Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Lukács László: Őszi vers

Ősz van most és szürke madarak.
Merre szállanak a madarak?
Keresik tán, ami elveszett?
Nem veszett el, ami elveszett.

Nem veszett el, ami elveszett,
Messzi voltál s mégsem elveszett.
Mennyi év röppent el, mint a perc,
mennyi óra, mennyi drága perc.

Olyan messzi voltál, mint a szél.
Megindul és elakad a szél.
Reggel olyan messzi volt közel.
Este lett. És közel a közel.

Nem igaz, hogy voltam egyedül.
Sohasem is voltam egyedül.
Valakinek szeme elkísért.
Magányomban is mindig kísért.

Ősz van most és szürke madarak.
Merre szállanak a madarak?
Keresik tán, ami elveszett?
Nem veszett el, ami elveszett.

Lukács László: A fa

Nézd ezt a fát, ez itt az élet!

Lehúnyt szemekkel gondolj messzi, messzi,
a föld alá gondolj, hol szétereszti
gyökere ezer kúszó, ágazodó
karját a fa. A vén talajba torló
gyökér kutatva, tapogatva, kúszva
merül a vak, bizonytalan humuszba,
a föld fekete, alvadt tengerébe
és lent az áldott hűvösségben élve
nedves mohó ajakkal issza, issza
- mint csecsemő az anyja mellét - szíjja
a végtelen, termékeny vak sötétből
a drága nedvet, földből és esőből.

Nesz nélkül árad, mint egy boldog álom
az éltető nedv a sok titkos ágon,
gyökér folyók, akár a vér a szívbe,
torkollanak össze fent egy izmos ívbe,
mely az erőtől görcsbe csavarodva
vájja magát fel egyre magasabbra,
a gyökerekben, rostokban s inakban
erő száll fel a mélyből láthatatlan
s mindaz, ami a mélyben szunnyad érve,
erős törzskén bukkan a föld szinére.
Apa fiát taszítja így előre.
A talpazat néz így a szűz tetőre.
Felfele! Fel! Kígyózó gomolyaggá
bomlik a törzs, vaskos izomfonattá,
mint alvó, akit meglehelt az élet
s fekete éjből kéklő égre ébred, -
alszik a föld, de ifjú barna sarja
merész álomként lendül a magasba!
Fa az élet. Nézd domború törzsét,
s rajta a ráncok fekete redőjét.
Mögöttük nő a hús, a puha ágyban,
a háncs alatt, fehéren, a homályban.
Növés az élet. - Nedvek áradása,
néma imája, bugyborékolása
bogozza-fejti szét a titkos hálót,
amit a magra védő burka ráfont.
Sejt sejtet fejtve, rostokká lazulva
sietteti a fát a kék azúrba,
ahol a szellő s zivatar vár rá.
Így tágul a törzse erős sudárrá,
amit inak és páncélkérgek védnek.
Vidám daccal veti fejét a szélnek.
Hajladozik kevély, szép derekában,
meg nem roppan az élet viharában.
Nem! Sejtek, rostok, háncsok s durva kérgek
egy akarással törnek fel az égnek.
Ággá terülnek, lombbá sokasodnak.
Sátrat vetnek a fáradt vándoroknak,
s a sűrű zöldön át, hol néha röpkén
félénken villan fel a messzi napfény,
felérnek az égen aranyló naphoz,
esőhöz, szélhez, szabad zuhataghoz.
Millió vágy bomlik magasra lentről.
Elkábulva a kéklő végtelentől
ölelni vágyó karral tárja széjjel
zúgó száz ágát a fa, nappal, éjjel.
S a Vágyat, mely évezredek óta
szunnyad a földben, tar sziklákba oltva,
gazdag humuszban, fájó emberszívben,
a törzsön át emeli roppant ívben
az ég felé, hol millió levélke
- millió apró zöld-arany tenyérke -
tengere tárja ki a végtelennek
a Föld álmát, a kéklő nagy tereknek.

