Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Ausztráliai legenda: Miért buták a muaszi-halak?

Van egy hal, a muaszi-hal. Azt mondja mind, a többi hal, halóriások s halporontyok: e halacskák mind ostobák, a muaszik szörnyű buták. Sőt nemcsak a halak mondják, mesélik az emberek is. Persze, csakis arrafele, amerre a halak élnek. Hogy hol élnek? - Nagyon messze. Mégis idejutott hírük, s egyenest az én fülembe. Hallgassátok hát a mesét, a muaszik történetét.

E halfajta valamikor, valamikor nagyon régen, víz helyett a parton élt. S már miért ne élt volna ott, ha egyszer hiányzott a kopoltyúja, hiányzott az uszonya! Ha hiányzott, mért hiányzott?

Egyszerű a magyarázat: azt tartják, hogy a muaszik hajdan emberek voltak. Igen, emberek, s azért hívták muasziknak őket, mert mind egy szálig a muaszi törzshöz tartoztak.

Fura, furcsa törzs lehettek! Nem látogattak el más törzsekhez, vendéget sosem fogadtak. Megmaradtak egymaguknak. És mert így éltek elzárkózva, begubózva hosszú-hosszú időn át, ahelyett hogy okosodtak volna, egyre jobban megbutultak, elbambultak.

Nos, egyszer egy kékségesen derült napon néhányan közülük csónakba szálltak, hogy a folyóban halásszanak. A halászok közé tartozott Kalamu is. A nap sütött, az ég kéklett, a csónak siklott, a víz csillámlott.

Kalamu a vizet nézte. Nézte, nézte, meredt szemmel, nagy-nagy gyönyörűséggel, mígnem egy csodaszép színes foltot pillantott meg a folyóban.

- Oda nézzetek! - kiáltotta, és abba az irányba mutatott, ahol a napsugár megtört a mély vízben. - Micsoda gyönyörű gyöngyház!

Mindnyájan odanéztek, és elbámultak, mert még legszebb álmukban sem láttak ilyen szép gyöngyházat. Oly szivárványosan csillogott, hogy belekáprázott a szemük.

Kalamu habozás nélkül a vízbe ugrott - ám a szépséges gyöngyház eltűnt a szeme elől.

- Segítünk neked, Kalamu! Megkeressük! - kiabálták a többiek, és egymás után beugrottak a folyóba. De hiába buktak le a víz alá, egyikőjüknek sem sikerült felhoznia a csodálatos gyöngyházat, mert egyikük sem tudott olyan sokáig a víz alatt maradni, hogy megkeresse és felhozza.

Elbúsulva, gondterhelten, orrlógatva tértek haza. Egész éjszaka töprengve tanakodtak, miképpen hozhatnák fel a mélyből a soselátott, ragyogó gyöngyházat? Már felsejlett a hajnal, amikor végre kisütötték, mit is cselekedjenek.

Nos, mit gondoltok, mit találtak ki, mit sütöttek ki a tökkelütött muaszik? Bizony azt, hogy nagy követ kötnek Kalamura, mert a nehéz kövek jó sokáig lent tartják majd őt a víz alatt.

Így is tettek: beeveztek a folyóba, kőkoloncokat kötöttek Kalamura, és belökték a vízbe.

- Most aztán bőven jut időd a gyöngyház keresésére! - kiabálták a víznyelte Kalamu után.

Aztán csak várták, várták, mikor bukkan fel újra a várva várt s oly nagyon áhított gyöngyházzal. Telt-múlt az idő, a reggelből délelőtt lett, a délelőttből délután, de társuk csak nem akart felmerülni. A végén elfogyott a türelmük, és megdagadt a haragjuk.

- Úgy látszik, esze ágában sincs többé feljönnie - mondta az egyik.

- Persze, magának akarja megtartani a megtalált gyöngyházat! - vélte a másik.

- De nem jár túl a mi eszünkön - dühöngött a harmadik -, mert mi bizony utánamegyünk, és ellátjuk a baját!

Ebben tüstént meg is egyeztek, köveket kötöttek egymásra, és egymás után, sorjában beugrottak a folyóba. Beugrottak, és mindmáig sem jöttek elő, mindmáig sem jöttek vissza.

A délutáni nap pedig sütött, mintha mi sem történt volna, és a folyó is hömpölygött békességgel. Hátán a víziszárnyasok is a megszokott méltósággal úsztak, s a kurtuló napsugár sem táncolt másként a víz tükrén, mint annak előtte: csillogott-villogott, akárha gyöngyház lett volna.

A muaszik pedig a vizekben halakká változtak, s ma is ott úszkálnak legszívesebben, ahol a folyók vizében a legszebben törnek meg a nap aranyos sugarai, mert - gondoljátok csak el! - még mindig azt a bizonyos elveszett gyöngyházat keresik. Így ugyebár egy cseppet sem lettek okosabbak, mint emberkorukban voltak, pedig azóta nagyon sok víz folyt le a folyón. És attól tartok, immár sohasem fognak megokosodni.

/Ford.: D. Mária/

Szláv monda: Ünnepváró esték

Egy eladósorban lévő lány nagyon szeretett dolgozni. Mindegy volt neki, ünnepnap van, vagy hétköznap, ő késő éjszakáig szőtt, font, mosott. Nem volt tekintettel az ünnepváró estékre sem.

December huszonötödikén is késő éjszakáig font. Éjfélkor megkopogtatták az ablakát.

- Ki az?  - kérdezte riadtan.

- Munkát hoztam neked, te lány! - hangzott kívülről a válasz - Tizenkét nyaláb lenkócot. Ha nem fonsz belőle tizenkét bábot holnap éjfélig, felkészülhetsz a halálodra!

A lány kinyitotta az ajtót, de nem látott senkit. A tizenkét nyaláb kóc viszont ott hevert a küszöb előtt.

Tudta a lány, addig is tudta, hogy vétkezik, amikor az ünnepváró estéken is dolgozik.

Ha megfonja a lent, csak tetőzi vétkét, ha nem, a parancsoló hang gazdája beváltja fenyegetését.

Pirkadásig várt, akkor hozzálátott a fonáshoz. Egész nap dolgozott, nem evett, nem ivott, senkivel nem beszélt. Apja, anyja, testvérei nem tudták mire vélni a dolgot, azt hitték, beteg. Vagy meghibbant. Akkor pedig felesleges faggatni, miért nem tart legalább szusszanásnyi szüneteket.

Éjfél előtt elkészült az utolsó bábbal is. Annyi ereje volt még, hogy kivigye a kamrába. Ott lerakta a nyári dikóra, s maga is melléje zuhant.

Pirkadatkor arra ébredt, hogy fázik. Kereste a tizenkét bábot, de nem lelte. Viszont az ajtó fölött megszólalt az előző este hallott parancsoló hang:

- Szerencséd, te leány, hogy megfontad a kócot! Ha nem készülsz el vele időre, búcsút mondhattál volna az életednek. Jól jegyezd meg: ez volt az utolsó munkád ünnepváró estén!

Kint távolodó léptek nesze hallatszott. A lány nemcsak dolgos volt, hanem bátor is, kitárta az ajtót, és kinézett.

Egy hosszú szakállú, ősz öregember épp akkor fordult ki a kapujukon.

A lány hagyta elmenni. Eltámolygott a házba, ledőlt az ágyára, s két hétig nem tudott onnan felkelni. Nem kellett neki sem étel, sem ital, csak aludni akart.

Olyan beteg volt, kis híján belehalt.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv monda: A vakondokról

Élt a Földön két testvér: amikor a szüleik meghaltak, az idősebb magának követelte az örökséget, kis földjén kívül mindenéből kiforgatta öccsét, s hamarosan dúsgazdag lett, miközben a fiatalabb egyik napról a másikra élt.

Szomszédok voltak, mindent tudtak egymásról.

Egyik tavaszon látja a gazdag fivér, hogy öccse földjén jó termést ígér a búza, az övén viszont alig van a kalászokban szem. De látta a fiatalabb is, örömében nem állhatta meg szó nélkül:

- Nézd bátyus, milyen szép a búzám! - mondta a fivérnek boldogan.

A gazdag testvér, akit majd szétvetett a düh, meglepetést színlelt.

- Nem értem, miről beszélsz? - meredt az öccsére.

- A búzámról! Hát nem szép?

- Még hogy a tiéd? - hahotázott a gazdag fivér. - Szerintem az enyém!

- A tiéd, sajnos, eléggé satnyácska.

- Észnél vagy, kölyök? - fakadt ki a báty. - Vagy elfelejtetted volna, melyik földdarab melyikünké?

Vitatkoztak még valameddig, a végén az idősebb fivér azt javasolta, kérdezzék meg a szomszédokat, melyik földdarab kié.

Arra számított, a szomszédok tartanak tőle, nem mernek ellene tanúskodni.

Nem is tanúskodtak, csupa kitérő választ adtak:

- Ti tudjátok!

- Az ördög ismeri ki magát a határban, az egyik földdarab olyan, mint a másik.

- Talán bizony kérdezzétek meg a földtől, kié - tanácsolta utoljára egy öregember.

A gazdag fivér hajlott a tanácsra, csak azt kérte, mivel későre jár, halasszák másnapra a próbát. Éjszaka aztán vermet ásott öccse földjén, elbújtatta benne tulajdon édesfiát, s befödte a vermet.

- Ha holnap megkérdezik, kié ez a föld, feleld azt: a gazdagé! - kötötte a gyerek lelkére, s hazament.

Másnap ismét összegyűltek a szomszédok, s az öregember, aki a próbát tanácsolta, jó hangosan megkérdezte a földtől:

- Kinek a földje vagy?

- A gazdagé! - hangzott a válasz a hantok alól.

A szegény fivér beleőszült földje elvesztésébe, a gazdag annál boldogabban újságolta otthon a feleségének:

- Az enyém a föld!

- És a fiunk? - kérdezte az asszony.

- Látod, róla egészen megfeledkeztem! - kapott a fejéhez a gazdag fivér.

Rohant vissza a határba, kibontotta a gödröt, de bizony a fiát hiába kereste: a gyereket Isten büntetésül vakondokká változtatta, aki azóta is a föld alatt él, tudva, többé nem jöhet fel a napfényre, mert menten elpusztul.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv monda: A sirályról

Ukrajna egyik távoli kis falvában élt egy eladósorban lévő csodaszép hajadon. A környék legderekabb legénye, egy csinos kozák fiú tette neki a szépet. És mert a házasságot a fiú anyja sem ellenezte, a legényes házból ősi szokás szerint elmentek a kérők a lány szüleihez, ajándékot vittek, s megkérték a leányt.

Kedvesen fogadták őket, a lány boldogan mondott igent. Egyetlen kikötése volt: mielőtt egybekelnének, a legény fogjon fegyvert, s társaival űzze el a tatárt a környékükről.

Az ifjú nem késlekedett, egybegyűjtötte társait, s élükön a pogányra támadt. Egész a Krímig üldözték a tatárokat: háromszor ütköztek meg, s mind a három ütközetben a kozákok győztek.

Az utolsó csatában a legény súlyos sebet kapott. Ezt látva a maradék tatár had rárontott: a pogányok megölték, s testét a tengerbe dobták.

Hiába győztek a kozákok, a faluban mindenki gyászolt, a legderekabb legényt siratta.

Legjobban a halott fiú anyja jajveszékelt. A fájdalom elvette az eszét, elborult elmével megátkozta a menyasszonyt, Isten büntetését kérve rá: madár alakjába addig keresse a tenger hullámai közt a vőlegényét, amíg meg nem találja.

Isten a lányt sirállyá változtatta: vijjogva, zokogva, le-lecsapva. Megölt kedvesét keresi.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv monda: Anyai könnyek

Régen történt, azokban a nehéz években, amikor a tatárok feldúlták Oroszföldet. Egy kis kozákfaluban élt egy özvegyasszony három fiával. Egyik szebb volt, mint a másik. Éppen legénysorban voltak, s édesanyjuk már arról kezdett ábrándozni, hogy lassan asszonyt hoznak a házhoz, amitől végre könnyebb lesz az ő élete, amikor egy tatársereg megjelent Ukrajna határán. A Dnyesztertől a Kárpátokig égtek a falvak, a pogány az öregeket és a gyerekeket kardélre hányta, az ifjakat rabszíjra fűzte.

A három fiú anyja elé állt, az áldását kérte, aztán sok más társával együtt fegyvert ragadott, felpattant hollófekete lovára, s a pogánynak rontott. Öt tatár jutott egy kozákra, sűrűn hullottak a pogány fejek, de a kozákok közt is aratott a halál.

Vérrel telt meg a Dnyeszter, levágott kezeket, lábakat sodort a folyó a tenger felé.

A tatárok végül meghátráltak. Nagy volt az öröm a kozákfalvakban, de még nagyobb a bánat az özvegyasszony házában. Hiába várta szegény asszony haza a fiait, csak a hír érkezett róluk: ketten holtan maradtak a csatamezőn, a harmadikat sebesülten rabláncon elhurcolta a pogány.

Tél volt, február, hó lepte a végtelen orosz sztyeppeket. A szerencsétlen asszony mezítláb, fedetlen fővel indult útnak, hogy megkeresse rabságban szenvedő fiát.

Amerre ment, talpa alatt megolvadt a februári hó, s lába nyomán apró fehér virágok nyíltak. Százszorszépek, vagy ahogy az orosz sztyeppen azóta is nevezik: anyai könnyek.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv monda: A méhecske és a lódarázs

A méhecske sokáig Isten kedvenc állatkái közé tartozott. Szorgalmas volt, beosztó, gondolt a jövőre, ezért az Úr gyakran állította példaképül más teremtmények elé.

Később, ahogy ez lenni szokott, a méh szívébe kevélység költözött. Irigy lett, hazudozó.

Kérdi tőle egyszer az Úr:

- Mondd, méhecske, hol gyűjtöd a legjobb mézet?

Tudta az Úristen, hiszen ő mindent tud, hogy a legjobb méz a gabona kalászaiban terem, csupán arra volt kíváncsi, hogy igazat beszél-e méhe.

A kis dölyfös viszont így gondolkozott:" Dehogy is mondom meg neki! Az öregnek nyilván mézre szottyant kedve, s könnyűszerrel szeretne hozzájutni. De én sem vagyok bolond, hogy kikotyogjam a titkomat!"

Ezért azt válaszolta:

- A hárson!

Arra számított, az Úr nem fog egy nyalás mézért minden alkalommal felmászni a hársra, de ha mégis, amit ott talál, azzal ugyan nem lakik jól!

- Na, ha azt mondod a hárson, akkor ezentúl gyűjtögess te csak a hárson. Mert a gabonában többé nem találsz egyetlen csepp mézet sem! - haragudott meg a Jóisten.

Azóta nincs méz a kalászokban.



Hiába büntette meg hazudozásaiért az Úr a méhet, az csak nem okult belőle. Ellenben fejébe vette, megöl mindenkit, aki a közelébe merészkedik.

Megkörnyékezte az Ördögöt, mérget kunyerált tőle, s azt a fullánkja alá rejtette.

- Elpusztul, akit megcsípek! - lármázta felfuvalkodottan úton-útfélen.

A Jóistennek is fülébe jutott, mivel fenyegetőzik a méhecske, s úgy rendelkezett, ha mégis meg merne  csípni valakit a haszontalanja, maga pusztuljon el.

Azóta fájdalmas a méhcsípés, de emberre, állatra nem halálos. A méhecske viszont belepusztul.

A méhek jobbik fele megnyugodott Isten akaratában. Akadtak viszont, akik másképpen vélekedtek:

"Elszegődünk az Ördöghöz, az biztosan megengedi, hogy fullánkokkal kedvünkre öldössünk embert, állatot anélkül, hogy magunk belehalnánk!"

Az Ördög nem kérette magát, egyezséget kötött a fellázadt méhekkel.

A Jóisten büntetésül lódarazsakká változtatta az elvakult lázadókat, megnövesztette őket, felerősítette a hangjukat, s az Ördögéhez hasonlóan szurokfeketére festette a testüket, hogy messziről felismerhetők legyenek.

Azóta a lódarázs nemcsak az állatot, az embert is ellenségének tekinti, az Úristen képmását látja benne. Ezért támad az ember fejére, igyekezvén fullánkjával az arcába szúrni.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv monda: A fecskéről

A fecske egy boszorkány lánya volt, akit anyja szokás szerint egy másik boszorkány fiával házasított össze. A fiatalok jól megértették egymást, de az anyós elégedetlen volt a menyével, amiért az nem értett a boszorkánypraktikákhoz. El is zavarta a háztól.

A lány sírva ment vissza az anyjához.

- Anyám, édesanyám! - kezdte el kérlelni. - Taníts meg engem a tudományotokra!

- Jól van, lányom - felelte az asszony.

Azzal mind a ketten elkezdtek vajat köpülni. Amikor elkészültek vele, azt mondja az asszony a lányának:

- Most dobd a vajad a folyóba!

A lány a folyóba dobta a maga köpülte vajat, s az szépen megült a hullámokon.

- Édesanyám, most te is dobd a folyóba a vajadat! - szólította fel anyját a lány.

Az asszony köpülte vaj nagyot csobbant a vízben, s abban a pillanatban valósággal forrni kezdett körülötte a folyó: ahány hal, csibor, bogár volt a közelben, az mind ott termett s tépte, harapdálta, marta.

- Látod, lányom! - mondta szomorúan az asszony. - Ha meghalok, így tépik szét a lelkemet az ördögök!

Szörnyen megijedt a lány, s ott helyben elhatározta, semmit nem tanul meg az ártó praktikákból. Pedig az anyja egy álló évig tanította, ám a lánynak az egyik fülén be, a másikon ki. Egy év után az asszony megunta a tanítást.

- Eridj, ahová akarsz, élj, ahogy tudsz! - fakadt ki mérgesen, s ajtót mutatott a lányának.

Hová mehetett volna az, ha nem a férje házába? Ott megállt az ablak alatt.

Abban az időben még az volt a szokás, hogy ha egy asszony egy évig külön élt a férjétől, a férfi más nőt vehetett feleségül. A boszorkány fia is így tett, elvette egy harmadik boszorkány lányát, akinek a kisujjában volt minden rontás, varázslat.

Látja a szegény lány az ablakból, hogy az új asszony kormos fenekű, mosatlan lábasban teszi férje elé a vacsorát.

- Amikor az én uram voltál, tiszta edényből etettelek! - szakadt fel belőle a sóhaj.

Meghallotta ezt a férfi, kirohant az udvarra, s ölébe kapta régi asszonyát.

- Feleségem, édes fecském! - kiáltotta s megcsókolta a nyakán.

De már ott állt mögöttük az új asszony is, aki az Ördögtől tanult praktikával fecskévé változtatta a szegény lányt, vakító fehér folttal a nyakán.

Arra viszont már nem futotta a tudományából, hogy távol is tartsa a férjétől. A fecske az ereszük alatt rakott fészket, hogy élete végéig embere közelében maradhasson.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv rege: A vándor és a fogadós

Öreg vándor ballagott az úton. Ráesteledvén bekéredzkedett éjszakára egy vendégfogadóba. Megkínálták vacsorával, s egy padon ágyat vetettek neki.

A fogadósnak három fia volt, nős mind a három. Vacsora után ki-ki elvonult a feleségével a saját hálókamrájába, a fogadós pedig a kemence padkáján hajtotta nyugovóra a fejét.

Éjszaka a vándor felébredt, s egy mérges kígyót látott az asztalon tekergőzni. Nem szenvedhette a hüllőket, ezért felkelt, kiment a vendégházból, s benézett abba a kamrába, amelyikben a legidősebb fiú aludt a feleségével. S mit látott? Egy buzogány nőtt ki a padlóból, már egészen a mennyezetig ért. A vándor a fejét csóválta, s átment a középső fiú kamrájába. Itt egy kígyót talált a férfi és a felesége közt, a kígyó hol a férjre sziszegett, hol az asszonyra.

"Benézek a harmadik fiúhoz is" - gondolta ezután a vándor.

A legkisebb fiú kamrájában egy játékos nyusztot látott, a kis állat a férfi melléről a nőére ugrott, onnan vissza a férfiéra.

Magukra hagyta a fiatalokat a vándor, végigment az udvaron, s lepihent a szénaboglya tövében. Egyszer csak hallja, mintha a szénából emberi hangon sóhajtoznának: "Szomorú az én életem! Szomorú az én életem!"

A vándor talpra ugrott, s a szalmakazal végében heveredett le újra. Itt egy másik hang duruzsolt a fülébe:" Kelj fel, és vigyél magaddal!"

Hamarosan megvirradt, s a vándor visszatért a vendégházba, ahol a gazda megkérdezte, hol, merre járt éjjel.

- Az asztalodon egy mérges kígyó tekergett - kezdte az idegen. - Ez azért van, mert a menyeid vacsora után nem mondanak hálaimát. A legidősebb fiad kamrájában éjszaka buzogány nő: azt jelenti, ez a fiú többre képes, dolgozna is szívesen, de testvérei nem hagyják. A középső fiad és a felesége közt éjjelente sziszegő kígyó fekszik: a fiatalok nappal gyűlölködve kígyót-békát mondanak egymásra. A legkisebb fiad és a felesége szerelemben élnek.

A szénádban és a szalmakazladban hangokat hallottam. Amikor a szénád összegereblyézed, a szomszédéból is hozzágereblyézel egy-egy csomót, a lopott széna sóhajtozik a boglyában. A szalmában pedig a kicsépeletlen magok panaszkodnak.

- Hallgass rám, fogadós! - folytatta a vándor. - Az idősebb fiad lásd el értelmes munkával, s dicsérd meg, ha hasznosan cselekszik. A középsőt békítsd össze a feleségével. Más szénáját ne tulajdonítsd el, a saját gabonádból viszont rendesen csépeld ki a szemet!

Ezután a vándor megköszönte a szállást és a vacsorát, és tovább indult az úton.

/Ford.: Zékány Éva/

Jókai Mór: Szegedi legenda

Ezt a legendát szegediektől hallottam.

Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig égett. Akkor is büszke szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy város, mint amilyen egykor volt?

Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról szájra kelve, elterjedt az egész nép közt s mind e mai napig is fennmaradt.

"Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba."

A nagy katasztrófa napján a dúló vízár felszaggatta az alsóváros temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utcákra.

Most aztán szentül hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít.

Én is hiszem. Isten segítsen rá bennünket.

Szláv rege: A gólyáról

A gólya valamikor ember volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma is az ember közelében szeret élni.

A világ teremtésekor az Úristennek eszébe sem jutott, hogy mindenféle csúszómászóval rémisztgesse az emberiséget. A hüllőkkel s egyéb férgekkel az Ördög népesítette be a mocsarakat. Amikor a rusnya állatok annyira elszaporodtak, hogy az embernek többé nem volt nyugta tőlük, a Jósiten összefogdosta a sok siklót, gyíkot, egy zsákba gyömöszölte, a zsák száját bekötötte, s magához szólított egy férfit. Rábízta a zsákot, vigye a tengerhez, kössön rá követ, s dobja a vízbe anélkül, hogy a száját kibontaná s megnézné, mi van benne.

A férfi hazacipelte a zsákot, s leállította a ház sarkába, ő maga pedig gondolván, hogy a Jóisten parancsát teljesíteni csak nem indul el abban a viseltes ruhában, amelyikben egész nap a mezőn volt, megmosakodott, fehér inget, új bocskort húzott,, s kikészítette ünneplő fekete zakóját, hogy majd azt veszi fel.

- Hová, hová? - kérdezte a felesége.

- Az Úr rám bízta ezt a zsákot, vigyem a tengerhez, kössek rá követ, s dobjam a vízbe.

- Mi van benne?

- Nem tudom.

- Nézzük meg!

- Isten megtiltotta!

Ám az asszony hiába félte Istent, kíváncsisága félelménél is erősebb volt. Mindenképpen tudni akarta, mi van a zsákban. S ha egy asszony valamit a fejébe vesz, attól nem tágít.

