Márai Sándor versei bejegyzései 
Márai Sándor: Hol vagyok?
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok?
írta: jazsoli5, 2009. szept. 22. 10:07 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Jelentés
Még nem alkony, csak délután
Még visszanéz egy arc után
Aztán megáll, gondolkozik
Szigorúbbra gombolkozik
Szól: ez a barna és ez piros
Kíváncsi és tárgyilagos
A földre néz, már ismeri -
Az égre néz, nincs semmi ott
A föld, a föld volt a titok
Van papucsa, szemüvege
Játszik, mintha öregszene
Tudja: ez jó, és: ez hamis
Már rövidebb az álma is
Korán kel, neszel és figyel
A babonát nem hiszi el
Mindent megnéz és kézbevesz
Egy-egy mosolyt emlékbe tesz
Már nem szégyelli, ha szeret
Hallgatja az embereket
Nem diák már, s még nem roué
Szíve a szomorúaké
Meghallgat pletykát, adomát
Lépett már halottakon át
Kételye fürge és örök
Eszményei a görögök
A démonnal eltársalog
Már szívesebben jár gyalog
A tűnő időt kémleli
Halottaival elperel
Vetését ember verte el
A szíve, mint a bánya, ég
Forgatja a bányalég
Az emberekhez tartozik
Haragszik és unatkozik
Szökne, gyilkolna, nem lehet:
Szereti az embereket
Csak értük és minden csak nekik
Velük jó s velük vétkezik
És megteszi, amit tehet:
Ismeri az embereket
Üres a föld, üres az ég
Nincsen már sehol menedék
A földre néz, az égre néz:
De az ember, az visszanéz
A tengerszem nem sejtheti
Csak az emberszem rejtheti
A tenger felbőg rá s kicsap
Szavát az ember érti csak
Hát így. Álmos és dünnyögő
Jeleket vár és dünnyög ő
Halhatatlan és együgyű
Vígasztalója a gügyü
És minden nőnek rokona
Volt sógor, testvér és koma
Vacsorára átöltözik
Hasonlít és különbözik
Az ördög úgyis elviszi -
Kár érte? Hiszi a piszi.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 22. 9:52 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Sértődöttvers
Én nem akartam, istenem -
S nem kértem, hogy segíts nekem
Gyanútlan érkeztem, meleg
Szavakkal is kerestelek
Nevetgéltem a nap alatt
Tagadva sem tagadtalak
Szándék nélkül és kedvesen
Szólítottalak: "Kedvesem"
Szájamban jó íz volt neved
Fűnek-fának dicsértelek
Nem is akartam semmi mást:
Jó szót, kenyeret, egy falást
S a kenyér és bor isteni
Ízében téged sejteni
Hogy' ragyogott a két szemem:
Mi történt velök, istenem?
Behúnyom, mikor tehetem
Két kezemmel is befedem
Nem jó látni, se hallani
Elromlott nálam valami
Leköpve állok, sárosan
Megsértettek halálosan
Fejembe töviskoszorú
Arcom gőgös és szomorú
Nézz a szemembe, istenem:
Miért csináltad ezt velem?
Asszonyt is küldtél vigaszúl
Ő is megsértett pimaszúl
Nem mondom: választott edény -
Szívem hideg, szájam kemény
S mint ki tönkrement hirtelen
Elkezdem egész meztelen
Elkezdem egész kicsiben
Csontból, rongyból és irigyen
Leszek magányos, mint a sas
S mint hiéna, büdös, avas
Mint az éj, oly hallgatag
Ha ember meglát, elszalad
Vérszomjas, mint a keselyű
S mint a bűn, olyan keserű
Elfenem arcomon setét
Korommal isten kézjegyét
S nem lesz nekem engesztelés
Többé a tiszta, éles ész
A hét főbűn lesz iparom
Megsértett valami barom
Mikor? Hol? Nem emlékezem
Szöggel verték át két kezem
Spongyát csókoltam szív helyett
S ittam epét és ecetet
Megsértve lógok itt, dagadt
Szemmel a véres nap alatt
Nem mondom: aranyház, titok -
Halálra sértve ordítok
Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
Nem állok jót senkiért
S ki volt? Miért? Mikor? Minek?
