Leírások bejegyzései 
Gárdonyi Géza: Guggon-ülő ipomoea
Az ipomoea, - vagy ahogy én jobban szeretem nevezni a magunk nyelvén: hajnalka, - gondolom, hogy a virágkertészeknek nem valami kedvelt virága. A nagy pompa-kertekben legalább amerre én jártam, (Magyarországon kivül napnyugat felé Párisig, és délnek Palermóig,) seholse láttam. Vélném hát, hogy csak kis házikertekben ültetgetik.
Nekem mindig volt. A ritka fajták lassankint kivesztek, de a közepes virágu ősrégi kék-kelyhü, magátul kelt ki minden évben, ahova a magja lepereg.
Egyszer lugast próbáltam befuttatni vele, debizony gyéren zöldített, s a virágait is keveslettem. Azóta csak egy-egy szál van a kertemben. Május vége felé mikor jelentkezik, melléje tüzök egy olasznád-, vagy bambuszpálcát, két-három méternyi magasat, - és mind fagyig gyönyörködöm finom kis kék pohárkáiban.
Dehát kevés a virága, ritkás.
Az udvaromban áll egy kőváza, egy fiatal szomorú-nyirfának a közelében. Múzát szoktam beleültetni, vagy jupkát, vagy dracénát. Az idén azonban nem volt múzám, a jupkának is alkalmasabb helyet találtam, - a változatosság kertben különös kedves a szemnek. Hát a nagy kőkehely még junius elején is üresen állt.
Egyszer hogy a szanaszét előbujt hajnalkákra fordult a figyelmem, arra gondolok, hogy ha hajnalkát ültetnék a kőkehelybe, a kertészek ugyan megmosolyognák, de ha négy-öt tő hajnalka egymásba fonódik, bizonyára sűrűbb a virága, - nem lehet az csúnya.
Megtöltöm a kelyhet jó laza fekete földdel és ásóra veszek öt tő hajnalkát. Helyezem egyenkint a kőkehelybe, arányos távolságba egymástól. Középre meg letűzök egy méternyi vékony bambuszpálcikát.
Az öt hajnalka fonulásnak indul. Egyik-másik ráigazodik magától a pálcikára, megint másikat magam igazítok reá.
A pálcát persze gyorsan meghaladják a hajnalkák és keresik aztán hova fonódhatnának feljebb is? De nincs ám feljebb. Hát csak fonulnak egymásra. Tiz-tizenkét szálban is tekerednek egyik a másikra ujjnyi vastag egyre növő fonadékban. A pálcát elhagyott fonadék hajlik először északnak, a ház meleg fala felé, aztán napnyugatnak, délnek, még keletnek is, egyre lejebb és lejebb hajolva a maga sulyától. Mikor már félméternyinél is hosszabban lóg így a fonat, vissza igazítom a végét a pálcához. Karika-alakún. S persze nagy kedvvel fonul ujra fel a már odatekeredett fonadékon ismét.
De megint meghaladja a pálcát, megint keresi: hova mehetne feljebb? A következmény az, hogy megint hajlik a tulja, s megint visszakerül karikában a pálcára.
Közben persze megindult a virágzása. Eleinte ritkásan, de egyre sürübben. A kék pohárkák mindig kifelé fordulnak, különösen a felső részén a hajlatnak. A leveleket szinte takarja a virág. A guggonülésre kényszerített ipomea ilyeténképpen szinte más növénynek tetszik első tekintetre, vagy távolacskán.
Ha alkalmam volna, hogy szines fényképet közöljek erről a kék virágbokorról, bizonyára nem mosolyognának meg a kertészek. Az idén ez a bokor a kertemnek a gyönyörüsége. A nyirfa árnyékában délig is nyitva vannak az ultramarin pompáit szinelő bájos virágkelyhecskék. Borult vagy essős időben meg napestig kéklenek.
A kertészet művészete is próbálgatás és próbálgatás.
Gárdonyi Géza: A virágok királya
A virágok királya a rózsa. Illatra vetekedhetik vele a szegfü, az ibolya és sok más illatos virág, de szinpompára nem. S még az az egy tulajdonsága is föléje emeli a virágországnak, hogy némelyik fajtája mindig nyilik.
Az emberek minden időben szerették a rózsát.
Mikor a törökök Magyarországon uralkodtak, a török urak háza mindig rózsától volt illatos.
Pedig a rózsa virágának nem lehet érezni mindenkor az illatát. Különösen mikor a nap süt, csekély az illat is. Mit tettek hát a törökök, hogy mindig illatos legyen a szobájuk?
Vékaszámra szedték össze a rózsa virágát és olajat készitettek belőle. Egy véka rózsa alig három csepp olajat ad, de egy csepp olaj megillatosítja a szobát hónapokig.
Hát hogyan lehet a rózsából olajat késziteni?
A török szolgák mázos cserépbögrékbe tömték a rózsa szirmait. Belegyömöszölték úgy, ahogy csak lehetett. Akkor aztán egy ujjnyira való esővizet öntöttek a fazékra, a szirmok fölé, és a fazekat kitették a napra; este pedig betakarták.
A harmadik napon már aranyszin kis pontok jelentek meg a viz szinén, s a pontok napról-napra szaporodtak, úgyhogy egy hét mulva már olyan volt a fazék teteje mintha valami finom habbal volna bevonva.
Azt a habot aztán lekanalazták és üvegbe gyüjtötték, mert az a rózsaolaj.
De hány bögrét kell rózsával megtölteni, és hány véka rózsa kell, hogy egy kis üveg olajat kapjunk?
Bársony István: Ökörnyál
Száll, száll az ökörnyál odakint a puszták szellőjárta síkján, s fennakadozik az útjában nyurguló kórókon, amelyeken el-elmarad belőle egy kis fehér fátyolfoszlány, a többit meg viszi a szél tovább.
Az új vetés zöldjén október verőfénye ragyog. Itt van a vénasszonyok nyara. Már nem forró, csak langyos, mint a kialvó szerelem. Az ég derűs kékségére is mintha egy kis szomorúságot igyekeznék rácsempészni a földi hervadás, amely a fák lombozatát ritkítja, tarkítja, és zörgősre szárítja a kukoricaszárat.
Gyönyörű ez a magyar ősz, amikor a letarolt mezőkön elterül az isteni nyugalom, és a virágzás buja bokrétái már emlékezéssé válnak. Csak annál jobban megörül a szemünk az égszínkék katángnak, az itt-ott még pirosló pipacsnak, a sötétlila-kék szarkalábnak, a bágyadtan fehér székfűvirág egy-egy csomójának.
A barázdákon fekete varjak sürgölődnek.
Ez a cigánynép nem nagyon riadozik. Jól tudja, hogy neki a négylábú ellenség nem árthat. Amint a kuvasz visszakocog a szekér felé, megint csak ellepi a pajorcsemegéket kínáló barázdát, és ott folytatja áldásos munkáját, ahol az imént elhagyta. A munkában levők hallgatnak, dolgoznak, mintha fizetnék őket érte; csak az új jövevények kárognak néha erre vonultukban, és jellegzetesen rekedt hangjukkal biztatják a saját türelmetlenségüket; figyelmeztetik a lakmározókat, hogy ők is jönnek. A feketék közt elvegyül helyenként a náluknál ritkább, de gonoszabb szürke varjú, a "kálomista", a dunántúliak "kányája". Ennek a hangja egészen más. Érces, mint a jó torkú baritonistáé. Száz fekete varjú rikácsolása közül is tisztán kihallik egyetlen szürke kalandornak a károgása. Ez a "jómadár" nem úgy "dolgozik", mint kormos rokonsága, hanem még akkor is vadászik, amikor rovart fogdos. Inkább a kitúrt egeret lesi, minthogy már régen nincs sem fogoly tojás, sem apró csirke, de még kis nyúlfi sem, amelyet tőle telhetően pusztíthatna. De azért a csimaszt sem veti meg. Gusztust csinál neki a fekete atyafiság, amely elől puszta irigységből is elkapkodja a jó falatokat. És megjönnek közéjük a csókák is; a hangos-zajos, fehér szemű, szürke fejű, fürge kis oldalági rokonok, amelyek, ha alkalomadtán elkeverednek is a többivel, egyébként mindig külön társaságokban járnak. Még a fészkelésük sem olyan, mint a varjaké, mert odúban költenek. A hangjuk meg éppen egészen más. Messze hallatszó, éles "csau"-val köszöntik egymást, s ha valami riadalom támad az együttesben, és a magasba csapó varjúsereg elkezd károgni, a csókák szava úgy csendül ki a zűrzavaros zajból, mintha ők volnának a varjak kürtösei.
