Madách Imre versei bejegyzései 
Madách Imre: Utóhang
Mint nap derült reám
Arcád, felhőtelen -
Lassan halványodál
El ködnek lepliben.
És ámuló szemem
Könnyezve még kisér,
Midőn mint esti fény
Már régen eltünél...
Helyetted éj vagyon
És fénylő csillagok,
Minden csillagban egy
Szentelt emlék ragyog.
Melyik, hölgy, a tiéd?
Én búsan kérdezem,
Óh, mert már csillagod
Is alig ismerem.
S ha egy.egy csillagot
Látok, hogy elesett,
Megborzadok, nem-e
Volt az, nő, a tied:
S rólad, ki egykoron
Égő napom valál,
Tán csak hulló csillag
Hoz hírt, hogy elbukál.
írta: jazsoli5, 2011. júl. 2. 5:10 - címkék: és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: A téli éj dicsérete
Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nekem a zord téli éjt!
Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.
Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a tűz,
Lágy pamlagomon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka fűz.
Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva tőlünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kiváncsiság.
A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kívül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörnyű pokla lesz.
S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.
Ölelj meg, lány, ölelj meg újólag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!
Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar,
Eltűr, de hogy hideg légy, lányka, nem.
Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szíved veréseit,
Míg bájgyűrűként gömbölyű karod
Hullámzó kebled körül kerít.
Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlenül,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegyül.
Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.
Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürtjeid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom.
Szép termeted hullámalakjain,
Minőket művész legszebb álma szűl,
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hevül.
S midőn tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen körül
Folytatva a felséges képeket:
Ha istennek egébe szállhatnék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 14. 6:51 - címkék: vers és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: Vadrózsák
( Erzsinek)
I
Vad öröm volt, amit eddig éltem,
Kábulás és mámor, semmi más,
Mint ha bántanunkat hogy feledjük,
Részegítve jár az áldomás,
S hogy szívünknek jajját átkiáltsuk,
Felzengünk egy pajkos éneket,
Elcsitítni véle azt a sírót,
Mint a dajka a kis gyermeket.
Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem,
Mely a téli éjben pislogat, -
Elmelegszünk nála, hajh de éltet,
A pásztortűz semminek nem ad -,
Míg te jöttél, mint a felkelő nap,
Elhalványult minden fényeden,
Betöltéd a földet, s ámulattal
Új ragyogványt láttam mindenen.
Érezém a rózsa s méh szerelmét,
Érzém árván , hogy nincs semmi sem.
Szerelem szent lánca a mindenség,
S benne mink is egy kicsinyke szem. -
És mint hogyha megcsókoltad volna
E kebel vadon zengő dalát,
Képzetemben minden e világon
Oly dicsően szellemüle át.
II
Mért gyujtottál lángot e kebelben,
Hogyha most hideg maradsz, leány?
Mért tanítál meg forrón szeretni,
Hogy kacagjad kínomat csupán?
Oh, mosolygj, mosolygj reám, leányka,
Hidd el, néked jobban illik az,
Megdöbbent talán a nagyszerű tél,
De mi bájol, az csak a tavasz.
Meglep a szobormű is, - csodáljuk,
Hogyha általlengi ideál,
Nem mozdul mégis szívünk, hiába,
Mert rokon világra nem talál.
Ládd, leányka, a nap, mely virágot
Szül, hevével el nem égeti,
Egy-egy harmatcseppet küld reája
És a lankadót felélteti.
Nap szemed, s ha részvét harmarárja
Nem hull rája, e kebel elég,
S e neked nyíló érzésvilágot
Tán kár lenne elrombolni még.
III
Óh leányka, nem szégyenled-é, ha
Durva bérc kegyesb, mint kis szíved,
Akit Isten is már ízről-ízre
Szerelemmel átmelengetett.
Nem remegsz-é, hogy megbánja, ennyi
Bájt hiába mért pazarla rád? -
Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra,
Vigaszt nékem az a szikla ád.
Elpanaszlom, hogy bizony leánykám
Azt mondá, hogy engem nem szeret.
"Szeret" a bérc így felel enyelgve
S felüdíti lankadt lelkemet.
Jó barát, te! ah tudom, csalódol,
Sorom oly bús, sorsom oly kopár,
Hű szerelmem a hideg leánytól
Viszonzásra többé nem talál.
"Talál" mondja újra a kegyes bérc.
Gúnyol-é vagy jobban ismeri
Édes titkát a leánykebelnek,
S szebb jövőmet jósszó hirdeti?
IV
Lány, ha oly hidegséget mutatnék,
Mint minőt te játszol szüntelen,
Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen
Lángoló szív arra képtelen.
