Móra Ferenc meséi bejegyzései 
Móra Ferenc: Sohsevolt király bánata
Seholsincs országnak Sohsevolt királya egyszer azt álmodta, hogy kilenc borbély kergeti árkon át, bokron át nagy ollócsattogással, s egyre azt kiabálják a fülébe:
- Megállj csak, hadd borotváljuk le azt a három szál bajuszodat!
De vitte is ám Sohsevolt király a ritka szép bajuszt, úgy, hogy szinte elakadt bele a lélegzete. A verejték meg úgy szakadt róla, hogy száz feneketlen vödröt meg lehetett volna vele tölteni.
Nem ért az semmit, az egyik borbély azért csak megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már fente a borotvát, mikor a Sohsevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok.
- Ejnye, de jó, hogy fölébredtem - dörzsölgette Sohsevolt király a szemét, s ahogy körülnéz a szobában, látja ám, hogy éppen akkor repül föl a piros bársonypaplanról egy icike-picike legyecske.
- Hopp, te üldöztél engem kilenc borbély képében! - horkant föl mérgesen Sohsevolt király, s úgy odavágta a legyecskéhez a koronáját, hogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az elefántcsont gerendára, s onnan pislogott lefelé a három szál bajuszra.
- No, ezért meglakolsz! - illesztgette össze a király a koronáját, de hogy össze nem ragadt, kiadta megdrótoztatni, aztán maga elé parancsolta az udvarmestert:
- Hallod-e, nekem azt a legyecskét élve-halva megkerítsd, mert máskülönben a lábadhoz tétetem a fejedet!
Az udvarmester hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a gerendára, de akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára.
Hej, Sohsevolt király mérgében hatfelé sodorta a három szál bajuszát, de azért az udvarmester egy nap, egy éjszaka hasztalan kergette a legyecskét a nagy létrával. Mit volt mit tenni, utoljára azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: létrával nem lehet legyet fogni.
Sohsevolt király négyfelé rúgta mérgében a két papucsát, s maga elé parancsolta az udvari fővadászt:
-Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan legyet lelövöd!
Az udvari vadász elővette az íját, s egy nap, egy éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől, mint valami óriási sündisznó, amelyiknek befelé nőttek a tüskéi, de azért a legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem.
Utoljára az udvari vadász is odaállt a király elé, s azt vallotta szégyenszemre:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni!
Sohsevolt király bújában tövig rágta a három szál bajuszát, s maga elé rendelte az udvari parittyamestert:
- Fél koronám, fél országom a tied, ha azt a hitvány legyet agyonparittyázod!
Az udvari főparittyás elővette parittyáját, s egy nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot, úgy, hogy annyi volt már a kavics a szobában, mint az országúton. Jutott belőle még Sohsevolt király orrára is. Akkorára dagadt tőle, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutyabaja sem esett. Olyan vígan pödörgette bajuszát a feje búbján, mintha lakodalomba készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hétrét görnyedt a király előtt:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni.
Sohse volt királynak megeredt a könnye bánatában, s olyan patak lett belőle, hogy az árvíz majd elöntötte Seholsincs országot. De még tán el is öntötte volna, ha a negyedik nap az udvari bolond be nem állít a király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyíl, se parittya, csak egy csorba cserépbögre.
- Légyfogni jöttem, hékás! - szólt a királynak. Az meg úgy ugrott föl a trónusáról, mint a labda.
- Neked adom fél fejem, ha megfogod a legyet.
- Kell is nekem olyanféle, ugyan mit csinálnék véle? - nevetett az udvari bolond, s azzal belenyúlt a bögrébe: úgy bekente édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá változni.
"Inkább a számba, édes fiam" - akarta is mondani Sohsevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról, körüldongta háromszor a király fejét, s odaült mézes orrának a leghegyébe. De bele is ragadt a mézbe úgy, hogy két udvari szakács mire lekapargatta a tortavágó késsel, annak nyelig elkopott a vasa.
- Így van ez, király uram - mondta az udvari bolond -, jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel!
Sohsevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
írta: jazsoli5, 2010. ápr. 21. 10:13 - címkék: és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: Szellőcske, Szelecske, Szél
Gáborka kint hevert a szőlőlugasban. Szagos fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok már tőle:
Álom, álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.
- Ki dalolgat itten? - kérdezte Gabika, amikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. - Ki cirógatja az arcomat?
Szellőcske nagyot kacagott.
- Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.
- Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod?
- Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem arcukról a verejtéket, mikor nehéz lesz a számtani feladat.
- Hát bátyád is van, Szellőcske?
- Van bizony, az csak a mulatságos fickó.
- Ej, de szeretném megismerni!
- No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.
Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:
- Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz?