Itt a vénasszonyok nyara, és száll az ökörnyál a pusztákon. A határárok mentén vonuló akácsor citromsárga foltokat kever a saját fonnyadó zöldjébe, és lassan hullatgatja a levelét. A nyári madársereg már erősen ritkulóban, minthogy a költözők egy része korán búcsúzik. Sárgarigó rég nincsen; a pityerek, a fürjek most "húznak" dél felé, melegebb hazába. Az igazi rovarevők, a harkályt és rokonságát kivéve, mind elmennek tőlünk télire, és csak a magevők meg a vegyesen táplálkozók maradnak, amelyek számára mindig akad olyan-amilyen terített asztal.
A szekérúton búbos pacsirta fut és fütyürész; rálendül egy vakond túrásra, és annak a tetején kezd kedves, lágy hangon énekelni. Ez is az ősz jele. Ez is a vénasszonyok nyarával kezdődik. Mert a búbos pacsirta egész nyáron hallgat, s tyütyürütyüjén kívül más hangot nem ad; de amikor a többi kis lantos a dalaival elnémul, akkor ő kezdi rá a magáét. Csak a mi legszebb kis szárnyas virtuózunk, a piros álarcos tengelice csattog fel ilyenkor is csudálatosan remek koloratúrájával, amellyel a fülemülén kívül minden más szárnyas hangművészünket veri.
De hát nincs szabály kivétel nélkül. Hallottam már novemberben is pacsirtát énekelni egy gyönyörű szép, késő őszi napon a Hortobágyon. Talán nem bírt a szívével, hogy ezt a drága magyar hazát itt kell neki hagyni.
Búcsúznak, búcsúznak, ha mégoly nehezen is... A kakukk is korán búcsúzó, mégis láttam októberben kakukkot. Pedig akkor már jöttek a vadludak, ami csalhatatlanul bizonyítja, hogy visszavonhatatlanul itt az ősz, sőt a vénasszonyok nyarának is vége.
Szegény vénasszonyok, akiknek kötekedő csipkedésből jár ki az októberi "nyár", mennyi gyönyörűségben volna részük, ha ezt a nyarat igazán élvezhetnék! Igaz, hogy ez a mélabú gyönyörűsége; de annál megindítóbb. Lát az ember olyan aranysugárzást, amely a saját színét valósággá festi a világra; hall szokatlan hangokat, aminők máskor nincsenek; megakad a szemünk az üres fészkeken, amelyekből a boldogság örökre elköltözött, pedig mennyire ott élt bennük, akárcsak az októberi "nyárban" sütkérező, elhervadt vénasszonyok szívében. S lám, már üresek a fészkek.
A szántáson puskás alak baktat. Gépiesen egyenletes lépéssel rója a rögöket, amelyeken jókora körben fordul, és csigavonallal igyekszik a kör közepe felé. Itt egy minden gonosz hájjal megkenegetett nyúlvadász kísérletezik, szinte biztos sikerrel, mert fortélyos atyafi, aki tudja a nyúlszokást.
A nyúl már messziről kinézte a szántáson, ahova vénasszonyok nyara évadján a tapsifüles ki szeret feküdni a jó melegen bizsergető napra. Aki ért a dologhoz, annak nem ördögség észrevenni, hogy hol van, mert mindig a barázdában lapul meg, s minthogy a keskeny, árokszerű laposban kétoldalt takarja a barázdák fala, oldalt eső szemével ezt a takarást látja legjobban, és nem ássa be magát annyira, mint a tarlón. Az alakja ilyenkor hasonlít a nyereghez. Elöl a kápa: a feje, s a nyereg hátulja: az ő hátulja. A színe rendesen világosabb a sötét szántásnál, így csak a vak nem látja meg, hol van. (Ilyen vak igen sok van, még a jó vadászok közt is.) Most már az a "törvény", hogy neki kell indulni elszántan, ferde irányban a nyúl felé, egyforma sietős lépéssel (aki bírja szusszal, az még futhat is), hogy a lapuló nyúl azt higgye, hogy nem ővele törődik a vadász; de odanézni a nyúlra eközben nem szabad. A szeme szögletével is lát annyit az ember, hogy mozdul-e a nagy fülű a vackából. Addig kell csigavonalú körökkel közeledni, amíg vagy a nyúl unja meg a gyanússá váló közeledést, vagy olyan kicsi a távolság, hogy úgyis mindegy, mire szánja rá magát a lóvá tett pecsenye. Ha azután kiugrik, dörren a puska, és bukfencezik a nyúl. Tudniillik, ha el nem hibázzák. De annak, aki még ilyenkor is hibáz, lőcs való a kezébe, nem puska.
Ez a dörrenés csak annyi messziről, mintha a kondás pattantana egy jókorát a karikás ostorával a malacai körül. Azok csak felkapják rá buksi fejüket, s ha elugranak is, csakhamar nekilátnak újra a turkálásnak.
A puskadörrenéstől mégis felriad a nagy legelőn pihenő túzokcsapat, amelynek az őrkakasa kezdettől fogva gyanúsan figyelte a nyúlvadászt. Mégis más hangja van a karikásnak. No meg a kondás alig mozog; inkább egy helyben ácsorog, és őt már megszokták a túzokok.
Hatalmas testű, remek kiállású, szakállas, hamvas fejű, rezes tarkázatú, pörge kalaphoz kackiásan illő dísz tollas túzokkakasok meddig lesznek még a magyar síkságok eltanyásított térségein?!...
A nagy legelő végét nem éri a szemem, olyan messzire nyújtódzik. Igazi versenypálya a szélnek, amely száguldva vágtat rajta. Hajt, kerget valamit maga előtt. Ördögszekér karikázik a síkon, és utolérni igyekszik egy darab fehér fátyolt, amely lengve siet a levegőben, mintha szárnya volna. Az ökörnyállal játszik a szél, és ráuszítja az ördögszekeret, amely elfut alatta. A kis fehér fátyol forgószél sodrásába kerül, s elkezd emelkedni, amíg csak toronymagasan nincsen. Ott egyszerre kiadja a mérgét a széltölcsér, és elejti a vénasszonyok nyarán termett finom selymet, a fiatal pókok szőtte ökörnyálat. Száll, száll az ökörnyál...
Dudolászva surran a rónán az őszi szél.
A magasban éket rajzol az égre egy falka vándor vadlúd, amely geggenve-gagyogva vonul libasorban a vezére után. Olyan magasan vannak, hogy még hosszú útnak kell lenni előttük, mire majd ereszkedni fognak valahol a szikes tavak táján.
Messze mögöttem vannak már a szántóekét kísérő varjak; messze előttem járják útjukat a beszédes vadludak, s a hangjuk egyre gyengül. Az akácfasorból rég elkanyarodtam; itt, ahol vagyok, nincs hang, nincs mozgás; csak az aranysugarak élnek, táncolnak, ragyognak. Olyan meleg van, mintha nyár volna. Az van. Vénasszonyok nyara.
Amelyet itt körülölel a csend.
/Forrás: vmek.oszk.hu/
Gárdonyi Géza: Ibolya
Omolj rám, omolj, március sugár-essője, meleg verőfény! Omolj reám a magasságból meleg sugárzuhatag! Lehet-e órám e földön boldogabb, mint mikor így csöndes álmos ellangyulással sütkérezek.
A száraz gyöpön heverészek még, de már az uj fölött, amely sűrűn, üdezöld egyszínben nyomul ki a földből. Fejem fölött felhőtlenül kéklő, tündöklő égboltozat. Körülöttem a hallgató leveletlen nyírfák. Érzem, hogy valami igaz állapotban vagyok, mikor így a nap kedvességének testemet, lelkemet átengedem.