Kis sebet könnyű elrejtenünk, de
A nagyot, ha elterjed, megöl:
Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell,
Meghalok, hidd, szenvedésitől.
Oh, ha volna rajtad oly hatalmam,
Aminő van neked hiveden,
Megtanítanálak, hogy mi kín, ha
Választottunk oly érzéstelen.
És mégsem lehetnék ily kegyetlen,
És szenvednék ismét általa,
És szenvedném mind a kínt, amellyel
A hidegség téged sujtana.
Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben,
Sorsom élet-é vagy halál?
Mondd ki, mondd ki, bármi az itélet,
Benne lelkem megnyugvást talál.
Csak világot! bár mutasson az majd
Mennyet, poklot, mindegy már nekem,
Szűnjék a sors szörnyű vajudása, -
Ami jő, megadva viselem.
Mondd ki, lányka, mert mint lassu méreg
Bú s remény közt a kétség megöl,
Eddig tart erőm, itten hivék célt,
Vidd tovább még, és keblem ledől.
V
Merre, merre, lányka, régi kedved?
Hol van a pajzánkodó szeszély?
Hisz te egykor egy kicsiny virágban,
Lepkeszárnyban örömet lelél. -
Most komoly vagy, tévelygő szemednek
Pillantása messze-messze jár,
Mint hajósé, aki tornyosúló
Felleget s partot kétkedve vár.
Mért remegsz most, hogyha felkereslek,
Mint virág az őszi szél előtt?
Bizalommal hajlottál szívemre
És mosolygó arccal azelőtt.
Honnan, honnan e pír arcodon most,
Míg szíved sebesebben dobog?
Tán szívednek titkos vágyu álma
Az, mely bájjal tükröződik ott?
Ismerém lelked fehér zománcát,
S hajnal arcod pírja rajta, lány,
Boldogság hajnalja, s mégis a szív
Nyugalmának alkonya talán.
Bolygó fényt látok, leány, szemedben,
Az szívedben kincset árul el.
Süsd le, süsd le, óh már mind hiába,
Szívem új, több-több tanúra lel.
Minden ízeden újabb kecs éled,
S újat nem teremt többé az ég,
Csak ha a természetben tavasz van,
Vagy nőszívben a szerelem ég.
Óh igen, látom, szemed borúja
Nem fellegzi már be e kebelt,
Mert belőle szivárvány gyanánt a
Szerelem nyujt édes békejelt.
VI
Látnom téged és szeretnem egy volt,
Óh leányka, honnan, honnan ez?
Hisz különben ember e világon
Üdvöt csak hosszú harccal keres.
Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod?
Mit mocskított volna oly salak,
Láttam lány vagy, ez nekem elég volt,
Mert szerethetsz és imádhatlak.
Vajh, mi az, mi így hozzád varázsol?
Más tetszik, ha ez s az rajta szép,
Rajtad arc, haj és szemek világa -
Nékem bájos, merthogy a tiéd. -
Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök,
Kék-e a szem vagy éjsötét,
Azt tudom csak, a kedves egészre
Fényt az üdv legszebb sugára vét.
Téged Isten e szívnek teremte,
És e szív azonnal megtalált,
Amidőn nálad, mint régi kedves
Ismerősnél, meglepetve állt.
És valóban, lelkünk ismerős volt,
Istennél csak egyet alkotott,
És hogy újra feltalálja egymást
E világon, ketté vált legott.
S fájt félléte, kínzó sebében
Vágyó hévvel nyugtot nem lele,
Míg lelkedben azt most feltalálta,
S önmagának jobb felét vele.
Mit csodáljam most már, hogyha régen,
Még előbb, mintsem megláttalak,
Édesarcú álomképeimben,
Tiszta lánggal már imádtalak.
És ne mondd te se, könnyen hajolván
Kebeledre, hogy hűtlen leszek,
Nincs korán azt teljesítni, amit
Rég végeztek a nagy istenek - -
VII
Óh talán bűn is, ahogy imádlak,
Keblem oltár, melyen képed áll,
És kívüle az egész kebelben
Semmi, semmi más helyt nem talál.
S hogyha kéked elhagyná e szívet,
Borzadok, mi űr maradna ott,
Isten s emberektől elhagyottan,
Mint egyházból elpusztult romok.
Óh, de hogy lehetne bűn szeretni,
Istenünknek rendelése az,
Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,
Azt tanítja rózsa és tavasz.
Hogy lehetne bűn az, így szeretni,
Tőle jő minden, szűmben mi jó,
Érdemes lehetni birtokodra
Küzd e szív, e fáradt harcoló.
