Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Középkori ismeretlen költő: Bőven osztó...

Bőven osztó gazdag Isten
szent jogával, hogy segítsen,
áldva vannak mindenek:
tűz, lég, tenger szakadatlan
meg a föld is dús javakban
minket részesítenek.

Csak a görcsös markú kapzsi,
a fösvény nem akar adni:
erszényében ül a kincs.
Érc ládáját összetörjék,
maga tűzben pörkölődjék,
merthogy semmi haszna nincs!

Tudd meg, fösvény, ha nem adnál,
tett galádabb nincsen annál:
rút, fertelmes. átkozott -
ama hitre mondom ezt én,
mellyel, lévén hű keresztyén,
lelkem felruházkodott.

Mert megírta Pál apostol:
bálványt szolgál, néki hódol,
aki fösvény - ez pedig
lesz örökkön számkivetve,
nem fogadják be a mennybe,
kárhozatra vettetik!

/Ford.: Veress Zoltán/

Charles D'orléans: Ballada a tavaszról

Kecses tavasz, megmutatod,
milyen jól érted dolgodat,
csak nyűg a tél, a gondja sok,
míg te a föld öröme vagy.
Tart tőled a leggonoszabb
évszak, amelynek vársz nyomában,
s előled rögtön elszalad,
mikor megérkezel vidáman.

Szakálla fehéren lobog
a télnek, rét s erdő elagg,
hideg van, eső és lucsok,
a tűzre új hasábokat
vet az ember - s otthon marad.
De mint új tollba bújt madárban:
a kedv bennünk is égre csap,
mikor megérkezel vidáman.

Télen felhőkből szőtt, kopott
köpenybe bú az ég, a nap,
de - áldassék az Úr - ahogy
megjössz, minden világosabb
és szebb is lesz egy perc alatt,
veszít a tél a nagy tusában,
az új esztendő lábra kap,
mikor megérkezel vidáman.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Charles D'orléans: Nézem, mily szép a sok virág

Nézem, mily szép a sok virág,
ha nyílik Ámor évszakában,
cicomázkodnak mindahányan,
színekből szőnek új ruhát.

A szívnek ifjuságot ád
a kert, hol ily nagy illatár van,
nézem, mily szép a sok virág,
ha nyílik Ámor évszakában.

Virággal ékes minden ág,
madarak táncolnak vidáman,
s fürdőznek tiszta dallamárban
a földek, rétek és tanyák.
Nézem, mily szép a sok virág.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Charles D'orléans: Hagyjon el a gond

Hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat!
Ők kormányoztak már, e hármak -
csodálkozom, hogy így esett.

Igérem, többé nem vezet
egyéb: a józan ész csupán csak,
hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat!

Vissza többé ne térjenek
e hívatlan, mihaszna társak,
ha mégis meglátogatnának:
az Úristen torolja meg!
Hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Charles D'orléans: Nyomorúságos pór a tél

Nyomorúságos pór a tél,
de csupa kellem, báj a nyár,
április, május várja már
s reggel, este nyomába tér.

A nyár folyót, erdőt, mezőt
bebújtat tarka köntösébe,
nincs évszak, melynek színe több -
ez a természet rendelése.

Ha tél van, gond csak gondot ér,
hó, szél, dara, eső csupál,
boldog, ki jó zugot talál.
Igazat szól, ki így beszél:
nyomorúságos pór a tél.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Charles D'orléans: Rondó a tavaszról

Göncét ledobta az idő,
mit szél, eső, fagy adott rája,
s most új palástra vár a válla,
mit fényből Isten napja sző.

Apróvadaknak s röppenő
madárkáknak zeng víg danája:
göncét ledobta az idő,
mit szél, eső, fagy adott rája.

Folyó, patak, csörgedező
csermely önpompáját csodálja
s az új ruhába bújt világra
ezüst pereg, csillámeső -
göncét ledobta az idő.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Charles D'orléans: Rejtett bánat

Arról nem beszélek,
csak gondolkodom,
hogy nagyon-nagyon
fáj bennem a lélek.

Hogy keserűséget
rejt a mosolyom:
arról nem beszélek,
csak gondolkodom.