Lám előttem egy színehagyott tégladarabon, - amely Isten tudja hogy került ide, - épp így sütkéreznek a kis vöröshátu ilonabogarak. Épp így nyujtózkodnak, mint én. S bizonyára ugyanaz a félálmos gyönyör fogja el őket, ami engem, amikor így melengetik magukat a napsugárban.
Ez a közöseggy érzés egyenlővé tesz bennünket: én is csak bogár vagyok, csak épp hogy nagyobb fajtáju bogár, mint ők. Ha a beszédükhöz tudnék, bizonyára ugyanezt mondanák nekem. Talán még azt tennék hozzá:
- Te eltaposhatsz minket, mi pedig nem taposhatunk el téged: ez minden különbség.
- Szegény kis hosszúbajszú vörös bogarak, ne nézzetek rám aggodalommal: nem lép rátok ez az óriás. Melegedjetek, szunyokáljatok nyugodtan a tégladarab napos felén. Tudom én azt, hogy nektek ez a kődarab a házatok, s ti bizonyára boldogabbak vagytok itt ez alatt, mint mi a nagy gipsztáblákkal cifrázott kőházainkban. Mink is társas életet élünk, de örökké a kövek között. Kő alul, kő felül, kő mindenfelől. Nektek azonban csak télen meg essőben kell ez a kő itt. Máskor mindenkor: fű alul, fű felül, fű mindenfelől. A ti világotok a fű. Olyan lehet nektek e kis liget növényzete, mint nekünk a Kárpátok. Egy heti járóföld, nagy pihenések a virágokban. Vendéglő, ahol illatos puhaság, méz, és harmatvíz fogadja a vendégeket, s ingyen.
Omolj reám, omolj, március virágessője, - meleg verőfény!
A fűszálak megmozdulnak, meghajladoznak. Vándorszellő megy át a ligeten. Ahogy rajtam is átleng, érzem, hogy ibolyaillatot visz magával. Ibolya! Hát van már ibolya?
Mit érez az ember, mikor a kedvesével váratlanul találkozik? Valami öröm-ijedtséget, ami tele van mosolygással. Valami bájos költeményt, aminek se szava, se zenéje. Valami szent ünnepet, ami az angyaloknak van szentelve, és mégis mindebből semmi egyet határozottan, hanem mindezt együtt és egyszerre egy szívdobbanásban.
Március tündérleányai, én apró szerelmeseim, merre vagytok?
Alig tíz lépésnyire tőlem egy nyírfa lábainál, ott kéklenek apró csoportokban sötétzöld szívalaku szoknyácskákban, üdén, élettől virulón.
- Miért jöttek? Mire, kire várnak itt e csöndes rejtekben?
- Ki tudja?
Hiszen a magát tökéletesnek tartó ember sem tudja: miért jött? mire vár?
Hogyan van, hogy az ibolya láttára mindig csak a szőke leányra gondolok, soha barnára, soha magasra, soha előkelőre, - mindig valami szegény szőke földi leányra, aki félig gyerek még, de már hosszu ruhában jár, - egyszerü olcsó ruhában, de akinek a szemei ilyen sötétkékek, és ilyen rejtelmesen hallgatók. Akinek az arca ilyen üde, bársonyos, és a napfényen ilyen finoman selyempihés. És akinek a kezei melegek.
Ha valaha kiderül, hogy csakugyan van átalakulás: élők átalakulása élőkké, - mert hiszen annyi minden kiderült már! - meg fogjuk tudni, hogy a szőke leányok micsoda rokonságban vannak az ibolyával. Talán akik az életük márciusában halnak meg, azoknak a lelke kerül ide vissza ibolya-alakban, s ezért olyan félénk, olyan titkos, olyan szemérmes, olyan édeslelkű ez a kék virág.
Az egész természet titok előttünk.
Nem tudom, mi az ibolya. Nem tudom még azt a citromsárga pillangót sem, hogy mi, amelyik itt lebeg előttem, és épp úgy szereti az ibolyát, mint én. Csak azt látom bizonyosnak, hogy a Teremtő sem a virágot, sem a pillangót nem az embernek teremtette. Hiszen ha nekünk teremtette volna, akkor nem ott volna a legtöbb, ahol az ember soha nem jár: a vadon erdőkben, a néptelen vidékeken. S nem teremne annyi sok, hogy milliószorta több, mint amennyit az ember csak meg is láthat.
Az ibolya bizonynyal magáért van, és nem miértünk. És ha mi elpusztulnánk a föld szinéről, mint ahogy annyi faj elpusztult már, a virágok világa maradna ez a föld, és - szebb lenne nélkülünk.
Én titkos életű bájos virágaim, hadd heverjek le közétek, hadd csókoljam meg a ti üde orcátokat. A ti lelketek valami ismeretlen világba mámorít, ami nem hasonlít sem a keresztény, sem a pogány tulvilághoz, de ezeknél bizonyára szebb és igazibb.
Gárdonyi Géza: Élet a hó alatt
Hó borit mindent. Sehol egy pillangó, sehol egy hangya, sehol semmi bogár. A fecske, a gólya oda van a meleg országban, csak a veréb csiripol dideregve a zuzmarás fákon. Dehát hol van az a sok bogár? Hol van a mezők ürgéje? Hol van a mókus? Hol van a hörcsök, a medve, a hal, a kigyó, a gyík, a béka, meg az a sok mindenféle állat amit a nyáron láttunk?
A bogarak egy része meghalt. Milliónyi millió pók, légy, pillangó, szúnyog halt meg az ősz első fagyos éjszakán. A legyek közül még szerencsés az, amelyik meg tudott maradni a szoba valamelyik zugában. Olyan, mintha halott volna. Halálféle álomban dermedez. A tavaszi melegben föl fog éledni. Mint a beteg, aki sok szenvedés után először áll lábra, bágyadtan és erőtlenül vánszorog az első órában, de csakhamar erőre kap és ujra vidáman döngicsélve örűl az életnek.
Éppen ilyen álom ül a méheken, meg a hangyákon is. Azok nem fagytak meg. A méhek a kasban szorosan összebújva melegitik egymást. Néha egyik-másik fölébred és nagyálmosan odavánszorog a mézzel telt kis viaszfazekakhoz. Eszeget abból, aztán tovább alszik.
Bezzeg a hangya nem rakott el télire semmit, csak magának nyalakodott a nyáron mindegyik. De azért nem pusztul el. Leássák magukat jó mélyen a földbe és ott megdermedten aluszszák át a telet.
Éppen így alszik az erdő sok keményhátú bogara is: a szarvasbogár, az egyszarvú bogár, a cinczér, az aranyoshátú bogár; - mind, mind a földben, vagy a puha moha alatt alusznak, és föl sem ébrednek tavaszig.
A mókuska is alszik. Már az őszszel talált ő magának egy kis odút valamelyik fában. Vetett bele száraz mohából jó meleg ágyat, és bedugta az ajtót is mohával, hogy a szél be ne fütyörészszen. De azért ő nem koplal. Még az őszszel meggyüjtötte a mogyorót, makkot meg diót, és eldugdosta ide-oda faodukba. Mikor megéhezik, kinyitja az ajtót és hipp-hopp: elmegy ebédelni.
Szorgalmas és előrelátó gazda volt a hörcsök is. Az is gyűjtötte nyáron a gabonát. Hordta haza a pofazacskójában. Mélyen a föld alatt van az ő lakása. Apró kamarák mindenfelé. Azok mind tele vannak gabonával. A kamarák között van a szoba. Abban jó puha fűágy. A bejáratot ő is betömte mindenféle gazzal, hogy a viz be ne csurogjon. Most odalenn neveti a hideget, - mert sem a hó, sem a fagy nem hatol le annyira mélyen.
Mélyen a földben, a hó alatt szundikál a kígyó, a gyík, a béka, meg a sok cserebogár. Ha télidőben ásunk, majdnem minden ásónyomással kiemelünk egy-egy szendergő életet.
