Mondák világa, regék, legendák bejegyzései

Szombathy Viktor: Vöröskő

 
 
 
 
Élt valaha egy királyné, III. Béla királyunk leánya, Konstancia. A testvére II. Endre volt, a férje pedig a cseh király, Ottokár. Amikor Ottokár meghalt, és Konstancia özvegységre jutott, nem találta helyét, ide-oda bolyongott a két országban, de csak nem nyugodott meg. Szeretett volna valahol nyugodtan letelepedni: ha nem is a régi királyi pompában élni, de legalább kicsi udvartartást rendezni be.
 
Pozsonyból utazott egyszer Nagyszombatra, amikor megtetszett neki egy barátságos dombtető. Erdők koszorúzták a magas dombtetőt, ormáról a nagyszombati völgybe lehetett lelátni.
 
- Olyan a teteje, mint egy óriás gubó, óriás lepkének óriás gubója - mondta a királyné, Ottokár özvegye, majd mikor újra találkozott öccsével, Endre királlyal, kérte is őt rögtön:
 
- A Kis-Kárpátokban láttam egy dombtetőt, nekem alkalmasat, ott engedj pihennem, építs nekem várat.
 
- Az engedélyt adom - mosolyodott el Endre király -, de pénzem nincs hozzá, külhoni harcra kell, a Szentföldre megyek.
 
- Pénzem meg nekem van - köszönte meg a királyné az engedélyt -, felépíttetem.
 
Összehívott tüstént tizenkét kőmívest, a legöregebbjéből, a legtapasztaltabbjából. Négyet Nagyszombatból, négyet Malackáról, négyet meg Pozsonyból. Nagy asztal köré ültette őket Cseszte falujában, a Gubóhegy alatt -, s azt mondta nekik:
 
- Itt van ez a kerek domb, épp a falu fölött. Erre építsetek erős várat nekem, két kaputoronnyal, négy öregbástyával minél sebesebben. Egy esztendő múlva újra erre jövök, fényben ússzon a vár!
 
El is ment az özvegy szép Erdélyországba, kedves rokonai látogatására.
 
Körülülték a kerek mesterasztalt mind a kőmívesek: egyik öregebb s tapasztaltabb volt, mint a másik. Vakarták a fejüket, hogyan lehet ekkora várat egy esztendő alatt itt felépíteni.
 
- Lenyakaz az úrasszony, ha nem készülünk el - sóhajtozta a legöregebbik.
 
Tűnődtek, tanácskoztak, hova, mit és merre, mikor megszólalt a legfiatalabbik, persze, az is elmúlt  jó ötvenesztendős.
 
- Nem tanácsolom, hogy oda építsük a Gubóhegyre. Tele van tündérekkel, az óriás gubó takarja lakásuk. Ha megháborgatjuk őket, bizony, bosszút állnak!
 
Az asztalra csapott a legidősebb mester.
 
- Bolond beszéd, hogy tündérek, hogy jó és rossz szellemek! Kálmán királyunk megmondta már, hogy sem boszorkányok, sem ártó szellemek nincsenek. Ennélfogva tündérekről sem tudunk.
 
- Meglátjátok, igazam lesz - folytatta a legfiatalabb mester -, a tündérek nem tűrik, hogy megzavarjuk őket. Építsük inkább a királyné várát a szomszédos sziklára, a nagy Vöröskőre.
 
Hiába érvelt azonban a fiatal mester, az öregek csak legyintettek, s másnap reggel nekifogtak a várépítésnek. Égett kezük között a munka, napnyugtakor már állott két torony.
 
A jó munka sikerének örömével szunnyadtak el, ámde másnap reggel, amikor keresik a két bástyatornyot, csak nem találják. Megdörzsölték a szemüket, azt hitték, álmodnak. De hiába minden: a két torony eltűnt.
 
- Ott áll a Vöröskőn! - kiáltotta el magát a legjobb szemű mester, és mind a tizenketten reszketni kezdtek, mert ím, csoda történt.
 
- A tündérek műve! - meredt a Vöröskő sziklára a legfiatalabb mester. - Megmondtam én!
 
- Nem a tündéreké, hanem a miénk - dünnyögte a legöregebbik mester -, eltévesztettük a hegyet. De most már azért is!
 
Újra visszahordták a köveket, estére újból felépítették a Gubóhegyen, másnap reggelre a két torony megint csak a Vöröskő sziklán van.
 
Harmadnap is így volt.
 
- Most már ne bosszantsuk őket többé - egyezett bele a legöregebbik mester -, próbáljuk meg a Vöröskőt, hátha nem avatkoznak a tündérek a munkánkba.
 
Bizony, még segítettek is.
 
A tizenkét kőmíves rajtahagyta a tündérek munkáját a Vöröskő sziklán, s ím, lássatok csudát: minden éjjel a tündérek - tizenketten voltak azok is - tovább építették a várat, s tizenkét nap múlva állott a vár, mind a két kaputornya, négy öregbástyája, s ahogy a nap a tizenkettedik éjszaka után hajnalra kelve befestette sugaraival, szép piros színben ragyogott a szikla, s mert éppen őszidő volt, bíborba borult a cserszömörcétől a messzi hegyoldal is. Mintha lángolt volna.
 
A következő esztendőben, hasonló bíborszín őszi időben megérkezett Konstancia, az özvegy királyné, Endre király nénje messzi Erdélyből.
 
Keresi a várát a Gubóhegyen - mondják Kuklának is -, de csak nem találja.
 
- Fussatok szolgáim a kőmívesekért, a fejüket veszem!
 
Futottak a szolgák, jöttek a mesterek vígan mosolyogva.
 
- Hol van az én váram! - kérdte a királyné.
 
- Kegyes, jó királyné, Konstancia asszony - borult térdre a legöregebb mester -, háromszor is megpróbáltuk, hogy a rendelted hegyre parancsolt váradat ahelyt felépítsük. Sohasem sikerült, mert a tündéreket zavartuk meg vele. Áttettük harmadnap a Vöröskő sziklára, s ők még segítettek. Tizenkét nap múlva már várt téged várad!
 
- Lássuk hát! - ütött a királyné lovának combjára, merthogy nyeregben ült. - Ha hazudtok netán, nyakatok az ára!
 
És íme, mit látott, alighogy túlkerültek az erdők sűrűjén, ott állott előtte a tömzsi Vöröskő. Elbámult az úrasszony.
 
- Ilyet nem hallottam! Lám, igazatok volt!
 
Egy vénséges vénasszony bukkant ki most a bíborpiros színben úszó cserszömörcék közül, és megállt Konstancia előtt.
 
- Azt jósolom néked, Konstancia asszony, hogy ez a vár mindig állja majd az időt, sose omlik össze, épen marad, míg él! Ez a tündérek hálája. És vedd tudomásul, hogy a rossz szellemeket pedig innen elűztük, s mert rossz szelleme nem maradt a várnak, nincs, ki elpusztítsa, aki romba döntse.
 
Így szólt a vénasszony, s eltűnt az ösvényen. Mikor már nem látták, megrázta magát, s újból szép tündér lett.
 
Ez Vöröskő vára hites története.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 14. 17:39 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Mátyás király halála és temetése

- Bonfini krónikája nyomán -
 
 
Már a kilencedik év következett el ezernégyszáz felett, amikor Mátyás király gyaloghintón elvitette magát a vár erkélye alá, hogy részt vegyen a virágvasárnapi szertartáson. Nagy türelemmel hat órán át ott tartózkodott, pedig addig egy falatot sem evett. A szertartás után nagy gyengeség vett rajta erőt, azért a belső szobájába vonult, ott várta a királynét, aki a város templomában volt.
 
Amíg a királynéra várakozott, hogy éhségét csillapítsa, Péter kulcsárral fügét hozatott. Ez a füge állott, romlott volt. Alighogy a király megízlelte, haragra lobbant. De a királyné, aki éppen akkor érkezett, lecsillapította férjét.
 
Nemsokára ízletes ebédet szolgáltak fel, de Mátyás semmihez sem nyúlt. Ezután panaszkodni kezdett, hogy szédül a feje, és homályosodik a szeme.
 
Ekkor hálószobájába vitték - itt hirtelen szélütés érte.
 
Amikor az udvariak erről értesültek, mindnyájan elveszítették a fejüket.
 
A királyt nagy fájdalom gyötörte, a súlyos betegség egészen megbénította. Egyre azt kiáltozta:
 
- Jaj! Jaj! Jézus! Jézus!
 
Egyebet nem is tudott mondani.
 
Olyan nagy volt a király iránt érzett tisztelet, hogy még ekkora életveszedelemben se mert senki hozzászólni. Megérinteni, étellel kínálni sem merték.
 
Egyedül a királyné állt mellette: összeszorított száját erőszakkal felnyitja, és valami éltető orvosságot tölt bele. Majd fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Ezután elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy ilyen veszedelemben szokásos. Majd fülébe kiáltoz, és felnyitja kifordult szemét. A királyné mindent megtesz, amire a szeretet kötelezi. Tanácsot kér az orvosoktól, akik a súlyos betegség láttára valósággal megrémülnek.
 
A király pedig nagy fájdalmában nyög és ordít, mint az oroszlán, magával a halállal küzd.
 
A harmadik nap délelőtt hét és nyolc óra között történt, hogy a király jelét adta őszinte bűnbánatának, és lelkét kilehelte.
 
A győzhetetlen Mátyás kedden, Mars hadisten napján halt meg, életének negyvenhetedik évében, és igazságos uralkodásának örök emlékét hagyta maga után. És ahogy Mars hónapjában, márciusban született, úgy Mars napján és órájában távozott az életből.
 
A következő napon a király testét méltóságának minden jelvényével feldíszítették, majd egy bíborkereveten kiterítették, és a tágas ebédlőteremben felravatalozták.
 
A tanács úgy döntött, hogy a nagy királynak két temetése legyen: az egyik Bécsben, a másik Székesfehérvárott. Az első temetés jelképes, a második valósággal történik.
 
Ezért néhány nap múlva valamennyi főúr és nemes Corvinus herceggel együtt gyászruhában, fekete kocsikon és lovakkal Székesfehérvárra vonult. A közeli városokból és falvakból is sokan siettek a király temetésére.
 
A király testét palástban, karddal, kormánypálcával, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, takaratlan arccal a székesegyházban bíborravatalra helyezték. Körülötte egyik oldalon a főpapok, a másikon a főnemesek álltak.
 
Mielőtt a ravatalt a templomba vitték volna, a menet már megindult. Tizenkét páncélos lovas haladt elől, bíboröltözetben és győzelmes zászlókkal, egyikük a király kardját vitte.
 
A ravatal mögött a király fia, Corvin János haladt gyászöltözetben, oldalán jobbról a pápai követ, balján Hippolit esztergomi érsek. Követték őket az egyházi és világi előkelőségek.
 
Amikor a Szűz Mária-bazilikához visszaérkeztek, a holttestet középen letették. A lovagok , akik a zászlókat és a kardot vitték, sóhajtozva ezeket a földre dobták a főoltár előtt, mintha a király halála következtében minden zászlója, minden szerzett országa elveszett volna.
 
Erre a látványra mindenki sírva fakadt. Siratták Mátyást, de még inkább az országot, mely elvesztette legjobb királyát.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 14. 14:38 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: A Les-hegy

- Orbán Balázs elbeszélése nyomán -
 
 
Amikor a tatárok a Székelyföldet elözönlötték, mindenütt kigyúltak az őrtüzek, mindenütt megszólaltak a harangok:
 
- Itt a veszedelem, jő a tatár!
 
Megszólalt a harang Máréfalván is, és a bíró mindjárt riasztotta a népet. A vigyázókat felküldte a Les-hegy tetejére, hogy onnan figyeljék, adnak-e jelt az udvarhelyi Budvárból, az asszonyokat meg a gyerekeket a Les-hegy derekán levő felső sziklabarlangba indította, mert veszedelemben mindig oda húzódott a község népe.
 
A tatárra sokat várni nem kellett, mert egyszerre futva jöttek a vigyázók:
 
- Emberek, jő a tatár!
 
Akkor a bíró vezetésével a férfiak bevonultak az alsó barlangba, mert onnan jó kilövés esett, harcba lehetett szállni az ellenséggel.
 
A tatárok pedig nagy kiáltozással, ostorpattogtatással bevágtattak a községbe. Keresték a magyarokat a házakban, keresték a templomban is, végre nyomot kaptak, és levágtattak a Les-hegy aljába. Onnan meglátták a két barlangot, leugráltak a lóról és kezdtek felkapaszkodni a sziklán.
 
Akkor a bíró uram intett a legényeknek, negyedmagával odaállott a barlang szájába, és elkezdte nyilazni a tatárokat.
 
Hiszen nyilazhatta, mert annyian voltak, hogy kevés kárt tehetett bennük.
 
Amikor a bíró látta, hogy így nem sokra megy, célba vette a híres nagy orrú kánt, aki lóhátról irányította a tatárokat. Olyan jól megcélozta, hogy egy nyíllövéssel szíven találta: a kán holtan fordult le a lováról.
 
Ettől úgy megrémültek a tatárok, hogy visszavonultak, és tanácskozni kezdtek. Azt határozták, hogy kiéheztetik a székelyeket, ezért a hegy aljában letelepedtek, és olyan tábort vertek, mintha ott akarnának maradni.
 
Nemsokára elfogyott a székelyek ennivalója, szerezni meg nem lehetett, mert a tatárnak ezer szeme volt, őrizte a barlangot erősen.
 
Akkor a bíró beszélőcsövön, mert a két barlangot cső kötötte össze, felszólt a feleségének:
 
- No, feleség, még egyet próbálunk. Éhen halni szégyen, fegyverrel megyünk a tatárra, aztán ahogy lesz, úgy lesz!
 
- Nem úgy lesz az, édes uram - mondta az asszony. - Gondoltam valamit, s azzal elkergetem én a tatárt.
 
Azzal az asszony szalmából fonatott egy szép nagy kalácsot, ami olyan volt, mint egy kályhakürtő, azért is kürtőskalácsnak hívják a Székelyföldön. A szalmakalácsot egy póznára erősítették, és a felső barlang nyílásán kidugták. Azt kiáltotta a bíróné a tatároknak:
 
- Lám, mi jól élünk, ti meg odalent éheztek!
 
Amikor a tatárok látták, hogy a székelyeknek még ilyen kalácsra is telik, nagyon megdühödtek, a falut feldúlták, felégették, és nagy haraggal elvágtattak onnan.
 
A székelyek pedig visszatértek, és a falujukat egy kicsivel lejjebb újraépítették.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 16:21 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Testhalom

- Borsod megyei népmonda nyomán -
 
 
Amikor a mohi csata elveszett, Béla király és a vezérek Tiszapalkonya felé menekültek, de Bélahalmon megállottak, és tanácsot tartottak.
 
Néhány vitéz azt javasolta, hogy meneküljenek Erdély felé, de éppen akkor hozták hírül, hogy már oda is betört a tatár.
 
Mit volt mit tenni: neki kellett vágni a Bükknek.
De most aztán merre tartsanak, hova forduljanak abban a rengetegben?
 
Volt a király kíséretében egy cigány katona, az mindjárt ajánlkozott, hogy minden baj nélkül átvezeti a csapatot az erdőn.
 
Jól van, elindulnak a cigány vezetésével, de a tatárok még nyilaztak utánuk, és egy fáradt nyílvessző a cigány lábába fúródott. Nagy sebet nem ütött, a cigány mégis elkiáltotta magát:
 
- Jaj, hogy a devla verje meg!
 
Meghallja a király a jajgatást, előrevágtat és megkérdi:
 
- Fáj-e, szolgám?
 
- Fáj, fáj, uram királyom, de csak kijussunk innen, mindjárt nem fog fájni.
 
