Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Kováts László: Nagypénteken

Hiu, büszke ember, kinek szive bosszút,
Gyűlöletet hordoz:
Állj ma oda némán a tömjén illatos
Isten-koporsóhoz.

...Szeretetre hivni leszállott a földre,
A porba, a sárba.
S királyi disz helyett tövist vert fejébe
Az emberi hála.

Kinozták, megölték. Mégis nincsen ajkán
Panaszos szó, átok
...Ha gőgös ajkad is el tudni mondani
E szót: megbocsátok!

Lampérth Géza levele Kováts Lászlóhoz

Tisztelt Uram!

Elolvastam a Ma cimmel bokrétába kötött verseit és gyönyörködtem dalainak fiatal szivből fakadó tiszta érzéseiben és a tisztán zengő magyar hangjában.

Nem szállanak nagy magasságokba ezek a dalok. De nem is jöttek a határon túlról, messze idegenből. Nem a Szajna partján a forrásuk, ahonnan ujabban annyi zagyva és - magyar szivnek, magyar fülnek mindig idegen, érthetetlen - abszint-izü rigmust importálnak hozzánk némely ifju titánok.

Noha a legtöbbje - és éppen a legtitánabbja - bizony csak itt, a keleti Budapest kávéházaiban kérődzik az ugynevezett nyugati hangulatokon és az ultralila megérzéseken.

Ezeknek a daloknak az a forrása, ami a tegnap, a ma, a holnap és minden idők magyar költészetének forrása volt és lesz mindenha: a magyar föld, a magyar levegő és a magyar lélek.

Mintha a szép Dunántul szelidlankáju halmain, a szőkefodru Rába partján dalolgatna egy kis madár, amelyik most tanulja a nótázást és - kissé tán még félénken és bizonytalanul - most szól belé először a dalos magyar erdő nagy hangversenyébe.

Lenn kezdi a virágos vadrózsabokor árnyában, aztán mind bátrabban, erősebb és szinesebb hangon dalolva száll egyre magasabbra. De a fészekhez, amelyről szárnyra kelt, mindig visszatér, ahhoz mindig hű marad.

Azt kérdi Ön tőlem: kiadja-e verseit, daloljon-e tovább?

Kétségeskedik-e a madár, ha melyiknek kis szivébe dalt adott az Isten?

Ön, mint verseiből kitetszik, ismeri és szereti a természetet. Nézze a természet kis dalosát és vegyen példát róla, ha ugy érzi, hogy dalok zsonganak a szivében.

Szives üdvözlettel:

Budapest, 1910. november 19-én,

Lampérth Géza

Kováts László: Évfordulón

Siratom a multat. Nem a boldogságot,
Mert abból a szivem hajh! keveset látott.
Siratom a sok szép, elmult gyermek-évet,
Mikor még a szivben kin és bú nem égehet:
Mikor még a lélek vidáman csapongva
Merészen tud szállni - fel a csillagokba!
Mikor a sziv álma, csillogó reménye
El-elrepül messze, tündérek kertjébe:
Ahol gyémánt-harmat ring a rózsaszálon,
Hol az élet nem más, maga is csak álom.

Én is voltam gyermek. Nekem is volt álmom.
Én is átrepültem a kerek világon.
Rózsák között jártam szép mese-országban,
S laktam arany ajtós üveg palotában.
Ültem ezüstből vert drágagyöngyös trónon,
Tömérdek volt kincsem, katonám, apródom.
Lebegtek körültem csodaszép tündérek,
Nekem szólt ajkukon a kacagás, ének.
S közülük ah! egynek édes mosolygása!
Nem volt a világon, s nem lesz soha mása.

...Siratom a multat. Nem a boldogságot,
Mert abból a szivem hajh! keveset látott.
Siratlak...hasztalan, mert vissza nem tértek:
Álmaim világa, elmult gyermek-évek!

Kováts László: Rudi cigány

Fényes bálteremben
Táncolnak, mulatnak.
Kihallik az éjbe
Édes, lágy zenéje
Kacagásnak...dalnak.
Selymes, uri népnek
Mámoros kedvében
Rudi cigány huzza:
S szilaj dalba csendül
Hegedűje hurja.
Szép grófkisasszonynak
Édes, forró vágytól
Megremeg a lelke:
S ráemeli szemét,
Égő szemepárját
Sóhajtva...merengve.

