagy Thalészt, hát mindjárt elküldték neki a serleget. De a bölcs Thalész nem fogadta el, hanem azt mondta:

- A tiszteletreméltó Biasz bölcsebb nálam, őt illeti az ajándék.

Azzal elküldte a serleget Biasznak.

Csakhogy ezzel nem volt vége! Biasz is talált magánál bölcsebbet, sőt a többiek is mind, így végül az ajándék visszakerült Thalészhoz.

Így járt körbe az aranyozott serleg, és tanúsította a hét görög bölcs szerénységét.

Az aranyozott serleg végül a legjobb helyre került: Delphoiba vitték, és Apollón isten szentélyében helyezték el.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Aiszóposz, a mesemondó bölcs: A filozófus házában

Xanthosz nagy hírű, jeles filozófus volt, a tanítványok csak úgy özönlöttek Szamosz szigetére, sokan nála is laktak, mások csak a leckéket látogatták. Tanított a mester mindenféle tudományt, a matematika, a csillagászat, a retorika vagy a szónoklat tudománya, a fizika mind-mind sorra került.

Hiszen az elmélettel nem is volt baj, mert Xanthosz mindent tudott, amit a könyvekből megtanulhatott, de a gyakorlata erősen hiányzott: a nagy filozófusnak nem volt tapasztalata. Mennyi bosszúságot okozott ez neki! A ravasz tanítványok, de még az egyszerű emberek is olyan kérdéseket tettek fel, amelyekre a nagy filozófus nem tudott válaszolni.

Egyszer a kertész, akitől a zöldséget szokták vásárolni, azt kérdezte Xanthosztól:

- Mi az oka annak, hogy a kerti vetemény, amelyet öntözök is, kapálok is, olyan nehezen nő, míg a gyom, amit senki sem gondoz, hamar megerősödik?

Töri a fejét a nagy tudós, de bizony hiába töri, csak ezt tudta válaszolni:

- Ezt az isteni gondviselés rendelte így.

De a kertész se hagyja magát, s azt mondja rá:

- Éppen azt kell a tudósnak megfejteni, ami az isteni gondviselésből ered.

Mármost mit lehet tenni?

Xanthosz kivágja magát:

- No, ez olyan kérdés, amelyre még a rabszolgám is megfelel. Szólj hát, Aiszóposz, világosítsd fel ezt a tudatlan embert.

Aiszóposzt pedig nem kellett biztatni, így kezdett beszélni:

- Élt egyszer egy parasztember meg a felesége. Három szép gyermeket neveltek, s hát az ember megbetegedett s meghalt. Mit tehetett az özvegy? Férjhez ment ismét, de annak a gazdának is volt már két kicsi gyermeke, más asszonytól. No, mi lett ebből? Az asszony minden jó ételt, ruhát az édes gyermekeinek adott, azokat a gyermekeket, akiket a másik asszony szült, mindentől megfosztotta. Hát így van ez a természetben is. A föld a kerti füvet, a gyomot azért táplálja szívesen, mert édesgyermeke, ő szülte. Bezzeg a kerti veteményt, amit a kertész ültet, azt nem táplálja, mert az csak mostohagyermeke. Így van ez, amióta világ a világ.

Elbámult ezen a kertész: lám, ez a titok magyarázata! Mennyit töprengett rajta, és erre sohasem gondolt. No, ha nem, azt mondta Aiszóposznak:

- Nagy örömet szereztél ezzel az okos felelettel. Szegény ember vagyok, mégis megjutalmazlak érte: bármikor eljöhetsz a kertembe, s amit csak kívánsz, leszedheted magadnak.

Most értette meg Xanthosz is, hogy milyen kincset vásárolt, amikor Aiszóposzt megvette. Addig nagyon tartott a ravasz, nehéz kérdésektől, mert féltette a tekintélyét, márpedig sokszor kellett az isteni gondviselés titkait emlegetnie, mert a legtöbb kérdésre nem tudott válaszolni. De nem így volt ezután! Összegyűjtötte a kérdéseket, átadta Aiszóposznak, tőle megkapta a választ, aztán nagy büszkén megfejtett mindent. Meg bizony, mert olyan kérdés nem akadt, amire Aiszóposz ne tudott volna válaszolni.

Az egyik tanítvány azt kérdezte Xanthosztól:

- Mikor lesz a legnagyobb felháborodás az emberek között?

Xanthosz csak nevetett rajta.

- Azt hiszed, nem tudok rá válaszolni? Semmi az nekem, holnap gyűjtsd össze társaidat, hogy mindenki hallja a válaszomat.

Másnap már könnyű válaszolni, csak éppen Aiszóposztól kell előbb tanácsot kérnie. A válasz így hangzik:

- Az emberek között akkor lesz a legnagyobb felháborodás, amikor a halottak feltámadnak. akkor mindenki visszaköveteli az utódaitól azt, amit örökül hagyott.

No, ezt senki sem vitathatja. De azért akad még más nehéz kérdés is.

- A sertés rettenetesen visít, amikor mészárszékre viszik, a juh meg egy cseppet se sír. Mi ennek az oka?

- Annak csak annyi, hogy a juhot megszoktatták, viszik fejésre is, nyírásra is, ezért aztán nem sír, amikor a kést meglátja.

Sok bajból, kellemetlenségből kimentette Aiszóposz a gazdáját, egyszer még egy fogadást is megnyert a számára.

A részegnek hamar eljár a szája, Xanthosz egy lakomán sokat ivott, és részegen fogadott az egyik tanítványával: ő másnap a tengert az utolsó cseppig kiissza!

No, most segíts Aiszóposz! - Segít ő most is, nem kell félteni. Híre jár az esetnek, nagy tömeg gyűlik össze, mindenki látni akarja, hogy issza ki Xanthosz a tenger vizét. Lemennek a tengerpartra, s ott biztatni kezdik a filozófust: rajta, idd ki a tenger vizét!

Xanthosz pedig hozat egy poharat, megtölti tengervízzel, de nem issza ki, hanem nézi innen is, onnan is, csak úgy vizsgálgatja. Kezdik kínálni, de ő azt mondja:

- Jó emberek, ide figyeljetek! Amit vállaltam, teljesítem is: a tenger vizét tüstént megiszom, ha kell, de ebben a pohárban olyan víz is van, amit a folyók hordanak a tengerbe. Ez már nem járja, erről nem szól a fogadás! Akkor iszom hát meg a tenger összes vizét, ha tanítványom, akivel fogadtam, az összes folyót gáttal elzárja, ne hordják ide a vizet, hiszen úgy nem lehet teljesíteni a vállalkozást!

A tömeg hangulata pedig olyan, mint a széljárás: most már mindenki a vesztesen nevetett, az meg kérve kérte a mestert, hogy semmisítsék meg a fogadást.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Aiszóposz, a mesemondó bölcs: Mesét mond Xanthosz tanítványainak

Hiszen ha néha sokat ivott is, Xanthosz azért jól nevelte a tanítványokat, elsősorban arra törekedett, hogy derék, becsületes ifjak kerüljenek ki a keze alól. Dicső férfiak nagy tetteinek elbeszélésével, kiváló jellemek bemutatásával, vonzó példák előadásával megragadta az ifjakat, valami mégis hiányzott a nevelésből. Mindig érezte ezt a hiányosságot, de nem tudta megszüntetni, mert a valóságos életet nem ismerte, tapasztalat híján a mindennapi valóságot nem tudta bemutatni. Annál inkább értett ehhez Aiszóposz, Xanthosz rabszolgája! Hiszen ha értett hozzá, Xanthosz sem késlekedett, felhasználta mesemondó tudományát a retorika, a szónoklástudomány oktatásában. Amikor a tanítványok a nagy emberek életét, a történelmet, a költészetet már tanulmányozták, azt mondta nekik:

- No, ebből már elég! Prózát is, verset is eleget gyűjtöttetek. Most már egy-kettő ki a kertbe, kérjetek Aiszóposztól tanító mesét, jó lesz az nektek, mert hitelesíti a szónoklatot! Amit a mesében hallotok, építsétek bele okosan a szónoki beszédbe, az legyen a bizonyító példa. Meglássátok, sokra viszitek a rabszolga meséjével!

A tanítványok először csak nevették a mester tanácsát, de aztán próbát tettek vele, és kisült, hogy a beszéd legérdekesebb része éppen az állatmese volt. Arra mindenki figyelt, s meg is értette belőle a mondanivalót.

Amikor az egyik tanítvány az összetartás szépségéről és a széthúzás káros voltáról beszélt, bizony hamar megunta a közösség. Pedig innen is, onnan is fejtegette a bölcs mondást: az összetartás a kicsiny dolgokat megnöveli, a széthúzás pedig a nagyokat elpusztítja. Forgatta ezt erre is, arra is, s mikor látta, hogy ebből semmit se lehet kicsiholni, akkor előhozta Aiszóposz meséjét, amely egy atyáról és civakodó fiairól szólt:

Egy derék falusi ember öt fiút nevelt, de nem volt öröme bennük, mert a fiúk mindig civakodtak egymással. "Mi lesz ebből, ha egyszer meghalok? - gondolta magában. - Elpusztul a birtok, tönkremegy itt minden, hiába dolgoztam, nem lesz áldás a munkámon. De már ezt mégsem hagyom annyiban! Megtanítom ezeket a fiúkat, meg én, a helyes életre!"

Ahogy elhatározta, úgy is tett. Összehívta a fiait, s azt mondta a legnagyobbnak:

- Vágj vesszőt a kertben, s hozd be, amit vágtál!

Fogja a fiú a fejszét, térül-fordul, s már vissza is jön a vesszőkkel.

Akkor az apja összenyalábol tíz-tizenkét vesszőt, s odaadja a legidősebbnek.

- No, fiam, törd el!

Próbálja a fiú, de csak nem tudja eltörni.

- No, add az öcsédnek!

Az is hiába próbálja, s így végig. Akkor az édesapa szétszedi a vesszőnyalábot, s egy-egy vesszőt ad a fiának, az meg játszva eltöri.

- Tudjátok-e, mi ebből a tanulság? Tartsatok össze, fiaim, segítsetek egymáson, akkor senki le nem győz, ahogy a vesszőnyalábot sem tudtátok eltörni. De ha civakodtok, egyenként úgy elbánnak veletek, ahogy ti a vesszőket külön-külön eltörtétek.


No, ebből nemcsak a parasztember fiai, hanem a szónoklat hallgatói és értettek.

Egy másik tanítványnak Xanthosz ilyen témát adott: a balsors teszi próbára a barátságot.

Szólt is a derék tanítvány az istenek, a nagy férfiak barátságáról, nagy történelmi eseményekről, de a közönség bizony unni kezdte a felsorolást. Mit tehetett a tanítvány? Ő is elővette a mesét, amelyet Aiszóposztól hallott - hátha azzal sikere lesz.


Két cimbora együtt vándorolt, egy tarisznyából ettek, egy kulacsból ittak, ezért azt gondolták: ők már aztán igazi jó barátok. Ahogy mennek, mendegélnek, egy erdőn vezet át az útjuk. Egyszerre rémes morgást hallanak: hát egy hatalmas medve tör rájuk! Az egyik vándor gyorsan felmászik egy fára, s ott a lombok között elrejtőzik. A másik hirtelen elterül a földön, holtnak tetteti magát, visszatartja a lélegzetét, mert a holtat a medve megkíméli.

Odamegy a medve, kezdi szagolgatni, beleszuszog a fülébe, de nem bántja. Akkor a medve otthagyja őket, most már a másik vándor leszáll a fáról, s meg is jön a jókedve. Azt kérdi a társától:

- Mondd csak, barátom, mit súgott a medve a füledbe?

A másik vándor így felelt:

- A medve jó tanácsot adott, azt mondta: sohase barátkozz olyan emberrel, aki a bajban cserbenhagy!

Szerző: Lengyel Dénes

Seneca, Nero császár nevelője

Ki hinné, hogy Nero császárt, aki Róma városát felgyújtatta, anyját megölette, a keresztényeket válogatott kínzásokkal kivégeztette, a kor legnagyobb filozófusa, Lucius Annaeus Seneca nevelte? Ennyit ér-e hát a bölcsek példamutatása és jó szava? Lám, Nagy Sándor, akit Arisztotelész nevelt, pályája végén minden emberi és isteni törvényt megsértett!

Hiszen igaz, ami igaz, a bölcs nevelők mégis jól irányították a rájuk bízott előkelő ifjakat, s ezek éppen az ő hatásukra legyőzték az ártalmas szenvedélyeket. Uralkodása első felében Nagy Sándor is, Nero is , tiszteletben tartotta a mértéket, amelyet mesterük elébük állított. Csak később, amikor elhalványult a tanulás emléke, csak akkor szabadultak fel az elnyomott szenvedélyek.

Maga Nero, akit anyja bízott Seneca nevelésére, kezdetben szelíd, jóakaratú uralkodónak mutatkozott. Amikor egy halálos ítéletet hoztak elé, bizony nem akarta aláírni. Így szólt:

- Ó, bár ne tanultam volna meg a betűvetést!

Seneca mindenkor jó példával járt tanítványa előtt: soha egy hangos szót sem szólt, nem haragudott, nem pörölt. A sztoikusok tanításait követte, másképpen nehezen viselte volna a sorsát, hiszen mielőtt Nero nevelésével megbízták, nyolc esztendőt száműzetésben töltött. Őt is sztoikus bölcs nevelte, Attalus volt a mestere, tőle tanult emberséget. Attalus egyszerűen élt, élete végéig tornázott, futott, tréning után csak egy darab szárat kenyeret evett. Végtelen türelemmel, nagy szeretettel nevelte tanítványait, s ennek emléke elevenen élt Seneca lelkében: amikor ő nevelt, mesterét utánozta.

De hát a tanítvány nem sok jót ígért!

Nero apja, Domitius Abenobarbus fékezhetetlen, durva és erőszakos férfi volt. Egy római lovag szemét a piactéren ütötte ki, egy alkalommal kocsijával elgázolt egy gyermeket, egy rabszolgáját pedig kivégeztette, mert nem tudott vele versenyt inni. Felesége, Agrippina, erkölcstelenségéről volt híres. Mondta is Domitius, amikor Nero megszületett:

- Nohát, tőlem és a feleségemtől csak olyan szörnyeteg születhet, aki az egész világot romba dönti!

Ezt a szörnyeteget iparkodott Seneca az erény ösvényére terelgetni. Maga is érezte ennek nehézségét, s egyszer ilyen történetet mondott el Nerónak:

- Platón, a híres bölcs megsajnált egy athéni gyereket, akiről szülei nem gondoskodtak, és magához vette, úgy tartotta, mint tulajdon édesfiát. A fiú jól érezte magát a filozófus házában, de hiába, érte jött az apja, és visszakövetelte. Mit tehetett a bölcs? Kénytelen volt visszaadni a gyereket a szülőknek.

Már másnap a fiú nagy veszekedésre, kiabálásra ébredt, az apja és az anyja civakodtak egymással. Azt mondta erre a fiú:"Nohát, ilyesmit én Platónnál sohasem láttam!" No, de mi lett belőle? A fiú az apját utánozta, és nem Platónt!

Seneca ezzel példát akart mutatni Nerónak, elriasztó példát. De nem az lett belőle, hanem jóslat: az udvariak addig áskálódtak ellene, míg a császár halálra ítélte. Seneca öngyilkosságot követett el: egy sztoikus bölcs előtt mindig nyitva áll a szabadulás kapuja...

/Szerző: Lengyel Dénes/

Julien Offray de La Mettrie (1709-1751): Az ember - gép

Descartes az állatot gépnek mondta, az ő gondolatmenetét folytatta Julien Offray de la Mettrie, amikor az ember testét, idegrendszerét vizsgálta, s az ő vizsgálata materialista alapon folyt. Az eredmény azt mutatta: az emberi test olyan gép, amely maga húzza fel rugóit, azáltal, hogy táplálkozik, eszik, iszik. Néha úgy érezzük, mintha a gyomorban laknék a lélek, másképpen gondolkodik és érez az éhes, mint a jóllakott. Jó példát idéz erre Montaigne: az egyik gyomorbajos svájci bíró délelőtt kegyes, felmenti  vádlottat, de ebéd után fájdalmai vannak, ilyenkor aztán nincs kegyelem, az ártatlant is felakasztatja.

De La Mettrie, mint a legtöbb szabadgondolkodó a XVIII. században, kitűnő egyházi iskolába járt. Ha Voltaire a jezsuiták növendéke volt, őt meg a janzenista papok nevelték - egymással szélsőségesen ellenkező két rend, ám az a közös vonásuk, hogy álláspontjukat szívvel-lélekkel képviselték, és a rájuk bízott ifjúságot nagy hitbuzgalommal oktatták. Mégis legokosabb neveltjeik jó néhányan megelégelték a teológiai tanításokat, rájöttek az ellentmondásokra, a következetlenségekre, a csodák képtelenségére, és egykori nevelőik ellen fordultak.