- Ss, sss,sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok: sss, sss, a vízen a hajót repítem: sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni: sss, sss, madárnak tengeren átkelni: sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire: sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.
- Hát még mit tudsz, Szelecske?
- Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni - de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!
A kék szemű fodormentavirágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.
Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki visít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály.
Gabikának ijedtében megállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán, már kezét is megfogta, hát mikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.
- Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.
Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.
De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesanyja ölében.
írta: jazsoli5, 2010. ápr. 20. 18:09 - címkék: és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: Sündisznócska lovagol
Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt szundítani a napra egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon. Azt kérdi az egyik cinege:
- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?
Azt mondja rá a másik:
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.
Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.
- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátrakötöm a sarkadat!
Cinege húgom nem ijedt meg:
- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek meg ám tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.
- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza. Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.
Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjongatott elébe:
- Isten hozta, bátyámuram, jaj, de örülök, hogy látom! Hogy-mint szolgál drága egészsége?
- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve , egy kis elszámolásom van veled.
- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.
- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább: mióta szoktál te medvén lovagolni?
Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.
- Ejhaj, de tréfás kedve van, urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én a medvén, mikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás!
Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.
- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegéknek, hogy énrajtam szoktál lovagolni!
Sündisznócska elvisította magát:
- É-é-én? Azt se tudom, micsoda isten teremtése az a cinege! Isszák azt, vagy eszik?
- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled!
- Jaj, Mackó bácsi!
- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.
- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét!
Elől baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba.
De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult.
- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?
- Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött a sündisznócska -, nem győzöm én már a menést! Vegyen föl egy kicsit a hátára!
A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír továbbmenni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette.
Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek egyszer csak megint eljajdítja magát a sündisznócska a medve hátán:
- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem lesz jó, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam! Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.
- Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!
Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futónövény, mint a borostyán. Erős, szívós szára, mint a zsineg. Erről szakajtott a sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.
- Mehetünk már, Mackó bácsi!
Kisvártatva megint megszólalt sündisznócska:
- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófa vesszővel?
- Jól tennéd, öcsikém!
Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót, és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.
- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat!
Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.
- Nini, jön a sündisznócska medveháton!
- Hogy adod a lovad, sündisznócska?
- Medvelónak nincs párja!
- Gyí hő, gyí hő, medve koma, sündisznócska hátaslova!
A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról, s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 25. 18:56 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: A nagyhatalmú sündisznócska
Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját.
- Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza se mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.
S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
- Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?
Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott az alsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: "Tányértalpú, lompos farkú, tipe-topa Mackó!"
Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről:
- Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska!
Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubóztak ijedtükben.
- Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
- Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától - hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.
De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta sem, azért keresi máig is panaszkodva:
- Hová lett, hová lett?
Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa léptei is azt csoszogták a harmatos fűben:
- Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócs-ka!
- No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának! - morogta Mackó úr, és egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében a Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan, s egy boglárkavirágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.
- Alázatos szolga! - nyöszörögte ijedten, s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.
- Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt!
No hiszen, egyéb se kellett Mackó úrnak! Világ életében mindig azt szégyenlette a legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára:
- Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat!
Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével.
- Ami igaz, igaz! Énelőlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
- No, azt magam is szeretném látni! - kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
- Állom a szavam - mosolygott a Sündisznócska a bajusza alatt. - Mindenkit megszalasztok, akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dérrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat jobbra-balra.
- Fusson, akinek kedves az élete! - sikította Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását! A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.
- Ez semmi - fújtatott dühében Mackó úr - azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.
- Fusson, akinek kedves az élete! - visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből, s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
"Ej, derék fickó ez a Sündisznócska - mondogatta magában. - Ha föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr."
Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét.
- Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni.
Az erdőkerülő pedig éppen szembejött velük: Ordas mester, a farkas. Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
- Fusson, akinek kedves az élete! - füttyentett Sündisznócska, s az Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.
"Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha a Sündisznócska nem figyelmeztet - gondolta magában. - No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig."
Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámultában, mint szél a mákot.
- No, ilyet még álmomban sem értem - motyogta kelletlenül. - Hanem ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
Azzal Mackó úr kidugta ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
- Fusson, akinek kedves az élete!
No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra.
- No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt Sündisznócska nagy hatalmától, és sohase kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesre pödri a bajuszát, mint azelőtt.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 24. 14:26 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra ferenc: Hörcsög gazda, Ürge mester
Hörcsög gazda a bajuszát rágcsálva, kint fütyörészgetett a tanyája kapujában. Nagy szemeit kimeresztve, dölyfösen nézett végig a rónán, a ringó vetéseken. Azt számolgatta, mennyi idő múlva érik meg a búza, amiből ő hamarább tele szokta takarítani a csűrét, mint a szántó-vető ember.