...Fényes bálteremben
Megint muzsikálnak.
S a jó Isten tudja,
Mért reszket a hurja
A vén nótafának.
Bele-bele jajdul
Az illatos légbe
Sikongva...zokogva,
Mintha megtört szivnek
Panaszszava volna.
S mig a bús cigánynak
Égő fájdalmától
Kicsordul a könnye:
Valahol...megmozdul
A szép grófkisasszony
Sirjának göröngye.

Kováts László: Vallomás

A férfi szólt, s kigyult arcán a láng:
Nem látja kis Jolán, milyen mosolygón,
Ragyogva hull a hold sugára ránk?

Oly szép az est...csábit az alkalom.
És én...izé...ah nézze, mennyi csillag...
Remegve kél a hang is ajkamon.

Beszélnem kell. Hallgassa meg Jolán:
Jártam, kószáltam eddig a világban,
Mint a kivert eb árván, mostohán.

Szivembe fészket vert a fájdalom.
Rózsát azóta hajt az éltem fája,
Hogy im magát gyakorta láthatom.

Óh hogyha nékem adná kis szivét:
Nekem ragyogna mind a fény, a csillag,
Amely behinti fenn az ég ivét.

Nem ámitom. Szivből fakad szavam:
Megküzdenék Önért a nagyvilággal,
Vivnék pokol hadával egymagam!

Avagy ledönteném a kék eget,
Ha harcaim jutalma csókja lenne,
Ha sejteném, hogy érte megszeret.

...Nem kérek én hős tetteket, s csodát,
- Felelt a lány. - Dolgozzon értem Béla,
S szerezze meg, mint más...a diplomát!

Kováts László: Élettapasztalat

Lehetsz tanult, szerény, okos fő.
Szived lehet fehér, miként a hó.
S a jellemed kőnél szilárdabb,
Nem alkuvó, meg nem hajlitható.
De mond szemébe a világnak,
Hogy léha, bűnös, dőre, ostoba:
Tán utcaseprő sem leszel soha!

Légy büszke, bárha műveletlen.
Cserélj hitet, ne tartsd adott szavad.
Légy szivtelen, haszonra nézz csak,
És csald meg azt, ki ép eléd akad.
De tudj hajolni, görnyedezni,
S eltűrni néha egy-egy ütleget:
A sok babért kazalba gyüjtheted.

Kováts László: Miért?

Ha rám szakadna kinok tengerárja,
Avagy birokra kelne fél világ velem:
Kemény nyakam feléje szegném,
S megállanék dacolva, könytelen.

De nincs erőm legyürni néma sértést,
Pedig talán futó mosoly volt, semmi más.
Miért, hogy bősz ökölcsapásnál
Százszorta jobban fáj a tűszurás?!

Kováts László: Utálom...

Utálom én az embert,
E lomha, renyhe férget:
Kit büszke óriásból
Csúszó paránynyá gyurt az Élet.

Sujthatja én miattam
A lét ezer viharja:
A lelkemig nem ér el
Hörgő, kinos sirása, jajja.

De úgy tudok busulni,
Haló tavaszt, ha látok:
De meg tudok siratni
Egy fonnyadó, letört virágot.

Kováts László: Mese

Mesét mondok. egykor...régen
Holdsugáros nyári éjen,
Amikor a lomb se rezzen:
Künn jártam a természetben.
Elnéztem a fényes eget:
Tőlem milyen messze lehet.
S im...távolról halkan, szépen
Dalszó szállott át a légen.
Hallgattam a pásztorsipot,
És nem tudtam mért zokogott:
Miért sirt úgy a nótája:
"Fekete szem éjszakája".

Multak évek...lassan, szépen.
Felhők szállnak őszi légen.
Hullanak az akáclombok,
S én alattuk elbolyongok.
De hallga csak! Búsan...lágyan
Dal sir fel az éjszakában.
Oly ismerős, mintha...mintha
Hallottam vón álmaimba'.
Megremeg rá minden tagom,
Értem a dalt...s mig hallgatom,
Fölzokog a szivem rája:
"Fekete szem éjszakája".

Kováts László: Lenn a faluvégen...

Lenn, a faluvégen
Megáradt a Rába:
Vigyázz, vigyázz édes rózsám,
Ne menj a partjára.

A leszálló nappal
Talán ki is árad:
S bepiszkolná iszapjával
Hófehér kis lábad.

Hogy a minapában
Partjára vetödtem,
Belehullott a habokba
Permetező könnyem.

Könnyeim árjától
Megáradt a Rába:
Vigyázz, vigyázz édes rózsám,
Ne menj a partjára!

Kováts László: Azt mondod...

Azt mondod, hogy nem feledtél,
- Hisz feledni lehetetlen -
Én is még a régi vagyok,
Mért sirunk hát mindaketten?!