- No, hát hogy addig se fájjon - mondta a király -, mostantól kezdve nemesember vagy. Fáy legyen a neved, és tiéd lesz az a föld, ameddig majd az erdő szélétől a szemeddel látsz.
 
Szép lassan kiértek az erdőből azon az úton, amelyet a Bükkben ma is Béla útjának neveznek.
 
Amikor Járdánházához közeledtek, egy szép tisztáson letelepedtek. Ezt a tisztást ma is úgy hívják, hogy Királyszállása.
 
Ezután már nyitva állott előttük az út: a király megmenekült. De a többi menekülőt a tatárok mind elfogták, és Nemesbükk határában összeterelték. Ott a vitézeket mindenüktől megfosztották, aztán sorban lefejezték őket.
 
A rengeteg holttestet egy nagy gödörbe hajigálták, aztán sok-sok földet hordtak rájuk. A gödör helyén hatalmas, nagy domb nőtt, ezt ma is úgy hívják Testhalom.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 16:05 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Galamboskő

- Népmonda nyomán-
 
 
Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mert nyomában ott vágtattak a tatár lovasok.
 
Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben.
 
Hiszen jól sejtették a tatárok, mert abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált.
 
A király erősen megéhezett, meg is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget búcsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük.
 
Ahogy ezen szomorkodtak, egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett.
 
Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok? A galambok egy közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészket, hogy két sisak megtelt galambtojással.
 
Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással:
 
- Fogyassza felséged!
 
A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 15:48 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Vérszerződés

- Anonymus krónikája nyomán -
 
 
Az Úr születésének 819. esztendejében Ügyek, aki Mágóg király nemzetségéből származott, és Szittyaország nemes vezére volt, feleségül vette Önedbelia vezér Emes nevű lányát. Ettől fia született, akit Álmosnak neveztek el.
 
Álmos csodálatos esemény miatt kapta a nevét: mikor anyja a gyermekét várta, álmában egy turulmadarat látott, amely mintegy rászállva megtermékenyítette. És úgy tűnt neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, de nem a saját földjükön sokasodnak el.
 
Minthogy az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és a fiú születését álom jósolta meg, ezért nevezték őt Álmosnak.
 
Álmos pedig szép, barna arcú, fekete szemű, magas és karcsú termetű ifjúvá serdült. Jóakaratú, bőkezű, bölcs és bátor katona lett belőle. Amikor pedig az érett kort elérte, hatalmasabb és bölcsebb volt Szittyaország minden vezérénél, ezért az ország minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint intézték.
 
Amikor Álmos vezér érett ifjúvá serdült, feleségül vette egy nemes vezér lányát. Ettől született Árpád nevű fia is, akit magával vitt Pannóniába.
 
Mert Szittyaország földje annyira megtelt az ott született nép sokaságával, hogy az a föld a népet már sem táplálni, sem befogadni nem bírta.
 
Ezért a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak neveznek, nem tűrhette a hely szűkösségét, tehát elhatározta, hogy szülőföldjét elhagyja, és olyan földet foglal magának, amelyen laknia lehet. Ekkor kiválasztották Pannónia földjét, mert azt hallották a szállongó hírekből, hogy az a föld Attila királyé volt, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád atyja származott.
 
Ekkor a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak a végére csak úgy járhat, ha vezér és parancsoló lesz fölötte. Ezért szabad akaratából, közös elhatározással megválasztották vezérül maguknak, sőt fiaik fiainak is az utolsó nemzedékig Álmost és azokat, akik nemzetségéből származnak.
 
Akkor közös akarattal Álmos vezérnek azt mondták:
 
- A mai naptól fogva téged vezérnek és parancsolónak választunk, és amerre szerencséd vezet, oda téged követünk.
 
Ezután a hét fejedelmi személy - pogány szokás szerint - Álmos vezérért saját vérét egy edénybe csorgatta, és így tett esküvést. És ámbár pogányok voltak, mégis azt a hitet, amelyet akkor esküjükre tettek, egészen halálukig megtartották.
 
Az eskü első szakasza így hangzott:
 
- Ameddig éltünk tart, sőt utódaink életének fogytáig mindig Álmos vezér ivadéka lesz a vezérünk.
 
Az eskü második szakasza így hangzott:
 
- Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban.
 
Az eskü harmadik szakasza így hangzott:
 
- Azok a fejedelmi személyek, kik szabad akaratukból Álmost vezérnek választották, soha a vezér tanácsából ki ne maradjanak.
 
Az eskü negyedik szakasza így hangzott:
 
- Ha valaki az utódok közül a vezér személyéhez hűtlen lenne, és viszályt keltene a vezér és rokonai között, annak úgy hulljon a vére, ahogy a miénk hullott, amikor Álmossal vérszerződést kötöttünk.
 
Az eskü ötödik szakasza így hangzott:
 
- Hogyha valaki az utódok közül a vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 9. 9:53 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Szombarhy Viktor: Csejte

 
 
 
A várkisasszony neve Fruzsinka volt, Csáky Fruzsina. Jegyesét Dénesnek hívták, Komjáthy Dénesnek. Amint az illett abban az időben: álló esztendeig voltak menyasszony-vőlegény, igen szerették egymást gyerekkoruk óta.
 
Fruzsinka szépsége, ifjonti bája azonban megzavarta Herman lovag fejét is, egy szomszédos várúrét. Stíriai Herman úr afféle rablólovag volt a Fehér-Kárpátokban. Csejte várát foglalta el magának a zűrzavaros időkben, onnan csapott le a morva kereskedőkre, jámbor búcsújárókra, tehénpásztorokra, védtelen falvakra, gabonavermekre. Egy ízben Trencsén körül ólálkodott kisded csapatával, s ekkor pillantotta meg a barackvirágarcú Fruzsinkát, amint kíséretével egy bőrrugós szekéren Beckó vára felé tartott. Kísérő csapata tetemesebb volt a Herman lovagénál, a lovag tehát okosabbnak tartotta, hogy csak bemutatkozzék, s Beckóig kísérje a szép várkisasszonyt. De ez a rövid út éppen elegendő volt ahhoz, hogy a lovag Fruzsinkába beleszeressen. Különösen, mert Fruzsinka gazdag leány is volt.
 
- Feleségül kérlek apádtól, szép Csáky Fruzsina!
 
- Van nékem jegyesem, sokkal különb, mint te lovag! Apám ajtót mutat neked, olyan rossz a híred. Vezekeld le inkább.
 
- Majd csak akkor, ha az enyém leszel! - sarkantyúzta meg a lovag paripáját, s elporzott Csejte felé. - Az utolsó szó az enyém lesz.
 
Úgy eltűnt az erdő sűrűjében minden emberével, hogy a szép Fruzsinka el is felejtette ezt a találkozást. Esküvőre készült. A lovag mit sem hallatott magáról.
 
Csak a lakodalom napján került megint elő, mint a villámcsapás.
 
Hét országra szóló lakodalomra hívták rokonaikat, barátaikat a Csákyak meg a Komjáthyak Oroszlánkő várába, pünkösd vasárnapjára. Nemcsak az jött el, aki meg volt híva, hanem az is, aki hívatlan volt, szájtátinak. Ifjak s vének, koszorúsleányok, vőfélylegények: mindenki megjelent Trencsénből, Nyitrából, Zsolna városából. Az örömapa megnyittatta a kapukat, paraszt, jobbágy, juhász mind betódulhatott.
 
Indult már a násznép a vártemplom felé, amikor a nyitott kapukon huszonnégy fegyveres, páncélos vitéz rontott be a várudvarra, s még mielőtt a vendégek észbe kaptak s fegyvert ragadtak volna, Herman lovag máris kikapta az örömapa karjából a szép Csáky Fruzsinkát, nyergébe emelte, s úgy, ahogy jöttek, mind a huszonnégyen szélsebesen el is vágtattak. A szél sem bírta utánuk fújni az út fehér porát!
 
Alighogy felocsúdott a vőlegény, Komjáthy Dénes, paripára ugrott, s fergetegként iramodott utánuk Csejte felé. De mintha az egek is közbe akartak volna avatkozni a lakodalomba, a nap elsötétült, a szél felkerekedett, zápoként hullott a jégeső. Zúdult a víz a szúcsai hegyekről, kiöntött a Vlára, a Szúcsa, a Klanecsnica. Valahány patak volt, mind útját állta a vőlegénynek s az ő tizenkét társának. Mire Csejte alá vergődtek volna, Csejte kapuja rég bevágódott Herman lovagék mögött.
 
Eltűnt Herman lovag, s vele együtt a menyasszony.
 
Komjáthy Dénes lova összerogyott.
 
Álló napba telt, amíg a vőlegény hazavergődött, újabb napba az is, hogy sereget gyűjtött, ostromló sereget. Vonult ádáz dühvel Csejte vára ellen. Körülfogták a várat, tüzes nyilakat röppentettek a zsindelytetőkre, kőágyúkkal lövették a hatalmas kaput, omlasztották a falat.
 
A szép menyasszonyt, Csáky Fruzsinát pedig Herman lovag a legmélyebb szobába záratta, és ostromolta ő is. De az ő ostroma szerelmi ostrom volt.
 
- Légy a feleségem, szépséges Fruzsinám! - könyörgött a lovag. - Minden kincsem, drágaságom elibéd szórom, legyen tiéd Csejte, Berencs és Verbó.
 
- Hiába kérsz, hiába könyörögsz, ha itt halok meg is, tiéd sose leszek! - felelte Fruzsinka.
 
A lovag csúfondárosan nevetett.
 
- A vőlegényed ostromolja Csejtét, azt hiszi, beveszi. De Csejte vára erős, falai kibírják, a te vőlegényed nem juthat be soha. Hozatom a papot, feleségül veszlek.
 
Át akarta ölelni a szépséges Fruzsinát, de a leány, miként a gyík, kisiklott Herman úr karjából, s egy szempillantás alatt kirántotta hüvelyéből a lovag kardját. Bátor leányzó volt - így mondja a mese - , egyetlen suhintással vágta le a fejét a nyughatatlan Herman lovagnak.
 
Feltűzte a fejet a kard hegyére, szaladt vele a vár nyitott bástyájára. Rémülten húzódtak előle a várbeli katonák, az ostrom ellen védők.
 
A barackvirágarcú, hajnal gyöngeségű szépséges Fruzsina felmutatta Herman lovag fejét a magas bástyáról.
 
- Fehér ruhás lány a bástyán, kísértet fejével! - rohant egy katona a vőlegény sátrába. - Gyere uram nézd meg!
 
Ijedten ugrott ki a sátorból Dénes úr, de rémülete örömmé változott azonnal, mert egy kardnak hegyén Herman fejét látta, aki meg tartotta, menyasszonya volt az.
 
- Miénk Csejte vára - kiáltotta Dénes -, s enyém a menyasszony!
 
Örömujjongás tört ki az ostromlók között. Elveszett Herman úr, nem fogja a népet többé sanyargatni, Csejte is övék lett.
 
Most már aztán a lakodalmat kétszeres vigalommal ülték meg, pünkösdtől szüretig folyton-folyvást tartott.
 
Csejte falu alatt, fel tán a várig, kusza barlangfolyosók szövevénye kanyarog ide-oda ma is. Ki tudja, mikor, ki tudja, kik ásták. Visszhangzik az egész, bárhova is állasz, ha egyet kiáltasz, a hangok összevissza ütődnek, messzire hallszanak. Néha úgy vélik, Báthori Erzsébet lába koppanását verik vissza a falak, jobbágylányok sóhajtoznak kínzatásuk éjfelén, máskor meg kacaj, muzsika szökdös ide-oda fürgén, lakodalmi nép, szép menyasszony vigad láthatatlanul.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 21. 6:02 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Szombathy Viktor: Árva

 
 
 
Égetően tűzött a nap a nagyalföldi rónaságra, az a hat fáradt lovag, aki szomjasan poroszkált a lovak szügyéig érő fűben, már alig várta, hogy a Tiszához érjen. Sisakjuk a hátukon lógott, vértjeiket a vezeték lovak nyergére kötötték. Izzadva törölgették üstöküket: ismeretlen volt előttük a táj, szokatlan ez a füves, gyepes, ligetes, vizenyős vidék, amely még mindig inkább a pogány világot lehelte, minta keresztény Isten szellemét.
 
A magyarok országának kellős közepén jártak. A király hívta be őket ebbe az idegen országba a messzi Keleti-tenger partjáról, hogy segítsék meg őt meg birodalmát az ellenségei ellen, és építsenek templomokat, várakat, kolostorokat, ahogy a külországokban és a Szentföldön is teszik.
 
Ezért is hívták őket templomos lovagoknak.
 
Nagyon meleg volt. A délibáb játszott velük. Árnyas erdők, források, legelésző ménesek, nyájak, fonott házfalak rezegtek a messzeségben, s mikor közelebb értek az enyhet adó helyhez, eltűnt minden előttük, képzeletükkel, szemükkel, szomjas torkukkal játszott a délibáb.
 
Vezetőjük, Heribald felfohászkodott:
 
- Uram és minden angyalaid! Boríts valami hűvös sátrat fejünk fölé, és küldj elénk friss forrásvizet, de akkorát, hogy abban lovaink is gázolhassanak, mert bizony mondom, itt halunk meg, egy tapodtat sem megyünk tovább. Nem találjuk a királyt ebben a roppant messzeségben.
 
Aki mellette lovagolt, folytatta. Ösztövér volt, és igen szomjas:
 
- Ha már sátrat küldesz angyalaiddal, Uram, tégy csodát! Építtess inkább várat hideg falakkal, s tedd valahová a felhők közé, ültesd szikla csúcsára sisakként.
 
- Akár árva egyedülvalóságában is, csak ne kelljen már ennyit izzadnunk! - fejezte be a fohászt a harmadik lovag, aki kövéren szuszogott, s erősen megéhült, mert a távoli juhnyájak délibábként illantak el előle: egyet se foghatott meg belőlük.
 
A rekkenő alföldi napsütés kék ege alatt hirtelen megdördült az ég. Mire észbe kapott volna  a hat jámbor lovag, a délibáb helyett villám surrogott-dördült keresztül a látóhatáron, a zivatar szinte a semmiből zuhant alá, vad égiháború tört ki. Forgószél kapta fel a lovagokat, köpenyük szárnnyá vált, azzal röpültek a magasságos felhők közé vezeték lovastul, Vitte, sodorta, húzta-vonta őket a váratlan vihar, és velük együtt egy pásztorkunyhót is. A kunyhó előttük forgott tébolyodottan, majd mind nagyobbá vált, mind szélesebbé, mind fehérebbé. Tizenkét angyal fogta, forgatta, emelte a kunyhót, de a kunyhónak már tornya nőtt, vastag kapuja nyílott, kőfalai támadtak, a falakhoz lépcsők vezettek.
 
Ámulva bámulta a tizenkét angyalt és a kőpalotává fehérült pásztorkunyhót a hat jámbor lovag, de még ki sem nyithatták szemüket kellőképpen, szájukat sem táthatták ki istenigazában, ámulatuknak hangot nem adhattak, amikor elhalkult a szél, megszűnt a háborgás, a villámok eltűntek a messzi ég alatt, zápor nem zuhogott többé, a sötét fellegek bárányfelhőkké szelídültek, s odalenn, a mélyben kékes-zöldes folyó kanyargott, sűrű fenyőerdők ölében.
 
Az angyalok puha mozdulattal egy magas sziklára helyezték a kőpalotává vált kunyhót, mint egy sisakot. Aztán elsuhantak ők is a távolba, és a hat jámbor lovag ott találta magát egy várkastély nagy termében, irdatlan magasan a földtől. Letekintettek a mélybe.
 
- Magunk vagyunk - rebegte még mindig ijedten Heribald, a lovagok mestere -, talán árvaságra is jutottunk az Úr angyalainak kezén.
 
- Árván kanyarog odalent a folyó is, lélek sincs a közelben - mondta a második lovag.
 