Hát a medve mit csinál ilyenkor? Őkigyelme azt gondolja minden nyáron, hogy sohasem lesz többet tél. Bezzeg mikor az első hó leesett, megfázott rajta az ő meztelen talpa. Hát csak bement nagy dörmögve a barlangjába, és ott vakaródzott, hogy:
- "Aujnye, de rossz, hogy hó esett, nem lehet benne mezitláb kószálni. No de majd elolvad ez mingyárt, akkor aztán újra kimegyek és szedegetem az édes áfonyát."
Hanem bizony a hó csak nem akart elolvadni, hiába leste a medve. Lefeküdt hát. Gondolta: aki éhes, eszik az álmában. Evett is álmában mindenféle gyümölcsöt, még mézet is, de csak nem lakott jól.
Fölébredt.
Kidugta az orrát.
Künn süvöltött a szél és hordta a havat.
- Brr! de csúnya idő, - mondta boszúsan a medve, - aludjunk még egyet.
Megint aludt. Napokig, hetekig aludt. Végtelen hosszú ebédekről álmodott.
- No, most már bizonyosan itt a tavasz, - gondolta, mikor felébredt.
A nyíláshoz ballagott.
Az egész erdő csupa hó. A fák, mintha talpig fehér virágba volnának öltözve. Csend van, csak a czinkék szomorú csiripelése hallatszik.
Hej, a medve haragszik. Szeretne ebédelni, de nem lehet. Most is ott van a barlangban. Hol alszik, hol meg kinézeget.
Gárdonyi Géza: Gyöngyvirág
Új fű a földön; a fán is új lomb: patyolatosan gyönge halványzöld levelek. A napsugár úgy száll által a lombokon, mint az öntöző-kannából a kertész vize. Isteni csöndesség. Mintha nappali alvásba merült volna az erdő.
És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt, amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami csodásan finom és édes illatot lehel.
Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével. A gyöngyvirág, a rejtelmes kis gyöngyvirág az én gyönyörüségem.
Minden más virág a föld gyermeke. Ez az egy mintha finomabb volna. Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna, tán valami szellemvilágé, amelynek papja nincsen s amelyről eddig tudomány nem beszélt.
Minden más virág kitárja a szépségét és az égbe néz. Egyik a napot imádja, a másik a holdat, a csillagokat. Ez az egy a bokrok csöndes árnyékába rejtőzik és zöld kis palástja alatt alázatosan meghajol, mint az imádkozó menyasszony.
Mért néz a heliotrop a napba? Mért néz a gyöngyvirág a csillagokba? Mért ébred a vizirózsa hajnalban? Mért zárja be kelyhét a mák napszállat után? És mért hajlik a gyöngyvirág a föld felé? Mért nyilatkozik bennök az a sokféle vonzalom. - ha a virágnak lelke nincsen?
A Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket?
Fénysugarak törnek elő a biblia első és második fejezetéből. A Názáreti Bölcs minden szavát is tiszteletembe foglalom. De hogy az élő teremtmények között csak az ember hordoz lelket...
Talán jutott az Isten leheletéből máshova is a Paradicsomban.
Talán jutott az állatnak is, jutott a virágnak is?
És ahogy az ember megérti egymás lelkét, az állat is megérti egymás lelkét, a virág is megérti egymásnak a lelkét. És az Isten megérti valamennyiét.
Az ember mindenre amit nem lát, nem hall, nem érez, azt mondja:
- Nincs.
Pedig csak azt kellene mondania:
- Nem tudom.
A nincs vakság.
A nem-tudom, imádság.
Hogy mondhatnám azt, hogy a gyöngyvirágnak nincsen lelke; mikor látom, hogy él, hogy szereti a zöldet, a bükkfák árnyékos erdőit, a csöndességet. Látom szüzies rejtőzését, angyali alázatosságát. Érezem mámorító leheletét. S arra gondolok, hogy ő is néz engem, néz fehér szépségében, ártatlan nyugodtan, mint ahogy a napot, a holdat, a csillagokat, meg egymást nézi a sok mindenféle virág. És az üde, tiszta, alázatos szépségét bámulva, rajtam valami édes, szent megértés ömlik által.
A magyar ősvallás virága a tisztesfű, a tulipán, meg a zádogvirág. A zsidó vallásé a mirrha. A mohamedáné a tubavirág. A római keresztény vallásé a liliom. A gyöngyvirág nincs benne egy nép mennyországában sem. Festők nem festik. Szobrászok nem faragják. Dal, zene nem szól róla. Pedig tündérek hajába, angyalok mellére, szüzek imádkozó kezébe illene illatos fehér gyöngytestecskéje.
Ha rózsát látok, kisasszony jut az eszembe, az öltözetében és gazdagságában pompázó kisasszony. Ha tulipánt látok, a piros-szoknyás, mezítlábas, erős-szépségü parasztleányra gondolok. A kakukfü látása a holt leány képét költi föl bennem. Csak a gyöngyvirág az, amelynek látásakor földi nő képe nem jelenik meg sem az elmémben, sem a szivemben.
Más világból való virág ez!
Talán abból a világból, amelyet a délibáb lenget felénk, éjjel a szentjános bogárka fénye világit meg. Talán abból, amelyről a boldog mesék szólnak: arany, ezüst a föld mélyében, fönn meg holdfény, harmat, gyöngyvirág.
A villámos viharban a haragvó Isten képe jelent meg az emberiségnek. Az angyalok a csillagos keleti ég alatt a zsidóság mezőin születtek. A tündérleányok anyja a gyöngyvirág.
Az első ember, aki gyöngyvirágot látott és beszivta az illatát, nem gondolhatott földi nőre, sem égi alakokra, sem a mindenség teremtőjére. Az Isten, az angyalok, mind magasvilági szellemek, a csillagfényes felső világnak a lakói. A gyöngyvirág csak azt a gondolatot ébreszthette benne, hogy az erdőben valami láthatatlan bájos alakok élnek, akiknek lakóhelye az erdei árnyékos csöndesség, lehelete a gyöngyvirág illata.
Gyermekálmaimnak mindenütt előlengedező bűbájos alakjai, akik virágokon jártok, erdei vizek tükrében fésülködtök, holdnak fényénél táncoltok és az erdei méhek zenekarában gyönyörködtök, e pillanatban azt érzem, hogy ti valóban éltek és körülvesztek engem.
Az Istent nem láttam, de bizonyos nekem, hogy van. Az angyalokat nem láttam, de elhiszem, hogy a csillagokon tulnan egy szebb világ él, és annak lakói tiszta és boldog lelkek. A tündérek létezése...
Mért ne élhetnének a föld levegőjében tündérek is. Ha a vizben milliónyi olyan apró élet él, amelyről csak alig száz éve tudunk, mióta a mikroszkopot kitalálták...
Hát még mi minden lehet, amihez még üveglencséket fogunk készíteni. És még mi minden lehet, amihez üveglencséket nem tudunk készíteni soha!
Tündérek létezését érzem az erdei csöndességben, a gyöngyvirág illatában, az árnyékban nappal, a holdfényben éjszaka. Mi azt mondjuk tündérek, mert ezt a szót anyánktól hallottuk, amint ő is az anyjától hallotta. De ez csak szó, csak név, amely láthatatlan kedves és boldog élőket jelent. Lehet, hogy a zsidó képzelet angyalai, lehet, hogy a görög képzelet nimfái, lehet hogy a pogány magyar képzelet tündérei azonegy láthatatlan nép, csak a nevük más.
Lehet, hogy az elhalt emberek. Őket érezzük meg, s őket nevezzük nimfáknak, tündéreknek. Lehet, hogy a testet levetkőzve tovább élünk a földön, mint a tűzből felszálló fény, virágból felszálló illat. Ki tudja, nincs-e éppen olyan s még nagyobb életvilág a láthatatlanságban, nincs-e ott is ember, állat, virág, nincs-e ott is számokban le nem irható sokasága az élő millió fajtának, amely ott is végtelen időben folyton hal és folyton újra születik.
Én, az emberfajta, e láthatatlan élőket érzem a virág illatában, a szellőben, a fényben, a sötétben, a zenében, a tűz lángjában, a csöndességben. És a gyöngyvirágot csókolva őket csókolom.