Lukács László: Asszonytalan éj...

Mikor az est, mint a holtat
terít ki ágyamon,
s mint végső sóhaj száll el
egy letelt rabnapom,
akkor csap le csak rám a
keselyű szenvedély,
mellemet marcangolja
sóhajjal teli éj!
Forró szemekkel látok
mezítlen lányokat,
kik tömlöcöm falából
édesen omlanak
s kacérul megtapadnak
lehunyt pilláimon.
- Ó, mily frivol csatáid
vannak, forradalom!

Inalnék gyors álomba,
számokat hadarok,
mint imával a csábot
elűző szent papok.
De lassan permetez csak
az éjnek korma rám.
Hamuját lassan vonja
szemeim parazsán...
Míg újra ébredek, mert,
fordulván, meglepett
s örvendő karjaimban
tartom a testedet.

Remegek: te vagy édes?
S mormolom: nem lehet.
Még tűnődöm, hogy mért nem,
vitatkozom veled
gyors, bánatos vitában,
de már tűnik a szád:
gyanúm lehe szétporlaszt,
mint lég a múmiát.
Ládd, igazam volt - súgom,
súgnám s már nincs kinek.
Bús jelenésed elmém
borzongva érti meg...

S újból álomba fordul
s most furulyás vagyok
egy különös vidéken,
kondor fürtöm lobog
s az éjbe magasodva
dobhártyám repedtéig
fújom furulyám. Nem szól.
Eldobom. Sírnék. Nem tudok...

Teltével az éjt,
keltével dicsérem a napot...

Lukács László: Iszalag szerelem

Csókod havával hajamon
tettél te már ifjan vénné,
megőszítve minden más lány
menthetetlen özvegyévé.

Karjaimat száraz ággá
tette rejtelmes szerelmed.
Testemnek a tested adott
mástól elföldelő vermet.

Érzékeim felpeckelted
szerelmed iszalagjával.
Éveimet felcsavartad
emlékezés guzsalyával.

Véremet megállítottad
tajtékos patak medrében.
Csöndes képedet ringatja
már piros folyó tükrében.

Szememet megfagyasztottad
örök téged-látásával.
Szívemet elzsibbasztottad
mindig rád-gondolásával.

Lukács László: Szelídség lll.

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék,
hátamon, habomon
virágszirmot hoznék.

Hogyha én hegy volnék,
bátran magasodnék,
de egy felhőcsókra
púposan megállnék.

Hogyha eső volnék,
lágyan csurgadoznék,
ezer hűs cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha malom volnék,
napnyugtáig járnék,
vörös égaljában
őrölném az estét.

Ha pedig híd volnék,
víz fölé hajolnék,
fényes tükör felett
sötét levélt lesnék.

Ha meg hó lehetnék,
csendesen leesnék,
fehéren vattáznám
a föld sebes testét...

Lukács László: Szelídség ll.

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék, -
hátamon habomon
virágszirmot hoznék.

Hogyha én hegy volnék,
bátran magasodnék,
de egy felhőcsókra
púposan megállnék.

Hogyha eső volnék,
lágyan csorgadoznék,
ezer hűs cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha csillag volnék,
messziről csillognék,
őzike szemében
keresztként megállnék.

Ha pedig őz volnék,
erdőn kóborolnék,
vékony lábaimmal
békén harasztolnék.

Gallyakat szagolnék,
gombát szimatolnék...
Puha fehér farral
fatörzset csiszolnék...

Nagyon boldog volnék...

Lukács László: Szelídség l.

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék,
hátamon, habomon
sötét levélt hoznék.

Hogyha én hegy volnék
lassan magasodnék,
de egy felhő csókra
félénken megállnék.

Ha én eső volnék,
lágyan csorgadoznék,
ezer bús cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha meg hold volnék,
szépen sápadoznék,
aki rám tekintne,
annak arca volnék.