- Soká lesz még aratás - mormogta magában, de sebaj, van a Hörcsög-tanyán annyi eleség, hogy még rám is pusztul. Könnyen várom az újat.
Nagy mancsaival büszkén simogatta fekete mellényét, s már éppen be akart fordulni ozsonnára, mikor nagyot köszönt neki Ürge, az építőmester:
- Jó napot kívánok, gazduram!
- Edd meg, ha jó! - mordult rá haragosan Hörcsög gazda, aki rá se szeretett nézni a szegény emberre.
Ürge mester szomorúan horgasztotta le a fejét.
- Könnyű csúfolódni az ilyen dúsgazdag úrnak, akit majd fölvet a vagyon, de mit csináljon a magamforma szegény mesterember?
Hörcsög gazdának jól esett a hízelgés, mindjárt barátságosabb képet vágott.
- Hát miért ereszted oly nagyon búnak a fejedet? Tán nem mén a mesterség?
- Annyi munkám van, alig győzőm. Kezem-lábam elkopok már a sok lyukfaragásban. De mit ér ez, ha nincs mit enni!
- Lusta gazdának fölkopik az álla. Ha kevesebbet ugrándoztál volna, többet gyűjtöttél volna a múlt nyáron. Terített asztal volt a mező, csak a szád kellett volna kitátani.
- Gyűjtöttem én, Hörcsög gazda, rogyásig, de mindenemet fölélte a sok apró cselédem. Egy-két fonnyadt gyökér volna még a kamrámban, de annak már se íze, se színe. Istenadta gyermekeimnek csak úgy kopog a szemük az éhségtől. Majd elvesznek egy kis tiszta búzáért.
- Az pedig odább lesz az idébbnél, míg a búza megérik. Hiszen még a fejét se hányja a kalász.
- Éhen halnak a lelkem gyermekeim. Meghasad értük a szívem.
- Nem kár a fajtádért.
Erre a szívtelen beszédre teleszaladt a szeme könnyel Ürge mesternek. Hörcsög gazda pedig még jobban fölfújta tokáját.
- No, tán bogár esett a szemedbe? Kerüljünk beljebb, nagyon csípős idekint a szél.
A legkisebb szellő sem lebbent. Csak azért tessékelte be Ürge mestert, hogy eldicsekedjék neki a gazdagságával, hadd egye az irigység a máját. Ez meg, a jámbor, abban reménykedett, hogy tán megesett a Hörcsög gazda szíve a nyomorúságán. Alázatosan ballagott be a Hörcsög-tanyába.
Szeme-szája elállt bámulatában azon, amit ott látott. Pince, padlás, kis kamra, nagy kamra, csűr, hombár telis-tele eleséggel. Búza, árpa, rozs, lenmag, borsó külön-külön raktározva, de annyi, hogy Ürge mester még álmában sem látott annyit. Összecsapta a kezét, és bizonyosan lekapta volna a sapkát a fejéről, ha sapkája lett volna. Szólni se tudott, csak tipegett egyik rakástól a másikhoz, nagy sopánkodással.
- Vigyázz, a körmöd közé ne ragadjon egy-két szem búza - csúfolódott vele Hörcsög gazda -, mert a magadfajta népnek enyves a keze.
Ürge mester megszégyellte magát, s kifordult a tanyából.
- Szegény az egész atyafiságom, de semmi ivadékom se volt rossz. Nem bántom a másét, ha éhen halok is. Ha becsületes nem volnék, nekem is lehetne ilyen gazdag tanyám.
Egyéb sem kellett a Hörcsög gazdának. Nagyot rikoltott, nekiugrott Ürge mesternek, s úgy vágta pofon, hogy a szeme majd kiugrott. Lökte, taszította ki a tanyából, s egyre püfölte a kis tehetetlent.
- Nesze becsület! Nesze, nesze, nesze! Sértegetni mersz a saját házamban, te éhenkórász, te csavargó, te koldus! Mindjárt leszedem a füled! Kell-e még becsület?
Sivalkodott Ürge mester, s örült, hogy elvihette megszaggatott irháját. Meghúzódott egy krumplibokor töviben, s ott nyalogatta a sebeit. Hörcsög gazda pedig kiállt az ajtajába, s ott toporzékolt nagy dühösen:
- Hiszen csak egyszer kerülj a szemem elé!
Addig visított, addig dühösködött, míg meg nem hallotta a kiabálást a kukoricacsősz Bodri kutyája. Éppen akkor kerülte körül a határt, hogy rendben van-e minden. Egy kicsit neszelt, aztán egy ugrással ott termett a hörcsöglyuknál. Nyakon kapta a gazdát, mikor legjobban rikoltozott, s úgy kettéroppantotta a nyaka csigáját, mint a sósperecet.