- Mindjárt este lesz, hová indulnál ilyen későn? Várj reggelig! - kezdte el kérlelni férjét.

- Nem félek a sötétben! - így a férfi. - Éjjel könnyebb gyalogolni, nincs akkora hőség.

- Képes volnál magamra hagyni éjszakára? - vetette embere szemére az asszony. Sírt, zokogott, s a végén már attól sem riadt vissza, hogy meggyanúsítsa urát, el akarja hagyni. Biztosan mást szeret már!

A férfi engedett. "Mindegy annak a zsáknak, mikor dobom a tengerbe! - gondolta. -Jobb a békesség."

S otthon maradt.

Az asszony finom étellel, itallal kínálta őt, s egész éjszaka a kedvébe járt.

Amikor végre hajnalban a férfi elaludt, felesége szép csendben felkelt mellőle, a zsákhoz lopakodott, s kioldotta a száját. Abban a pillanatban előbújtak a kígyók, gyíkok, s ahányan voltak, annyifele másztak.

Az asszony ijedtében sikoltozni kezdett Felébredt az ura, s mezítláb, fehér gyolcsingben, ahogy kikelt az ágyból, éppen csak a vállára kanyarítva az útra készített fekete zakót, kirohant, s megpróbálta összeszedni a millió hüllőt. Kapkodta, szedegette őket, de bizony sok kicsúszott a markából.

Látva, mit cselekedtek, az Úristen így szólt hozzájuk:

- Ha kieresztettétek a férgeket, szedjétek is össze őket!

S azon nyomban gólyává változtatta a párt. Azóta mezítláb, hidegtől sárga lábszárral, fehér ingen, fekete zakóban járják a zsombékos, vizenyős réteket, s fáradhatatlanul szedegetik össze a kígyókat, gyíkokat.

Nyár múltával melegebb vidékre költöznek, ám ha kitavaszodik, visszatérnek rokonaik közelébe, bízván Isten ígéretében: ha összegyűjtenek minden férget, visszaváltoztatja őket emberekké.

/Ford.: Zékány Éva/

Szláv rege: Mióta állnak mai helyükön a máramarosi hegyek

A világ teremtésekor még minden másképpen volt, mint ma, a máramarosi hegyek sem ott álltak, ahol most, hanem egy kis sziget közepén, a világóceán távoli szegletében.

A Sátán viszont mióta világ a világ, haragudott a Jóistenre. Szeretett volna a helyébe kerülni, hogy egyedül ő uralkodjon a Földön.

El is határozta, letaszítja a Teremtőt a mennyből.

Istennek szokása volt, hogy aranyozott trónusán ülve délutánonként el-elszundított pár percre. A Sátán egy óvatlan pillanatban fellopakodott az égbe, s amikor a Jóisten álomra szenderült, nekifeszült a trónjának, s elkezdte löködni lefelé.

Észrevette ezt Mihály, Isten hűséges szolgája és őrzője, de mert a Sátán felett sem neki, sem senkinek az égiek közül nem volt hatalma, s a Teremtőt sem merte álmából fölverni, angyalaival nagy hirtelenében egyik leghatalmasabb hegyóriását, a máramarosi hegyeket tolta az Úr lefelé bucskázó trónja alá.

A Sátán löködte, taszigálta a trónt, de az hamarosan elakadt a hegy legmagasabb csúcsán a süppedő hóban. Elakadt s meg is feneklett. Erőlködött az Ördög, a szeme kigúvadt, izmai majd elpattantak. Mindhiába.

Lógó orral volt kénytelen lebotorkálni a mennyből.

Mire a Jóisten kialudta magát, szolgái is elkészültek az új trónussal a mennyben. Ám az Úr a régit sem hagyta tűzre vetni. Amikor oiyan a kedve, azóta is a máramarosi hegyek csúcsáról, régi trónján ülve gyönyörködik a világban.

/Ford.: Zékány Éva/

A Nibelungok kincse: Siegfried ifjúsága ( részlet)

Siegfried a német hagyomány szerint egy Rajna parti városkában született. Apja Siegmund király volt. Még kisgyermek volt Siegfried, amikor elhatározta, hogy dicsőséget, nevet szerez magának, megöli a pusztító szörnyeket, amelyek a békés embereket zaklatják.

Kora ifjúságában sok csodálatos kalandon ment keresztül. Kilencéves volt, mikor az erdőben egy kovácsmesterhez szegődött, hogy megtanulja mesterségét. A kovács a legnehezebb kalapácsot adta a kezébe, de a gyermek Siegfried olyan erővel ütötte a vasat, hogy az üllő is kettétört. Megijedt a kovács az ifjú hatalmas erejétől, s azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna meg tanítványától. Elküldte hát az erdőbe, a szénégetőkhöz, mert tudta, hogy az erdőben egy borzasztó sárkány lakik, s remélte, hogy az végez Siegfrieddel.

Ment mendegélt Siegfried, de hamarosan szembe találta magát a sárkánnyal. Minthogy fegyvere nem volt, felragadott egy fatörzset, és azt vágta a szörnyeteghez. A sárkány riadtan menekült vissza a barlangba. Siegfried hatalmas máglyát hordott össze faágakból, s meggyújtotta a barlang bejárata előtt. A borzasztó vadállat, amely az embereknek sok kárt okozott, a fojtó füst miatt elhagyta barlangját, de nem tudott menekülni a máglya elől. A tűz megolvasztotta a sárkány páncélját, s a sárkányzsír kis patakként csordogált a földön. Siegfried belemártotta az ujját, és csodálkozva látta, hogy a sárkányzsír kemény páncélként vonja be. Erre egész testét megfürösztötte a sárkányzsírban, s többé kard vagy lándzsa nem hatolhatott át a bőrén. Miközben azonban a sárkányzsírban fürdött, a vállára egy falevél hullott. Azon a helyen, ahol a hársfa levele takarta, nem érte a sárkányzsír, így hát ott sebezhető maradt.

Siegfried haragosan tért vissza a kovácshoz, s megfenyegette árulásáért. A kovács engesztelésül gyönyörű pajzsot és pompás lovat ajándékozott neki.

Új páncéljában s Gráni nevű lován indult kalandra az ifjú vitéz. Amint lovagolt, egy hegy tövében két törpével találkozott: Siblunggal és Niblunggal. A két törpe az apai örökség, a Nibelung-kincs miatt civódott. A drágakövek garmadával hevertek a hegy belsejében, száz kocsi is alig bírta volna elhordani. Megkérték hát Siegfriedet, legyen döntőbíró, ossza ketté a kincset, s jutalmul egy csodakardot ígértek neki.

Siegfried igazságosan elfelezte a kincset, de a két kapzsi törpekirály elégedetlen volt a döntéssel. Haragosan Siegfriedre támadtak. Siegfried rögtön kipróbálhatta az új kard varázserejét. Legyőzte a két törpét s a szolgálatukban álló óriásokat is. Csak Alberich törpével nem bírt, mert ennek láthatatlanná tevő ködsisakja volt: aki ezt fölvette, azt emberi szem nem látta, fegyver nem sebezhette meg.

Hosszú ideig birkózott Siegfried Alberichhel, míg végül elbánt vele. A kincset visszavitte a hegy belsejébe az ifjú hős, és a törpét tette meg a kincs őrzőjének. A láthatatlanná tevő sisakot azonban elvette tőle, s így indult további kalandokra.

Így már volt Siegfriednek láthatatlanná tevő ködsisakja, a testét olyan páncél fedte, melyen kard nem hatol át. Nem volt nála híresebb vitéz hetedhét országon. Ekkor akadt útjába Regin törpe, aki már régóta kereste Siegfriedet, mert tudta, hogy csak ő veheti el Fafnir sárkánytól, a kincs őrzőjétől az aranyat. Álnok szavakkal behálózta Siegfriedet, s olyan kardot készített neki, mely még a folyó habjait is ketté tudta szelni. Cserébe viszont azt kívánta, hogy Siegfried ölje meg Fafnirt, és szerezze meg számára az apai örökséget.

Siegfried és Regin mentek, mendegéltek, amíg elérkeztek Fafnir barlangjához. Megtalálták a sárkány lábnyomát a folyóhoz vezető úton. Siegfried nagy árkot ásott az ösvény alatt, belebújt, és gallyakkal befedte. Amikor Fafnir az árok felett haladt el, hogy a folyóhoz jusson, Siegfried kinyújtotta kardját, és alulról beledöfte a sárkánykígyóba. Megrázkódott a sárkány, fejével, farkával csapkodott. Siegfried kiugrott az árokból, Fafnir ekkor emberi hangon megszólította:

- Ki fia vagy? Ember szült-e téged, hogy szíven tudtad szúrni Fafnirt?

Siegfried titkolta nevét, nehogy a sárkány megátkozza. Azt felelte neki:

- Szép Szarvasnak hívnak, széltében kódorgok, sem anyám, sem apám.

Fafnir erre így felelt:

- Ha nincs anyád és apád, hogy kerültél ide, te csodagyerek?

A haldokló sárkány gúnyos szavára felbőszült Siegfried, és így felelt:

- Hát annyira ostoba vagy, hogy nem ismersz fel engem? Siegfried vagyok, apám Siegmund volt, az én kardom sebzett halálra.

Megkérdezte akkor a sárkány:

Te fényes szemű ifjú, hős apa gyermeke, ki biztatott fel arra, hogy engem elpusztíts? Lásd, a ragyogó arany, a fényes gyűrűk romlást hoznak majd rád.

Dacosan felelte az ifjú:

- A gazdagság ugyan gondot okoz, de mégis mindenki kívánja.

Fafnir erre így felelt:

- Apámtól örökölt kincsemet őriztem, mérges leheletet fújtam, mégis legyőztek. Fogadd meg tanácsomat, és menj haza, mert a kincs, amit őriztem, romlásodat fogja okozni.

Ezzel a kincset őrző sárkénykígyó kiszenvedett.

Siegfried pedig folytatta vándorútját, ment hegyen-völgyön át. Egy sziklán különös fényt látott, mintha csak égig érő tűz világítaná meg. A lángon belül vár állott, mely csillogó pajzsokból volt felépítve, ormán pedig zászló lengett.

Siegfried lova pedig átugrotta a várat körülvevő tűzfalat, a hős bevágtatott a vár kapuján. Egyik teremben egy férfit pillantott meg teljes harci fegyverzetben, amint mélyen aludt egy heverőn. Lehúzta az alvó fejéről a sisakot, s akkor látta, hogy nem is férfi, hanem egy gyönyörű szép leány van előtte. Siegfried varázskardjával szétvágta az alvó testét fedő páncélt. Felébredt erre a leány, és azt kérdezte:

- Ki ébresztett fel mély álmomból? Hosszú ideig aludtam, hosszú ideig tartott Odin büntetése. Ő varázsolt el engem, és ő helyezett ide, a lángokkal körülvett várba.

Siegfried a lány neve után tudakozódott, és kíváncsian kérdezte, ugyan miért jutott ilyen sorsra. A lány megtöltött egy poharat az istenek italával, az emlékezés méhserével.

Elmondotta, hogy valaha tündérleány, valkűr volt, és Diadalra Törőnek, más néven Brünhildnek hívták. A valkűrök Odin isten kíséretéhez tartoznak. Ők segítik győzelemre azt, akinek nevét Odin a fülükbe súgja. Így élt Brünhild is a valkűrök hadában, míg egyszer megszegte Odin parancsát, és győzelemre segített egy harcost, akit Odin a harcban el akart veszejteni. Ezért az engedetlenségért Odin arra ítélte, hogy tündérből változzék földi halandóvá, s halandó legyen a férje is. Brünhild azonban könyörgött: ha már földi asszonnyá kell lennie, és férjhez kell mennie ( a tündérek ugyanis sohasem mentek férjhez), legalább azt engedje meg az isten, hogy a legbátrabb, legvitézebb ember felesége legyen.

Ekkor Odin elvarázsolta a tündért, s a lánggal körülvett kastélyba rejtette el. Ide csak a legvitézebb, legbátrabb férfi tudott behatolni.

Brünhild elmesélte hát, hogy mi történt vele, s aztán megtanította Siegfriedet számos bölcsességre. A fiatal hős álmélkodva hallotta a tündér tanítását, és százszorta bölcsebb lett. Végül így szólt:

- Nincs nálad okosabb asszony a világon, és esküszöm, hogy te leszel a feleségem.

Brünhild pedig így válaszolt:

- Te ébresztettél fel mély álmomból, te leszel a férjem.

Esküvel hűséget fogadtak egymásnak, Siegfried Fafnir aranygyűrűjét ajándékozta Brünhildnek, és azután új kalandra indult.

Hanem az arany el volt átkozva. Így történt, hogy amikor Siegfried elhagyta a szép valkűrt, akit esküvel eljegyzett, és visszatért a szülői házba, varázslat lepte meg, s ennek következtében elfelejtkezett a tündérleányról és neki tett esküjéről.

Ebben az időben Burgundiában három királyi fivér élt: Gunther, Gernot, és Giselher. Amikor húguk, a szépséges Kriemhild eladósorba jutott, egymás után jöttek a kérők a fővárosukba, a Rajna melletti Wormsba, ahol a királyfiak udvartartása volt.

Ekkor történt, hogy Kriemhild csodálatos álmot látott. Álmában egy szép sólymot nevelt fel, s amint az fölrepült a levegőbe, két sas elragadta, széttépte. Reggelre kelve elfutott anyjához, Ute asszonyhoz, és elpanaszolta, milyen szörnyű álma volt. Ute asszony így felelt:

- A sólyom, amelyről álmodtál, vitéz ifjú, akit szeretni fogsz. A két gyilkos sas támadása pedig azt jelenti, hogy fiatalon leli halálát.

Mikor Kriemhild meghallotta ezt a jóslatot, elhatározta, hogy inkább sohasem megy férjhez, semhogy ily nagy bánat érje. S hiába jöttek a kérők Wormsba. Kriemhild hajthatatlan maradt, visszautasította őket.

Eljutott Siegfriedhez is a szép burgundiai királylány híre. Elhatározta, hogy szerencsét próbál, és megkéri a kezét. Felkészült az útra, s tizenkét ifjú lovag kíséretében, gyönyörű paripákon, aranyos ruhákban indultak el leánykérőbe.

Hajóra szálltak az ifjak, s hetednapra megérkeztek Wormsba. Mikor kiszálltak a gyönyörű hajóból, megcsillant a napfény a ragyogó pajzsokon, sisakokon. Nagy csődület vette körül a daliás ifjakat, s mindjárt hírül vitték Gunther királynak, hogy vendég érkezett.

Gunther két fivérével és kísérőivel az ablakból nézte az érkezőket, s azon tanakodtak, vajon kik lehetnek a látogatók. Volt Gunther királynak udvarában egy híres, öreg vitéz, a burgundi királyok leghűségesebb harcosa és tanácsadója, Hagen, aki sokfelé járt, sok földet ismert, egy ideig Attila udvarában is raboskodott. Így szólt Hagen:

- Ezeket a fiatal daliákat nem láttam sosem, de úgy vélem, vezetőjük csak Siegfried lehet, a Nibelung-kincs birtokosa.

A három királyfi égett a vágytól, hogy meghallja a Nibelung-kincs megszerzésének történetét és Siegfried más kalandjait. Így hát addig, amíg Siegfried és társai kiszálltak a hajóból, és a palotához vonultak, Hagen elmesélte urainak, amit Siegfriedről hallott. Hozzáfűzte még azt is, hogy fogadják szívesen, mert a kapzsi Hagen rögtön arra gondolt, hogy jobb helyen lenne a rengeteg kincs a burgundiai udvarban. Gunther király kísérete tisztelettel fogadta az érkezőket, és meghívták Siegfriedet, maradjon náluk az udvarban. Nagy lakomát csaptak, rajnai bor került az asztalra, a lovagi torna napokig tartott. A küzdelemben, a versenyben mindig Siegfried volt a győztes. Gunther és fivérei megszerették a bátor, vidám ifjút.

Siegfried már jó ideje Wormsban tartózkodott, de Kriemhilddel még soha nem találkozott. Kriemhild azonban az ablak mögött elrejtőzve sokszor nézegette titokban a daliás ifjút, és úgy érezte, senki más nem lehet a férje, csak Siegfried.

Telt-múlt az idő, eljött az ősz, majd a tél, és Siegfried még mindig nem pillantotta meg Kriemhildet. Tavasszal azonban ellenség támadta meg a burgundi királyokat. Siegfried is felajánlotta, hogy részt vesz a küzdelemben. Olyan vitézül harcolt, hogy a támadók hamarosan megfutamodtak. Örvendezve tértek vissza Wormsba a győztesek, és boldog volt a szép Kriemhild is, mikor meghallotta, hogy szíve választottja milyen hősiesen küzdött. A győzelem alkalmából hatalmas ünnepséget rendeztek. Gernot király így szólt:

- Illő, hogy a győztes tiszteletére anyánk, Ute asszony és szép húgunk, Kriemhild is megjelenjék a lakomán. Kriemhild üljön Siegfried vitéz mellé.

Felöltözött hát Kriemhild a legszebb ruhájába, és Siegfried mellé ült az asztalfőre. Először egy szót sem szóltak egymáshoz, végre aztán Kriemhild remegő ajakkal üdvözölte a hőst. Némán ültek a lakoma alatt, és szívükben fellobogott a szerelem. Csakhogy Siegfried nem is remélte, hogy a királylányt feleségül adják hozzá. Másnap hazafelé akart indulni, de Hagen ekkor már sötét terveket szőtt, s az ő tanácsára a királyfiak nem engedték vissza Siegfriedet a hazájába.

Mialatt Siegfried Wormsban időzött, elfelejtett menyasszonyának, Brünhild valkűrnek a híre messze ment a világban. Sok férfi óhajtotta feleségül venni a szépséges tündérleányt. Brünhild közben kétségbeesetten várta vissza hűtlen kedvesét, aki őt a varázsálomból felébresztette. Cselt eszelt hát ki, s kihirdette: csak annak lesz a felesége, aki lándzsavetésben, kőhajításban és ugrásban legyőzi. Tudta ugyanis, hogy erre csak Siegfried lesz képes. Kihirdette azt is, hogy akit a versenyben legyőz, annak életével kell lakolnia. A fenyegetés ellenére sok kérő jelentkezett, de egy sem tudta legyőzni Brünhildet, és mindegyik életét vesztette.

Meghallotta Brünhild hírét Gunther király is, és elhatározta, hogy vagy Brünhild lesz a felesége, vagy senki. Egyezséget kötött hát Siegfrieddel. Ha Siegfried megszerzi számára Brünhildet, akkor cserében elnyeri Kriemhild királykisasszony kezét.

Siegfried a varázslat következtében nem emlékezett rá, hogy valaha örök hűséget fogadott Brünhildnek. Megkötötték hát az alkut, hajóra szálltak, és elindultak leánykérőbe.

Tizenkét napig hajóztak a tengeren Gunther és Siegfried, Hagen és burgundiai harcosok. A tizenharmadik napon közeledtek Isensteinhez, ahol Brünhild tanyázott. Kinézett az ablakon Brünhild, megpillantotta a hajót, s felismerte rajta kedvesét, Siegfriedet, akihez esküje kötötte. Felöltötte legszebb ruháját, és úgy sietett a vendégek elé. Csakhogy alig titkolhatta végtelen fájdalmát, mikor rájött, hogy Siegfried nem emlékszik esküjére, és teljesen elfelejtette őt. Még nagyobb volt haragja, mikor megtudta, hogy Gunther király leánykérőbe jött, Siegfried pedig Gunther király kíséretéhez tartozik.

Így szólt tehát Guntherhez:

- Ha kedves az életed, távozz innen! Három versenyben kell legyőznöd engem, s ha csak egyet is elvesztesz, halállal lakolsz. Először a hajítódárdát dobjuk el mind a ketten, azután kődobással versenyezünk, és magunk is a kő után ugrunk. Nincs olyan férfi a földön, aki képes lenne engem e három versenyben legyőzni.

Sejtette Gunther király, hogy a három verseny meghaladja az erejét, de Siegfried biztatta, hogy segítségére lesz. A hajóhoz lopakodott, itt rejtette el ugyanis a láthatatlanná tevő sisakot, melyet egykor Alberich törpétől szerzett meg.

Nagy tömeg gyűlt össze másnap, hogy tanúi legyenek a versenynek. Brünhild is díszbe öltözött, négy apród hozta utána drágakövekkel kirakott pajzsát. Azután három erős férfi hozta a kőrisfa lándzsát, éles hegye acélból készült. Gunther a fegyverek láttára elvesztette bátorságát, és vissza akart lépni a versenytől, de Siegfried, aki közben felvette a láthatatlanná tevő sisakot, a fülébe súgta:

- Csak bátran, királyom. Én melletted állok majd, és segítségedre leszek. Tégy úgy, mintha elhajítanád a lándzsát és a nehéz követ, és nézz közben a királylány szemébe.

Megkezdődött a verseny: Brünhild olyan erővel hajította el a lándzsáját Gunther felé, hogy a pajzs alig tudta felfogni az ütést, és bizony földre rogyott volna Gunther, ha a láthatatlan Siegfried nem segíti. Ekkor Gunther és Siegfried egyszerre ragadták meg a lándzsát, és olyan erővel dobták vissza Brünhild felé, hogy nehéz pajzsa szikrázott, ő maga pedig földre rogyott. E versenyben tehát Brünhild vesztett, s haragosan kiáltotta:

- Hátravan még a kődobás és az ugrás. Jól vigyázz, Gunther király, mert az életeddel játszol!

Hatalmas kődarabot hoztak a szolgák. Brünhild borzalmas erővel elhajította, majd maga is a kő után ugrott. Siegfried elcsodálkozott az asszony erején, de egy percig sem tétovázott. Gunther és a láthatatlan Siegfried még messzebbre hajították el a követ, mint Brünhild, majd Siegfried is utánaugrott a kőnek, és magával húzta Gunther királyt is. Így messzebbre ugrottak, mint Brünhild, s mind a három versenyt megnyerték. A valkűr állta szavát, és a vereség után elindult Guntherrel Worms városa felé.

A szép menyasszonyt diadalmasan vitték Wormsba, és senki nem volt boldogabb, mint Kriemhild, hiszen most már az ő házasságának sem volt akadálya.

/Átdolgozta: Dömötör Tekla/

Czárán Gyula: A hat testvér

Miként uralkodó királyi székében,
A Bihar úgy trónol fenn a magosságban,
Ugy néz le ránk onnan légpalotájából; -
Alakján hatalom, arczán méltóság van. - -

Hat vármegye földjén vetette meg lábát, -
Felhők közé nyujtja ősz fejét merészen,
Ugy szivja nedvüket, hogy - mit patakjai
Folyton pazarolnak - pótolja eképen.

Ormairól a szem - mint a szabad madár -
Rónán, hegyen által nagy földet bejárhat:
Majd völgybe száll, majd meg gerinczről-gerinczre
Repdes kedve szerint, mig bele nem fárad. -

Körül, merre nyúlik, - mindenik oldalán
Bővizü szép folyók ömlenek le róla,
S indulnak világgá, a hány, annyifelé,
Czélja mindeniket más irányba vonja. -

Rohan északnak a csacska, szeles Dragán,
A szép szelíd Szamos tart északkeletre; -
Indul dél felé a méla Fehér-Körös,
Habjait ábrándos-lassan hömpölygetve.

S a játszi Aranyos mig szökell keletnek:
Nyugatra kezd futni a csintalan barna,
A Fekete-Körös, - mintha találkozni
Többi testvérivel sohasem akarna. - -

A félénk Jád szalad északnyugat felé,
Vad szakadékok közt rejtőzve, bujkálva. - -
- Mint kerékből küllők: ugy ágaznak széjjel,
Mindenik másfelé, a maga utjára. - -

Rohannak egymástól, futnak szerte-széjjel,
Azt vélnéd, nem jönnek soha világ össze...
...Talán mindegyiket külön tenger várja,
Hová majdan fáradt habjait ömlessze?...