- Nosza, nézzünk körül ebben az árva országban! - így a harmadik.
 
Felkerekedett a hat jámbor lovag, bekötötték lovaikat az istállóba - jó szagú széna, ropogós zab várta a lovakat ottan -, s leballagtak a folyóhoz. Onnan néztek föl a vároromra, szédítő magasba. S valóban: mintha sisakot tűztek volna az angyalok a legvékonyabb szikla legtetejére, úgy illegett-billegett odafönn a felhők magasában a vár.
 
Visszaballókáztak, pincét találtak: a hűvös pincében bort, szalonnát, kenyeret. Áldomást ittak a csodás érkezésre.
 
Így lett Árva vára.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 17. 14:27 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Szombathy Viktor: Bajmóc

 
 
 
Élt egyszer a Nyitra forrásainál egy híres rablólovag. Bojnik nevezetű. A Madaras-erdőben lakott, nagy-nagy faházban tizenkét mindenre elszánt emberével, s onnan figyelte az országutat. Valahányszor gazdag kereskedőket, magányos lovasokat, gabonás szekereket látott, le-lecsapott rájuk, elvette holmijaikat, és a nagy faházában halmozta fel. Amikor már alaposan meggazdagodott, kővárat épített magának. Egy meleg vizű forrás fölött emeltette a várat, mintha a sok harcban, rajtaütésben annyi sebet kapott várat, már csak vízzel lehetne gyógyítani. Bojnik lovag most már a várból járt portyázni, a szomszéd várakat rémisztgette.
 
Mindenki rettegte Bojnik lovag várát. A vár és Bojnik zord katonáinak a közelébe se mertek kerülni, mert nem ismertek kegyelmet, ha kincsről, vagyonról, emberi életről volt szó. Pedig Bojnik lovag már igen árvának érezte a maga életét a megannyi katona között. Asszonyt szeretett volna hozni a házhoz.
 
Meghallotta egyszer, hogy a szomszéd Kosztolány várában csodaszép, aranyhajú várkisasszony lakik, akit állandóan ostromolnak a kérők, fiatal daliák, özvegy öregek, külhoni hercegek, válogatott cigánylegények.
 
- Ha arany a haja, akkor az enyém lesz! - fogadkozott Bojnik lovag.
 
Összeszedte legényeit, de ahelyett, hogy megrohanta volna Kosztolány várát, éjnek idején a várkastély ablaka alá állott, és a legszebb hangú énekmondójával szerelmes dalt énekeltetett. Gergőnek hívták a dalnokot. Még a fülemülék is elhallgattak, Gergő olyan szívhez szólóan pengette a lantját, s énekelt hozzá fülbemászóan. Az aranyhajú várkisasszony kinyitotta ablakát, s úgy hallgatta a dalt. Csaknem belebódult.
 
Három éjjel egymás után ismételtette meg az éji dalt Bojnik lovag. Ő maga meg se szólalt, mert a sok borivástól, kandallófüsttől, harci kiáltozástól rekedt volt a hangja. A várkisasszony elbűvölten hallgatta a csábító éneket. Apja, anyja nem tudott róla. Harmadik éjjel halkan leszólt az ablakból:
 
- Ki vagy, te ezüsthangú dalos?
 
Bojnik lovag parancsára Gergő suttogta vissza:
 
- Gergely lovag vagyok, jer közelébb, szép kisasszony.
 
- Hogy mehetnék közelebb, amikor itt fent vagyok!
 
- A füledbe énekelnék, aranyhajad simogatnám, kezed a kezembe tenném. Bocsáss le egy zsinórt, felhúzod létrával, érted megyek tüstént!
 
- Holnap! - suttogta a várkisasszony, Kosztolányi Hajnal. - Amikor mindenki szunnyad, még a kapuőr is alszik.
 
Így történt minden. Negyednap Gergő újfent énekelt, az ablak kinyílott, Kosztolányi Hajnal zsinórt eresztett le. Arra létrát kötöttek, a várkisasszony felhúzta a létrát - kötélből fonottat -, de a létrán már nem Gergő jelent meg, hanem maga Bojnik. Arcát kendő födte. Derékon ölelte Kosztolányi Hajnalt, hozta le magával, a pázsitra tette. Lóra pattant vele, vitte be a várba.
 
- Isten hozott, Hajnal! - vette le arcáról a kendőt Bojnik lovag. - Én leszek a férjed.
 
A várkisasszony rémülten sikoltozott, ráismert Bojnikra.
 
- Nem te vagy a dalos, te rabló Bojnik vagy! Hol van Gergő lovag? Engedjetek futnom.
 
- Nem futsz már előlem, örökre itt maradsz!
 
Kétségbeesetten kiáltozott segítségért a leány, de a várkatonák siketségre vették, nem hallottak semmit. Ekkor rohant be Gergő, mert a három dalest során ő is megszerette az aranyhajú Kosztolányi Hajnalt. Dulakodás támadt, Gergő kiszabadította az aranyhajú várkisasszonyt a dühös várúr karjaiból, s menekülni próbált vele. Bojnik csak Hajnal aranyhaját kaphatta el, éles kardjával tövig nyisszantotta.
 
Mire haragjából Bojnik magához tért, Gergő meg Hajnal eltűnt az éji sötétben, bottal üthették a nyomukat.
 
- No, ha aranyhaj, váljon aranykővé! - ordította Bojnik, s bedobta Hajnal aranyhaját a meleg forrásba, hogy kővé keményedjék.
 
Kővé is vált rögtön, csillogó arannyá. A forráskút mélyén ott illogott-villogott, szembesugározva a hajnali nappal, fénye betöltötte a forráskút vizét. De valahányszor érte merítettek vödröt, láncot, hálót, mindig csak elillant, nem bírták kihúzni.
 
Bojnik lovag ott nézte napestig az aranykővé vált Hajnal-hajat, de az varázslat volt, hajnali varázslat, Bajmóc köde, titka.
 
Hogy Bojnik meddig élt, nem lehet már tudni. De azóta a várát Bajmóc várának hívják.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 16. 17:24 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - 2 komment

Lengyel Dénes: Mátyás király vezérei legyőzik a törököt

- Bonfini krónikája nyomán -
 
 
Amikor Mátyás király meghallotta, hogy Szendrő körül török sereg gyülekezik, mindjárt követet küldött a Délvidék kapitányához, Kinizsi Pálhoz, és az erdélyi vajdához, Báthori Istvánhoz, és mind a két vezérnek erősen meghagyta, hogy a török ellen felkészüljön.
 
A vezérek sem késlekedtek: a határokat megerősítették, aztán kémeket küldtek mindenfelé, hogy a török szándékát megismerjék.
 
A kémek csakhamar azt jelentik a vezéreknek, hogy Ali bég megindult hatvanezer törökkel Erdély ellen.
 
Báthori vajda bátor lélekkel felfegyverkezett, és megindította seregét a török ellen. Eközben sűrűn küldözte a futárokat jó társához, Kinizsihez. Arra kérte Kinizsit, hogy míg ő elölről támad, Kinizsi hátulról kerülje meg az ellenséget.
 
Amikor a törökök Erdély határához érkeznek, és ellenállásra nem találnak, zsákmányolni kezdenek, rabolnak, gyújtogatnak, falvakat dúlnak fel, mezővárosokat borítanak lángba, és bátran nyomulnak előre a Maros folyó síkságán.
 
A törökök elárasztották az egész vidéket, óriási zsákmányt szereztek, és azzal el akartak vonulni.
 
Báthori vajda most hátulról követi őket, hogy alkalmas helyen rajtuk üssön.
 
Amikor a törökök Kenyérmező falujához érkeztek, amely nem messze fekszik Gyulafehérvár városától, a falu közelében megálltak, és bevárták a vajda seregét.
 
Egyikük sem akarta a harcot elkerülni: amint megvirradt, mind a két sereg leszállott a síkságra. Amikor a magyar sereg felsorakozott, Báthori István így szólt a vitézekhez:
 
- Vitézlő társaim! A törökök veszedelmes és céltalan háborút viselnek, amikor a tehetetlen császárért és a zsákmányért küzdenek. Bezzeg mi a legszebb hadat vívjuk, mert a hazáért, gyermekünkért és asszonyunkért harcolunk. Ezért ma úgy harcoljatok, hogy vagy az utolsó szálig levágjátok az ellenséget, vagy becsülettel és dicsőséggel haljatok meg! Báthori István mindenütt veletek lesz, a csata sűrűjében fog harcolni, ő ma vagy győz, vagy az égiek vendége lesz!
 
Ezután a vajda felállította a sereg két szárnyát, ő maga vértes lovasaival a középen helyezkedett el. Erős hátvédet hagyott, és mind a két szárny elé két-két lovascsapatot rendelt.
 
Ezután a két sereg előretör, és nagy hevességgel összecsap.
 
A folyóparton szászok állanak, ezek nem bírják a török támadást feltartóztatni. Nagy veszedelembe kerültek a balszárnyon harcoló székelyek is. Így aztán Báthori mind a két szárnyát visszavonta: a székelyek behúzódtak a vértesek sorai közé.
 
Ekkor a vajda megindította a négyszögbe állított lovasságot. Ő maga az első sorban állt: megsarkantyúzta lovát, de a ló az első lépésnél elbukott vele.
 
Ezt a vitézek rossz előjelnek tartották, és arra kérték a vajdát, vonuljon vissza a közeli Szászbányára, de ő így szólt:
 
- Ne féljetek az előjelektől, kövessetek bátran, bajtársaim! A ló a sebektől borzad, de seb nélkül nincsen háború. Higgyétek el, ez a ló még ma győztesen hoz vissza!
 
Ezekkel a szavakkal rárontott a törökre. A csüggedőket felbátorítja, és olyan heves támadást intéz a török ellen, hogy az első csapatokkal azonnal legázolja.
 
Amikor Ali bég ezt meglátja, mindjárt egyesít négy török csapatot, és azok élén maga száll szembe a vajdával. Ebben az ütközetben vitéz vitéz ellen, vezér vezér ellen harcol.
 
Már hat seb borítja a vajdát, lova is megsebesült, a holttestek egészen körülveszik. Hull a török, de helyébe ezer özönlik azonnal.
 
Már egészen reménytelenül küzdöttek a túlerővel szemben, a török a visszavonulás útját is elzárta, amikor a hegytetőn megjelent Kinizsi Pál négyszögbe állított vérteseivel.
 
Amikor Kinizsi megpillantja a csatateret, int a trombitásának, és nagy trombitaharsogással ráront a törökre. Hátulról támadja meg az ellenséget, és már az első rohammal elsöpri a török hadsort.
 
Kinizsi Pál két kardot vesz a kezébe, és mint az üvöltő oroszlán, mindenütt vérben gázol. Amerre rohan, mindent letipor, hatalmas fegyverétől úgy hull az ember, mint a fűszál. Úgy dörög a szava, hogy még a hátrálók is meghallják. Amikor pedig látja, hogy övé a győzelem, kétszeres bátorsággal harcol, utat vág az ellenség seregén át, és így kiáltoz:
 
- Hej, Báthori, hol vagy Báthori? Hol vagy, tisztaság tükre, hit bástyája, rendíthetetlen becsületesség mintaképe? Bárhol vagy, felelj, élsz-e még, Báthori! Én vagyok itt, Pál, érted és a haza üdvéért halni kész!
 
- Itt vagyok, Pál, itt vagyok, és még élek. De sok seb borít engem, s már fenyeget a halál, ezért te légy a haza oltalmazója!
 
Kinizsi ezt a nagy öldöklés közben is meghallotta, és így felelt:
 
- Ha élsz még, bíznod kell, mert megszabadítalak!
 
Ekkor Kinizsi legázolja a vajda csapatát szorongató törököt is.
 
Most már látja a török, hogy minden oldalról körülkerítették. Ekkor a török katonák futásnak eredtek: a környező hegyek közé menekültek.
 
A magyarok pedig elfoglalták a török tábort, és gazdag zsákmányt szereztek. Ezután üldözőbe vették a törököket, és mindenütt felkutatták őket: a síkon folyt a legnagyobb mészárlás, de a hegyekben sem kisebb az öldöklés. A törökök úttalan utakon menekülnek, de hiába, mert a környéket jól ismerő parasztok mindenütt megtalálják őket.
 
Maga Ali bég hirtelen ruhát cserélt, magyarul kezdett beszélni, és egy pásztor vezetésével a hegyek közé menekült. Az éjszakát egy kis kunyhóban töltötte. Virradatkor lóra szállt, és így szólott a pásztorhoz, akinél az éjszakát töltötte:
 
- Eredj a vajdához, és jelentsd neki, hogy Ali bég volt a vendéged.
 
Azzal megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott.
 
A magyarok az összes foglyokat megszabadították. Ujjongott, kiáltozott a sokaság, sokan a felszabadítok kezét-lábát csókolgatták.
 
Amikor az ellenséget az utolsó szálig levágták, a trombiták gyülekezőt fújtak, és mindnyájan egybesereglettek a csatatéren. Minthogy már rájuk sötétedett, nem térhettek vissza a táborba, ezért a győzelmi lakomát a csatatéren rendezték.
 
Az ellenség táborában ételt-italt bőven találtak, asztalt a holttestekre terítettek, mert ezek szerte a mezőn olyan sűrűen feküdtek, hogy bármerre fordultál a mezőn, mindenütt holttestbe botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához. Testük felüdült a bőséges ételtől, lelkük pedig felvidult az örömtől és a bortól. Dúsan lakmároztak a megszabadított rabok is, akik mindjárt elkezdték fosztogatni az ellenséges tábort.
 
Lakomázás közben vitézi dalokat énekeltek, és ott mindjárt megverselték a főemberek és a vezérek vitézségét.
 
Majd mikor a bor felhevítette őket, vitézi táncba fogtak. Fegyveresen járták a katonatáncot. Az ütemesen felhangzó biztatás mindent betöltött. Azután az általános örömben, mikor minden katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, egyszer csak Kinizsit is táncba hívták.
 
Kinizsi hirtelen a kör közepébe ugrott, és keze segítsége nélkül, pusztán a fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbetáncolt. Ez a nagy erejű férfiúhoz illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a nézőkből.
 
Nagy örömükben az egész éjszakát álmatlanul töltötték.
 
Másnap a két vezér ujjongó sereggel tért vissza Gyulafehérvárra. Sokan hátramaradtak, hogy társaik holttestét összeszedjék, és közös sírba eltemessék. A magyarok közül mintegy nyolcezren estek el, a törökök harmincezer katonát veszítettek.
 
A király még nagyon aggódott Erdély miatt, amikor a győzelem hírmondója megjelent, és jelentette, hogy a törököket mind egy szálig levágták.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 7. 6:19 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Mátyás király és Kinizsi

- Dunántúli népmonda nyomán -
 
Történt egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt: a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
 
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
 
- Ilyen melegben nem iszom bort.
 
Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet faragott. Beugrott hát a korsóért, és futott vele a királyhoz.
 
Amikor odaért, azt mondták a barátok:
 
- Ejnye, fickó, hát a tálca hol maradt?
 
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet, és azon nyújtja át a korsót. Mátyás királynak megtetszett ez a derék legény. Ott nyomban nekiajándékozta Nagyvázsonyt. Szót váltott vele, bevette seregébe, aztán harcba küldte a török ellen.
 
Amikor Kinizsi a bátorságával is kitűnt, Mátyás még jobban megszerette, és egyszer azzal bízta meg, hogy követségbe menjen a török császárhoz.
 
De Kinizsi, aki a csatamezőn nem ijedt meg a töröktől, semmiképpen se akarta vállalni ezt a kitüntetést.
 
A király így biztatta:
 
- Jó hívem, Kinizsi Pál! Ha a török a te fejedet leüttetné, én a fejed helyébe harmincezer török fejet vágatok le!
 