- Régen kereslek már, te gonosz - mormolta Bodri, s megrázta a foga között a Hörcsög gazdát úgy, hogy egy szikra élet nem maradt benne.
Bodri aztán továbbment a határt kerülni. Ürge mester pedig még azon az éjszakán áttelepítette a családját a Hörcsög-tanyára. Lesz mit enni őszig a kis Ürge fiúknak.
Móra Ferenc: A földvári herceg
Csendes, holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló hegedűt, felébred álmából Vakondok úr, a földvári herceg.
Neki ilyenkor nappalodik, mikor más istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy úr a herceg, ha csupán vakondoknak hívják is.
Nagyot nyújtózik a vackán, s keresi a feje fölött a csengettyűzsinórt, mert mosdóvizet akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt hallotta kiskorában, a vakondokiskolában, hogy úgy szép a herceg, ha tiszta.
Az ám, de hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fűgyökerecskét, amelyik csengettyűzsinór gyanánt szolgált le a földvári kastélyban. Elfonnyadt-e, kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a maga idején. Elég az hozzá, hogy nincs csengő, nincs inas: ki öltözteti most már sétáló gúnyába a földvári herceget?
- Magad uram, ha szolgád nincs - morog magában a kegyelmes úr, s nagyot ásítva nekilát az öltözködésnek.
Hanem azért ám nem kell sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a hercegnek sem esik le az aranygyűrű az ujjáról, ha maga kezével fésülködik meg, aztán meg nem is szakad ám bele a fáradtságba a földvári herceg. Nem sokból áll az öltözködése. Megrázza fekete bársonybundáját, kipödri busa bajuszát, s egyszerre olyan nyalka legény lesz belőle, hogy hanyatt vágódik a szőrén a holdsugár.
Tudja ő azt, ha tükörbe nem is néz. Tükörbe pedig azért nem néz, mert ilyent nem tart a házában. Márpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg magát benne. Éppen csak azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát nem veszi az örökös sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a rosszakarói. Kesztyűje sincs, csizmája sincs szegény jámbornak, ősidőktől fogva az a szokásuk a földvári hercegeknek, hogy mezítláb járnak.
Hanem azért mezítláb is herceg a herceg. Egyesegymaga lakik akkora palotában, hogy elég volna az három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy szoba, hálószoba, vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói! Nincs az a generális, aki azoknál különbet tudna kieszelni. Mesterség azokban eligazodni annak, aki nem földvári herceg. Igaz, hogy egyebet se tanul gyerekkorától fogva, mint a palotában való járást-kelést.
De nini, mi történt hát azzal a csengettyűzsinórral? A földvári herceg fölkapaszkodott a padlásra, és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a szemüket nyitják ki. Ő az orrával lát a szeme helyett. Megérzi vele azt, amit szemmel meg se lehetne látni.
- Ejnye, a vakondok csípje meg, idegen szagot érzek! Ki csavarog a váramban éjszakának idején?
Nagy, kövér cserebogárhernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az nagyon, elrágja a füvek, virágok, vetemények gyökereit. Most is ott majszolta még a csengettyűhúzó gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a haszontalan férge, de elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a száját, s volt hernyó, nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár.
Száját nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden éjszaka bejárja birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be valaki. S jaj annak, akit ott talál! Hernyót, bogarat, földi férget százszámra temet telhetetlen gyomrába.
Hajnal felé aztán, mikor már kedves egészségére kívánják egymásnak az éjszakai nyugodalmat a kakasok, álmosan ballag hálóterme felé a földvári herceg. De bezzeg kimegy az álom a szeméből, ahogy a kastély előcsarnokába ér. Nagy, pohos mezei egér szalad vele szembe vidám cincogással.
- Megálljunk, atyafi! - ugrik elejbe a házigazda- Kik vagyunk, mik vagyunk, mi járatban vagyunk?
- Csend abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Búzaviszi báró vagyok. Most néztem körül a földjeimen, s nem találom az utat hazafelé. Hát te miféle szerzet vagy, hékás?
- Én meg földvári herceg vagyok, s megmutatom az utat uraságodnak, ha rossz néven nem veszi.
S úgy vágta képen az egeret, hogy a szeme szikrázott bele.
- Hitvány, majd megtanítalak én a tisztességre! - süvöltötte, s fülinél fogva úgy megrázta az egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák marad, akárhogy rázzák, de az egérből csak a farka hegye maradt meg, mire a birkózásnak vége lett.
Hanem most már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart szaladni a föld színére egy kis friss levegőt szívni. Hát ahogy kiüti az ormányát a háza kéményén, két tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben, s haragos morgás fogadja:
- Brr, ki turkál, botorkál kora virradatkor?