De mi ez? - - Utközben egyebet gondoltak?...
Szétrugó irányuk változik egyszerre...
...Más-más utat vesznek... Keresnek valamit?
S próbálgatják, hol van? arra-é, vagy erre?...

Mintha egy gondolat vinné most mind őket:
Futásuk kezd lassan hason-irányt venni; -
A távolság köztük nem nő már, sőt apad;
És a Tisza felé siet valamennyi. - -

Alig várhatják, hogy ott legyenek nála:
Habjaikat hiven átadják mind annak...
Egyesülnek véle, összeölelkeznek,
Benne találkozva ujra együtt vannak. - -

Minő csodálatos erő lehet itt ez,
Melynek kisugárzik hatalma ily messze?
Hogy utjokból őket kitéritse, vonzza,
Vissza fordithassa, magához vezesse? . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

* * *

Hat testvér-lányka játszott egykor
Ott fenn derült kék ég alatt;
Dalolt emez, - virágot tép az;
Amaz lepkék után szaladt. -

Majd kéz a kézben összefogva
Szökelve körbe lejtenek; -
Majd elbúvik egy a bozótba,
A többi őt hogy lelje meg. - -

Oly jól mulatnak... Egy se látja
A vész-felhőt, mely hirtelen
Az égen feltünik nyugatról,
‘S a más perczben már itt terem. -

Egyszerre elsötétül minden,
Kitört a rémes fergeteg...
A zápor ömlik, zeng az égbolt
Velőköt járó éneket. - - -

Süvölt az orkán; zúg a fenyves; -
A sziklát jégeső veri; -
Sürün csapkodják a hegy ormát
A menny lesujtó kövei. - -

A rémülettől megriadva
Szaladnak szét a gyermekek...
Egymás nevét hiába hivják:
Túldörgi azt a fergeteg. -

Sötét gomolygó felhőködben
Már látni semmit nem lehet...
Elvesztik egymást, futva széjjel
A hegyről le, ki hol mehet...

Jajgatva, sirva tévelyegnek...
Könnyüik árja már patak,
Mely egyre nő, a mig egészen
Patakká sirják magukat...

S futnak tovább... E rém-vadonban
Semerre nincs vezérlő jel...
Egymástól mind messzebbre jutnak,
Testvérire egyik se’ lel...

Talán örökre elszakadtak:
Mindegyik más irányba mén...
Egymást többé viszont nem látják, -
Nincsen hozzája már remény...

Nem is találkoznának össze...
De im’ segitségükre jő
Egy érzemény varázshatalma,
Egy mindig éber ős erő;

Mely áthat bármi messzeségen,
Úgy nyújt felénk segélykezet,
S a rengeteg kietlenében
Miként őrangyalunk vezet; -

Védőleg ott lebeg körültünk,
Veszély, csapás ha fenyeget...
Mi volna más ez érzemény, mint
Az édes anya-szeretet! -

...Hallgassatok ó szent szavára!
Tartsátok hiven az utat,
A merre vonz: ez út anyátok
Keblére ismét eljuttat! - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

...Követni kezdik a bolyongók
Anyjuknak hivó szózatát,
A mely a távol messzeségből
Hozzájuk ösztönkép hat át. - -

S ez érzelem delej-hatalma
Merről feléjük áradoz:
Mind arra futnak; biztos útra
Jutottak már, - egy sem haboz.

Nem tévelyegnek össze-vissza; -
Egymás felé huzódnak már; -
Elvesztett anyjukhoz közelgnek,
Ki rájuk tárt karokkal vár. - -

...S el ér hozzája mind a mennyi,
Keblére sirva könnyeit; -
És hű ölében az anyának
Egymást im újra föllelik.....

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az élet tévutakra térit, -
Utvesztő rengetegbe von; -
Sötétség jobbra-balra gyakran; -
Ezer veszély van utadon. - -

De csillagunk van egy, a melynek
Sugára ottan is vezet,
S még jobban fénylik a viharban:
Az édes anya-szeretet.....

Chassidim legenda M. Buber nyomán: Baalschem ítélete

Élt egyszer Berlinben egy gazdag zsidó ember, akinek a felesége nagyon beteg lett. Az asszony mikor érezte, hogy napjai meg vannak számlálva, azon búslakodott, hogy férje, aki még fiatal és szép ember volt, nagyon hamar fog helyébe másik asszonyt hozni a házhoz. És ezen gondolkodván hirtelen megérezte, hogy ez bizonyosan úgy lesz és az új asszonyt is megérezte, hogy az a fiatal rokon lesz, az az árva leány, akit magukhoz vettek már régen, és aki a ház minden dolgaiban és a nagy üzletben is járatos volt. De mivelhogy ő maga is nagyon szerette a férjét és féltette az a rövid időt melyet oldalánál tölthetett, tehát nagyon irigykedett a fiatal árvára. Ezért az asszony mikor érezte, hogy utolsó órája közeledik, ágyához hívatta férjét és leányrokonát. Azok szerették őt és haldoklását látva lelkük búba borult.

- Ígérjétek meg és kézadással fogadjátok, hogy halálom után nem házasodtok össze.

Ők szerették és sajnálták a haldoklót, ezért szívesen megígérték.

Hanem a halottat elvitték és a házból nyoma és árnyéka is eltűnt. Az élettől hangos házban csak az élők jártak, jártak és találkoztak minden órában egymás fényes szemeibe tekintve és csakhamar megértették, hogy egymást el nem kerülhetik.

Fogadalmukat megszegték és össze akartak kelni. Hanem az esküvő reggelén, mikor vidám tavaszi fény játszott a friss szép menyasszony körül, mikor a nyitott ablakon édes tavaszi levegő lehelt be az egészséges menyasszony fiatal, erős melleit duzzasztva és az egész ház zengett a jókedvtől, akkor egyszerre minden megváltozott.

A menyasszony, akit a nagy szoba közepén öltöztettek, hirtelen elfehéredett és riadtan fordult az ablak felé, mintha azon éppen beugrott volna valaki. Táguló, rémült szemei valamit néztek, ami bejött az ablakon és vértelen remegő ajkai mozogtak, mintha valakivel veszekednék hangtalanul. Azután kezeivel a levegőbe ütött valaki után, aztán háta görbült, mintha az derekát fogta volna át, aztán látszott, hogy birkózik vadul, aztán a torkához kap, mintha egy kezet akarna letépni róla. Aztán elvágódott a földön és meghalt.

Elhívták Berlin legdrágább orvosait, de azok sem tudták feléleszteni és megmondták a boldogtalan vőlegénynek, hogy a menyasszony bizony halott és nincs mit tenni, mint kiteríteni és eltemetni. Hanem a vőlegény kábultan és tehetetlenül állt a szoba közepén és mintha nem hallotta volna, mit beszélnek, senkinek semmire nem felelt, sem pedig utasítást nem adott. Akkor a vendégek riadt és zajgó tömegén keresztül egy vidéki ember furakodott hozzá, és így szólt:

- Uram, hallgass meg engemet, mert én ismerek valakit, aki talán segíteni tud.

A gazdag vendégek bosszúsan gúnyolták a vidéki embert: - Berlin legdrágább orvosai sem tudnak a halotton segíteni, de ez a vidéki tud valakit.

Uram, hallgass meg engemet, mert én tegnap reggel még a Kárpátok tövében voltam az én házamban, mely ott van.

E csodálatos szavakra mindenki elhallgatott és figyelték, hogy a vidéki mit beszél.

- Uram - mondta az ember - én Galíciából való vagyok és egy kocsmám van a Kárpátok tövében az országút mellett. És én tegnap még otthon voltam. Tegnapelőtt éppen naplemente után egy órával kocsi fordult be az udvaromra. De én annak a kocsinak nem hallottam a zörgését, mint más kocsiknak már messziről, sem a kutyák nem ugatták. Néhány férfi érkezett abban a kocsiban és vacsorát és éjszakai szállást kértek. Különösek voltak nagyon az utasok és én megkérdeztem az egyiket, hogy mi járatban vannak?

- Mi nem tudjuk - felelte az - kérdezd meg a mestert. - Csak Baalschem tudja hova utazunk.

A vacsoránál megkérdeztem azt a férfit aki mesterük volt, egy prédikátor az kinek neve Baalschem, hogy mi járatban vannak?

- Holnapután - mondotta ő - Berlinben egy gazdag zsidó ember esküvője lesz, oda utazom, hogy tisztemet ellássam.

- Holnapután?! - kérdeztem megdöbbenve. - Uram, te csúfot űzöl belőlem. Berlin jó néhány száz mérföldnyire van innen és ha sem lovat sem embert nem kímélsz sem pedig magadnak egy óra nyugalmat nem szánsz sem éjjel sem nappal, akkor talán tizednapra ha odaérsz.

Ezt mondtam neki. De akkor Baalschem csodálatos mosollyal mosolygott rám, és így felelt: - Ne aggódj barátom e miatt. Én bízhatom a lovaimban. Sok nagy utat megfutottak már nekem.

Így szólt az idegen prédikátor akit kísérői Baalschemnek neveztek aztán lefeküdt aludni. De én ágyamon ülve virrasztottam egész éjszaka, mert nagyon nyugtalanított ez a csudálatos idegen, és az utazás melyről beszélt. Mert bármennyire hihetetlen is volt amit mondott, nem látszott könnyelmű tréfacsinálónak sem bolondnak. Nagyon szerettem volna vele utazni, hogy magam meggyőződhessem mindenről, és ezen gondolkodva eszembe jutott néhány üzlet, melyet Berlinben köthetnék. Másnap reggel hát megkértem a vendégemet, hogy vigyen magával, és ő beleegyezett. - Holnap reggel ott leszünk - mondotta.

- Befogassak? - kérdeztem.

- Ráérünk - felelte, avval imához látott, és tanítványaival majd délig imádkozott. Aztán jó ebédet rendelt és kényelmesen megebédeltek.

- Befogassak?  - kérdeztem már helyemet sem lelve türelmetlenségemben.

- Ráérünk - felelte Baalschem mosolyogva rajtam, és bölcs beszélgetésbe fogott tanítványaival, és úgy ültek ott majd estig.

Már alkonyodott mikor végre befogatott kocsijába, és én is beültem.

Hanem uram az nagyon csudálatos utazás volt. Amint kifordultunk az udvarból, egyszerre éjszaka lett. Pedig mondom még csak alkonyodott mikor beszálltunk.Baalschem és tanítványai némán ültek a kocsiban. Hanem a kocsi is néma volt. Sem zörgés, sem lovak dobogása nem hallatszott. És mondom, olyan sötétség lett, hogy sem az utat sem a vidéket nem láttam, és nem tudtam többé hol utazunk. Olyan volt néha, mintha a kocsi a föld alá merült volna, mintha mély rejtelmes alagutakban gurult volna a föld közepe felé, és néha olyan volt, mintha a nagy néma kocsi minden súlyát elvesztve anyagtalan könnyűséggel a felhők fölött suhant volna, és úgy éreztem, hogy az én testem is elvész és könnyűség vagyok, mint a gondolat. És csak sötétség volt. Se egy ház, sem egy fa, sem állat, sem ember nem akadt elénk ezen az úton.

Egyszer csak érzem sűrűsödik a levegő az arcomon és a tüdőmben. Aztán derengést látok, mint a hajnalpirkadás. Aztán zökken a kocsi, és földhöz ütődik, és a földön gurul tovább. Nemsokára kutyaugatást hallottunk messziről, majd egy kakas kukorékol, és végre megláttuk az első házat derengeni. És uram, mire a nap felkelt megláttuk Berlin tornyait, és egy félóra múltán megérkeztünk Berlinbe.

És most uram hallgasd tovább. A város szélén szálltunk meg egy kis fogadóban, és Baalschem ott tanítványaival leült, és kényelmes reggelihez látott, és még aztán beszélgettek.

- Nem ma van ama gazdag zsidó ember esküvője? - kérdeztem a prédikátort.

- De igen - felelte ő jóságosan mosolyogva rajtam.

- Hát nem kell-e odamenned? - kérdeztem.

- Még ráérek - felelte.

- Hát nem várnak? - kérdeztem újra.

- Nem várnak, mert nem hívtak - mondta ő még mindig mosolyogva, és az én szívemben erre olyan rémületet éreztem, hogy nem mertem őt tovább faggatni, hanem bejöttem a városba, hogy üzleteim után nézzek. És itt véletlenül befordultam a ti utcátokba, és megláttam kapud előtt az izgatott és síró tömeget, és meghallottam tőlük, hogy házadban mi történt. Akkor hirtelen megéreztem, hogy te vagy az a vőlegény akinek esküvőjére Baalschem Berlinbe jött, és hogy nem véletlenül tévedtem a te utcádba, hanem azért, hogy ezt neked megmondjam.

Így beszélt a vidéki idegen ember, akit a gyászoló násznép körülállt, és a vőlegény, aki eddig kábultan és némán meredt maga elé, mintha senki beszédét nem hallotta volna, megragadta ama vidéki ember kezét és kérte, hogy vezesse őt rögtön Baalschemhez. El is mentek a városszéli kis vendégfogadóba. A mester már várta őket, és rögtön visszafordult velük, hogy a nászházból lett halottasházhoz menjen.

Amikor Baalschem az élettelen asszonyt megpillantotta, a lábához állt és sokáig némán, erősen az arcába nézett. Mindenki lélegzetfojtva reménykedett. Végre megszólalt a mester erős, parancsoló hangon, és az asszonyhoz fordult: - Készítsétek a halottnak az ő halotti ruháit, és végezzétek apáitok szokásait. - Aztán a vőlegényhez fordult, és így szólt: - Küldj gyorsan embereket, hogy menyasszonyod sírját megássák, hogy mi őt mindjárt sírba tehessük.

Ezt hallván mindnyájan reményük vesztve nagy sírásba törtek ki, de Baalschem így szólt: - Én veletek megyek, hogy a halottat kikísérjem. Ti azonban fogjátok a menyasszonyi ruhákat, a fátylat és az ékszereket, melyeket ő maga választott ki magának e mai napra, és hozzátok ki a sírhoz.

Azután a halottat egy nyitott koporsóba tették, és kivitték a temetőbe. Baalschem elsőnek ment  a halottas kocsi mögött, mögötte a vőlegény, és a sok nép reszkető szívvel és kétkedő lélekkel. Mikor a sírhoz értek, Baalschem azt parancsolta, hogy a koporsót nyitva eresszék le a gödörbe, hogy a halott menyasszony arca szabadon nézzen a kék ég felé. Baalschem megtiltotta, hogy göröngyöket dobjanak rá, és két férfit hívott, hogy álljanak mellette és figyeljenek minden intésére. Aztán botjára támaszkodva a sír fölé hajolt, és a halott leány arcára szögezte szemeit. Így állt ott mozdulatlanul, és a tömeg, amely lélegzetfojtva figyelte, úgy látta, mintha testéből elszállt volna a lélek messzire. Széles körben állták körül és egy hang sem hallatszott. Egy félóra múlva Baalschem dermedt arca megrándult, azután intett a két férfinak. Azok gyorsan a sírhoz léptek és látták, hogy a halott leány arca lassan pirulni kezd, és hogy a keble emelkedik és süllyed, mert lélegzik. Akkor Baalschem azt parancsolta, hogy emeljék ki a sírból, és íme a menyasszony ott állt a nép között, egyenesen és csodálkozva körültekintett. Akkor a mester hátralépett, és így szólt a vőlegényhez: - Menj, és add vissza arádra a menyasszonyi fátylakat, és vezesd a baldachinhoz, de egy szóval se említsd, hogy mi történt.

Így szólt Baalschem, és el akart távozni. De a vőlegény arra kérte, hogy ő legyen az, aki frigyüket megáldja.

Hazatértek tehát, és a lefátyolozott menyasszonyt a baldachin alá vezették. Hanem mikor Baalschem megszólalt, hogy az eskető áldást elmondja, a menyasszony felsikoltott, és letépte arcáról a fátylakat, és így kiáltott: - Ez az a férfi!

- Hallgass! - rivallt rá Baalschem, aztán sarkon fordult, és elhagyta a házat.

A menyasszony ijedten elhallgatott, és sokáig senkinek nem magyarázta meg a dolgot. Sok idő múlva, mikor a halálnak és rémületnek minden árnyéka elmúlott boldog életükből, az asszony egyszer így mondta el férjének a történteket:

- Azon a reggelen, mikor a nagy szoba közepén álltam, és engem a menyasszonyi ruháimba öltöztettek, és a nyitott ablakon tavaszi napfény jött be, akkor a nyitott ablakon egyszerre bejött ő: a halott asszony lelke, akinek megígértük, hogy nem házasodunk össze. Bejött az ő akarata és követelte a jogát, és megtámadott engem, hogy megöljön és magával vigyen. És én birkóztam vele, és a lélekkel való harcban lelkem elhagyta testemet, mert nem testben küzdöttünk. Nem tudom, hogy ez hol volt. Sötétségben volt. De hirtelen megdördült felettünk egy emberi hang, és ítéletet mondott:

- Te halott - így szólt ama férfi hangja - kinek nincsen részed már a földi létben, ereszd el az élőt, mert az élőké az élet. Ez a nő és ez a férfi nem bűnösek, ha egymást kívánják, mert azt kellett tenniök, amit nem akartak, hogy lelkük sötét kínját eloltsák.

Hanem a halott lelke még mindig nem eresztett el, hanem még vadabbul és borzasztóbban fojtogatott.

- Ereszd el - rivallt akkor haragosan a hang - nem látod, hogy esküvőre kell mennie. A baldachin vár.

Akkor felébredtem, de nem tudtam semmit, csak mintha valami homályos álomra emlékeztem volna. Hanem mikor a prédikátor áldását meghallottam, megismertem ama férfi hangját, aki ítéletet mondott felettünk.

/Ford.: Balázs Béla/

Japán rege: A kutya és a felesége

Egy fővárosi fiatalember kiment egyszer sétálni a várostól északra, a hívogatóan emelkedő hegyek közé. Ahogy leszállt a nap, egyre jobban eltévedt, és végül már fogalma sem volt arról, hogyan juthatna vissza. Úgy látszott sehol egy menedék. Ez a gond idegesítette egészen addig, amíg meg nem pillantott egy kunyhót mélyen egy völgykatlanban. Végre egy emberi hajlék! És hálatelt szívvel vette arra az útját.

Egy húsz év körüli fiatal lány jött ki, amikor meghallotta a lépteit, és amit látott, az még jobban megörvendeztette. A lány viszont zavartnak látszott, és megkérdezte tőle, hogy mit keres itt. Ő elmagyarázta:

- Nem találtam menedéket éjszakára, és nagyon megörültem, amikor megláttam ezt a helyet.

- Soha senki sem jár erre - válaszolt a lány. - A házigazda hamarosan itthon lesz, és amikor itt lát, azt fogja hinni, hogy a szeretőm vagy. Mit teszel akkor?

- Arra gondoltam, megmondom neki, hogy eltévedtem, és itt szeretnék megszállni.

- Rendben van, ha már nincs mit tenned. Én azt mondom neki, hogy te vagy a bátyám, akit évek óta nem láttam. A hegyek között eltévedtél, és véletlenül kerültél ide. Emlékezz erre! És amikor visszamész a városba, senkinek egy szót se rólunk!

- Megértettem - mondta a fiatalember. - Nagyon köszönöm, és egy léleknek sem fogok beszélni rólatok, ha te így akarod.

A lány bevezette a fiatalembert a házba, és leterített neki egy gyékényszőnyeget, hogy leülhessen. Ezután szorosan mellé ült.

- Én tulajdonképpen - suttogta - egy fővárosi úr lánya vagyok. Ez a lény ellopott, és évek óta azt tesz velem, ami neki tetszik. Néhány perc múlva hazatér. Meg fogod látni, mire gondoltam. Nem mintha nem adna meg nekem mindent, amire szükségem van - zokogta.

Ahogy a fiatalember ki tudta venni a szavaiból, a "lény" bizonyára valami démon lehetett. Megrémült. Közben éjszaka lett, kint pedig felüvöltött valaki.

A fiatalember vacogott a félelemtől. A lány odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Egy hatalmas, fehér kutya jött be. Ő volt a lány férje!

A vendég láttán a kutya megtorpant és ismét felüvöltött. A lány sietve elmondta neki a fiatalemberről szóló történetet, mondván, hogy a fiú a bátyja.

- Olyan boldog vagyok, hogy láthatom! - kiáltotta és zokogni kezdett. A kutya figyelmesen hallgatta. Aztán beljebb jött, és leheveredett a tűzhöz, míg a lány mellé ült, aki kendert kezdett fonni. Később nagyon ízletes ételt tálalt fel. Amikor befejezték, a fiatalember lefeküdt, a kutya pedig visszavonult a belső szobába, és aludni tért a lánnyal.

Másnap reggelit hozott be a lány, és ismét a fiatalember fülébe súgta, hogy ne beszéljen róluk senkinek.

- Gyere el máskor is - mondta -, most úgy tudja, hogy a bátyám vagy! Boldogan megteszek neked mindent, amit lehet.

A fiatalember megígérte, hogy megőrzi a titkot, és még visszatér. Ezután befejezte a reggelit, és útnak indult a városba.

Ám alighogy megérkezett, elfecsegte a történetet mindenkinek. A szóbeszéd gyorsan terjedt, és néhány felbuzdult, bátor ember azonnal útnak akart indulni, hogy lelőjék a kutyát, és elhozzák az asszonyt.

Vezetőjük a fiatalember volt. Az emberek jól fel voltak fegyverkezve íjakkal, nyilakkal és bunkókkal.

- Ott van! - kiáltották, mire előjött a kutya, hogy megnézze, kik érkeztek. Azonnal felismerte a fiatalembert. Visszaugrott a házba, majd ismét feltűnt, maga előtt terelve a lányt. Mindketten a hegyek közé menekültek. A betolakodók sok nyilat lőttek ki rájuk, de egyik sem talált. Ezután üldözni kezdték őket, de a kutya és a lány elmenekült. A fiatalok pedig úgy döntöttek, hogy bizonyára természetfeletti lények, és feladták az üldözést.

Később már a városban megbetegedett az a fiatalember, aki a bajt okozta. Ágynak dőlt, és két-három napon belül meghalt.

A kutya bizonyára egy istenség volt, az a férfi pedig, aki fecsegett róla, valóban nagyon ostoba lehetett.

Többé sohasem látta senki sem a kutyát.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán rege: Mély, mint a tenger

Egy hivatásos sólyomidomár egy megszökött sólymot követett, eközben egyre beljebb jutott a hegyek közé, mígnem észrevett egy sólyomfészket egy magas fa lombjai között. Szerencsés felfedezés volt. Megjegyezte a helyet, hazament, majd visszatért a megfelelő időben, hogy elvigye a fiatal sólymokat.

Vad, elhagyott vidék volt, és a fák egy feneketlen szakadék fölé hajoltak. A fészek, amelyben a fiatal sólymok voltak, magasan az ágak között húzódott meg, és körötte repdestek a szülők. És micsoda sólymok voltak! Semmi kétség, a fiatalok sem lehetnek rosszabbak. Az idomár mindent elkövetett, hogy megszerezze őket, és figyelmetlenül mászott a fára.

Már majdnem elérte a fészket, amikor letört alatta az ág, és ő ráesett egy másik fára, mely egy sziklából nőtt ki közvetlenül alatta. Ott lógott az ágon, se élő, se holt, egy tátongó szakadék és a szikla meredek fala között.

Bár a szolgái biztosak voltak abban, hogy uruk belezuhant a szakadékba, és ott lelte halálát, gondolták, mégis meggyőződnek róla. Óvatosan, egy szikla oldalához tapadva lestek a szakadék mélyére. Miközben a fa levelei eltakarták előlük gazdájukat, így csupán szédülés lett a fáradságuk jutalma. Nem tehettek mást, minthogy hazatérnek, és jelentették úrnőjüknek és gyerekeinek a szomorú hírt, akik könnyek közt vették tudomásul. A család legalább látni szerette volna, hol fekszik a holttest, de a szolgák kétségbeesetten kiáltották:

- Ne, ne, nem emlékszünk pontosan az útra, emellett semmi értelme odamenni! Isten tudja, milyen mély a szakadék! Mi mindent megtettünk, hogy megtaláljuk a mélyben, semmit sem láttunk!