Általad dülének el, leányka,
Szűm hiú, hamis bálványai,
Éretted tanultam még az istent
Is hálásabban imádani. -
S megtudám, hogy amit dőre keble
Embereknek száz alakra tép,
Mert nem birja a dicső egészet,
Áldásos erős egy istenség.
S bár te azt gyermekkebled hitével,
Rózsakoszorúban tiszteled,
Én kereszten vérző képletében -
Óva áll ő mindkettőnk felett.
Te tanítál, hogy lelkünk fog élni,
Mert a láng, melyet közénk lehoz,
Nem fér e földnek gyarló körébe
S visszaküzd az üdv sugárihoz.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 12. 6:17 - címkék: vers és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: Rege az Ibolyáról
Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya,
Hejh, de nem kevésbbé nagy volt hiusága.
Epedett miatta sok bajnok levente,
Míg ő a szerelmet csak névről ismerte.
S így szólott hozzájok:"Mint a miljó csillag
Elvész súgárában a királyi napnak:
Akként halványulnak el egyéb leányok
Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell!"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,
Az arany almáért tündérek kertjébe:
Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.
Mennek a leventék, mennek elbusultan,
Ez ledűl embert nem illető csatában,
Azt siker nélkűli fáradtság emészti,
Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiu leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel kisér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel szívében,
Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,
Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,
És mond: "Hozd el legszebb ékét tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom vegyül át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted,
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted."
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld hiu leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz?
Tartsd meg ékességeit a tündér világnak,
Engemet feledj, kit más örömök várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet!"
S eltűnt, míg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörg, sír, de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen érdemes.
Míg őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.
Messze, messzehányta a gyémántköveket,
s mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,
S abból vált a puszták fényes délibábja.
Míg szalagja, melyet tündérek szövének,
Szivárványa lőn a földerűlő égnek.
"Most, óh most szeress már! mond a lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.
Hej, de küldesz-é, óh küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd látogatóba!...
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.
Érzi e súgárt a lány a sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz hírére,
S a nap tündérének is megesik szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bűnős, hiu leány,
Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 11. 19:38 - címkék: rege és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: A száműzött s a kivándorlott
Messze, messze, zúgó tengerparton
Áll ősz Mikes Kelemen magában,
Rozsdás kardja, mellyel szent harcot vítt,
Mankó mostan elaggott markában.
Túlélé bajtársit egytől-egyig,
Idegen honban hogy eltemesse,
Mindent túlélt, hont és dicsőséget,
Csak reményét el nem feledhette.
Néz sóvárgva a kék messzeségbe,
A felhő, mely szép honán vonult el,
Nem hoz-é számára hű köszöntést,
Nem vidítja-é győzelmi hírrel?
Vagy csak ismét, mint halál követje,
Barnán zúg el s részvétlen felette,
Mintha mondaná, hogy szent ügyével
Bajnokát is a hon elfeledte.
Néz sokáig búsan elmerülve,
Míg szeméből könny gördül vasára,
S megpendűl a vérszokott barát is,
Mintha fájdalmában felkiáltna.
"Hej, apám! rosszúl mehet világod,
Hogyha sírsz míg a kezedben vas van,
Szólj csak, szólj mi bánt, hadd védjelek meg!"
Mond egy ifjú hetykén, elbizottan.
"Hajh, magyar vagy, s mégis búmat kérded,
Nincsen-é elég bú a tenhazádban?
Nincsen-é ott tiprott népszabadság,
Melyért vívhatsz megszentelt csatában?
Hagyd el búmat, mondd meg inkább nékem,
Hogy virúl-e még a hősi nemzet,
Jött-e már a megváltásnak napja,
Vagy csak újra, s ismét újra szenved.
Mert habár kiűze kebeléből
S megtagadta is kegyét fiától,
Nem tilthatta el hogy véle sírjak,
Nem vehette el részem bajából." -
"Hej, apám! jobb lenne sírba menned,
Mint figyelni vészterhes szavamra,
Új kín jő a réginek helyébe
Új gyalázat folyvást a magyarra.
Sír és börtön vár minden jobb kebelre,
Kóborló lett a magyar honában,
Csőcselék nép hoz törvényt a földnek,
Mely mienk lett százéves csatában.
S hogyha tenni nem bír, legalább csak
Keseregni látnám a magyart még,
Látnám, hogy lelkében a harag dúl,
S szebb jövő felé még vágyódás ég.
Óh de nem, oly néma, oly nyugodt ő,
Mintha a járomba termett volna,
Tűrjön hát, én elhagyám a korcsot
Fészket rakni idegen hazába."