Nem adtál választ senkinek
Felelj most, Isten! Már elég
A kínból és reped az ég
Repedt ég s megnyílt föld felett
Nézzünk egyszer farkasszemet
(Nem emlékszel?...Hisz én vagyok
Arcod mására alkotott
Lelkedből lelkedzett csodás
Kétlábú, lelkes alkotás
Ki nem is akart egyebet
Jó szót s egy falat kenyeret
Jobbat nem akart senkisem -)
...Ugy-e, emlékszel, istenem?
írta: jazsoli5, 2009. szept. 22. 9:15 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Eszterlánc
Töredékes előhang egy Naiv Époszból,
mely az első hangokról, a napsütésről, egy kis gyermekről, bútorokról s
általában egyszerű dolgokról ad számot, melyeket mindenki tud és maga
is átélt s csak éppen később, hivatalos elfoglaltsága miatt nem ért rá ilyen
hosszasan és versezetben elgondolni.
Grosschmid Gáborkának, honfitársamnak.
ELŐHANG
Leírom most itt néked, hogy olvasd, majd ha felnőssz
(mert kicsi gyermek vagy még, iskolás és tíz éves)
valami délutánon, ha kedved tartja éppen,
lapozva e füzetben, nevednek megörülsz majd
s a nyomtatott betűnek, mi csak kevesek része
s a polgári életben félt és megtisztelt fegyver,
leírom itt betűkkel, mert ki tudja, hogy férfi-
szóval és férfi-arccal ( tíz, tizenöt év múlva)
ha szemben állunk egyszer, miről fogunk beszélni,
kemény, vitázó hangon, vagy tán közönnyel s únott
dolgát az életünknek intézzük majd egymás közt.
Mert lásd, minden elmúlik s te már ma is nagyocska
s egészen más ki vagy, mint tíz év előtt voltál,
síró kis húsdarab, csipkék közt, két kilónyi
visítozó emberhús - ma szőke, tiszta, úri
kis iskolásgyermek vagy, komoly már s gondjaiddal
nem is tudod, hová légy s tudod azt, hogy Kolumbus
Amerikában járt s Robinson a magányos
ember lármák között élt egy szép szigeten, régen.
S mikor beszélni hallak( vékonyan cseng a kis hangod)
s szavakat mondasz: utca, ház, iskola, tanár úr,
és: fáj, ne bánts, vagy: adjál, vagy: köszönöm, vagy: kérek,
s látom, mint építed magadban a világot
kis homlokod mögött, amelyre szőke fürt hull,
faragod már a Törvényt, amely szerint kell élned
s maréknyi kis agyadban motoznak már a gondok
s fogalmak, titkok, vágyak s utcák, városok képe,
hidak és állatok dúlt látományos rajza,
s tudod már, mi a pénz s játékot veszel rajta
s elalvás előtt így szólsz: isten, s szemed lebágyad,
s voltál szerelmes is már, no pajtás, sose szégyeld,
(gyermekleány volt, mint te s megcsókolta a szádat
és másnap mással játszott - szenvedtél már a nőért)
s jöttél ellankadt kedvvel s poros cipővel este
a játékból nyáron, kék langyos alkonyatban
s megálltál künn a kertben, zsebredugott kezekkel
s fejed melledre horgadt, a nagy masli fölébe
"Mi bajod, Gábor?" - kérdtem (mert ott olvastam éppen)
s szemed könnyekkel telt el, míg mondtad: "A seregben
vezért választottak ma - és én közlegény lettem."
s ahogy fáradtan álltál, - kis pont az estben - megvert,
látott vezér a harcban - elengedtem a könyvet
(bölcs Erasmus, a léha, kósza barát regéit)
s sokáig visszacsengett fülemben még a hangod
és az a másik hang, tíz év előtt, visító,
nyávogó kis sikoly, aminek úgy örültünk
mikor közénk jöttél ide a földre, kedves.