Így hát senki sem ment vissza, hogy megnézze.

A férfi pedig ott szorongott egy kicsiny párkányon, mely alig volt nagyobb egy tálcánál, és csendben szorongatta a fa ágát. Egy apró mozdulat, és darabokra zúzódik a lenti sziklákon. Nem volt mit tenni. Annak ellenére, hogy nem volt szerzetes, hanem sólyomidomár, már gyermekkorától gyakran kántálta a Kannon szútrát, és hitt Kannon kegyelmében. Most is ehhez folyamodott, hogy Kannon segítségét kérje.

Amikor ahhoz a részhez ért, hogy "Szándéka, hogy megmentse a szenvedőket, mély, mint a tenger", úgy tetszett, mintha valamilyen zajt hallana a szakadék mélyéről. Mi lehetett az? Nagyon óvatosan lekémlelt a szakadékba, és egy hatalmas kígyót látott, lehetett vagy három méter, amint egyenesen felé tart. Őt készült megenni, vagy legalábbis nem volt más magyarázata a közeledésére. Most aztán valóban megrémült az idomár, és szíve legmélyéből könyörgött Kannonnak, mentse meg ettől a rettenetes veszélytől.

A kígyó azonban kísérletet sem tett arra, hogy lenyelje, amikor elért oda, ahol a solymász kapaszkodott. Ellenkezőleg, csak kúszott tovább. Úgy látszott, csak az jár a fejében, hogy kimásszék a szakadékból. Talán még rá is kapaszkodhatna a kígyóra - gondolta a solymász -, és így ki is juthatna a szakadékból. Fél kézzel elővette a tőrét, beledöfte a kígyó farkába, hogy legyen miben kapaszkodnia, és így húzatta ki magát a szakadék oldaláról a pereméig. Ahogy felért, megpróbálta kihúzni a tőrét a kígyó testéből, de az olyan szorosan állt benne, hogy képtelen volt megtenni. A kígyó a fegyvert magával víve siklott a következő szakadék felé.

A megkönnyebbülés érzésétől mámorosan rohant volna haza a solymász, de mert napokon át ült mozdulatlanul, étlen-szomjan, annyira elgyengült, hogy vánszorogni is alig tudott. A háznépe éppen az ő emlékére tartott szertartás közepén tartott, amikor betántorgott, nem kis zűrzavart keltve. Sírva beszélte el nekik rendkívüli kalandját, majd evett valamit, és álomba merült.

A következő reggel korán felkelt, kinyitotta a Kannon szútra szövegét, melyet mindig olvasott, és ott találta a tőrét, melyet a kígyó farkába döfött, a következő szavaknál: "Szándéka, hogy megmentse a szenvedőket, mély, mint a tenger."

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán monda: A víziszellem

Nagyon nagy volt a visszavonult Józei császár palotaegyüttese, és miután meghalt, átvezették rajta azt az utcát, amelyet mint Reizei közt ismerünk. Az északi rész gyorsan beépült, és csak a déli őrizte meg annak néhány maradványát, ami valaha ott terült el. Egyike volt ezeknek egy tó.

Egy nyári este egy férfi heverészett a korábbi palota nyugati szárnyának folyosóján. Ez volt az egyetlen épület, amely fennmaradt, hogy azután közrendűek kezébe kerüljön. Ahogy ott feküdt, megjelent egy öregember, lehetett vagy egy méter magas, és megtapogatta a férfi arcát. A férfi, mivel megrémült, úgy tett, mintha aludna, amíg az öregember óvatosan fel nem állt és el nem ment. A ragyogó hold és a csillagok fényében egészen addig figyelte az öreget, amíg a tó partjára nem ért, és el nem tűnt. Mivel a tó emberemlékezet óta nem volt kotorva vagy tisztítva, benőtték a vízinövények, és baljós volt a mélye. A férfi ismét megrezzent a félelemtől.

Az öregember éjszakáról éjszakára visszatért, és megtapogatta azoknak az arcát, akik a közelben aludtak. Mindenki elszörnyedt, aki meghallotta ezt a történetet. Egyszer aztán így szólt egy ember:

- Rendben van, elkapom ezt a fickót!

Ő is lefeküdt a folyosón, mellette egy jó erős kötél.

Csak várt és várt. Már éjfél is elmúlt, és amikor kezdett elszenderedni, érezte, hogy valami hideg ér az arcához. Felugrott, megkötözte a kötéllel a lényt, amely az arcához ért, aztán hozzáerősítette a kötél végét a folyosó korlátjához.

Ezután fényért kiáltott. Ott volt előtte az a lény, egy kis öregember: körülbelül egy méter magas, halványsárga ruhában, és riadtan pislogott a fénybe. Olyan volt, mint akinek nincs már sok hátra. Egyetlen kérdésre sem válaszolt, de egy idő után mosolyogni kezdett, körülpillantott, és megszólalt szomorkás, vékony hangján:

- Adnának nekem egy kád vizet?

Amikor elétették a kád vizet, kinyújtotta a nyakát, hogy jól lássa a tükörképét.

- Tudjátok, én víziszellem vagyok - mondta, majd belevetette magát a kádba. Nyoma sem maradt, bár a kádban csordultig emelkedett a víz. A megcsomózott kötél ott lebegett a víz színén.

A meglepett emberek elvitték a kádat, gondosan ügyelve, hogy egy csepp víz se csöppenjen ki belőle, majd beleöntötték a vizet a tóba. Az öregembert sohasem látták vagy érezték többé.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán monda: Piros szilvavirágok

Élt a főváros nyugati részén egy rangosabb férfi. Egyetlen lánya született, egy édes és kedves teremtés, akinek csodálatos volt a kézírása, mire elérte a tízes éveit, a költészetben való jártassága pedig páratlan. Emellett szakértője volt a zenének, és különösen jól játszott a koto nevű hangszeren.

A családi udvarházban állt jó néhány különös és ügyesen elkészített, fakéreggel fedett pavilon. Fürge patakok futottak át a kerten, amely mindig szép volt, ha nem a tavaszi virágok, akkor a lehulló őszi falevelek tették azzá. És miközben a lány szüleinek egyetlen gondolata ő volt, a lány elmerült a virágok és falevelek látványa okozta gyönyörben.

A kert egyes helyein cseresznye virágzott a tavaszi párában, máshol pedig a szomorúfűz alig kihajtott levelei himbálóztak pompásan a friss szellőben: míg máshol színes levelek borították brokátként a földet, és különböző színű krizantémok fejét húzta le a harmat súlya a magas hagibokrok pelyhes görbületei alatt. De a lány legjobban mégis a piros virágú szilvafát szerette.

Ültetett egy piros virágú szilvafát a szobája elé, és amikor kivirágzott, kinyitotta az ablakát, hogy szüntelenül nézhesse teljesen egyedül. Annyira lenyűgözte a virág illata, hogy egész nap nem mozdult onnan. Nem hagyta, hogy bármi más nőjön a szilvafa közelében, de még azt sem, hogy fészket rakjanak rajta a madarak. Amikor lehullottak a virágok, összegyűjtötte a lehullott szirmokat egy lakktálba, hogy élvezze az illatokat, amíg csak lehetett, szeles napokon pedig gyékényszőnyegeket terített a fa alá, hogy egyetlen szirom se vesszen kárba. Amikor végül összetöpörödtek a szirmok, belekeverte ezeket a füstölőjébe, hogy a végsőkig megőrizze az illatukat.

Időközben megbetegedett, és egyre rosszabb lett az állapota. Hiába sírtak a szülei, hamarosan meghalt. Az apja és az anyja örökre búcsút kellett hogy mondjanak neki, és ezután sohasem tudtak fájdalom nélkül a szilvafára nézni..

Egy napon egy kis kígyó jelent meg a fa alatt. Bár ebben nem látszott semmi különös, a következő tavasszal ismét felbukkant, és el nem mozdult a fa alól. Amikor elkezdtek hullani a szirmok, egyenként szedte föl a szájával, és rakta csomóba. Amikor a szülők rájöttek, hogy a lányuk jelent meg kígyó formájában, kiújult a fájdalmuk. A legtöbb, amit tehettek, az volt, hogy meghívtak két szent életű szerzetest, és a Lótusz szútrát olvastatták velük a fa alatt a lányuk lelkének üdvéért, mindennap egy fejezetet, ahogyan régen is tették.

A kígyó, amely sohasem hagyta el a helyét, minden imát végighallgatott. Az ötödik napon arról a fejezetről beszéltek a szerzetesek, amelyben a Kígyó Hercegnő felajánl a Buddhának egy felbecsülhetetlen drágakövet, és utána egyenesen a nirvánába jut. Ekkor meghalt a kis kígyó a szilvafa alatt. Akik látták, nem tudták könnyeiket visszatartani.

Ezután álmot látott az apa a lányáról. Először szakadt, piszkos ruha volt rajta, és nagyon elesettnek látszott. De odament hozzá egy szent ember, és leszedte róla a rongyait. A bőre aranyszínnel ragyogott, mint egy buddháé. Ezután drága ruhákat adott rá a szent ember és papi átvetőt. Végül fölemelte, és mindketten elszálltak egy rózsaszín felhő hátán.

Így végződött az álom. A lány megdicsőülése a szútra ajándéka volt.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán monda: Leszámolás a varangyos békával

Élt egyszer egy nagy varangyos béka a palotaegyüttes úgynevezett Őrök Kapuja részében. Az emberek állandóan belebotlottak. Minden este szürkületkor jött elő, és úgy ült ott, mint egy kis szikladarab. Senki, aki a palota felé tartott, nem tudta elkerülni, hogy rálépjen és elterüljön, a béka pedig ugrott egyet, és már el is tűnt a homályban. Az egyik áldozat, aki valószínű, hogy megtanulta a leckét, jobban vigyázott a következő alkalommal, de talán éppen ezért lépett rá újból a békára, és ismét elvágódott.

Tanult egy bizonyos diák a császári akadémián, egy igen bolondos fickó, aki mindig hahotázott, vagy legalábbis hangos otrombaságok dőltek a szájából. Fülébe jutott egyszer a béka híre, és elgondolta, esetleg őt is felbuktathatja egyszer, talán, de másodszor már nem, semmi esetre sem.

Sötétedett. Amikor elindult a diák az akadémiáról, megjegyezte, hogy elmegy megnézni egy hölgyet, aki a palotában lakik. A béka meg ott üldögélt az Őrök Kapujában.

- Ó, te vagy az? - kérdezte a diák gúnyos mosollyal. - Hát lehet, hogy mással kitolsz, de velem aztán nem! - mondta, és átugrotta a békát. Közben leesett a kalapja, és a lábának ütődött. - Ugye szeretnéd, ha megbotlanék? - kiáltotta a diák. - Hát majd meglátjuk! - mondta, azzal teljes erőből rátaposott arra, amit a békának gondolt. Valójában a saját kalapját tiporta meg, de a kalap kemény volt, az a fajta lakkozott fejfedő, amelyet az előkelők viseltek.

- Átkozott béka! Ostoba béka! - kiabálta a diák, összeszedve csekély erejét, és taposni kezdte a saját kalapját, ahogyan csak bírta.

Néhány úr kijött, hogy megnézze, mi az a felfordulás odakinn, és előreküldték a szolgákat, világítsák meg az utat. A diák illően térdet hajtott, amikor a szolgák közeledtek. Amint éppen összeakadtak a zilált fiatalemberrel, megkérdezték tőle, mi folyik ott. A diák, mert ő volt az, harsány hangon válaszolt, mint a katonák a csatamezőn.

- Bizonyára hallotok engem - kiáltotta érces hangon. - Az akadémia történelem szakos diákja vagyok, név szerint Fudzsivara no Tingamadzsig, és jelenleg azzal vagyok megbízva, hogy ítélkezzem a felett a varangyos béka felett, amely elgáncsolja az embereket az Őrök Kapujában!

- Mi a fenét hablatyol ez itt össze? - nevettek a szolgák. - Állj fel, hadd lássunk!

Azzal durván talpra állították, miközben elszakadt a köpenye, és önérzetében sértegették. Míg a feje fölött matatott, észrevette, hogy eltűnt a kalapja. Biztosan a szolgák vitték el.

- Miért loptátok el a kalapom? - kiabálta, ahogy a torkán kifért. - Adjátok vissza rögvest! Adjátok vissza!

A szolgák odébb lökték, és elzavarták. Ahogy kimenekült az utcára, elvágódott, és véresre karcolta az arcát, de feltápászkodott, és rohant tovább, miközben az arcát ruhája ujjával takarta el. Addig futott, míg teljesen el nem tévedt. Végül fényt pillantott meg. Egy kis házból jött. De sajna, hiába kopogott az ajtón, a bentiek természetesen nem nyitották ki. Ekkorra már olyan késő lett, hogy nem volt más választása, mint ledőlni az árok mentén. Ott is maradt reggelig.

Amikor hajnalban felébredtek a szomszédok, ebben a szomorú helyzetben találták, és felkiáltottak a meglepetéstől. Ő meg állandóan csak kérdezte, merre menjen, hogy hazajusson.

Tényleg voltak ilyen bolondok a régi időkben - nyilván még a császári akadémián is, mivel a fickó ott volt diák. Milyen furcsa, hogy ilyen ügyefogyott valaki az életben, miközben olyan jól ment neki az iskola.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Számomra ismeretlen szerző: Görög császár lánya

Görög császár lánya
Gyémánt szigeten ül,
Egyedül, egyedül
Tenger közepében.

Csorduló könyei
Habok közé szállnak.
Drága gyöngygyé válnak
Tenger közepében.

Jaj, jaj, császár atyám
Átok ne környezzen,
Lányod szűzen veszszen
Tenger közepében.

Sirjatok, sirjatok,
Byzancz liljomai:
Mért kell elhervadni
Tenger közepében?

Sirjatok, sirjatok,
Byzancz daliái:
Kit tudjak imádni
Tenger közepében?

Szeretek, szeretek
Kinok között mélyen,
Az isten itéljen
Tenger közepében.

Hozzátok fordulok,
Ragyogó csillagok,
A tiétek vagyok
Tenger közepében.

Hozzátok fordulok,
Napnak sugarai,
Jertek, enyhet adni
Tenger közepében.

A csillagok szóltak:
Mi hidegek vagyunk,
Mi hidegen hagyunk
Tenger közepében.

Napsugarak szóltak:
Mi meleg vagyunk,
Mi szerelmet adunk
Tenger közepében.

És a napsugarak
Császárlányhoz jöttek,
Édes viszony szőttek
Tenger közepében.

Piros rózsa fakadt,
Hajnal hasad, pirul,
Gyémántsziget virul
Tenger közepében.

Fehér habok fölött
Tündérek tánczolnak,
Körökben forognak
Tenger közepében.

Éneklő madarak
A szigetre szállnak,
Örömet kiáltnak
Tenger közepében.

Császárlány sugárzik
Áldott állapotban,
dalt zeng szép nyugodtan
Tenger közepében.

Szellő száll keletről
Jó illat a terhe,
Hordja a szigetre
Tenger közepében.

Szellő száll keletre
Hirt visz egy királynak:
Segits a szép lánynak
Tenger közepében.

Király jön a partra,
Hunok nagy királya,
A császárlányt szánja
Tenger közepében.

Selyem zsinórt nyilon
Bocsát a szigetre,
Ki gondolt vón' erre
Tenger közepében?

Császárlány a zsinórt
Két kezébe fogja,
Magát vizbe dobja
Tenger közepében.

A part felé húzzák,
Lebeg mint a szírén,
Öröm ül a szivén
Tenger közepében.

A hun király bámul
Bájost tündért látva,
De kitől lőn áldva
Tenger közepében?

A nap sugarai
Én hozzám szállottak,
Szerelmet vallottak
Tenger közepében.

Hun király a leányt
diszszekérre teszi,
Udvarba vezeti
Hunok országában.

Hunok országában
Udvarba vezeti,
Bársonyra fekteti
Rózsákkal befedi.

Mire hajnal támad,
Két fiu születik:
Királynak születik,
A jósok hirdetik.

Egyik a másikat
De meg fogja ölni,
Csak egyik fog élni,
Világ ura lenni.

Jósok jól jósoltak:
Az egyik gyilkos lett,
De nagy, hatalmas lett,
A világ ura lett.

Nevén emlegették
Attila királynak,
Isten ostorának,
Világ csapásának.

Merre szellő lengett,
Merre sugár fénylett,
Kardja villant, rémlett,
Föld, nép övé lett.

Ma is hol szellő jár,
Hol csak sugár ragyog,
Attila emléke
Dicsőségben ragyog.

Kelta monda: Gawain úr és a zöld lovag

Artúr, a britek legnagyobb királya kerekasztalának lovagjai körében ünnepelte Camelotban a karácsonyt. A hősök éppen lakománál ültek: a szolgák trombitaszóra hordták föl a válogatott ételeket: De alighogy az első fogást körbekínálták, szokatlan lárma harsant: egy félelmetes lovag ugratott a csarnokba, valóságos óriás, akinél nagyobbat a világ még nem látott. Sudár és hatalmas volt, minden tagja súlyos, minden porcikája csupa erő, karja hosszú, és rajta az izom kemény, mint a vas. Tetőtől talpig zöldbe öltözködött: feszes zöld ruha simult testére, prémes zöld köpönyeg borult a vállára. Sarkantyúja színarany, nyerge madarakkal és pillangókkal kivarrva, s kengyele, kápája zöld drágakövektől ragyogott. Haja dúsan omlott a vállára, bozontos szakálla lefolyt a mellére. Paripája is zöld volt, aranyszálak fonva sörényébe, farkalója is zöld, csengőkkel teleaggatva. De a lovag nem viselt se sisakot, se páncélt, keblét sem óvta pajzs: egyik kezében olajágat tartott, másikban élesre fent zöld acélszekercét.

A zöld lovag beugratott a csarnokba, nem bántott senkit, nem is köszönt senkinek, hanem egyenest a főhely felé léptetett. Csak akkor szólalt meg, mikor odaért: azt mondta:

- Ki a feje ennek a lovagi társaságnak? Azt szeretném látni, azzal kívánnék beszélni.

Körülpillantott, a leghatalmasabb lovagot kereste, azt, aki az első, a legkülönb mind között.

Akik a teremben voltak, elámultak, amikor meglátták pázsitzöld lován a zöld lovagot, s mindannyian elnémultak, mintha álomba estek volna, részint riadalomból, részint udvariasságból.

Artúr király a főhelyen ült, onnét figyelte, mi történik, s onnét köszönt rá szíves barátsággal az idegenre:

- Üdvöz légy, lovag! Én vagyok e ház ura, Artúr. Szállj le a lovadról, és ülj közénk, hadd tudjuk meg, mi a kívánságod.

- Nem az a dolgom, hogy közétek üljek - felelte a lovag. - Én a bátrak bátrait keresem, a legvitézebbeket azok közt, akik fegyvert viselnek, a legkiválóbb lovagokat a világon, hogy próbára tegyem őket. Hallottam nagy hírét udvarodnak, az hozott ide. Kezemben olajág, arról láthatod, hogy szándékom békés: ha háborút akarnék, pajzsomat, dárdámat aligha hagytam volna otthon. Ha valóban olyan bátrak vagytok, amilyennek a világ hírel benneteket: rajta, álljatok elébem.

- Ha viadalt kívánsz, lovag úr - felelte Artúr -, abban nem lesz hiányod.

- Viadalt nem kívánok - mondta a lovag. - Hogyan is kívánnék, mikor csupa pelyhes állú gyermek ül itt a padokon körben! Ha fegyverben, vitézi ménen volnék: nincs itt egyetlen ember, aki velem megmérkőzhetne. Másfajta karácsonyi ajándékot kérek én, Artúr király, a te udvarodtól. Körös-körül csupa bátor harcost látok: akad-e köztük olyan merész, aki hajlandó vágást ejteni rajtam, de azzal a föltétellel, hogy majd visszakapja tőlem? Kezébe adom szekercémet, és kiállom a csapását. Egyévi és egy heti haladékot kap tőlem: annak elmúltával visszaadom a vágást.

A vitézek már eddig is csodálkoztak az idegen lovagon, de a félelem csak most bénította meg igazában a nyelvüket. Az ismeretlen pedig fölágaskodott nyergében, körüljáratta rőt szemét a csarnokon, összevonta zöld szemöldökét, és szakállát simogatva várta a választ. De nem kerülközött senki, aki szavát szóval viszonozta volna.

- Mi az? - nevetett föl. - Ez volna Artúr udvara, melynek híre bejárta a világot? Hát egyetlen ember egyetlen szóval semmivé teszi a kerekasztal hírnevét? Hiszen mindenki reszket itt félelmében, és senki nem meri megejteni a vágást!

Így szólt, s olyan hangosan nevetett hozzá, hogy Artúr királynak szégyenében arcába szökkent a vére, s mint valami vihar, rázta meg a szörnyű indulat.

- Senkit nem látok - mondta -, aki hetvenkedő szavaidtól félne. Add ide a szekercédet, hadd tegyek eleget a kívánságodnak.

Megragadta a szekercét, és megcsóválta: a zöld lovag pedig nyugodt arccal állt előtte. Olyan higgadtan, mintha csak borozgatott volna az imént, levetette a kabátját.

Ekkor Gawain úr, a király unokaöccse, aki a király mellett ült, odakiáltott nagybátyjának:

- Nem illik, hogy te magad vállalkozzál a dologra, mikor annyi bátor vitéz ül asztalodnál! Én vagyok köztük a leggyöngébb, jól tudom, de a te véred folyik ereimben, éppen ezért kérlek: hadd álljak szembe én a zöld lovaggal!

Körben a helyeslés moraja hangzott, a mindannyian kérték a királyt, hagyja Gawainra a dolgot.

Az ifjú térdre ereszkedett a király előtt. Fölvértezték, Artúr pedig megáldotta, és a lelkére kötötte, őrizze meg mind a keze, mind a szíve nyugalmát. Azzal Gawain fogta a szekercét, és szembeállt ellenfelével.

- Hogy hívják ezt a vitézt? - kérdezte a zöld lovag.

- Gawain vagyok - felelte a derék hős -, vállalkozom rá, hogy megejtsem rajtad a csapást, amit kívánsz, bármi történjék is: s egy év s egy hét elteltével állok majd csapásod elébe, s el fogom tűrni, bármilyen fegyverrel tedd, de egyedül csak tőled, és senki mástól széles e földön.

- Hidd meg - mondta az idegen -, ínyemre van, Gawain úr, hogy a te kezedtől szenvedjem el a csapást, amit itt kerestem. Előbb azonban add a szavadat rá: a határidő leteltével fölkeresel engem, hogy megkapd a jutalmat a csapásért, melyet ma e bátor sereg előtt rám mérsz.

- Hol keresselek? - kérdezte Gawain. - Hiszen azt sem tudom, hogy hívnak, sem azt, hol tartod udvarodat. Nevezd meg magad, és esküszöm rá, fölkereslek.

- Mihelyt a csapást rám mérted, megmondom, hol keress - felelte a zöld lovag. - Hanem most láss dologhoz!

Lehajtotta kissé a fejét, hosszú haját félresimította, s úgy tartotta csupasz tarkóját a csapás elébe. Gawain pedig meglendítette a szekercét, és rásújtott vele a zöld lovag tarkójára, úgy hogy éle átvágta a lovag nyakát, és lemetszette fejét a törzséről.

Az, bár testéből sugárban dőlt a vér, se meg nem ingott, se el nem zuhant: előrelépett, és gyors mozdulattal fölkapta a földről levágott fejét. Aztán lovához ment, zablán ragadta, nyeregbe ugrott, fejét pedig hajánál fogva, a kezében tartotta. Megfordult, és arcát szembefordította a bátrak bátrával. A levágott fő pillái megrebbentek, ajka megmozdult, s így szólt:

- Ügyelj rá, Gawain, hogy idejében indulj fölkeresésemre, ahogyan megígérted. A zöld kápolnánál fogod visszakapni a csapást, amit nekem adtál. Egy év s egy hét elteltével gyere el a zöld kápolnához, különben mihaszna gyáva a neved!

