Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Julian Tuwim: Fergeteg

A szerelem fut utánam,
zöldszinű sapka a kontyán.
Hulltam a mélybe kavicsként.
Hol vagyok? Ej, te tudod tán?

Zöldszinű sapka, alóla
száll az aranypuha foszlány:
vágytul alélva madárka,
hull haja, lengve-lobogván.

Vért ver az arcba, kifúlva,
reszketegen, csupa lázt hoz,
szerelem, esteli szélvész,
szerelem, esőkabátos.

Szél a nyomába nem érhet,
űz körözőlevelekkel,
blúza feszes vonalából
sürgönyök sodra remeg fel.

Bárban, ivóban, színházban
sok levelet, szivet otthágy,
vad szeleket kavar orvul,
kőbül kivérzi a rózsát.

Én letöröm, te neved-sincs,
árny, aki hajlok a gyászra:
tócsa vörös ragyogását
fölszedem óva, vigyázva.

/Ford.: Pákozdy Ferenc/

W. Broniewski: Névtelen

Mint távoli dal, mint orgona-sor
lila lángja a Visztula-szélen,
mint boldogság, mely úszva sodor
a mazóvi, azurszinü fényben,
és mint, ami nem volt, s mint ami lesz majd,
de riadt még, félve-remegvén,
mint nyírfa-galyacska, mely új levelet hajt,
s mely futna, ölelne, a repkény,
mint féktelenül zöld, májusi pázsit,
mint parton a víz csobogása,
mint fecskemadár, mely égbe cikázik
és véle a párja,
mint szárnysuhogás, lebegőn, magasan,
mint boldogság az Igében -
ő bennem olyan volt, éppen olyan -
s most ólomsúlyunak érzem...

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

W. Broniewski: Warum

Nincs szavam, édesem,
pedig be bőven áradt!
Boldog vagyok, de félelem
ver bennem újra sátrat.

A szivem mért remeg,
s mért akar újra fájni?
Könnyeim mért fénylenek,
mint hazám orgonafái.

Révületek...Tenger moraja.
Nagy, néma éj ez.
És a Warum - Schumann dala,
s a hangod: "Édes!"...

S kellett-é ez a fájdalom
- mert egyikünk se boldog -
ha oly nagy hatalom
két kéz, mely összefonódott? -

/Ford.: Jékely Zoltán/

Maria Konopnicka: Fűzfa

"Fűzfa, fűzfa, ki nevelt föl tégedet?
Ki varázsolt furulyádba éneket?"
"Szülőm nevelt, árva erdő,
sokáig,
hűs harmat mos, éji fürdő,
bokáig.

Föld-anyácskám ébresztette életem,
szomszéd nyírfa-néném együtt sírt velem.
Kenyeret, sót anyám szíve,
az adott,
mezők-rétek zúgó szele
altatott.

Holdvilágos éjszakákon, halk futár,
alvó kunyhók felett jött és tovaszállt,
fények lepték, csillagozták
s illatok,
úgy nyitotta a vadrózsát,
pipacsot.

Összeszedte ősi hantok könnyeit,
megrázta a galagonya gyöngyeit,
zokogása erdők-völgyek
vad jaját
zendítette, s mohos tölgyek
kardalát.

Bánat és vágy s árvák könnye szállt vele,
mint a rétre az út fehér porköde.
Ő borzolt, ő csókolt egész
nyáron át,
furulyámba ő fújt tündér
muzsikát."

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Juliusz Slowacki: Válás után

Elváltunk rég s az emlék még most is összefon.
Köztünk jár gerleszárnyon a bús emlékezet:
s hogy kis szobádba zárva siratsz, én jól tudom,
gyors hírvivőnk: titokban most is feléd vezet.

Tudom, mely kósza perc olt szívedbe újra kínt:
tudom, mely szóbeszédre szöknek ki könnyeid.
Mint csillag állsz előttem, mely fönt az égen int
s az éj leplébe rejti hűs szikrakönnyeit.

Oly ismerős a házad, a kert, a sok virág
s a távolság határán túlér a lelki szem:
úgy gondolatban látom fehér ruhád, hiszen
tudom, hogy merre hajlik föléd a lombos ág.

De látod te a tájat, amit köréd rakott
és holdsugárral festett a puszta képzelet?
Te nem tudod, hiába, hogy én az ablakod
alatt örvénylő tóvá sűrítem az eget.