Szivünk most is egymásért ég,
S panasszal van mégis tele:
Édesebb tán a boldogság,
Ha könny vegyül néha bele!?

Kováts László: Az Adria partján

Álmát alussza még a tenger,
a büszke bércz, a völgy, a sik.
De már a föld örök királya
Arany ruhába öltözik.
Alátekint sugárszemével,
Melyben világok lángja ég:
S miként a szüzi szép menyasszony:
Pirulva ébred a vidék.
Boldog sóhaj szakad kebléből.
Csak hallgatom...csak hallgatom...
Ah! én is várom érkezésed,
S köszöntlek édes hajnalom!
Szivemben édes, néma vágyak
Alvó parázsa lángra kap.
...A felkelő nap lágy sugárral
Behinti lassan ágyamat.
Meg-megsimitja lázas arcom,
S ezer szilánkra törve szét
Incselkedőn susog fülembe
Bohó, szerelmes szép regét.
Csak hallgatom el-elmerengve...
Boldog sóhaj kél ajkamon.
És úgy köszöntöm érkezésed
Sugáros, édes Hajnalom!

Kováts László: Ha...

Hatalmas ég! Ha volna annyi mennyköved,
Ahány halandó vétkezik
Egy pillanatban ellened:
S ha mindegyik bünöst
Lesujtaná karod:
A fél világot is ki kéne irtanod!

S ha annyi csillagod, sugárod volna csak,
Ahány imát rebeg feléd
A tiszta szív, a szűz ajak:
Kiveszne mindenütt
A lét vidám zaja,
S ez ócska sárgolyón a fű se hajtana.

Kováts László: A rónán

Rónaságon járok. Messze, az ég alján
Ballag az öreg nap bárányfelhők karján.
S a virágos mező mintha tükör lenne,
Szálló napnak pirja visszaragyog benne.

Lefekszem a fűbe lassan...elmélázva...
Violaszin fátyol borul rá a tájra.
Száll az est fuvalma. Enyhe réti illat
Mámoritó, édes szendergésbe ringat.

...Porfelhő támad im, lenn a messzeségben.
Vagy tán pásztortüzek égnek az alvégen,
S imbolygó füstjökkel csak a szellő játszik!?
De az a porfelhő mind közelebb látszik.

Közeleg a felhő kavarogva, gyorsan.
Nyomán a föld olykor tompán meg-megdobban.
Közeleg...közeleg. Való vagy káprázat!?
Lobogó ingujjban betyárlegény vágtat.

Hova, merre vágtat? Talán a csárdába!
Hol a szép csaplárné édes csókra várja.
Vagy talán őkelme a tilosban járkált,
S azért ereszté meg pejlova kantárját!?

...Este van, sötét van. Hűs szellőcske támad,
S felnyitja csókjával fáradt szempillámat.
Körülnézek lassan, s elámulva kérdem:
Való, amit láttam? Vagy álom? Nem értem.

S amig állok némán, a távolba nézve,
Feljő a hold lassan a csillagos égre.
S álmodozó fénye, halovány világa
Búsan hull a korhadt szolgafa lombjára.

Hol a betyár? Nincsen. Kiveszett már régen,
Emléke is ugy él gyermekmese képen.
Csak a csacska szellő mesélget még róla,
Meg ez a hangtalan, - beszédes nagy róna.

Kováts László: Isten veled

Isten veled...Isten veled.
Szemem bucsúzva rád tekint.
Te meg mosolygva kérdezed:
Mikor találkozol velem megint?

Mikor...mikor. Talán soha.
Mi vár reánk? ki tudja - mi.
Hiszen ki nem számithatók
A gyenge ember életútjai.

Jobb is ha nem találkozunk,
S e nap futó álom csupán.
Jobb sohse szivni illatot,
Mint sirni hervadó virág után.

Kováts László: Akit én szeretek...

Akit én szeretek,
Nem ir az énnekem
Illatos levelet.
Bánatos szivemnek
Csillagos éjeken
Jön meg a felelet.

Úgy jön a felelet:
Lágy, suhanó szárnyon
Szellő posta hozza:
A amig érkezését
Álmodozva várom,
Rászáll - ablakomra.

Rászáll ablakomra,
S üzenetét nékem
Elsusogja lassan:
Arra kér a rózsám,
Feledjem el szépen,
Meg se is sirassam.

Szállj csak vissza hozzá!
S beszéld el helyettem
Éjszaka szellője,
Mondd meg a rózsámnak:
Nem tud az én lelkem
Elszakadni tőle.