Apja kívánságára La Mettrie papnak készült, de hamarosan elhagyta a janzenistákat, és orvosi pályára lépett. Párizsban, majd Leydenben tanult, ezután egy ideig mint gyakorló orvos működött, később a testőrségnél katonaorvosként szolgált. Egy ütközetben megsebesült, de kutatásával ekkor sem hagyott fel: önmagát figyelte, és megfigyeléseiből következtetett. A lázas állapot, a vértolulás megváltoztatta gondolatvilágát, ebből azt szűrte le, hogy a gondolkodás az emberi szervezet működésétől, ettől a gépezettől függ. Amikor a kérdést részleteiben is tanulmányozta, egyre több olyan jelenségre bukkant, amely ezt a tételét bizonyította. Nemsokára elég anyag állt rendelkezésére, megírta tanulmányait, s ezekben részletesen kifejtette álláspontját.

La Mettrie szerint az ember gondolatvilága szerveinek működésével függ össze. La Mettrie első tanulmányát a törvényszék elítélte, s a könyv példányait a hóhér nyilvánosan elégette. Ekkor a tudós, barátai tanácsára, Hollandiába menekült, itt írta meg Az embergép című munkáját. Ez még nagyobb feltűnést keltett. La Mettrie továbbmenekült: II. Frigyes porosz királynál talált menedéket. Hiszen ő maga védelmet találhatott őfelsége udvarában, de műveit a király nem védelmezhette meg. Bírálat, szidalom, gyalázkodás követte egymást, mert La Mettrie tanítása elevenbe vágott, sem az egyház, sem az idealista filozófia nem hagyhatta szó nélkül.

Ami a világ megismerését, az ismeretelméletet illeti, ő csak az érzékszervekben bízott, azt mondta: "ezek az én filozófusaim". Szerinte minden gondolat az érzékelésből, tehát az érzetekből ered, amelyeket a látás, a hallás, az ízlés, a szaglás és a tapintás közvetít. A gondolkodó maga is test, a gondolkodás pedig anyagi természetű.

A legrégibb idők óta küzd egymás ellen a papok, másfelől a haladó filozófusok tanítása. Nem véletlenül üldözték már az ókorban a filozófusok legjobbjait: a különböző papi testületek féltették tőlük befolyásukat. Évszázadokon át folyt a küzdelem, időközben a papság néhány filozófusa rendszerét is felhasználta a maga tanítása erősítésére. De a materialista felfogás természetesen ellensége maradt, ezért La Mettrie tanítását is támadta.

Mit tanított hát La Mettrie az emberről, akit gépnek tekintett? Milyen volt erkölcsi felfogása, amely a kortársakat annyira felháborította?

"A vallás istenfélelmet oktat, vesszővel nevel, megtöri az egyént, és önmaga legyőzésére szorítja.

Ezzel szemben a filozófia azt tanácsolja, hogy az ember kövesse saját hajlamait, haladjon a természet útján, az legyen, aminek született, hasonlítson a többi emberhez, gondolkodjék úgy, ahogy mások.

A természet minden élőlényt boldognak teremt, a földi férget éppen úgy, mint a fellegekben szálló sast.

Ha az ember abban találja boldogságát, hogy testi és szellemi képességeit kibontakoztassa, olyan gyönyört keres, amelyet a tapasztalat már igazolt. Emellett a nagylelkűség erényét is elsajátítja, ha mást is segít képességei kibontakoztatásában, és öröme annál nagyobb, minél sikeresebb pályán halad egy-egy embertársa.

Csak az olyan ember ismeri az igazi, tiszta örömet, aki kedves, emberséges és nagylelkű. Aki nem ilyen, az nagyon szerencsétlennek született. Saját boldogságunk és mások boldogsága a mi földi jutalmunk, mást ne is várjunk,mert a túlvilágon sem jutalomban, sem büntetésben nem részesülhetünk.

Mire tanít hát a természet?

Ne tégy olyasmit mással, amit magadnak nem kívánsz!

Kerüld a fájdalmat, és keresd a gyönyört!

Epikurosz tanítására hallgass: belső megelégedésre kell törekednünk, tehát gyönyörre, mert ez a forrása a boldogságnak, amely a legfőbb jó nyomában jár. A jó testi közérzet, a nyugodt lelkiállapot - maga a boldogság." (Fordította: Lengyel Dénes)

Claude-Adrien Helvétius (1715-1771): Az erény a közérdek szolgálata

"Ahány ház, annyi szokás" - de sokan elmondták már ezt a bölcsességet, s milyen kevesen gondoltak a tartalmára! Hiszen ha ezt idejekorán jól megértette volna az emberiség!

Amikor az európai hajósok idegen földekre léptek, elbámultak a bennszülöttek különös szokásain, no de ott jöttek nyomukban a katonák és a hittérítők, ők aztán tűzzel-vassal irtották a szerencsétleneket, akik más hitben, más szokásrendben éltek. De nem is kell ilyen messze menni! Ha egy parasztember bekerül a városba, bizony hamar nevetségessé válhat, mert nem ismeri a szokásokat. Göre Gábor bíró uramat de sokszor csúffá tette Gárdonyi Géza, többek között azért is, mert a városban csak csetlett-botlott: nem ismerte a járást, a szokásokat. Ami azt illeti Móra Ferenc pedig illő bosszút állt, ő meg a városiakat gúnyolta ki, akik lenézték a parasztot, de még enni se tudtak "köröm közül". Így gyilkolják vagy gúnyolják egymást az emberek, mert sehogy se fér a fejükbe, hogy minden közösségnek más a szokása.

Pedig már Montaigne felfigyelt arra, hogy ami a folyó egyik partján erény, az bűn a másik parton. De vajon miért? Ezt a kérdést már a felvilágosodás materialista filozófusa, Claude-Adrien Helvétius vetette föl.

Helvétius jómódú családból származott, már huszonhárom éves korában fő adóbérlő volt, ami szép jövedelmet hozott. Ennek a jövedelemnek nem tiszta a forrása, a bérlő ti. megnöveli az adóterhet, ezért Helvétius személyes érdekét a közjóért feláldozta: lemondott a bérletről. Ez a lemondás szorosan összefüggött erkölcsi tanításával, mert szerinte az erény célja a közjó, és az általa előírt tettek olyan eszközök, amelyek segítségével az erény a maga célját megvalósítja.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az erény fogalma egyáltalán nem önkényes: különböző korokban és országokban az emberek ugyanazt a fogalmat alkották róla. Mindenütt olyan szokások alakultak ki, amelyek a közösségnek jól megfeleltek, persze némelyikét a közösség kinőtte.

Egyik nép sem ostoba, s nem véletlenül alakítja ki szokásait. Mindenkor a közboldogságot tekintették a legfontosabbnak, s azt a tettet nevezték becsületesnek, amelyik használt a közösségnek. Még a legkegyetlenebb szokás is a közösség hasznát szolgálta.

- Spártában szabad volt lopni, csak a tetten ért tolvajt büntették meg. Olyan országban, ahol a katonai erényeket sokra tartják, a tolvajt is, a gazdát is ügyességre, kitartásra, éberségre nevelik, akkor állják meg a helyüket a katonaságnál és a csatamezőn.

Tél vég felé  a vadember vadászni indul, de indulás előtt a törzs összegyűlik, a hatvan évnél idősebb férfiakat és nőket fölkergetik a tölgyfákra. Az öregek megkapaszkodnak, a férfiak pedig rázni kezdik a fákat. Erősen rázzák, az öregek többsége leesik a fáról, s ekkor a fegyveresek lemészárolják őket. Milyen szörnyű kegyetlenség! No, de ez csak a látszat! A szokásnak az a magyarázata, hogy az öregeket meg akarják kímélni a sok fölösleges szenvedéstől, mert gyengeségük azt bizonyítja, hogy a vadászat fáradalmait már nem képesek elviselni...

Kínában az atya élet-halál ura: sok gyereket csecsemőkorában elpusztítanak. Helvétius feltételezi, hogy az atya így gondolkodik:

"Feláldozok néhány szerencsétlen gyereket, akik koruknál és tudatlanságuknál fogva nem ismerhetik a halált és szörnyűségeit, hiszen ez az ismeret tán a legfélelmesebb a halálban."

Ehhez azt fűzi hozzá:

"A katolikus országokban úgy szabadulnak meg a lányoktól, hogy apácának adják őket, fölvétetik velük a fátyolt. Sokan élnek ilyen boldogtalanul és reménytelenül. A mi szokásaink ebben az értelemben barbárabbak, mint a kínaiak szokásai.

A barbárság mindjárt kitűnik, ha a két szokást elemezzük. A kínai apa fél a túlszaporodástól, ami éhínséget és háborút jelent. A francia család azonban a birtok elaprózódásától tart, ezért adja lányát zárdába. Ezért az egyik jó, a másik rossz szokás. Az első a közérdeket, a másik a családi hasznot tartja szem előtt." ( Győry János fordítása)

Merre vezet hát a boldogság útja?

Helvétius feltétlenül hisz a nevelésben, szerinte jó törvényekkel, példamutatással, oktatással az emberiség eléri kitűzött célját, a boldog életet. De a világi s nem egyházi nevelés útján!

A törvényhozó művészete abban áll, hogy az egyéni érdeket a közös haszonnal összekapcsolja. Hadd érezze mindenki, hogy magáért dolgozik, amikor a közjóért fárad!

A nevelő pedig valósággal mindenható. Hogyne lenne az, amikor a gyerek lelkes üres tábla, csak az lesz rajta, amit ráírnak, hiszen velünk született eszmék nincsenek. Az ember nem születik se jónak, se rossznak: az érdek kormányozza. Ezt az érdeket a törvény úgy szabályozza, hogy megteremje az erény gyümölcsét.

Milyen nemes lelkű, mennyire derék férfiú ez a Helvétius! De palotából és útleírásból nem ismerheti az egész élet gazdagságát, ezért kihívja a haladó kortársak bírálatát is. Rousseau és Diderot fűz észrevételeket Helvétius megállapításaihoz. Többek között szemére veti, hogy amikor Helvétius az érdekről ír, megfeledkezik azokról, akik érdek nélkül dolgoznak. Ahogy Diderot írja:

"Mit mond ön azokról a filozófusokról, kortársainkról, barátainkról, akik királyokat, papokat leckéztetnek vakmerően? Nem nevezhették meg magukat, nem lebegett a szemük előtt sem a dicsőség, sem az önérdek. Hol van az a hivatal, amelyet el akartak foglalni, hol a vagyon, amelyet meg akartak szerezni? Hogyan vezeti ön vissza az érzékek élvezetére azt a nagyszerű lelkesedést, amely fűti őket, amikor szabadságukat, sőt életüket is kockára teszik?"
(Ludassy Mária fordítása)

Niccoló Machiavelli (1469-1527): Az őszinte diplomata

A diplomácia létezése óta titokkal teli mesterség: aki lerántja a titokról a leplet, és őszintén szól, az darázsfészekbe nyúl. Jól tudta ezt Niccoló Machiavelli, Firenze városának kitűnő történetírója, de nem hátrált meg. Megírta A fejedelem című könyvét, amely alig néhány évtizeddel a megjelenése után Európa-szerte a leghevesebben támadott művé vált, s a machiavellizmus már a XVI. század derekán a gátlástalanság köznapi megnevezése. 1753-ban a mű Itáliában a tiltott könyvek listájára került. Miről is szól hát e botránykönyv, amely körül mind a mai napig nem csitult el a rajongók és ellenzők vitája? Machiavelli a fejedelemnek hasznos, gyakorlati tanácsokat ad a hatalom megszerzésére.

Azt bizony nem kesztyűs kézzel csinálják! De csinálni kell, ha Lorenzo Medici meg akarja szerezni a főhatalmat.

Mit tanácsol hát Machiavelli? Vajon mi hasznosabb: ha szeretik a fejedelmet, vagy ha félnek tőle?

Machiavelli így okoskodik:

- Sokkal biztonságosabb a fejedelemnek, ha félnek tőle, mint ha szeretik. Az emberek általában hálátlanok, változékonyak, hamisak, gyávák és kapzsiak. Amíg hatalmon vagy, rajonganak érted. Amikor semmire sincs szükséged, mindent felajánlanak, de ha egyszer bajba jutottál, mind ellened fordulnak...

Az emberek sokkal könnyebben megbántják azt, akit szeretnek, mint akitől félnek. A szeretet köteléke egykettőre szétszakad, mihelyt az érdekkel szembekerül, de a félelem megvédelmez, mert a bosszúállástól való rettegés mindennél erősebb.

De a fejedelem csak olyan mértékben ébresszen félelmet, hogy ha nem nyerheti is el az alattvalók szeretetét, legalább ne gyűlöljék! Ezért mindenkor kímélje alattvalói vagyonát és feleségét! Ha halálos ítéletet kell kimondania, ezt mindig alaposan indokolja meg, és sohase tegye kezét az elítélt vagyonára! Egy bizonyos: az emberek hamarább feledik el apjuk halálát, mint az apai örökség elvesztését.

Ha az alattvalók szeretik a fejedelmet, az nekik jó, ha pedig félnek a fejedelemtől, az a fejedelemnek jó - mármost mindenki a maga hasznát nézze!

Vajon derék, erényes férfiú legyen-e a fejedelem?

Ha a fejedelemnek csak jó tulajdonságai lennének, ezzel sokat ártana magának, de ha csak látszólag rendelkezik velük, az nagy hasznára lehet. Hadd higgye mindenki: a fejedelem könyörületes, emberséges, vallásos, egyeneslelkű, de te légy alkalmazkodó és megalkuvó, s ha kell, változz meg egyik pillanatról a másikra, és tedd az ellenkezőjét!

A fejedelem nem egyesítheti magában azokat a tulajdonságokat, amelyeket az emberek legtöbbre becsülnek, országa érdekében nem tehet másképp, mint hogy megszegi a hűséget, a barátságot, az emberiességet és a vallás parancsait. Ezért mindig arra fordulj, amerről a szél fúj, alkalmazkodj a szerencse forgandóságához, s ha a szükség úgy hozza magával, térj le bátran az igazi útról! Úgyis mindenki annak lát, aminek látszol. Csak kevesen sejtik, milyen vagy a valóságban, ám ezek nem mernek szembeszállni a többség meggyőződésével. Hidd el: az emberek általában az eredmény alapján ítélnek!

Hogyan kerülheti el a fejedelem a megvetést és a gyűlöletet?

Az emberek megvetéssel fordulnak el a fejedelemtől, ha szeszélyes, könnyelmű, elpuhult, alantas gondolkozású vagy megbízhatatlan. Ezektől a vétkektől tartsd távol magad, ahogy a hajós a veszélyes sziklától! Arra törekedj, hogy az alattvalók higgyenek benned mint bátor, erős, komoly és nagyvonalú fejedelemben!

Minden ítéletet jól meg kell fontolni, de amit kimondtál, abból ne engedj! Szavadat soha vissza ne vond! Bizonyítsd be alattvalóidnak, hogy senki félre nem vezethet, senki az eszeden túl nem járhat.

Milyen különös, nem is erkölcstelen (immorális), mint inkább erkölcs nélküli (amorális) tanácsok! Fondorlat, tettetés, erőszak legyen a fejedelem fegyvere, így szerezze meg, s ilyen eszközökkel őrizze a hatalmat! Nem meglepő hát, hogy Machiavelli által kimondott és néven nevezett dolgok meglepték az embereket, és megrázták lelkiismeretüket. Őszintesége, leplezetlen nyíltsága annál is szokatlanabb, mert az uralkodók tanácsadói minden korban az erényes magatartás fontosságát hangsúlyozzák. Ezt tette már Arisztotelész, aki Nagy Sándort nevelte, ezen az úton járt Seneca, Néro nevelője, s még sokan mások. Platón elképzelt államában is az erény uralkodik. Machiavelli nagy firenzei elődje, Dante azt hirdeti a monarchiáról írt munkájában, hogy az állam törvényei a jóra irányulnak, ezért segítséget nyújtanak az embernek az üdvösség kivívásához is. És most fellép egy hatalom nélküli politikus, egy firenzei titkár, és a világ eddigi hatalmasai által hirdetett erkölcsi elveket egy kézlegyintéssel elintézi.

De valóba azt mondja-e Machiavelli, hogy a cél szentesíti az eszközt? Hatalmat szerezni, bármi áron? És ha ezt mondja, miért látja ezt a módszert követendőnek?