A kék ég és a kék tó közt nappal zöld hegyek
csipkéje tükröződik s opálszín éjszakán
esősörény sötétlik a szirtek homlokán.
Hogy sejtenéd, mily búsan nézem e szirteket.

A hegy fölött egy csillag csillámlik, mint a gyöngy.
Legyen helyettem őröd, hű pásztorcsillagod.
Te nem tudod, hogy messzi, a zöld hegyek mögött
egy ablakot találtam, egy fényes ablakot.

Ott meghitt, szende bájjal patakzik rám a fény
a messziség ködén át, mint csillagfény ha hull.
Halványan, szomorúan, de mindennap kigyúl
és mindig ott találom, ha arra nézek én.

De kedves arcod fényét meglátnom nem szabad,
mert elsodort a végzet egymástól mostohán
s elnémult lelkeinkből a jaj most felszakad:
így hívogatja párját a sebzett csalogány.

/Ford.: Kócsvay Margit/

Adam Mickiewicz: Álom

Ha el kell hagynod, siess, most eredj,
míg szívedben él a szenvedély:
ne okozz sajgó bánatot, sebet,
és búcsúról, válásról ne beszélj.

Ha az utolsó szürke hajnalon
ellebben majd végképp a szerelem,
s unottra hűl a csók az ajkadon,
egy végső csókkal mérget adj nekem.

Boldog szemem mindvégig nyitva lesz,
s ha a halál megáll fejem felett
és komoran jeges karjába vesz,
én látom még az arcod s két szemed.

Ha majd a sírból visszatérek én,
mint kóborló, időtlen látomás,
az új életet te csókold belém,
mert te vagy nekem a feltámadás.

S ha ajkad újra ajkamra talál,
és én öledbe hajtom fejemet,
azt hiszem majd, álom volt a halál,
s nincs más valóság, csak a te szemed.

/Ford.: Rácz Olivér/

Julian Przybos: Emlék

Felejtek - és a pillanat rügyeit
kigöngyölgetem...
Tavasz sürget - megoldódik a világ,
szirmaiból kibomlik tündökölve.

A somfaág:
mintha sárga madárcsibe futna fölötte -
s csak a pinty friss hangocskája marad a
Leveleken.

A zefírszinü gyöngyike csöpp csillagát
a sárból az égbe röpíti föl.

Hajlok a hóvirág fölé, véresre sebez
mámorom...

Úgy fénylik a Föld,
mintha nem is a pusztulásod hírnöke
lennél, hanem virágoké még ismeretlen
sírodon.

/Ford.: Tandori Dezső/

Julian Przybos: Májusi vers

Nyírfák közt jártunk ketten, sűrű ligetben,
friss zöld tekeredett
fehér kis orsó-törzseken,
lebbent ködből font fuvallat:

Május, emléked elosztom,
alkony, hajnal ragyogjon:
csókoltam a hajad,
kék sapkád lekaptam,
felhajítottam a csillagokra.

Szemed szinébe borulva kivirulsz-e újra nekem?

Hogy felkaptak akkor a fák,
s megálltak veled - két pillanatra.
Végtelen válasz: riadtan
újul meg a világ...

/Ford.: Tandori Dezső/

Julian Przybos: Rólam, neked

Ámulok rád, pilláimmal elsöpörném
ösvényed havát,
lázasan felkapom egy-egy mozdulatod s
elveszítem:

oly könnyen, oly kacéran, mintha
madarat vezetnél sugáron,
mentél - egy világ előtt - előttem.
Verebek csipkedték fel árnyad,
hadd szökjön friss cserje-lombba,
zöld levélkék hajnalába.

Aztán - eltűntél dalodban. Elhallgattunk.

De azóta valahányszor révületben
önmagamra kérdezek:
szótól növényig
dúsabb jelenésbe szöknek a rügyek,
felragyog, messzefénylik
s mindenséggé tágul a világ.

( A meggyfaág
fürgébben bontott virágot,
mintsem ilyet
a mókus valaha látott.)

/Ford.: Tandori Dezső/

Wladyslaw Broniewski: Érzem: a hárs...

Érzem: a hárs,
a Visztula illata ez.
Nem leszek ifjú soha többé,
ki ismeretlen vizekre evez.

