Lapp költészet bejegyzései 
Kirsti Paltto: Visszavágyódás
Éjjel, ha nem jön szememre álom,
a régi ösvényeken járok,
sátorfalunkba visszatalálok,
a kis földekre, apám házára,
elhagyott lelkem boldogságára.
Ott a tarhegyek tágas ölében,
ott maradt ifjúságom álma.
Törpenyír s érett mocsári málna,
Szent Iván-éj tüzeit látom,
s elhagyott, kékszemű barátom.
Ott, Számiföld erdős végtelenjén
szabad voltam, mint fiatal vadrén.
Most fogoly vagyok, gépeknek foglya,
fülembe gyári zajok dobolnak,
hiába vágyom hóviharokra.
Könnyű szárnyakon haza lebegve
szállnék Számiföldre, ha lehetne,
tiszta otthoni folyónk partjára
házat ácsolni, abban megélni,
mást nem kívánnék. - Valóra váljék!
/Ford.: Bede Anna/
Kirsti Paltto: Búcsút mondok
Ég áldjon, kerek halmok,
mezők, zöld patakok.
Ég áldjon, fényes partok,
kedves völgyhajlatok.
Nálatok virrasztottam,
jók voltatok nagyon.
Tinéktek elsoroltam
örömem, bánatom.
Új ösvényekre leltem,
új cél felé megyek.
De ha nehéz a lelkem,
tirátok ébredek.
/Ford.: Bede Anna/
Kirsti Paltto: Bárcsak lennél
Bárcsak lennél, gyöngéd kedvesem,
szellő a vén tarhegy felett!
Arcomba lehellnél csendesen,
befogadna meleg öled.
Bárcsak lennél, szerelmes társam,
forrás a tarhegy oldalán!
Véled járnék, s habok hangjában
a te beszéded hallanám.
Bárcsak lennél, gerlice-párom,
felhő-hajó, mely fönn repül!
Elámulnék fény-vitorládon,
és sosem volnék egyedül.
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: Ülök és nézem
Ülök és nézem
hogy tűnnek el tarhegyeink a ködben
Elmentél
Most talán sírnom kellene
de csak ülök
és érzem
fejemben fájnak a gondolataim
napok mennek
újak jönnek
mindig ma van
Ülök
száraz szemmel nézem
hogy borítja be köddel az ősz
az életet
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: A legszebb hajnal is elhal
A legszebb hajnal is elhal
a nyár az ősz szorításának megadja magát
Elsuhan ez az idő
és ez a szerelem
Kincsem
most ölelkezzünk
bizony eljönnek a hideg éjszakák
Jönnek majd napok
amikor múlt lesz majd a ma
és rá emlékezem is nem is...
De kedves
most ölelkezzünk
hadd bújjak hozzád
engedj egy kurta ölelést
szeressük egymást
gyengéden
melegen
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: Mégis megjött az ősz
Mégis megjött az ősz
lehullottak a levelek a fákról
a föld levetkőzött
a szél sóhajtozott
söpörte az avart
a madarak örvendezése
elhallgatott
Egy hajnalra a szénát
s törpenyíreket zúzmara borította
a nyírfák jégtől dermedten álltak
őszi madarak suhantak rajokban
bokorról bokorra
kicsit csiviteltek azután fel-felröppentek
Kék volt az ég
szórta sugarait a nap
mint búzaszemeket az emberi ujjak
osztotta fogyó melegét
Elhaltak a hangok
a természet várakozott
Ő egyedül volt
zúgott a szél
nem volt iskola
pedig ősz volt
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: Szeretlek téged
Szeretlek téged
olyan vagy mint a tenger
Úszkálok vizeidben
le-lebukom tebenned
ha gyöngyöt hozok fel
boldog vagyok
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: De mire hozzád érkezem
De mire hozzád érkezem
már nem tudom
mit kéne mondanom
hogyan kellene elébed állnom
Magányos éjeken gondolataim messzire
szállnak a sirályokkal a tenger fölött
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: Az élet hirtelen fölizzik
Az élet hirtelen fölizzik
madarak kiáltoznak
a növényzet burjánzik
csak egy valami hiányzik
nem hallom a hangod
Amíg csak a szem ellát
a mi szálláshelyünk pompás tarhegyei
de oly sok a lépés tehozzád
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: Hetek óta várlak
Hetek óta várlak
szememmel fürkészlek
ha valaki közeledik
Senki
Hallgatom az aranylilék sírását
/Ford.: Bede Anna/
Nils-Aslak Valkeapää: Be kell-e vallanom
Be kell-e vallanom
hogy rád gondolok és ezért írok
Meg kell-e mondanom
mennyire szeretlek
Hisz még a szél is
ezt zúgja neked
/Ford.: Bede Anna/
Nils Mathis Vars: Szabadíts meg!