Úgy bizony - mondta erre Kinizsi -, de a harmincezer fej közül egy se illik úgy a Palkó nyakára, mint ez a mostani fejem.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 7. 6:03 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Komjáthy István: A fekete könyv

Az udvari bolondnak volt egy fekete könyve, aki ebbe a könyvbe jegyezgette a nap nevezetes eseményeit. Persze a bolond számára a nevezetes esemény a hét világra szóló rikító bolondság volt, ezért minden baklövés, felsülés, együgyűség, oktalan cselekedet bekerült a fekete könyvbe. Sőt mi több! nap mint nap bejegyezte a bolond azoknak a nevét is, akik valami nagy bolondságot elkövettek.
 
Egyszer a bolond füle hallatára azt mondta a király ezer tallért adott egy ismeretlen, idegen embernek. Az idegen messzi keletről jött, s dicsérte Mátyás előtt az ottani tüzes vérű, gyors járású, telivér paripákat. Addig-addig beszélt, hogy a király ráállott, s megbízta, hogy vásároljon neki néhány tüzes vérű, gyors járású, telivér paripát.
 
A bolond tüstént felrántotta a nyúlcipőt, nyargalt a szobájába, s Mátyás nevét és az esetet beírta a nagykönyvbe.
 
Este, szokása szerint lapozgatva a könyvet a király, igen megütközött, hogy a bolondok utcájában találkozik a nevével, s hogy a lóvásárlás is az esztelen cselekedetek sorában szerepel.
 
- Mért tetted ezt? - kérdezte a bolondtól.
 
- Jogosan! - felelte kurtán. - Parancsod követve.
 
- Én azt hagytam meg, hogy a bolondok nevét írd a könyvedbe.
 
- Uram királyom - folytatta amaz -, aki ezer tallért ád egy ismeretlennek, s azt hiszi, hogy az olyan sült bolond, hogy lovat vásárol azon, avagy a pénzt visszahozza, megérdemli!
 
- Ne ítélj elhamarkodva! - felelte a király. - Mi lesz akkor, ha mégis visszajön? Hozza a lovakat, avagy az ezer tallért. No, hadd halljam, mi történik akkor?
 
- Semmi több, uram királyom, mint hogy a te nevedet kitörlöm a bolondok sorából, s beírom azét a sült bolondét, aki oly ostoba, hogy a keze közé jutott madarat ily botorul elszalasztja.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 5. 16:41 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Komjáthy István: Mátyás király bolondja

Mátyás király idejében nem volt olyan királyi udvar, ahol udvari bolondot ne tartottak volna.
 
A szegény csörgősapkásoknak alkalmatos és alkalmatlan időben mindig résen kellett lenniük: ezer tréfát, mókát kellett tartaniuk tarsolyukban, hogy urukat mulattathassák, és szórakozásáról gondoskodjanak. De nem csak ez volt az egyetlen feladatuk őkelméknek.
 
Meg volt nekik engedve sok minden, a többi között belekotyoghattak a vendégek tereferéjébe, s ami ennél sokkal több és nagyobb dolog, szabad volt nekik kimondani az igazat, még akkor is, ha nem nagyon tetszett annak, akire éppen rápirítottak.
 
Az udvari bolond tehát nem együgyű, teddide-teddoda fickó volt, mint ahogy a neve után gondolnánk, hanem nagyon is éles elméjű, bátor és jellemes férfiú, aki még a királynak is a szemébe merte mondani az igazat, ha éppen úgy hozta a sora.
 
Mátyás király egyszer a napi munkától fáradtan kikönyökölt palotája kertre nyíló ablakán. Ilyenkor estefelé nyitották szirmukat az estikék, s illatuk szellő szárnyán repdesett fel a palota ablakába, hogy a fáradt királyt felfrissítse, megvidámítsa.
 
Ahogy figyelte Mátyás a sok színben pompázó estikéket, egyszer csak látja ám, hogy a csörgősapkás nagy sebbel-lobbal igyekszik a kerti úton az ablak alá.
 
- Hova ilyen sebbel-lobbal, te főkolomp? - kérdezte a király.
 
- Éppen tekegyelmedhez, arany harangocskám! - felelte vihogva a bolond.
 
- Maradj csak lenn, ide nem jöhetsz fel - szólt ekkor Mátyás.
 
- Miért ne jöhetnék fel?
 
- Mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába belépni.
 
- Hát akkor tekegyelmed hogy ment be? - kérdezte a csörgősapkás, és már szedte is a lábát, hogy csak úgy porzott a kerti út nyomában.
 
Mátyás királyt meghökkentette a csípős, szemtelen válasz, nem is felelt rá hevenyében.
 
De aztán egykettőre csillapult haragja, s már nem is orrolt az éles nyelvű bolondra. Inkább így füstölgött magában: Bárcsak minden császár és király, aki népet kormányoz és igazgat, megengedné, hogy alattvalói néhanap a szemébe mondják az igazságot. Bizonyára kevesebb panasz és könny lenne akkor a világban!
írta: jazsoli5, 2009. máj. 5. 16:22 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Komjáthy István: Mátyás világbíró kardja

A rettenetes török szultán egy szép napon hívatta Alit, kandúrbajszú fővezérét, s így szólt hozzá:
 
- Már minden népek a nagy Allahot uralják, csak az ebszülte magyar daliák nyargalásznak még szabadon a liget-erdőkben s a selyemfűtermő réteken. Halljad hát, Ali, parancsom! Mire a holdsarló feltetszik a hajnali égbolton, legyen együtt rettenetes seregünk. Mire a hold kigömbölyödik, szomjas paripáink igyanak a Dunából, Tiszából! S mire a hold elenyészik egészen, Budavára tornyán győzelmes zászlónkat lengesse a magyari szél. Töröljük el a föld színéről kicsiny Magyarországot, s verjük békóba a táltoson száguldozó ifjú Mátyást s szilaj fiait.
 
Ali, a kandúrbajszú, vitéz fővezér a haragos szultán parancsát hallván meghajtotta magát, s megcsókolva ura aranyos papucsát, elrohant.
 
Még aznap összekürtölte a szultán minden katonáját, parancsára oly félelmes sereg gyűlt egybe, hogy paripáik acélkörmének robaja földrengéshez volt hasonlatos, és sípjuk, dobjuk fülsiketítő lármája eget, földet betöltött.
 
Mire a holdsarló feltetszett a hajnali égbolton, toporzékolva, prüszkölve útra készen állottak paripáik, s emelt zászlókkal kicsiny Magyarország ellen megindultak.
 
Hajnalok hajnalán zörgetett egy pihegő hírnök az ifjú Mátyás ablakán, s ijedt hangon így kiáltott:
 
- Uram királyom! A nagy török szultán sáskahada ellepte hazánkat. Törnek, zúznak, rombolnak a bestye törökök! Jaj, mi lesz velünk, szegény magyarokkal? A legokosabb lesz, ha elfutsz előlük, uram királyom!
 
Mátyás siheder legény volt, még meg sem melegedett a trónján, s bizony összeszorult a szíve a hírnök szava hallatára. Hirtelen eszébe jutott, hogy neki még nincs is katonája, hiszen csak a minap választották meg, s egyéb gond és bánat fárasztotta. Eddig még felé se nézhetett a harci paripáknak, még számba se vehette daliáit s vitézlő fegyvereit. Arra gondolt hát, hogy a legokosabb lesz, ha megfogadja a hírnök tanácsát, s még idejében felszedve a sátorfáját, kereket old a palotából. Amint ez eszébe jutott, a másik pillanatban már nagy lelke megszólalt: "Ne félj, Mátyás! Te a nagy Hunyadi János fia vagy! A vér nem válik vízzé, ezt jól jegyezd meg magadnak! Az apád soha nem kérdezte, hogy hány a török. Hanem azt kérdezte: Hol az ebszülte pogánya?Hadd üssem! S máris nyergelte paripáját!"
 
Egyéb se kellett a dali Mátyásnak! Nem fújt immár takarodót: Hátra, hátra! Hanem inkább azt dúdolta: Előre, előre!
 
Még aznap összeszedte minden épkézláb emberét, összekürtöltette a zöld mezőből hű pásztorait, s lóra kapva megindultak. Lóhalálában futottak, hogy az elbizakodott szultánt magyaros vendégszertettel fogadják!
 
Három nap, három éjjel lovagoltak, s a negyedik nap estére fáradtan ledőltek egy vén vadkörtefa árnyékába. A vitézek nyomban elszenderedtek, s Mátyás is nyerget húzva feje alá, azon nyomban elaludt.
 
Egy gyönyörű boszorkány-pille takarta be bíborló szárnyaival szempilláját, s ott virrasztott mellette hajnalhasadtáig.
 
Reggel irtóztató szarkacsörgésre ébredt a király. Egy ébentollú agg madár hintáztatta magát a vadkörtefa hegyiben, s csörgött, egyre csörgött, ahogy csak kifért a torkán.
 
Mátyás megdörzsölte a szemét, hogy ébren van-é, avagy álmodik. Majd felköltötte hű apródját, s így szólt hozzá:
 
- Csodálatos álmot láttam, hallgass meg, hű pajtásom! Egy százesztendős öreg lépkedett ide a körtefa alá, két kezében egy csillogó, meztelen kardot emelve. Elém tartotta, majd elásta a fa tövében. Ekkor egy vén szarka repült a fa tetejébe, s az öreg így szólt hozzá: "Ez a kard a világbíró Mátyás kardja! Egyedül csak őneki árulhatod el, senki másnak a világon!" Azzal meghajtotta magát, s úgy, ahogy jött, eltűnt a szemem elől. Az előbb irtóztató szarkacsörgésre ébredtem. S látod, ott az ághegyében az agg szarkát? Ő az, őrá bízta a kardot az öreg.
 
Az apród Mátyás szavát megértve ásót kapott, s ásni kezdett a körtefa tövében. Nem kellett a földet sokáig piszkálnia, mert hamarosan megkoccant az ásó, s egy gyönyörű, ékköves kard került elő a föld gyomrából. Aranybetűkkel még írás is volt az oldalán: "Győzni fogsz!"
 
Mátyás ahogy kézbe vette, s megforgatta a feje felett, egyszeriben zúgás támadt, a körtefa levelei megrázkódtak, s nappali fényesség töltötte be a zöld mezőt, ahol állottak. A király érezte, hogy hétszer nagyobb lesz ereje.
 
A vitézek is felserkentek a nagy zúgásra, fényességre, s látva a világbíró kardot uruk kezében, örömujjongva felkiáltottak, s bátor szívvel kaptak fel paripáikra.
 
Kantárszárat eresztettek, s meg sem állottak a török szultán táboráig. A kontyossal összecsaptak azon melegében.
 
Mátyás világbíró kardját megsuhogtatta, és egy regiment török tüstént leesett a lováról. Másodszor megsuhogtatta, s a maradék kontyos futásnak eredt s a csatatérről eleblábalt. Harmadszor megsuhogtatta, s a kandúrbajszú, vitéz fővezér, Ali is kantárszárat eresztett, és a mérges szultán is otthagyott csapot-papot, s futásnak eredt.
 
Nem bánta már, hogy nem ihat a lova a Duna vizibül! Elfelejtett mindent, győzelmi zászlót, amelyet a magyar szél lenget, s Budavárát, ahova a zászlót kitűznék. Még szép álmáról is megfeledkezett, hogy megbékózza Mátyás fiait, a szilaj magyar daliákat!
 
Csak a rettenetes kard zúgását hallotta, s csak azt nézte, hogy mint kerülhet ki ép bőrrel a csatából.
 
Így aratott Mátyás a törökön diadalt! Így támadt verhetetlen serege! Világbíró kardja még száz csatában segítette, félelmesen, hatalmasan!
írta: jazsoli5, 2009. máj. 1. 19:00 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Mátyást királlyá választják

                - Benczédi Székely István és Thuróczi János krónikája nyomán -
 
 
Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne ijedtek volna meg, mikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.
 
Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.
 
Amikor Szilágyi a fegyveres sokasággal Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jeleket mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járkálhattak, akár a sík mezőn.
 
Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek...
 
De Szilágyi Mihály megüzente az uraknak, hogy nem áll bosszút Hunyadi László haláláért.
 
Ekkor az urak felbátorodtak, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:
 
                                  Mátyást mostan választotta
                                  Mind ez ország királyságra,
                                  Mert ezt Isten adta nékünk
                                  Mennyországból oltalmunkra.
 
Ezen a ponton is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.
 
Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangok énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
 
A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.
 
De nemcsak Magyarországon örültek ennek a választásnak! Erdélyben még sokkal nagyobb volt az öröm, mert a Hunyadiak onnan származtak, s maga Mátyás Kolozsvár városában született.
 
Ezért aztán Szilágyi Mihály, aki az egész választást rendezte, a választás után levelet küldött az erdélyi rendeknek. Azt írta a levélben:
 "Ti láttátok a fenséges Mátyás urat, amikor megszületett, szemetek előtt nevelkedett, ezért magatokénak nevezhetitek. Nyissátok hát meg a vigasság forrásait, örvendjetek, vigadjatok, ujjongjatok, és adjatok hálát a jóságos Istennek azért a boldogságért, amelyben a magyar nemzet részesült."
 
Örült egész Magyarország, vele örvendezett szép Erdélyország, amiért a törökverő Hunyadi János fiát, az ifjú Mátyást királlyá választották.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 22. 17:18 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Benedek Elek: Vár és forrás

Két tündérleány folyvást azon versengett, hogy melyik szebb kettejök közül. Mind a kettő annyira egyforma, és annyira szép volt, hogy soha senki nem tudott választani közülök.
 
- Hát akkor - mondá az egyik tündér a másiknak -, másként segítsünk magunkon. Próbáljuk meg, melyik képes szebb munkát vinni véghez. Az lesz aztán a szebb is.
 
Az egyik tündér a Tartod nevű hegyre egy gyönyörűséges várat épített. Csak úgy ragyogott aranytól, ezüsttől, gyémánttól. Kilencszáz ablaka volt s folyton forgott a sarkán. Hát a másik tündér mit csinált? Forrást fakasztott a hegy tövében. Gyógyító erejű forrást. Mikor mind a kettő kész volt a művével, egy öreg vándor ért oda. Ezt szólították meg bírónak, hadd ítéljen: melyik műve szebb.
 
- Ugye az én váram? - faggatá a várépítő tündér.
 
A vándor azonban, ki igen meg volt szomjúhozva, felelet helyett ivott a forrásból. Egyszerre eltűnt szomjúsága, s mintha megfiatalodott volna, oly jól érezte magát.
 
- Ez a forrás a szebbik, - mondá aztán, mikor látta, hogy a várépítő tündér nem éri be néma felelettel, - ez a szebb, mert ez a jobb.
 
Dühös lett a várépítő tündér, de szörnyű dühös. Nagy dühében a hegynek fordult s azt mondá:
 
- No, te hegy, megszépítélek, de szépségedet tovább nem tartod. ( Azóta hívják Tartodnak a hegyet, mely a Székelyföld egyik magas hegye.)
 
Azzal kiszedte a vár szegletköveit, s a csillogó-ragyogó várnak híre-pora sem maradt, úgy eltűnt a föld színéről.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 16. 13:53 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Hunyadi László halála

- Thuróczi János krónikája nyomán -
 
 
Az ország bárói, akik Hunyadi János életében még mukkanni sem mertek, most váltig unszolták a királyt, hogy büntesse meg László grófot, amiért rokonát, Cillei Ulrikot megölette.
 
Azt mondták a királynak:
 
- Te vagy a király, és őt követi egész Magyarország. A főurak és a tömeg kegyei gőgössé tették, ezért merte Ulrik grófot, a te rokonodat megöletni. Attól kell tartani, hogy ez az elbizakodott fiatalember még veled is így bánik. Király vagy, de addig Magyarországon nem uralkodol, amíg László él.
 