Mindent kanyart így fogadok,
minden fűz-szigetet:
- Kormányos, kanyarodj!
Ezentúl más leszek!
Futóhomok, tovaszálló,
zúgó hab árja,
messziről jött, egyedülálló,
árva.

Kanyart vesz a kormányos,
a hab zúgni kezd.
Hát több is kell a boldogsághoz?
Ki érti ezt?

/Ford.: Kerényi Grácia/

Wladyslaw Broniewski: Hozzám nőttél

Hozzám nőttél, mint fához levele -
mit mondjak neked, élet?
Azt, hogy persze, természetesen -
lomb, le nem nézlek.

Mert ha fa, vagyis költő lettem,
levél nélkül nem élhetek,
akárhány út van, nem enyém egy sem,
én a magamén megyek,

buckán-gödrön,
pusztán át:
írj, de a földön
tisztán járj.

/Ford.: Kerényi Grácia/

Wladyslaw Broniewski: Morajlás

Ha nem írhatnék többé verseket,
tán szebben zsongna-zúgna a liget,
s hirtelen tán egy muzsikás patak
elmondaná nekem a dolgokat,
mindent, ami csak meghitt és törött,
meg ami vidám, véres és örök -
De hasztalan, én már semmit se hallok,
csak morajlok.

/Ford.: Kardos László/

Wladyslaw Broniewski: Boldogság

Egy este, egy bizonyos, keserű
este óta mindinkább azt hiszem,
hogy számomra bizonnyal zöldszinű
a boldogság, a szerelem.

Nőjön hát bennem ez a zöld,
s vegyen körül, mint rengeteg,
lesse sóváran a gyönyört -
legyen olyan, mint a te zöld szemed.

Legyen hát egész életem
tengerfenék,
ahol ezer algahajú
csodaszörny villan szerteszét,
s a zöld, zöld borzalom
mindent álomba von.

Olvasd ezt a mesét, ha akarod,
mielőtt este szemed lehunyod.
Boldogság?
Kapunk naponta egy-egy mosolynyi fényt,
s küldünk cserébe egy-egy költeményt.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Wladyslaw Broniewski: Kedvesem

Nem akarok költőien hazudni,
s látni kívánok, nem nézni csupán,
és melletted - nevetni és zokogni
örökre ezután.

Nézd, kedvesem, milyen fehér a táj,
s az égi kék, mint templom ível,
fuss - az öröm túlsó partjára szállj
a karcsu sível.

E rácstalan teremben nincsen árnyék,
s oly jólesik - mégis szűknek találom...
évezred óta elkerült az álom,
s tudod, aludni vágynék.

Gyújtsunk tüzet ott fent a vártán,
nagy máglyát a hegy oldalán,
ha éhség lesz, ha tűzvész és ha járvány -
gondolj reám.

Úgy szeretem a hulló hó falát,
az Orion átsüt a hókapun.
Nincs drótsövény. Az a part, odaát -
a krematórium.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Wladyslaw Broniewski: Temetésem

Dehogy is vágyódom innen én el,
legtöbbem ez a táj a világon:
itt a Visztulával, a mazóvi széllel
zúgott el gyermekkorom, ifjuságom.

Ablakom előtt nyárfa, mezőség -
szívemig érzem: ez Lengyelország.
Homlokom itt veszi fényét, redőjét:
szavaim hadát itt toborozzák.

Ez a föld érti, ez várja
véresen is, ha fakadnak, a szókat,
repkényként melyek bár börtön falára
a verseimmel fölfonódnak.

Leghalkabb levelükkel a fűzfák
beszélnek hozzám itt meghitten.
Szívem itt érti mindennek a titkát.
Hol is halnék meg, ha nem itten!

Ha meghalok, jól takarj be, fedj be,
vén ismerősem, hű fekete földem:
gyászoló nyárfáid menetje
legyen a kiséret mögöttem.

S zúgják a Visztula fái helyettem,
lombjukban ezüst remegéssel,
mindazt, mit éreztem, szerettem,
s nem énekeltem én el!

/Ford.: Illyés Gyula/

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska: Őszi legyek

Az őszi vágynak, mely árván
maga köré tekintget,
legyek raja varrja, varrja
a láthatatlan inget.
A Semmi kezét követve,
öltögetve köröznek,
siklanak fel
és alá
napfonalán az ősznek...