Gárdonyi Géza: Tücsök
Az egyik kis fenyőfám alatt tücsök ütött tanyát.
Már márciusban láttam amint kint ült a barlangocskája előtt és sütkérezett a napon. Valahányszor arra mentem, mindig behuzódott.
Más embert mint engemet, sohse látott; én nem bántottam:
- Mért félt tőlem?
Ma amint odapillantok a tücsöklyukra, úgylátom, mintha egy kisebb tücsök egy nálánál kétszerte nagyobb lótücsköt akarna lenyelni.
Egyik se mozdul.
A tücsök szája csodálatosan szét van tátva. A másik állat potroha félig benne van a tücsökben.
Eddig azt tudtam, hogy a tücsök füevő, és hogy a szája nem úgy van alkotva mint a harcsáé, hanem mint a vasból készült harapófogó, amelylyel a kovács szokta a ló patájából kivonni a szegeket.
A jelenség feltünő volt nekem. A kis-ásó éppen a kezemben: mögéjük szúrok, hogy a tücsök-folyosót elzárjam.
A tücsök meg se mozdult.
A másik állat se.
Akkor ahogy közelebbről nézem őket, látom, hogy az áldozat nem lótücsök, hanem valami más ilyenforma állat, valami fejletlen nagy tücsökfaj; a színe mint a fiatal cserebogáré, a szeme is ilyen sárga, de a teste kérgetlen, a hátán valami összezsugorodott fehér szárnyféle.
Fölemelem a két állatot, hát akkor látom, hogy mind a kettő az én egy tücsköm, vagyishogy a tücsök vedlik.
Első pillanatra ugylátszott mintha meg volna dögölve; a bajusza is görbén elkonyult a feje körül. De aztán a lábát kissé megmozdította. Csak bágyadt volt, beteg, talán ájult is.
Beletettem egy üvegskatulyába.
Itt a régi feketebőr levált róla, s őmaga féloldalt dőlve maradt. Csak a hátulsó lába mozgott kissé, mintha menni szeretne.
Két óra mulva ismét rápillantok, hát már fekete, és mozog. A teste felényire összement, a bajusza kiegyenesedett, a szárnya is kinyult a rendes formára, csakhogy még fehér volt és a tövén sárgás kocsonyaszerü csomócska.
Amint fölemelem a szelencét, ugrott benne. Aztán meglapult a szelence falának árnyékában.
*
Ez a kis állat mikor vedlett, betegen kivánszorgott a lakása elé a napra.
A pillangó is mikor kibuvik a bábból a napra mászik és nedves szárnyait ott bontogatja.
Micsoda belső erők és ösztönzések, hogy az állat ilyen állapotában a napra kivánkozik!
Kittenberger Kálmán: Kígyók
(...) Kelet-Afrikában, de még inkább Ugandában elég gyakori Afrika legnagyobb kígyója, a python, más néven szikla-python ( Python-sebae). Nagyon közönséges Ugandában, amelynek területe nagy részben elefántfű-vadon és papiruszmocsár. Éghajlata az év legnagyobb részében nyirkos meleg.
Az afrikai python, mint minden óriáskígyó, nem mérges. Méregfogai nincsenek. Zsákmányát körülgyűrűzve, óriási izomerejével fojtja meg, miközben az áldozat több csontját, bordáját összetöri. A megölt állatot benyálazza és lassan, fejénél kezdve, egészben lenyeli. Ez nagyon lassú, az állat nagyságától függően, néha több órát igénylő művelet.
Az afrikai pythont a szakértők 5-6 méter hosszúságúnak mondják. Egyes természetbúvárok 7 méter hosszú óriásokról is megemlékeznek. Magam jó egynéhányat láttam, még többnek a lenyúzott bőrét, de 5 méternél hosszabbal nem találkoztam. Hogy kivételes nagyságú óriások is előfordulhatnak, azt magam is állítom.
Egyszer West-Nile tartományban(Uganda) az elefántok után járva, a bara-bara porában egy python csúszásának nyomát láttam, amely olyan széles volt, mintha egy akós hordót gurítottak volna át az úton.
A csúszás friss volt, de éppen elefántok nyomában jártam, tehát nem követtem. Különben úgyis hiábavaló lett volna, mert közeledtünk neszére valószínűleg egy földimalac vagy egy varacskosdisznó földalatti várában tűnt volna el.
Csak ritkán lehetett hallani, hogy python embert támadott volna meg, ámbár néhány teljesen hiteles adat említést tesz emberölő pythonról.
A python húsa borjúhúsra emlékeztető. Némely bennszülött törzs csemegének tartja. Bőre értékes kereskedelmi cikk. Kicserezve, finom női cipők, kézitáskák, bőröndök stb. készülnek belőle.
A nem mérges kígyóknak se szeri, se száma Kelet-Afrikában. Már t.i. a rendes nagyságúaknak. Azokkal tehát nem is foglalkozom, hanem mindjárt áttérek a "mérges" népre.
Minden afrikai útikönyv megemlíti Afrika legismertebb mérges kígyója, a "pufogó viperát", (Bitis arietans).
Ez a körülbelül másfél méter hosszú, férfikar vastagságú hüllő a magaslati helyeket kivéve, mindenütt előfordul. Első tekintetre is félelmetes szörnyeteg. Hát még ha jól felpeckeljük a száját és kiugrik két hatalmas, 2 cm hosszúságú méregfoga. Ilyenkor az áralakúan meggörbült, csöves fogak végén sárga méreg buggyan elő. Méregtartó mirigye, ha régebben nem harapott, nagymennyiségű mérget tartalmaz. Egyszer-kétszer megbízásból pufogómérget gyűjtöttem egy tudományos intézet számára, és akkor tapasztaltam, hogy egy óraüveg ( amit tányérnak használtam) teljesen tele lett méreggel.
A pufogó mérge, mint minden viperáé, túlnyomóan haemorhagint, tehát vérbomlasztó anyagot tartalmaz. Szerencsére ez az ijesztő külsejű kígyó nagyon tunya állat. A békét és a nyugalmat szereti. Mielőtt marásra szánná magát, a veszedelmesen közelítőt hangos fújással-sziszegéssel figyelmezteti. Ez a hang kinyitott gőzszelep hangjára hasonlít.
Első kirándulásom során, a Letema-hegységben ez a hang mentett meg attól, hogy rá nem térdeltem egy ilyen hatalmas viperára. Éppen egy távolban legelő antilopot szándékoztam pontosan célba venni, amikor az óvó, sziszegő fújás felugrásra késztetett.
A bennszülöttek kunyhóiba gyakran bemászik egerek után. A sötét kunyhóban botorkáló embereket természetesen megmarja.
A Bugoma-őserdőnél hatalmas szál ember volt a vezetőm, akit gyermekkorában megmart egy pufogó vipera. Ép keze hatalmas izmoktól duzzadt, de a megmart kéz teljesen elcsenevészedett olyan maradt, mint egy hároméves gyermeké. Jobb arcát is eltorzította a kézfejet ért marás. Jobb arca félrehúzódott, jobb szeme szinte merev, kígyószemnek látszott.
A pufogót bakoló viperának is nevezik, mert a marásnál felemelkedve, fejét hátravetve, szemmel alig követhető gyorsasággal vág áldozatához.
Ugandában kétféle "puffader" van. A másik pufogó vipera, a gabuni vipera, vagy kaszava kígyó (Bitis gabonica) a világ legfélelmetesebb külsejű kígyója. Jóval nagyobb, mint a közönsége pufogó és sokkal vastagabb. Orrlyukai felett szarvszerű pikkelyt visel, némelyiknél ez a szarvszerű kinövés villás. Mérge nemcsak vérbomlasztó, hanem idegbénító is, mint némileg a kobráké. Szerencsére ez is olyan tunya, mint közönséges rokona.
A viperaféléknek sok fajtája él Afrikában. Raymond L. Ditmars szerint harminc fajta. Felsorolni őket igen hosszadalmas lenne, annál is inkább, mert közülük ne sokkal találkoztam.
Afrikában azonban mégsem a viperák a legveszedelmesebbek, hanem a nagyon élénk mozgású néha nagyon agresszív kobrafélék.