A sok rábeszélés, pletykálkodás és hírhordás erősen hatott László király lelkére. Feléledt lelkében az a parázs, amely Ulrik gróf halála óta már-már feledésbe merült, és csak pislákolt, most a sok rábeszéléstől szítva újra izzani kezdett.
 
Amikor a bárók látták, hogy a király már hajlik kívánságuk teljesítésére, keresték az alkalmat, mert tervüket minél előbb végre akarták hajtani. Ugyanis attól tartottak, hogy titokban kifőzött cselszövésüket elárulhatja valaki.
 
Eközben hírül hozták, hogy a török betöréssel fenyeget. Ezért László gróf, aki apja példáját akarta követni, Felső-Magyarországon katonákat toborzott, és ezeket elvezette egészen Pest városáig. Itt engedélyt kért a királytól, hogy a török ellen vonulhasson.
 
Ekkor azonban közbeléptek a bárók, és azt mondták a királynak:
 
- Ne engedje felséged László grófot távozni, míg öccsét, Mátyást ide nem hívatja.
 
László grófnak pedig azt mondták:
 
- Hívasd az udvarba öcsédet, Mátyás grófot. Hadd legyen itt a király mellett, nehogy valami cselt szőjjenek ellened, míg távol vagy.
 
Ezzel a ravaszsággal a cselszövés mesterei behálózták a grófot, aki megfeledkezett atyja tanácsáról, pedig Hunyadi János váltig azt mondogatta:
 
"Soha együtt a királynál ne legyetek, egyik mindig maradjon seregénél, hogy a másikat, ha szükséges, megsegítse."
 
De hiába volt a bölcs tanács, László gróf megüzente Mátyásnak, hogy mielőtt ő hadba szállna, jöjjön fel Budára.
 
Amikor Erzsébet asszony, a két gróf édesanyja ezt az üzenetet meghallotta, nagyon megijedt. Mintha a jövendőt megérezte volna, azt mondta Mátyásnak:
 
- Apád emlékére kérlek, ne menj fel Budára!
 
De Mátyás arra gondolt, hogy most már László gróf az atyja, s az ő parancsát kell teljesítenie, ezért elindult, hogy bátyját felkeresse.
 
Amikor Mátyás Budára érkezett, a cselszövők nagy örömmel fogadták. A két testvér semmit sem sejtett, amikor Gara László nádor, akiben László gróf nagyon megbízott, bejelentette, hogy a királynál megbeszélés lesz. Erre a megbeszélésre Hunyadi László grófot is meghívták. A gróf gyanútlanul elment, s ott a királyi palotában mindjárt elfogták.
 
Mátyás pedig semmit sem tudott arról, ami a bátyjával történt. Különben őt is őrizet alá vették, egy budai házból nem léphetett ki.
 
Három napig tartották fogságban Hunyadi Lászlót. Ezalatt meghozták ellene a halálos ítéletet, de titokban ítélték el, titokban folyt kivégzése is.
 
Késő este vezették ki László grófot a vár piacára, s erős katonai őrséggel vették körül a vérpadot. Háromszor sújtott rá a hóhér, s bár hátrakötött kézzel a földön hevert, onnan saját erejéből felállt, és érthető szóval ezt mondta:
 
- Három sebet kaptam, eleget szenvedtem. Isten és ember előtt engem már büntetni nem lehet.
 
Milyen igazat mondott a gróf! Hiszen még a gyilkosnak, a rablónak is elengedik a büntetést, ha három csapást kiállott. De neki, éppen Hunyadi Lászlónak nem engedhették el. Mert az ott állók kívánságára, akiknek ez nagyon szívén feküdt, a hóhér negyedszer is odasújtott, és a gróf fejét levágta.
 
Ó, jaj, mekkora fájdalmat, mekkora szomorúságot okozott a gróf halála! A szegény magyarok, a nemesek éppen úgy, mint a parasztok, mind szomorkodtak, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel jártak, mintha mély álomban lépkednének. Patakokban ömlött a könny az emberek arcán! Ha Magyarország népét a kikiáltók szavai, a szörnyű fenyegetések féken nem tartják, és László grófot nappal viszik a Szent György terére, ahol egykor a harminckét nemest lefejezték, akkor a néptömeg az életveszedelemből kiragadta volna. Sokan jöttek akkor szőlőmunkára a városba, és annyira szerették László grófot, hogy vérüket is szívesen ontották volna érte.
 
De a cselszövő bárók mindezt jól tudták, azért rendelték el, hogy a grófot titkon vegyék őrizetbe, és a kivégzést este, sötétben hajtsák végre.
 
László gróf testét fekete lepelbe takarták, halottas ágyra helyezték, majd a Mária Magdolna-templomba vitték. A test mellett egész éjszaka virrasztó őrök állottak. És végre hajnalhasadtával Hunyadi László testét kivitték, Krisztus Testének Szentséges templomában elhelyezték, de a gyászolókat oda sem bocsátották, és halotti szertartást sem rendeztek.
 
Így hervadt el a Hunyadi-család szép reménysége, egész Magyarország drága virágszála.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 22. 6:40 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Hunyadi László és Cillei Ulrik párviadala

- Thuróczi János krónikája nyomán -
 
 
 
Hunyadi János halálának hírére a nép gyászba borult, de a Hunyadi-család ellenségei örvendeztek, mert már évek óta arra törekedtek, hogy a család sok kincsét és vagyonát maguknak megszerezzék. Különösen Cillei Ulrik gróf fenekedett a Hunyadi árvák ellen.
 
- Addig nem nyugszom, míg ezt a kutyafajzatot ki nem irtom!
 
A gróf fogadkozását hírül vitték a Hunyadi fiúknak is. De híre járt ennek az egész országban, ezért a nép még inkább pártját fogta az árváknak, és még jobban meggyűlölte Cillei grófot.
 
Még egy esztendő sem telt el Hunyadi János halála óta, s az urak már fondorkodni kezdtek az árvák ellen. Rávették a királyt, hogy országgyűlést hirdessen, s arra hívassa meg Hunyadi László grófot is. Azt remélték, hogy ott Hunyadi fiát elfoghatják.
 
De Hunyadi László gróf nem feledkezett meg atyja tanácsairól: annyi fegyveressel vonult az országgyűlésre, hogy senki se mert rá kezet emelni.
 
Ezután László király elindult, hogy Nándorfehérvár környékét megtekintse. Erre a szemleútra elhívta Hunyadi Lászlót is.
 
Ekkor néhány tanácsadó suttogni kezdett. Azt mondogatták Hunyadi Lászlónak:
 
- Vigyázz magadra, míg nem késő! Ulrik gróf ellened fordította a király lelkét. Már odáig vitte, hogy a király minden magyart meg akar fosztani címeitől. A németek jobban engednek akaratának, nekik adja a méltóságokat. Ezért azt tanácsoljuk, ölesd meg Cilleit, amíg nem késő.
 
De Hunyadi László elutasította ezt a tervet, mert elborzadt az orgyilkosság gondolatától. Ehelyett egy reggel felkereste szállásán Ulrik grófot, mert a kibékülés útját kereste.
 
A két gróf bezárkózott egy szobába, hogy egymással tárgyaljon.
 
Hunyadi László vitézei ott állottak az ajtóban, s azt hallották, hogy odabent egyre hangosabb a szóváltás. Aztán lábdobogás és fegyvercsörgés hallatszott.
 
Erre a vitézek betörték az ajtót, és látták, hogy a két gróf viaskodik egymással. Mindjárt kardot rántottak, rárohantak Cilleire, súlyosan megsebesítették, aztán levágták a fejét.
 
Hej, milyen félelem töltötte el a királyt, de még a kíséretét is, amikor a vértől csepegő kardokat meglátták! Mindnyájan attól tartottak, hogy ugyanazt a poharat kell kiinniuk, amelyet Ulrik gróf felhajtott.
 
Amikor a király látta, hogy sem őt, sem a németeket nem támadják meg, nagyon megnyugodott. De azért parancsot adott, hogy vonuljanak mindjárt Temesvárra.
 
A várból Erzsébet úrasszony, Hunyadi László és Mátyás édesanyja sietett elébük. Az özvegy fekete gyászba volt öltözve, ezt viselte Hunyadi János gróf emlékezetére.
 
Ekkor Hunyadi László a király lába elé borult, és úgy kért tőle bocsánatot, amiért Ulrik grófot megölette.
 
A király felemelte Lászlót, ünnepélyesen megbocsátott neki, sőt Mátyással együtt testvérének fogadta. Arra is megesküdött, hogy nem áll bosszút Cillei Ulrik haláláért.
 
Ünnepi szertartást is rendezett: a testvérré fogadás jeléül levettette velük a gyászruhát, és saját bíborvörös ruháiba öltöztette őket.
 
Ó, nemszeretem ruha! Kívül rózsapiros voltál, bélésed pedig nyestbőr, amely később rókabőrré változott! Ó, hamis testvéri szerződés! A régi magyar királyok adott szavukat jobban megőrizték, mint László király ezt az esküt.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 10. 10:26 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Hunyadi János halála

- Thuróczi János krónikája nyomán -
 
 
Kora ifjúságától kezdve folytonosan háborúzott, a kormányzás gondja is elfárasztotta: Hunyadi János korán megöregedett.
 
Amikor seregét ragályos betegség támadta meg, nem hagyta el a vitézeket, és maga is súlyosan megbetegedett. Ekkor Zimonyba vitték, és hű társa, Kapisztránói János szerzetes attól kezdve mindig az ágya mellett ült, és imádkozott érte.
 
Amikor Hunyadi János lelkét visszaadta a Megváltónak, nagy siralom támadt az egész országban. De nem csak Magyarországon siratták: az egész kereszténység megrendülten gyászolta legjobb vitézét. Fenn a magas égboltozat csillagai előre megjósolták halálát.: nem sokkal halála előtt történt, hogy egy csodálatos üstökös jelent meg a magas levegőégben.
 
Amikor Mahomet császár Hunyadi Jánosnak hírét meghallotta, lehajtotta fejét, és sokáig hallgatott. Ezután azt mondta:
 
- Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.
 
Egykor Krőzus, a hatalmas Lüdia királya, akinek nagy birodalma, gazdagsága és szép családja volt, azt mondta Szolón athéni bölcsnek:
 
- Hiszed-e, hogy én boldog vagyok?
 
Azt mondta erre Szolón:
 
- Ezt halála előtt senki sem tudhatja. Erről bizonyosságot szerzett Tellusz, ez a derék athéni polgár, aki késő öregségéig békében élt, derék fiai vették körül, majd öregkorában hazájáért fegyvert fogott, és győzelmes csatában esett el.
 
Szolónnak igaza volt: Krőzus később birodalmát, kincseit, sőt családját is elveszítette.
 
Mindezt azért említettük, mert halála után látjuk, hogy Hunyadi János nagy és boldog ember volt. Isten két fiúval áldotta meg, akik felől a legjobb reménységben lehetett. Egész életében hírnév és dicsőség vette körül. Nagyszerűen halt meg, akárcsak Tellusz: legyőzte és megszalasztotta a török császárt. Hatalmas győzelmet aratott, és övéi diadalkiáltásai között halt meg.
 
Hunyadi János testét Gyulafehérvárra szállították, és ott illő végtisztességgel eltemették. Kapisztránói János így búcsúzott tőle:
 
- Üdv, mennyei csillag, ország koronája, lehulltál.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 3. 13:06 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Nándorfehérvár ostroma

 
 
 
 
- Thuróczi János krónikája nyomán -
 
 
Amikor Mahomet török császár Görögországot leverte, úgy elbizakodott, hogy azt mondta:
 
- Egy az isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!
 
Így beszélt a császár, a török vajdák, basák és bégek pedig rátörtek a városokra meg a falvakra, égettek , romboltak, pusztítottak, és rabszíjra fűzték a parasztokat.
 
Forrt, forrongott a gyűlölet a magyar népben, bosszúért kiáltottak az elpusztított falvak és városok, de az uraknak más gondjuk volt, nem törődtek a nép bajával. Egyedül Hunyadi János szíve keseredett el a nép üldözése miatt. Amikor meghallotta, hogy a török martalócok Erdély földjét pusztítják, felfegyverezte a népet, és szembeszállt a rablókkal. Tanyák határában, falvak közelében, városok körül folytak a harcok, s Hunyadi János mindenütt visszaszorította a törököt.
 
Amikor Hunyadi csatáinak a hírét Izsák vajda meghallotta, mérhetetlenül felháborodott. Még hogy a dicső török csapatokat egy hitvány gyaur megtámadja s megveri! Ez a vajda, aki Szendrő várának kapitánya és egész Rácország birtokosa volt, nagy hadat gyűjtött, és a falvakat meg a városokat erősen raboltatta. Éppen Nándorfehérvár alá vonult, mert annak kapitánya Hunyadi János volt, s ott pusztított a legkegyetlenebbül.
 
De nem sokáig pusztíthatott! Mert Hunyadi nagy sereget gyűjtött, és nyílt mezőn szembeszállt az ellenséggel.
 
Nagy rohammal támadott a török, de a magyar sem engedett. Már az első ütközetben sokan lefordultak a lóról, de az elesettek helyébe mások léptek: a magyarok egy lépést sem hátráltak. Hunyadi mindig ott jelent meg, ahol legnagyobb volt a veszedelem, népét biztatta, az ellenség szívében pedig félelmet keltett.
 
Amikor Izsák vajda látta, hogy a magyarok vagy győzni, vagy halni akarnak, megijedt ettől az elszántságtól, hátat fordított, és gyors vágtatással Szendrő vára felé indult. Ahogy ezt a török sereg észrevette, mindjárt futásnak eredt.
 
Hunyadi pedig üldözőbe vette a futókat, és egészen Szendrő várának faláig üldözte őket. Végül nagy győzelemmel, sok zsákmánnyal tért vissza Nándorfehérvár várába.
 
De már ezt a török császár sem nézte tétlenül. Négyszázezernél több katonát, rengeteg hadigépet szállított hajón a vár alá. Addig egyetlen várat sem ostromoltak ilyen nagy előkészülettel.
 
Amikor a török császár előkészületének híre járt, Hunyadi János nem volt a várban, hanem arról tanácskozott, miképpen szervezzék meg az ország védelmét. Hiszen tanácskozhatott! Mert a többi urak mind irigykedtek rá, s azt mondogatták:
 
- Ki-ki a magáét védelmezze! Ha Nándorfehérvárt rábízták Hunyadira, ám védje meg, ha tudja!
 
Ezzel aztán a tanácskozásnak vége lett, Hunyadi pedig elindult, hogy felmentő sereget szervezzen.
 
Ezalatt a török császár hozzákezdett az ostromhoz. A hadigépeket a síkságon állították fel, s ezek hatalmas köveket hajigáltak a vár falaira. Éjjel-nappal dörögtek a hadigépek, rettenetes mennydörgésük egészen Szegedig elhallatszott. Úgy okádták a füstöt, hogy a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő borította el, és a lengedező szellő kénbűzzel keveredett. Sem a forró nyári nap, sem a hűvös éjszaka sötétje nem nyújtott pihenést az ostromlottaknak, mert az ostromlók sem pihentek.
 
Egymás után omlottak le a vár magas tornyai, ledőltek a védőfalak és a bástyák, amelyek addig az embereket oltalmazták. Most már a hatalmas kövek az embereket pusztították. A vár védői egészen kétségbeestek, a halálfélelemtől megdermedtek, és mindnyájan a biztos halál közeledését várták.
 
Ekkor jelent meg a Duna partján Hunyadi János, a magyarok reménysége és a törökök félelme. Csekély számú sereget hozott magával, mert nem volt ideje katonák toborzására. Ebben a kicsiny seregben is sok volt a paraszt katona, aki fegyverforgatást nem tanult. De Hunyadi bízott ebben a kis seregben, bízott a parasztokban, s nem is csalódott.
 