Sóhajt-fojtva élek -
nem mutathatom
tenger bánatom.
Hogy belül mit érzek:
arról nem beszélek.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Középkori ismeretlen költő: Oly gyakorta panaszlom...

1

Oly gyakorta panaszlom
szörnyű szegénységem,
tudósoknak versben én
gyakran elzenélem:
avatatlan nem tudja:
verset irok régen -
igy hát nem is adnak ám
soha semmit nékem.

2

Költő vagyok, de nálam
nem volt még szegényebb:
a házam a hátamon,
öröktől igy élek -
ezért sirok oly sokat,
ha ti nevetgéltek,
higgyétek el: cudar ám
az ilyen legénynek.

3

Kapáláshoz nem értek:
iskolába jártam -
lovagoktól származom
s butákkal csatáztam -
a katona kint hever
télen át a sárban:
inkább járok hát Horác,
mint Páris nyomában.

4

Kéregetni szégyen ám:
nincs is hozzá kedvem,
aki tolvaj, van annak:
megszerezi csendben.
Hát én, szegény, mit tegyek?
nem túrok földemben,
koldus, tolvaj nem leszek:
egyikhez sincs kedvem.

5

Nincsen olyan zsugori,
ki neve napjára
köntöst, köpenyt ne venne,
ne lenne bundája:
meg is őrzi remekül,
el bizony nem hányja,
csak ünnepkor veszi fel:
nagyon vigyáz rája.

6

Bundájára a fösvény
vászonvédőt varrat -
ritkán hordja, óvja ám,
mert hisz elszakadhat -
védi folttól, piszoktól,
amit por, bor hagyhat -
tudja, hogy füst, tüz és viz
igen árthat annak.

7

Láttam néhány gazdagot
tegnap társaságban.
Hogy fecsegtek, pávamód,
ünneplő ruhákban!
Bár ruhájuk régi volt,
régibb, mint a májam,,
olyan volt, mint Ulixes
talált otthonában...

8

A köpenynek változik
szine és szabása,
szine: mikor a zöldet
vörhenyesre váltja -
vagy belseje kifordul
erre a világra -
vagy mikor a festő
új szinnel ellátja.

9

Szabása is változik
a gazdagnál gyakran,
átszabják azt úgyszólván
minden pillanatban.
Lelkem arra sarkall, hogy
igy az új fazonban
feltámadott ócskaság
helyt kapjon egy dalban!

10

Láttam néhány gazdagot:
semmit sem veszitett,
mert többféle fazonra
szabatta át mindet:
hogy télen át ne fázzon
köntöst köpenyitett -
s a tavaszi napokra
köpenyt köntösitett.

11

Hogy a többször kopottat
újból újjá tette -
s hogy az újból régi lett:
- avult ám felette! -
nem dobta el akkor sem:
el dehogy siette!
ruhát védő ködmön lett
egy szép nyári este.

12

Változtatta Gorgóként
ruhája szabását,
sőt varázsló bűvészként
a szeme állását:
szoknyává a nadrágját
s nadrággá szoknyáját
s a szabászok többször is
még átoperálták.

13

Nem volt elég néki, hogy
köpenyt köntösitett -
s megforditva aztán meg
köntöst köpenyitett -
majd visszaköntösitett
köpenyt ködmönitett -
most a ködmönből szabatna
ráadásul inget.

14.

Walter pápa elrendelte
hires tételével:
ruhánkat ne ragasszuk
össze csirizlével -
s tiltja, hogy ne újitsuk
krétával vagy mésszel -
de így már nem érvényes
sajnos ez a tétel.

15

Kiközösitjük tehát
aki köpenyt forgat -
és kik régi köntösből
csinált köpenyt hordnak -
s általában az ilyen
átfordítgatókat.
Átok sújtsa mindüket
mig meg nem változnak.

/Ford.: Végh György/

Ismeretlen középkori költő: Hó-fia

1a

Figyeljetek,
minden népek,
hallgassátok,
nevessétek,,
mint csúfolá meg
asszonya a svábot,
sváb meg az asszonyt.

1b

Konstanz város
sváb purgere
nagyvízre szállt
kincses hajón,
honn maradván
csélcsap, kikapós
felesége.