Eressz engem
szabadon,
hogy elmehessek,
el mindentől
és mindenkitől,
el az én depressziómtól,
el az ő kérdéseiktől,
el az ő kéréseiktől,
el az ő óra-számaiktól,
el az ő meghatározásaiktól,
el az ő paragrafusaiktól,
el az ő pontos időiktől,
el az ő ítélkezéseiktől,
el az élet szabadságába,
oda, hol törvények nem kötnek többé.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Nosztalgia
A hullám nem hintázik már,
kövek fölött már nem ugrál
úgy, mint régen,
gyermekkoromban.
Tarhegyi szél nem súg-búg már,
a csalitba már nem bujkál
úgy, mint rég
gyermekkoromban.
A természet már nem nevet,
virág vígan nem integet
úgy, mint régen
gyermekkoromban.
Meghitt ösvény már nem fogad,
sátrak közt tér nem hívogat
úgy, mint régen.
Hadd álmodozzam!
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Fagy
Metsző széllel megjött a tél
hótalpon, subája fehér.
Botként dobolt felhőkbe fent,
erdőn dúlt, sziklákon pihent.
Kőpart durrog, a hegy zihál,
pendül a jég, a patak áll,
a csalit jégcsappal tele,
görnyed a fűz, nyír, berkenye.
Hófogatot hajszol a tél,
vízbe fagyott a fejszeél,
befútta a zuzmót a szél,
a hajtó csuklyája fehér.
Folyón a léken ködpalást,
a jégtorlasz hoz áradást.
A havon, jégen ködlepel,
a felhők lassan úsznak el.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Reggel
Már a hajnal ébredezik,
álmos szemmel ásítozik,
piros fény-ív szélesedik,
halvány sugár fényesedik.
Szélfuvallat lengedezik,
árny fogy, szép fény teljesedik,
lángcsóva leng, lengedezik,
édes ének zengedezik.
Már a reggel kedvre derít,
ezüst fátylat szerte terít,
arany mosolyt hint, égi színt,
hogy kövessem őt, nékem int.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Tarhegyi szellő
Ezüstfelhőt fuvallt a tarhegyi szellő,
a víg, a gondoktól szabadon szökellő,
nyomokat követett a hegytetők felett,
zenélt, játszadozott, nyír-gallyat pengetett.
Fent kifújta magát, aztán tovanyargalt
a parthoz, a vízre fodrocskákat szabdalt,
bőrlábvédőivel suhant a láp felett,
táncolt a zsombékon, esőt permetezett.
Te mondtad el nékem ezt a történetet,
ezt az ősidőkből visszhangzó éneket.
A fülekbe ily szó ma már alig hallik,
mert a hegy belseje már alig morajlik.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Szürkület
Már szürkület szunnyadozik,
már sötétség ásítozik,
lassan megy, megy az éj fele,
a bölcső köddel van tele.
Rénpapucsos halk nesz hallatszik,
a forrás szeme kialszik,
a hegyoldal álmosan néz,
legyint egy láthatatlan kéz.
Az est forgácsot hasogat,
a szél cipő nélkül szalad,
az út átszelte az eget,
az óra járni feledett.
A gondolatnak nincs nyoma,
a fejet hívja a moha,
a pihetoll égig emel,
a víz aluszik - nem felel.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Gyere, menjünk...
Gyere, menjünk az erdőbe futni,
kergetni szelet, időn túl jutni.
Gyere, sugárból tésztát sodorni,
hajnali pírból fonalat fonni.
Gyere csillagot csillapítani,
napok pamutját gombolyítani,
gyere időből sátrat felütni,
pihetoll-batyut felhőből kötni.
Gyere hullámot tölteni zsákba,
szúnyograjokat tömni iszákba.
Gyere gyalomba ködöt hurkolni,
üres tenyérbe jogot markolni.
Gyere párából kabátot szabni,
fenyőfejszével sziklát faragni.
Gyere kesztyűvel törölni árnyat,
s cseppjébe fúlni tenger halálnak.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Tengerszem
Szelek alatt, tarhegy mögül
forrás buzog kövek közül.
Csendül, mint színezüst csengő,
dala szellőkkel versengő.
A tengerszemnél megpihen,
csillagtükör, visszaizen:
visszanéz az űr széléről,
a végtelennek végéről.
A vándor midőn megáll itt,
aki nyugodalmat áhít,
egyetlen csepp elég neki,
s a szomjúságot feledi.