Hunyadi először arra törekedett, hogy az ellenség hajóit a folyóról elűzze, és a várban levőknek fegyveres segítséget vigyen. Számított ebben a vízi csatában a halászok kis bárkáira, és számítása bevált: a mozgékony halászbárkák könnyen elsurrantak a török hajók között, és több oldalról támadva, sokat felgyújtottak közülük. A magyarok bátran rohantak rá a törökök hajóira, s egymás után lángra lobbantották őket. De sok magyar is elesett a nagy vízi csatában. A rettenetes vérontás miatt a Duna vize véres foltokkal kavargott, és a katonák gazdag lakomát adtak a halaknak.
 
Lángban álltak a török hajók, s a magyar vitézek büszkén vonultak fel a várba. Ott úgy fogadták őket, mint a magyarok szabadítóit.
 
Hunyadi János pedig egyenesen a kapitányokhoz ment, és azt mondta nekik:
 
- Ugyan mitől féltek? Vagy talán most láttok először törököt? Ezek azok, akiket olyan sokszor megszalasztottunk! Annyiszor láttátok már őket, miért éppen most zavar ez a látvány titeket? Bízzatok Krisztusban, akinek nevéért annyiszor öntöttük vérünket, és ismét győzni fogunk!
 
Ezekkel a szavakkal és még sok hasonlóval Hunyadi ismét bátorságot öntött a kapitányok és katonák szívébe. Ezután megerősítette a várat az új katonasággal, és minthogy ezek a fegyverforgatásban járatlanok voltak, megkezdte kiképzésüket.
 
Ezalatt a törökök táborában is nagy tanácskozás folyt. Mahomet császár összehívta a török sereg vezéreit, és így szólt hozzájuk:
 
- Mindnyájan emlékeztek arra, hogy atyám, Amurát császár éppen hét hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, és mégsem tudta meghódítani. Ezért győzelem nélkül, szégyenszemre vonult el a vár alól. De most másképpen lesz! Mert amit Amurát hét hónap alatt sem tudott teljesíteni, teljesíti Mahomet tizenöt nap alatt!
 
Egymásra néztek a török vezérek, s mind azt gondolták, hogy Hunyadi nem adja meg olyan könnyen a várat. De szólni egyik sem mert: végre az anatóliai vajda, a hadjárat fővezére mégis megszólalt:
 
- Ó, hatalmas császár! Boldog vagyok, hogy felséges színed előtt megszólalhatok. Félek ugyan attól, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet, mégis meg kell mondanom: a magyarok erősebben védik váraikat, mint a görögök.
 
Nem tetszett ez a szó a császárnak, de nem felelt rá, csak kiadta a parancsot, hogy az ostromot folytatni kell.
 
Folyt is az ostrom, rettenetes erővel folyt. Néhány nap múlva minden torony ledőlt, és a falak nagy része is romokban hevert. Az árkok eltűntek, színig megteltek földdel - most már szabad volt az ostromlók útja!
 
Az ostrom tizenötödik napján, ahogy a török császár előre megígérte, megindult a nagy támadás.
 
Hajnalhasadáskor szörnyű dobpergéssel, erős trombitaszóval és harsány kiáltozással rohamra indult a török.
 
Már az első rohammal betört a vár belsejébe, és elseperte a gyenge magyar védelmet.
 
De a belső várban nagy közelharc folyt, a magyar vitézek végső elszántsággal verekedtek, visszaszorították a törököt, aztán ismét meghátráltak, majd újra előretörtek.
 
Hunyadi János mindenütt ott volt: buzdított, fenyegetett és harcolt: ahol ő járt, mindig fellángolt a küzdelem.
 
A közvitézek első soraiban harcoltak a vár kapitányai, Szilágyi Mihály és Kanizsai László, ott harcolt a többi tiszt is, mind példát mutattak a vitézeknek.
 
Ekkor történt, hogy egy torony védelmében az egyik vitéz, Dugovics Titusz birokra kelt egy törökkel, aki zászlóját ki akarta tűzni a bástyára. Amikor látta, hogy semmiképpen sem bírja a törököt leküzdeni, átnyalábolta ellenfelét, és a mélybe vetette magát.
 
Háromszor kiűzték a törököt a várból, de mindig újra visszatért, mert győzte erővel: sok volt a tartaléka.
 
Mint a hullámzó tenger, úgy elborította a sok török a várat, a védőket visszaszorította, a házakat felgyújtotta, és mindenütt kitűzte a török zászlót.
 
Már felharsant a török táborban az örömkiáltás, a győzelmi zene, már készült az egész sereg a felvonulásra, amikor a magyar vitézek még egy kétségbeesett támadásra indultak. Egymáshoz illesztették a pajzsot, és ezt kiáltották:
 
- Uram Jézus, segélj meg!
 
Ezzel a kiáltással a törökre vetették magukat.
 
A törökök pedig, akik már nem vártak támadást, hirtelen úgy megzavarodtak, hogy futásnak eredtek.
 
Erre a magyarok visszanyerték bátorságukat, mindnyájan szívet nyertek, és kardjuk élével üldözni kezdték az ellenséget. Lerohantak a hadigépekhez, amelyek őrizetlenül maradtak, megrongálták a gépeket, és felgyújtották a török tábort. Ezután a mezőnek fordultak, és üldözőbe vették a menekülő törököt. Csak a sűrű éjszaka vetett véget a mészárlásnak.
 
A gőgös Mahomet, a törökök elbizakodott császára vágtatva menekült, futva futott a magyar vitézek elől. Minden felszerelését, összes katonáját elhagyta, már csak a saját életére gondolt. De aztán eszébe jutott, hogy még azt a hitvány életet sem érdemes megmenteni, és azt mondta a kísérő szolgáknak:
 
- Mérget adjatok nekem, rögtön ölő mérget! Haljak meg inkább, semhogy ilyen gyalázattal térjek vissza országomba!
 
De a szolgáknak volt eszük: nem adtak mérget a török császárnak. Ezért aztán a császár elgondolkozhatott azon, hogy elbizakodott elmével az egész földkerekségen uralkodni akart, s íme, paraszti kezek győzték le, melyek eddig kapát és nem fegyvert forgattak.
 
És aki sok trombita és dob hangja mellett, vidáman érkezett a vár alá, most az éjszaka csendjében, gyalázattal futott el.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 19. 13:11 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - 3 komment

Lengyel Dénes: Hunyadi János bujdosása

 
 
 
 
Hiába fáradozott Hunyadi János, hasztalan erőlködtek a vitézek, a rigómezei csata sorsát nem fordíthatták meg.
 
Most már puszta életet kellett menteni: Hunyadi sebes lován elvágtatott, és napokig bolyongott a sűrű erdőségben.
 
Már három napja egy falás ételt, egy korty italt nem látott, amikor a lova is elállott: kidőlt.
 
Alig támolygott már a bujdosás negyedik napján, amikor két erdei tolvaj rárohant, hogy kifossza.
 
Mindjárt feltűnt a tolvajoknak a széles aranylánc, amit Hunyadi a nyakában viselt. Egyik a láncon függő keresztet, másik a láncot rángatta, erősen összevesztek, hogy kié legyen a lánc.
 
Amíg a két hegyi tolvaj egymás ellen fordult, Hunyadi hirtelen megragadta az egyiknek a kardját, és azzal az egyik tolvajt levágta. A másik úgy megijedt, hogy gyorsan futásnak eredt.
 
Tovább bujdosott a kormányzó, és már a reményét is kezdte veszíteni, mikor az ötödik napon egy pásztorra talált.
 
A hegyi pásztor mindjárt látta, hogy jeles férfiúval van dolga, tisztelettel megszólította, és azt kérdezte tőle:
 
- Ugyan miért bujdosik kegyelmed? Mert jeles vitéznek nézem, s mégis alig állhat a lábán az éhségtől.
 
Hunyadi János pedig elmondta neki, hogy ő a magyar hadak vezére, és a törökök Rigómezőnél legyőzték seregét. Aztán hozzátette:
 
- Most hát adj egy falás kenyeret, mert meghalok éhen.
 
- Adok, hogyne adnék - mondta a pásztor -, jöjj velem a kunyhómba. - Ott kenyeret, hagymát, vizet rakott elébe.
 
Hunyadi János mindjárt hozzálátott. Annak utána gyakorta mondogatta, hogy soha jobb ízű vacsorát nem evett, mint akkor. Másnap kelve elvezérelte őt a pásztor, és bevitte Szendrőbe.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 19. 12:55 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: A kőhalmi bíró

- Mednyánszky László elbeszélése nyomán -
 
 
 
 Erdély déli részén, magas hegy csúcsán állott egykor a kőhalmi vár, alatta épült Kőhalom község, melynek rendje és tisztasága arról tanúskodott, hogy szászok lakták. A vár már régen romba dőlt, de az egyik bástyán sokáig mutogattak egy pár lábbilincset. Hallgassátok meg a történetét!
 
Hunyadi János idejében a török gyakran betört Erdélybe, kirabolta a falvakat, megsarcolta a városokat. Ezért minden községben és városban keménykezű, bátor vezetőt választottak, akit nem fogott el a félsz, amikor a törököt meglátta. Ilyen volt a híres vörös királybíró is, aki a kőhalmi szászokat kormányozta.
 
A kőhalmi bírót Helvignek hívták, de mindenki vörös királybírónak nevezte, göndör vörös haja és égő tekintete miatt. De olyan is volt a királybíró, mint a tűzláng: szemének pillantásával megperzselte a bűnösöket, és szinte megemésztette a gonosztevőket. Kemény és igazságos bíró volt, ezért sokan igazságos vörös királybírónak nevezték.
 
Volt a vörös királybírónak egy hűséges szolgája, akit Menengesnek hívtak. Ez jól ismerte a természet titkát, és gyakran csúffá tette Kőhalom hiszékeny polgárait. Varázsolt és bűbájoskodott mindaddig, míg egyszer a polgárok összeröffentek, és feljelentették Menengest, mint varázslót és boszorkányt.
 
Nagy volt a veszedelem, mert ekkor a boszorkányokat máglyahalál fenyegette. Már pedig Menenges gyakran tüzet fújt a szájából, vagy a bort vízzé a vizet borrá változtatta, és azt tartották, hogy ezt csak ördög segítségével tehette.
 
Szerencsére az ügyet a kőhalmi bíró tárgyalta, és Helvig úr nem hagyta cserben hű szolgáját. Felmentette a boszorkányság vádja alól, de a tárgyalás után azt mondta neki:
 
- Hallod-e, Menenges! Ha még egyszer varázsolsz, nem kerülöd el a tűzhalált: érted-e?
 
- Értem, uram - mondta Menenges, s attól fogva nem varázsolt többet.
 
Nem sokkal a tárgyalás után történt, hogy egy nagy török sereg betört Erdélybe, és az egyik csapat nemsokára ott állott a kőhalmi vár alatt. Az aga ezt üzente a szászoknak:
 
- Kő nem marad másik kövön, kőhalmi polgár nem marad elevenen, mert lassú tűzön pirítom meg valamennyit, ha tüstént nem fizettek tízezer aranyat!
 
De a vörös királybírónak nem szállt inába a bátorsága. Magához intette hű szolgáját, Menengest, és lement vele az aga táborába. Megállt az aga előtt, és azt mondta neki:
 
- A váltságdíj felét, ötezer aranyat itt hoztam magammal. A másik felét három hónap múlva a polgárok hiány nélkül elküldik Konstantinápolyba, csak ne pusztítsd el a községet. Amíg a pénzt meg nem kapod, elmegyek veled kezesnek, tégy velem, amit akarsz.
 
Tetszett a töröknek az ötezer arany, tetszett a vörös királybíró bátorsága is, de azért hatalmas lábbilincset veretett rá meg a szolgájára, úgy vitte magával Konstantinápolyba.
 
Hej, de sokat szenvedett a vörös királybíró, de még a szolgája is a három hónap alatt! Nappal nehéz munkát végeztek, éjjel pedig sötét zárkában nedves szalmán feküdtek. S hát még mikor három hónap eltelt, és a pénz nem érkezett meg!
 
 
Azt mondta egyik éjjel a vörös királybíró:
 
- Hallod-e, Menenges! Én téged egykor boszorkányságtól eltiltottalak. De most azt mondom, csinálj valami varázslatot, másképpen elpusztulunk.
 
Mondta erre Menenges:
 
- Jó uram, rég várom már a szavadat. Ne félj, segítek én a mi dolgunkon. Úgy pihenj ma a szalmán, hogy holnap otthon alszol a  paplanos ágyban.
 
Hitte is, nem is a királybíró Menenges szavait, de akárhogy volt, mégis reménykedni kezdett, hátha a szolgája valamiképpen hazavarázsolja.
 
Másnap, amikor munkába indultak, Menenges arról panaszkodott, hogy erősen fázik, és a nagykabátját magával vitte. Amikor délben a rövid pihenő ideje elérkezett, azt mondja a vörös királybírónak:
 
- Uram, én most ráülök erre a kabátra, te ülj mögém, kapaszkodj a nyakamba, hunyd be a szemedet, s ki se nyissad, amíg nem szólok.
 
Úgy is történt. A királybíró ráült a nagykabátra, átölelte Menenges nyakát, behunyta a szemét, s hát egyszerre érezte, hogy megmozdul a kabát.Aztán olyan szélvihar támadt körülötte, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Amikor már nem bírta tovább, félig ájultan leesett a földre. De akkor már Menenges ott állott mellette, szép gyöngéden meglegyezte, és azt mondta neki:
 
- Nyisd ki a szemedet, jó uram, mert otthon vagy!
 
A vörös királybíró felnézett, hát ott voltak Kőhalom határában! Akkor Menenges rátette a kezét a lábbilincsre, az pedig mindjárt lehullott a lábukról.
 
Amikor Kőhalomra beértek, a polgárok azt se tudták, hova legyenek örömükben.
 
Ettől kezdve a vörös királybíró Menengest úgy tartotta, mint tulajdon testvérét. A bilincset pedig emlékezetül kifüggesztették a kőhalmi vár bástyájára.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 18. 9:45 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Hunyadi János eredetéről és nemzetségéről

                          - Heltai Gáspár krónikája nyomán -
 
Egyszer Zsigmond király Erdélyben táborba szállott, ott az özvegységet erősen elunta, ezért a szolgáktól kérdezősködni kezdett:
 
- Milyen nép él itt, ezen a földön? Vannak-e itt a környéken szép lányok vagy asszonyok?
 
Mondta erre az egyik inas:
 
- Felséges uram, egy gazdag bojárnak olyan szép lánya van, hogy annak a mását én meg nem láttam.
 
Tetszett a szó a királynak, és mindjárt azt mondta az inasának:
 
- No, ha a mását még nem láttad, tüstént a szemem elé állítsd azt a szép lányt!
 
Nem kellett ezt kétszer mondani. Estére a király színe előtt állott a szép lány, Morzsinai bojár lánya. Azt mondta a királynak:
 
- Felséges uram! Én nemes lány vagyok, a híres Morzsinai nemzetből való. Ha velem szerelmeskedni akarsz, mi lesz az én sorsom? Hogy lesz az én magzatomnak dolga? Erre legyen először felségednek gondja.
 
Mondta erre Zsigmond király:
 
- Ha gyermeked lesz tőlem, gondom lesz rád, szép jószágot adok tenéked és magzatodnak. Még a nemzetségedet is felemelem, és nagyobb méltóságra viszem.
 
A király ezt hit alatt ígérte a lánynak, és a szavát még a keze adásával is megerősítette.
 
 
Zsigmond király néhány nap múlva elindította seregét, és bevonult Havasalföldre. Ott megvívott a törökökkel, le is győzte őket. Ezután Nápolyt megostromolta, és elpusztította.
 
Amikor onnan visszatért, ismét átvonult Erdélyen, és az előbbi helyen, az Isztrigy folyó partján megszállott.
 