Azzal kevélyen megfordult, és kivágtatott a csarnok kapuján. Lovának patája alatt szikrákat vetett a kövezet. Senki sem tudta, honnét jött, és hová megy.


Telt-múlt az idő: lassacskán végére járt az év. Mindszentek napján Artúr király lakomát adott unokaöccse tiszteletére, akiért valamennyien, akiket meghívott, udvarának hölgyei és lovagjai tiszta szívből aggódtak: de azért igyekeztek tréfáikkal fölvidítani. Gawain lovag pedig másnap hajnalban fölfegyverkezett, búcsút vett Artúrtól és kerekasztalától, a soha viszont nem látásra - ahogyan mindannyian gondolták -, s útnak indult. Keresztüllovagolt az egész angol királyságon: nem volt se társa, se kísérője, akivel szót válthatott volna: ment, ment, kettesben a lovával, és végül beért Wirral rengeteg vadonjába. Akivel csak találkozott, attól mind megkérdezte, merre találja a zöld lovagot meg a kápolnáját, de tudakozódására senki sem tudott válaszolni: senki nem látta a zöld lovagot, senki sem hallott felőle. Meredek sziklák közt vergődött, vad zuhatagok szegték útját, kígyókkal és farkasokkal kellett viaskodnia: de mindez a sok szenvedés semmi sem volt ahhoz képest, amit a jeges téli viharok miatt kellett kiállania. A zuhogó jégeső majdnem agyonverte, s páncéljában a puszta földön hált. Karácsony reggelén egy elvadult, ősrégi tölgyesen lovagolt keresztül. A mogyorófákat és csipkebokrokat vastag moha lepte: az ágakon szomorú madarak gubbasztottak, s éhükben meg a fagytól keservesen csipogtak. Gawain nagyot fohászkodott: bárcsak találna emberi hajlékot ezen az elátkozott vidéken! Abban a minutában kerek dombot pillantott meg az erdő közepén, és a domb tetején egy várat. Arrafelé ügetett, és csakhamar a főkapuhoz ért.

- Hallod-e, jó ember - szólt föl az őrnek, aki a bástyán vigyázott -, megtennéd-e, hogy szólsz e vár urának, és szállást kérsz nekem tőle?

- Szólok, hogyne szólnék - felelte az őr. - Tudom én, hogy szívesen látnak itt téged.

És nyomban leereszkedett a fölvonóhíd: kitárultak a kapuk, és Gawain belovagolhatott a várba. Nemes apródok siettek elő a köszöntésére, és lecsatolták sisakját, pajzsát, páncélját. Aztán bevezették a csarnokba, a vidáman pattogó tűz mellé.
S ekkor előjött lakosztályából a várúr is.

- Üdvöz légy minálunk - mondta. - Amit csak látsz, tekintsd a magadénak, rendelkezzél vele kedved szerint.

Gawain szemügyre vette a vendéglátó gazdát: hatalmas dalia volt, mellére dús szakáll borult, arca tüzesen lángolt. Köszöntésére Gawain is szép köszöntéssel válaszolt, majd követte egy pompás lakosztályba, ott levetette lovagi zubbonyát, és fényes ünneplőt öltött. Nem sokkal azután asztalt terítettek, és dús lakomához telepedtek. Utána számtalan kérdést tettek föl Gawainnak, s ő megmondta a nevét és azt, hogy Artúr király udvarába tartozik. A várúr, ahogy ezt meghallotta, örvendezve fölnevetett, s mind, akik a teremben voltak, elégedetten mosolyogtak. Lakoma után a kápolnába vonultak vecsernyére: ezen a palotahölgyei kíséretében a várúr felesége is megjelent. Szebb volt a legszebb királynőnél, fejéke gyöngyösen csillogott, keble és nyaka fehérebb volt a frissen esett hónál. Gawain hódolattal köszöntötte, és kérte, hadd lehessen szolgálatára.

Elmúlott karácsony ünnepe, és Gawain szerette volna folytatni útját. A várúr azonban váltig marasztalta, és megkérdezte tőle, mi vitte rá, hogy röviddel karácsony előtt otthagyja Artúr király udvarát.

- Uram- felelte Gawain -, nagy és erős kötelesség szólított el Artúr király udvarából. Anglia-szerte keresek egy helyet, de sehol sem találom: ezért kérlek, uram, mondd meg nekem őszintén: nem hallottál-e a zöld lovagról és az ő zöld kápolnájáról? Megesküdtem, hogy újesztendőre ott leszek, és már csak három napom van a határidőig: márpedig inkább meghalnék, semhogy szavamat szegjem.

- Sose búslakodjál - felelte a várúr. - Idejében megmutatom neked a zöld kápolnát: mindössze két mérföldnyire van innét. Ezért maradj csak nyugodtan még három napig, és mulasd magad kedved szerint.

- Köszönöm, uram, a szavaidat - mondta Gawain örvendezve. - Most, hogy sorsom végére jár, szívesen maradok, és engedelmeskedem akaratodnak.

- Jól van - válaszolta a várúr. - Ha engedelmeskedni akarsz akaratomnak, teljesítsd egy kérésemet.

- A te dolgod, uram, hogy parancsolj, s az enyém, hogy eleget tegyek parancsodnak.

- Fáradt vagy a nagy úttól, maradj nyugodtan a szobádban délebédig, és pihenj. Akkor vezesd asztalhoz a feleségemet, és mulassatok együtt, amíg hazatérek. Én ugyanis kora hajnalban kimegyek vadászni.

Gawain megígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogyan a várúr kívánja. De ez még nem fejezte be a mondókáját.

- Amit pedig az erdőben ejtek - tette hozzá -, neked adom: elcserélem arra, amit te nyertél napközben.

Gawain beleegyezett ebbe a föltételbe is, azzal elváltak.

Másnap kora hajnalban talpon volt az egész várnép, nyergeltek, lóra kaptak, és kilovagoltak gazdájukkal vadászni. Gawain úr pedig pompás függönyök mögött feküdt ágyában: s ahogy ott szendergett, egyszerre csak neszt hallott az ajtó felől. Fölemelte fejét, és kikukkantott az ágyelő függöny résén: a várúr gyönyörűséges feleségét látta, amint belép, gondosan bezárja maga mögött az ajtót, és elindul az ágy felé. Az ifjú elszégyellte magát, gyorsan visszatette fejét a párnára, és lehunyta a szemét, mintha aludna. Az úrnő meg széjjelhúzta a függönyt, leült az ágya szélére, és várta, hogy fölébredjen.

Gawain nem tudta mire vélni a dolgot, tovább is alvást színlelt, s úgy leselkedett: aztán hirtelen kinyitotta szemét, és kezét mellére tette, mint aki hirtelen veszélytől óvakodik.

A szépséges hölgy pedig így köszöntötte:

- Jó reggelt, lovag: te aztán igazán hétalvó vagy, hogy csak így be lehet sétálni a szobádba!

- Jó reggelt - válaszolta Gawain. - Örömest vagyok a szolgálatodra, hölgyem, de engedd meg, hogy előbb fölkeljek és felöltözzem, úgy jobban tudunk társalkodni.

- Szó sincs róla, szép lovagom - mondta a hölgy. - Csak maradj nyugodtan ágyadban: úgy akarok beszélgetni a lovagommal, ahogyan megleptem. Tudom ki vagy, hiszen Gawain urat az egész világ becsüli, s messze földön híre jár tisztességének és lovagi erényinek. Ezért örömest kedveskedem neked, uram.

- Méltatlan vagyok én arra, hogy te nekem kedveskedjél - felelte Gawain.

- Márpedig én, ha újra férjet kellene választanom, rajtad kívül senkit sem választanék, hanem egyedül csak téged választanálak!

- Boldog vagyok, hogy ennyire becsülsz - felelte Gawain -, és biztosítlak róla: nincs az az apród, aki nálam hívebben tudhat szolgálni téged.

Így beszélgettek egész délelőtt, de Gawain közben mindegyre az elkövetkező viadalra gondolt. A hölgy pedig, mikor az idő délre járt, fölállt, megcsókolta Gawain urat, és eltávozott. Akkor Gawain szolgálattevő apródjaiért kiáltott, felöltözködött, és bevonult a lakomaterembe. Ott együtt költötték el az ebédet a várúrnővel, s utána az egész napot tréfával és játékkal töltötték el.

Ahogy bealkonyult, megjött a várúr, és Gawain illendően elébe ment, hogy fogadja. Az úr egybehívta népét a csarnokba, ott kiterítette a zsákmányt, és vendégéhez fordult:

- Elég busásnak találod?

- Hét esztendeje nem láttam tél időben ilyen zsákmányt! - hangzott a válasz.

- S ez mind a tiéd - folytatta a házigazda -, úgy, ahogyan szerződtünk.

- Valóban: az viszont, amit én nyertem itt, amíg te távol jártál, legyen a tiéd.

Azzal átkarolta a várurat, és megcsókolta.

- Ez az én zsákmányom - mondta -, ennél többet nem szereztem.

Azzal lakomához ültek, majd mikor elérkezett az ideje, nyugovóra tértek.

Másnap is minden ugyanígy történt, azzal a különbséggel, hogy Gawain két csókot kapott a várúrnőtől, és este ő is kettőt adott a várúrnak a zsákmányért cserébe.

Harmadnap kora hajnalban ismét kiment vadászni kíséretével a vendéglátó házigazda: ezúttal rókára vadászott. Gawain békességgel aludt ágyának gazdag függönyei mögött. A várúrnő azonban megint fölkelt, gyönyörű köpönyeget kanyarított magára, és beosont hozzá. Ablakot nyitott és fölkiáltott:

- Ó, uram, hogy tudsz ilyenkor aludni, hiszen rád süt a nap!

Gawain éppen a ráváró viadalról álmodott, s most egyszerre fölriadt. A várúrnő föléje hajolt és megcsókolta.

- Ha már el kell válnunk egymástól, kedvesem, adj nekem valami emléket, ha mást nem, egy fél kesztyűt legalább, hadd legyen valamim, ami eszembe juttat, ha elfog a bánat.

- Sokkal nemesebb vagy te annál, úrnőm, mint hogy én ajándékot adhatnék neked!

- Hát ha már én nem kapok tőled semmit, legalább azt engedd meg, hogy én adjak neked emléket.

Így szólt a szép hölgy, és lecsatolta aranyszőttes zöld selyemövét.

- Nem kell nekem ajándék - felelte Gawain. - Egyszerű vándorlovag vagyok, nem hordok magammal kincsesládikát, nincs mivel viszonoznom a nagylelkűségedet. Ne haragudjál hát rám, ha visszautasítom ajándékodat, hiszen egyebekben mindenben hűséges szolgád vagyok.

- Azért utasítod vissza ezt az övet, mert túlságosan szegényes? Nem olyan értéktelen, amilyennek látszik: megbecsülnéd, ha tudnád, milyen varázserő lakik benne. Mert aki magát ezzel a zöld szalaggal felövezi, azon semmi csapás vagy sújtás nem fog.

Gawain lovag gondolkodóba esett: eszébe jutott a reá váró viadal, és hogy ki tudja, nem veszi-e majd jó hasznát a zöld kápolnánál ennek a hímes pántnak. Elfogadta hát, és megígérte, hogy titokban tartja a dolgot. A várúrnő erre harmadszor is megcsókolta, és eltávozott.

Gawain fölkelt, fölöltözködött, és az övet jól elrejtette. Tovább aztán ez a nap is úgy telt, mint az előző kettő, mindaddig, amíg este meg nem érkezett egyetlen elejtett rókával a várúr. Gawaint ott találta a csarnokban a tűznél, vidám tréfálkozásban a feleségével. Az ifjú fölállt a jöttére, és megcsókolta, úgy, ahogyan megegyeztek, az övet azonban eltitkolta előle.

- Jól látom, jól ment a sorod - mondta a lovag. - Én egész nap hajszoltam magamat, s egyebet sem szereztem, mint ennek a hitvány rókának a bundáját: bizony, ez kevés ilyen kincsekért cserébe.

Másnap volt újév napja. Keményen fagyott, zúgott a vihar, sűrűn hullott a hó, és az örvénylő szél nagy hófuvatokat emelt a völgyekben.
Gawain keveset aludt ezen az éjszakán, minden kakasszóra fölriadt, s már jóval hajnal előtt bekiáltotta szolgálattevő apródját, és a fegyverzetét kérte tőle. Fölcsatolta vértjét, de előbb derekán kétszer körültekerte az övet, amit a várúrnőtől kapott. Virradattal aztán köszönetet mondott szívességéért a várúrnak, búcsút vett tőle, nyeregbe vetette magát, s útnak indult arra, amerre a kíséretére rendelt csatlós vezette.

Hegyen-völgyön át lovagoltak, tar erdőn keresztül, fagytól pengő sziklák közt: fölöttük sötét az ég, útjuk mentén a lápokon köd borongott, s fejükön hósipkával, lebernyeges ködköpenyükben hallgattak a halmok. Mentek, mentek, míg föl nem kelt a nap: akkor egy magas domb tövében találták magukat. Hó födte a dombot: a csatlós megállította Gawaint.

- Elvezettelek idáig - mondta -, s innét már nincs messze a hely, ahová oly hevesen kívánkoztál. Csakhogy az a hely szerfölött veszedelmes. Pusztájában lakik egy ember, aki senki fiának nem irgalmaz: ezért azt tanácsolom neked, fordulj meg, és távozz innét, mert különben véged lesz, még ha húsz életed volna is.

Gawain megköszönte a jóakaratú intelmet, de azt mondta: az élete árán is a kápolnához akar menni.

- Hát ha mindenáron letettél az életedről, én nem állok utadba - mondta a csatlós. - Jól szorítsd meg a sisakod szíját, jól markold meg a lándzsádat, és vágj neki ennek a szirti ösvénynek: addig ügess rajta, míg a völgy aljába nem érsz. Ott, bal kéz felől, a szurdokban megtalálod majd a kápolnát. Ég veled, nemes Gawain lovag, mert nincs a világnak az a kincse, amiért én innét akár csak egy tapodtat is továbbmennék.

Így szólt, azzal elügetett, és magára hagyta Gawaint. Az meg átvágott a völgyön, és sehol életnek semmi nyomát nem találta: egyebet sem látott, mint meredek sziklákat, s mintha még az árnyékok is vad fenyegetéssel meredtek volna rá. Egy idő múlva egy zuhogó patak mellett egy kerek dombot pillantott meg: odaügetett, és a lovát egy faághoz kötötte. Aztán körüljárta a dombot: kétfelől nyitva volt, olyasformán, mint egy zöld lombbal borított boltozat.

"Ez arra való hely, hogy a zöld lovag ájtatoskodjék benne" - mondta magában, és fején sisakjával, kezében a lándzsájával nekivágott a dombnak. Ám abban a pillanatban a patak túlsó feléről különös, vad zúgás hallatszott: éles csisszenések, mint mikor kaszát fennek, és dohogás,
mint mikor malomkerekek alatt csobog a víz: és morgott és dübörgött valami, hogy hallani is iszonyat volt.

"Nincs az a lárma, amitől én megijednék, ha az életem megy is rá!" - mondta magában Gawain, aztán fennszóval így kiáltott:

- Van-e itt valaki, aki hajlandó szót váltani velem? Mert én vagyok itt, Gawain lovag, és most álljon ki, akinek dolga van velem!

- Várj! - dördült meg feje fölött, a túlsó parton egy hatalmas hang. - Mindjárt megkapod, amit egykoron megígértem.

Az egyik sziklaüregből, kezében széles szekercét lóbálva, a zöld lovag lépett ki, zöld kabátban, vállára omló zöld hajjal, mellére boruló zöld szakállal. Átugrott a patakon, és kemény lépésekkel Gawain felé tartott. Az meg így szólt hozzá:

- Isten hozott, Gawain - köszöntötte a zöld lovag. - Derék ember vagy, szavadnak álltál, s idejében eljöttél. Tudod, miben állapodtunk meg. Vedd le hát a sisakodat, és fogadd a csapásomat.

Gawain kissé meghajolt, és félelem nélkül tartotta oda csupasz nyakát. A zöld lovag pedig fölemelte iszonyú szerszámját, és rettenetes erővel lesújtott.

Gawainnak megrázkódott kissé a válla, ahogy az éles vas a nyakához közeledett. A zöld lovag erre visszafogta fegyverét, és kevélyen így szólt:

- Te volnál az a Gawain lovag, akit olyan sokra tartanak, s aki soha, semmilyen seregtől sem félt, se hegyen, se völgyön? Hiszen még fájdalmat sem éreztél, és máris inadba szállt a bátorságod! Gawaintól bizony nem vártam volna ilyen gyávaságot. Bezzeg én meg se rezdültem, mikor lesújtottál rám. Fejem a lábad elé perdült, de jottányit sem tágítottam: én vagyok hát a derekabb férfi.

- Egyszer elhúzódtam, de másodszor nem teszem, ha a fejem a sziklákra gördül is. Hanem igyekezzél, s végezz már velem! Kiállom a csapásodat, és rezdülés nélkül várom, hogy szekercéd lesújtson. Szavamat adom rá.

- Hát tartsd is meg - felelte a zöld lovag: fölemelte a szekercét, és megcélozta Gawain nyakát, de az utolsó pillanatban visszafogta a fegyvert.

Gawain nyugodtan várt, egyetlen porcikája sem rezdült: olyan nyugodtan állt ott, mint egy fa, mely ezer és ezer gyökérrel kapaszkodik a földbe.

- Most látom, higgadt a szíved - mondta a zöld lovag -, most már lesújthatok rád.

- Rajta, rajta, kevély ember! - kiáltotta ingerülten Gawain. - Mit késlekedel annyit? Még a végén azt hiszem, neked szállt inadba a bátorságod.

- Hát ha ilyen fennen beszélsz velem, nem halasztom tovább a dolgot - felelte a zöld lovag, és szemöldökét összevonva, ajkát összeszorítva nekikészült a csapásnak. Magasba emelte fegyverét, és lesújtott vele Gawain csupasz nyakára. Kemény csapás volt, de a lovagnak éppen csak a bőrét sebezte meg, úgyhogy kicsordult a vére.

Ahogy a hős ifjú megpillantotta tulajdon vérét a havon, gyorsan fölkapta és fejébe nyomta sisakját, aztán kirántotta villogó kardját, és haragosan így szólt:

- Hagyj föl csapásaiddal, ember! Egyet védekezés nélkül kiálltam, de többre nem kötelez a szerződésünk! Ha még egyet megkockáztatsz, azon nyomban visszaadom neked!

A zöld lovag szekercéjére támaszkodva végigmérte Gawaint, ahogy ott állt előtte bátran és büszkén.

- Ne haragudjál, lovag úr - mondta -, semmi jogtalanság nem esett rajtad. Kétszer megcéloztalak, mert kétszer kaptál csókot szép feleségemtől, de visszafogtam a szekercémet, mert megadtad nekem mindkét csókot, ahogyan megállapodtunk. Harmadszor azonban hibáztál, ezért adtam egy könnyű csapást neked. Azt az övet, amelyet a feleségemtől kaptál, nekem szőtték. Igaz, az övet eltitkoltad előlem, de én nem ócsárollak emiatt, mert nem galádságból tetted, hanem azért, mert szereted az életet.

Gawain lesújtottan állt: vére arcába csordult, és szégyenében magába roskadt.

- Átkozott legyen minden gyávaság és galádság! - kiáltotta.

Azzal lerántotta magáról az övet, és odavetette a zöld lovagnak.

- Sose szégyenkezzél - mondta az mosolyogva. - Attól a kis hibától, amit vétettél, azért még éppolyan makulátlannak tartalak, mintha bölcsődtől fogva soha semmi bűnt sem ismertél volna. Fogd csak ezt az aranyszőttes övet, neked adom emlékül a kalandról, amit a zöld kápolnánál kiállottál. Most pedig gyere velem a váramba, ünnepeljük meg együtt az újesztendőt.

- Nem - felelte Gawain. - Fizesse meg az ég a szívességedet: én tiszteltetem a feleségedet, aki megkísértett. A zöld övet pedig életem folytáig hordani fogom, hogy örökké emlékeztessen botlásmora. Valahányszor elfog a kevélység, elég lesz csak egyetlen pillantást vetnem erre a pántra, és azon nyomban eszemre térek.

Így váltak el egymástól: a zöld lovag visszatért várába, Gawain pedig hazalovagolt Artúr király udvarába. Ott nagy örömmel fogadták, a király és a királyné csókkal üdvözölték, és kikérdezték kalandos útja felől. Gawain apróra mindent elmondott nekik, és nem hallgatott el semmit előlük. Haragtól és szégyentől könnyes szemmel mutatta meg tarkóján a sebet, melyet botlásáért kapott. A király és lovagjai meg váltig vigasztalták, s a kerekasztal valahány hölgye és vitéze erős fogadással megfogadta, hogy eztán Gawain kedvéért ugyanilyen zöld szalagot hord a ruháján.

Így is történt, s a kerekasztal híre-neve a szalagra is átszállt: aki azt viselte, annak tisztelet és becsület járt széles e világon.

/Átdolgozta: Rónay György/

Japán monda: A templom harangja

Egy nap egy agg szerzetes tűnt fel a Kojadera-templomban Szeccu tartományban, és elmondta a papnak, hogy úton van a nyugati tartományokból a fővárosba.

- De olyan öreg vagyok, hogy teljesen kimerültem - folytatta. - Egyszerűen nem tudom folytatni az utam. Talán nincs kifogásod az ellen, hogy megpihenjek egy kicsit a templomodban. Vagy tudnál valamilyen más helyet ajánlani, ahol meghúzhatnám magam?

- Most így, hirtelen nem jut eszembe egy sem - válaszolta az apát. - Ha a főcsarnok körüli folyosón maradsz, még meghűlhetsz.

- De mi lenne, ha a harangtornyot választanám? Az teljesen zárt.

- Nagyszerű! Jó ötlet - mondta a pap. - Az épp neked való hely. És jó lenne, ha harangoznál is.

Az öreg szerzetes elégedettnek látszott, a pap pedig fölvezette, egyenesen a harangtoronyba.

- Itt van a harangozó tatamija - mondta. - Rendezkedj be otthonosan!

Amikor összeakadt a pap a templom harangozójával, elmondott neki mindent az idevetődött öreg szerzetesről és leírta, hogyan szállásolta el a harang tövében.

Azt mondja, elvégzi a harangozást is - folytatta a pap -, szóval ne zavartasd magad miatta, amíg itt van.

A harangozó zokszó nélkül tudomásul vette a pap szavait.

Az agg utazó két napig harangozott. A harmadik nap reggelén úgy gondolta a harangozó, hogy megnézi, mit csinál az öreg.

- Hahó! - kiáltott fel a torony lábától. - Ott vagy? - kérdezte, majd beljebb került.

A bámulatosan magas öreg szerzetes teljes hosszában a padlón hevert szánalmas öltözékében. Halott volt. A harangozó gyorsan visszafordult, és sietett, hogy megkeresse a papot.

- Meghalt az öreg - nyögte ki. - Mit tegyünk?

Az apát egyenesen a templomba sietett, hogy maga is meggyőződjék a szörnyű hír igazáról. Nem tévedett a harangozó. A szerzetes halott volt. Bekucskta a harangtorony ajtaját, és szólt a szentély szerzeteseinek.

"Ezt jól megcsináltam! - dörmögte magában visszafelé. - Óriási ötlet volt beengedni a toronyba! Most aztán az egész templom tisztátalanná vált miatta."

De most már túl késő volt mérgelődni. Szólni kell néhány falusinak, hogy jöjjenek, és vigyék el a testet.

Sajnos közelgett a falusiak szentélyének ünnepe, ezért azonnal rávágták:

- Most pont nem tudunk elmenni, mert nem akarunk tisztátalanná válni.