/Ford.: Petra-Szabó Gizella/

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska: Erdei csend

Mint mesék egyszarvúja, minden szónál
szebben,
kevélyen, némán
futottál ki az idő szélére, új szerelmem,
s most nézel énrám.
Ó, csak vissza ne rettenj, az árnyas rengetegbe
vissza ne fordulj hallgatag!
Inkább jöjj ide s döfd tövig szivembe
szivárványos egyszarvadat!

/Ford.: Kerényi Grácia/

Jaroslaw Iwaszkiewicz: Érzelmes séta

Kincseinkre helyezve kezét a hallgatásnak,
megyünk, hallván a szürke vízhomályt alant.

Mint virágok, fejük ha az egymáséra bágyad,
mint sárga fák, ha kondul az őszi gyászharang.

Pusztákat aranyoz meg az őszi nap. Il neige
d' adorables páleurs...( ez Samain, emlékezel?)

A partnál, a haboknak ólom-körén rezegve,
kettőnk sóhaja g-moll arpeggiókban vesz el.

/Ford.: Kálnoky László/

Jaroslaw Iwaszkiewicz: Látogatás ifjúkorom tájain

Nedves, hideg ég, súlyos felhőrajok
úsznak rajta kevélyen az ősz hattyúiként,
eljöttem hát megint, hogy még egyszer a halott
táj képét viszontlássam, vajon meghat-e még.

Fájdalom, bánat nélkül nézem a patakot,
hol egykor csapatostul nyüzsögtünk meztelen,
új vetéstől zöld tarlót, a ligetet amott,
felszökkent fák során túl bejárt ösvényeken.

Rogyadozik a ház már, a tölgy is korhadó,
erdővé vált a kert és nádassá az erek,
szittyós mező van ott ma, hol elterült a tó,
minden zug csöndesebb most, szürkébb,
idegenebb.

A kis folyó vizében elragadta a rég
izgalmas képet is, mely üvegén csillogott,
belőle mi maradt más, mint e felhők az ég
színén: e pelyhező és riadt madárrajok.

Elmúlt. Bezárult, Vége. Örökre vége lett.
Vagy visszatarthatom tán e víz áradatát?
Fusson oda, ahol mind elvesznek a vizek,
más nap kel, és leroskad a régi, tűnt világ.

S amíg itt idegenként nézem, mint szendereg
zöld bundában a fenyves, kezdem megérteni:
mint múlt szerelmet látom, fakó kisértetet, -
kedvesebb már a friss szél s a holnap képei.

/Ford.: Vidor Miklós/

Jaroslaw Iwaszkiewicz: Az éjszaka könyve ( részlet )

II.

Ajándék a nyári este,
sajgó sebre csendes ír,
fényt derít a zöld berekre,
kéz a kézben kertbe hív.

De az éj az Isten kéme,
minden fája árny-sötét:
kertünk sebzi hófehérre,
emlékké a feledést.

/Ford.: Kerényi Grácia/

1932 nyár

Csak mímelem én, hogy
nem félek az éjtől,
ablakomba ha állok,
a kinti sötéttől:

az égre nézni
kényszeredve tudok csak,
hol szörnyü felhők
s szörny-csillagok lobognak.

S a fa is amott
úgy feketéllik,
szemhéjam alá, az
ágyamba rémlik.

Kebledre bujok,
zengő szivedre:
nyugodt fák és éjszakák
susognak benne.

/Ford.: Kerényi Grácia/

Jan Lechon: Dal

Te drága Varsó, ifjukoromnak
városa, kincses, bezárt világ!
Villanjon föl a mélyből a múltnak
csillaga, hunyt nap:
hamu s virág.

Mielőtt elnyel a homály torka,
add belehelnem kertjeidet.
Szomjuhozom lágy fuvallatodra,
tedd homlokomra
hűs kezedet.

Mint illatos orgonát, remegőt,
gyermeki naptól harmatosan:
vágyom Veled én az egyesülést
öreg temetőd
árnyaiban.

Arra vágyom, hogy szemem Te fogd le,
s ha nem lesz út, mely visszavezet:
én hű maradok hozzád örökre,
távoli rögbe
számkivetett.

/Ford.: Kerényi Grácia/

Antoni Slonimski: Az olvasóhoz

Jöjj e dal útján, mely negyedszázad
lengyel homályán járt eltörődve.
Botladozott, de győzelem várt az
emberi ügyre.