2a

Szomorú tengeren
evezgetvén,
nagy-hamar vihar
föltámadván,
habok hánykódnak,
szelek vínak,
hullámra hullám,
mígnem dél szele
nagy-sok törődéssel
messzi partra hányta
a hazátlant.

2b

Ezenközben
az asszony se nyugszik,
komédiások
s ifjak vegyest jőnek,
feledtetvén
a távozottat.
Örvendvén nékiek,
mindjárt más éjjel
fogana bűnös fiat,
büntetlen megszülvén
idejére.

3a

Hát a mondott purger
két év múltán
bujdosásból
hazaszármaza.
Csalfa asszonya,
karján a más apa
gyermekével
kiszalad elé.
Megapolván őtet,
kérdi az ura:
- Honnan e gyermek,
te kutyaházi!
Szólj igazat vagy
fölaprítlak!

3b

Félvén az urát,
eszét csavarja
váltig az asszony,
himez-hámoz.
- Édes uram -
mondja végül,
- egyszer, hogy a
hegyekben valék,
megszomjazván,
havat ettem,
hótól fogantam
- átok rája! -
s ím, így szültem
ezt a fiat.

4a

Rá öt évre
vagy hat-hétre,
a szorgos kalmár
hajóját befoldván,
evezőt faragván,
vitorlát feszítvén
Hó-fiával
nagyvízre száll.

4b

Átszeli a tengert
s Hó-fiát fogván
egy kalmárnak
sok marháért
el is adá.
Száz font pénzzel
áll a vásár,
s ő hazatér.

5a

Házába érvén
asszonyának mondja:
- Ne ríj, asszony,
ne ríj, gyönyöröm!
Szülötte fiadat
elveszítettem,
pedig magam is
szeretém, mint te!

5b

Vihar jött, úgy volt,
zúgó szélvész
homokzátonyra
veté tört testünk,
déli verőfény
égetett minket,
ő meg, Hó-fia,
elolvadott.

6

Álnok asszonyát
ily csalárdul
bosszulá a sváb -
csaló is csalódik!
Hiszen ha gyermeke
hótól fogana:
a napon elolvad!

/Ford.: Szilágyi Domokos/

Középkori ismeretlen költő: Sem fagyban, sem vad hidegben

Sem fagyban, sem vad hidegben
enyhülésre nem lelek.
A vágytól, mely lobog bennem,
sirok, nyögök, reszketek.
Egy férfi kezébe tettem
lelkemet,
s ezért kellene szeressen
szerfelett
ő is, kit úgy szeretek,
hogy már szinte eszem vesztem.

Ámde ő nem vigasztal meg,
s más vigaszom sem leszen.
Kényura ő életemnek,
övé lévén mindenem.
Vágyam mégis érte reszket,
mert hiszen
mélyes-mélyiből szivemnek
szeretem,
és csak ő tetszik nekem.
Ha akar, halálba kerget!

Nem tudom mért, bősz haragban
sanyargat a szerelem:
éppen akit nem akartam,
azt szeretteti velem.
Ha csak látom, beledobban
a szivem. -
S ön-vesztem kell űzzem-hajtsam
szüntelen,
mert bár én őt szeretem,
ő irántam hajthatatlan!

Megtörtem. Mit tudjak tenni,
ha a vágynak súlya nyom?
A szivemet visszavenni
s másnak adni nem birom.
Igazságot kár keresni,
hisz tudom:
van, kinek öröm szeretni
s jó nagyon,
nekem meg csak siralom,
s az örömből nem jut semmi!

Végzek hát a sziv dalával,
véget érvén örömem:
testemen gyökér fut által,
többé ki se téphetem,
s itt tapadt meg indájával
szivemen.
Ámor gyűlölni nem átall,
jaj nekem! -
átitatta mindenem
Yseut fanyar italával!

/Ford.: Tellér Gyula/

Középkori ismeretlen költő: Szülőhazám

1

Szülőhazám édes-szép földje, te,
öröm hona, vigasság kútfeje,
megyek, megyek maholnap messzire,
világba űz a szerelem dühe
innét.