Végül nem akadt senki, aki megérintette volna a holtat, és már dél felé járt, amikor még mindég azon törték a fejüket a szerzetesek, hogy mi a csodát tegyenek.

Egyszer csak, szinte a semmiből, két férfi jelent meg. Lehettek harmincévesek, és világosszürke köpenyt viseltek, mely tomportájban sötétebb volt, a hátukra vetve széles karimájú, csúcsoa kalap lógott a nyakukról. Az ingük lazán felhajtva, az övükbe pedig kardot tűztek. Egyszerű, óvatos és kellemes benyomást keltő emberek voltak. Egyenesen a szerzetesek szállására mentek, és megkérdezték, nem járt-e arra véletlenül egy öreg szerzetes.

A szerzetesek azt felelték nekik, hogy egy magas, idős szerzetes töltötte a torony aljában az utóbbi néhány napot, de ma reggel holtan találták a helyén. A két férfi sírva fakadt a megrázkódtatástól és a szomorúságtól. Egyikük elmondta, hogy az öreg szerzetes az apjuk volt.

- Nagyon önfejű lett öregkorára - mondták -, és össze is szólalkoztak egy kicsit. Nem volt komoly dolog, de ő megneheztelt és eltűnt. Mi Harima tartományból, Akasi kerületből jöttünk. Miután eltűnt kétfelé indultunk, hogy megkeressük, de azóta se lárruk. Nem vagyunk szegények. Rekintélyes rizsföldünk van, és a csatlósainkat még a szomszéd kerületben is megtalálják, de úgy gondoltuk, magunk indulunk apánk keresésére, és ha valóban halott, eltemetjük még ma este.

Elvezette őket az apát a harangtoronyhoz, és kívül várt, míg ők benn voltak.

- Ó, apánk, így kell, hogy megtaláljunk! - sírtak fel, amikor meglátták az öreg szerzetes arcát. Ezután jajveszékelve fetrengtek a földön fájdalmukban. Ez a látvány már a papnak is túl sok volt, ő is sírva fakadt.

- Semmiségen kaptunk össze - motyogták a fiak -, de te öregember voltál, és nem engedtél! Elmentél, hogy elrejtőzz előlünk, és most ez a vége, itt vagy az isten háta mögött. És még csak veled sem lehettünk, amikor meghaltál!

Ezek a gondolatok újabb könnyáradatot indítottak el. Végül bejelentették, hogy elmennek, elintézik a temetést, azzal becsukták maguk mögött a torony ajtaját, és elindultak. Amikor elmondta a pap a történetet a szerzeteseknek, azok is sírva fakadtak.

Jó késő este megérkezett vagy negyven-ötven férfi nagy zaj közepette, és kivitték a holttestet. Egy-kettő fegyvert viselt. A szerzetesek távol tartották magukat a toronytól. Annyira féltek, hogy még a szobájuk ajtaját is bezárták. Hallották, hogy elvitték a gyászolók a testet egy néhány száz méternyire álló fenyőfához, amely a hegyoldalban állt a templom mögött. A Buddha nevét kántálták, és gongokat ütöttek, és csak hajnalban távoztak.

Harminc napig, amíg a templom tisztátalan volt, még a harangozó se lépett be harangozni, a szerzetesek pedig a torony közelébe se merészkedtek. Végül, amikor lejárt a tilalom, bement a harangozó, hogy letisztítsa a harangot, de csak hűlt helyét találta.

Futott a harangozó, hogy mindenkinek elmondja, milyen gyalázat érte a templomot. Kisereglettek a szerzetesek, hogy saját szemükkel lássák. A hír igaznak bizonyult, a harangot ellopták! De hiszen azok az emberek biztosan csak azért tervelték ki az egész temetést, hogy ellophassák a harangot. Erre az az ötletük támadt, hogy megnézik a temetés színhelyét.

Velük tartott néhány falusi is a fenyőerdőbe. A tolvajok felaprítottak néhány fenyőt, hogy tüzet gyújtsanak, mellyel körülrakták a harangot, ami el is olvadt. Apró bronzdarabok hevertek a földön. Valahogy sikerült nekik!

Sajnos sohasem tudták meg, kik voltak. A szerzetesek pedig jobb híján beletörődtek a veszteségbe.

Azóta nincs a Kojadera-templomnak harangja.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán rege: A császár ujja

Miközben Tendzsi császár meglátogatta az egyik szentélyt Avazuban, Ómi tartomány egyik kerületében, elhatározta, hogy egy templomot építtet. Ez valamikor 665 körül történt. De hol álljon a templom? A császár segítségért fohászkodott. Aznap éjjel azt álmodta, hogy egy szerzetes látogatta meg, és bejelentette, hogy van egy kitűnő hely északnyugatra. A szerzetes azt mondta neki, hogy azonnal meg kell néznie a helyszínt.

Amikor felébredt, fényt látott abban az irányban. A következő reggel elküldött valakit, hogy nézzen körül, és a küldönc a fényt követve eljutott a Szaszanami-hegy lábához. A közeli szakadék mentén elért egy mély barlanghoz, mely egy szikla alatt tátongott, és belenézett. Szemtől szembe vele egy nagyon öreg ember állt, aki végtelenül szentnek és bölcsnek tűnt. A küldönc elmondta, hogy a császár küldte, nézné meg, miért fénylik a hegy, majd udvariasan megkérdezte az öregembert, hogy ki ő. Az öreg tudomást sem vett róla. A küldönc zavarban volt, de visszament, hogy jelentést tegyen a császárnak.

- Magam kell, hogy odamenjek, és megkérdezzem - mondta a császár, és útnak indult.

Hordszékvivői olyan közel vitték a barlanghoz, amennyire csak lehetett, majd gyalog tette meg az út többi részét. Az öregember még mindig ott volt. A fején brokátkalap, a testét halványlila köntös burkolta, és inkább látszott istennek, mint halandónak. A császár nyilvánvalóan egy cseppet sem érdekelte.

- Ki vagy te, és mi dolgod itt? - kérdezte a császár.

Az öregember összevonta kissé a köpenye ujjait, tett valami tiszteletadás-féle mozdulatot, és így szólt:

- Halhatatlanok mindig is éltek ebben a barlangban.

Mondott még ezután néhány homályos értelmű szót, majd eltűnt.

A császár úgy ítélte meg, hogy ez az a bizonyos szent hely, ezért alkalmas a templom felépítésére.

A következő évben fel is építették a Sigadera nevű templomot, és felállították Miroku közel öt méter magas szobrát. Építés közben az egyik munkás kiásott egy miniatűr pagodát, ami nyilvánvalóan nem volt japán. Egyike lehetett annak a 84 000 miniatűr pagodának, melyekben a Buddha egy-egy relikviája volt. Ezeket a pagodákat a híres indiai császár, Asóka küldte szét a világba úgy kilencszáz évvel korábban.

Állt a templom előtt egy nagy lámpa. A templom felszentelésekor a császár gyújtotta meg a jobb gyűrűsujjának hegyén fellobbanó lánggal. Ezután levágta az ujját, és eltemette a lámpa alatt egy kődobozban mint Mirokunak szánt áldozati ajándékot.

Mivel jelentős hatalma volt a császár ujjának, elűzte volna a tisztátalan zarándokokat egy közeli szakadékhoz, amelybe bele is estek volna. Ez teljesen elvette a kedvét a zarándokoknak, így a pap, aki később vette át a templom irányítását, ott unatkozott látogatók nélkül.

A gondot az ujj okozta. El is határozta a pap, hogy kiássa, és megszabadul tőle.

Ahogy ásni kezdtek a munkások, félelmetes vihar tört ki, mennydörgött, villámlott, zuhogott az eső, és dühöngött a szél. Ez még jobban felbőszítette a papot, és addig ásatott az emberekkel, amíg meg nem találták a dobozt.

Az ujj teljesen frissnek látszott, és halvány fény vette körül, aztán cseppfolyóssá vált, és eltűnt.

A pap pedig hamarosan megőrült és meghalt.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán rege: A verebek ajándéka

Egy meleg tavaszi napon otthon üldögélt egy öregasszony, és bolhászkodott, míg a verebek a kertjében szökdécseltek. Ekkor egy kisfiú megdobta kővel az egyik verebet, és eltörte a lábát. Ahogy ott vergődött a madár tehetetlenül a földön, egy kánya kezdett körözni felette. "Szegény pára! - gondolta az öregasszony. - Még elkapja a kánya!" Azzal fölvette a verebet, rálehelt, megetette, majd beletette egy kis dézsába, hogy biztonságban maradjon éjszakára.

Reggel rizst adott neki, amibe egy kis rézport kevert, hogy jobb legyen az íze. A gyerekei és az unokái kicsúfolták.

- Ostoba vénség - mondták -, hát nem egy verebet babusgat!

Egy vagy két hónapig ápolta, amíg újból tudott szökdécselni. A veréb olyan boldog lett, amilyen csak lehetett. Az öregasszony pedig, ha kiment, azt figyelte, hol talál számára ennivalót.

A családja folyton gyötörte.

- Minek ez a nagy hűhó egy veréb miatt? - morgolódtak.

- Hát nem látjátok, milyen kedves jószág?

Végül úgy látszott, rendbe jött a veréb.

- Most már sohasem ragadnak el a kányák! - mondta az öregasszony, miközben kivitte, és fölemelte nyitott tenyerén.

- Lássuk, hogy repülsz! - biztatta, a veréb pedig felröppent, és elszállt.

Merthogy olyan sokat dédelgette a verebet, etette mindennap, még ágyba is fektette, nagyon hiányzott neki. Néha beszélt róla, olykor hangosan tűnődött azon, hogy vajon visszatér-e. Gúnyos nevetés volt rá a válasz.

Úgy három hétre rá, vagy talán még később, hangos verébcsipogás ütötte meg a fülét a közelből. Semmi kétség, az ő verebe tért vissza!

- Milyen kedves! - kiáltotta. - Nem felejtettél el!

A veréb rápillantott, majd lepottyantott valami apró dolgot csőréből, azzal tovaszállt. Egy tökmag volt. Az asszony pedig megtartotta, mert a verébtől kapta.

A gyerekei kigúnyolták, mert annyira boldoggá tette egy ostoba madártól kapott ajándék, de ő úgy gondolta, elveti a magot, hogy lássa, mi lesz belőle. Lombhullásra hatalmas indát növesztett, és sokkal több tök termett rajta, mint egy közönséges növényen. Bár ellátta tökkel az összes szomszédot, még mindig maradt bőven. A család, amely azelőtt gúnyolta, most tököt evett minden étkezéskor. Végül szétosztotta a maradékot az egész faluban, majd kiakasztotta a hét-nyolc legnagyobbat száradni.

Hónapokkal később, amikorra a tökök már megszáradtak, kezdte őket leszedni. De milyen nehezek voltak! Levágta az egyiknek a tetejét, hogy tartót készítsen belőle, és mivel úgy találta, hogy tele van valamivel, hát kiöntött egy keveset abból, ami benne volt. Csodák csodája: fehér rizs volt! Ahogy kiöntötte, a tök ugyanúgy megtelt, mint korábban volt.

Az asszony meg akarta köszönni a verébnek a csodát. Nem tudott hová lenni az örömtől. A többi tök is vele volt! Hiába öntötte ki, ami bennük volt, annyi maradt, hogy nem is tudta, mit kezdjen velük. Szépen lassan meggazdagodott a családja.

A szomszédok nem hittek a szemüknek, és elöntötte őket a sárga irigység.

- Miért mások ők, mint mi vagyunk? - panaszkodtak saját nagyanyjuknak. - Ő gazdaggá tette a családját, de nem látjuk, hogy te is tennél értünk valamit!

Elment hát az asszony a sikeres szomszédhoz, hogy megtudja, neki hogyan sikerült.

- Azt sejtem, hogy valamit tenned kellett a verébbel! - mondta -, de nem teljesen értem az egészet. Kérlek, mondj el nekem mindent!

A szerencsés öregasszony elbeszélt annyit, hogy mindez egy maggal kezdődött, amit egy veréb hozott neki, de mikor a másik a részletekről faggatta, úgy gondolta, jobb, ha nem mond el mindent. Elmesélte, hogyan ápolta a törött lábú verebet, és hogyan vetette el a hálás veréb hullajtotta magot. A szomszéd könyörgött, hogy csak egyetlen magot adjon neki a bőtermő növényből, de ő megtagadta, és valóban nem is volt több magja. Ehelyett felajánlotta, hogy rizst ad, mert annak bőviben volt.

A csalódott szomszéd elhatározta, hogy kerít magának egy sérült verebet. Attól kezdve állandóan azt kereste, de nem járt szerencsével. Majd észrevette, hogy verebek szökdécselnek a ház hátsó ajtajánál minden reggel. Rizst szórt ki nekik, és köveket hajigált közéjük. Annyi veréb volt ott, és oly sok követ dobált közéjük, hogy végül sikerült eltalálnia egyet.

Nem tudta, hová legyen örömében. Eltörte az ájult veréb lábát annak rendje-módja szerint, majd ennivalót és orvosságot adott neki. Úgy gondolta, hogy ha valaki egyszer gazdaggá tenné, akkor már gazdagabb lenne, mint a szomszéd, és még több tiszteletet kapna a gyerekeitől, mint kapott az övéitől. Ezért aztán még több rizst szórt ki, és még több követ hajított a verebek közé, mígnem eltalált még hármat. Gondolta, ez elég lesz, és ő is betette őket egy kis dézsába, gondjukat viselte néhány hónapig, míg jobban nem lettek, aztán egyszerűen csak kitette őket, és figyelte, hogyan röppennek el. Igencsak megvolt elégedve magával. Nem így a verebek. Ők nagyon boldogtalanok voltak, mert eltörték a lábukat, és hónapokig be voltak zárva.

Tíz nap múlva visszajöttek, az asszony pedig mohón bámulta a csőrüket. Mindegyik lepottyantott egy tökmagot, majd tovaszállt.

- Megvan! - kuncogott a vénasszony elégedetten, és rögvest elvetette a magokat. A növények gyorsabban nőttek, mint a többi, és nagyon nagyok lettek, de nem sok tök termett rajtuk - úgy hét vagy nyolc, nem több. Kinézett az asszony egy nagyot.

- Azt mondtátok, hogy mihaszna vagyok - mondta a gyerekeinek -, pedig én ügyesebb vagyok, mint a szomszédasszony!

A gyerekek pedig nagyon remélték, hogy igaza lesz. Mivel oly kevés tök termett, egyet sem vettek le, nem is ettek belőle. Bár emlékeztek arra, hogy a szomszédasszony megosztotta termését az egész faluval, és nekik is adott belőle, ezért úgy gondolták, hogy fel kellene ajánlani néhányat másoknak, mivel három növényük volt. Ezért az öregasszony beleegyezett abba, hogy adjanak a legközelebbi szomszédoknak, és még a saját családjával is leült, hogy elfogyasszon egyet. Mindenki vett bőségesen, nekiláttak, de a tök rettentő keserű volt, és amit ettek, ki is hányták azon nyomban.

A szomszédok pedig, akikkel olyan bőkezűek voltak, a házat ostromolták, miközben ezt kiáltozták:

- Mi a csodát adtatok nekünk?! Bárki, aki csak hozzáér, majd meghal az émelygéstől!

De az öregasszony és a gyerekei, akik ott fetrengtek a padlón kínjukban, és tehetetlenül öklendeztek, nem voltak olyan állapotban, hogy válaszolni tudtak volna. Szerencsére néhány nap múltán felépültek.

Micsoda kár! Az öregasszony belátta, hogy túl mohó volt, és hosszabb ideig kell várnia, míg rizstermő tökjei lesznek, ezért felakasztotta őket száradni. Hónapokkal később, amikor már megbánta, amit tett, összeszedett annyi edényt, ami a termés begyűjtéséhez kell. Fogatlan, öreg szája széles mosolyra nyílt, amikor leszedte a tököket. Aztán tetejüket levágva, elkezdte kiborítani őket. Böglyök, darazsak, gyíkok és kígyók özönlöttek ki és rontottak neki a szemének, fülének és a teste minden porcikájának, és szúrták, döfték, ahol érték. De ő olyan biztos volt abban, hogy előbb-utóbb rizs kerül elő a tökből, hogy meg sem érezte mindezt. Egyfolytában csak azt mormogta: - Várjatok csak, kis verebek, mindegyikőtöktől kapok majd valamit!

A tökökből kirajzó kígyók egész hada támadt rá, és halálra marta az öregasszonyt. A három veréb összeszedte a világ minden undokságát, és beletette a tökökbe.

Kerüljük az irigységet!

/Ford.: Bazsó Dénes/

Északi népek hitregéje: Hogyan került a kettőscsillag az égre?

Odint, az istenek és emberek atyját nemhiába nevezték Világjárónak, örökösen úton volt. Többnyire elkísérte őt valamelyik a fényes ázok közül: megtörtént az is, hogy hármasban mentek. Egyszer, amikor éppen a nyughatatlan Loki, az örökös Bajszerző volt az útitársa, kopár, puszta vidéken vándoroltak hosszú napokig, és nagyon megéheztek. Elemózsiájuk régen elfogyott, és se vadat, se halat, de még ehető gombát se találtak. Ugyancsak megörültek hát, mikor végre-valahára egy füves völgybe értek, és legelésző ökrökre bukkantak. Egy ökröt mindjárt kifogtak a csordából, le is vágták, és meg akarták főzni, de nem főtt meg a húsa. Kétszer is levették a fedőt, nézték, puhul-e már, de csakolyan nyers volt, mint amikor a fazékba tették. Tanakodtak, nem tudták mire vélni a dolgot, egyik se volt okosabb a másiknál, gyomruk meg morgott, mint a láncon tartott kutya.

Egyszer csak látják, hogy óriási sasmadár ül a fa tetején felettük. Nézik - az meg leszól nekik a magasból:

- Ha én is jóllakhatom belőle, megengedem, hogy puhára főjjön a vacsorátok.

- Hát te nem engeded, azért nem főtt meg eddig ? - csodálkozott a két isten, és persze azt mondták, mi mást is mondhattak volna, hogy telepedjen csak melléjük a gyepre, és egyék velük.

Rotyogott a fazékban a hús, és most már nemhiába rotyogott, hamarosan ingerlő szagok kezdték csiklandozni az éhes vándorok orrát.

Csakhogy mihelyt megfőtt a vacsora, a sas kikapta a fazékból a két combot meg a két lapockát, villámgyorsan befalta, és nekik kettejüknek csak az aprólékot hagyta.

Loki szörnyen megharagudott rá, felkapott egy vastag hegyes ágat, és beledöfte. Ámde a sasnak meg se kottyant a kis bökés, felrepült úgy ágastul, és vitte magával támadóját is, aki nem tudta elereszteni: amit megmarkolt, ott lógott az ág alsó végén, kétségbeesetten kalimpálva. Ráadásul alacsonyan repült vele a sas, nekivágta a köveknek, gyökereknek, már azt hitte, kiszakad a karja. Jajgatott kínjában, rimánkodott, hogy béküljön ki vele, bocsássa szabadon. A sas előbb rá se hederített, de mikor már elég messzire hurcolta, ahol Odin nem hallhatta beszédüket, megmondta, hogy ő nem sas, hanem Tjázi jötun, a fergeteg apja, és a szép Idun istennő kell neki. Lokit csak úgy ereszti el, ha megesküszik, hogy Idunt elhozza neki.

A pórul járt sas-vadász eget-földet ígért, és így aztán, ha összevissza törve is, de ép tagokkal került vissza útitársához. Kalandját persze gondosan titkolta, különben is nagyon értette őkelme a hazudozást.

Idun istennőnek fontos tiszte volt: a bűvös erejű ifjító almákat őrizte. A fényes ázok szerették, kedvét keresték: ki mikor szükségét érezte, elkért egy aranyalmát, beleharapott, és menten megfrissült, megifjodott tőle. Lokinak hát nem kellett erőltetnie az eszét, hamar kigondolta, hogy milyen ürüggyel csalja az istennőt az erdőbe. A mondott napon azzal állított be hozzá, hogy mutatni akar valamit neki, csodálatos almafát talált az erdő sűrűjében, annak a gyümölcse mellett elbújhatnak az istenek almácskái. No, Idunnak több se kellett, nem tűrhette, hogy becsméreljék a kincseit. Keblébe rejtette a bűvös almákat, hogy majd Lokié mellé tegye, és megszégyenítse a kérkedőt, mert bizonyos volt a dolgában - az övéinél szebb alma nincs se égen, se földön.

Mentek hát együtt, kanyargós ösvényeken, mind vénebb fák alatt, mind sűrűbb árnyékban. Mígnem egy helyütt hirtelen-váratlan eltűnt az álnok vezető, és Tjázi jötun jelent meg helyette óriási sasmadár képében - lecsapott, felragadta Idunt, és vitte magával a fagyos szelek, ordító farkasok hazájába.

Lett is Ázgárdon olyan felfordulás, ijedelem, hogy azt kimondani sem lehet. Idun elveszte már maga elég szomorú volt, de ráadásul öregedni kezdtek a fényes istenek, hajuk megőszült, bőrük ráncosodott, mivel nem kaphattak az ifjító almából, mint eddig. Átkutatták az erdőket, vizeket, levegőeget, és végül kiderítettek annyit, ha többet nem is, hogy utoljára Lokival látták Idun istennőt - együtt mentek az erdőbe, és az Ármányos csak maga jött vissza.

Most már gyanút fogtak. Tudták, hogy Lokitól minden kitelik. Rátámadtak hát, és addig faggatták, szorongatták, amíg bevallott mindent. Akkor megfenyegették, hogy ha nyomban jóvá nem teszi a bűnét, és haza nem hozza Idunt meg a drága almákat, vége az életének.

A Bajszerző hát nem tehetett okosabbat, kölcsönkérte az egyik istenasszony selyemruháját, és elrepült egyenesen Jötünhonba. Tjázi, a fergeteg apja, szerencsére nem volt otthon, Idunt egyedül találta. A Bajszerző gyorsan egy dióba varázsolta a szép istennőt almáival együtt, szájába fogta a diót, és repült, mint a kilőtt nyíl, vagy annál is sebesebben haza, Ázgárdra.

Ámde az óriás közben hazaérkezett. Mikor látta, hogy üres a ház, mindjárt kitalálta, mi történt. Sas képében a szökevények után repült, és Ázgárd fala előtt nyomukba is ért. Szerencsére a fényes istenek résen voltak, észrevették a két madarat az égen: látták, hogy a sas üldözi a sólymot, aki diót tart a szájában. Nagy rakás gallyat hordtak össze hamar, és mihelyt Loki belül volt a falon, meggyújtották a máglyát. A sas sebes iramatában nem bírt megállni, tollába belekapott a láng, és lezuhant. A földön aztán végeztek vele.

De volt a félelmes óriásnak egy harcias leánya, Szkádi. Mikor az megtudta a történteket, vértet, sisakot öltött, és robogott Ázgárdra nagy kardcsörtetéssel, hogy apja halálát megbosszulja. A fényes istenek jól tudták, hogy váltsággal tartoznak a megölt jötun lányának, ki is akarták engesztelni, hát azt mondták neki:

- Váltságul apádért megengedjük neked, Szkádi, jötun lánya, hogy közülünk válassz férjet. De kikötjük, hogy arcot nem láthatsz, amikor választasz, csak a lábunkat.

Szkádi hát sorra nézte a férfilábakat, és az egyiknél felkiáltott:

- Baldurt választom, a Fényesszemöldökűt, lába is hibátlan, amilyen ő maga.