Törd el a dalt, bár járjon az égben,
büszke magának hogyha hazudna,
mint a rosszul forrt csontot is szépen
eltörik újra.

Ó, amiről én tékozlóan
és keserüen álmodoztam:
éled az ábránd már a munkásban
és a parasztban.

Bár a világ sok árnya meg fénye
hívogatott csodamódon,
léptemet hozzád, Varsó népe,
hadd igazítom.

Kit e hatalmas büszke napoknak
gondjai és hite nem babonáznak,
messzi szivében messzi utódnak
fel sose támad.

/Ford.: Szokolay Károly/

Antoni Slonimski: Dél Keresztje

A kikötői csapszék, hol ittam, csak mese.
Hazugság volt, hogy hallom Isten hívó szavát.
És szurokfáklya-fényben sem jártam még sose,
s éjjel ördög vagy angyal soha elém nem állt.

Soká s vadul szeretni, - ez tőlem nem telik,
és hiányzik szivemből gyűlölség és harag.
Soha nem sírtam át még egy éjjelt reggelig,
és nem dobtam egyetlen kártyára sorsomat.

A bürökpoharat még nem markolta kezem,
senki nem döfte tőrét egyenest szívemig.
De szavak dallamába merülve csöndesen
e távol sivatagban utat vesztettem itt.

Élettől elszakadva, élettől részegen,
hazug szókkal menny-földet kötözök össze én,
átfoghatatlan, hűvös, bűvös terhem viszem
idegen távolokba a Dél Keresztjeként.

/Ford.: Vidor Miklós/

Julian Tuwim: A cigány biblia

Mit tudsz, mondd, a cigány bibliáról?
Vándor, jóslatos, iratlan ének.
Véneknek súgták ezüstös éjek,
fénye szentjános-fényből világol.

Szétmorzsolt mirtusz az aromája,
erdőzúgás, csillagjós-igézet,
ötvenkét lap kártya, sírok árnya,
templom koldusa, fehér kisértet.

Ki lelt rá e könyvre? Mi, tudósok,
emlékezet lim-lomán kutatva,
előérzettől hajtva jó szimatra:
érzék s agy fonákján dús adósok.

Elsüllyedt tudás sok régi völgyén
rege kanyarog lenn hömpölyögve.
Sem életbe, sem halálba: közte:
életre s halálra büvölvén.

Éjente e könyvre síri gyertyák
csorgatnak viasz-könnyet, halott-fényt.
Benn a könyv derengve-sejtve hajt át
álmokat nagy, holdkóros laponként.

Versének vibráló ritmusába
nem hatolsz be, nem tudod, mi áll ott.
Ez tán: a költő vértanusága...
...hogy kell, mi üdvözítsen...
S szertemállott.

/Ford.: Tandori Dezső/

Julian Tuwim: Lengyel virágok (részlet)

Versem - bánatból vagy s te vágyból,
mint ház téglából, asztal fából.
A sellő a Visztula partján
halk egyhangúsággal dalolja,
hogy a hullám ugyan halandó,
de lenn örök a nem-mulandó.
Versem - tömör vagy, mint e sellő
ezüsthúrból font hajfonatja,
kemény vágyból szöktél magasra,
mint a forrás, mely kőből serken -
ó te, hazám és ifjúságom
kőromjaiból készült versem,
szivárvány-könnyel muzsikáló!
Áradj hömpölygő szenvedéllyel.
Messzibe nyúlj, nyújtózkodj, érj el
ama Hazai Rég-Napokba,
hol a Visztula habja csobban,
fogd be magad a habzó hámba,
rímeid sóvár ajkát nyisd szét
s igyál, szívd magad tele ismét,
és a két szent szóból mondd ki lágyan:
vers, anyanyelvem édessége,
Lengyelország, anyám beszéde,
ó, anyám, kihez soha más szót
nem találtam, csak imádságot,
anyám, aki csöpp gyermekednek
csengő szavakat énekeltél
- ősz fejében még visszazengnek -
s mikor fiúvá lett a gyermek,
mazurkát, melytől szívem ámult,
mert a hang ott visszhangot kerget.
S tanítottad a miatyánkra,
majd jött az "életető egészség"...
S mindez egy nyelvbe volt bezárva,
ama nyelvbe, melyen ma kétség
s remény közt hánykolódva, mintha
egész poéma lenne, csendben
kétszavú kis himnusszal zengem,
hogy a Visztula habja csobban...
Anya, vers, hon szentháromságát
nem lehet összefogni jobban.
Dalomba tűzöm:...habja csobban!
Zúgását űzöm:...habja csobban!
Vallok az ellesett Poézis
törvényszékén: ki nyelvem medrét
szeretetből mélyig felástam,
megleltem szenét, ékkövét is,
s arany homokját ismerem rég,
s gyűjtögettem, mint háncskosárban
kökényt, harmatos villanását,
s Massachusetts füvében, húsos
brazil virágok közt s a White Plains
fák közt a hangok hibátlan,
önszülte ércét megtaláltam:
kinek ugy adatott csak élnem
nyelvem lombjában, gyökerében,
mint méhnek az erdei kasban,
s nyelem igazát szomjasabban,
mint mohó száj a friss cseresznyét,
ezüstebb, vígabb lengyel dalt én
nem találnék, bárhogy keresnék.