- Én a földvári herceg vagyok.
- Én meg a Maros kutya vagyok.
Több se kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott, s olyan sebesen vitte el a fekete bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros kutya meg nekiállt a két első lábával a friss túrásnak, s bizonyára mind széthányta volna a földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:
- Nyughass, Maros! Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája ő a gazdálkodó embernek. Annyi férget elpusztít, hogy ezért el lehet neki nézni, ha egy kicsit felturkálja a földet.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 21. 9:17 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: Harkály mester szerencséje
Télidőben későn ébred még az erdő is. Nincs, aki költögesse. Oda vannak a vidám szavú madarak: aki itthon maradt közülük, örül, ha mentül tovább nyújthatja az éjszakát. Legalább addig se gyötri a gond: hogy hol terítenek neki ma ebédre?
Mikor a tudós bagoly, aki éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak: álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban. Lassú horkolás hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról. A sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a csörgő patak partján. Bezzeg a mackó bácsi akkorákat szusszant az erdő mélyén, hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a Tányértalpú, s most a vadméhecskék elől menekszik esze nélkül.
Meleg napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd, nyirkos hideg. A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében elsóhajtja magát:
- Huhu, jobb nyáron! Huhu, de fázom!
- Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen - recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali csendbe.
A tudós bagoly ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben a cudar időben?
Harkály mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén. Piros sapkája úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét jobbra-balra.
- Nini, Harkály mester - mondja neki a bagoly -, de korán kialudtad magad! Tán valami szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?
- Huj -huj - ujjong a mester -, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz!
- Bizony rád is férne - szánakozik a bagoly -, mert olyan vagy már, mint a hét szűk esztendő.
Az erdők tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája, szép zöld kötője csak úgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon tengődik a jámbor.
- De érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz - biztatja magát a mester, s nyakába veszi az erdőt: hátha kerülközik egy kis munka valahol.
Először a fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpihe könnyű hernyója, nincs annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához való esze: olyan mélyen bevetette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ácsbalta, ha tövig kopik is.
- Mindegy az, mégis csak valami szerencse ér ma engem - csóválja a mester a piros sapkáját, s nekifeszíti vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár, bizony azt is jó lenne kávézni.
- Ki-jő, ki-jő! - kiabálja Harkály mester diadalmasan. De bizony nem jőn ki az az ármányos ormányos.
Sebaj, hiszen még a bükkfák hátravannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a százlábú bogár.
- Gyer-gyer, gyer-gyer! - kopácsol a mester. De nem hiába van száz lába a százlábú bogárnak, úgy elindul velük, hogy nyoma sem marad.
Pedig lefelé csúszkál már a napocska az égen, s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek. Ej, ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is drága koszt ebben a szűk időben.
- Kipp-kopp, kipp-kopp - dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de nincs alatta semmi. Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak, ahol nincsen ács a faluban.
- Hű-hű, hű-hű - sóhajt szomorúan a mester -, miből éljen meg most már a szegény mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi becsülete az iparosnak.
Pedig dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta.
- Ugyan, mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.
- Kérem alássan, kérem alássan - szorgoskodott a mester, s úgy beácsolta a tetőt, hogy tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:
- Hohó, barátom, hát a napszám hol van?
- Napszám - meresztgette a csiga a szarvait -, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is fizessek érte?
- De mindjárt, de tüstént! - rikoltozott a mester. - Háziúr létedre elvennéd az ingyenmunkát a szegény embertől?
- No, majd nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem - integetett nagy kegyesen a csiga, s azzal kotródott be a száraz levelek közé.
- Úgy? Majd nyáron? Ha el nem felejted? - ugrott utána a mester, s sutty! - úgy kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna. - Kirántott csigát is régen vacsoráltam - bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte - , de éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 21. 5:17 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: A péceli szúnyogok
Hej, bizony régen volt, mikor az öregapám kis subáját odaadtam a rongyszedőnek egy szépen szóló körtemuzsikáért. De az meg még régebben volt, mikor az a kis-suba bárány képében ropogtatta a friss füvet a legelőn.Hanem azért legrégebben mégis csak az volt, amikor a cinkotai bírónak egész istenadta nap egyéb dolga sem volt, mint a legyeket hajkurászni egy istentelen nagy légycsapóval.
- Csitt-csatt! - mondta a légycsapó: - csitt-csatt! - mondta a bíró, s odacsoszogott nagytelkes bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához, ahol éppen egy kövér dongó pödörgette a bajszát nagy magabíztában.
- Te leszel a századik - örvendezett a bíró, s fölemelte szép lassan a légycsapót, mikor eljajdította magát a századik légy:
- Jaj, te cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!