Hidegsége varázserő,
virág, zöld fű, belőle jő
mese-termő rénlegelő:
a tarhegyek vérere ő.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Az Ohcejohka-folyó
Ohcejohka, édes folyó,
könny-gyöngyeket ringató,
Ohcejohka, gazdag folyó,
halk habjaid, mint a hó.
Ohcejohka, békés folyó,
kék tóként szétterülő,
Ohcejohka, élő folyó,
zöld halmokat kerülő.
Ohcejohka, tiszta folyó,
tarhegyeken gyöngyfüzér,
Ohcejohka, hőn bugyogó,
kit meg nem torpant a tél.
Ohcejohka, számi ének,
tundrák tündér mosolya,
bevilágítod az éjet,
mint meséket a csoda.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Futok a tarhegy hátára
Futok a tarhegy hátára,
le a völgybe tekintek.
Ez már az erdő határa,
réncipőim repítnek.
Közel már a tarhegy orma,
a föld mintha tenger volna,
futok fel a tetőig,
majdhogynem a felhőig.
Aranyak a tarhegyi fák,
ezüstök a csermelyek,
mosolyog a sok fehér virág,
fent a fények kéklenek.
Szétpillantok utam mentén,
pedig még nem vagyok fent én.
A csúcs vár, hív fehéren -
tán soha el nem érem.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Számiföld
Hol téli nagy, kemény fagyok,
hol dúló, nagy zivatarok
nyargalnak ájult völgyeken,
és sírva sírnak égre fel,
az ottan Számiföld.
Hol tavasz jöttén hajnal ég,
és éjjel is fénylő az ég,
a völgy s a tarhegy színezüst,
s a jég úgy száll el, mint a füst,
az ottan Számiföld.
Hol nyáron nincs sötétedés,
hol boldog minden ébredés,
a víz sodrán és csöndes tavon
halk csónak ring hamvas habon,
az ottan Számiföld.
Ott, hol ha ősz jön, s éjbe von,
farkas jár kint holdas havon,
és borzad és elfut a rén,
s megbúvik lent a völgy ölén,
az ottan Számiföld.
E tájon jár a képzelet.
Nincs szebb a széles föld felett.
Ott, hol a sarki fény lobog,
s az éjszakák is boldogok,
az ottan Számiföld.
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: Napsugár
Felhők hátát járja
a napnak sugára,
vörös permete.
Onnét alább kúszik,
törpenyírre csúszik,
azt melengeti.
Hófoltokon gázol,
s az erdőhatárról
völgyekbe oson.
Hótorlaszt olvaszt meg,
aranybuckán lépked,
patakot fakaszt.
Folyamként zúg, zendül,
a hidegség enyhül,
szétterül az ár.
Tó terjeng a völgyben,
mocsár tükre csörren,
megjött a tavasz!
Leér a napsugár,
így kezdődik a nyár,
nem fut el a fény.
Ím itt a számi nyár,
fészkén ül a madár.
S hát az emberek?
Menj, a dolgod végezd,
építs hamar fészket,
míg lángol a nap!
/Ford.: Bede Anna/
Pekka Lukkari: A tarhegyen
Számi tarhegy kékes hava
száll az erdősvölgyeken.
Hideg hegyek hóhalmai
magasodnak ég felé.
Szépen süt az estéli nap,
földeket aranyba von,
a fekete éjszakáig
fény táncol a vízhabon.
A nomád lapp a tarhegyen
vándorol kutyájával.
Egyszál-maga ahogy megyen,
ajkáról száll a dal:
- Merre jársz most barátocskám,
szívemnek gerlicéje?
Emlékszel még gyermekkorunk
vidám szép világára?
Emlékszel-e mikor ketten
voltunk kint a tarhegyen,
a zsombékon üldögéltünk,
néztük a vörös napot?
Szépen szólt a fülemüle,
szépen dalolt a sármány,
hajlongtak fehér virágok,
mint megannyi királylány.
De felhő szállt a nap elé,
nyers tengeri szél támadt,
szürke köd szállt a vidékre,
eltűntek a virágok.
Itt hagytál, messzire mentél,
idegen iskolába.
Barátságunk úgy foszlott szét,
mint víz felett a pára.
/Ford.: Bede Anna/
Sylvia Blind: Szülőföldem
Édes hazai tájak,
ha járok rajtatok,
a görcsös törpenyír is
a szívemhez susog.
Nomád vidékről jöttem,
e földet kedvelem.
Itt tanultam becsülni
a számi életet.
Visszahív szülőföldem,
boldog ifjúkorom.
Emlékeim köszöntnek,
mind kedvesek nekem.