Az okos firenzei titkár és történész megítéléséhez ismernünk kell a kort, amelyben rosszkedvű megfigyelései és tárgyilagos tanácsai születtek. Abban az Itáliában élt és gondolkodott, amely ekkortájt apró köztársaságok, királyságok, hercegségek, egymás ellen acsarkodó, falakkal erődített városok, zsoldosvezér-birodalmak tarka összevisszasága, ahol mindennapos dolog a tőrvillanás, a méregkeverés, az intrika. Abban az Itáliában, ahol nemcsak dúsgazdag polgárok, művelt fejedelmek, hatalomtól szédült zsoldosok élnek, hanem megalázott szegények, lázadó eretnekek is. A békesség és egység után sóvárgó Itáliában. Machiavelli számára teljesen mindegy, hogy demokrácia vagy monarchia - a lényeg a széthúzás és állandó háborúskodás megszűnése. Úgy látta, hogy erre a maga korában csak egy erős kezű fejedelem képes. És akik fölött ennek uralkodnia kell?

Machiavelli általában írt az emberekről, rossz tulajdonságaikat általánosítja. De hát ezek az emberek az ő olasz kortársai, akiket sok polgárháború, vérontás, árulás és hitszegés megrontott! Éppen azt magyarázza a fejedelemnek, hogy ilyen erkölcsű emberek felett csak ravaszsággal, fondorlattal lehet uralkodni. Tanácsait, tételeit nem az örökkévalóságnak, hanem kora politikusának szánja. Nagy mentsége ezeknek az "erkölcs nélküli" tételeknek az is, hogy Machiavelli hazája érdekében emeli föl szavát, amikor Lorenzo Medicit, a polgári származású firenzei fejedelmet a hatalom megszerzésére tanítja. Tőle várja Itália megmentését, a zsoldosok elűzését, a béke megteremtését.

Mindezt világosan látta az utókor legműveltebb rétege, de a nagy tömeg számára Machiavelli démon vagy ördög maradt. Az egyház átokkal sújtotta munkáit, az angol és francia nyelvben az ő nevével bélyegzik meg azt, aki fondorlatosan, gazfickó módján jár el.

Évszázadok óta innen is, onnan is hangzanak el érvek és cáfolatok. Fognak is hangzani még sokáig. A termékeny vita is Machiavelli érdeme, aki őszintén nevén merte nevezni a tapasztalt dolgokat.

A körülötte még életében égre csapó vita ellenére sokan megbecsülték ezt az okos és hazaszerető férfiút. Az egyik firenzei templomban temették el, és sírjára ezt a feliratot vésték latin nyelven: "Ekkora névnek nincs méltó dicsérete!" (Tanto nomini nullum per elogium.)

Szerző: Lengyel Dénes

Morus Tamás (1478-1535): A király és kancellárja

A szenvedély bűnbe visz, a bölcsesség pedig a boldogság útjára vezet - ezt hirdették már az ókor bölcsei is. Igazukat ékesszólóan bizonyítja VIII. Henrik angol király és kancellárja, Sir Thomas More(Morus Tamás) története.

Őfelsége kegyes cselekedettel fogott hozzá az uralkodáshoz: először is felakasztatta apja két adószedőjét, akiket bizonyosan nem siratott meg a nép. Hiszen a nép jóléte, boldogsága kedvéért pusztította volna el őket, a varjú se károgott volna utánuk, de ez bizony csak kezdete volt az uralkodásának. VIII. Hentik vért szagolt, és szinte vadállat módjára gyilkolt: válogatás nélkül végeztetett ki papokat, nőket, koldusokat és a csavargókat pedig ezerszámra akasztatta fel. A járókelők olyan akasztófákat is láttak, amelyeken 15-20 holttest is lógott.

Szenvedélyes volt a király a szerelemben is: hatszor házasodott, és két feleségét kivégeztette.

A pápa nem oldotta fel első házasságát, ezért Henrik az angol egyházat függetlenítette tőle, és a főhatalmat vallási téren is önmagára ruházta, ő lett az új, az anglikán egyház feje.

A válás sikertelensége együtt járt a válást helytelenítő kancellár bukásával, s ekkor a király Morus Tamást bízta meg a kancellár teendőinek az ellátásával. Miért figyelt fel rá?

Morus már gyermekkorában feltűnt szellemi képességeivel. Oxford híres egyetemén tanult, ott barátkozott össze Rotterdami Erasmusszal, a később oly neves humanista íróval, és együtt tanulmányozták a görög és római szerzők műveit. Rokon lelkek voltak: mind a ketten az eredeti, hiteles szövegeket keresték, a teljes szöveget akarták olvasni, amit az ókori szerzők az utókornak szántak, s nem érték be válogatott, rövidített, jegyzetes kiadásokkal, amelyek gyakran meghamisították az eredetit. Rokon felfogást vallottak egyébként is: a papok, a szerzetesek visszaéléseit elítélték, de nem fordultak szembe az egyházzal, mert reformok útján akartak előrehaladni. Végül mindketten vállalták a megpróbáltatásokat meggyőződésükért.

Morus Tamás, mint kancellár fékezni iparkodott a király szenvedélyeit, de próbálkozása nem járt sikerrel. Amikor VIII. Henrik végleg szakított a római katolikus egyházzal, a kancellár lemondott. Nem vett részt a király második feleségének koronázásán, erre őfelsége megfosztotta minden vagyonától, és börtönbe vettette.

A király azt remélte, hogy a fogság megtöri azt a férfiút, aki szembeszállt vele. De Morus úgy viselte a súlyos büntetést, ahogy az egy ókori bölcshöz vagy egy katolikus szenthez illik. Bár sokféle betegség kínozta: gyomor- és vesefájdalmak gyötörték, reumája kiújult, mégsem engedett, nem ismerte el az új anglikán egyházat.

Ekkor lányát, Margitot küldték be börtönébe, hátha ő meglágyítja apja szívét. Ebben is csalódtak: apa és lánya zsoltárokat énekeltek együtt, s a szomszéd cellákban sínylődő szerzetesek csatlakoztak az énekhez.

Most már arra gondoltak: talán az unalom megtöri az akaraterejét - és magára hagyták. Ekkor Morus Tamás egy értekezést kezdett írni, s ennek ilyen címet adott: Párbeszéd a balsorsban való vigasztalásról. Ebben két magyar nemes Mohács előestéjén azon elmélkedik, hogyan kell a vértanúságra felkészülni.

Morus, e tiszta és szelíd lelkű férfi még bíráira sem neheztelt. Amikor halálra ítélték, így szólt hozzájuk:

-...Azért imádkozom teljes szívemből, hogy ti, uraim, akik engem elítéltetek a földön, találkozzatok velem a mennyországban, s éljünk ott együtt teljes boldogságban.

Utópia, vagyis Seholsincs-sziget

Azok a bölcsek, akik olyan államról írtak, amelynek minden polgára boldog, szívesen helyezték ezt az országot egy-egy szigetre. Talán azért tették, mert így valóban "elszigetelve" mutathatták be a boldog emberek társadalmát, és arra is gondolhattak, hogy az ilyesmit a szomszédos országok nem sokáig tűrik, ugyanis féltik saját rendszerüket.

Akár így, akár úgy, Morus Tamás az általa elképzelt boldog országot szigetre helyezte, s ezt a nevet adta neki: Utópia. Ez a görög elnevezés annyit jelent: Seholsincs-sziget. Milyen népszerűvé vált ez a név! Hosszú idő óta kisbetűvel írjuk, mert utópiának nevezzük az olyan elképzelést, amely az emberi társadalom eszményi jövőjét mutatja be.

Valóban Seholsincs-sziget ez, mint például Sancho Panza birodalma - mind a kettő olyan elképzelés, amelynek megvalósítása a maga korában lehetetlen. Sőt, a kor inkább arra szolgál, hogy Cervantes is, Morus is az ellenkezőjét javasolja mindannak, amit saját hazájában tapasztal.

Csupatűz Rafael, Morus hőse, öt évet töltött Seholsincs szigetein, most hát elbeszéli, mit tapasztalt, mit látott, mit hallott azon a különös tájon.

- Láthatatlan városban éltem - kezdte Csupatűz Rafael -, ezt a várost maga a nagy Sehol király tervezte. De úgy megtervezte, hogy öröm lakni benne. Egyébként a sziget többi városa éppen olyan, mint a főváros, mind a király terve szerint épült.

Az utcák hosszában kertek terültek el, e ezeknek művelői versengtek egymással, ezért aztán olyan az egész város, mint egy nagy virágoskert. A házak egyik kapuja az utcára, a másik a kertre nyílik. De úgy nyílik ám a szárnyas kapu, hogy éppen csak meg kell érinteni, utána meg magától zárul.

Minden város négy kerületre oszlik, középen áll a piac, mindenki odahordja termését, áruját. Itt vásárol be a családfő, de nem pénzért ám, hanem ingyen viszi el, amire neki és családjának szüksége van.

- Nono! - szólt közbe hitetlenül a szerző.

- Úgy van, ahogy mondom - erősítette Rafael -, mert a magánvagyont egészen eltörölték, mindenük közös. Minthogy mindenki dolgozik, a nők, az egykori földesurak, a szerzetesek és a papok is, így hát bőségben élnek! Aztán meg a családfő sem kér többet, mint amennyire szüksége van, ugyan minek is kérne? Alig visz haza valamit, mert otthon nem főznek, mindenki a közös csarnokban étkezik. Előtte egy-egy tanulságos könyvből olvasnak fel a hallgatóknak, de csak keveset, hogy el ne unják. Utána szellemesen csevegnek, tréfálkoznak, vidám nép lakik ám ott! Esténként közösen zenét hallgatnak, a levegőt pedig kellemes olajjal és fűszer égetésével illatosítják.

- És milyen a munka abban az országban? Ott valóban mindenki dolgozik? - kérdezi álmélkodva Morus.

- Dolgozik bizony, csakhogy szeret is dolgozni, mert azt a munkát végzi, amihez hajlama van. A legtöbben a földet művelik, sokan foglalkoznak háziiparral és mindenféle mesterséggel. De nem görnyednek ám hajnaltól éjfélig a munka mellett! Minthogy az egész országban mindenki szorgalmasan dolgozik, naponta csak hat órán át folyik a munka, így sok idejük marad a pihenésre és a művelődésre. Munka közben mindenki kellemes feladatot old meg, mert a piszkos munkát elítélt gonosztevőkkel végeztetik el.

Utópiában kiváltságot élveznek a munkavezetők és a tudósok. Ők hat órát sem kötelesek dolgozni, maguk osztják be az idejüket, de nem alkotnak kiváltságos osztályt, mert aki közülük gyenge eredményt ér el, ismét a munkások közé kerül, mint ahogy a tehetséges, szorgalmas munkásból munkavezető vagy tudós lehet.

- No és a betegség, a halál nem fenyegeti őket?

- Utópiában óriási kórházak állnak, mindegyikben kitűnőek az orvosok, és nagyszerű a felszerelés. A lakosság örömmel veszi igénybe, szívesebben fekszik kórházban, ha már megbetegedett, mint otthon. Az orvosok minden betegséghez értenek: vagy meggyógyítják a beteget, vagy megállapítják, hogy gyógyíthatatlan. Ilyenkor értesítik az elöljárót, az meglátogatja a beteget, és rábeszéli, hagyja el az életet, amely már csak fájdalmat tartogat számára. Ily módon a beteg önként és fájdalom nélkül lép ki az életből.

- Úgy látszik, hogy Utópia lakói a sztoikusok tanítását követik. Milyen hát az életbölcsességük?

- Már hogy kitől tanulták, azt nem tudom, de egészen másképpen bölcselkednek, okoskodnak, mint a mieink.

A termést, az árut azért helyezték el raktárakban, s a magántulajdont azért szüntették meg, mert a nélkülözéstől való félelem kapzsivá teszi az embereket, a vagyon pedig gőgössé. Ezzel az intézkedéssel a koldulást, a lopást és még sok más bűnt sikerült teljesen megszüntetni.

A vasat többre becsülik az aranynál. Azért az aranyat és az ezüstöt is felhasználják: éjjeliedényt és bilincset készítenek belőlük. Az igazgyönggyel gyerekek játszanak az utcán, annyit ér, mint a gomb vagy a dió, ha megunják, egyszerűen elhajítják.

Sokat, nagyon sokat beszélgetnek egymás között a jóról, a boldogságról, az élet céljáról.

Szerintük a boldogsághoz vezető utat a természet mutatja meg. A gyönyör segítségével a jó felé irányít, és a fájdalom éreztetésével a rossztól tart távol. Ezért, aki az erényt el akarja sajátítani, annak természetesen kell élnie. Ezt az életformát javasolja mindig a józan ész is.

Az ember a maga testi és lelki boldogságát az élvezetben találja meg, persze csak a jó és élvezetes tisztességes élvezetben. A lélek élvezete az a gyönyörűség, amit az igazság látványa kelt. Ehhez járul a jól töltött élet kellemes emléke és a jövő biztos reménye.

Az evés, az ivás a test élvezete, élnek is vele, mégis többre az egészséget, a test nyugalmát tartják. Szerintük a bölcs megelőzi a betegséget, hogy ne szoruljon orvosra.

Az élvezet, a gyönyör feltételeit is megteremtik. Tornával, tánccal, játékkal fejlesztik az ifjak alakját, megtanítják őket gyönyörködni a természetben és a művészetekben.

Utópiában kevés törvényt hoznak, de ezeket mindenki mindenkor megtartja. A törvények nyelve annyira világos és egyértelmű, hogy mindenki jól megérti őket, ezért ügyvédre egyáltalán nincs szükségük.

A vadászatot és a háborút megvetik, de azért katonáskodnak, mert hazájukat meg akarják védeni. Segítséget is nyújtanak olyan népeknek, amelyek a zsarnok ellen felszabadító háborút vívnak.

Utópia lakói nem vitatkoznak vallási kérdésekről, nem ismerik a felekezeti gyűlölködést sem. Teljes a lelkiismereti szabadság: egy templomba jár mindenki, de ott különböző felekezetek tartanak istentiszteletet. A papokat megbecsülik: a legkiválóbb lányokat adják hozzájuk feleségül.

- No és milyen az államforma?

- Olyan köztársaságban élnek, amelyet egy fejedelem kormányoz. A fejedelmet ők maguk választják, egy-egy tudós foglalja el a fejedelmi széket. Ez a köztársaság valóban megérdemli az állam nevet, mert itt a javakat igazságosan osztják el, senkinek sincs semmije, mégis mindenki gazdag. A többi bűnnel együtt a viszálykodást is kiirtották, nem ismerik a becsvágyat és a pártoskodást - ugyan miféle veszély fenyegetné őket? Ebben az országban teljes egyetértés uralkodik, az intézményeket jól szervezték meg, ezért a szomszédos országok irigy fejedelmei sohasem döntik romlásba.

Ezekre a szavakra Morus felsóhajtott, és azt mondta:

- Hej, de sok olyan dolog van a seholszigetek államában, amit mifelénk is szeretnénk látni. De alig remélem!

(Fordította: Kardos Tibor) / Szerző: lengyel Dénes/

Francois Rabelais (1494?-1553): Hogyan nevelte Ponokratész az ifjú Gargantuát?

Aki erre a kérdésre választ vár, messze útra induljon, mert csak nagy kerülővel érhet célhoz! A kerülőre pedig azért van szükség, mer aki erre a kérdésre válaszol, Francois Rabelais sokat merített a saját életéből, amikor az óriás Gargantua történetét megírta. Sokszor azt beszélte el, ami vele történt, máskor meg, amit maga is szeretett volna átélni. Milyen is volt hát Francois Rabelais élete?

Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Kevés biztos adatot ismerünk, annál több a legenda és anekdota, tehát szóbeli, majd írásban is rögzített hagyomány - ki tudja, melyik érdemel hitelt? De vajon ebben az esetben fontos-e a hitelesség? Akiről legendát, anekdotát költenek, az biztosan népszerű férfiú, s ez a "költészet" mindig jellemző vonását rögzíti, legfeljebb túlozva és kiszínezve.

Francois Rabelais húszéves lehetett, amikor a ferences rendbe belépett, szerzetes lett. Nehezen viselte a szerzetesi bezártságot, a sok szabályt, s már fiatalon meggyűlölte a tanítás anyagát, azt a hittudományt, amelyet a Sorbonne professzorai állítottak össze.

Mást akart tanulni! Egyik társával az ógörög nyelv és irodalom tanulmányozásába mélyedt el, és levelezni kezdett a XVI. század legjobb szakértőivel.

A rendházban semmi se maradhat titokban: a két barát celláját kikutatják, az iratokat és a könyveket elkobozzák, szerencsére Rabelais és társa idejében elmenekül. ( A legenda nem éri be ennyivel. Azt fűzi hozzá, hogy a menekülőket elfogták, és Rabelais keserves sorsra jutott: négy fal közé zárták, és ott akarták tartani életfogytáig kenyéren és vizen. Ott szenvedett sokáig, majd egy hadnagy barátja fegyveresekkel rátört a kolostorra, és kiszabadította.)

Rabelais tovább folytatta tanulmányait, majd Montpellier városába ment, és ott beiratkozott az orvosi egyetemre. Eddig a valóság, s most következik az anekdota.