2

Isten veled! - s Ég áldjon, cimborák,
sok módfelett kegyelt, édes barát:
sirassatok, nem boldogít tovább
e drága kör, emésztő tűz fog át
s öl meg.

3

Ahány virág a Hyblán díszeleg,
s dús-lombu tölgy Dodonában mered,
ahány halat táplálnak tengerek:
a szerelem mélyén oly rengeteg
kín dúl.

4

Venus lobog pusztítva lelkemen,
nem ért soha hasonló gyötrelem:
való igaz - ugyancsak érezem -
a bölcsesség: "Ínség és szerelem
egy pár."

5

O, jaj, milyen iszonytató öröm!
A szeretők égnek erős tüzön.
Nem állja ki, s új kínokkal gyötör
Venus, ha már sokallja a gyönyör
mézét.

/Ford.: Csorba Győző/

Középkori ismeretlen költő: Férfi-módra élem...

Férfi-módra élem férfi-voltomat,
szeretek, ha szerelemre okot ad
ki szeret, s hogy viszonozzam, noszogat:
vagyok a nagy Jupiternél konokabb.
Bárha elepedjek,
fehérnépnek nem esdek,
ám szeressen ő előbb, hogy magam is szeressek.

Melyik asszonyt dagasztja a büszkeség,
látnom is, hogy megutáljam, már elég:
határkövet ki minek is döntenék,
nem húzott az eke ökröt soha még.
Nyomorult szokása,
hogy magát megalázza:
inkább vágyom vigalomra, mint könnyhullatásra.

Tetszem annak, ki előttem tetszeleg,
ám keressék kedvemet a kegyesek:
nem jól jár a kocka, csak ha úgy pereg,
ha ők búza - én pelyva ne legyek.
Piacra, asszonyra
egy törvény áll, s kimondja,
hogy bolond a szeméremnek aki hódolója.

Szabad vagyok s olyan tiszta, mint ama
Hippolytus mondják hogy volt valaha:
asszony hivó ujja avagy szép szava
csáb nyilaként rám hiába hullana.
De azért ha tetszem,
ám intsen csak, jelezzen,
kedvesebb a bátor asszony mindig szememben.

Eddig a dal, íme - ámde énnekem
magamnak sem tetszik balga énekem:
úrnőm, bájod meghazudtol, vétkezem,
büntetésül amit óhajtsz, tégy velem.
Lábad előtt várva
a penitenciára,
kérlek büntess, vigy magaddal kulcsra zárt szobádba.

/Ford.: Veress Zoltán/

Középkori ismeretlen költő: Mely csalónak nevez engem

1

Mely csalónak nevez engem:
s hogy elhagytam, kit szerettem:
mely azt mondja: hűtlen vagyok:
szivem tüzet másért fogott:

2

hazug, csalárd az a nyelv ám,
ármányt s mérget is lehel rám:
méltó rá, hogy kitépessen
és lángok közt elégessen.

3

Isten tudja s más istenek:
ily dologban nem vétkezek -
más istenek s Isten tudja,
nem vétkezem ily dologban.

4

A múzsákra megesküszöm
s Jupiterre: aranyözön
ki volt egyszer - s aztán másszor
boka is volt a javából.

5

Esküszöm Phobeusra, Marsra,
ki mind a szerelem atyja,
és esküszöm Rád is, Ámor,
kinek rettegek nyilától,

6

esküszöm a nyílvesszőkre,
miket belém gyakran lősz be,
hogy megtartom esküvésem
ármány nélkül, szent hűségben.

7

Az eskümet meg is tartom,
meg is mondom, miért vajon:
mert a lányok csapatában
ilyen szépet nem találtam.

8

Mint gyöngy aranyfoglalatban,
úgy tündököl e csapatban:
hasa, combja, keble, válla
mind oly szépen van formálva:

9

homlok és nyak, ajak és váll
szerelemnek étkül szolgál,
megszerettem a haját is,
a haja színaranyát is.

10

És míg nappá az éj nem lesz,
s munka helyett nem pihenhetsz,
és míg a víz tűzzé nem nő:
míg fa nélkül nem lesz erdő,

11

s míg tengeren hajók járnak,
s a parthusok lándzsát ráznak:
csillag leszel nékem, csillag -
s ha nem csalsz meg, én se csallak.