Mi volt közben tevéled és mennyi láncszem, titkos
rezgése a világnak ért hozzád titkos úton
atom ölelt atomot, föld forgott s a nap égett
olthatatlan hullámokkal a föld fölött és érlelt
téged, ember-bolygó te, fanyar ember-gyümölccsé
Emberi hangon szóltál - már ember voltál, férfi
elszánt, megbántott, küzdő, fáradtan hazatérő
s reggellel újrakezdő, vágytól tépdelt s haragtól
bosszúra indult ember - egy óra csak, egy év még,
néhány lepergő évszak s karodon a fehér hús
izommá duzzad s ütni biztat hasonló percben,
néhány világforgás, s fegyvert markolsz kezedbe,
hogy élő embertestbe halált oltsál - királyért,
hazáért, asszonyért s más törvényes okokból.
Lásd, nem lehet mit tenni: s szálas kamaszkoromban
gyakran gondoltam arra: embernek lenni nem jó,
s mint gyáva katona: szökevény a seregből,
ember-szökevény inkább lennék néha, mint ember.
Ez szó-fia beszéd csak: persze, maradt a régi
mindenben, ahogy illik s már adót is fizettem
és bélyeges papíron nevem sok helyt beírták
S ki össze-vissza éltem, ütötten, mint egy alma,
mely messze hullt a fától s gurul a kerti sárban
és egyre piszkolódva és kopva, hullva, lassan
a nitzschei mondást néha elmondogattam:
"A megvetett magadban tiszteld a megvetőt" -
testvérke, csöndesedve és vissza-visszatérve
esztendő fordulásán a szép, boltíves-házba,
ahonnan elszakadtam s ahova mindig újra
visszamegyek s ilyenkor a kapu önként tárul
(s ha újra elmegyek, nem csapják be mögöttem)
s fáradt lehet a nyáréj s az elkorhadt akácfa
s csöndjét a régi utca s fényét a régi lámpa
az első estén újból elhinti ott fölöttem:
sokszor elnézlek téged, virág a fán, te gyermek,
Tudnod kell, régi törzs legfrissebb ága vagy te
s egyszerű ősök vére ömlött sok évidőn át
a mi friss ereinkbe - itt állt a szász hegyek közt
a kovácsok tanyája( "Grosschmida", így nevezték)
kik a szegényes ércből garast vertek pöröllyel
s tengették életük, egy századról a másra.
Tudnod kell,"tölgytől vagy sziklától se fakadtál"
(Homeros mondja így, a derűs régi dalnok)
s egy véred van velem, én első, te utolsó.
Testvérke, szép neved van: komolyan cseng és mégis
olyan mint egy igéret: egy angyal neve volt ez,
ki a bűnös világnak - van már kétezer éve -
a megváltásnak égi hírét hozta a földre.
És - (mily mulatságos, ha tizenöt év múlva
orvos leszel vagy mérnök, s aljas, mint minden ember,
s olvasod ezt a könyvet) - a kínos "nagy időkben"
mikor hat évig itt élt a halál házainkban,
s mikor te járni, élni, beszélni kezdtél éppen,
elnéztelek s gondoltam: Gábor...Ha szólni tudnál,
te, aki néhány éve csak hogy közibénk jöttél,
s emlékezhetsz a másik partra, ahol az élet
időtlen mozgással kering s megújul egyre,
s nincs cél és értelem sincs, s csak élet s újra élet:
ha szólni tudnál tiszta gyermekhangon a bölcsek
bukott szava után a halni indulóknak
s parányi kézzel durva s gennyes sebektől véres
kezét az embernek ha visszarántanád most...
Te játszottál s szerettél: mi sírtunk és temettünk.