Az egyetemnek előjogai voltak, de ezeket a hatóságok kétségbe vonták, ezért a jogok megerősítésére volt szükség. Ez a nagy hatalmú kancellártól függött, vele kellett tehát erről tárgyalni. Rabelais utazott el Párizsba, hogy az ügyet elintézze.

No, de nem jutott messze: az ajtónálló elutasította.

Ekkor Rabelais visszatért szállására, felöltött egy zöld színű ruhát, szürke szakállat ragasztott, s úgy tért vissza a palota elé.

Nagy tömeg gyűlt össze, mindenki bámulta, de ő nem törődött ezzel. Végül a palota ajtónállója megkérdezte:

- Kicsoda-micsoda kegyelmed?

- Sintér vagyok, amolyan gyepmester! Rajta, rajta, kinek húzzam le a bőrét?

Viszik a hírt a kancellárnak, most már ő is kíváncsi, leküld egy inast, vegye faggatóra ezt a különös embert.

Rabelais pedig az inas kérdésére latin nyelven válaszolt. Ezt hallván az inas, visszament a palotába, a kancellár erre leküldött egy latinul értő titkárt. De most már Rabelais görögül szólalt meg. A következő titkár görögül beszélt volna, de Rabelais spanyolul felelt neki. Ezután az olasz, a német, az angol és a héber nyelv következett, ahogy a tolmácsok egymást váltották. Ez már felcsigázta a kancellár figyelmét. Rabelais bejutott hozzá, s mikor színe előtt állt, francia nyelven oly szép és megható beszédet mondott, hogy teljesen lefegyverezte. A kancellár megerősítette az egyetem előjogait.

A történet nem hiteles, a szaktudósok megállapították a gyengéit, de azt is hozzáfűzték: Rabelais olyan sok nyelven tudott, hogy eljátszhatta volna ezt a nehéz szerepet.

Rabelais korának egyik legnagyobb orvosa volt. Azt tartották róla, hogy a túlvilágról is visszahozza betegeit. Szívesen tanította az érdeklődőket, sok előadást tartott, sőt, még hullát is boncolt meghívott közönség szeme láttára. Egyik barátja, Étienne Dolat latin nyelvű költeményében számolt be a boncolásról. A holttestet szólaltatta meg, aki nagyon megtisztelőnek érzi, hogy az akasztófa után, amelyen lógott, most fényes közönség körében lehet, s nem valami kezdő, hozzá nem értő, hanem maga Francois Rabelais mutatja be az ő testét, szemléltetve az anatómia titkait.

A kitűnő orvos Lyon kórházában dolgozott, s minthogy mindenre ügyelt, felfigyelt arra, hogy néhány beteg nagy érdeklődéssel olvas egy könyvet. Vásári ponyván árult kiadvány volt, az óriás Gargantuáról szól.

Gargantua a népmesék világából lépett elő, csodálatos tettek fűződtek a nevéhez. Tréfából leemeli a párizsi Notre-Dame-templom hatalmas harangjait, kancája pedig farkával csapkod, és ezzel két grófság erdeit dönti halomra.

A kórház betegei, akiknek talán már jártányi erejük sincs, gyönyörködnek a nagy étvágyú, nagy ivó és nagy erejű óriás tetteiben, orvosuknak pedig jó gondolata támad: irodalmi alakot formál a mesehősből, ő is elmondja Gargantua történetét - a maga módján. Sőt, nemcsak ezt beszéli el, hanem az óriás finak, Pantagruelnek kalandjait is. Ez a két óriás hatalmas méreteivel tűnik ki embertársai közül: annyit esznek-isznak, de annyit tanulnak is, tudnak is, amennyit a reneszánsz szerző maga is szeretne mindenből megkapni. Valami hihetetlen életöröm és a testi-szellemi élvezetek, gyönyörűségek utáni vágy jellemzi a reneszánszot, ezért aztán a két óriást is.

Ha a középkorban a testét sanyargató, mindig imádkozó, magányban elmélkedő szerzetes volt az eszménykép, most nagyot fordult a világ: Rabelais az életet habzsoló óriásokat mutatja be, akik minden percükben tesznek valamit: tornásznak, tanulnak, kalandra indulnak, csínyeket követnek el, egy pillanatig sem pihennek.

Rabelais vidám könyveket ír, ezekben erkölcsi prédikációt nem lehet találni. Mégis kitűnik a sokféle humoros részletből, hogyan képzeli a szerző a világ helyes és boldog rendjét.

Mindenekelőtt a jókedvű és életerős orvos világnézetét ismerjük meg: Rabelais szépnek látja a világot, s azt kívánja, minél hosszabb ideig éljünk benne, és minél többet megszerezzünk azokból az örömökből, amelyeket a földi élet nyújt. Ennek pedig az a módja, hogy az ételt és az italt, sőt még a boritalt is kellő örömmel és szakértelemmel fogyasszuk, a tudománynak, a művészetnek minden értékét birtokba vegyük, testünk, lelkünk fejlődését figyelemmel kísérjük, és tervszerűen előmozdítsuk. Mindez azonban csak a Sorbonne tudósainak megcáfolása után valósítható meg, akkor, amikor Ponokratész mester átveszi az ifjú Gargantua nevelését.

Ez a mester elcsodálkozik, amikor látja, hogy Gargantua nyolc és kilenc óra között még ágyban hever. Mikor végre felkel, nem sokat gondol a mosdással, fésülködéssel, azonnal hozzálát a bőséges reggelihez. De ezt már nem nézheti szótlanul a mester. Megkérdezi tőle:

- Hát a reggeli tornával mi lesz?

- Micsoda torna? - mondta Gargantua -, hát nem elég, hogy felkelés előtt hatszor-hétszer is , megfordultam az ágyban?! Ennél többször Sándor pápa se fordult meg, mégis elélt egészen a haláláig, akárhány irigye volt is!

Amikor aztán megreggelizett, Gargantua a templomba ment, s ott meghallgatott húsz-harminc misét. Ezután hazatért, a könyvei előtt töltött egy félórát, de az esze akkor már az ebéden járt. Ebédre pedig olyan mérhetetlenül sokat evett és ivott, annyira mértéktelennek és falánknak mutatkozott, hogy Ponokratész, az új nevelő, nem nézhette tovább, inkább elment, és előkészítette nevelési tervét.

Ebben a részletes tervben Ponokratész olyan napirendet dolgozott ki, amely a nap minden órájára, minden percére, hasznos elfoglaltságot írt elő. Ő maga tanítványával együtt minden foglalkozásban részt vett. Milyen volt hát Gargantua egy napja?

"Reggel négy órakor keltik, testét erősen ledörzsölik, s eközben felolvasnak neki a Szentírásból.

Most a pervátára megy, s míg terhétől megszabadul, tanítója újra elolvassa a szöveget, majd a nehéz részeket elmagyarázza. Innen ki a szabadba! Az égbolt tanulmányozása következik. Mosdás, fésülködés, öltözés - mind a legnagyobb gonddal. Ezután az előző napi lecke ismétlése következik három órán át. De ez nem afféle magolás! Gargantua az elméletet úgy ismétli át, hogy gyakorlati példákat keres a tételek bizonyítására.

Most három órán át felolvasás következik. Pihenésül labdáznak a réten, majd elsétálnak megnézni, elkészült-e az ebéd. Útközben bölcs mondásokat, szentenciákat mondanak.

No, megérkezik Étvágy uram, leülnek az asztalhoz. Ekkor régi vitézi tettekről históriákat olvasnak fel, majd társalgás kezdődik. Ugyan miről beszélgetnek? Hát arról, ami az asztalon látható. Hogyan készül a kenyér, a bor? Miképpen szüretelik a gyümölcsöt? Milyen a konyhán végzett munka? Addig-addig beszélgetnek ezekről a témákról, míg Gargantua többet tud az ilyesmiről egy orvosnál is.

Az ebédet befőttel fejezik be, ekkor fogukat kipiszkálják, arcukat friss vízzel megmossák, és Istennek szép énekkel hálát adnak. Kártyát vesznek elő, ebből ezernyi apró ügyességet tanul: ezután geometriai alakokat, eszközöket csinálnak. Majd énekelnek, egy-egy témáról kedvükre fantáziálnak.

Amikor az ebéd utáni ejtőzésnek vége, ismét a könyveket veszik elő. Tanulás után Gargantua ruhát vált, harci paripára pattan, s vágtat, ugrat, körbe hajt kedvére. Aztán lándzsát ragad, nekivágtat egy kapunak, és ledönti, átdöf egy vértet, és kifordít gyökeréből egy fát. Hopp! átugrik egy másik lóra, most már kantár és kengyel nélkül lovagol, mégis engedelmeskedik neki a paripa.

Ezután kopja, kétkezi pallos, szablya, spanyol kard és tőr következik, mindegyikkel csodálatos ügyességgel gyakorol. A vadászaton űzőbe veszi a szarvast, az őzet, a medvét és a vaddisznót. Most egy nagy labdát öklöz a magasba, majd meg nagyot rúg rajta. Birkózik, fut, ugrik, hat lépést felfut a meredek falon.

A Szajna folyóhoz fut, beleugrik a vízbe, úszik mellen és háton, de még oldalvást is, hol egész testtel, hol meg csak kézzel vagy lábbal. Máskor könyvet visz a kezében, köpenyét fogával hozza, úgy ússza át a Szajnát.

Olykor fél kézzel lendíti magát a vízből a hajóba, onnan ismét a vízbe ugrik, s leszáll a mélybe, még az örvénytől se riad vissza. Aztán fordítja, kormányozza a hajót, vezeti gyorsan és lassan, vitorlát feszít, kötélen az árbocra mászik, fut a vitorlarudakon, megigazítja az iránytűt, a vitorlákat szél ellen fordítja, keményen fogja a kormányt.

Szárazra száll, hegyre mászik, völgybe fut le, fára kapaszkodik, mint a macska, egyikről a másikra ugrik, mint a mókus. Felkötnek egy magas toronyra egy földig érő kötelet, ő felmászik rajta, aztán lecsúszik, de olyan gyorsan és biztosan, mintha széles mezőn sétálna.

Most két fa közé nagy rudat fektetnek, ő meg függeszkedik rajta, s eközben lábával futómozgást végez. Aztán leszáll, mellkasát és tüdejét erősíti: akkorákat kiált, mint a pokol minden ördöge. Ezután ledörzsölik, megmosdatják. Gargantua felöltözik, és nevelőjével hazaindul.

Útközben a növényeket vizsgálják. Azt kutatják, vajon helyes-e az elmélet, ami a könyvekben áll. Minden virágot, minden fűszálat gondosan megnéznek, és amit tapasztalnak, összevetik avval, amit olvastak.

A  vacsora készítése közben elismételnek egy-egy részt abból, amit olvastak. Amíg esznek, felolvasnak nekik a délben elkezdett könyvből. Ezután tudósokhoz illő  beszélgetésbe fognak, vitáznak, érvelnek és cáfolnak, ahogy a szónoki iskolában szokásos.

A vacsorát hálaadással fejezik be, majd énekelnek, s különböző összecsengő hangszereken játszanak.

Esténként tudós férfiak társaságába mennek el, akik idegen országokat is láttak, hogy tőlük tanuljanak. hazafelé menet a csillagos eget kutatják. Végül Püthagorász előírása szerint megvizsgálják lelkiismeretüket: vajon mindent helyesen tettek-e azon a napon?

Így folyt ez a nevelés napról napra.

Ez a napi gyakorlás kezdetben nehéznek tűnt, de később annyi gyönyörűséget szerzett, hogy jobban hasonlított valamiféle kellemes szórakozáshoz, mint fáradságos tanuláshoz.

Ponokratész havonta egyszer pihenőt adott Gargantuának, ilyenkor kirándultak, és a napot játékkal, ivással, énekkel és tánccal, fürjészéssel és rákászással töltötték. De azért itt is felidézték Hésziodosz és Vergilius verseit, amelyek a természet szépségét, a földművelés örömeit tartalmazzák. És ha már latin szöveget idéztek, csak úgy mulatságból néhány epigrammát latinból franciára fordítottak.

Így nevelte nagy gonddal és szertettel Ponokratész az óriás Gargantuát, és nem fáradozott hiába, tanítványából jó király lett."

/Ford.: Benedek Marcell/ / Szerző: Lengyel Dénes/

Michel de Montaigne (1533-1592 ): Az én gyermekkorom

Nagyon különös és nagyon boldog volt Michel de Montaigne gyermekkora: a XVI. század nagy francia filozófusa szívesen gondol rá vissza. Emlegeti is fő művében, az Esszékben az édesapját, nagy tisztelettel és szeretettel ír róla, mert gondos nevelésének sokat köszönhet.

Pedig a család hagyományai nem sok jót ígérnek: az elődök borkereskedők, csak Montaigne hagyott fel a kereskedéssel, ő már gazdálkodott, mint a többi vidéki nemes Dél-Franciaországban. A kereskedőből lett nemes legtöbbször a nemesség legrosszabb vonásait sajátítja el - szerencsére Montaigne apja megőrizte önálló gondolkodását, nem csatlakozott a vidéki nemesek táborához. Sőt, fiát is olyan módon nevelte, hogy az egyszerű emberek között érezze otthon magát. Hogy ismeri meg a kastély lakója ezt az egyszerű világot? Montaigne így ír erről:

" Ha fiaim volnának, olyan sorsot kívánnék nekik, amilyen az enyém volt. Az én jó apám, akinek mindig hálás leszek, jól gondoskodott rólam. Amikor a bölcsőt elhagytam, átadott egy szegény parasztasszonynak, annál éltem dajkaságban. Azért tette, hogy korán megismerjem a legegyszerűbb életmódot, semmiben se válogassak, és természetes, népi szokások szerint éljek. Apámnak más célja is volt: megszerettette velem a szegényeket, akik ránk szorulnak. Azt akarta, hogy inkább azok felé forduljak, akik kezet nyújtanak nekem, mint azok után fussak, akik hátat fordítanak. Ezért aztán keresztszülőknek is a legszegényebb parasztokat választotta.

Apám elgondolása helyesnek bizonyult, és bevált: szívesen állok a szegény emberek mellé, talán mert érdemnek tekintem, de még inkább természetes együttérzésből.

Ez az együttérzés az első élményekből táplálkozik, régi illatok, ízek, hangok szólítanak barátságosan, s máris otthon vagyok a szegények között.

Ez a természetes együttérzést az olvasmányok is táplálják. Milyen szívesen olvastam Khelonisz történetét!

Leonidász király lánya követte apját a száműzetésbe, vállalta nehéz sorsát. Elhagyta férjét, aki harcában apósa felett győzedelmeskedett. De mikor fordult a kocka, a férje oldalára állt, mindig azt választotta, aki segítségre szorult. Én magam is Flaminius példáját követtem, aki azokat kereste fel, akik rászorultak, s nem azokat, akiktől várhatott valamit. Elítélem Pirrhuszt, aki megalázkodott a nagyok előtt, és lenézte a szegényeket." (Lengyel Dénes fordítása)

Amikor Montaigne ismét hazakerült, édesapja nagy figyelemmel kísérte fejlődését. Különös gonddal ügyelt arra, hogy váratlan, meglepő esemény ne rémítse meg a kisfiút, még a reggeli ébresztésre is gondja volt. Bár ő maga ifjúkorában Olaszországban katonáskodott, tehát megszokta a riadót és a kemény szavú ébresztőt, fiát nagy gyengédséggel költötte fel álmából. Ágya mellé egy-egy családtagot vagy inast állított, s az halkan hegedülni kezdett. A hegedűszó mind hangosabbá vált, s erre ébredt fel a gyerek.

De mi lesz, amikor elkövetkeznek az iskolai évek? Hány tenyerest, szidást, büntetést kell elszenvedni, amíg a diák a latin nyelvet megtanulja?

Montaigne édesapja ezektől a kellemetlenségektől meg akarta kímélni a fiát, és megelőzte a fenyegető veszedelmet. Olyan nevelőt hívott kastélyába német földről, aki latinul jól tudott, de franciául egy szót sem beszélt. Erre bízta a fiát, és ilyen módon Michel de Montaigne latin nyelven kezdett el beszélni, az volt az anyanyelve. A szülők, sőt a cselédek is megtanultak latinul egy kissé a gyerek kedvéért, így aztán környéken néhány szerszámot ma is latin szóval neveznek meg. Montaigne hatéves korában csak latinul beszélt, franciául ekkor még éppoly kevéssé tudott, mint arabul.

Később még hasznát látta ennek!

Amikor diáktársai a kollégiumban a latin nyelvtannal küszködtek, és a tanárok is kínlódtak a fordítással, ő már értette a klasszikus írókat költőket, a kifejezés, a nyelv helyett a tartalomra ügyelt, mert számára természetes volt, hogy a nyelv az ember gondolatának és érzéseinek közlésére szolgál.

Otthon jó példát látott maga előtt, az iskolai nevelés pedig elrémítette - e két véglet mutatta az utat, amelyen haladnia kell. Édesapja útját választotta, az ő gondolataiból, szeretetéből indult ki, amikor egy esszéjében a nevelésről ír. De ha a rosszra akart rámutatni, bizony nem kímélte az iskolát.