De nem Baldur volt a szép lábú isten, hanem Njörd, a Kincsosztó - hatalomban, becsületben semmivel se kisebb az ázoknál, habár nem közülük való. A felhők és vizek régi urai, a dicső vének küldték Ázgárdra kezesül, mikor Odinnal kibékültek, és megállapodtak, hogy együtt kormányozzák a világot. Szkádi, a jötun lánya hát Njörd felesége lett, és attól fogva helyet foglalt a fényes istennők között. De nem jól érezte magát a Kincsosztó napfényes palotájában, hazavágyott a jéghegyek közé, a téli sötétségbe. Vihar bömbölése, éhes farkasok üvöltése kedvesebb muzsika volt a fülének a hattyúk énekénél. Az urának meg ott nem tetszett, a felesége szülőföldjén. Így aztán megegyeztek, hogy az év egy részét Jötunhonban töltik, a másikat Ázgárdon. Az ő gyermekeik voltak Frej és Freja, szép mind a kettő, mint a tavaszi napsütés, lelkük is napsugaras. A deli Frejhez, fohászkodtak az emberek tavaszi esőért, ő adta a bő termést meg a békét, a háborúnak nem volt barátja. Freja istenasszony a szeretőket oltalmazta, és boldogsággal ajándékozta meg, aki hozzá fordult.

Szkádi hát nem panaszkodhatott, hogy az istenek szűk marékkal mérték a váltságot, vagy hogy apjának halála után nem adták meg a tisztességet. Odin még azt is megtette, hogy a Tjázi két szemét feldobta díszül az égre, azóta ott a szép kettős csillag, vigaszul a hajósnak és a puszták vándorának.

/Ford.: Beke Margit/

Görög hitrege: Ámor és Pszükhé

Volt egyszer réges-régen egy király s annak három leánya. A két idősebbik is szép volt, akadt kérője is elég, de a legkisebbik százszorta szebb volt náluk. A király városának népe azt mondogatta, hogy maga Aphrodité, a szépség istennője sem lehet különb nála, s ha az utcán végigment, úgy hajolt meg előtte mindenki, mintha magát Aphroditét köszöntötte volna.

Meghallotta ezt egyszer Aphrodité is, akinek éppen ez idő tájt adta Parisz pásztor az aranyalmát, mely a legszebb asszonyt illette meg. Haragra lobbant, és elküldött egy szárnyas követet fiáért, Ámorért.

- Jere velem - mondotta, amikor Ámor megjelent előtte -, mutatok neked valamit. - Azzal egy szót sem szólt többet, szárnyra keltek mind a ketten, s elrepültek a királyi palotához, ahol éppen aludt a szépséges Pszükhé.

- Ez az a leány, akit az emberek úgy tisztelnek, ahogy csak engemet volna szabad tisztelniük - suttogta Aphrodité villogó szemmel. - Azért hoztalak ide, hogy büntesd meg. Röpíts nyilat a szívébe, hogy szerelemre gyulladjon a legalábbvaló földi ember iránt. Itt hagylak nála, nekem egyebütt van dolgom, Ókeánosznak, a tenger istenének palotájában.

Aphrodité eltűnt, Ámor pedig ott maradt, nézte a szépséges alvó leányt, és azt gondolta magában, hogy tulajdonképpen igazuk van azoknak, akik annyira tisztelik.

- Nem teszem én meg azt a gonoszságot - mormogta magában -, hogy megnyomorítsalak valami hitvány fickóval, akinek csak a boroskancsón jár az esze. Az én nyilamtól nyugodtan alhatol. De vajon te nem rablod-e el az én nyugalmamat?

Nem mert tovább ott maradni, félt anyja haragjától, utána ment hát Ókeánosz palotájába.

Ha Aphrodité nem lett volna istennő, és egy kicsit jobban ismerte volna az emberi szívet, nem irigyelte volna annyira szegény Pszükhét. Minden férfi úgy hajolt meg előtte, mint egy istennő előtt, de éppen ezért olyan magasságban érezte maga fölött, hogy sohasem merte volna feleségül kérni. A nénjei férjhez mentek, gyermekeik is voltak már, Pszükhé pedig egyedül élt apja palotájában, nem kérte meg senki.

Hónapok, esztendők teltek el, s végre már a király is megijedt, mert lassanként elmúlt az idő, amikor a görög leányok férjhez szoktak menni. Bölcseket hívott magához, hogy adjanak tanácsot neki. Hanem a bölcsek a fejüket rázták, és csak azt tudták tanácsolni: menjen el a delfi jósnőhöz. Háromnapi járás volt odáig, s azt sem lehetett tudni, mikor szólal meg a jósnő. A király mit tehetett volna: felszedelőzködött, nagy kísérettel, sok elemózsiával, s elindult Delfibe.

Tíz nap múlva tért vissza, sápadtan, fejét lehorgasztva. A királyné aggodalmas szívvel leste jöttét a palota tetején, s elébe szaladt a kapuig, mikor meglátta.

- MI történt? - kérdezte a királyné.

A király félrevonta, hogy senki meg ne hallja a jósnő szörnyű szavait.

- Azt mondta a jóslat, hogy Pszükhét egy magas, elhagyott kősziklára kell kitenni, odajön majd egy szörnyeteg, és felfalja. Ez lesz a büntetése azért, amiért az emberek úgy tisztelik, ahogy csak isteneket szabad! Bár inkább olyan rútnak született volna, mint az éjszaka!

Sírt a királyné keservesen s amint lassan-lassan elterjedt a szörnyű hír, sírás, jajgatás töltötte el az egész udvart, az egész várost. Sírt mindenki, csak Pszükhé nem. Úgy járt-kelt, mint egy alvajáró: úgy érezte magát, mintha már most is az alvilágban volna, a halottak árnyai között.

Teltek-múltak a napok, s egyszerre csak a jósnő elküldött egy papot a királyhoz, megüzenvén neki, hogy ne késlekedjék tovább.

Ezen az éjszakán szomorú menet vonult ki a város kapuján. A menet közepén Pszükhé haladt talpig feketében, az apja karjára támaszkodva. Az anyja zokogva ment utána. A kísérők gyászdalokat énekeltek, de ez is alig hallatszott a zokogástól. A fáklyák homályosan égtek, el is aludtak hamar.

Napkeltekor elértek ahhoz a hegytetőn emelkedő csupasz kőszálhoz, ahol a jóslat szerint Pszükhét magára kellett hagyni, hogy nyomorúságosan elpusztuljon. Pszükhé meg se moccant, szót sem szólt, könnyet sem ejtett, mikor apja, anyja keserves könnyhullatással utoljára ölelte meg. Hiábavaló lett volna minden: az istenek akaratának teljesedni kell.

A király s a királyné hátra sem mert nézni, úgy indult vissza a gyászba borult palota felé. Pszükhé reszketve támaszkodott a sziklához, és várta a szörnyeteget, amely fel fogja falni. Fáradt volt, mert nehéz és hosszú út vitt fel a hegy tetejére, elgyöngítette a bánat is: szép lassan erőt vett hát rajta az álom, s egy időre megfeledkezett minden bajáról.

Amíg aludt, Ámor leszállt hozzá, és őrködött felette, anélkül, hogy Pszükhé sejtette volna. És Ámor megparancsolta Zefirnek, a szellőnek, hogy lágyan játszadozzék az alvó királyleány fürtjeivel, susogva szálldogáljon körülötte. Aztán Zefir gyöngéden felemelte Pszükhét, leszállt vele a szikla tetejéről, s liliomágyba fektette a völgyben.

Szép álmai voltak Pszükhének, félelmét, fájdalmát elfeledte. Boldogan ébredt fel, ámbár nem tudta volna megmondani, miért boldog, hiszen idegen helyen volt egyes-egyedül. Messze, a fáktól félig eltakarva, szökőkutat látott csillogni. Felkelt, s lassan elindult arrafelé. A szökőkút mellett egy palotát talált, százszorta szebb az apja palotájánál, mert az csak kőből épült, ez meg csupa elefántcsontból és színaranyból. Rengeteg nagy palota volt ez, és telis-tele ragyogó, pompás holmikkal. Pszükhé csodálkozva s egy kicsikét félve lépte át a küszöböt.

- Ez a palota olyan nagy, mint egy város - mondta fennhangon Pszükhé, mikor szobáról szobára járva csak nem tudott a sok csudának végére érni. - Se milyen különös, hogy senki sincs, aki gyönyörködjék ebben az ezernyi drágaságban: még csak nem is őrzi senki!

Egyszerre csak megszólalt egy hang valahonnét:

- Ez a palota mindenestül a tiéd, királyleány. Fürödjél meg, ha akarsz, vagy feküdj le ezüstpárnás nyoszolyádra, míg az ünnepi ebéd elkészül, és mi, szolgálóid, ragyogó ruhába öltöztetünk. Csak parancsolj, mi engedelmeskedünk.

Most bezzeg elmúlt Pszükhé félelme. Nagy vígan megfürdött, aztán lefeküdt aludni. Mikor kinyitotta a szemét, mindenféle drága étellel-itallal megrakott asztalt látott maga előtt. Most sem látott senkit, csak hangját hallotta szolgálóinak, s mikor az ebéd végeztével visszadőlt a párnáira, láthatatlan kezek láthatatlan lanton játszani kezdték legkedvesebb dalait.

Így röppentek el egymás után az órák naplementéig. Ekkor egyszerre aranyszövésű fátylat borított valaki a fejére, s egy eddig még nem hallott hang így szólt hozzá_

- Mártsad a kezedet ebbe a szenteltvízbe.

Pszükhé engedelmeskedett. Mikor az ujjai a medencébe értek, úgy tetszett neki, hogy valaki másnak az ujja láthatatlanul hozzáért az övéhez.

- Törd ketté ezt a kalácsit, és edd meg a felét - szólott ismét a hang -, de jól ügyelj arra, amit mondandó vagyok, mert különben nagy szerencsétlenséget zúdítasz magadra, s el kell hogy hagyjalak. Tudom, hogy nénjeid hamarosan meg fognak keresni, mert azt hiszik, hogy szeretnek téged, pedig az ő szeretetük csak olyan szeretet, amely igen könnyen válik gyűlöletté. Most még a szüleiddel együtt siratják szomorú sorsodat, de néhány nap múlva kimennek a sziklára, hogy megtudják, hogyan pusztultál el. Meglehet, hogy eljutnak ebbe az elvarázsolt palotába is, de ha kedves neked a boldogságod s az életed, ne felelj a kérdéseikre, és ne emeld rájuk a szemedet!

Pszükhé megígérte, hogy teljesíti láthatatlan férje parancsát. Édes boldogságban múlt el egyik hét a másik után. De egy reggel Pszükhé mégis úgy érezte, hogy nagyon egyedül van, sírni kezdett, amiért sohasem láthatja többé a nénjeit, de még csak tudtukra sem adhatja, hogy él. Egész nap sírva üldögélt a palotájában, s mikor leszállt az este, és meghallotta férje hangját, kitárta a karját, és zokogva ölelte meg.

- MI bajod van, édes feleségem? - kérdezte a férje, és Pszükhé érezte, hogy gyöngéd ujjak simogatják a haját.

Ekkor elpanaszolta minden bánatát. Hogyan lehetne boldog még ezen a gyönyörű helyen is, mikor a nénjei még most is siratják? Ha csak egyszer láthatná őket, és megmondhatná nekik, hogy él, nem kívánna soha ennél többet. De ha ezt sem teheti meg - akkor bizony kár, hogy a szörnyeteg fel nem falta!

Csendesség támadt, mikor Pszükhé elmondta panaszát. Aztán kisvártatva megszólalt a férje, de mintha változott volna valamit a hangja:

- Nem bánom, teljesedjék a kívánságod - mondotta -, ámbár nagyon félek, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Üzenj hát a testvéreidnek, hívasd ide őket, és adj nekik a palota kincseiből, amit akarsz. Ámde újra kérlek: egy árva szót se felelj kérdéseikre, mert akkor örökre el kell szakadnunk egymástól.

- Soha, soha! - kiáltotta Pszükhé, és megölelte láthatatlan férjét. - Akárki, akármi légy, nem cserélnélek el még Ámor istenért sem. Nem felelek semmit a nénéimnek. Csak arra kérlek, küldd el Zefirt, a szolgádat, hogy hozza ide őket úgy, ahogy engem hozott.

Másnap reggel Zefir megtalálta Pszükhé nénjeit azon a kőszálon, ahová a királyleányt kitették volt. A két asszony haját tépte, mellét verte bánatában.

- Pszükhé! Pszükhé! - kiáltották sírva, s a visszhang ismételte: "Pszükhé! Pszükhé!" - de más nem válaszolt a szavukra. Hanem egyszerre csak azt érezték, hogy a szellő lágyan fölemeli őket, s a levegőben libegve eljutottak az aranypalota kapujához, ahol Pszükhé várt rájuk.

- Pszükhé! Pszükhé! - kiáltották újra, de most már örömükben, csudálkozásukban. Aztán egy darabig megfeledkeztek minden ről a világon. Pszükhé kérdezgette őket, hogy van az édesapjuk, hogyan telnek napjaik, mióta távol van tőlük: elképzelte, hogy megörülnek majd, mikor megtudják, mennyire más lett a sorsa, mint a jövendölés mondotta.

Mikor mindent elmondtak a nénjei, amikor kíváncsi volt, behívta őket a palotájába, megmutatott nekik mindent: a láthatatlan cselédségnek megparancsolta, hogy illatos fürdőket, gazdag lakomát készítsenek a vendégei számára.

Ennek a nagy fénynek, pompának, gazdagságnak láttára irigység és kíváncsiság kezdett ébredezni a két asszony lelkében. Egymásra pillantottak, s a szemük villanása nem sok jót jelentett Pszükhének.

- Hát a férjed hol van? - kérdezte az idősebbik. - Őt nem fogjuk meglátni?

- Az ám - folytatta a másik -, még azt sem mondtad meg nekünk, hogy milyen, pedig anyánk bizonyosan kíváncsi lesz erre.

A kérdéseik eszébe juttatták Pszükhének azt a veszedelmet, amitől a férje óvta, s ezért gyorsan ezt válaszolta:

- Ó, a férjem fiatal, szép ember, azt hiszem, a legszebb férfi a világon. Hanem sokat jár vadászni, és most messze künn jár a hegyek között, vaddisznólesen. Így történt, hogy egyedül éreztem magamat, és értetek küldtem. Most pedig jertek, és válasszátok ki kincseskamrámból, ami legjobban tetszik nektek, mert nemsokára mennetek kell.

A kincseskamrában rakáson hevert a sok arany és drágakő. A két testvért még erősebben gyötörte az irigység, mikor ezt meglátta. De akárhogy bosszankodtak is, azért hamarosan kiválasztották a két legszebb nyakláncot. Mikor ezzel elkészültek, Pszükhé megparancsolta Zefirnek, hogy vigye haza őket láthatatlanul.

Alighogy a levegőbe röppentek, hangosan felkiáltott az idősebb testvér:

- Mért is van ennek a Pszükhének különb sorsa, mint minékünk!? Szerét-számát nem tudja kincseinek, szép fiatal férje van és olyan rabszolgái, akik a levegőben repülnek, mint a madarak. Bizony, elmúlt már az az idő, mikor elhagyatva üldögélt apánk palotájában, és egy kérő sem közeledett hozzá. De akármilyen elhagyatott volt is odahaza, itt úgy bánnak vele, mint egy istennővel, én meg oda vagyok láncolva egy kopasz fejű, görnyedt hátú öreg férjhez!

- Az én sorsom még a tiednél is rosszabb - morgolódott a középső testvér -, mert nekem meg egy beteg férjet kell ápolnom, aki nagy ritkán ha elenged az oldala mellől. Hanem azt mondom neked: ne hízelegjünk Pszükhé hiúságának azzal, hogy elmondjuk a szüleinknek, milyen jómódban és boldogságban láttuk. Inkább azon gondolkozzunk, hogyan alázhatnánk meg, hogyan ronthatnánk meg a boldogságát.

...Eközben beesteledett, és Pszükhé férje hazatért palotájába.

- Megfogadtad-e a szavamat - kérdezte Pszükhétől -, nem feleltél-e nénéid kérdéseire?

- Megfogadtam - felelte Pszükhé -, nem mondtam meg nekik semmit, amit tudni szerettek volna. Annyit mondtam, hogy fiatal vagy, szép vagy, tejben-vajban fürösztesz, de nem találkozhatnak ma veled, mert vadászni mentél a hegyek közé.

- Jól van, ha így van - szólt a férje -, de tudd meg, hogy a nénéid már ebben a pillanatban azon törik a fejüket, hogyan ronthatnák meg a boldogságodat. Meg akarják tölteni a te lelkedet is az ő gonosz kívánságukkal, hogy egy napon látni kívánd az arcomat. De jól vésd eszedbe, hogy amint az arcomat meglátod, örökre el kell tűnnöm.

- Ó, hát nem bízol bennem!? - kiáltott fel sírva Pszükhé. - Pedig megmutattam ma, hogy tudok hallgatni! Hadd bizonyítsam be újra. Engedd, hogy Zefirrel még egyszer elhozassam a nénéimet, akkor aztán sohasem kérek tőled semmit többé.

A férje sokáig nem akarta teljesíteni ezt a kívánságát, de Pszükhé addig sírt, könyörgött, hogy végre is beleegyezett, és elküldte Zefirt a két asszonyért. El is jöttek azok szívesen, szaladtak Pszükéhez, ölelgették, csókolgatták, mézesmázos szavakkal hízelegtek neki, Pszükhé pedig majd felforgatta értük a palotát. Most is, mint a múltkor, megkérte őket, hogy válasszák ki a kincseskamrájából, amit legjobban szeretnének. Aztán kimentek a szökőkút mellé, és egy fa alatt pompás gyümölcsöket kezdtek eddegélni.

Egyszerre csak megszólalt nagy sóhajtozva a legidősebb testvér:

- Sajnállak, szegény húgom, hogy ilyen csúfosan megcsalnak téged. Bárcsak meg tudnálak menteni ettől a nagy veszedelemtől!

- Mit beszélsz, néném? - kérdezte Pszükhé elsápadva. - Nem csal meg engem senki, s egy istennő sem lehetne boldogabb nálam.

- Ó, hiszen te nem tudod...nem is merem megmondani neked... - szólt tettetett sírással a legidősebbik. - Próbáld meg te, húgom, én nem tudom, hogyan kezdjem.

- Nehéz lesz, de hát kötelességem - mondta a középső. - Hogy is mondjam, hogy is mondjam! Tudd meg, húgom, hogy a férjed nem az, akinek te gondolod, hanem egy hatalmas, mérges nyelvű sárkány...A mezőn dolgozó emberek látták, amint estefelé átúszott a folyón, és bejött hozzád a palotába.

A két nénje sírása, sóhajtozása elbolondította Pszükhét: beleesett a verembe, amit ezek a gonosz testvérek ástak neki!

- Igaz - mondta reszkető hangon -, hogy sohasem láttam a férjem arcát, és sokszor mondotta, hogy amint megpillantom, örökre elhágy. A szava mindig kedves és lágy volt, s az érintése sem olyan, mintha sárkány volna. Nehezen tudom elhinni, amit mondtatok: de ha igazán így van, kérlek, segítsetek rajtam ebben az iszonyú veszedelemben!

- Hiszen azért jöttünk - mondotta a középső testvér -, és én meg is mondom, hogy mit cselekedjél. Még ma éjszaka tölts meg egy lámpást olajjal, csavard be vastag szövettel, hogy ne lássék a világa: aztán rejts el egy éles kést a kebledben. Mikor a sárkány elaludt, lopódzál óvatosan a lámpához, rántsd le róla a szövetet, hogy lássad, hova vágj a késsel: mert véged van, ha a sárkány fölébred, mielőtt a fejét levágtad volna.

Azzal a két testvér megölelte, megcsókolta Pszükhét, s mint aki dolgát jól végezte, gyorsan elröpült mind a kettő Zefir szárnyain.

Pszükhé, amint egyedül maradt, sírva borult le a földre, és úgy maradt sokáig: nem tudta, hová legyen kétségbeesésében. Egyszer-egyszer arra is gondolt, hogy nem teszi meg, amit nénjei mondtak, hátha mégis tévedtek! De igen erősen hitt a szavukban, s az éj közeledtével talpra állott, hogy úgy cselekedjék, ahogy tanácsolták neki.

Mikor férje megjött, vidámságot tettetett, nem lehetett észrevenni az arcán s a hangján, hogy milyen szörnyű fájdalom gyötri. A férje messze járt aznap, fáradt volt, hamarosan lefeküdt és elaludt. Akkor Pszükhé felkapta a lámpát, letépte róla a takaró szövetet - hanem amint a lámpa világánál a párnára pillantott, nem sárkányt látott azon, hanem a legszebb istent: Ámort.

Meglepetésében összerezzent, hátrált egy lépést. De megreszketett a lámpa is a kezében, s egy csepp égő olaj Ámor vállára hullott belőle. Ámor felriadt, talpra ugrott, nem szólt semmit, csak szomorú, szemrehányó pillantást vetett Pszükhére, megfordult, és kiröppent a szobából. Pszükhé a lábába kapaszkodott, és a levegőbe emelkedett vele együtt, de hamar elfogyott az ereje, lezuhant a földre, és ájultan hevert sokáig a folyó partján.

Mikor magához tért, egyszerre eszébe jutott boldogtalansága. Nem akarta tovább hurcolni szomorú életét, beleugrott a folyóba. De a víz megsajnálta, nem nyelte el, hanem lágyan úsztatta lefelé, s egy virágos partra vetette ki. Szegény Pszükhé látta, hogy még a folyó sem fogadja be: fölkelt, és elhatározta, hogy éjjel-nappal vándorolni fog, míg csak a férjét meg nem találja.

Meg sem állott míg egy nagy, magas hegy tetejére nem ért. Egy templom emelkedett ezen a tetőn, s a templom körül, nagy csudálkozására, búzaszálakat, árpakalászokat, zabkévéket, sarlókat, ekéket talált, rendetlenül összevissza dobálva. Sohasem látott még templom körül ilyen rendetlenséget: tüstént nekiállott, hogy a maga helyére rakjon mindent.

Mialatt ezzel foglalatoskodott, messziről ezt kiáltotta felé egy hang:

- Boldogtalan leány, szívemből sajnállak! Dolgozol érettem még akkor is, mikor Aphrodité haragja üldöz. Bár megtalálnád valaha azt a nyugalmat, amit megérdemelsz. De most hagyd el ezt a templomot, mert még reám is meg talál haragudni az istennő.

Pszükhé kétségbeesetten vándorolt tovább: nem tudta és nem is bánta, merre viszi a lába. Egyszer csak Aphrodité egyik szolgájának a kezébe került, aki hajánál fogva vonszolta az istennő elé. Aphrodité kegyetlen szavakkal szidta, gyalázta, meg is verette, s mikor már mindenféle szenvedésben volt része, az istennő előszedett egy csomó búzával, árpával, kölessel meg egyéb magvakkal teli zacskót, egy halomba öntötte az egészet, s megparancsolta Pszükhének, hogy estére válogassa külön a magvakat, s valamennyit rakja vissza a helyére.

Pszükhé elképedve maradt ott, ahol a haragos istennő hagyta. Hozzá sem fogott a munkához, hiszen tudta, hogy lehetetlen elvégezni.

Bizonyosan megölik - gondolta magában - , de hát a halált most már nagy örömmel fogadta volna. Leheveredett a földre, és aludni próbált. Ekkor egy kis galamb, mely a magtárból éppen a mezőre igyekezett, észrevette szegény Pszükhé baját: egy pillanat alatt összegyűjtötte a testvéreit, megkérte őket, hogy könyörüljenek meg a gyönyörű Pszükhén, és végezzék el helyette a munkát.

Napszálltakor minden szem mag ki volt válogatva, és zacskóba volt rakva. Hanem azért Pszükhé reszketve várta Aphrodité hazajövetelét, mert érezte, hogy akármit csinál is, az istennő nem lesz megelégedve.

Így is történt. Aphrodité hazajött, és bosszúra szomjazva kiáltotta:

- Hadd látom a magvakat!

Pszükhé szótlanul mutatott a fal mellett sorakozó zacskókra. Mindegyiknek nyitva volt a szája, hogy látni lehessen, mi van benne. Az istennő elsápadt dühében, s hangos szóval kiáltott Pszükhére:

- Nyomorult teremtés, nem a te kezed munkája ez! Hanem ilyen könnyen meg nem menekülsz a haragomtól! - Azzal odahajított neki egy darab száraz kenyeret, elment, és rázárta az ajtót.