A szállásról mindjárt elküldte az inasokat, hogy a szépséges Morzsinai leányzót elébe állítsák. Jött is a lány mindjárt, és azt mondta a királynak:
 
- Felséges uram! Amitől féltem, az megesett rajtam, mert gyermeket várok tőled. Az istenért is kérem felségedet, ne hagyj immár, mert igen nagy bajban leszek.
 
A király kivonta az ujjából az egyik gyűrűt, átadta a lánynak, és azt mondta neki:
 
- Semmit ne félj, ezt tartsad jegyül. Ezzel megoltalmazhatod magadat minden ellen. Cédulát is adok. Azonközben várj istentől.
 
Abban az időben élt Erdélyben egy havasalföldi bojár, akit Vojk Buthinak hívtak. Azzal közölte a szép lány a baját, Vojk pedig, látva szépségét és gazdagságát, elvette feleségül.
 
Nem sok idő múlva a szép asszony egy igen erős fiút szült Buthinak. A fiút megkeresztelték, és Jankulának nevezték. Jankulára nagy gondot viselt az anyja, ahogy a király neki meghagyta.
 
Amikor Zsigmond király ismét arra vonult a hadával, hogy a törökkel megvívjon, a szép Morzsinai felvette a kis Jankulát, bement a királyhoz, elébe tette a gyermeket és a cédulával a gyűrűt.
 
A király nagyon megörült a kis Jankulának. Meghagyta az asszonynak, hogy egy kis idő múlva a gyermeket vigye fel Budára, mert ott majd gondoskodik róluk.
 
Idővel a szép Morzsinai ura meghalt, ő pedig kisfiával a bátyjához költözött. Nemsokára azt mondja a bátyjának, Morzsinai Gáspárnak:
 
- Szerető bátyám! Ezzel a gyermekkel Budára kell mennem. Kérlek, édes bátyám, jöjj velem, te sem bánod meg.
 
Kérdi tőle a bátyja:
 
- Jó húgom, mi patvart járnál te Budán? Nagyon messze van az.
 
- Vagy messze, vagy nem messze, de énnékem fel kell mennem. Ha eljössz velem, nagy hasznot teszel a kis Jankulának, sőt az egész nemzetségünknek.
 
Elálmélkodott ezen Morzsinai Gáspár, de csak azt mondta:
 
- Hadd haladjon a dolog valamennyire, ím, gondolkodom felőle. Majd meglássuk.
 
Egynéhány nap múlva az asszony mosni készült. A kis Jankulát a földre tette, hogy a porban játszódjon. De a gyermek erősen sírt.
 
Akkor az asszony odament, és Zsigmond király gyűrűjét Jankula kezébe adta, hogy azzal játszódjon, és veszteg hallgasson.
 
Jankula jó ideig játszódott a gyűrűvel, hát egyszer egy holló meglátta a fáról a gyűrűt, odarepült, kikapta a gyermek kezéből, és felrepült vele a fára. Erre Jankula erősen kiáltozni kezdett.
 
Megijed az anyja, abbahagyja a szappanozást, fut a gyermekhez, feltekint a fára, hát a gyűrű ott fénylik a holló csőrében. Mindjárt fut a bátyjához, és nagy zokogással elbeszéli, hogy mi történt:
 
- Szerelmes bátyám! Mit tegyünk? Az az átkozott holló minden szerencsénket elveszti! Mert a csőrében van Zsigmond király gyűrűje, amelyet jegyül adott nekem. Ha az a gonosz holló elviszi a gyűrűt, a király nem állja meg az ígéretét, melyet nekem tett. Bizony gyűrű nélkül soha nem merek a király elébe kerülni, nem merem szegény Jankula dolgát előtte említeni. Jaj! Jaj! Hova legyek?
 
Morzsinai Gáspár is elijedt, megragadta íját és tegezét, azzal megindult a húga után.
 
Íme, hát a holló ott van a fán, és csőrében forgatja a gyűrűt. Morzsinai egy nyílvesszővel hozzá lőtt, de a nagy hirtelenkedésben hibát tett, és nem találta el a hollót. Mindjárt másik nyílvesszőt vett elő, és azzal úgy mellbe lőtte a hollót, hogy az gyűrűvel együtt a fáról leesett. Most már nagy örömben voltak mind a ketten.
 
Morzsinai Gáspár is megértette húgától Zsigmond királynak minden dolgát, ezért felvitte őket Budára.
 
Az egyik napon, amikor a király ebéd után a vár piacára kiment, a szép Morzsinai a kis Jankulával elébe járult, és odanyújtotta a királynak a cédulát meg a gyűrűt.
 
- Felséges uram! Lásd meg ezeket, kérlek. Felséges uram, emlékezzél az ígéretedről, és ne utáld meg szegény fejemet és fiadat. Könyörülj, felséges uram, szegény nemzetségemen is.  
 
Zsigmond király elpirult egy kevéssé, de mindjárt rámosolygott Jankulára. Aztán visszaadta a gyűrűt , és azt mondta:
 
- Jól tetted, hogy feljöttél, és felhoztad a gyermeket. Ahogy ígértem, gondodat viselem, Jankulát urrá teszem, és nemzetségedet is felemelem.
 
A király mindjárt szólította Bán Ferencet, és meghagyta neki:
 
- Ezeket vidd jó szállásra, és viselj gondot rájuk. Mindenből elegük legyen, s nekem meg juttasd eszembe, hogy később örömmel bocsássam őket haza Erdélybe.
 
Bán Ferenc kiment velük, átvitte őket Pestre, és egy polgár házában jó szállást csinált nekik. Ott mindennap jól tartották őket, mintha mindig lakodalomban volnának.
 
A király pedig gyakorta átvitte a kis Jankulát Budára, és ott játszadozott vele. Amikor visszabocsátotta, szép gyűrűket fűzött a nyakára, és aranyláncokkal övezte fel, meg nagy aranyforintokat függesztett a nyakába.
 
Egy hónap múlva Bán Ferenc úgy látta, hogy nagyon jókedvű a király, ezért azt mondta neki:
 
- Felséges uram, ideje volna a kis Jankulát jó válasszal visszabocsátni. Meghiggye felséged, Jankulából igen nagy ember lesz!
 
A király megajándékozta őket Hunyaddal és a körülötte fekvő szép, gazdag jószágokkal.
 
 
 
 
 
Parancsolatot is írt az erdélyi vajdának, hogy megoltalmazza őket minden veszedelem ellen. Jankulának és az egész Morzsinai-nemzetségnek címert is adott, a címeren egy holló aranygyűrűt tartott a csőrében. Ezenfelül a király szép jószágot adott nekik Hátszegben, s az asszonyt egy hatlovú hintóval is megajándékozta. Amellett még útiköltséget is bőven adott nekik. Így bocsátotta őket nagy örömmel vissza Erdélybe.
 
Attól fogva a szép Morzsinai ott lakott fiával Hunyadon, azért nevezték Jankulát Hunyadi Jánosnak.
 
Amikor Jankula már szép ifjúvá serdült, először a Csákiakat szolgálta, és ezeknél kezdte az ő emberségét megmutatni.
 
Amikor pedig Zsigmond király Németországba ment, Hunyadi János is igen szépen felékesítette magát nagy szép, drága öltözetekkel, és a királlyal együtt Németországba elment. Ott jelesen vitézkedett, aztán dicséretes névvel visszajött Magyarországra. Itt hadban és békességben olyan eszesen és jámborul viselte magát, hogy mindenütt és mindenkinél nagy becsületet szerzett.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 15. 9:08 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Toldi Miklós párviadala

        - Ilosvai Selymes Péter költeménye nyomán -
 
 
Sok érdeme volt a nagy erejű Toldi Miklósnak, becsülte is Lajos király érdeme szerint, egyszer mégis úgy megsértette, Hogy Miklós három esztendőn át feléje se ment a királyi udvarnak. Nem is hiányzott a fényes uraknak, de egyszer a király kopjatörést, újudvart hirdetett, s akkor mindenkinek eszébe jutott a Toldi Miklós neve. Hogyne jutott volna eszébe, mikor egy olasz bajnok egymás után porba vetette a magyar vitézeket! Hej, de sok kopját összetörtek Németújhely piacán, de hiába, mert mindig az olasz bajnok maradt a győztes.
 
Amikor Lajos király ezt látta, erősen szégyenkezett és felsóhajtott:
 
- Hej, ha Toldi Miklós itt lenne!
 
Meghallották a király szavát Miklós régi barátai, és Németújhelyből levelet írtak az öreg vitéznek.
 
Toldi Miklós pedig egy percet sem késlekedett. Mindjárt Pestre indult, ott egy szerzetestől barátruhát kért, s csuhában pattant fel kurta pej lovára. Nemsokára bevágtatott Németújhely piacára.
 
Hej, megbámulta a nép az ismeretlen barátot! Akkora kopját hozott magával Toldi, hogy kötőrúdnak is beillett volna. Ezt az öklelőfát magasra felhányta, nyakában lobogott a csuklyája, alatta vágtatott pej lova, csak úgy szikrázott a patkója.
 
- Ugyan ki lehet ez?
 
De senki nem tudott a kérdésre felelni.
 
Most már az olasz vitéznek is hírül adták, hogy egy ismeretlen vitéz várja a piacon. Hiszen az olasz sem váratott magára sokáig, hamar felpattant jó lovára, és szembevágtatott a baráttal.
 
Nagy csattanással egyberoppant a két vitéz. Az olasz mindjárt kiesett a nyeregből. Toldi meg leugrott a lováról, hogy a fejét vegye. De a király elkiáltotta magát:
 
- Kegyelmezz neki!
 
Toldi megkegyelmezett, aztán a király parancsára felnyomta a sisakrostélyt. Hej, megörült a király meg a nép is, hogy él még a vén Toldi, s lám, erős karjával megvédelmezte a magyarok címerét!
 
A király visszahívta Toldit felséges udvarába, de az öreg vitéz nem kedvelte az udvari népet, ezért elköltözött Kassa városába. Mégis a király csak erőltette mindig, és egyszer gyűlésbe hívta az öreg Toldit.
 
Töprengett magában az öreg vitéz, most már mitévő legyen. Nem illik ő az urak, úrfiak közé, még kicsúfolják, gúnyt űznek belőle. De hát a király parancsa sem üres szó, azt teljesíteni kell. Végre azt határozta, hogy elmegy jó Lajos király fényes udvarába, de héttollú buzogányát is viszi magával a köntös ujjában.
 
Jól sejtette Toldi: a király apródjai gúnyolni kezdték a vénségét, hófehér szakállát.
 
Az egyik apród azt mondta:
 
- Ez az ember, azt vélem, molnár volt, és a lisztes zsákot fejéhez verték volt.
 
A másik így szólott:
 
- Bezzeg nem molnár volt. Nem látod-e inkább, hogy ez régen halász volt. Apró halacskákat merőn ez elnyelt, és a halaknak kalásza, szálkája az állán kiütött.
 
A harmadik meg egyenesen Toldihoz fordult, és azt mondta neki:
 
- Hallod-e, bátya! Az elébb malacot hoztak a királynak, te meg, látom, ludat hoztál. Hát hiszen az is kedves őfelsége előtt.
 
Hej, megharagszik erre a vén Toldi! Fogja héttollú buzogányát, egyet kanyarít vele, s lesz mindjárt sírás, hörgés és jajgatás. Amíg panaszra futottak, három apród már holtan terült el a szobában.
 
Futottak az udvariak a királyhoz, és mindjárt panaszt tettek Toldi Miklós ellen. De már akkor Toldi is a király előtt állott, és így kiáltott rá:
 
- Király, ha nem nézném vitézi voltomat, majd fejedhez verném héttollú botomat! Másszor megfeddenéd apró kölkeidet, hogy meg ne csúfolják vitézi vén fejemet!
 
A gyűlés Budáról mindjárt eloszlott. Toldi Miklós hazament Nagyfaluba, és onnan haláláig többet ki sem mozdult.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 8. 11:33 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Jordanes krónikája nyomán: Attila halála és temetése

 
 
éka királyné halála után, mikor a gyásznak vége szakadt, Attila egy Ildikó nevű szépséges lánnyal akart házasságra lépni. Nagy vidámsággal rendezték meg a lakodalmat. Attila maga is sokat ivott örömében, pedig egyébként mértékletes volt. Amikor álomra tértek, Attilának megindult az orra vére, s mivel hanyatt feküdt, a vér a torkába folyt és megölte. Így halt meg ágyban, sebesülés nélkül, aki a harcban mindig dicsőséges volt.
 
A következő reggelen a szolgák csak várták, várták a király ébredését, de amikor nem nyílt a sátor, rosszat sejtettek, és berohantak. Attilát ott találták holtan az ágyán.
 
Egymás után jöttek a hun vitézek halottnézőbe. Elbúcsúztak a vezértől, a hunok csillagától, Isten ostorától. De nem könnyel búcsúztak, hanem hajukat levágták, arcukat késsel meghasogatták, hogy vérrel gyászolják meg a királyt.
 
Ezután Attila testét szépen megmosták, felöltöztették, s egy mező közepén selyemsátor alatt elhelyezték. A harcosok lóra pattantak, és azt a helyet, ahol a király feküdt, sebes paripájukon körülnyargalták. És ahogy lovagoltak, gyászéneket mondtak.
 
A síratóének után torral is elbúcsúztatták Attilát. Ezen nagy evés-ivást rendeztek: a szomorúságot a vigalommal kapcsolták össze.
 
Attila holttestét titkon, éjjel a föld mélyébe rejtették el. Fegyvereit, kincseit mind mellé tették a koporsóba. Az első koporsót aranyból, a másodikat ezüstből, a harmadikat pedig kemény vasból készítették. Ezzel azt fejezték ki, hogy Attila mindenkit legyőzött, és a világ minden fényét és pompáját elnyerte.
 
Amikor a rabszolgák a sírt betemették, egy sereg hun íjász körülvette őket, s mind egy szálig lenyilazta azokat, akik a temetés helyét ismerték. Így aztán azok, akik temettek, találkoztak azzal, akit eltemettek.
 
Attila sírját azóta sem találták meg. A hun királynak csendes a nyugalma.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 6. 11:16 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - 2 komment

Móra Ferenc: A Hadak Útja

 
 
a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek föllázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
 
- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Együtt jövünk vissza elfoglalni Attila apánk országát.
 
Föl is kerekedett erre a hun sereg asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.
 
- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.
 
Akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta:
 
       Meddig a tűz hideg nem lesz,
       meddig a folyó le nem foly,
       meddig télre tavasz derül,
       meddig égből jön az áldás,
       addig, jó népem, itt székelj!
 
És lett a népe neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.
 
- Üzenhettek tűzzel-vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga a föld anyánk is.
 
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
 
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
 
Rögtön visszafordultak a hunok, és mind levágták az ellenséget, amely megtámadta a székelyeket.
 
  Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
 
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
 
Harmadszor már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették székely véreiket az ellenségtől. Aztán már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
 
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:
 
- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!
 
Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket a zöld hantok alá, lovastul, kardostul.
 
Ott aludtak azután száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!
 
Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, a székelyek öregjei sóhajtoztak:
 
- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
 
Bizony most is megsegítette.
 
A székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt:
 
- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
 
Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott. Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek fel az égen a csillagok között.
 
- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt!
 
Új erőre kaptak a székelyek. Az ellenséget pedig megvetette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
 
A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes, fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is a Hadak Útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 8:22 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: A Vértes

                                            - A Képes Krónika nyomán -  
 
 
 
I. András király kemény kézzel teremtett rendet az országban, a pogányságot megtörte, Szent István király igazságos törvényeit helyreállította. Keményen fogta az ország gyeplőjét, és bátran szembeszállt a császárral is.
 
Ekkor a német császár hadat kiáltott, és sok megrakott szekérrel, hadigépekkel, a Dunán meg hajókkal Magyarországot megtámadta. Lovassága már Székesfehérvár táján pusztított, hajói pedig Gebhard püspök parancsnoksága alatt veszedelmesen közeledtek.
 