/Ford.: Végh György/

Középkori ismeretlen költő: Mért ver uram engemet?

Mért ver uram engemet,
szegénykét?

Semmi rosszat nem teszek,
soha nem is nyelvelek,
épp csak hogy mást szeretek,
elég rég.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?

Hogyha nem lesz jobb napom,
úgy, ahogy én akarom,
kimondom, hogy megcsalom:
személyét.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?

Tudom is már, mit teszek,
bosszút rajta mint veszek,
az ágyamba viszek egy
legénykét.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?

/Ford.: Illyés Gyula/

Középkori ismeretlen költő: Altató

I

Aludj, kicsim, csak csendesen,
úgy fáj, ha sírsz, úgy fáj nekem:
ha nyugton vagy: az jó nagyon -
ha sírsz, csak nő a bánatom.
Aludj, fiam, egyetlenem:
apád oly nagy kő szivemen!
Csak pihenj te, tente-tente!

II

Amikor megismertem őt,
az édesen kedveskedőt,
nem tudtam még, hogy mily hamis
a szíve is s a szava is.
Most látom ám csak igazán,
nem gondol rád, s nincs gondja rám!
Csak pihenj te, tente-tente!

III

Aludj kicsim, aludj, szivem:
s majd mosolyogj csak édesen -
de jaj, ne úgy, mint az apád:
ki nőkre szórta mosolyát!
De jaj, övé hajad s szemed:
hogy lenne hát más a szived?
Csak pihenj te, tente-tente!

IV

Akárhogy van: apád sosem
felejtem el, mert szeretem.
S bármerre jár, mint egy madár,
hű szerelmem utána száll -
járjon bár messzi földeken:
övé a szivem, életem -
Csak pihenj te, tente-tente!

/Ford.: Végh György/

Középkori ismeretlen költő: Virág, e virág a tiéd...

Virág, e virág a tiéd:
szinében vágy tüze ég!

Nézd a virágkelyhet,
engem a vágy rabul ejtett.

Ujjaid közt forgasd,
lelkét szippantva szagolgasd!

Kelő nap, ha felragyog,
ragyogjon arany alakod.

Virág, a virágra nézz!
Mosolyodból cseppenjen a méz!

Szólj tündér nyelven!
Philoméla is irigyeljen.

Csókoddal áldozz!
Illik ajkad bíborához.

/Ford.: Bajor Andor/

Középkori ismeretlen költő: Fújj, északi szél!

I

Tudok egy leányt, drága jó,
kunyhójában ragyogó,
szinte imádkoztató.
Tűri simitásom!
Van lány itt is, drága mind,
szép is, jó is vér szerint,
de őneki párja sincs
sehol a világon.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!

II

Haja hosszú, haja lenge,
arca elfér tenyerembe,
rózsa, mirtusszal keverve:
kunyhóbeli, víg madár.
Szép, nagy szeme soha könnyben,
még Krisztus is a kereszten
mosolyog rá, ha a szentem
főkötőben arra jár.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!

III

Két szeme úgy süt felém,
mint éjszaka lámpafény:
bőre fehér tünemény.
Szép a drága szívem!
Karcsú nyaka hajladozik,
vállát, karját nézegetik,
összeteszi szép ujjait!
Add nekem, Úristen!
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!

IV

Mi ő? Jóságnak korállja,
becsületnek rubintkája,
tisztaságnak ő kristálya,
szépségnek varázslata.
Bőkezűség liliomja,
ügyesség legszebb virága,
édesség napraforgója,
hűségnek úrasszonya.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!

V

Szerelmedért emésztődöm,
szerelme miatt vesződöm,
szerelméért nincsen üdvöm,
s vagyok halavány,
szerelméről álmodok én:
szerelméért gyászolok én
nem ismerne senki rám.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Középkori ismeretlen költő: A Venushoz mostoha...

A Venushoz mostoha
téli fagy most visszatér,
gyors a fergeteg lova,
szerte minden tiszta dér:
durva az én arcom, a
régi sebhely rajt' fehér:
a szerelem lángja nagy,
el nem olthatja fagy.