Másnap reggel az istennő egyik rabszolgájával maga elé vezettette Pszükhét.

- A folyó túlsó partján - szólt hozzá - van egy berek, abban olyan juhok legelnek, amelyeknek a gyapja lágy, mint a selyem, és ragyogó, mint az arany. Napszállta előtt hozz nekem ebből a gyapjúból egy ruháravalót. Most az egyszer nem hiszem, hogy találj valakit, aki ezt a munkát elvégzi helyetted!

Elindult hát Pszükhé a folyó felé. Olyan tiszta és hűvös volt a vize, hogy Pszükhé odament a széléhez, és azt gondolta: ebben a vízben meg fogja találni az örök nyugodalmat. Hanem egyszerre csak megszólalt egy nádszál a parton, és ezt susogta felé:

- Tedd azt, amit mondok, Pszükhé, ne félj semmitől! Rejtőzzél el estig, mert a nap melegétől megvadulnak a juhok, és keresztül-kasul száguldják a bozótot. De mikor lehűl a levegő, elfáradnak, nyugovóra térnek, s akkor az ágakról összeszedheted a gyapjút, ami beléjük akadt. Elég lesz az neked bőven.

Megköszönte Pszükhé a nádszál tanácsát, és estére el is vitte a gyapjút az istennőnek. Hanem az most is haragos szóval fogadta, és azt a parancsot adta neki: menjen föl egy meredek, sziklás hegynek a tetejére, és töltsön meg egy kristálykancsót azzal a fekete vízzel, amely ott, a sima sziklafal közül ered. Pszükhé szívesen indult el erre az útra, mert azt hitte, hogy most már igazán nem tér vissza élve, s egyebet nem is kívánt.

De most meg egy saskeselyű jött segítségére, mely ott keringett a sötét, rémítő sziklahasadék fölött. Elvette tőle a kancsót, s a csőrében vitte el a forráshoz. Két iszonyú sárkány őrizte ezt a forrást, s hiába ügyeskedett a saskeselyű, nem tudott volna hozzáférkőzni, ha meg nem mondja a sárkányoknak, hogy Aphrodité istennő küldött a fekete vízért, azzal akarja a szépségét ápolni. Mikor ezt meghallották, nem kapkodtak többet a saskeselyű felé.

A keselyű örvendezve hozta vissza a kancsót Pszükhének, s az gondosan vitte Aphrodité palotájába. De az istennő most sem volt megelégedve. Mind újabb-újabb, veszedelmesnél veszedelmesebb utakra küldte Pszükhét. Remélte, hogy valamelyik útjában mégiscsak elpusztul. De nem küldhette olyan helyre, hogy valami madár vagy vadállat meg ne segítette volna.

Ha Ámor megtudja anyja gonoszságát, bizonyosan megszabadította volna Pszükhét. Hanem az a seb, amit az égő olajcsepp okozott a vállán, nagyon lassan gyógyult, s betegségében nem tudta, mi történt Pszükhével. Mikor nagy sokára behegedt a sebe, Pszükhé majd meghalt örömében, mikor újra meghallotta Ámor hangját. Elmondta neki, mennyit szenvedett ama rettenetes éjszaka óta, mely boldogságát elrabolta.

- Keserű volt a bűnhődésed - mondta Ámor -, s az anyámtól hiába kérek számodra kegyelmet. Végezd csak, amit rád bízott: hanem aközben felmegyek én az istenek tanyájára, az Olümposz hegyére: megkérem őket, engedjék meg, hogy halhatatlan légy, s velem élhess örökké a többi isten között.

És úgy is lett, ahogy Ámor mondta.

Hiábavaló volt Aphrodité irigysége, a két testvér gonoszsága. A sok keserű megpróbáltatás után Pszükhé felszállott az Olümposzra, és a mai napig is boldogan él Ámorral az istenek között.

/Ford.: Benedek Elek/

Japán monda: A láthatatlan ember

Élt valamikor, senki sem emlékszik, hogy pontosan mikor, egy jámbor ember a fővárosban, aki a Rokkakudónak, egy Kannonnak szentelt templomnak volt elkötelezett látogatója. Gyakran ment oda zarándokútra.

Az év utolsó éjjelén egyedül indult látogatóba, és későn jött haza. Éppen a Horikava hídon ment át, amikor meglátott egy csoport embert, akik kezükben fáklyával közeledtek. Semmi kétség, valamelyik nagyúr jött szembe az úton. Az ember gyorsan bebújt a híd alá, és onnan figyelte, hogy halad el a tömeg a feje felett. De azok egyáltalán nem emberek voltak, hanem félelmetes démonok! Volt, amelyiknek egyetlen szeme volt, másoknak szarva, sok karja, de akadt olyan is, amelyik egyetlen lábon ugrált előre.

Az emberünk se élő, se holt, és csak állt földbegyökerezett lábbal. Eközben elhaladtak a démonok, de egy, aki hátul kullogott, így dörmögött magában:

- Itt valahol egy ember van!

A másik démon azt mondta, hogy ő nem lát egyet sem, mire a harmadik démon így kiáltott:

- Kapd el!

És ekkor az villant át emberünk agyán, hogy vége van.

Úgy is lett. Az egyik démon megragadta és kiráncigálta. A többiek viszont úgy ítélték meg, hogy semmi rosszat nem tett, ezért elhatározták, hogy elengedik, de négy-öt démon arcul köpte. Ezután folytatták az útjukat.

Az ember boldog volt, hogy legalább nem ölték meg. Fájt a feje, és elég különösen érezte magát, de nagyon igyekezett haza, hogy elmondja a feleségének, ami vele történt, ezért aztán olyan gyorsan szedte a lábát, ahogyan csak tudta. Amikor belépett a házába, a családja egy szót sem szólt hozzá, bár egyenesen rá néztek, és akkor sem válaszoltak, amikor beszélt hozzájuk. Amikor pedig egyenesen odament hozzájuk, akkor sem látszott, hogy észrevették volna. Végül megértette: a démonok köpete láthatatlanná tette.

Micsoda baj! Ugyanúgy hallott és látott, mint mindig, de őt senki sem látta vagy hallotta. Még azzal is próbálkozott, hogy eszik abból az ételből, amit otthagyott a családja, de senki sem vette észre. Mindannyian biztosak voltak abban, hogy megölték az éjjel.

Jó néhány nappal később még mindig ugyanaz volt a helyzet. Az emberünk ekkor Rokkakudóba ment, és Kannon segítségéért könyörgött:

- Évek óta eljárok hozzád és bízom benned - fohászkodott. - Kérlek, tégy meg most nekem egy szívességet: tegyél láthatóvá, amilyen voltam!

Evett abból, amit mások otthagytak, és a Kannonnak szánt áldozati ételekből is, de senki, még azok sem vették észre, hogy történt valami, akik a közelében álltak.

Két visszavonultságban eltöltött időszak után (hét-hét nap) azt álmodta az egyik éjjel, már hajnal felé, hogy egy szent életű ember ül mellette:

- Menj el hazulról már korán reggel, és tedd azt, amit az első ember mond, akivel találkozol! - parancsolt rá a szerzetes. Ezután felébredt.

El is indult hajnalban, és találkozott a kapuban egy különös ökörhajcsárral, aki egy hatalmas ökröt hajtott.

- Hé, te! - hívta a hajcsár. - Gyere velem!

A férfi megkönnyebbült, mert arra gondolt, hogy ismét láthatóvá vált, és boldogan követte az ökörhajcsárt, ahogy azt az álombeli ember megparancsolta neki. Olyan fél mérföldnyire egy szép nagy kapuhoz érkeztek. Zárva volt, de a hajcsár kipányvázta az ökröt, és kezdett átférkőzni a kapu egyik résén, a kapu deszkái között - egy olyan résen, amely túl keskeny volt ahhoz, hogy bárki is átpréselje magát rajta.

- Gyere! - adta ki az utasítást. - Gyere te is!

- Ugyan hogy tudnék én átjutni egy ilyen keskeny résen, mint ez? - hitetlenkedett a férfi.

- Csak próbáld meg! - biztatta a hajcsár, majd kidugta a kezét a résen, mint ez, és áthúzta a férfit. Egy nagy, gazdag kastélyban találta magát.

Bántatlanul besétáltak. Az egyik belső szobában egy beteg lány feküdt, körülötte különféle nők vigyáztak rá. Az ökörhajcsár a férfi kezébe nyomott egy kis kalapácsot, leültette a lány mellé, és azt mondta neki, hogy üssön a lány fejére és csípőjére. Így is tett. A lány félig felült, agóniában. A szülei, akik szintén mellette voltak, sírva állapították meg egymás között, hogy közel a vég. Valaki egy szútrát kezdett kántálni.

Egy szolga sietett egy híres gyógyítóért, aki hamarosan meg is érkezett. Leült a lány mellé, és a Szív szútrát kezdte kántálni. Miközben kántált, az emberünk fején felállt a haj, és reszketett a félelemtől. Az ökörhajcsár pedig elmenekült, amilyen gyorsan csak tudott.

Ezután Fudó Tűzimáját kezdte kántálni a gyógyító. A férfi felsikoltott, és lángba borult a ruhája. Egyszer csak váratlanul láthatóvá vált ott az egész háznép szeme láttára: egy szerencsétlen alak ült közvetlenül a lány mellett. Hamarosan megragadták, kilökdösték és kikérdezték, ő pedig elmesélte a történetét. Nem nagyon hittek neki a háziak, másrészt viszont boldogok voltak, hogy ismét teljesen rendbe jött a lányuk.

A gyógyító meggyőzte őket, hogy a férfi semmiért sem hibás, ellenkezőleg, rajta van a rokkakudói Kannon áldása. Így hát elengedték. Miután hazaért, elmondta a családjának a kalandjait. Bár felzaklatta a történet, a felesége mégis nagyon boldog volt, hogy visszakapta a férjét.

Az ökörhajcsár valamelyik istenség követője volt, és ő szállta meg és gyötörte a lányt. Ezután a férfi és a lány is jó egészségben élt. Milyen hathatós a Tűzimádság!

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán monda: Égbenyúló hegyek között

Giei, a szerzetes azzal töltötte életét, hogy tartományról tartományra járt, és minden szent helyet meglátogatott. Egyik ilyen útja alkalmával elzarándokolt Kumanóba, majd onnan továbbment az Ómine-hegységbe.

Elindult az Arany-csúcsra, de úgy eltévedt, hogy azt sem tudta, merre van kelet, nyugat. Az övén viselt kagylóba fúvó erős szél sem adott neki választ. Ezután felmászott a csúcsra, hogy jobban szét tudjon nézni, de csak homályos völgyeket látott.

Tíz nap múltán már olyan elkeseredett volt, hogy a Buddhához könyörgött a kis, hordozható oltára előtt, hogy vezesse vissza az emberek közé. Imádkozása után nem sokkal egy kis erdőbe ért. Rátalált egy takaros kis házra, körülötte széles kerttel, melyet fehér homokkal szórtak le. A bokrok olyan zöldek voltak, amilyenek csak lehettek, és öröm volt nézni a virágokat, melyek érett bogyók és gyümölcsök tengerében nyíltak.

Micsoda üdítő látvány! A házban egy mindössze húszéves forma szerzetes olvasta a Lótusz szútrát, olyan magasztos hangon, amely Giei lelkének mélyéig hatolt. Minden egyes fejezet külön írástekercsen volt. Amint befejezett a szerzetes egyet, és letette az asztalra, a tekercs magától fölemelkedett, összecsavarodott, visszabújt a tokjába, takarosan megkötötte saját zsinórját, és visszaszállt a helyére. A szerzetes pedig tekercsről tekercsre ment végig az egész szútrán. Gieit áhítatos félelem fogta el.

Ekkor felállt a szent ember, és nem rejtette el meglepetését, amikor meglátta a látogatót.

- Sohasem járt még ember errefelé - mondta. - Olyan magasan lakott a hegyek közt, hogy még a madarak éneke is alig hallik fel a völgyből. Ki vagy?

Giei elmondta, hogy ő csak egy szerzetes, aki eltévedt. A szent ember behívta. Néhány kedves tanítvány ízletes ételt szolgált fel neki, amitől elfeledkezett az éhségről az éhhalálról. Megkérdezte a szent embert, hogy mennyi ideje él már ott, és miért nem szenved hiányt semmiből.

- Nyolcvan éve élek itt - válaszolta a szent ember. - Valamikor a Hiei-hegyen voltam szerzetes, de sajnálatomra nézeteltérés adódott köztem és a mesterem között, ezért megszakított minden kapcsolatot velem. Nem jutott eszembe jobb, mint hogy útnak induljak. Akkor természetesen fiatal voltam és erős, és minden szent helyen imádkoztam. Amikor megöregedtem, ide vonultam vissza a hegyek közé, és azóta itt is élek, és várom a halált.

Giei növekvő ámulattal hallgatta szavait:

- Azt mondod, senki sem jár erre, de három szemrevaló tanítványod szolgál ki. Biztosan nem beszélsz komolyan!

- Maga a szútra mondja: "Égi fiúk jönnek, hogy szolgálják azt, aki követi ezt a szútrát." Olyan különös ez?

- Azt mondod, öreg vagy, de ahogy elnézem, éppen a fiatalságod teljében. Biztos vagy abban, hogy a valódi korodat mondtad meg nekem?

- Azt mondja a szútra: "Ő, aki ezt a szútrát hallja, sohasem lesz beteg, meg sem öregszik, és nem hal meg." Csak az igazat mondtam neked.

Amikor azt mondta a szent ember Gieinek, hogy ideje távozni, Giei azokról a szenvedésekről beszélt, melyeket éppen most élt át, és emlékeztette a szent embert az éhezés miatt leromlott állapotára, majd biztosította arról, hogy élete hátralevő részében szolgálni akarja.

- Szó sincs arról, hogy nem kedvelnélek - felelte amaz -, de ezeket az éveket emberektől távol töltöttem, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy elmenj. Ha itt akarsz maradni egy éjszakára, de nem többre, meg kell ígérned, hogy nem mozogsz, és egy hangot sem adsz ki.

Giei egy megkönnyebbült sóhajjal meg is ígérte.

Nem sokkal sötétedés után egy kis borzongató szellő támadt. Rejtekhelyéről jól látta Giei, amint természetfölötti erők érkeznek a legváltozatosabb formában. Volt, amelyiknek lófeje volt, másoknak ökör- vagy madárfeje, de akadtak szarvasformájúak is. Besereglettek, miközben füstölőt, virágokat, diót, gyümölcsöt és italt hoztak. Miután mindezeket lerakták, kezüket összetéve földre borultak szabályos sorban. Egyszer csak megszólal az egyik:

- Milyen különös! Valami nincs rendben! Emberszagot érzek!

Gieit annyira elkapta a félsz, hogy megmozdult, de a szent ember a segítségére sietett a szútra kántálásával, és ezt egész éjjel folytatta. Hajnalban befejezte, a lényeknek ajánlva, mire az egész bizarr társaság eltűnt.

Giei előbújt, és megkérdezte, honnan jöttek ezek a lények. Mire a szent ember emlékeztette arra, amit a Buddha mond a szútrában:"Ha nincs senki, aki meghallgassa a törvényt, akkor mennyei lényeket küldök, sárkánykirályokat, a föld szellemeit és démonokat."

Giei, bár kész volt az indulásra, még mindig nem tudta, merre menjen. A szent ember azt mondta neki, hogy induljon egyenesen délnek. Kitett egy vizeskancsót a ház elé, ami aztán fölemelkedett a levegőbe, és lassan, egyenesen dél felé repült. Giei órákig követte, egészen a hegy tetejéig, ahonnan lenézett, és egy nagy falut látott odalent. A kancsó felemelkedett, majd eltűnt. Giei észrevette, hogy visszaérkezett oda, ahonnan elindult. Könnyes szemmel mesélte el a falusiaknak, hogyan találkozott a halhatatlannal. Aki meghallgatta, áhítattal hajtott fejet.

Soha senki sem találta meg még egyszer a halhatatlan házát.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Japán rege: A dinnyevarázslat

Egy sor málhás ló tartott Jamato tartományból a főváros felé egy nyár végén. A hajtók dinnyét szállítottak. Udzsitól északra megálltak, hogy megpihenjenek egy datolyaszilvafa alatt. Leszedték a dinnyekosarakat a lovak hátáról, és elhevertek az árnyékban, majd lakmározni kezdtek a dinnyéből.

Egy öregember csoszogott oda hozzájuk, és a botjára támaszkodva várakozott, amíg ettek. Közben erőtlenül legyezte magát, és bámulta a dinnyéjüket. Végül elárulta, hogy szomjas, és kért egy dinnyét. A hajtók azt mondták erre, hogy ők ugyan szívesen adnának, de ami a kosarakban van, az nem az övék - éppen most viszik a városba.

- Tudjátok, fiúk - panaszkodott az öreg -, lehetnétek kedvesebbek az öregemberekkel. Nos, rendben van, majd ültetek magamnak.

Míg a hajtók nevettek, az öreg felkapott egy botot, és dolgozni kezdett az aprócska mezőn. Ezután elvetett néhány dinnyemagot azokból, amelyeket a hajtók szétszórtak. Azok meg növekvő bámulattal figyelték, ahogy a magok ott a szemük előtt hajtanak ki, ezután dinnyeindák kígyóztak mindenfelé, majd hamarosan ott pompáztak előttük a nagy, érett dinnyék.

Erre már rettegés fogta el a hajtókat - az öreg bizonyára valamelyik istenség. Ő pedig evett a dinnyéjéből.

- Látjátok? - kérdezte. - Most magam termeltem meg azt a dinnyét, amit nem akartatok megosztani velem. - Azzal fogta a dinnyét, és adott mindegyiküknek, de még az arra járóknak is. Amikor az összes dinnye elfogyott, felállt.

- Nos, én most megyek - mondta, majd eltűnt a szemük elől.

Eljött az ideje, hogy a hajtók visszarakják a kosarakat a lovak hátára, és útnak induljanak, de a kosarak üresek voltak. Egy fia dinnye sem maradt bennük! A hajtók úgy vélték, hogy az öreg megzavarta a látásukat, és a szemük előtt csalta ki a dinnyét a kosarakból úgy, hogy észre sem vették. Dühösek voltak, de nem volt mit tenniük, mint hogy visszafordultak a bámészkodók nem kis örömére, és lógó orral elindultak vissza Jamatóba.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Szlovén népmonda: A törökök Alsólendván

Élt egyszer egy cigány, fekete, akár a többi. És ez egyszer megkérdezte a rettenetes törököt:

- Mit csinálsz, te rusnya török?

- Kötelet fonok, te szép cigánylegény - válaszolta a rusnya török, és fürge ujjaival végigsimította bozontos szakállát. Egy igazi kötélgyártó sem tudott volna szebb és erősebb kötelet fonni, mint ez a török Nagykanizsán.

Másnap megint kérdi a cigány a töröktől:

- Mit csinálsz, te rusnya török?

- Tarisznyát varrok, szép öcsém. Látnád magad is, ha szemed el nem vakítaná a pogányság.

Így beszélt a török. Megint megsimogatta bozontos szakállát, és ravaszul nevetett, mint a róka, amikor látja, hogy a tyúk nem tud elmenekülni előle.

Harmadik reggel a rusnya török a szablyáját élesítette, de akkor a cigány már nem volt ott Nagykanizsán. Isten tudja, miféle egérúton jutott ki a török birodalomból: isten a tudója, hogyan jutott el az első jelzőtűzig a másik oldalon.

- Vitéz urak! - kiáltott oda a katonáknak, akik ott álltak a megrakott máglya körül. - Nehogy lecsukja szemeteket az álom, nehogy rozsda essen a szablyátokba! Készülődik a török, hogy rajtatok üssön!

Ennyit mondott csak, és már szedte is a lábát a dolinai hegyekből Alsólendva felé. Csak rongyos fekete köpönyege lobogott utána. A szél sem vitte volna gyorsabban a cigányt, mint a két csupasz lába.

- Fiúk, ez a mi kapitányunk embere! - ismerte fel az első a katonák közül. Tüstént meggyújtották a máglyát, őröket állítottak, és fürkészték a Kanizsa felé vezető hosszú, poros utat. Lesték a törököt.

- Kigyulladt a jelzőtűz Dolinánál, gyilkolni fog a török! - jajveszékeltek az emberek Dolinától Radgonáig, a Murától a Rábáig. Fekete felhők hömpölyögtek nyugat felé, és a felhőkig ért a jelzőtüzek füstje, mert sorra gyulladtak ki a máglyák a Dolinától Szentgotthárdig húzódó hegyek csúcsain.

Három nap, három éjjel vágtattak a Hadik-huszárok falutól faluig.

- Menjen a férfinép az alsólendvai várba! Így parancsolta Hadik kapitány, a keresztény hit védelmezője! - dobolták ki a hírnökök.

Jajveszékelés és imádság szállt az ég felé, és isten látta, mint menekülnek asszonyok, öregek, ártatlan gyermekek az erdőkbe meg a hegyek közé.

Lobogtak a viaszgyertyák a Szűzanya képe előtt az alsólendvai várban. A katonák köszörülték a szablyáikat, és megtöltötték az ágyúikat. Hadik kapitány meg ott járt fel és alá egyik őrszemtől a másikig a vár fokán, és mindegyikhez volt egy jó szava. Mindenfelől ez hallatszott:" Velünk a keresztények Istene, ne féljünk a haláltól!"

- Vitézek, hosszú kötelet és új tarisznyát hozott magával minden török. A kötéllel rabszíjra fűzik a gyerekeiteket, a húgaitokat, az öcséiteket, s a vagyonkátoknak készítették az új tarisznyákat! Vitézek, keresztény vértől kell megrozsdásodniuk az élesre fent török szablyáknak! Tegyétek kezeteket a szívetekre, tekinteteket emeljétek a Szűzanya képére, így esküdjetek hűséget nekem és szeretteiteknek, akiknek kínt, gyalázatot és halált készít a török! Megesküszöm én is, hogy elsőként megyek a harc sűrűjébe, és - bár Isten nem engedi, hogy így forduljon a harc - én akarok lenni az utolsó, aki elhagyja a keresztények erősségét!

Így beszélt Hadik kapitány, majd elkezdődött a véres tánc.

- Allah, töltsd meg üres tarisznyáinkat! Száz hitetlen kutyát adj nekünk minden csepp elhullajtott vérünkért! Fürdesd meg kardunkat a keresztény vérben! - így imádkoztak a törökök a vár tövében. Füst és tűz közepette villantak meg a fényes szablyák. Az ágyúdörgés hangja mellett egyként hallatszott Jézus neve a várból és Allahé a falak alatt.

Még ma is tudják az öregek, hol nyílott az a föld alatti folyosó, amelyen Hadik kapitány vitézei kilopództak a várból a Szentháromság hegyének tetejére. Még ma is beszélik, hogy Hadik kapitány nem szegte meg esküjét. Első volt a vitézek között, és utolsóként ugrott le a föld alatti járatba, hogy puszta életét mentse. Észrevették a törökök, és dühödt csordaként eredtek utána. Száz kéz, száz éles kés fenyegette az életét. A keresztények hős védelmezője súlyosan megsebesült a fején, és alig vonszolta magát. Már rákulcsolódott a halál jéghideg keze, de ő reménykedve így könyörgött:

- Szűzanyám, segíts, ments meg engem!

Még ma is beszélik az öregek, hogy megmenekült. Szerencsésen eljutott a föld alatti alagút végébe, ahol a kápolna állt a Szentháromság hegyének csúcsán. Ő építette ezt a kápolnát, és ott is temették el. A teste nem porladt el, és a fején ejtett seb is látszik még, noha több száz év is eltelt azóta, hogy a törökök idejöttek és gyilkolták őseinket.

/Ford.: Gállos Orsolya/

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)