Ha pedig lomb volnék,
szüntelen susognék,
mintha anya volnék,
fiamért búsongnék.

Ha meg folyó volnék,
folyton folyvást sírnék,
bölcsőmtől síromig
könnyekben omolnék.

Akárhová néznék,
mindenhol én volnék...
a felhő én volnék,
a csillag én volnék...

Lukács László: Fiatal fa

Karcsú fácskám, megneszeltél!
Puha fűről felszökelltél.
Arcod elé tartod karod.
Futnál - gyökered visszafog.

Visszafog - a sötét gyepen
csak az árnyad fut, kedvesem.
Csak szíved rebben tőlem el.
A tested itt marad közel.

Velem maradsz. Hajladozol.
Fából leánnyá változol.
Megcsuklik sudár derekad.
Rám omlik puha lombhajad.

Lukács László: Szomorúság

Van úgy, hogy néha nem tudod, mi bánt.
A szíved úgy fáj, mint az alkony-égen
elhúzó messzi felhő fáj, ha nézed.
Erőlteted mosolyra szád, hiába.
Ínyed fanyarul visszaernyed és te
keserűn nézed, hogy lubickol
a kacagás boldog zuhatagában
szerelmesed, ki most oly idegen.

Ilyenkor úgy vonz valami
az éjszakához, a hideg magasba.
Felnézel a drága, hű csillagokba,
és forró könnyben úszik a szemed.

Lukács Lászó: Őszi bombahullás

Üvegszín monoplán,
cikázik a szúnyog.
Gyémántos vadászgép,
szitakötő surrog.

Nagypotrohú dongó
motorját zúgatja,
nem ugrik kezéből
bomba, mint rút labda.

Toboz hull tűlombból
s nem száll szerte, zúzva.
Gránátként, pikkellyel
nem vág virághúsba.

Gyermeklánc hófeje
robban szét a szélben.
Pehelynyi szilánkját
nem érzi a légy sem.

Ernyő száll, úgy lebeg
menekülő magja.
Földet akar érni,
de a szél elkapja.

Léghárító kedvvel
célozva a rőtbe -
burkából az ősz a
gesztenyét kilőtte.

Piros lángolással
a levél lefordul.
Mint lelőtt gép zuhan.
Tűz csap a motorból.

Tűz az egész erdő!
A lombok rőt lángok...
Látom-e vajon még
zölden a világot?

Lukács László: Kislányom emlékkönyvébe

Nem ragyog most kint a nap,
Ragyogjon hát bent e lap!
Süssön mindig a szívedre,
Ha felveszed a kezedbe.
Ír bele majd lány, fiú,
Lesz benne víg, szomorú,
Okosságok, butaságok,
Szarkalábak, szép írások.
Tollal írt meg ceruzás,
Mindegyikben lesz varázs.
Az a varázs, hogy leírták,
S nem repült el. Csodairkád
lesz, emlékkönyv a neve:
Emlékkel legyen t

Lukács László: Őszi függöny

Betörte a fagy kalapácsa
a messzeség törékeny üvegét.
S mit nem láttam, bár ott állt kezdet óta,
havassal csillan most a kép...

*

Kész már a töltés! Kész az ősz is!
Hófüggönyét az ünnepélyes ég
lebocsátja az őszi drámán
s fehérben áll a szín: a messzeség...

Lukács László: Lányomnak

Majd ha karjaid közt fogsz tartani engem
Te, akit most én emelek,
babusgatni fogsz, gyenge vénembert,
ahogy én téged, pehely gyereket,

ha majd elkapsz utolsó estemben,
mint dőlni készülő botot
s már alig ragadó öreg szívem
friss lányszívedhez tapasztgatod,

s állok, karodban, nem moccanva,
s titkon, szárny nélkül is, röpülök,
bárhogy szorítasz, sebesen szököm már,
halovány, messzi csillagok között:

akkor érzed majd, milyen meleg voltam
szétfoszló kendőd ha már nem leszek.
Két üres karod felém tétovázik:
s mackód üvegszeméből könny pereg.