Folyóm! ki híven ismételted
habodban Varsó csillagárját,
pirkadatát és alkonyát,
mint ahogy szép verset szokás,
folyékonyan, de halk, fojtott,
meghatott hang elcsuklik olykor
- vizen megtörő fénynyaláb -,
hogy még szebben görgesse aztán
bekönnyezett habját tovább.
Ó, folyó, ki emlékezetből
tudtad egünk kék költeményét,
felhőink strófáit, a hajnal
Iliászát, vihar "sagá"-ját
s csillag-bibliánk énekét,
míg sorsod nem lett lángragyúlni
Varsó tüzében s üvöltözni
bőszen, mert minden lengyel város
Jóbja - Varsó üvölt feléd.
Az ég, mely meghasadt feledted,
bíborosra festette tested
és igy úsztál a rendületlen
árral büszkén, szabad magad,
s az égő házak földig hajtott
gyászfáklyáinak tüzes lángja
vérvörösen beléd szakadt.
Szép Visztulám, e vörös fényért,
mely hű öledben most is ég még,
visszajövünk egykor, ne félj,
vissza új hittel, ifjúsággal
s új dallal, melyben mint a szélvész
zúg majd a vers, a fény, a vér!

/Ford.: Sebők Éva/

Leopold Staff: Gyerekkori emlék

Szomorún mosolyogsz rám, drága,
gyerekkori emlék,
mikor e szürke falak közt gyönyörű üvegeket
vágsz
városi ablakaimba, hogy újra ragyogjon a
zöld rét,
s régi, szamócaszagú boglyák vegyenek körül
ismét...
Kisgyerekek voltunk, játék, öröm, isteni
jókedv,
és ahogy a tenyerünk, úgy tapsolt ifju
szivünk is,
sárgarigó-fészket raktunk a fejünkre
kalapnak,
s mint az arany viasz, úgy ragyogott a hajunk
koronája.
Minthogy a legkisebb sem bírt ugrálni
velünk, egy
kis nyuszikát ragadott fülön, azt hurcolta
magával:
az meg, aki büszkén hirdette, hogy őneki
könyve
is van már ( noha persze kerülte), fogott két
száraz fadarabot, s hegedült vele, úgy
hegedült, hogy
táncoltunk s vélünk táncoltak a kazlak, a fák és
felhők, és a világ, mely régi is, örök is, új
is!...
Mint az örökre letűnt gyönyörű napok,
amikor a föld
mindenikünké volt, és nem volt senki fiáé,
egyszerü és gazdag, közeli és távoli birtok:
éltek a kövek, a szél tudott beszélni, fehérebb
volt a fehér tél, és zöldebb volt zöldje a
nyárnak!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Leopold Staff: Az első séta

Leopold Staff (1878-1957) kis-lengyelországi polgári családból származik. A lvovi egyetemen romanisztikát végzett, majd különböző szerkesztőségekben dolgozott, s irodalmi munjájából élt. Pályája "sima" volt, már a húszas évektől "koszorús költőnek" számított.Lírája derűs, bölcs életszeretetet hirdető. Rendkívül gazdag életműve irányzatok felett ível át a XX. század irodalmán.

A ház, amely otthonunk volt, visszavár,
lábunk a lépcsőn újra fölfelé megy.
Mi emberek még hallgatunk, de már
a kertben a szelek erről beszélnek.