A köztudatban India a kobrafélék hazája. Ott él a kobrák legismertebb fajtája, a pápaszemes kígyó, amelyet legtöbben az útikönyvekből és a mozikból ismernek: az indus kígyóbűvölő furcsa, lopótök furulyáját fújva, a kobrát "táncoltatja"...
A legtöbb fajta mégsem Ázsiában, hanem Afrikában van. A valódi kobráknak nyolc fajtája él Afrikában. Még bátran hozzávehetnők kilencediknek az ékpikkelyű kobrát is, amely akárcsak a nagyobb és közönségesebb rokona, a feketenyakú kobra (Naja nigricollis), azért is nagyon veszélyes, mert mérgét képes bizonyos távolságra "kipermetezni". Rendesen az ellenfél szemét veszi célba. Mérge óriási kínokat, esetleg vakulást is okozhat.
Nagyon elterjedt az egyiptomi kobra (Naja haia), mely a kontinens legnagyobb részét lakja. Az egyiptomi kígyóbűvölők leginkább ezt a kígyót mutogatják nézőiknek.
A kobrákkal nekem sok kellemetlen esetem volt. Gyűjtőtanyáim főpalotáit gyakran megtisztelték látogatásukkal.
T.i. ott, ahol hosszabb időre letelepedtem, mindig egy-két fűkunyhót építettem. Abban sokkal kényelmesebben lehetett dolgozni, mint a sátorban, azonkívül sokkal hűvösebb volt annál. Természetesen mielőtt a kunyhókat felépítettük volna, nagy területen kivágtunk minden bokrot, kigyomláltunk minden gazt. Így az egerek kénytelenek voltak a fűházakban keresni búvóhelyet. Elég kellemetlen vendégek voltak ezek is, mert sok madárbőrt tönkrerágtak, míg rá nem jöttem, hogy a csőrt, a lábakat erősen be kell kenni nátriumarzenikum oldattal. De még kellemetlenebb következménye volt az egér-inváziónak az, hogy a kígyók, nevezetesen a feketenyakú kobrák a házamat szemelték ki vadászterületüknek. Sokszor arra ébredtem, hogy az elefántfűszárból készült állványokon összecsendülnek a spiritusz-preparátumok. Ott folyt a hajsza a menekülő egér után. Mondhatom "megnyugtató" volt, hogy olyan vékony valami nyújtott fedezéket, mint a tüll moszkitóháló.
Gyakran kiordítottam, hogyha fűkunyhóm falából hosszantartó csúszás neszét hallottam, hogy mindenki menjen el arról az oldalról, azután hátrahúzódva (hogy a fojtás fel ne gyújtsa a házamat) belelőttem a mozgásba. Sokszor ártatlan, nem mérges kígyó volt az áldozat, de hát nem volt alkalmam meggyőződni, melyik fajhoz tartozik.
Hosszabb vadászatról hazatérve néha rettenetes bűz zavart ki házamból. Kérdezősködésemre előállt a jó Najsebva munyamparám és elmagyarázta, hogy kénytelen volt csontokat és patákat égetni a házamban, hogy kizavarja az ott látott feketenyakú kobrát, amelyet nem tudtak megölni.
Najsebva különben híres kígyódoktor hírében állott. Egyszer a szerencsétlen "egér gyereket" ( egereket fogdosott menazsériám kígyászkeselyűinek) szemen köpte egy kobra. Még félig vakon haza tudott vergődni, ahol mindjárt kezelésbe vettem. A gyulladásos szemet langyos tejjel mosogattam. Ez némi enyhülést hozott fájdalmára. A negyedik napon teljesen felgyógyult, és megint mehetett egérfogni, ürgemókusokat, ugrónyulakat csapdázni.
Embereim később megmondták, hogy a tejkimosás nem sokat ért volna, de Najsebva maga vette kezelésbe a gyereket, mikor én eltávoztam hazulról. A kezelés abból állt, hogy szétnyitotta a gyulladádsos szemhéjakat, és szembeköpte a fiút.
Najsebva különben is kígyóvarázsló hírében állott. Hogy azután melyikünk kezelése volt hatásosabb, azt nem akarom vitatni. Annyi bizonyos, hogy nagyon enyhíti a fájdalmakat, ha idejekorán langyos tejjel kimossák a méregérte szemet.
A kobrának nincsen olyan hosszú méregfoga, mint a legtöbb viperafélének. A méregfog nem csöves, mint amazoké, hanem a domború oldalon levő barázdán jut el a méreg az áldozatba. A méreg túlnyomóan neurotoxint tartalmaz, amely az idegközpontokat támadja meg. Sokkal hatékonyabb, mint a viperafélék mérge. A kobrafélék marás után nem engedik el mindjárt áldozatukat, hanem rágó mozgással egyre több és több mérget eresztenek belé. Ellentétben a viperafélékkel, a kobrák nemcsak igen gyorsmozgásúak, hanem sokszor igen agresszívek is. Kivált párzás idején.
Afrikának mégsem a kobrák a legveszedelmesebb, mondhatni leghírhedtebb mérgeskígyói, hanem rokonaik, a mambák. Ezek közül kettő a legismertebb, a legtöbbször emlegetett. Az egyik a zöld mamba, a másik még sokkal hírhedtebb: ez a közönséges vagy fekete mamba.
A szakértők azt tartják, hogy a fekete mambának több emberáldozata van, mint a többi afrikai mérgeskígyónak együttvéve. Rémregényekbe illő, de mégis szavahihető dolgokról számoltak be a délafrikai kígyótudósok.
A kobrák nagyon gyorsak, gyorsaságuk mégsem hasonlítható a mamabákéhoz. A mamba mint egy kilőtt nyílvessző surran a lombozat között. Sok szakértő azt tartja, hogy a mambák fákon élő kobrák. Nagyon vékony, de igen hosszú kígyók. Majdnem 4 méter hosszú mambákról is megemlékeznek a szakkönyvek.
A zöld mambával furcsa módon ismerkedtem meg, nemsokára azután, hogy Afrika földjére tettem a lábam. 1903-ban történt, a Kilima-Ndzsárónál, a kiboshói katolikus missziónál, ahol akkor egy átutazó püspök tiszteletére nagy népünnepély volt.
A fák alatt ülve szürcsölgettük a kitűnő kilimandzsárói feketekávét, mikor meghallottam egy fészkét féltő madárpár jajveszékelő hangjait, a szemfüles bennszülöttek pedig nyomban mutogatták a fészek felé kúszó zöld kígyót. Egy vén délafrikai kijelentette, hogy az a búrok ártatlan "boomslang"-ja. Ugyanakkor kért, hogy lőjem le botpuskámmal, már csak azért is, hogy a bennszülött tömegnek mulatságul szolgáljon, hogy a fehér ember botja is puska.
Célba vettem tehát a madársöréttel töltött botpuskámmal a kígyót és lőttem. A fejét nem láttam tisztán, és így a gerincét törte el a sörét. Kövér vércseppek hulltak a gyepre, mutatván, hogy a lövés talált. Egy fürge bennszülött nyomban fenn volt a fán és a gerincbéna kígyót lepiszkálta.
A vén afrikánus még akkor is azt állította, hogy a lelőtt teljesen ártalmatlan kígyó. Jómagam is azt gondoltam, annál is inkább, mert teljesen hiányoztak nála a hazai mérges kígyók jellegzetességei.
A püspök titkára jól-rosszul kinyitotta a kígyó száját és kijelentette, hogy nem mérges. Ezzel könnyelműen az ijedezve szerteszaladó bennszülöttek felé lóbálta. Majd meg a hozzá siető foxija nyakára csavarta. De egyszer csak a kígyó a szegény foxihoz vágott, az felvonított és néhány perc múlva kimúlt.
Végtelenül sajnáltam szegény állatot, de nekem üdvös tanulságul szolgált az eset és egyszersmind meglett a véleményem a vén afrikánus kígyóismeretéről. A lelőtt kígyó zöld mamba volt.
De hát nekem, az akkori "zöldfülűnek" megbocsátható volt ez a könnyen végzetessé válható félreismerés.