Úgy hallottam, mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívű bíró:
- Mért volnék én bíró, ha még az ilyen ingyenélő népségnek is megkegyelmeznék?
- Sose látsz többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a dongó -, úgy elmegyek, hogy híremet se halljátok.
- Ugyan hova tudnál menni, te tolakodó szerzet?
- Elmegyek Pécelre szúnyognak.
- Ejha - ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó soruk van Pécelen a szúnyogoknak?
- Mint halnak a vízben - zümmögte a dongó, s úgy kihessent az ajtón, hogy tán meg se állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta volna.
Mindegy az, azért a cinkotai bíró mégiscsak előkurjantotta a feleségét, s markába nyomta neki a légycsapót:
- Vedd át egy kicsinység a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok Pécelre. Már csak megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok.
Úgy láttam, mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a sapkáját, tenyerébe szedte a lábát, s lélegzetet se vett a péceli határig. Ott éppen egy szántó-vető ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat, annak fordult neki a cinkotai bíró:
- Hej, te péceli ember, nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a péceli szúnyogoknak?
- Mi az a szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét se hallottam, azt se tudom, eszik-e vagy isszák?
- No, majd keresek okosabb embert - kiáltotta vissza futtában a cinkotai bíró, s meg sem állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája elé tette a két tenyerét, s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész falu.
- Hej, emberek, mondjátok meg nekem, miről híresek a péceli szúnyogok?
Egymást támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg elfutotta a pulykaméreg a cinkotai bírót.
- Száz aranyat adtam volna egy péceli szúnyogért - kiáltotta kétségbeesetten, s dühében beledobta a sapkáját a kútba. Loccs, odalett a világlátott cinkotai bíró sapkája, s fölzavart víz színéről egy egész sereg szúnyogot, akik nagy muzsikálva szálltak föl a kútból.
- Zine-zene, zine-zene, száz arany a szúnyogzene!
- Szúnyog, szúnyog! - lelkendeztek a péceliek, s boldog volt, aki egyet megkaparíthatott a drága muzsikásokból. Hazavitték őket, kalickába zárták, gondjukat viselték, mint ahogy megérdemli az afféle száz aranyas portéka.
Azóta van Pécelen annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyiteknek száz aranya van, vehet belőlük. Aki jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is kaphat.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 19. 11:35 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: Két kis csirke
Tyúk anyónak dolga akadt a veteményes kertjében. Meg kellett nézni, érik-e már a papsajt, fodorodik-e a zsályalevél, tejesedik-e a vadmák? Féreg nem túrja-e ki a muhart, rossz szomszéd nem eszi-e a friss porcfüvecskét? Egy lépés a hossza, egy lépés a széle árokparton a Tyúk anyó veteményes kertjének: bizony nagy gond azt rendben tartani. Amelyiktek nem hiszi, próbálja meg.
Elég az hozzá, hogy Tyúk anyó útra készülődött, s már a napernyőjét is fölnyitotta volna, ha lett volna neki. Csakhogy nem telik ám annak napernyőre, akinek olyan két kis csirkéje van, mint Tyúk anyónak! A Kendermagos meg a Búbos!
Az ám, a Kendermagos meg a Búbos! A nagy készülődésben egészen megfeledkezett róluk Tyúk anyó. Ejnye, de jó, hogy eszébe jutottak, örömében egész nekipirul a taréja.
- Sárgarépa, karaláb, gyertek elő legalább! - kiált be Tyúk anyó a tormalevelek közé, mert a tormaerdőben szoktak hűsölni a kis árvák.
- Mit-adsz, mit-adsz, mit-adsz? - gurul elő fürgén a tormák közül Búbos.
- Mit-mit-mit? - segít neki a Kendermagos is.
Tyúk anyó kiterjeszti a két szárnyát és szeretettel cirógatta meg a kis csirkéit:
- Minden szépet, minden jót, gyönge búzát, zöld borsót, csak jók legyetek addig, míg Tyúk anyó odajár. Kút felé ne menjetek, kányától őrizkedjetek, macska elől meneküljetek, egymással ne veszekedjetek. Búbosom, te öregebb vagy, mint Kendermagoska: neked legyen több eszed. Amelyiktek veszekszik, annak hátrakötöm a sarkát.
Evvel Tyúk anyó kicsusszant a kapu alatt, a két kis csirke pedig úgy megijedt, hogy azt se tudták. melyikük a Kendermagos, melyikük a Búbos.
- Ugye, Búboska, rossz lehet az, mikor a csirkének hátrakötik a sarkát? - tűnődött Kendermagos.