Ne nézd a porba omlott köveket.
Ne sírj - bár nőnek nem szégyen a könny
sem -,
élünk, pedig halál fenyegetett.
Menjünk inkább a külvárosba innen.

Kihalt az utca. Villamos se jár még.
Halványszínű pereceket kinál
egy nő a kapuban, mint vézna árnyék.
A ház, mely otthonunk volt, visszavár.

Sok bolt üres, redőnyük zárva még.
Más féltekére költözött az élet.
Zsebfésűt árul egy vak nyomorék.
Lábunk a lépcsőn újra fölfelé megy.

Reszketsz? Majd megvéd sálad a hidegben.
Barna kórházi köpenyükben ülnek
a sebesültek, lábatlan, kezetlen.
Itt már nincs város, csak földek terülnek.

Ledőlt falak, amerre a szem ellát.
A törmelékben gyerekek kutatnak.
Az udvaron egy asszony mossa rongyát,
s kukorikúját halljuk egy kakasnak.

A fal tövén a macska nesztelen lép.
A sarkon újra emberek beszélnek.
Az üzletekben újra kapni zsemlét,
s reggel tejeskannák zörgése ébreszt.

Heged a seb, feledve lesz a kár.
Elmúlnak a nehéz, gondülte évek.
A ház, mely otthonunk volt, visszavár.
Lábunk a lépcsőn újra fölfelé megy.

/Ford.: Kálnoky László/

Tadeusz Micinski: A boldogság

Felhők mögött ezüstös esemény.
Az ajtón szél zörög - levelet hoz tán?
Vártunk sokat egymásra te meg én.
Mennyei forgatag! Hallod? Az orkán...!

A lelked oly tékozló-csillagos.
Elfúlt lélegzetünk, egymásba tárva.
Most, boldogan, szivünk mért bánatos,
hogy elfutunk a fény elől az árnyba?

A boldogság mért a homályra vár,
s ott old kis vétkeket és véghetetlen
határokat? - Mindent magába zár,
csak félelmem soha, csak könnyedet nem...

/Ford.: Tandori Dezső/

Tadeusz Micinski: Veszendőbe merült tájkép

Idegen falucskára, szokvány hárscsoportra
mért emlékszem, mint hajdan értett rejtelemre,
ahol bilyogos juhnyáj igyekszik, tolongva,
betöltve a kis utcát, mely eltünt örökre?...

Mért követem oly buzgón emlékemben őket?
Álmom-igazolt léptük hűn rekonstruálom...
Az idő múlt...tudatlan mélyére révültek,
s szétzüllötten eltüntek az út hajlatában.

Fojtott isteni sírás mellem mért szorítja,
tudva: többé nem zúg fel fuvalom a réten,
s nem gyújtja fel soha már a kelő nap pírja
a nyáj vesztett gyapjától szemetes cserjést sem?

/Ford.: Szabó János/

Kazimierz Przerwa-Tetmajer: Legenda Jánosik haláláról ( részlet)

Jánosik írást küld a királynak,
messze, az arany-kapus Budára,
mély Dunának fényes síkságára:
"Ne hagyd, hogy megöljenek, Királyom,
helytállok egy ezrededért, hidd el,
egy másikért fokosom ajánlom,
harmadikért társaim fogadd el."
Keresztnevét firkantá alája.
Levelét magához a királyhoz
küldi, fel a várba, a Dunához,
s börtönében vár-vár a futárra.

Hej! jajdultak sziklák, szakadékok:
meg se várták, míg megjő a küldött,
tömlöcéből elővezeték ott,
vitték a sötét bitó alája.

Nem sápadt el Jánosik orcája.
"Hej, urak - Jánosik így könyörgött,
gúzsba kötve -, kegyelmes  zsupánok!
Hagyjátok, hogy egyszer még mulassak,
nekem itt egy dudás muzsikáljon,
s ne siettessétek a halálom,
hagyjátok itt eljárnom a táncot,
még egy kolót járnom itt magamnak."

(Mert a király küldöttjére várt ott.)

Egy dudást a rétről odahoztak:
Jánosik bilincsben körbe táncolt,
a bokáján csörögtek a láncok,
tizenkétszer a bitót forogva
járta körbe földre kuporogva,
s arcán egy csepp veríték se látszott.