Érzem, hogy engem szólít,
mikor a föld beszél.
Megölelem a földet,
ez rá a válaszom.
Van, ki azt hiszi: néma,
pedig zeng e vidék
annak, ki nyíló szívvel
issza minden szavát.
Szememből könny patakzik,
szárnyal gondolatom.
E tájak gyönyörűek,
hozzájuk tartozom.
Felismerem a dombot,
hol állott sátorunk.
Apámra és anyámra
visszaemlékezem.
Mikor útnak eredtem,
rénökröm vitt tova.
Rénökröm rég nem él már:
autón járok-kelek.
Azok a régi évek
nem jönnek vissza már.
Nem is hívom már őket,
ha rájuk gondolok.
Képüket nem siratni:
őrizni akarom.
Kincsek azok, nagy kincsek,
segítnek utamon.
/Ford.: Bede Anna/
Sylvia Blind: A számik dolga
Erdőshegyről nagy szél kezd szállni,
útján hófüst, por támad.
Csorda után sízik a számi,
ebe őrzi a nyájat.
Nem zavarja a kemény idő.
A rének gondos őre.
Csordájával vándorolgat ő,
hogy leljen legelőre.
A száminak ez így igen jó,
mindig vidám a kedve.
A száminak ily élet való,
meg is van elégedve.
Fiatalon kezdett bele már,
sízni apja nyomába,
megadni a rénnek, ami jár,
vigyázni vagyonára.
Becses is a rén a száminak:
kenyeret ad s ruhákat,
terhet hordoz, menedéket ad,
pénzt is hoz a családnak.
Hogyha csendül a kedves kolomp,
ha a borjacskák bőgnek,
víg a számi, köszönetet mond
jósorsáért az égnek.
/Ford.: Bede Anna/
Sylvia Blind: Leánykérés
Sátor mellett kutya csahol,
a szép leány kipillant -
kik azok ott? Kik érkeznek
jó fogatos-rénekkel?
Leánykérők biztosan ők!
A lány anyjának kiált.
Két orcája borul pírba,
visszafordul sátrukba.
Belép most egy ifjú legény,
leánykérő násznaggyal.
Kávéskannát kér kölcsönbe,
kávét főzne magának.
Anyja mondja: - Menj a hóba,
a hókútból hozz havat!
A lány kérdi: - Hol az a kút?
Nem tudom, hogy merre van.
Megijedt a leánykérő,
befogta a hámos rént.
- Ilyen asszony nem kell nékem -
szólt a legény, s ment haza.
Szép volt a lány, de lusta volt,
azt sem tudta, hol a kút.
Megijedtek tőle bizony,
elszaladt a leánykérő.
Sírt szegény lány, elhagyottan.
Aztán fogta a vedret,
attól kezdve szorgalmasan
járt a kútra, úgy bizony!
/Ford.: Bede Anna/
Paulus Utsi: Fájó szerelem
Mint görbe nyírfát
tarhegy oldalában,
a szél megcsavarta
az életemet.
Hol a nyírfa törzse
világít a földre,
sík földről, falukból
erdős hegyre vágyom,
ez az én világom,
mit én szeretek.
/Ford.: Bede Anna/
Paulus Utsi: Szülőföldem
Szülőföldem, isten hozzád!
Ösvényeid szűkek lettek.
Kelletlen, súlyos léptekkel
megyek onnét, hol felnőttem.
Anyánk szép, lágy beszédében
idegen szók sokasodnak.
Maradj velem, sátor-tája,
Gyermekkorom játszóhelye!
Rénökreink kolomphangja
lelkem soha el ne hagyja.
Rénbillogok a szememben,
szívem mélyén örök képek.
Emlékemben apám botja
s a szánkötelek, karikák,
a sátoros szán-vonulás...
Málhánk fele, patak felett,
ahogy halad a völgyeken.
El ne veszítsd számi.magad!
Méltóságodban megmaradj -
vagy minden jussod elveszett.
/Ford.: Bede Anna/
Paulus Utsi: Az új hegyi víz
Északon, fás hegyek mögött
gyermekkorom szép tájai.
Völgyek, tavak, erdős dombok,
hó, jég, nyáron mely megolvad.
Friss fű a rént csalogatja,
a dombot zöldbe borítja.
Ember duzzasztott itt tavat,
éri a számit vízáradat,
mossa a rén eledelét,
a lápokat, zsombékokat.
Hal kivetve, úton hagyva.
A tavat emberkéz markolja,
súlyokkal van összenyomva.
Földekből lettek szigetek.
Veri a víz a parti követ.
A nyírfát hullám verdesi.
/Ford.: Bede Anna/