Búboska szólni sem tudott ijedtében, csak a bóbitája reszketett, hanem aztán eszébe jutott, hogy ő az öregebb, s fölbátorította testvérkéjét:
- De ha össze nem veszünk, nem kötik ám hátra a sarkunkat!
Nagyfejű veréb illegette magát a bodzabokor levelei közt, ezt már nem állhatta meg szó nélkül:
- Az lenne már a nagy csuda, nem látott még olyat Buda: minden csirke méregduda - csiripelte le a kis csirkékre.
A két kis csirkének nem is kellett egyéb. Egyszerre elfelejtették, hogy ők meg vannak ijedve. Fölborzolták a tollukat, s visszasipítottak a nagyfejű verébre:
- Ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba, ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba!
A nagyfejű veréb úgy elszégyellte magát erre a csúfolódásra, hogy mindjárt elrepült, meg sem állt a másik bodzabokorig, onnan töltötte rájuk a mérgét:
- Csirke csipog, csipi, csipi: ha egyéb nincs, egymást csípi!
- Tőlem járhat a kereplője - mondta Búbos a Kendermagosnak - én tudom, hogy nem veszek veled össze!
- Én nem veszek össze! - meresztgette kopasz nyakát a Kendermagos - még ha te összevesznél is!
- De én nem veszek össze, mert én öregebb vagyok - bizonyította Búbos.
- Azért is én nem veszek össze! - kötözködött a kis Kendermagos.
Búbos fölágaskodott, hogy nagyobbnak lássék.
- Koty, koty, koty, koty, koty, koty, csirkéim, hol vagytok? - kérdezte ijedten, ahogy az udvaron körülnézett Tyúk anyó.
- Itt,itt,itt,itt,itt,itt - csipogott keservesen a Búbos meg a Kendermagos.
Tyúk anyó ijedten futott a vályúhoz:
- Hát ti, haszontalan csirkék, hogy kerültök a vízbe?
- Fürödtünk, anyóka - szepegte a Búbos.
- Melegünk volt, anyóka - tódította a Kendermagos.
Tyúk anyó mindjárt a szárnya alá szedte ázott kicsinyeit, s nem győzte őket pirongatni, míg eléjük szórta a friss füvecskét:
- Szégyelljétek magatokat, csúnya porontyok. Jóravaló csirke nem megy a vízbe. Libának való az ilyen ostoba mulatság.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 17. 20:38 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: A kecskecsősz
Medveországban történt.
Egy ember azt mondta a feleségének:
- Te asszony, nagy a hiba!
- Ugyan már mi volna?
- Hát az, hogy farkas pusztítja a kecskét.
- Ej no, apjok, arról pedig tenni kell! Eszeljen ki kelmed valamit!
- Kieszeltem már!
- Hadd lám, mi az?
- Farkasvermet ások, és a koma majd beleesik.
- Jó lesz biz az apjok! De ássa meg kelmed még ma, azzal is kevesebb kecske vész el.
Az ember kiment az erdőre és kezdett egy igen nagy vermet ásni. Nagy zajjal, sóhajtozással folyt a nehéz munka. Felverte vele a mackót álmából.
- Már csak megnézem - dörmögte magában Mackó úr -, ki mer ilyen iszonytató nagy lármát csapni?
Kibújt a barlangjából, odacammogott az emberhez és így köszöntötte:
- Jó reggelt, szomszéd, mi dologban fáradsz?
- Farkasvermet ások.
- Ugyan ugye? Talán van valami féltős jószágod?
- Volt kilenc szép kecském, megdézsmálta a farkas, csak hat maradt közülük. Ezt a hat gyönyörű kecskét szeretném megmenteni és a komát ebbe a verembe ejteni.
- Hát csak ásd, szomszéd, ásd! - dörmögte a mackó s tovább akart menni, de egyszerre csak megfordult, mint akinek hirtelen jutott valami eszébe.
- Hé szomszéd, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: nem olyan együgyű ám a farkas, hogy a veremnek szaladjon.
- Nem? Hát akkor hogy essék bele?
- Már azt nem tudom. De jobb lesz másvalamit kitalálni. Én gondoltam egyet. Mivel úgyis abban a járatban vagyok, hogy szolgálatot keresek, fogadj meg engem csősznek, meglásd, túljárok én a farkas eszén!
- Mondasz valamit, Mackó! Igaz biz az! Te erősebb vagy a farkasnál, megbirkózol vele és legyőzöd. Nem bánom, állj be hozzám csősznek, három nap az esztendő!
- Áll az alku. Fogadom, hogy három nap múlva nem lesz ezen a tájon semmi keresnivalója a farkasnak.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy a farkas nem eszi meg a kecskéidet.
- Úgy már értem! Csak jól vigyázz!