Mig ég keblem, képemen
petyhüdt, ráncos lett a bőr,
ébren töltöm éjjelem
és napközben kín gyötör:
ha sokáig így megyen,
rám ki tudja még mi tör:
a szerelem lángja nagy,
el nem olthatja a fagy.

Cupido, te égiek
pártfogoltja, kérdelek:
mért tartsz rám igényt, minek?
A szemed rám mért vetted?
E kegyetlen, zord hideg
nem riaszt el tégedet?
A szerelem lángja nagy,
el nem olthatja a fagy.

Egymást váltó elemek
szabják meg, hogy mint legyen,
imé: most havak, derek,
majd meleg jön hirtelen,
csupán én nyögdécselek
égő vágyban szüntelen:
a szerelem lángja nagy,
el nem olthatja a fagy.

/Ford.: Kiss Jenő/

Középkori ismeretlen költő: Téli szerelem

Hullanak a sárga levelek,
mi zöld volt, minden oda már,
elillant tőlünk a meleg
és messze jár:
a nap a végső ég-jelek
jegyében áll.

Dér permetez, fáznak a fák,
madárkák, s minden, amit ért.
Csalogány sírja panaszát
a többiért:
kihűlt, kihunyt az égi láng,
ó jaj, miért?

Medrükben tiszta, langy habok
s a réteken nincs több virág,
arany napunk hogy elhagyott
s nem süt reánk:
fagyosak már a nappalok
s az éjszakák.

Mégis, bár néma dermedés
fog el mindent, én egyedül
majdhogynem tűzben égek, és
lelkem hevül:
egy szép szűzért nagy epedés
emészt belül.

Csókja még gyötrőbb vágyba űz
s körém ha fonja karjait,
szeméből fények fénye tűz
és elvakít:
száz év ha láthat, mint e szűz,
oly angyalit.

Lám, a görögtűz lelohad,
ha bor folyik rá, fanyar is,
de hogy kioltsa lángomat,
mód arra nincs:
a bor tüzemre tápot ad
s még szítja is.

/Ford.: Veress Zoltán/

Középkori ismeretlen költő: Már a nyár zarándokol...

1

Már a nyár zarándokol
számkivettetésbe,
víg madárnép nem dalol
erdő sűrűjébe.
Lombok zöldje elfakul,
csend borul a rétre,
elfonnyad mind, mi virult,
mert víg világát a zöld ligetnek
az hidegnek
hatalma összezúzta,
s oly csendes már az, mint a puszta,
hogy a madárkák népét számkiűzte.

2

Ám szerelmem,
szenvedelmem
lángját semminő rémítő fagy le nem lohasztja,
sőt, inkább dagasztja,
s hamarost legyőzi a tél ostromát.
Szerelemtől kínhalált
szenvedek, mit lelkem áld.
Hej, ha valaki engem
csókkal gyógyítana meg,
bezzeg vígan volnék beteg,
Várván reá esennen!

3

Ha pajzán kedve csordul,
minden szem rája fordul,
ajka csóktól duzzadó,
csábító,
de oldja is a vétket,
amíg étket,
lépes mézet
csepegtet énrám egy-egy csókot adván,
hogy már halandó voltom is tagadnám!
Hóként fénylő homloka,
szeme aranyló sugara,
kissé vörhenyes haja,
kezének győztes liljoma
sóhajtásokra indíta:
felderül orcám mosolya,
ha látom, mily bájos, szelíd,
mily édes, fölséges csoda!

/Ford.: Jékely Zoltán/

Középkori ismeretlen költő: Ó, szerelem társa, kínom...

Ó, szerelem társa, kínom,
kihez bajos orvost hínom,
keservedhez van-e méz?
Szivem tüzes, égő katlan,
imádottam irgalmatlan,
ezért lesked rám a vész.
Szépségének párja nincsen,
Páris kéne rátekintsen,
s Helénára sose néz.

Megszerettem, ilyen formán
foglya lettem az ő horgán:
de foglyául sem fogad.
Elrejti egy völgy, amelyet
a Paradicsomnak sejtek,
hol nyugvást és lombokat
nyújt az Úr a legszebb lánynak,
kinél jobbat nem találhat,
és kit szivem szólogat.