Montaigne szemére veti a tanároknak, hogy olyan módon kiabálnak a diákok fülébe, mintha tölcsérrel akarnák beléjük tölteni a tudományt. És mit várnak el tőlük? A diákoknak szóról szóra el kell mondaniuk azt, amit a fejükbe töltöttek. Ez nem tanítás, hanem a gyerekek butítása: aki tanítani akar, annak más úton kell járnia.

"A jó nevelő önállóan gondolkodjék, helyesen ítéljen, okosan beszéljen, s ne arra törekedjék, hogy a feje adatokkal legyen tele! Tanítványát is önállóságra nevelje, ízleltesse meg vele a remekműveket, de engedje meg, hogy maga válogasson a szépségek között. Olykor a nevelő, máskor a tanítvány mutassa az utat!

Először a diák beszéljen, hogy a tanár megismerhesse, minden gondolatát, minden érzését előre sejtse. Szókratész is beszéltette előbb a tanítványokat, csak azután szólalt meg ő maga. Cicero pedig arra figyelmeztet, hogy annak, aki tanulni akar, gyakran útjában áll azoknak a tekintélye, akik tanítják.

A tudósok, professzorok, tanárok tekintélye azért ártalmas, mert megfosztja a tanulót a gondolkodás szabadságától. Ne fogadjuk el bírálat nélkül sem Arisztotelész, sem az epikureusok tanítását, de még a sztoát sem! Ismertessük meg minden filozófiai iskola bölcsességét, aztán ki-ki válasszon közülük, mihelyt erre elég érett. Aki tekintélyi alapon fogadja el bármelyik tanítást, azt mindig kétely fogja kínozni, mert nem belülről kételkedik, nem a maga gondolataival küzd. Az a kételkedés, amely legbelsőbb sajátunkból fakad, a tudományt mindenkor előrevitte. Dante azt írja erről a Pokol néhány sorában:

Ó, nap, ki győzve küzdesz a sötéttel,
megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,
tudásnál nékem édesebb a kétely.
(Babits Mihály fordítása)

Tekintélyek idézése helyett tanítványunk a lényeget sajátítsa el, nem baj, ha el is felejti, kitől tanult egy-egy igazságot, az a fontos, hogy igazán magáévá tegye. A méhek virágról virágra szállnak, s amit gyűjtenek, abból mézet csinálnak - éppen így vagyunk mi is: a másoktól kölcsönzött gondolatokat elsajátítjuk, ezekből formáljuk egész gondolatvilágunkat, ezek alakítják ki a jellemünket is.

Azért tanítjuk gondolkodni és elmélkedni az ifjakat, hogy jobbak és bölcsebbek legyenek. Ehhez az értelem művelésére van szükség, annak kell uralkodnia. Csakhogy az iskolákban éppen az önálló gondolkodást verik bilincsbe. Ugyan ki kérdezi meg tanítványától, hogy mi a véleménye az ékesszólásról vagy Cicero valamelyik mondásáról? Ezeket mind az emlékezetébe vésik, és szó szerint számon kérik. Pedig a könyv nélküli tudás nem tudás, ez nem egyéb, mint annak megőrzése, amit az emlékezetre bízunk.

Vajon táncolni megtanulhatunk-e, ha csak látjuk a táncot, vagy a lovat megülhetjük-e gyakorlás nélkül? Éppen így beszélni és helyesen ítélni csak gyakorlás útján lehet.

És vajon csak könyvekből lehet-e tanulni?

Milyen sokat ér a tapasztalat, az utazás! Más népek nyelvét szokásait ismerheti meg a diák, látja és érzékeli mindazt, amiről más csak olvasott. Nem többet ér-e a valóságos élmény, a tapasztalás, mint a bemagolt szöveg?

De a tanítás, az ismeretnyújtás csak egy része a nevelésnek. Olyan rész, amely az egészet szolgálja, s ez a jellem formálása.

Amikor az ékesszólást oktatjuk, nemcsak vitatkozni, érvelni és cáfolni tanítunk, hanem elsősorban helytállásra nevelünk. Tanítványunk ismerje fel, hogy kinek van igaza, álljon az igazság mellé, s onnan ne tágítson! Parancsra is beszélhet valaki szépen, de helyesen csak az igazság mellett lehet szónokolni.

Az iskolai oktatás nem fordít gondot azokra a beszélgetésekre, amelyeket a diákok egymás között vagy társaságban folytatnak. Olykor megbüntetnek egy-egy fiút, ha durva, trágár szót mond, de jóra sohasem tanítják.

Pedig nagyon fontos, hogy az ifjú minden szavában a lelkiismeret és az erény fényeskedjék, és mindenben az ész vezesse. Ha valamiben téved, vallja meg bátran, még akkor is, ha a tévedését csak ő maga vette észre! Önmaga kijavításával, mondanivalója helyesbítésével nemcsak az őszinteségnek tartozik, hanem az igazságnak is.

A társaságot mindenkor okosan kell megválogatni, és annak minden tagját emberi értéke, erkölcsisége, tudása szerint értékeljük. Bizony, gyakran lehet tapasztalni, hogy az asztalfőn olyanok ülnek, akik másról sem tudnak beszélni, mint a borok különböző fajtáiról, az asztal végén pedig értelmes társalgás folyik.

Mindenkivel szóba állunk, bármelyik járókelő, kőműves, ökörhajcsár megtaníthat valamire, figyeljünk oda a szavára! No és az ostobák, a tudatlanok? Olykor velük is elbeszélgetünk, ők a jó és a rossz, a helyes és helytelen felfogás különbségét mutatják be nekünk. Nemcsak eszményre, vonzó példára, hanem rútra, negatív példára is szüksége van annak, aki helyesen akarja megítélni a dolgokat.

Az iskolákban nyelvtani szabályokon lovagolnak, a szavakat és a mondatokat aprólékosan boncolgatják, s eközben megfeledkeznek a tartalomról, az író, a költő mondanivalójáról. Hányszor megkérdezik Cicero születésének Vagy Karthágó elpusztításának évét, s milyen hiba! Ehelyett Hannibál és Scipio jellemét kell bemutatni.  Aki figyelmesen olvassa Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művét, az nemcsak fellelkesül, amikor a görög és a római hősök nagyságát megismeri, hanem maga is különb emberré válik.

Az emberek megismerésére az egész világ tanít, ezért kell benne élnünk, különben az orráig sem lát az ember. Amikor Szókratésztől megkérdezték, merre van hazája, így felelt: ezen a világon. Nem azt mondta, hogy Athénban, mert képzeletével az egész világot bejárja, gondolatait az egész emberiségre vonatkoztatta, nem úgy, mint mi, akik csak a lábunk elé nézünk.

Aki a dolgokat igazi nagyságukban akarja szemlélni, az a természet nagyságát és változatosságát tartsa szem előtt! Az n diákom tankönyve az egész természet!

A nevelő más és más hivatásra készíti fel növendékét. Ahogy Püthagorász mondja:

Olyan az életünk, mint az olimpiai játékokra összegyűlt tömegé: egyesek testüket edzik, hogy a mérkőzésen dicsőséget szerezzenek, mások kereskedni járnak ide, tehát a várható haszonért jönnek, ismét mások a többi ember életét szemlélik, és saját életüket ezzel összemérik.

Akik szemlélődnek, közel járnak a filozófiai tanításhoz. Ilyen kérdésekre várnak feleletet: Kicsoda az ember, és miért él? Mivel tartozik hazájának és családjának? Milyen életmódra érdemes törekedni?

A filozófia megtanít a helyes életre, megtanít a jó halálra is. Választ keres minden nehéz kérdésre, elmondja, mi a bátorság, a mérséklet, az igazság, a szabadsaág és a szabadosság, megszabadít a halálfélelemtől, a szégyentől és a fájdalomtól.

A filozófus tanítómestere a természet, útja az erény felé vezet. És ez az út nem fáradságos, nem a hegy tetejére visz, ahogy az iskolában tanítják, hanem a világos, termékeny síkságon vezet át, s aki rajta jár, lombos fák árnyékában lépked. Ez a nagyszerű, győzelmes, szép és bátor erény ellensége a komorságnak, a félelemnek és az aggodalomnak, s mert magától értetődő, ezért maga a természet vezet el hozzá. Éppen ezért elsajátítani sem nehéz, az egyszerű ember, sőt a gyerek is könnyen magáévá teheti, nemcsak az öreg bölcs.

De hát hogyan segít a természet az embernek? Miképpen nevel az anyatermészet?

A természet megszabja a mértéket, s ezáltal nevel. Étvágyat ad, hogy enni kívánjunk, de csak a jóllakásig táplál, aki ezt túllépi, tehát a falánkság bűnébe esik, azt rosszulléttel, betegséggel bünteti. Mértéket szab az ivásnak is, a mértéktelen italozóra a részegség büntetését szabja ki. Figyeljük hát a természet intő jeleit, mert ezek erényes életre nevelnek!

A barlangokba elvonuló remeték, az aszkéták és a böjtölők azt hirdetik, hogy az erény komor, fenséges és rideg. Pedig másképpen áll a dolog! Az igazi erény vidám, derűs, összefér a vagyonnal, a hatalommal, a tudással, jól érzi magát a puha ágyban, szereti az életet, a szépséget, a dicsőséget és az egészséget. Az erény nagysága éppen abban áll, hogy ezekkel a javakkal okosan és mérsékelten él, és akkor nem veszíti el reményét, ha le kell róluk mondania.

A bölcs nevelő vidám erényről szól tanítványának, és arra neveli, hogy természetesen éljen."
(Fordította: Lengyel Dénes)

John Locke (1632-1704): Az emberi értelemről

Milyen dicsőséges korszak a filozófia történetében a XVIII. század! A felvilágosodás kora ez, amikor filozófusok, költők, írók egymással versengve hirdették az ész győzelmét a tudatlanság, a babona, sőt a vallás felett is. Vigyázó szemét minden nép Párizsra vetette, mert Franciaországban vívta egymás ellen harcát a felvilágosítók egyre növekvő csapata és az egyház. Az ideológiai küzdelem az osztályharc megnyilvánulása: az elnyomott osztályok a filozófia fegyverével harcoltak a feudális kiváltságok ellen. A francia polgári forradalom hármas jelszava: -"Szabadság, egyenlőség, testvériség!" - a kor filozófiájában gyökerezett.

Hol találjuk ennek a filozófiának a gyökereit?

A francia felvilágosítók világraszóló sikere kissé elhomályosította azokat, akik ezt a forradalmi filozófiát megteremtették. A felvilágosodás gyökereit angol földön kell keresnünk, elsősorban John Locke tanulmányai hatottak a francia felvilágosítókra, persze Descartes tanításairól sem feledkezhetünk meg. Mind az angol, mind a francia irány az ész uralmát alapozta meg, csakhogy Locke a tapasztalat, Descartes pedig a gondolkodás elsőbbségét hirdette.

Egymással vitázva, különböző úton haladva jutottak ugyanarra a megoldásra. Mert végül is egyet akartak: az emberi ész nagyságát mutatták be azoknak, akik ég nem hittek benne. No de mi a vita oka, ha egyet akartak?

Descartes és tanítványai azt tartották, hogy vannak eszmék, amelyek már születéskor ott rejtőznek a tudatban, ezek a velünk született eszmék. Ilyennek gondolták Isten eszméjét is.

Locke ezt cáfolja, szerinte semmi sincs a tudatban, ami előbb az érzékekben ne lett volna, tehát minden ismeret a tapasztalásból származik. A lélek "üres lap" (tabula rata), nem rejtőzik abban semmiféle velünk született eszme.

A tapasztalásnak két módja van: az érzékelés és az eszmélkedés. A külső világ benyomásait érzékeljük, saját lelkivilágunkról pedig belülről, intuitív módon tájékozódunk. Az igazságot saját magunkban kell keresnünk.

Amikor a filozófus az ész nagyságát, hatalmát hirdeti, egyúttal az emberszeretet hirdetője is lesz! Aki ésszel rendelkezik, azt tisztelni kell, ha gyerek, megütni nem szabad, ha felnőtt, elveit, meggyőződését korlátozni, gúnyolni vagy tiltani embertelenség.

Locke, a nemes úrfi, a gentleman nevelését tartja szem előtt, amikor erkölcsi elveit előadja.

Először a test fejlesztésének fontosságát hangsúlyozza, az "ép szellem ép testben" gondolatot fejti ki. Részletesen szól a test edzéséről, a szabadban való tartózkodásról, a fürdésről, az úszásról. Az edzéssel együtt jár az egyszerű életmód: könnyű ételek fogyasztása, korai lefekvés, kemény ágy, sok alvás és kevés orvosság.

Locke nagy gondot fordít az ifjak erkölcsi nevelésére. Ennek lényege: olyan jó szokásokat sajátítson el az ifjú, amelyek előkészítik arra, hogy okosan, az ész vezérletével éljen.

- A gyerek általában engedelmeskedjék a szülőnek. Megverni csak akkor szabad a gyereket, ha rendszeresen hazudozik, vagy szembeszegül a szülővel. Jutalmazni nem szükséges, elég a dicséret, ha a gyermek öntudatát és becsületérzését már kifejlesztettük. A dicséret és a korholás nagyobb nevelőérték, mint a jutalom és a büntetés.

Az apa nyerje meg a gyereke bizalmát, legyen a barátja! Ne feledje, hogy az ő élete példa a gyerek előtt!

A gyerek játékai egyszerűek legyenek, s ő maga készítse legtöbbjét. A legkisebb kortól kezdve két érzést kell a lelkébe ültetni: az igazságszeretetet és a jóindulatot.

Legfontosabb a gyerek értelmi nevelése, ez napról napra vezeti az erény útján.

Könnyítsük meg a tanulást a gyerek számára! Olvasni kockajáték útján tanuljon meg. Első olvasókönyve Aiszóposz illusztrált állatmeséit tartalmazza! A nyelveket élőbeszéd útján sajátítsa el, nyelvtant csak az tanuljon, aki már tud beszélni az idegen nyelven. Locke sajnálja az időt a holt nyelvek tanítására fordítani, őt gyakorlati cél vezeti, hasznosabbnak látja a francia és más élő nyelv tanítását. Gyakorlati szempontból javasolja a gyorsírás, a földrajz, a számtan, a mértan, a történelem és a polgári jog oktatását. -

Se nemcsak az értelmi nevelés a fontos!

Locke tanítványa táncolni, vívni, hangszeren játszani és lovagolni is megtanul. Sőt, egyes mesterségekre is sor kerül, ajánlja a kertészetet, a famunkát, különösen az asztalosmesterséget.

Ennek a pedagógiai elgondolásnak sokat köszönhetnek a francia felvilágosítók, akik módosítják s népszerűsítik Locke tanításait.

De vajon milyen állam boldogíthatja az így nevelt ifjakat?

Az állam Locke szerint is úgy keletkezett, ahogy Hobbes tanítja: társadalmi szerződés útján. Azért kötötték meg az emberek ezt a szerződést az uralkodóval, hogy békében éljenek, törvények oltalmazzák őket.

Hobbes a szerződés alapján a királynak korlátlan hatalmat ad, ezzel ellentétben Locke olyan alkotmányos megoldást kíván, amely a többség akaratát fejezi ki, képviselet útján. Emellett elgondolásában elválasztja egymástól a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, ezzel az országgyűlés és a bíróság egymástól független, önálló testületté válik. Ez a függetlenség szabadságot ad, másfelől biztosít mindenféle visszaélés ellen.

Locke meg akarja törni az egyház világi hatalmát: azt javasolja, hogy az államot és az egyházat teljességgel válasszák el egymástól. Még egy fontos lépést tesz előre: több művében sürgeti a felekezeti üldözés megszüntetését. A türelem, a tolerancia bátor hirdetője: egy olyan korban, amikor sok országban máglyára hurcolták az eretnekeket.

Sokan követik az angol filozófust a francia felvilágosítók közül! Tanul tőle Rousseau, s még többet Voltaire, amikor a vallási türelmet nagy bátorsággal és áldozatkészséggel hirdeti.

Szerző: Lengyel Dénes

Francis Bacon (1561-1626): A tudás hatalom

Az újkori filozófus tiszta lappal indul: semmit sem fogad el abból, amit előtte tanítottak. De miért nem?

Mert a XVII. századi Európában hatalmas társadalmi változásoknak a tanúja. Az angol kereskedelmi tőke létrehozza az első kapitalista üzemeket, a manufaktúrákat. Kitágul a világ, megindul az óriási arányú kereskedelem, Anglia mellett Hollandia is részt vesz benne. A természettudományok viharos fejlődése, Kopernikusz és Galilei fellépése új szemléletet hirdet, a filozófusok érzik: ezt az új világot nekik kell megmagyarázni, tartalommal megtölteni. Ennek a tartalomnak jelentős része az etika, amely választ próbál adni, hogyan éljen, miképpen viselkedjék az ember ebben az új világban.