A Zöld mamba elég gyakori a Kilima-Ndzsáró alatti szavannákon, kivált a lakatlan vandorobó-vadonban. A fekete mamba már sokkal ritkább volt az általam bejárt területeken. Nem is hallottam olyan rémtörténeteket róla, mint a sűrűn lakott Dél-Afrikában, ahol sokkal gyakoribb. Ott napról napra megemlékeznek emberáldozatairól, valamint a legelőre csapott jószágban tett kártételeiről.
A fekete mamba nemcsak nagyon ingerlékeny és támadó kedvű állat, hanem hihetetlenül gyors is. A szakértők egyhangú véleménye szerint rövid távon gyorsabb, mint egy gyorsan futó ember. A megtámadottat követni is szokta, és ez a tulajdonsága különösen veszélyessé teszi.
Méltó párja tehát a világ leghosszabb és egyben legveszélyesebb mérgeskígyójának, a királykobrának, amelynek hazája Dél-India, Malájföld és Indokína. Ez még a fekete mambánál is hosszabb. Négy méternél hosszabbról is megemlékezik a szakirodalom. Szintén vékony kígyó, de mégis vastagabb, mint a mamba. A királykobra is, mint minden más kobra, támadás előtt szétterpeszti nyakpajzsát. Mérge nagyon hathatós. Hiteles adatok szerint egy ormányán megharapott elefánt 3 óra alatt elpusztul tőle.
A délafrikai krónikák gyakran számolnak be a fekete mamba rémtetteiről. Nagyon tragikus annak a szerencsétlen kaffercsaládnak pusztulása, akinek kunyhójába egy fekete mamba lopódzott be. Ezek a rémülettől hajtva az ajtó felé menekültek. A rémült menekülés felingerelte a kígyót és mindegyiket megmarta. A szülők és három gyermekük nyomban meghalt. A családnak csak egyetlenegy tagja, egy kislány menekült meg, mert rémületében elájult és mozdulatlanul feküdt.
A fekete mambák között vannak hírhedt emberölők is. Egy sűrű bozóttal fedett sziklás dombocska mellett vezetett el a nyájőrző kafferek ösvénye. Ez a sziklás dombocska nagy, fekete mamba tanyája volt. Innen kirohanva három év alatt tizenegy arrajáró embert ölt meg az ingerlékeny szörnyeteg.
Erre az embergyilkosra hivatalos vadászatot kellett tartani. Nagy ígéretekkel és a kígyómarás ellen némileg felvértezve rá lehetett venni vagy ötven hajtót, hogy a bozótos dombot lármával, tűzzel meghajtsák a domb végét elálló sötétes puskák felé.
A fekete mamba a legelő szarvasmarha csordákban is nagyon sok kárt tesz.
Kittenberger Kálmán: A krokodilus
Egy állatra sem haragudtam annyira, mint a krokodilusra. Gyűlöltem azért is, mert a legtöbb helyen lehetetlen volt miatta a szabadban való fürdés. Ezt a hatalmas páncélos gyíkot, ezt a százfogú alattomos szörnyeteget minden fehér ember ott pusztítja, ahol csak éri, de a legtöbb néger törzs is gyűlöli. Nem csoda, mert a krokodilusnak évente több ember esik áldozatul, mint másfajta vadállatoknak együttvéve - beleértve a mérges kígyókat is.
Többféle fajta él a forróövi földrészek vizeiben. Kelet-Afrikában csak a nílusi krokodilus található (Crocodilus niloticus) azokon a területeken, amelyeken én jártam. A Nílusban Khartoumtól északra csak nagyritkán akad egy-egy kisebb példány, de felső folyásánál, valamint óriási papiruszmocsaraiban és mellékágaiban annál több van. Nem kell azt gondolni, hogy ez a hatalmas páncélos gyík csak a nagy és mély vizek lakója, mert némelykor egészen kicsiny patakokban, vizesgödrökben is rátaláltam.
Mindjárt első afrikai expedícióm alkalmával megtanultam, hogy ettől az alattomos gyilkostól mennyire óvakodni kell. Csak utólag tudtam meg, hogy közel voltam a halálhoz...
A Pangani egyik mellékfolyójánál ütöttem fel első gyűjtőtanyámat. Egy reggeli kirándulásomon embereim számára tehénantilopot lőttem. A nyúzáshoz és a húsfeldaraboláshoz odaadtam nekik a vadászkésemet. Mikor elkészültek, útnak indítottam őket a tanyámhoz, magam pedig leballagtam a folyóhoz, hogy véres kezemet és késemet megmossam. A folyó tiszta vizű volt akkor és medre meredékesen lejtett. Amint a késemet és kezemet mostam, láttam, hogy egy hatalmas, majdnem három méter hosszú, csukaszerű hal úszik felém. Az utolsó pillanatban kaptam észbe, hogy hiszen Afrikában vagyok, és a csukaszerű, zöldesszürke valami nem más, mint egy vérszagra előjövő kisebb krokodilus. Persze gyorsan felugrottam a parttól. Hirtelen mozdulatomra a krokodilus is eltűnt a mély vízben. Ha akkor történetesen zavaros a víz vagy ott a meder hirtelen mélyül, akkor tapasztalatlanságom alighanem életembe kerül!
Nagyon jó lecke volt ez számomra. Örök ellensége lettem a krokodilusnak. Pusztítottam is őket, ahol csak tehettem.
Sok mende-mondát olvashattunk nyomtatásban a krokodilus nagyságáról. Ezek a leírások 7 - 10 méter hosszú krokodilusról beszélnek. Ilyen hosszúra persze nem nő. Nem hiszem, hogy öt méternél hosszabb akadna. Igaz ellenben, hogy az ilyen vén krokodilus elképesztő vastagságú, súlya hozzávetőleges becslés szerint két tonna. A vén krokodilus ugyanis már nem hosszúságban, hanem vastagságban növekszik.
Nem képes sokáig a víz alatt maradni, azért időközönként fel kell buknia, hogy levegőt szívjon. Orrlyukainak állása olyan, hogy a levegő beszívásánál éppen csak az orrlyukak bütykeit kell kidugnia a vízből. Nem is mutat magából többet, kivált ott, ahol gyakran puskáznak rá.
Érdekes a krokodilus fogazata. A fogak háromélűek, a kisebbek és nagyobbak rendszertelenül sorakoznak egymás mellett. Mindegyik fogban, akárcsak a gyerekek tréfadobozában, egymásután következő nagyságban benne vannak az új fogak, amelyek az öreg fogakat lassan kilökik. Ez a fogpótlás még a vén krokodilusnál is megvan.
A krokodilusfogakat sok bennszülött törzs nyakba akasztva amulettként hordja, kivált, ha a törzs varázslója valamiféle varázsszerrel tölti meg azokat.
Ez a fogazat alkalmas ugyan a zsákmány megragadására, de nem alkalmas a rágásra. Így azután a krokodilus a nagyobb emlősöket rendesen sekélyebb vízbe hurcolja, és ott darabokra tépve falja fel. Nyugalmasabb helyeken áldozatát a vízinövényzet közé rejti, és csak akkor kezd elfogyasztásához, ha az már erősen oszlásnak indult.
Rendszerint halakkal él. Emlős áldozatait leginkább lesből zsákmányolja, mégpedig úgy, hogy a vízrejáró állatoknak - mikor azok kínzó szomjukat oltják - orrukat vagy lábukat kapja el, azután a vízbe húzza őket. A vizet merő asszonyok és gyermekek közül is nagyon sok esik áldozatul.
A zavaros, növényekkel benőtt vizeknél más módot is talál a vadászatra. Itt fejjel a mély víz felé fordulva várja a gyanútlan közeledőt. Hatalmas farkának egy villámgyors, lengő csapásával vízbe vágja áldozatát, és akkor már biztos a zsákmánya. Ez a farkcsapás olyan hatalmas erejű, hogy a legnagyobb antilopnak is eltörheti a lábát.