"Óh vigyázz, vigyázz, ifjú szvadra!
Meg ne átkozd könnyelműn hazádat",
Mond a bajnok, s most örömkönnyű az,
Mely szeméből fényesen kiárad.
"Mondod új kín jön még szakadatlan,
Új csúfság mindennap a magyarra,
Ettől én nem féltem, ifjú lelke
Amit a sors rámért, elbirandja.
Melytől a por gyáva férge elvész,
A csapás a ménnek új erőt ad,
Nem teszik báránnyá az oroszlánt
Vas kalitka és durva erőszak.
Attól félnék, hogyha kegymosolygás
Andalító bája esnék rája,
Csábos ének, gyönge rózsaláncok
Vonnak álmot a hős oroszlánra.
Mondod, hogy nem kesereg a nemzet,
Nem sír sértett asszonyok módjára,
Némán tűr. - Hála Istennek érte,
Büszke lehetek hát még hazámra.
Mert ne hidd, e csend hogy elfásulás.
Sík a tenger, hogyha fergeteg kél,
Nyúgodt a szív, melyben önbecsérzet
S nagy jövőhöz még elég erő él.
S mostan vissza, gyermek, kóranyádhoz,
Addig volt-e csak kedves, míg tápot,
Tündérálmot szívtál emlőéből?
Most kell, most a tartozást lerónod.
Vissza, vissza, karjaid erősek,
Ifjú élet lüktet ereidben,
S hazádnak szüksége lehet még
Minden gyermekére a jövőben.
Villámsujtott, megfosztott fa a hon,
Gyéren állnak rajta a zöld ágak,
Ezredéves viharos éltében
Legerősbjei mind széthullának.
S a nehány is ott hagyná-é törzsét
Elszakadva legjobb erejével?
Vissza, vissza kell tavasznak jönni,
S törzsén várja azt mindenik ág el.
A hűtlenre többé élet nem jő,
Elhervadtan szél űzendi messze,
Mely törzsén függ, az reményen függ még,
S megfosztottságát ne szégyenelje."
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 7. 11:06 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: Beteg kedvesemhez
Nyitott ablaknál álltam kedvesemmel,
Az őszi nap utószor még megállt,
S betölte mindent oly szelíd özönnel,
Mint szülő, ha haldokolva áld
És mint körüle mind elcsendesednek,
Oly néma lesz a szálló éj, felé
Csak a szél suttog - mintha a betegnek
Hogylétét résztvevőleg kérdené.
Halván köd ül a földre, szürke árnya,
Minden jól ismert tárgyat átbüvöl,
Ábrándos rémek himbálnak bolintva,
Tündér liget épül és összedől,
Zördül a fák harasztja, borzad a szív,
Együttérzés borúlata fog el - -
S a néma gondolatra, mely gyötör, vív,
Közénk repülő sárga lomb felel. - -
Elsápadsz - tán a lombbal egyetemben
E szél arcádról rózsaszirmot ráz -
Meg elpirulsz - mitől? hiszen kivűlem
Pirosra arcod nem csókolja más - -
Vagy e pir arcodon csak őszi lomb-e,
Mely percnyi fényeért halált cserél - -
Az elbukó nap bíboros lemente,
Virág, mely díszlik, hogyha halni kél? -
Nem, nem, neked, leányka, élni kell még,
Csak a haldokló ősz kábíta el.
Az veszhet - fénye, dalja elhagyá rég -,
De mennyit rejt még néked e kebel!
S miért választanád a más világot?
Az, mig nem ösmer, könnyen nélkülöz.
Én elfeledtem minden boldogságot
Kivüled - éltemhez más nem kötöz.
S ha meghalnék véled - óh, hisz akkor
Halál lesz élni s élet a halál -,
De ismét elmerengek a sohajtól,
Mely virágot oly gyilkolva jár.
Hadd, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány,
S ne nézz az égre, írigy az s megöl,
Ha látja, hogy szemedben szebb sugár van, -
Nem engeded - - -Kebled keblemre dől,
Kéjjel szivod a léget és sováran,
Mint messzi hon felé - a holdba nézsz
Mosolygva szendén, mintha intne onnan
Jól ismert s mégis túlvilági kéz.
Ajkad némán mozog - szemed lezárod,
Az égbe int kezed, a reszketeg -
Távol harang szól - halvány hold világol -
Fagyos szellő sír - óh lány, értelek.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 6. 6:29 - címkék: vers és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: Búcsúérzetek
Álltam ősi háznak ajtajában,
Vándorbot volt reszkető kezemben,
Ámde felvidultam, mert a férfi
Sorsa, hogy csatát próbálni menjen.