A jobbik rész tiéd volt: sokan pusztultak, s jók is,
hogy egyszer, férfikorban, te békén s szabadon élhess.
Így hullanak el a sasok, s új sorsnak vetik magját,
és mondják: Hja, az élet - s nem értjük, s néha fáj is,
de mégis jó ez a rend: az ember és a gyermek,
értetlenül is jó rend: újból ember s a gyermek.
Ezért írom le néked, hogy érett fejjel olvasd:
mi volt az életünk, gyermeki évek kósza
maradék árnyai (sokat alig tudok majd,
mert más megélni egyet és megint más az emlék.)
Régi évekről írok, egy udvarról, egy fáról,
(melyről dió pergett édes szüretes ősszel)
a sok-sok napsütéstől, kavicsról és a mézes
kalácsról, és a langyos folyóról, hol fürödtünk,
a téli tejszín hóról, finomillatú gyertyás
tűlevelű karácsonyfák zengő öröméről,
az első emberekről, fiúkról, kik a rejtett
élet titkos tövét mutatták vigyoros arccal,
az első fájdalomról, az első nőről, esték
barna árnyairól, ahogy először láttuk,
a bútorokról írok, melyeknek hangját már ma
s magányos életét alig tudom figyelni
(pedig élnek közöttünk e meghitt s néma tárgyak)
én félve nyúlok vissza az ős homályba - halld csak,
tárgyak zenéje zendül, kavics pörög bolondos
játékos táncot, bugó csiga teringve szédül,
óra kong, él, zihál, ad gépi jelt a véges
perc-időről, mi részünk végtelen időből,
selyem papír zizeg kalandos figurában
sárkány-felhők felé a véres színű sárkány,
fényes bogár világít, egynapos lepke bágyad,
virágpihén a nászba egynapos lepke-párral,
patkány vicsorog pincék hűs, borszagú homályán
tavasz dalol, tél altat, nyár forral lassú hővel,
villog, kiált, csörömpöl, ömlik felénk az élet
s szemünk elönti fénnyel, fülünkbe lárma lázad,
íz, szín, szag, fény: világ ad jelt nekünk a létről
s torkunkon a sikoly s a nyávogás dadogva
fordul színtelen, tördelt, kis emberi szavakba.
Én nem tudom, mi ez...nem tudom, mi az élet?
Elmondom itt neked majd hamar, hogy mi történt
a régi udvaron régi kölyök magammal.
Te talán mosolyogsz majd ( és alagutat építsz,
vagy gyomrokat vágsz hasznos kézzel és komoly arccal)
pedig hidd el, mi akkor pendelyben ép' úgy éltünk
s mind ugyanazt csináltuk, mint ma felnőtt korunkban,
s ha ellököm a tollat és kinyitom az ajtót
itt idegen országban(ahol most vagyok éppen)
hallom, hogy egy más nyelven is mind csak azt beszélik
más fajú emberek, mind odahaza nálunk.
Mert éppen ez a törvény: az ember mindig ember,
kicsiben és öregben s fehérben s feketében
s kár ezer kilométert ide vagy oda menni,
mert ugyanaz mozgatja az embereket itt mind:
osztálypolitika, vallás, nő és a pénz is.
ESZTERLÁNC
Már nem tudom, hogyan volt: az eszterlánci cérna
elszakadt, elszakadt...Hallottam nagy zenéket
s Beethovent is azóta s vasúton, hajón, otthon,
nappali heverésben, vagy lassan múló éjjel
eszembejutott egyre: háromhangú kis ének,
lánc, eszterlánci cérna...értelme semmi nincsen,
nem több, mint egy nehéz illat értelme, ennyi,
mit délutáni sétán felém küld még a fenyves:
s van benne gyanta, lomb, meleg és napsütés is.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 19. 13:22 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Az égen fönn megáll a hold
Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megáll a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 19. 13:05 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Csillag
Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
Mint távoli csillagok fénye, melyek
Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
Sugarukat felfogta.
Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
Már nem is én vagyok, akit látsz
S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
Mint fénylő valóságra.