Amikor András király és Béla herceg ezt meghallották, a búzakereszteket és a szénaboglyákat mind felégették, és az egész lakosságnak megparancsolták, hogy nyájaival együtt költözzön el arról a földről, amerre a császár útja vezet.
 
Ezért aztán a német császár, amikor Magyarországra benyomult, felégetett tájakra érkezett, sem a katonáknak, sem a lovaknak ennivalót sehol sem találhatott. Azt sem tudta, hogy a hajók merre járnak, mert azokról sem kapott segítséget.
 
A császár átkelt az erdőkön, elérkezett a badacsonyi hegyekhez, de a sereg nagy hiányt szenvedett mindenben, amíg ott elvonult.
 
Eközben Gebhard püspök küldöncét András király kóborlói elfogták, és a király elé vezették.
 
Amikor Miklós püspök tolmácsolásából a levél értelmét felfogták, ravaszul válaszlevelet írtak a császár nevében, és ezt a levelet egy német parasztemberrel elküldték a püspöknek. A levélben ez állott:
 
"Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, hogy sürgősen vissza kell térnem Németországba, mert a birodalmat megszállta az ellenség. Ezért a hajókat rontsd el, és siess utánunk Regensburgba, mert Magyarországon már te sem vagy biztonságban."
 
Amikor a püspök a levelet megértette, nagy sietséggel Németországba menekült.
 
A császár ez alatt hiába várta, hogy a hajókról élelmiszert kapjon, pedig a sereget már éhínség fenyegette. Ezenfelül a besenyők és a magyarok éjszakáról éjszakára minden módon zaklatták a németeket. Mérgezett nyilakkal lőttek rájuk, és pányvával fogdosták el azokat, akik a sátrak között járkáltak.
 
A németek annyira féltek a nyilak záporától, hogy gödröt ástak a földbe, oda bebújtak, és még a pajzsukat is a fejük fölé tartották. Bizony elmondhatták, hogy az élők és a holtak ugyanabban a sírban feküsznek. Mert abban a sírban, amelyet nappal a halottnak ástak, éjszakára élő feküdt, és amit éjszaka élőnek ástak, abban nappalra már halott pihent.
 
Amikor a császár belátta, hogy helyzete reménytelen, követeket küldött András királyhoz és Béla herceghez, és békét kért tőlük. Megígérte nekik, hogy ha sértetlenül hazamehet, és eleséget kaphat az éhségtől elgyötört sereg számára, soha András királyt és utódait sem tettel, sem szóval nem bántja. Azt is szentül megígérte, hogy Zsófia nevű lányát András király fiához, Salamonhoz adja feleségül, pedig már elígérte régebben a francia király fiának.
 
András király és a herceg nem akarták a civódás magvát elhinteni, ezért békét kötöttek a császárral.
 
Ezután a király, a magyar királyok szokásos bőkezűségével, ötven óriási vizát küldött a császárnak. Küldött ezenfelül kétezer szalonnát, ezer hatalmas ökröt, több kenyeret, mint amennyit elbírtak, és még hozzá juhot, szarvasmarhát meg bort hatalmas bőséggel.
 
A kiéhezett németek olyan falánk módon, olyan mohón vetették magukat az élelemre, hogy sokan holtra ették magukat. Mások az ital vedelésétől pusztultak el.
 
A többiek a magyarok kegyelméből a halál torkából megszabadultak. Ezek minden felszerelésüket elhagyták: a sátrat, a pajzsot, a vértet elhajigálták, és úgy elfutottak Németországba, hogy hátra se néztek.
 
Azt a helyet, ahol a németek pajzsukat, vértjüket elhajítva megfutamodtak, mind a mai napig Vértes hegységnek nevezik.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 6:54 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Bánk bán

                    - Heltai Gáspár krónikája nyomán -
 
 
Amikor II. András király keresztes hadjáratra indult, egy Bánk bán nevű jeles férfiút hátrahagyott, hogy az egész országra gondot viseljen. Még a királyné asszony udvarát is Bánk bánra bízta.
 
Ott volt a királyné asszony udvarában Bánk bán felesége is, akivel a királyné asszony szívesen nyájaskodott, mert igen szép és jámbor asszony volt.
 
A királyné asszony Németországból elhívatta az öccsét, Ottó herceget, hogy vigasztalja őt, amíg az ura távol lesz. Ottó herceg pedig gyakran társalkodott Bánk bán feleségével, és úgy megszerette, hogy majd meghalt érte. Mondta is a nénjének:
 
- Édes néném, én meghalok miatta.
 
De Gertrúd királyné asszony erre azt felelte:
 
- Ne halj meg édes öcsém, majd kitaláljuk annak a módját.
 
Meg is találták. A királyné asszony egyszer elhívta Bánk bán feleségét egy rejtekházba, ott már várta őket Ottó herceg. Akkor a királyné asszony kijött a rejtekházból, úgyhogy csak ketten maradtak a házban.
 
Bánk bán jámbor és szemérmetes felesége sokáig oltalmazta jámborságát, mégis végül a királyné öccse erőszakot tett rajta. A szegény asszony először elhallgatta ezt a gonoszságot. De egynéhány nap múlva sírni kezdett, és azt mondta Bánk bánnak:
 
- Engemet a királyné asszony mellé adtál, de az engemet az öccsének ejtett csalárdsággal. Ihol vagyok, szerelmetes uram! Vagy megversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tett rajtam.
 
Bánk bán nagy haragra gerjedt, de mégis vigasztalni kezdte a feleségét. Kérte az asszonyt, hogy veszteg maradjon, senkinek erről ne szóljon, mert ő majd mind a kettőjükért bosszút áll.
 
Ezt a szörnyű sérelmet Bánk bán semmiképpen nem tűrhette. Másnap bement a királyné asszony szobájába, mintha szólni akarna vele, de kirántotta a hegyes tőrt, és azzal a királyné asszonyt átalütötte.
 
Amikor a véres tőrrel kijött, azt mondta az udvarbélieknek:
 
- Gertrúd megcsalta a feleségemet, és az öccsének hajtotta. Én ezért megöltem. Még ma egynéhány úrral a király után indulok Konstantinápolyba: ám önmagam a kezébe megyek, tegyen ő törvényt felőlem.
 
Amikor ezt az udvarbéliek meghallották, mindnyájan elcsendesedtek.
 
Bánk bán nemsokára ott állt a király színe előtt, és azt mondta a királynak:
 
- Felséges király! Tehozzád jöttem, mert tudom, hogy igaz bíró vagy. A te igaz ítéletedből akarok élni vagy halni. Ihol, felséges uram, a véres tőr, amellyel Gertrúdot megöltem. Ha igazságtalanul cselekedtem, ugyanezzel ölj meg mindjárt, de ha igazságosan öltem meg őt: könyörgök felségednek, ments meg engemet. Hadd lássa mindenki, nemhiába hoztam ide a fejemet, a te igaz ítéleted elébe. Ihol vagyok!
 
A király nagy állhatatossággal végighallgatta Bánk bán beszédét, és közben ingyen semmiben sem változott meg az arca.
Azt mondta:
 
- Bánk bán! Bízom a te hűségedben. Térj vissza hamar az országba, és híven járj el a tisztedben, amit rád bíztam. Ezt a mi keresztes hadunkat nem szabad késleltetni semmi törvénytétellel. Amikor Magyarországba visszatérek, törvényt teszek felőled.
 
Ezt mondta a király. Ezekkel a szavakkal Bánk bánt hazabocsájtotta, maga pedig a sereggel tengerre szállt.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 24. 7:44 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Lengyel Dénes: Szent László halála

 
                                                                          
 
 
 
                                          
 
 
                                - A Dubnici Krónika nyomán -
 
 
A Felvidéken, Nyitra városában halt meg Szent László, a magyarok legkegyesebb királya.
 
Nagy bánat, nagy siralom támadt az egész kereszténységben, mikor halálának híre terjedt. Mély gyászba borult egész Magyarország: három esztendőn át díszes öltözetet senki sem viselt, táncot senki se járt, vigasságot sehol sem rendeztek.
 
Szent László király úgy rendelkezett, hogy holttestét Nagyváradra vigyék, ott helyezzék örök nyugalomra a templomban.
 
De halála után a főemberek tanácskozni kezdtek, vajon teljesíthetik-e a szent király végső rendelkezését. Mert nagy nyári meleg volt, s abban a melegben a holttest olyan hosszú utat nem tehet, hiszen a romlandó test felbomlik a hőségtől. Ezért az egyik úr azt mondta:
 
- Vitessük a szent király holttestét Székesfehérvárra, úgyis ott nyugszanak a többi magyar királyok.
 
Ebbe a többiek is belenyugodtak, a szent testet szekérre tették, és elindultak Székesfehérvár felé.
 
Este a szálláshelyen elnyugodtak, mind elaludtak - de nem aludott az Isten!
 
Amikor a halottkísérők hajnalban felébredtek, ugyan körülnéztek, de a szekeret sehol sem látták!
 
Ezen nagyon elcsodálkoztak, és mindjárt keresni kezdték a szekeret. Minden utat, minden helyet bejártak, de csak nem találták meg.
 
Végre arra az útra tértek, amely Nagyvárad felé vezet.
 
Hát halljatok csodát!
 
Ott megpillantották a szekeret, ott gördült a váradi úton. De nem barmok vonták, hanem Isten angyalai taszították.
 
Amikor a halottkísérők ezt a csodát látták, mindnyájan leborultak, és Istent dicsérték.
 
Ezután kételkedés nélkül Nagyváradra mentek, és a szent testet, amelynek a hőség nem árthatott, a templomban eltemették.
 
 
 
írta: jazsoli5, 2008. nov. 12. 13:51 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - 2 komment

Lengyel Dénes: Beckó vára

            - Mednyánszky László elbeszélése nyomán -
 
Kemény öklű,  nagy akaratú vajda volt Stibor úr, ezért a Vág folyó völgyében kiskirálynak nevezték. Hiszen nevezhették is, mert Stibor vajda éppen olyan könyörtelenül uralkodott a nép felett, mint a zsarnok királyok. Ha megharagudott, ég és föld reszketett a hangjától, de ha nevetett, még a határ is csengett a kacagásától.
 
Így csengett akkor is, amikor Beckó, a kiskirály udvari bolondja egy tisztáson mókázott, bolondozott a vadásztársaság előtt.
 
Beckó egy régi-régi verset mondott el, azon kacagtak az urak. Hogyne kacagtak volna, amikor Beckó komoly képpel szavalta:
 
                            Borjú nyerítését, uraim, kergettem,
                            Varjú árnyékába szalmanyíllal lőttem.
 
Jót kacagott ezen Stibor vajda is, aztán így szólt Beckóhoz:
 
- No, Beckó, régen nem volt ilyen virágos jókedvem, kívánj tőlem, amit akarsz, minden kívánságod teljesül.
 
Gondolkodik, töprenkedik Beckó, hogy ugyan mit kívánjon. Ahogy gondolkozik, meglát egy sasmadarat, s az éppen egy magas sziklára szállt le. Olyan magas volt a szikla, hogy még a szem is belefáradt, amíg oda felpillantott. Beckó nagy hirtelen azt mondta:
 
- Nagy jó uram! Építtessen nekem egy várat arra a kőszirtre!
 
Erre aztán igazán nagyot nevettek a vadász urak. Még hogy arra a sziklára valaki várat építtessen! Ilyet is csak egy bolond eszelhet ki. Mondták is Beckónak:
 
- Te is megérdemled a nevedet, te igazi bolond! Egyszer kívánhatnál magadnak valamit, akkor sem tudsz egyebet kitalálni, csak bolondságot. Hiszen oda várat építeni lehetetlen!
 
- Teljesen lehetetlen? - kiáltotta Stibor vajda haragra gerjedve. - Másnak talán lehetetlen, de Stibor vajdának minden lehetséges. Mához egy esztendőre azon a csúcson fog állni Beckó vára!
 
Hej, de sokan megemlegették ezt a fogadalmat! Mert Stibor vajda attól fogva kirendelte a jobbágyokat, a parasztokat és az iparosokat, hogy  ott dolgozzanak látástól vakulásig. Kínlódott abban a munkában az ember, pusztult az igásállat, de nem volt megállás: építették a várat éjjel-nappal.
 
De még ez sem volt elég: Stibor vajda másokat is munkára kényszerített. Az arra járó szekereket, hintókat megállították, az utasokat leszállították, és nyolc napon át keményen dolgoztatták. De a hintókról csak a kocsisokat állították munkába, az urak és úrnők Stibor vajda vendégei voltak azalatt, míg mások dolgoztak.
 
Így épült könnyel, átokkal és verejtékkel Beckó vára. De Stibor vajda állta a fogadalmát: egy esztendő múlva ott állott a vár a csúcs tetején.
 
Attól fogva mintha mindennap lakodalom volna, az úri nép ott mulatott a magas sziklavárban. Velük mulatott Stibor vajda is, bár ugyan különös volt az ő mulatozása. Az egyik percben majd kirúgta a ház oldalát fényes jókedvében, a másikban majd felrobbant haragjában.
 
Így történt akkor is, amikor víg lakmározás közben meglátta, hogy kedves agara, a Cicke három lábon sántikálva jött be az ebédlőszobába. Ennek a kutyának elütötték a lábát!
 
Nyüszítve ment az agár a gazdájához , s nem is nyüszített hiába. Stibor vajda szörnyű haragra gyulladt és felkiáltott:
 
- Ide azt a gazembert, aki a kutyát megütötte! Halál fia legyen, akárki tette!
 
Futott az udvari nép, mintha szemét vették volna ki, s már hozták is Stibor ősz-öreg szolgáját, aki egykor ura fegyvereit hordozta a csatában, de most már csak a konyhában lábatlankodott.
 
Stibor mennydörgő hangon kiáltott rá:
 
- Hogy merted elütni a Cicke lábát?!
 
Hebegett, dadogott, alig tudott szóhoz jutni az öreg szolga:
 
- Nagy jó uram...én csak magamat védelmeztem...Kegyelem...Irgalom...
 
De nem volt sem kegyelem, sem irgalom. Stibor kimondta az ítéletet:
 
- Fogjátok az öreget, és taszítsátok le a szikláról!
 
Hiába könyörgött az öreg szolga, hiába könyörgött az udvari nép, a kegyetlen parancsot teljesíteni kellett.
 
Ment is a hű szolga, indult a halálba. De mielőtt letaszították volna, megátkozta gazdáját:
 
- Átkozott légy, Stibor vajda! Te is így pusztulj el egy esztendő múlva!
 
Stibor csak kacagott az átkozódáson. Többet nem is gondolt az öregre, de még az átkára sem.
 
Amikor az esztendő elmúlt, ismét vígan lakomáztak Beckó várában. A vajda sokat ivott, feje megfájdult a sok bortól, kiment hát a kertbe, és lepihent egy forrás mellett. Nemsokára elaludt.
 
Akkor a bokor alól egy vipera csúszott elő, és úgy megmarta a vajdát, hogy a szeme világát elveszítette.
 
A vajda fel és alá futott szörnyű fájdalmában, és ahogy futott, egyszerre odaért, ahonnan az öreget letaszították.
 
- Megállj! - kiáltották a vendégek, akik észrevették a veszedelmet. De Stibor vajda nem hallotta meg szavukat: eszeveszett fájdalmában belefutott a mélységbe.
 
Az ősz-öreg szolga átka beteljesedett: Stibor vajda megfizetett kegyetlenségéért.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 7. 5:27 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek
« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

  • http://csicsada.freeblog.hu/
  • Csicsada irodalmi naplója
  • Ircsi Birodalma
  • Vicushka Blogja
  • Ibolya: Tűnődéseim
  • Zsuzso3 : Napsugár
  • Képek,Versek
  • Maya Blogja
    •