A jó ember nagyon örült a szerencsés véletlennek, amely őt Mackó szomszéd útjába ejtette, és mint aki jól intézte, széles kedvvel ballagott hazafelé.
Otthon a felesége megkérdezte:
- Nos, meg van ásva a verem?
- Meg bizony! Olyat még nem evett a koma!
- Hm. Aztán bele fog-e esni?
- Bele az mindenestül - dicsekedett a gazda nagy fennen.
A nagyszerű alkut nem akarta a feleségének elárulni, meglepetésnek tartogatta számára.
Másnap szólt az asszony:
- Jó lenne kimenni a farkasverem felé és megszámlálni a kecskéket, nem hiányzik-e vagy egy?
- Ráérünk arra holnap is - volt a rövid felelet.
Másnap újra nógatta a felesége, hogy nézzen a kecskék után.
- Ráérünk arra holnap is - volt újra a felelet.
Harmadnap megint csak nem állhatta az asszony, hogy meg ne szólítsa az urát.
- Bízd csak rám, nem lesz ott semmi hiba, hiszen csőszt fogadtam a kecskék mellé! - kevélykedett az ember.
- Csőszt? Ugyan mifélét?
- Hát Mackó szomszédot!
- Mackót? Megbolondultál? Mit fizetsz neki?
- Mit fizetek? Ej, arról nem is beszéltünk, egészen elfelejtkeztem róla.
- Szerencsétlen emberfia! Mért nem mondtad ezt nekem előbb? No, hiszen üthetjük már bottal a nyomát a hat szép kecskének! - szörnyülködött az asszony.
- Hagyd el, anyjok, jobban tudom én azt, mind te.
Ezzel kiballagott az erdő szélére, és még jókor érkezett, mert Mackó szomszéd épp akkor szedte-vette magát, hogy barlangja felé a sűrűbe osonjon.
- Hová, hová, édes csőszöm?
- Megyek pihenni.
- Hát csak nagy dolgot adott az a gonosz farkas? - kellemeskedett az ember.
- A farkas nem adott éppen olyan nagy dolgot, hanem a kecskék egészen kifárasztottak.
- Ugye fürge, virgonc állatok, sokat lótnak, futnak?
- Már nem.
- Hová tetted őket?
- Megettem. Abba fáradtam bele.
- Megetted? Azért fogadtalak fel csősznek?
- Hát nem azt ígértem én neked, hogy három nap múlva nem lesz a farkasnak ezen a tájon semmi keresnivalója, s hogy nem ő eszi meg a kecskédet. Elég baj ez nekem, hogy akár kellett, akár nem, három nap alatt megettem hat kecskét.
A szegény ember csak vakarta a füle tövét, és három napig nem merte mutatni magát otthon. Harmadnap aztán a felesége jött utána keresni, mert attól félt, hogy őt is megvacsorálta a furfangos szomszéd ráadásul.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 15. 9:54 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: Madarak iskolája
Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek , talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.
Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:
- Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!
Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.
- Nem szégyelled magad? - koppantotta meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.
- Messze, messze, messze? - kiabált kétségbeesetten a levegőben, ahogy a levegőben bukdácsolt.
- Erre, erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.
Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.
Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.
Bizony, bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 15. 9:30 - címkék: mese és kategóriák: Móra Ferenc meséi
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: A Mitvisz meg a fiai
Mitvisz a mi öreg házőrző kutyánknak a neve. Ezt a nevet még kölyök korában kapta. Nagyon játékos kiskutya volt. Hol egy göröngyöt, hol egy csutkát kapott a szájába, és büszkén körülszaladozta vele az udvart.
Ilyenkor mindig azt kérdeztük:
- Ugyan mit visz már megint ez a bolondos kutya?
Így aztán mi is megszoktuk, ő is megszokta, hogy Mitvisznek hívják.
Mitvisznek a három kisfia is csakolyan játékos volt, mint ő. Ha jókedvük volt, majd fölfordították a házat. Azért túl is adtunk rajtuk. Egyiket az alsó szomszéd vitte el, másikat a felső, harmadikat kivitték a tanyára birkát őrizni.
Szegény Mitvisz akkoriban nagyon búslakodott a fiai után. Egy hétig se nem evett, se nem ivott, csak szűkölt, és ide-oda szaglálódzott az udvaron. Kereste fiait.
Azóta azonban eltelt egy esztendő. Tegnap véletlenül találkozott a négy kutya a kapunkban.
No, az nagyon különös találkozás volt. Mitvisz szétvetette a négy lábát a küszöbön, felborzolta a szőrét, kivicsorította a fogát, és azt mondta:
- Brr, Brr...kifele, kifele, kifele!
- Ejnye, Mitvisz - szóltam oda neki -, hát nem ismered meg a fiaidat?