Az emberek némán álmélkodtak.

Nem vártak az urak a futárra:
bordájába kampót vert a mester,
felhúzták a kötélen magasra.

"Hej! -  a fáról Jánosik kiáltja -
hej, veres hóhéraim csapatja,
ha már engem így kötöttetek fel,
görbe kampón hosszu bitófára,
hogy kedvemre a völgybe láthassak,
hej, a völgyre s a betyár-ösvényre,
engedjétek, lelkem örömére,
hadd gyújthassak még egyszer pipára!"

Pipát, dohányzacskót odaadtak:
elszivott egy fonttal, le-lenéze
völgyire, míg percei apadtak...

A liptói fényes völgyön is túl
van egy katlan a Tátra zugában,
s fekete tó benne, feneketlen.
Jánosiknak arany szeme indul,
hegyen-felhőn átal tovareppen,
s az agyagos tóba belemélyed.

"Hej - sóhajt fel Jánosik magában -,
mélységes és fekete vizem, te,
aki engem annyiszor itattál,
s hűvösöddel sok örömöt adtál:
tükrödre már többé sose látok,
a magasból többé sose nézlek,
mint a sas, mely száll a fellegekben!
Szürke kesely kóvályog felettem,
fejem felett kutya holló károg...

Hej! ez a hely, ez a betyár-végzet!"

Nem várták az írást a zsupánok,
s érkeztét a király küldöttjének,
ki pedig Budáról útra válott.
Hej, Jánosik Liptón végignézett,
bús nótája Liptó felé szállott:

"Jajgassatok hegyek, völgyek!
Elfogtak és megkötöztek,
álnokul eladtak olcsón?
hej, balsorsom, cudar betyár-sorsom!

Elfogtak, hej, árulással,
halvány arcu leány által,
a szerelem volt elejtőm,
hej, erdőm, szép krivánalji erdőm!...

Isten áldjon, kedves dombok,
néked, Dzsumbir, búcsut mondok,
s a Szepesi Magurának,
s Lengyel felől a ködös Krivánnak!...

Vizek, folyók, Isten áldjon,
Dunajec, te, messze tájon,
s Isten hozzád, zöld Poprádom,
s hej, te Vágom, édes szülő-Vágom!

Ablakoktól, asztaloktól,
a jó betyár-magtáraktól
elköszönök, s el tetőled
Koscselisko kies, üde völgye...

Isten véled, Gajdos, Ilcsik,
hajdani vezér, Uhercsik,
lengyel nemes, jó Bacsinszki,
hej, orcám már halál hava hinti...

Isten véletek, hű társak,
kiknek feje felett lánc, kard:
vig muzsika, Isten véled -
homlokomra halál keze tévedt...

Ég veletek, kedves lányok,
már a halál karja átfog,
ég áldjon, szerelmes éjek -
áldalak titeket, amíg élek!

Isten véled, te betyár-sors,
fenevad-sors, vadmadár-sors!
Véget ér már haldoklásom,
hej, Krivánom, Krivánom, Krivánom!"

Zúg az öreg-erdős Krivánalja,
a Verhicki- s a Kapor-völgy fölzeng,
viszik a hírt a tátralji völgyek,
száll Jánosik dalának visszhangja.

Híre árad hegyen-völgyön átal,
végigszáll a szlovák földön sírván,
messze-messze a királyig szárnyal,
át az arany kapun s Duna hídján.

Buda várában fülébe jutva
a királynak, trónján  ő felállott,
s jogarával a térdére vága
nagy dühében s keserüségében.

"Hej, ki tudna, emberek - kiáltott -,
hercegek, miniszterek ki tudna
helytállni egy ezredért magába,
egy másikért a fokosát mutatva,
harmadikért társait ajánlva?
Fogja tollát írnokom sebtében,
s itéletem foglalja okmányba:

Liptó megye a világ végéig
Jánosikot amiért kiadták,
kiadták bíz a derék haramját,
ki nekem három ezredet ért meg:
kincstáramba fizet örökkétig
minden évben egy véka ezüstpénzt!
Üssetek rá királyi pecsétet.
Adószedőm induljon, de tüstént!2

Ígyen itélt a király Budában,
híres lett ez az egész világban.

Így végezte Jánosik. Fenyőfán.

/Ford.: Jékely Zoltán/