Csillag,
Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
Fényed a szemem éri,
De már tudom,
Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 19. 12:55 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Tanú vagyok rá
Tanú vagyok rá, láttam, itt vagyok,
A két szemem tanú rá és a lelkem.
Szemen köphetsz ember, mert hallgatok,
Hisz láttam, gyáva voltam és füleltem.
Lapultam és azt mondtam:" á, ugyan..." -
"A dolgok rendje" és " lesz jobban is".
S a könnyről, ami szemedben buggyan,
Csúfolva mondtam: ez a gyöngy hamis.
Tanú vagyok rá, vallom esküvel,
Láttam dögebbnek őt, mint a dögöt.
De nem tudta, hogy keze mit mível
S az ég és a föld ráöklendezett,
Szájából hab folyt, genny szeme helyén,
Ennen sarában tántorgott vakon.
A tetvek falták bűzös fekhelyén
És nyöszörgött a hülő csillagon.
S ki láttam őt és láttam magamat:
Vallom, hogy élt benne még valami,
A dögvész, szenny, genny és vadhús alatt
Félénken kezdett világítani.
Ürügye élni nem volt semmiért,
Elherdálta mind, amit örökölt,
Állat előle szűkölve kitért,
A víz kicsapta, kihányta a föld.
A világ már sötét volt, fergeteg
Verte a tengert s a hegy meghasadt
S az Úr lelke járt a vizek felett,
S az ember lelke élt a hús alatt.
Én láttam őt, aki veszettre marta
Entestét és szájából vére folyt
S most vallom, hogy az ember nem akarta,
Vallom, hogy jobb volt, mint a sorsa volt
S én vallom, aki vesztét énekeltem,
Hogy ártatlanabb, mint a csillagok.
A két szemem tanú rá és a lelkem,
Tanú vagyok rá, láttam, itt vagyok.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 18. 7:40 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: A fehér erdő
Sápadt leveleid ez altató
téldélután letépdesi a fákról,
az ágak közt egy bánatos gitár szól
s visszhangtalanul mély és halk a tó.
Hallod kopogni friss léptét a vadnak
a fagyott földön. S visszahúz az emlék.
Egy Isten és egy nő keze befed még
s nyugalmas titkok lassan behavaznak.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 11. 7:11 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Tolvaj
Engem egy villamosban kapott el
a furcsa érzés - ismered?
Úgy hívják: lelkiismeret -
szörnyű és jó, szikrázik, elvakít,
szeretnél megcsókolni valakit -
én térdre hulltam s rámnézett egy hordár,
sapkája és fehér szakálla volt:
Csak ennyit szólt:"Ez megbomolt."
S a csoda oda volt már.
Felálltam, ember vagyok, nagy dolog:
azóta tovább lopok.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 11. 7:03 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Hervadó világ
Ajánlás
Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.
A hervadó világ
I.
Az éj megóvott benned minden csöndet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzét két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.
A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!
A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mint a tenger,
ha felhúzza a hold, egy telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.
II.
Kedvtelen nyúlok hozzád a szavakkal.
Kedvtelen mondom: te jó, sok, te kedves,
én sose tudom, e szerelmi kardal
nem tréning-e egy eljövendő vershez?
sose tudom, lüktet-e benne élet,
hit és erő, benne ver-e a vérem?
Vagy hiú, kapkodó kísérlet
emberen, világon, téren?
A hívők boldogak, övék a jó rész,
a hallgató növények boldogak,
a kutyák üde csaholása boldog -
a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,
akiknek titkos százarcuk a dolgok
egy maszkja alatt mutatják meg priméren
céltalan királyvíz a gondokat
emberen, világon, téren.
III.
Sétánk zenitje ez a domb.
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp
legördült kövér arcán a földnek.
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,
a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:
mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát
felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.
Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.
Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc s az ember elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felelt:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg egy isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén -
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodort két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.
IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyek lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.