A zsákmányra éhes, vén krokodilus leírhatatlan erőt képes kifejteni. Hivatalos jelentések igazolják, hogy az ilyen óriás egy kifejlett orrszarvút is vízbe húzott, pedig az megvan másfél-két tonna. Elképzelni is nehéz, hogy milyen rettenetes harc folyhatott ott az életért küzdő rinó és az óriási zsákmányát vízbe húzó szörnyeteg közt. A hivatalos jelentés azt is megírta, hogy az orrszarvúnak hátsó lábát kapta el a krokodilus, amikor az a vízből kifelé tartott.
Egyszer egy dhaun (vitorlás bárka) érkeztem a Victoria-Nyanza egyik kisebb településére, mert az álomkór-zárlat miatt szafárimmal máskülönben nem juthattam volna oda. Alighogy partra tettem a lábam, máris küldöttség jött hozzám futva és jelentette, hogy falujuk "rossz" krokodilusa az ottani főnök legjobb fejős tehenét tönkretette. Jöjjenek gyorsan és lőjem agyon a kártevőt.
Kétkedve követtem az előttem futva vezető küldöttséget, mert nem hittem, hogy a krokodilus a nagy lárma után még mutogatja magát. Az ivásra hajtott gulyából a főnök tehenének orrát kapta el a leselkedő krokodilus, de a parton levők lándzsadobálásaira eleresztette zsákmányát. A tehén menthetetlen volt. Orrát teljesen letépte a bestia. Agyon is kellett lőnöm, hogy kínjaitól megszabadítsam.
A rossz krokodilus elbizakodott is volt, mert a parttól alig 50-60 méternyire, fejét mutatva felmerült, és semmibe sem vette a közeledésünket. Gyerekjáték volt egy lövedéket szeme közé küldenem a messzebb kíváncsiskodó bennszülöttek tomboló örömére. Ugyancsak szívbéli gyönyörűséggel szemlélték, mint vöröslik a tó vize a haláltusájában vergődő tehéngyilkos körül.
Sajnos, ott a víz már mély volt, és így nem emelhettük ki mindjárt. Nekem meg másnap tovább kellett mennem. Hatalmas, öt méter hosszúságot megközelítő példány volt. Meg kell jegyeznem, hogy a mély vízben dögrelőtt krokodilus nyomban elsüllyed és csak napok múltán vetik fel a belsejében fejlődő gázok.
Gyomrának átvizsgálása nagyon érdekes, bár meglehetősen undorító feladat. A meg nem emésztett ételmaradványokon kívül nagyon sok megemésztetlen dolgot, simára csiszolt kavicsokat, kar- és lábpereceket, nyakékeket találhatunk benne.
A nőstény krokodilus 50-70, lúdtojás nagyságú, kemény, simafelületű mészhéjas tojást rak a vízpart alkalmas helyén ásott gödörbe. A tojásoknak sok ellenségük van. Ezek közül a legveszedelmesebb a varanusz-gyík. Hogy tojásait megvédje, a nőstény-krokodilus a kikelésig őrködik fészke mellett. Azért a fészkelő helyek mindig árnyékos helyen vannak, mert a tojásait őrző krokodilus fejét mindig árnyékban tartja.
Ilyen árnyékos helyen elfekvő állatot nagyon nehéz észrevenni, annál is inkább, mert az utolsó pillanatig bevárja az embert, és csak azután menekül a vízbe. Itt megemlítem azt is, hogy szárazon a krokodilus ártalmatlannak mondható, legalább is napközben. Éjjel azonban már sokszor megesett, hogy a víz közvetlen közelében táborozó teherhordók közül egyet-egyet elragadott.
A kikelt kis krokodilusok azonnal a vízbe szaladnak. Sok elpusztul, mert a nagyobb krokodilusok sokat felfalnak közülük.
Érdekes, hogy a bennszülöttek nem mindenhol félnek a krokodilusoktól, mondván, hogy az ő krokodilusaik "jók". Biztattak is, hogy ezeken a helyeken bátran fürödhetek, nem úgy, mint pl. néhány km-rel távolabb, ahol már "gonoszok" élnek. Azt láttam, hogy ilyen helyen a bennszülöttek nyugodtan fürödtek, mostak, noha alig néhány méternyire egy csomó krokodilusfej bukkant ki.
Az első afrikai gyűjtőutamon, a Jippe-tóban bezzeg nem voltak ilyen "jók" a krokodilusok. Ott a bennszülötteknek nem voltak csónakjaik, valószínűleg azért, mert a tó partját széles papiruszmocsár szegélyezte. Nekem volt abban az időben egy négyszemélyes, összecsukható vászoncsónakom. Ezzel a csónakkal jártam vízimadarakat gyűjteni.
Itt láttam először nagyobb tömegben krokodilusokat. Eleinte nagyon csodálkoztam, hogy honnan kerül annyi uszadék fatörzs egy kicsiny homokzátonyra?! Csak akkor láttam, hogy a "fatörzsek" mindegyike egy-egy hatalmas krokodilus, amelyek közeledtünkre lustán felemelkedtek, majd esetlen bukdácsolással belevetették magukat a vízbe.
Ha az ember elterpeszkedve fekvő krokodilust lát, azt hiszi, hogy csak csúszással tud előre jutni. Nem is tudja elképzelni, hogy azt a hatalmas testet az aránylag kicsi lábak fel tudják emelni. Pedig a krokodilus gyíkszerű futása elég gyors. Olyan furcsa látvány azonban, hogy az embernek önkéntelenül is az őslénytani könyvek ábrái jutnak eszébe.
A Jippe-tónál sokszor veszélyeztették vászoncsónakomat a krokodilusok. Két ízben is keresztülharapták az evezőlapátot. Egyszer meg annyira szemtelen volt az egyik, hogy a csónak peremére tolta a fejét, és majdnem felbillentette az egész alkotmányt. Csővégről lőttem fejbe. Akkor láttuk, hogy karmaival feltépte a vászonfalat és a víz csak úgy ömlik a csónakba. Embereim ruháival ( szerencsére egy-egy takaró volt a ruhájuk), úgy-ahogy eltömtük a rést és megkezdtük a visszaevezést a papiruszmocsárhoz, miközben minden felbukkanó krokodilusfejre tüzeltem. Bizony fájó szívvel, mert akkor nagyon kevés volt a töltényem.
A papiruszmocsáron gyalog kellett átvergődnünk. Keserves út volt. Másnap azután utat vágattam, és kimentettük az ottrekedt csónakunkat.
Nagyon érdekes, hogy némelykor egy-egy - minden más víztől nagyon távollévő - kráter-tóban is találtunk krokodilust. Ilyen esetben az a feltevés látszik valószínűnek, hogy ezeket a krokodilusokat a bennszülöttek telepítették oda. Sok törzsnél ugyanis krokodilus-kultuszt találtunk, amely - úgy lehet - az ősi egyiptomi kultusznak délre terjedt hagyománya.
Egyes afrikai tavaknál, folyóknál az ottlakó bennszülötteknek félig-meddig szelíd krokodilusuk van, amely hívásra felbukkan, majd a partra mászik. Ápolója - rendesen a falu varázslója - ilyenkor rendesen tyúkokkal, hallal jutalmazza.
Utolsó ugandai kirándulásom idejében tűnt fel, noha a bennszülöttek emberemlékezet óta ismerték, a világhírű Lutembe nevű, többször lefényképezett és lefilmezett krokodilus. Ez a Lutembe a Kampala és Entebbe (Uganda, Viktória-Nyanza) között lévő Murchison-öbölben tanyázik.
Lutembe mindig kiáltásnyi távolságra tartózkodik s mikor nevén hívják, előjön. Ha egy kissé messzebb van, akkor evezőkkel verik a vizet és a nevét kiáltozzák. Lutembe már nagyon jó filmszínész, és egészen jól tűri a fényképezést. Tudja, hogy azért valami különleges falat jár.
Lutembe a régi időkben valószínűleg istenítéletek végrehajtója volt. Pl. ha valakit lopással vádoltak, akkor a vádlottat Lutembe elé vitték, ha az belekapott, akkor bűnös volt. A bennszülöttek most is mondogatják, hogy Lutembe sohasem téved.
Utazásaim során csak a Belga-Kongóban találkoztam olyan törzzsel, amely a krokodilus húsát és zsírját megette. Furcsa gusztus, mert a krokodilus erősen pézsmaszagú.