A völgy neki van jelölve,
az a nyíló rózsák völgye,
völgyek örök tavasza...
Egyetlen e völgyek között,
nap-sütött, hold-ezüstözött,
madárfüttyös lomb-haza.
Mig pacsirta tör az égbe,
dalában a völgynek éke,
lelkünk völgyes vigasza.

Akkor miért is kesergek,
ha Ő hűségemért kerget,
űz magától messzire?
Nevét se mondom magamban,
oly szent, oly kimondhatatlan,
nem kél ajkamról hire...
Balsorsomban állok véznán,
Ő meg haragosan néz rám,
görbén, ahogy senkire.

/Ford.: Bajor András/

Középkori ismeretlen költő: Nyári forróság idején

1

Nyári forróság idején,
virágzáporos völgy ölén
belső hévtől lángoltam én,
s ledőltem egy zöld lomb tövén,
hol védősátrat szőtt fölém
egy olajfa árnya.

2

Egy völgy ölében állott ez a fa,
hol friss forrás futott tova,
virág volt ott s fű bársonya,
enyhet hozott a szél oda:
Pluto se festett még soha
kedvesebbet nála.

3

Alatta friss forrás csobog,
fölötte csalogány-dalok,
s a najádokat hallhatod -
magát a paradicsomot
képzelem így, s tudott dolog:
nincs a földön párja.

4

Jó itt heverni: élvezet,
mindent szépen kiélvezek:
arcom hűs szellő csapja meg,
mikor előttem ellibeg
szedvén az édes epreket
egy szép pásztorlányka.

5

Nézem s felgyújt a szerelem,
Venus tette ezt, azt hiszem:
"Nem vagyok rabló, higgy nekem,
ami tiéd, el nem veszem,
sőt néked adom mindenem:
ó Flora leánya.

6

Ezt mondja ő: "Jaj, nem szabad,
a férfi-játék durva, vad,
szüleim oly szigoruak.
Ily könnyelmű dolgok miatt,
félek, még megharagszanak -
most még ne kivánja.

/Ford.: Végh György/

Középkori ismeretlen költő: A lány tavaszi bánata

Szárnyakra kelnek lágy szelek,
a napsugár is jó meleg,
kitárja lágy ölét a föld,
szétáraszt illatos gyönyört.

A bíborszín tavasz kilép,
felölti legszebb köntösét,
a földre szór virágokat,
az erdőnek dús lombot ad.

Vadak odvat készítenek,
madarak rakják fészküket,
és a virágzó fák között,
zengik szívből az örömöt.

Ha rájuk téved most a szem,
s daluk megcsapja a fülem,
ó, jaj, ennyi öröm miatt
engem sok sóhaj fojtogat.

Ilyenkor egyedül ülök,
és sápadozva révülök,
s ha felvetem tekintetem,
nem tűnik elé semmi sem.

Tavasz nemtője, legalább
te hallgass meg, és te csodáld
a fát, a virágot és a füvet,
mert rám száll az önkívület.

/Ford.: Tóth István/

Középkori ismeretlen költő: Hajnalcsillag-fény alatt

Hajnalcsillag-fény alatt
tavasz-arcú szűz szalad
a mezőkön által,
parancs szerint juhokat
terelget botjával.

Heves a nap, perzselő
sugarát kerüli ő,
szűzi szépségének
az ártalmas tűz elől
lomb nyújt menedéket.

Hozzá lépek végre már,
nyelvemről lehull a zár:
"Üdvözlégy, királylány!
Hallgass meg, hű szolga áll
itt kegyedre várván!"

" Mért köszöntsz egy szüzet épp,
kit nem ismer férfinép,
az sem, akitől lett?
Isten tudja! ez a rét
nem látott, csak véled."

Vén ordas régóta ott
ólálkodott, koslatott,
mohó torka hozta,
egy bárányt elragadott,
s nyomban iszkolt volna.

A lány kétségbeesett,
hogy a juha elveszett,
s szaladt kiáltozva:
"annak asszonya leszek,
aki visszahozza!"

Meghallván e drága szót,
a farkasnak vére folyt,
kardom belevágtam,
és a megmentett juhot
visszavittem bátran.