A tagjaid mind kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 10. 7:01 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Sirató
Valahogy...minden messze lett.
Hallom néha a hegyeket,
úgy hívnak, oly primitíven -
fehér szívére húz a Tátra,
felétek tél lesz nemsokára,
nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!
Rajzotok föltükrözi szívem
ti megrabolt, volt, régi kincsek,
úgysincs, ki sorsotok sirassa -
a nagy dacos kedv bennem sincs meg,
tudsz-e még kuruc lenni, Kassa,
naivan, hittel, jón, szelíden?
Ti szent semmik. Házak. Az esték.
Nők. Ki vitt el titeket tőlem?
Kergettük egymást az időben,
eltévedtem és nem keresték
a nyomom. Eldobáltam lázat,
ideget, vért. Megálltam. Fáradt
vagyok. Nem tudom, ki keres még?
Nem tudom, vagytok-e még igazán?
Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik?
valami elvitt egyre messzibb,
vagyok-e még és van-e még hazám?
Valahogy...minden messze lett,
fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak,
hallom néha a hegyeket:
siratlak, siratlak, siratlak.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 9. 12:44 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Öregedő emberek
Ki nézi meg a mi szívünket?
Valami bennünk itt megállott,
az óra jár még a zsebünkben,
nem ingott meg a mi hitünk, nem,
de megállt valami,
nem tudjuk, valahol,
a múltat hallani,
a jelen zakatol,
az évek járnak a ködben,
hány? 10, 20, 40, 50?
Mi nem tudjuk,
egy óra volt csak,
sütött a nap,
halkan daloltak,
s tapostak, fontak a párkák.
A mi helyünket már fiaink várták
ó, kilopták szemünkből a fényt,
kezünkből kicsavarták a fáklyát
s ők élik helyettünk az ént,
valaki tévedett,
nincs Isten, nincs ég!
Adjatok életet,
Segítség!
írta: jazsoli5, 2009. szept. 9. 12:34 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Zsoltár
A gyönyör fáj
Kéjes a bánat
Erős sodrával
Örökre árad
Ha elhord messze
Visszahoz egyszer
Mély folyóteste
Úgyse ereszt el
Partok dalolnak
A fák jó zöldek
Ne bántsd a csöndet
Ki gondja a holnap?
Karikakörbe
Útját e görbe
Pályán tán járja a föld, talán nem
A célt ne kérdjed
A nap talán áll
Az élet régibb
A halálnál
Ámen
írta: jazsoli5, 2009. szept. 9. 12:30 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Rapszódikus tavasz
A hold magasan járkál
és véresen lebámul
olyan, mint torzó bálvány
és szegény szemed kábul
és szegény orrod lázad,
füled neszez a csöndre
s a fák tavaszi lázban
mind kibuggyannak zöldbe.
Már félkilencre jár tán,
lézengenek a járdán,
a kávéházban égnek
fehér és tompa fények.
Mily magányosan járok
és senkire se várok
kezem szívemre tettem
és beszélgettünk ketten.
Dadogva kérdez engem
és számadásra híva,
a sok tavaszi esten
mért ültem itthon ríva?
Párnám miért haraptam
és miért nem szerettem,
randevút sose adtam
zöld fűbe sose estem.
Talán jobb is, hogy így van,
hogy úr - magam maradtam,
hogy kölcsön sose kaptam
és hogy mindig csak adtam.
Én nem bántottam élőt
és nem bántottam alvót
csak beteszem majd csöndben
magam után az ajtót.
A gázlámpához állok
és játszom a botommal
meg egyéb tarka lommal
amim van: élet, átok,
fény, árnyék, s ami múlt már
kis elvetélt szerelmek,
a hold ott fönn az égen
s itt lenn útszéli lelkek.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 8. 16:14 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Márai Sándor: Monológ
Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.
Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
ki tettenért a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.
A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor.
S emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem rám talált:
kaptam egy életet és egy halált.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 8. 16:08 - címkék: vers és kategóriák: Márai Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