A filozófiai és etikai kérdések megfogalmazásában és megválaszolásában társadalmi fejlődésnek megfelelően éppen Anglia jár az élen - az újkori filozófia megteremtésében nagy szerep vár az angol filozófusokra.

Francis Bacon, aki már ifjúkorában feltűnt Európa helyzetéről írt tanulmányával, hamarosan fényes pályát fut be. Rangot és vagyont szerez, csaknem elvész a tudomány számára. - De - a tudomány szerencséjére! - perbe fogják, és börtönbüntetésre ítélik. A király kegyelme hamar kiszabadítja a börtönből, de a karriernek vége, Bacon nem térhet vissza az előkelők körébe. Egy ideig próbálkozik, még könyörög is, de aztán rájön, hogy a társadalmi bukás előnyére szolgál, mert így kényszerű magányában filozófiával foglalkozhat.

Mindent elölről kezd. Olyan új filozófiát akar teremteni, amely az emberiség jólétét szolgálja. Hogy kell hát a világot megmagyarázni? A világ helyes magyarázatához a tapasztalás és a kísérlet vezet el. Ezekből helyesen következtetve jutunk el a természet megismeréséhez. Ha pedig megismertük, uralkodhatunk is fölötte.

Mit jelent ez erkölcsi szempontból?

Ha a tudás hatalom, ahogy Bacon állítja, akkor ennek segítségével meggyógyíthatjuk a beteget, jóllakathatjuk az éhezőt, messze országokba szállíthatjuk az árut. Mindez éppen ellentéte az ókori sztoikus tanításnak, amely a betegség, a szenvedés elviselésére nevelt: most modern ember szólal meg, aki szembeszáll a természet erőivel, és azon uralkodva segíti az emberiséget. A tudomány Bacon tanításában olyan hatalom, amelynek hivatása az emberiség boldogságának megteremtése.

Bacon utópiája, amelyet Új Atlantisz címmel adott ki, eltér Morus Utópiájától. Az újkori filozófus nem az emberi egyenlőség, a társadalomszervezés kérdése foglalkoztatja, hanem az emberiség jóléte. Bacon a technika, a gyógyászat, a közellátás gyakorlati hasznát hangsúlyozza. Utópiája olyan boldogságot ígér, amelyet a mindennapi gyakorlati szükségletek biztosítása jelent.

Hatalmas életművet készített elő, a tudományok nagy megújulását akarta megírni. Ebből csak fontos részletek jelentek meg, pedig életének második szakaszában hihetetlen kitartással dolgozott. Még a halál is munka közben érte. Erről tanúskodik a róla fennmaradt anekdota.

Londonból kilovagolt, s ahogy a tájat nézte, feltűnt neki az éppen olvadó hó. Eszébe villant, hogy a hó meggátolhatja a test romlását. No de ezt kísérlettel bizonyítani kell! Leugrik a lováról, bemegy az első falusi házba, vesz egy tyúkot, levágatja, és kitömi a testet hóval.

Közben borzongás fogja el, vissza sem tud ülni a lóra. Kocsin viszik haza, de a tyúkot maga mellé téteti. Éppen annyi időt hagy neki a halál, hogy feljegyezheti:" A kísérlet kitűnően sikerült."

Egyik esszéjében ezt olvassuk:"Komoly munka közben haljak meg, mert ez olyan, mintha valaki harc közben, a csatamezőn kap halálos sebet, és abban a pillanatban alig érzi a fájdalmat."

Végrendeletében megtagadta élete első szakaszát, mikor címet és rangot, vagyont és befolyást szerzett. De büszkén, a munkás élet önérzetével írt a második szakaszról, mert akkor olyan művet hozott létre, amely túléli alkotóját:"Testemet minden pompa nélkül temessétek el! Nevem a jövő korokra és idegen nemzetekre marad."

Szerző: Lengyel Dénes

Baltasar Gracian y Morales (1601-1658): Légy, amivé lehetsz!

A tapasztalás, az elmélkedés és az olvasás mgérleli a leket, és elvezetheti a bölcsességhez. Aki eljut idáig, kötelességének érzi, hogy mást is megtanítson arra, amit tud, és ami őt magát is boldoggá teszi.

Ennek a tanácsadásnak a bölcsek két formáját ismerték: a bölcs mondást (szentencia) és a röviden kifejtett magyarázatot (aforizma). Ezeket használta fel a derék spanyol szerzetes is, akit ilyen néven ismertek: Baltasar Gracian y Morales.

A sorsát nem kerülhette el: száműzték hazájából, de számos, az erkölcsről írt könyve mgőrizte tanításait.

Az életbölcsesség kézikönyvének bölcs mondásait kortársainak szánta. Gracian nemcsak sokat olvasott, hanem megtapasztalta a háborút is. Ő is, akárcsak Morus Tamás, a hagyományos társadalom erkölcsi rendjét, összhangját akarta megőrizni, s úgy képzelte, ez sikerül is, a társadalmat a céhművesség szintjén tartva, a szűkös javakat egyenlően elosztva, az embereket atyai szigorral munkára kényszerítve. Műve, mint minden utópia, nemcsak a jövő rajza, hanem a jelen kemény bírálata is. Jól megismerte a gazdagok és a szegények életét. Aforizmái között sok olyan akad, mely az utókort is meggondolkoztatja - olvassunk el közülük néhányat!

"- Légy, amivé lehetsz!

Senki sem születik készen, az ember napról napra tökéletesedik, míg végül a teljességhez, minden képessége tetőfokára eljut. Az ilyen embernek az ízlése emelkedett, szelleme tisztult, ítélete érett, akarata józan.

Egyesek korán, mások későn fejlődnek ki. Sokan sohasem érik el ezt a csúcsot, valami mindig hiányzik belőlük. Te légy ennek tudatában, ezért: légy, amivé lehetsz!

Azzal beszélgess, akitől valamit tanulhatsz.

Legyenek mestereid és barátaid, tanulj tőlük szorgalmasan, mindnyájatok örömére. A tanulás vidám beszélgetéssel váltakozzék: okos emberek társaságában felváltva élvezzük a sikert, amelyet a mi szavunk keltett, és a tanítást, amit mások szvaiből nyertünk.

Légy szorgalmas!

A tehetség önmagában kevés, szorgalomra mindenkor szükség van. A közepes ember többet elér, ha szorgalmas, mint a tehetséges, ha lusta. A jóhírt, a becsületet kitartó munkával kell megvásárolni, ami kevésbe kerül, keveset is ér. Aki nem akar kiválni alantas állásában, inkább középszerű a nagyban, annak mentsége lehet a lelki nemesség, de aki kiváló lehetne, s beéri azzal, hogy középszerű, azt nem menti semmi. Egyszóval: természet és művészet, s a kettőre a szorgalom teszi rá a koronát.

Ne tűrj foltot a jellemeden!

Ez a becsületesség előfeltétele. Kevesen vannak erkölcsi hiba nélkül, s bizony sokan még dédelgetik is a könnyen orvosolható hibáikat. Máskor a fényes jellemet egy folt homályosítja el. Egy felhő is elég, hogy elsötétítse a Napot. A tekintély ilyen szeplőjén kapva kap a rosszindulat. Az ügyesség netovábbja lenne ezeket a hibákat erényekké változtatni.

Mérsékeld képzeletedet!

Egész boldogságunk attól függ, hogy mikor mennyire engedünk a képzeletnek. Ha semmiben sem engedünk, sivár, unalmas lesz az életünk, ha pedig szabadjára engedjük, nagyon megjárjuk. A képzelet szeszélyes, az ember életét hol élvezetessé, hol meg terhessé teszi. Egyeseket valósággal hóhér módjára megkínoz, másoknak boldogságot és szerencsét mutat. Vigyázz! A képzelet minden rosszra képes, ha józan önfegyelem nem mérsékli.

Légy tisztességes!

Állj mindig bátran az igazság mellé! Se a tömeg, se a szenvedély vagy a zsarnok szeszélye ne tántorítson el az igazságtól! A tisztességet sokan magasztalják, de kevesen élnek vele. Az igazi tisztesség bátran megütközik az erős hatalommal, sőt az önérdekkel is. A gyáva megalkuvók kibúvót keresnek, az állam érdekére hivatkoznak, amikor az igazságot megsértik. De az állhatatos férfi az ilyen színlelést árulásnak tartja, és inkább akar következetes lenni, mint afféle "okos".
Ne feledd: a tisztességes férfi mindenkor az igazság mellett áll.

Ne jöjj ki a sodrodból!

Az okosság egyik fő szabálya: sohase háborodj fel! Légy ura önmagadnak, jóban-rosszban őrizd meg nyugalmadat! Bármi ér az életben, kellemes meglepetés vagy súlyos csapás, mindent fölényesen fogadj!

Újítsd meg időnként fényedet!

A kiválóság megöregszik s vele együtt a hírnév is. A megszokás csökkenti a csodálatot, iparkodj hát újjászületni bátorságban, tehetségben, boldogságban, mindenben. Vállakozz érdekes, új feladatokra, és kelj fel többször, mint a Nap! Közben változtasd ragyogásod színhelyét, hogy egyik embert a hiány érzése kíváncsiságra, másikat az újdonság indítsa tapsra.

Kiről nem szabad beszélni?

Önmagunkról sohase szóljunk, mert abból vagy dicsekvés, hetvenkedés lesz, vagy pedig magunk lebecsülése, ez pedig kislelkűség. Ezért magunkról még baráti körben se beszéljünk! De jelen levő személyről se tanácsos szólni, mert az egyik szirtet nem kerüljük el: amit mondunk, azt hízelgésnek vagy ócsárlásnak fogják tartani.

Úgy cselekedj, mintha mindig szem előtt volnál!

A falnak füle van, és a rossz, amit elkövetünk, kikerül a szabadba. Aki azt kívánja, hogy mindenki lássa, az nem fél a ház lakóinak megfigyeléseitől.

Állíts ragyogó példát magad elé!

Válassz magadnak kitűnő példaképet a nagy férfiak közül, nem azért, hogy kövesd, inkább azért, hogy utolérd. Nagy Sándor sem azért siratta meg Akhilleusz halálát, mert érte fájt a szíve, hanem saját sorsát siratta: lám, még nem szerzett ehhez hasonló hírnevet! Semmi sem kelti fel jobban a szív becsvágyát, mint mások dicsőségének harsonája. Ez a nagy lelket bátorítja, az irigyeket pedig porba sújtja.
Állíts hát eszményképet magad elé, és iparkodj őt felülmúlni!"
(Ford.: Gáspár Endre)

René Descartes (1596-1650): "Gondolkodom, tehát vagyok"

A kimondott tétel egyszerűnek látszik, de szerzője, René Descartes (latinosan: Cartesius), csak sok tanulás és töprengés után mondhatta ki. Hosszú, kalandos pályafutás vezetett el a "gondolkodom, tehát vagyok" tételig, s hogy jobban megértsük, kövessük figyelemmel a nagy gondolkodó életútját!

Ez is egyszerűnek hat, mégis bonyolult feladat. A jeles filozófus pályafutásának adatait, eseményeit sok lexikon és tankönyv felsorolja, de mindez jórészt külsőség - a lelki fejlődés, a belső tartalom másutt található.(...)

René Descartes előkelő francia nemesi családból származott, apja a jezsuita szerzetesrend kollégiumába küldte. Nyolc éven át tanult itt, ahogy ő írta "kora egyik legjobb iskolájában". Valóban, a jezsuiták nagy gondot fordítottak a rájuk bízott ifjúságra, nem volt párjuk sem az ismeretnyújtásban, sem a nevelésben. Nem ők tehetnek róla, ha Descartes így nyilatkozott középiskolai tanulmányairól: - A kollégiumi tanulásnak nem láttam más hasznát, csak azt, hogy mindjobban beláttam tudatlanságomat.

A jezsuita atyák jól megtanították az anyagot, az azonban egészen értéktelennek, korszerűtlennek hatott az ifjú filozófus számára, aki behatóan foglalkozott a kor tudományos eredményeivel.

Ezután jogi tanulmányokat folytatott, és amikor diplomát szerzett, örömmel szabadult meg a szellemét korlátozó oktatástól. Végre szabadon kutathatott!

A világ könyve nyitva áll előtte, szinte falja ezt a "könyvet". Hollandiába utazik, ott beáll önkéntesnek Nassaui Móric seregébe - mert hadmérnök is volt. (Ebben a minőségben Magyarországon is járt.) Brédában meglát egy falragaszt, ezen egy geometriai feladatot tűznek ki megoldásra. Descartes megbirkózik vele, s ezzel felkelti a szaktudósok érdeklődését személye iránt. Két év múlva a bajor választófejedelem katonája, részt vesz a harmincéves háború első küzdelmeiben. Harcol és tanul, ugyanakkor lelkivilága forrong - úgy érzi, elérkezett az alkotás ideje.

Bajorország határán, Neuburgban egy kis kunyhóban tölti a telet, ki se mozdul a házikóból: elmélkedik és tervez.

A túlfeszített lelkiállapotban levő, idealista fiatalembert villámcsapásként éri a felismerés: új filozófiát kell teremtenie!

Az út a szaktudománytól vezet el a filozófiához - Descartes először természettudományi kérdésekkel foglalkozik. De ugyan hol folytasson ilyen veszélyes tanulmányokat? A korszerű természettudomány újra és újra összeütközik az egyház tanításával. Először Párizsban dolgozik, később az akkori idők gazdasági-vallási-szellemi életében vezető protestáns Hollandiába költözik.

Hatalmas munkába fog, ebben a világegyetemet és ennek szemlélőjét, az embert akarja bemutatni. Munkájával jól halad, ám amikor meghallja, hogy Galileit az egyházi törvényszék elítélte tanítása miatt, félbeszakítja művét, s ez nem is készül el teljesen sohasem. Később egy részét azért megjelenteti.

Descartes eredeti módszerrel oldja meg a feladatát, és éppen a tudományos módszer fontosságát hangsúlyozza. Több természettudományi munkát ír, és ezeknek bevezetését alkotja meg Értekezés a módszerről című művében. A kis könyv, amely a szerző megnevezése nélkül jelenik meg, óriási feltűnést kelt. Jelentősége később sem halványul el, mert egy nagy filozófus életvezetési elveit, lélekrajzát és egyben az újkori filozófia fontos, eredeti mondanivalóját tartalmazza. Adjuk át a szót Descartes-nak!

- Az igazat a hamistól bárki megkülönböztetheti, a józan ész nem különös adomány, azzal mindnyájan rendelkezünk. A vélemények különbsége sem abból származik, hogy egyik ember okosabb, mint a másik - annak más az oka! A gondolatmenet különböző utat választ, vagy nem ugyanazt a dolgot figyeljük meg, s már látjuk is az eltérés okát. Tehát a józan ész nem elég, ezt mindenkor okosan kell használni.

Ami engem illet, sohasem képzeltem, hogy több eszem van, mint bármely közönséges embernek, s bizony sokszor megkívántam egyesek gyors gondolkodásmódját, gazdag képzeletét vagy jó emlékezőtehetségét.

De nekem mégis nagy előnyöm van másokkal szemben: kora ifjúságomtól kezdve néhány elvet követtem, ezekből módszert alakítottam ki, így aztán lépésről lépésre tervszerűen szereztem meg a szükséges ismereteket, módszeresen gondolkodtam és fejlesztettem lelkivilágomat.

Ezt a módszert kívánom bemutatni, de nem azzal a szándékkal, hogy az olvasót tanítsam, vagy éppen a példa utánzására buzdítsam. Nem, dehogy! Úgy olvassák ezt a módszerről szóló írást, mint egy történetet, akár úgy, mint egy mesét, mert lehet benne néhány példa, amelyet érdemes utánozni, de olyan is, amelyet nem érdemes követni. Aki néhány jól megválasztott példát követ, nem jár rosszul, ezt már tapasztalásból mondom, mert ezeket az elveket kipróbáltam.

Az első életelv arra int, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek és szokásainak. Követem hát azoknak a véleményét, akik kerülik a végleteket, a mérsékletet hirdetik, és józanul élnek. A perzsák és a kínaiak között is lehetnek éppen olyan okos emberek, mint köztünk, mégis helyesebbnek látom, ha azokhoz igazítom életemet, akikkel egy hazában élek, és főleg azt figyelem, hogyan cselekszenek, mert bizony a gondolat gyakran eltér a tettől.

Amit egyszer elhatároztam, amellett szilárdan kitartok - ezt kívánja tőlem a második elv.