/Ford.: Lászlóffy Csaba/

Középkori ismeretlen költő: Tavasszal, hogyha látok

"Tavasszal hogyha látok
a réten új virágot,
s míg szerte csordogál sok
patak, hogy zúg az árok,
fájva fáj a kín, az áldott
új szerelemé,
enyhülést ha nem találok,
meghalok belé.

Vagyok ifjonti zsenge,
barnácska szép szüzecske,
arcom piros, de benne,
szemem, szám csillog egyre.
Annyi kín hasít szívembe,
nem bírom tovább,
szenvedném inkább epedve
szerelem baját.

Bezzeg csak egy akadna,
ki jó ösvényt mutatna,
nem mondanák bíz arra,
hogy társa cserbehagyta.
Lám, sok ember hajtogatja,
én is úgy hiszem,
nincs, mi oly örömöt adna,
mint a szerelem."

Ím, ott van egy leányka,
megyek feléje látva,
mint bűvöl tiszta bája,
szép magahordozása.
Szomjasan fülébe zárta
minden szép igém,
kérleltem, hát mit se várva
legyen az enyém.

Fogván kezét kezemmel,
a gyöpre leültettem.
Haj, kiabál a szentem,
játékom néki nem kell:
"Csúfságát elhordja menten!
Verné meg az Úr!
Oly kemény, olyan kegyetlen,
fáj is cudarul!"

"Szép kedvesem, szegényke.
Ne rémüldözz, ne félj te,
hisz meg kell tudni végre,
milyen az élet méze.
Jó anyád is lám túlélte,
lásd be, baj nem ér:
Lány se hal belé, ne félj te,
semmitől se félj!"

Virágát hogy letéptem,
ő felszökött merészen,
vígan kiáltva széjjel:
"Kutya bajom se érzem!
Eddig tizenhárom évem
múlt el, úgy hiszem,
nem volt eddig soha mégsem
Ily szép reggelem."

/Ford.: Fodor András/

Középkori ismeretlen költő: Kakukk-nóta

Megjött a nyár, itt a nyár,
zengj, hangos kakukk!
Szép világ és kék virág,
zöld erdei út -
zengj, kakukk!

Barikáért anyja béget,
tehén borja felé fut:
béka ugrik, bak marakszik -
zengj még, zengj, kakukk!

Kakukk, kakukk, de szépen szólsz, kakukk,
ne légy lusta, se hazug:
zengj, kakukk, zengj még, kakukk:
Kukk.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Középkori ismeretlen költő: A tavasz dicsérete

Újra víg madársereg
karéneke zeng fel:
itt a derűs kikelet:
szapora jókedvvel
örvendjen az ifjúság!
Tavaszodik a világ,
Phöbus is vígad hát,
s lágyan ontva melegét
megújítja Flora szép
friss virággal arcát.

Mosolyával a fagyot
Jupiter elűzi:
nyári útja a napot
magasabbra tűzi
s jóvoltából eltelik
. . . . . . . . . . . . .
a föld melegséggel,
és ahogy a nap hevít,
Venus is a szívnek így
újítja hevét fel.

Driád hűsöl lombfedett
domb tövén a csendben,
oreádok lejtenek
diadalmenetben:
táncát járva a kies
Tempe-völgyben zengedez
a szatirok népe,
s ráfelel a csalogány
trillázva, ha a vidám
tavasz jut eszébe.

Végre visszatér a nyár
a száműzetésből:
ragyog a sok szín a táj
virágos öléből:
ajtajába odaáll
a tücsök és muzsikál
gyönyörűségére:
így ujjong fel, így remeg
ezer hangon a berek
ünnepi zenéje.

Tapsoljunk hát a világ
megújulásának.
Boldog a szív, ha a vágy
viszonzást találhat,
s elégtételt, örömet
Venustól kap, akinek
virág nyit oltárán:
mily bús viszont, hogyha bér
nincs számára, s úgy alél
reménytelen-árván.

/Ford.: Rónay György/

Avilai Szent Teréz: Lássalak csak téged...

Aurelius Prudentius Clemens: Himnusz a kakasszóra

Aurelius Ambrosius: Esti ima