Hisz ha karja lankad, vérzik melle,
Majd e ház lesz ismét nyugta, enyhe.
Búcsúzám gyöngédszívű anyától,
Áldást hinte s könnyeket fejemre,
Ah, de hisz' hogy fészkéből kiszálljon
A fiú, ez vár minden szülőre,
Gondolám, s ha fénnyel visszatérek,
Mily öröm lesz a kedves szülőnek.
Elszakadtam egyetlen baráttól,
Hej nehéz volt e perc életemben,
Ah, de olyan önző lett e szív,
Gondolám, hogy szinte szégyeneltem.
Életpálya nyílt a jóbarátnak,
Ez vigasztal s könnyeim elálltak.
Válnom kéne, kedves lányka, tőled,
S nem vigasztal pályád ragyogása,
Hisz neked nélkülem, drága lélek,
Istennek sem kellene világa.
Elhervadnál, mint virág, ha jő a tél,
Nélkülem ki élni elfeledtél.
Nem vigasztal, hogy sorsunk folyása,
Mint szülőmtől, tőled messze lenni:
Nem vigasztal, hogy ha koszorúval
Megjövök, fog örömet szerezni:
Nem néznéd te fényes koszorúmat,
Csak, hogy éltünkből mi sok lehervadt.
Nem vigasztal, hogyha a világban
Lankad e kar és lelkem szerelme,
Házammal meglellek téged is, lány,
S majd öled lesz e kebelnek enyhe,
Ó a ház, a kő dacol a vésznek,
Lány, tavasz, ifjúság elenyésznek.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 5. 7:40 - címkék: vers és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: A haldokló gyermekhez
Kicsiny szobában halvány mécses ég,
Kórágyon haldokló gyermek pihen,
Körűle térdelnek testvérei,
Mellette az anya ül csendesen.
Csak lopva gördülnek le könnyei,
Mig a betegre mosolyogva néz,
S verejtékes arcát törülgeti
E szent enyhítő - anyai kéz.
"Meséljek-é, mondd, kedves gyermekem,
Aranyhajú tündérről szép regét
Vagy a hajdankor hős vitézinek
Viszontagsággal teljes életét?
Meséljek-é azon szép táj felől,
Hol mindég van virág, madárzene,
Vagy elmondjam, mindazt a szépet, jót,
Mit majd veszek neked szüm gyermeke?"
"Ne mondj se tündér-, sem vitéz regét,
Óh, jó anyám, mond halkan a beteg,
Ne szólj a honról, mely oly bájoló,
S örömet már játékban sem lelek.
Csak szép ruhát készítsetek nekem,
Anyám, testvéreim nem látjátok -é,
Mi szent alak áll ott s mi édesen
Hív a szép honba, hogy menjek vele?
Ah ő az, ő az Istennek fia,
Kit bibliánkban sokszor mutatál,
Mint hívja a játszó gyermekeket
S követnem kit sokszor parancsolál.
Nem hallod-é, hogy játékúl igér
Lengő füvet, sugárt és harmatot,
Szellőt s madárdalt, mely oly bájoló
Regéket tud, mint jó anyám tudott.
Igéri, hogyha kis testvéreim
Szabadba jőnek, vélek játszhatom,
S ha hittel nézesz égre, jó anyám,
Arcádat is mosolygva láthatom.
Most Isten veletek, megyek, megyek."
S elszenderűl - a halvány mécs lobog,
Ott térdelnek még kis testvérei,
Ül az anya, de könnye elfogyott.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 4. 11:24 - címkék: vers és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
Madách Imre: Sárga lomb
Gazdag bőségén a nyárnak
A virágot fel se vesszük,
Minden óra új gyönyört ad -
A hervadtat porba vetjük,
Míg az ősz jő hűs szelével,
A virágok mind kihalnak,
S mult idők emlékeűl csak
Sárga lombjaik maradnak.
Összeszedjük akkor őket
Édes bú emlékeképen -
Egy-egy napnak érzeménye
Írva van minden levélen.
Egy-egy lomb minden dalocskám,
Mely a multba éle-nyíla -
Ez kertben, míg az vadonban,
Ez lánytszűt, az sírt virasztva.
S a tavasznak halvány képe
Száll előttem egyszer még el,
Amidőn a dalt mosolygva
Zengem el - könyűs szemekkel.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 3. 15:14 - címkék: vers és kategóriák: Madách Imre versei
-
még nincsenek kommentek