Úgy vagyok ezzel, mint a turista, aki eltéved az erdőben. Mindig egy meghatározott irányban halad, nem tér el se jobbra, se balra, s így mindig következetesen folytatva az utat, végül csak kijut az erdő közepéből. Ilyen az élet is: olykor nem tudunk helyes irányt szabni gondolatainknak, tehát kétséges, megközelítő irányt veszünk fel, és ezt egészen bizonyosnak tekintjük, mert a józan belátás vezetett el hozzá. Az ilyen eljárás minden lelkifurdalástól és megbánástól megment, bezzeg a határozatlanok, akik ide-oda kapkodnak, mindig panaszkodnak, amiért felsülnek!

A harmadik életelv arra tanít, hogy vágyaimat mérsékeljem. Könnyebb a vágyakról lemondani, mint a világ rendjét megváltoztatni. Magamat legyőzhetem, a sorssal nem tudok megbirkózni. Semmi más nincs igazán birtokunkban, csak a gondolataink: a világ dolgai, a külső események nem tőlünk függnek. Ezért mindig elégedett vagyok, mert mindig csak azt kívánom, ami elérhető.

Hosszú gyakorlás, sok elmélkedés érleli meg bennünk ezt az elvet. Ennek titkát ismerték a régi filozófusok, akik szembeszálltak a sors csapásaival, a betegséggel, a szegénységgel és a boldogságról vitáztak isteneikkel. Ezek a bölcsek tiszteletben tartották a törvényeket, amelyeket a természet írt elő számukra. Jól tudták, hogy nincs más birtokuk, mint a gondolat, de ezen az alapon mindenki másnál gazdagabb, hatalmasabb, szabadabb és boldogabb férfiaknak tartották magukat. Tarthatták is, mert aki ilyen bölcsességgel nem rendelkezik, soha sincs birtokában mindannak, amit kíván.

Ilyen erkölcsi elvek alapján rendeztem be az életemet, és azt határoztam, hogy mindenkor az igazság kutatásával foglalkozom, mégpedig saját módszerem szerint.

Amikor így előkészültem erkölcsileg és tudományosan, útnak indultam, és kilenc éven át jártam a világot. A világ színházában inkább néző voltam, mint szereplő, és amíg a nagy előadás felvonásait néztem, sorra kipusztítottam lelkemből a sok-sok tévedést, ami benne hosszú éveken át lerakódott. De nem úgy jártam el, mint a kételkedő, szkeptikus filozófusok, akik magáért a kételkedésért kételkednek, éppen ellenkezőleg! Azért távolítottam el a homokot és a laza földet, hogy sziklára vagy agyagra találjak.

Rá is találtam, egészen egyszerűen.

Amikor egy házat lebontanak, mert elöregedett, a bontási anyagot megőrzik, abból épül az új ház. Így jártam el én is: minden elöregedett, hibás véleményt, tételt innen is, onnan is megvizsgáltam, és ezekből új, hasznos és helyes tételeket formáltam.

Hogyan jutottam el az első tételhez?

Az érzékszervek éppen úgy becsaphatnak bennünket, mint az, aki egy geometriai példát hibásan old meg, rászed az álom is, ezért arra gondoltam, hogy mindaz, ami tudatomba behatol, csak illúzió. Csakhogy amikor azt gondoltam, hogy minden hamis, akkor nekem magamnak léteznem kellett, így mondhattam ki ezt az igazságot: gondolkodom, tehát vagyok. Ez pedig olyan határozott és biztos, hogy a szkeptikusok, a kételkedők semmiféle furcsa feltételezése, érvelése nem rendítheti meg. Ez egészen kétségtelen, ezért ez a megállapítás az én filozófiám alaptétele. (Szemere Samu fordítása nyomán)

Szerző: Lengyel Dénes

Jean de La Fontaine: Van-e lelke az állatnak?

A gondolkodók nemcsak az emberi életről, a helyes viselkedésről mondták el a véleményüket, hanem az a kérdés is gyakorta foglalkoztatta őket: vajon van-e lelke az állatoknak? Néhány állatbarát valóságos csodákat mond el kutyája, majma intelligenciájáról, mások kétségbe vonják az állatok képességeit.

Ebben a réges-régi vitában költők és írók hallatták szavukat. Lucretius, a nagy római költő úgy látja, hogy a természet jobban ellátta javaival az állatot, mint az embert:

Míg a sok állat felnő, mindegy, hogy szelíd és vad,
Hogy nem kell csörgő neki, nincs szüksége hizelgő
Tápláló dajkára, ki nyájas szókra tanitsa,
S nem kíván más öltözetet sem minden időhöz,
Nincs egy is fegyverre s erős bástyákra szorulva,
Hogy megvédje sajátját, mert megkapnak a földtől
És leleményes természettől bőven akármit.
(Tóth Béla fordítása)

Dante a barna hangyákról ír, ezek összetolják csápjukat, mintha csókolóznának, aztán meg mintha egymás útjáról, sorsáról tudakozódnának. Montaigne is állatbarát: a méh és a pók intelligenciáját dicséri. Ezzel szemben az egyház egyértelműen azt tanítja, hogy az embernek halhatatlan lelke van, az állatoknak pedig nincs.

Descartes az állatokat gépekhez hasonlítja, leginkább az automatákhoz."Persze tökéletesebbek, mint amiket az emberek készítenek, mert Isten kezéből kerültek ki. Hogy néhány dolgot jobban csinálnak, mint az ember? Ami azt illeti, az óra is jobban számlálja az órákat, és méri az időt, mint mi, s vajon okosabb-e nálunk? Az istentagadók azt képzelik, hogy az állatok lelke ugyanolyan természetű, mint a mienk, ezért semmitől se félnek, semmit se remélnek az élet után, mintha éppenséggel legyek vagy hangyák volnánk!

A gép és az állat nem tud beszélni, s ez már maga is alapvetően elválasztja az embertől. Az ember esze egyetemes eszköz, amely minden esetben feltalálja magát, a gépeknek minden tevékenységéhez új meg új berendezésre van szükségük. Olyan sokféle berendezés nem is lehetséges semmiféle gépben, ahányféle helyzetben az emberi elme a feladatát megoldja"

Ezeket a tanításokat is többen vitatták, kiemelkedik közülük a kor híres költője, az állatmesék szerzője: Jean de La Fontaine.

Állatmeséi: tarka, színházi világ, sok száz szereppel, amelyeknek egy része leleplezi az embereket, közelebbről XIV. Lajos udvarát, más része az állatok dicsérete. Ebből a dicséretből bontakozik ki a költő érvelése: vitába száll Descartes tanításával.

Először az a kérdés vetődik fel: hol található az ész székhelye? Ugyanott van-e az állatnál is, mint az embernél?

La Fontaine azt írja Démokritosz és az abderiták című meséjében, hogy a nagy bölcset a nép bolondnak tartja, amiért atomokról tanít, és több világ létezéséről beszél. Ha meghibbant, orvost kell hozzá hívni. El is hívják a nagy hírű Hippokratészt. aki sűrű árnyékban találja egy patak mellett a bölcset, amint éppen az agy tekervényeivel foglalkozik. Azt kutatja, vajon hol az ész székhelye az ember és az állat szívében és fejében. Hippokratész mellé telepedik, és sokáig bölcselkednek együtt az ember, a lélek és az erkölcs kérdéseiről.

La Fontaine a materialista kutatót, Démokritoszt dicsőíti. A kér patkány, a róka és a tojás című mesében magával Descartes-tal száll vitába.

Először is bemutatja az órahasonlatot: az órát rugók ereje hajtja, érzése, lelke semmi, egyesek szerint az illat éppen ilyen. Descartes, "aki ha pogányoknál születik, isten volna", kifejti, hogy az állat nem gondolkodik.

De csak nézzük a valóságot, a vadászok tapasztalatát! Vén, tízágú szarvast üldöznek, az meg ifjabb helyettest állít, hadd fusson az a kutyák elől. Ő maga pedig saját nyomán visszatér, száz hadicselt használ, hadvezérhez méltó módon küzd, s gyakran sikerül elmenekülnie. A fogolymadár meg úgy védi fiókáját, hogy sebesültnek tetteti magát, lógó szárnnyal fut a kutya előtt, messzire elcsalja, aztán huss! felrepül. És a hódok? La Fontaine így ír róluk:

Közel Északhoz egy világ van,
ahol a népesség ma még,
miként az ősidőkbe' rég,
úgy teng teljes tudatlanságban:
az embereket értem: ugyanott állatok
végezte szép munkálatok
tartóztatják a sebes ár dühét
s a két
part közt ők építik az átkelés művét...
Dolgoznak mind e hódok: közös a vállalat,
vén késztet fiatalt, egyik se halogat:
nem egy művezető ut-fut s parancsot ad.
A plátói köztársaság
csak ugy nézhetné mint diák
e kétlaki familiát...
E hód test volna csak, lélek nélkül való?
(Vikár Béla fordítása)

La Fontaine egymás után sorolja a példákat, amelyek mind az állatok érzékenységét, ötletességét bizonyítják. Hivatkozik Sobieski János lengyel királyra, akivel több ízben találkozott az egyik párizsi szalonban, s őfelsége is a vadállatok értelmes voltára mondott neki példákat.

Ilyesmit nem egyszer hallott és tapasztalt Madame de Sévigné is, a kor híres nagy levélírója, aki egy alkalommal ezt írja Descartes állításáról:

"Gépek, amelyek szeretnek, gépek, amelyek odaadóan szolgálják gazdájukat, gépek, amelyek féltékenyek, gépek, amelyek félnek! Ugyan, ugyan, úgy látszik, valaki gúnyolódik velünk, Descartes se gondolta komolyan, hogy ezt bárkivel elhitetheti!"

Olyanok is akadnak, akik szó szerint értelmezik a tanítást: Malebranche úr, a filozófus, kegyetlenül verte a kutyáját, mert meg volt arról győződve, hogy az állat nem érez.

Ilyen körülmények között emeli fel szavát La Fontaine, és sok példa elemzése után filozófiai költeményében így fejti ki álláspontját:

Ily esetek után bizony kétségben élek,
az állatban hogy nincs-e lélek?
Ha szavam volna, én nekik
adnék, csak éppen gyermekit.
Hát nem gondolkodik a gyermek már korán is?
Gondolkodás lehet, lám, önismeret hiján is.
(Vikár Béla fordította)

La Fontaine állatvilága nemcsak arra szolgál, hogy az udvari népet leleplezze, csak látszólag az állatokra, valójában pedig nagyon is az emberekre, méghozzá legtöbbször a "Napkirály", XIV. Lajos udvaroncaira jellemző tulajdonságokat tűzzön tollhegyre! (Bár csak így, jelképesen, nehogy magára haragítsa XIV. Lajos udvaroncait.) Azért is szól szívesen az állatokról, mert szereti őket. Állásánál fogva is ismeri életüket, mert ő "az erdők, mezők felügyelője", tehát hivatalból is járja az erdőt.

Állatmeséinek egy része a görög Aiszóposz gyűjteményéből való, de azokat a meséket, amelyek az állatokat, a fákat különösen megszerettetik, indiai forrásokból merítette. Ezekben a természet bőséggel adakozó jóságáról és az ember hálátlanságáról olvashatunk. Mondandójuk ma különösen érvényes: az állatok szeretésére és a növények kímélésére nevel.

Szerző: Lengyel Dénes

Baruch (Benedictus) Spinoza (1632-1677): Óvatosan!

Óvatosan, félve írta minden filozófus a maga munkáját a XVII. században, de akad, aki láthatóan a többieknél is inkább félt, mert pecsétgyűrűjére ezt a jelszót vésette:"Óvatosan!"

Ez az ember Baruch (Benedictus) Spinoza, a kor legbátrabb filozófusa. Félelem és bátorság? Vajon összefér-e a kettő? A kérdésekre Spinoza pályafutása adja meg a választ.

Már gyermekkorában a félelem, a rettegés légköre vette körül. Zsidó családból származott, ősei Portugáliából menekültek el, az üldözés emléke elevenen élt a családban. A kor leghaladóbb, mintaszerű tőkésországának, Hollandiának fővárosában telepednek le, itt nem fenyegette a zsidókat életveszély, de a protestáns hollandok idegenkedését mégis mindegyikük érezte. Megtűrt kisebbség voltak az országban, vallásuk, szokásaik, életformájuk elkülönítette őket a közösségtől. Tehát csak óvatosan! Másképpen kell beszélni otthon vagy a rabbiképző iskolában, mint a hollandok társaságában.

Szülei a kiváló képességű Baruchot papnak szánták: a középkor  zsidó filozófusainak írásain nevelkedett. De ezzel nem érte be, egy keresztény orvostól megtanult latinul, és a középkor katolikus szerzőit kezdte tanulmányozni.

Egyre több kételye támadt. Először társaival szállt vitába, és ekkor bizony megfeledkezett az "Óvatosan!" jelszóról, heveskedett, a többiek is kitettek magukért, végül odáig fajult a dolog, hogy egyik iskolatársa késsel támadta meg, alig tudták lefegyverezni. Nohát, ez miféle óvatosság?

Korán megmutatkozott Spinoza lelkének sajátos kettőssége: mindenkor mindent óvatosan, kíméletesen, a viszonyoknak megfelelően akart elvégezni, de ha egyszer felismerte az igazságot, sohasem hallgatta el, életét is kockáztatta érte. Bátorsága éppen azért felemelő, mert a megrögzött félelmet kellett újra meg újra legyőznie. Pedig egyre több megpróbáltatás várt rá.

A vallási szabadgondolkodó ifjú nemsokára tanáraival is vitába szállt. Azok sokra becsülték, először vitatkoztak vele, aztán évjáradékkal kecsegtették, ha elfogadja álláspontjukat. Ekkor a zsidó egyház úgynevezett kis kitaszításra ítélte. Ez azt jelentette, hogy egy hónapig a zsidó hitközség nem érintkezhetett vele. Még a rokonok sem beszélhettek az elítélttel, sőt, apja, anyja sem szólhatott hozzá.

A kis közösség kegyetlen eszközökkel tartotta össze híveit, s amikor Spinoza nem engedett, kitaszították, kiátkozták a zsidó hitközségből. Családja, rokonsága megszaggatta ruháját, ahogy temetéskor szokás: akit kiátkoztak, meghalt számukra.

Eddig az üldözött kisebbség tagja volt, most egészen egyedül maradt. Gondolatainak teljes szabadságát meg akarta őrizni, ezért más vallásfelekezetnek sem lett tagja. (Ekkor vette föl Benedictus nevet.)

Szerencsére a vallás tanulmányozása mellett egy mesterséget is elsajátított: jól értett az üvegcsiszoláshoz. Vidékre költözött, szemüveg- és mikroszkóplencse-csiszolásból élt. Ezzel éppen eleget keresett a szerény megélhetéshez, sok szabadideje is maradt, mindentől és mindenkitől függetlenül filozofálhatott.

Nagy gonddal tanulmányozta Descartes műveit, az ő nyomán haladt, de egészen új gondolati rendszert alkotott. Saját könyveit név nélkül adta ki, később művét meg se jelentette, mert azt tartotta, az ilyen hiúság méltatlan filozófushoz.

Amikor vidékről Hága városába költözött, ott a legegyszerűbb körülmények között élt.

Egyik jómódú vendége egyszer szóvá tette, hogy nagyon kopott ruhában jár. Mindjárt azt is felajánlotta, hogy újat csináltat neki. De Spinoza azt mondta:

- Új ruha? Minek az? Talán más ember leszek benne? Rossz dolog, ha a zsák többet ér a húsnál, ami benne van.

Egyik tisztelője, Simon de Vries kétezer forintot ajánlott fel a költségeire - Spinoza visszautasította. Amikor aztán végrendeletben hagyott hátra számára nagyobb összeget, a filozófus csak egy részét fogadta el, a másik részt az örökhagyó testvérének ajándékozta.

Bármilyen szerényen élt, bármennyire titkolta nevét, híre messze elszállt. Tudtak munkásságáról távolabbi országokban is. Szerénységére és emberi nagyságára jellemző az alábbi történet: a németalföldi francia csapatok fővezére XIV. Lajos francia király üdvözletét és évjáradék-ajánlatát tolmácsolta a filozófusnak. Mindössze egy apró kéréssel toldta meg az üzenetet: Spinoza ajánlja következő művét a királynak. Az e korban mindennapi szokást Benedictus Spinoza finoman, ám érthetően elhárította magától! A kor nagy német tudósa, Leibniz többször fölkereste Hágában, a pfalzi választófejedelem pedig meghívta a heidelbergi egyetemre tanárnak. Spinoza udvariasan visszautasította a megtiszteltetést, mert féltette szabadságát. Nem feledkezett meg jelszaváról: Óvatosan!

Ez az óvatosság vezette a mindennapi életben is. Szállásadói sokat beszéltek szerénységéről, közvetlenségéről és jóindulatáról. Ő maga sohase ment templomba, de másokat buzdított erre, pedig műveiben mást hirdetett, mint a felekezetek papjai. (Nevéhez fűződik - többek között -  az első tudományos igényű és racionalista Biblia-elemzés!) Szerénysége és bölcsessége arra intette, hogy várja meg az időt, amíg az emberiség megérti eszméit.