Lukács László: Te

Megcsókollak, te!
Csókot nyomok, te,
piros számmal a bőrödre,
dörzsölheted, sosem jön le,
piros marad, te!

Megölellek, te!
Ölbe kaplak, te!
Mint egy halom lopott rózsát,
Azt lesem csak, a csősz hol lát,
- hol nem lát meg - te!

Hanyatt döntlek, te!
Úgy döntlek le, te!
Bánkódsz majd, hogy eddig álltál!
favágódra, reám vártál,
síró fűzfa, te...

Lukács László: Nem is tudjuk...

Csókkal válunk, ha csak rövid útra
indulsz tőlem, nem tengerentúlra.
Ha búcsúzunk, mindig titkos-aggón,
Úgy süllyedsz a lépcsőn, mint egy nagy tón.
Minden válás, szem elől tűnés is.
Nem hiszi a szem, amit az ész hisz.
Meghalsz, véli mikor tőlem megválsz.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Ha két napra, hétre elvesztelek,
levél vagy, kit magamnak címezlek.
Telt el köztünk már tizenkét hó is,
(körbejártad tán a földgolyót is).
Mégis, mégis a sors kézbesített!
Az, hogy késett, az is édesített.
Néztem arcod, mint hű, régi írást.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Kezemnek a te kezed fogása,
nem olyan, mint más bőr tapintása.
Tenyerem, ha a tiédbe téved,
- kesztyűt húzhatsz - is megérez téged.
Úgy szorít, meg, mint egy néma, testi,
ujjkulcsolva erősített eskü.
Frigyet kötünk, röpke, tenyeres nászt.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

S mégis lám, hogyha civódtunk nemegyszer!
Azt kívántuk teli bús méreggel,
élnénk, Pesten én, te tán Budában.
Két tengerben inkább, mint egy ágyban!
De mire egy lépést is megtettünk,
Duna hídja lett a föld megettünk.
Sarkunk húzta, nem engedte egy lánc:
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Volt már olyan furcsa gondolatom:
mi lenne, ha más lenne alakom?
Nem ilyen boldog, veled egybe-illő,
nem emberként, másként lennénk hím, nő:
lennénk ketten, teszem azt: őz s páva.
Szárnyas testű s egy patás hű párja.
Sírva vágynánk egy lehetetlen nászt!
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Vagy volnál vak s én is vak melletted!
Világtalan holt szeműt vezetget. -
Mutatgatnánk a szürke vidéket:
milyen piros, mily szikrázó, nézzed!
Szép volna az, ha színét se látjuk.
Fényözönben úgyis kitaláljuk.
Kell-e szín szebb, mit a szerelem lát?
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Öregszem én, de benned, és szépen.
Másnak számol a naptár, nem nékem.
Hajam nem nő új, sem számban fogam:
egyetlen vagy, ki nem veszed zokon.
Nagyon is emlékszel, milyen voltam!
Minél régebben volt, annál jobban.
Ifjúság s öregség szerepet vált.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Elképzeltük azt is, mi az: fönt-lent.
Egy a földön, a másik a földben.
Elképzeltük, de mintha regényben
olvasnánk csak, látnánk moziképen.
Mert, képzelet, gyenge látnok vagy te!
El nem sírt gyász, le nem mért könny vagy te!
Olyan csúcs vagy, mely messziről hegyláb.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Csak mikor már az ormokra hágtunk
s mert magasból, nagyon mélyre látunk,
akkor értjük meg, hogy aki nincs és
holtan alszik, az milyen szerencsés
- s aki túlél, milyen nagyon vesztes!
S kivel annyit volt az élő egy test,
csábít ott is, hív a halálugrás.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...