Eljött ez az idő: az "óvatosan" élő, magányos filozófus eszméit ezrek értették meg, alakját pedig szobra őrzi Hága városában.

Szolgaság és szabadság

Vajon miért átkozta ki a zsidó hitközség Spinozát? Miért üldözték ezt a békés férfiút, aki még a légynek sem vétett? Egyszerű a válasz: Spinoza a gondolat szabadságáért küzdött, és mindazokkal szembe találta magát, akik a megfellebbezhetetlen egyházi vagy állami tanításokat hirdették.

A szabadság volt filozófiájának egyik alapvető tétele, ez vezette, amikor saját jellemét formálta, a maga életét irányította, és akkor is, amikor a közösség szabadságáról elmélkedett. Spinoza óriási áldozatot hozott ugyan, mert minden köteléket elszakított, amely családjához fűzte, hogy szabad lehessen, de élt ezzel a szabadsággal, és síkraszállt mások szabadságáért. Azt hirdette, hogy az állam valódi célja s szabadság megvalósítása.

Ezzel szemben, vallotta ő is, mindenki szolgaságban sínylődik, aki nem képes indulatainak megfékezésére. Az indulatoknak alávetett ember nem a maga ura, hanem a sors szolgája, és gyakran hiába tudja, mi a jó, a rosszat kénytelen követni.

De hát mi a jó, és mi a rossz?

A jó és a rossz fogalmát Spinoza szerint összehasonlítással teremtjük meg. Egy és ugyanaz a dolog lehet ugyanabban az időben jó is, rossz is, közömbös is. A zene jó a búskomornak, rossz a gyászolóknak, a süketeknek pedig se nem jó, se nem rossz.

Mindaz jó, ami elősegíti, hogy a természet magunk elé tűzött mintaképéhez mindjobban közeledjünk - rossz, ami ebben akadályoz. A jót az öröm ismerteti meg velünk, a rosszat a szomorúság.

"Az ész ugyanazt kívánja, amit a természet: mindenki szeresse önmagát, keresse a maga hasznát, kívánja mindazt, ami a tökéletesség felé viszi! Akit az ész kormányoz, nem vágyik olyasmire, amit mások neki ne kívánnának, ezért igazságos, hűséges, és becsületes."

Spinoza elfogadja ugyan Hobbes tanítását az ember természeti állapotáról, de egészen más következtetésre jut, mint az angol filozófus. Ő úgy látja, hogy az ember ősi, természeti állapotában mindenről a hatalom dönt, erény és bűn még nem létezik. Amikor ez az állandó harc, ellenségeskedés megszűnik, mert az emberek társadalmi szerződést kötnek, megszületnek az erkölcsi és a jogi kategóriák. De - és e ponton már eltér Hobbestól - az ember ősi természetes joga ekkor is megmarad, ha az uralkodó a józan ész parancsa ellen cselekszik, a szerződés hatályát veszti, és az állam felbomlik.

"Mindenki szabadon gondolkodhat és ítélhet bármiről, ez természetes joga, amelytől senkit se lehet megfosztani. Ezért tekintjük zsarnokságnak az olyan uralmat, amely elő akarja írni, hogy ki mit fogadjon el igaznak, és mit vessen el, mint hamisat. Az államnak éppen a szabadságot kell biztosítania, tehát azt, hogy az emberek szabadon használják az eszüket. Vajon ki akarná az alattvalókat eszes lényekből vadállatokká vagy automatákká változtatni?

De ha a szabadságot elfojtják, és az embereket megfélemlítik, vajon azt gondolják-e, amit a zsarnok kíván? Márpedig ha mást gondolnak, és mást mondanak, akkor megszűnik a bizalom, amelyre olyan nagy szükség van az államban, és helyébe lép a hízelgés, a hitszegés és cselszövés: az erkölcs megromlik.

Lehet-e nagyobb szerencsétlenséget elképzelni az államra, mint azt, hogy tiszteletre méltó férfiakat száműznek mint gonosztevőket, csak azért, mert másképpen gondolkoznak, és nem hajlandók színlelni? Lehet-e veszedelmesebb dolog annál, mint hogy derék embereket csak azért, mert szabad szelleműek, halálra hurcolnak? Vajon nem válik-e ilyen módon a vérpad az erény bemutatásának és az állam gyalázatának színpadává? Mert a becsületes ember nem fél a haláltól, mint a gonosztevő, éppen ellenkezőleg bátran feláldozza életét a jó ügyért.

Tehát ne a fejbólintás, hanem a hűség álljon becsben, hadd mondja ki mindenki bátran a véleményét, hadd valljanak az emberek nyíltan ellenkező nézetet, azért még egyetértésben élhetnek! Egyedül a szabadság biztosíthatja a kormányzás helyes módját."

Kormányzás? De ugyan milyen?

- A demokratikus államban, amely a természeti állapotot leginkább megközelíti, mindenki közös cselekvésre kötelezi magát, mert azt a javaslatot emelik határozottá, amely a legtöbb szavazatot kapja. Ki-ki önállóan gondolkodik és ítél, s ha jó javaslattal jelentkezik, abból is határozat lehet.

Ennek a szabadságnak gyümölcseit élvezik Amszterdam városának polgárai. Ebben a városban az emberek, bármilyen néphez és szektához tartoznak, a legnagyobb egyetértésben élnek. A hatóság és a bíróság nem tesz különbséget ember és ember között, nem ismer felekezeti előítéletet.

Spinoza tanítása azért ragadta meg a legnagyobb filozófusokat, azért hat az utókorra is, mert középpontjában a humanizmus, az emberszeretet áll. Ez az ember nem valamelyik egyház engedelmes szolgája, hanem önálló gondolkodó. Ahogy ő írja: "Az egyes dolgok között nem ismerünk különbet az észtől vezetett embernél." Az ilyen ember él azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a természet és a társadalom nyújt neki, tud élvezni, gyönyörködni a szépben, s az önkínzást nem tekinti erénynek. Ez a tanítás az ókori Epikurosz gondolatait tartalmazza, és határozottan elítéli az egyházak hittételeit, amelyek a természet "legyőzését", a böjtöt, a test sanyargatását hirdetik. Spinoza így ír erről:

"Sem istenség, sem más valaki, kivéve az irigyet, nem gyönyörködik tehetetlenségemben és bajomban, s nem tekinti erénynek könnyeinket, félelmünket s más efféle jeleit a lelki gyengeségnek, hanem ellenkezőleg: minél nagyobb öröm tölt el bennünket, annál nagyobb tökéletességre megyünk át. Felhasználni a dolgokat, s amennyire lehet, gyönyörködni bennük ( de nem a megunásig, mert az nem gyönyörűség) - ez a bölcs emberhez illő dolog."

Spinoza, e nemcsak életével, hanem életművével is példaadó gondolkodó azt hirdeti, hogy a legfőbb jó az igazság kutatása. A boldogságot sem valamiféle ráadásnak tekinti, amely a jó munkáért, teljesítményért jár, hanem önmagában szemléli:"A boldogság nem az erény jutalma, hanem az erény, és nem azért örvendezünk neki, mert vágyainkat megfékeztük, hanem megfordítva: mivel örvendünk neki, azért tudjuk megfékezni vágyainkat."

Szerző: Lengyel Dénes

David Hume (1711-1776): Az emberi boldogság forrásáról

Mindenki álmodozik, képzelődik, gondolkodik a boldogságról, a vallásalapítók és a filozófusok pedig rendszerbe foglalják mindazt, ami szerintük az embert boldoggá teheti. Persze, ahány vallás, ahány filozófia, annyiféle rendszer, s úgy rémlik, mintha mindegyik merőben mást hirdetne. Pedig legtöbben megegyeznek abban, hogy az a boldog, aki szenvedélyeit legyőzi, saját érdekeit a közösség javának alárendeli.

Megegyeznek ebben a XVIII. század angol és francia felvilágosítói is, mégis sok nézetkülönbség választja el őket egymástól. Ez a különbség az erkölcsi kérdések megítélésében is megmutatkozik, különösen az önzés és a közösségi érdek összebékítése okoz sok gondot a felvilágosítóknak. Olyan megoldásokat kínálnak, amelyeknek egy része még ma sem veszítette el érvényességét, de ez már az őket követő iskoláknak köszönhető, amelyek a tanításokat továbbfejlesztették.

Az angol felvilágosítók közül kiemelkedik David Hume alakja, aki az emberszeretet filozófiáját fogalmazta meg. Szereti és tiszteli az embert, mert azt vallja, hogy az anyatermészet mindenkinek jó hajlamokat juttatott. Ezekből a hajlamokból születik az erkölcsi érzés:

"Az emberi elmét a természet olyan módon formálta meg, hogy bizonyos jellemvonások és cselekedetek láttára azonnal helyeslés vagy rosszallás érzése ébred fel benne. Sőt, nincs is olyan érzés, amely az ember kedélye és jelleme szempontjából ennél fontosabb volna. Különösen azok a vonások ragadnak meg bennünket, amelyek a társadalom békéjét és biztonságát előmozdítják, és azokat ítéljük el, amelyek kárt okoznak a társadalomnak. Honnan ered hát az erkölcsi érzés? Nyilvánvalóan a helyeslés és a rosszallás mérlegeléséből."

Amikor Hume önmagát jellemzi, olyan vonásokat mutat be, amelyek a megnyerő, rokonszenves emberek legfőbb jellemzői. Valószínűleg célzatosan emeli ki ezeket a vonásokat, hogy a rokonszenves magatartást így ábrázolja:

"Szelíd természetű voltam, közvetlen, társaságkedvelő, víg kedélyű. Barátságot szívesen kötöttem, az ellenségeskedést szívemből utáltam. Minden szenvedélyemet féken tartottam, még a legfőbb szenvedély, az írói hírnév utáni vágy sem keserítette meg kedélyemet, bár sokszor kellett csalódnom."

Ezek a jellemvonások mindenkit megnyernek, s ez a fontos Hume tanításában. Azért fontos, mert a rokonszenvre építi fel erkölcsi rendszerét. Szerinte a rokonszenv (szimpátia) az emberi természet erkölcsi alapelve, közvetlen törekvés arra, hogy más ember iránt érdeklődjünk, megosszuk az érzéseit: vele örüljünk és szomorkodjunk. Ez a rokonszenv közelít minket a többi emberhez, ez száll szembe önzésünkkel. A "mesterséges" erények közé tartozik, mert ösztönös megérzésből táplálkozik ugyan, de tudatos fejlesztés eredményeképpen válik a közösségi élet fontos tényezőjévé.

A rokonszenvet mások kellemes vonásai keltik fel bennünk - ilyenek: a vidámság, a bátorság, a jóakarat, a filozófusi nyugalom. Ezeket a tulajdonságokat általában szívesen látják az emberek, sőt, át is veszik.

A rokonszenv érzése részvétet és rettegést sugall, ha embertársaink szenvedését látjuk, s örömöt kelt bennünk mások boldogságának látványa, de ítéletet is mondat velünk. Elítéljük azt, aki másnak fájdalmat okoz, és megbecsüljük azokat, akik embertársaiknak örömöt szereznek.

A rokonszenv fejlesztésében és működésében nagy szerepet játszik a képzelet. Ha egy embert látok a mezőn aludni, és észreveszem, hogy száguldó lovak közelednek feléje, elképzelem a következő jelenetet, s ezért lélekszakadva futok arra, és kiáltással megpróbálom az alvót felébreszteni. Máskor a képzelet segítségével a másik ember helyzetébe, lelkivilágába helyezem át magamat, így élem át az ő élményét. Ezt már Homérosz is fölfedezte: Akhilleusz azért adja ki Hektór holttestét a könyörgő apának, mert helyébe képzeli magát, illetve az ő apját. (A mai lélektan a beleérző képességet empátiának nevezi.)

Mindez oda vezet, hogy Hume tanítása számunkra is tanulságos: a humanizmus, a szociális érzés elmélyítését jelenti.

Szerző: Lengyel Dénes

Blaise Pascal (1623-1662): "Az ember nádszál, de gondolkodó nádszál"

Annyi szépséget, annyi örömöt talált Descartes a gondolkodásban, s erről oly szépen írt, hogy barátai, tanítványai, sőt ellenfelei és utódai is vele együtt rajongtak az értelem tevékenységéért. Ez a rajongás nemcsak a francia felvilágosítok írásaiban tükröződik, ha nem a forradalom vívmányaiban is.

Descartes pályafutása és gondolkodásmódja különösen azokra a filozófusokra hatott, akik hozzá hasonlóan elsősorban matematikával és természettudománnyal foglalkoztak. Ezek közül is magasan kiemelkedik Blaise Pascal, a jeles matematikus és filozófus.

Korán feltűnt matematikai tehetségével, már tizenhat éves korában önálló matematikai értekezése jelent meg. Ezután szinte ontotta a fölfedezéseket és a találmányokat. (Feltalált például egy számológépet: nevéhez fűződik a valószínűség-számítás elméletének kidolgozása.) Rengeteget alkotott, még többet vártak tőle, amikor különös fordulat történt.

Gyermekkorától fogva élt szívében a hit, amelyet Jansenius püspök szerzetesei bölcs szóval, kitűnő példaadással mélyítettek el. Bízott abban, hogy isten őt is kegyelemre szemelte ki. Egy "csoda" ezt bizonyítani látszott: lovai elragadták kocsiját, halálos veszedelembe került, s lám, megmenekült belőle. Ebből azt következtette, hogy Isten választottja.

Pascal szakított világi életmódjával, ettől fogva a katolikus egyház megújításáért és a hit eszméinek védelméért küzdött. "Gondolatok" címmel adták ki hátrahagyott jegyzeteit, amelyeket egy nagy mű számára készített.

Ha elkészül, ez a mű talán Szent Ágoston Vallomásokjának újkori változata lehetett volna. De a mester csak jegyzeteket, mozaiklapokat hagyott hátra, a lapok összeállítására, a kép elkészítésére nem maradt ideje. Vajon melyik a legszebb lap? Mi a legértékesebb ebből a gyűjteményből? Mást keres benne a filozófus, ismét mást a hittudomány kutatója. Mégis úgy rémlik, hogy azok a legszebb részletek, amelyek a gondolkodásról szólnak.

Mit mond erről Pascal?

- Az ember nádszál, leggyengébb a természetben, de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világnak felfegyverkeznie ellen, hogy összetörje. Egy kis pára, egy csepp víz elég ahhoz, hogy megölje. De ha a mindenség elpusztítja, akkor is különb annál, aki megöli, mert tudja, hogy meghal, a mindenség pedig semmit sem tud róla.

Ezért egész méltóságunk a gondolkodásban áll. Gondolkozzunk hát helyesen: ez az erkölcs alapelve.

Nem a térben keresem emberi méltóságomat, hanem gondolkodásom szabályozásában. Ha sok földet vásárolok, azzal én nem leszek több: a térrel a mindenség magába ölel, és úgy elnyel, mint egy pontot, de a gondolkodással legyőzőm, és én fogom fel őt.

A sánta ember nem okoz bosszúságot, a sánta okoskodás felbosszant minket. Vajon miért? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, de a sántikáló észjárás azt állítja, hogy mi sántítunk.

Epiktétosz ennél is határozottabban teszi fel a kérdést:"Miért nem sértődünk meg, ha valaki azt mondja, hogy fejfájásban szenvedünk, és miért neheztelünk, amikor megállapítják, hogy helytelenül okoskodunk?"

Egyszerű az oka: a fejfájás, a sántaság ténykérdés, arról bizonyosak vagyunk, de az okoskodás sokfelé vezethet, s nem bizonyos, hogy helyesen döntöttünk. Mi eről, mások arról vannak meggyőződve, ez megingat minket, megdöbbenünk, s ez még fokozódik, amikor más is kigúnyol a döntésért. Végül is kénytelenek vagyunk magunkat mindenki másnál bölcsebbnek tartani, ez pedig nagyon is kényes dolog. Ez hát a különbség  sántaság és a sántító okoskodás között!

Az ember nagysága gondolkodásában áll, de itt nem akármiféle gondolatokról szólok. A rend azt kívánja, hogy önmagunkon, Istenen és az ember rendeltetésén kezdjük a gondolkodást.

De ugyan min jár az emberek esze? A táncon, a lantpengetésen, a daloláson, a versíráson, a lovasjátékon, a párbajon, a királyi cím elnyerésén. Arra persze nem gondolnak, hogy mit jelent királynak és mit embernek lenni.

Sokan kedvelik a különböző szórakozásokat, mert azok elfeledtetik a gondokat és a bajokat. Pedig a szórakozás nagyon ártalmas: észrevétlenül vesztünkbe sodor. Elrabolja időnket minden mástól, még önmagunktól is, értelmünket alacsony szinten foglalkoztatja, s napról napra úgy elmulattat, hogy életünk egész értelmét elragadja, s szinte észrevétlenül vezet a halálba.

Szerző: Lengyel Dénes