Kováts László: A Bakonyban

Ahol ők tanyáztak,
A futó betyárok:
Bakony sürüje közt
Egymagamban járok.

Némán ül az erdő.
Nem ropog az ága.
Nem veri fel csendjét
Senki kurjantása.

Csak az ákác nyilik
Úgy, mint hajdanában,
Édes illatával
Dombok oldalában.

Annak is úgy bólint,
Integet a szirma,
Mintha a te arcod
Csalogatna, hivna.

Gyönyörködve nézem
Mint libeg az ágon:
Eszembe jutsz róla
Szép akácvirágom!

Kováts László: Szomszédék kertjében...

Szomszédék kertjében
Most nyilik a rózsa.
Illatát a szellő
Ablakomba szórja.

Valaki a kertben
Virágot tépeget,
S végigcsókol minden
Illatos levelet.

Valakinek ottan
Virágos a kedve:
Általhallik hozzám
Kacagása, csengve.

...Valamikor ottan
Nekem nyilt a rózsa.
Ketten tépegettük
A levelet róla.

Valakinek...akkor
Felém szállt a vágya.
Nekem szólt az ajka
Csengő kacagása.

Hogy fogadta akkor!
Eh! rég volt. Azóta
Kétszer is kinyilott
A kertben a rózsa.

S a nagy történetből
Ami megmaradt még:
Ez a bús dalocska,
Meg egy fakó emlék.

Kováts László: Merengés

Csendes, sugáros őszi est.
Oly enyhe még a lég.
A csillagoknak milljoma
Ragyogva lángol, ég.

A hold világa játszadoz,
Enyelg a lombokon:
S szelid, ezüst sugárival
Befonja homlokom.

Az enyhe, játszi esti szél
Suhanva lebben el:
S epedve, vágyva lelkem is
Utána szárnyra kel.

A néma tájon átrepül,
S csak arra...arra száll:
Hol ismerős a rét, mező,
A legkisebb fűszál.

Hol egykor én is álmodám
A gyermek álmait,
S az édes ábránd karjain
Mesék honába vitt.

Hol egy kicsiny városka áll
A róna sik terén:
Csak arra...arra von szivem,
Hisz ott születtem én!

Kováts László: Csalódni...

Csalódni óh mi könnyüség...
S csalódni óh milyen nehéz!
Ma még fenáll a kártyavár
S ledönti virradóra már
A láthatatlan égi kéz.

S mi gyenge, balga emberek
Siránkozunk a rom felett.
Pedig magunk vagyunk oka,
Az ég magas, mért száll oda
A földi vágy, a képzelet.

Kováts László: Panaszkodol...

Panaszkodol: megváltoztam.
Hideg vagyok, nem ismersz rám.
Beszédesebb volt az ajkam,
S neked szólt a dalom, imám.

Napsugárban éltem egykor,
Attól izzott szivem-lelkem.
Most a szél zúg fejem fölött,
Csoda-e, ha megdermedtem?!

Kováts László: Ahogy elbucsuztam...

Ahogy elbucsuztam, sirdogált jó anyám.
Fájt szive szegénynek, hogy őket elhagyám.
Ne sirass jó anyám! Boldog a te fiad.
Nagyvilág zajában nézd, hogy mulat, vigad!

...Óh csak azt ne lásd meg mikor éjszakákon
Nem száll le szemére enyhet-adó álom:
S hideg szobájában párnájára dőlve
Megtölti két szemét a fájdalom könnye.

S valakinek nevét imába foglalva
Ezerszer elsirja...százszor elsóhajtja.
Te csak azt tudd, azt lásd: boldog a te fiad,
Nagyvilág zajában mulatozva vigad!

Kováts László: Tanácsok

I.

Ne keresd a szerelemben:
Mi a tilos, mi szabad.
Ölelj, csókolj. Szeress vigan,
Amig csókra vágyik ajkad.

Úgyis rövid ifjuságunk,
- Óh az élet csalfa, álnok -
Elszáll a nyár, s téli fagyban
Nem nyílanak a virágok.

II.

Ne esküdj, ne fogadj
Örökös hűséget.
Ne hidd, hogy lesz, aki
Sírig szeret téged.

A sziv is csak olyan,
Mint az erdő gallya:
Arra hajlik mindig,
Merre a szél hajtja.

Kováts László: Hát álom...

Hát álom volt ez is csak.
Mint annyi édes vágyam,
Melynek valóra váltát
Vakon, s hiába vártam.

Lemondok im, le rólad.
Ajkam nem illet váddal!
A hervadó ligetnek
Minek virág, s madárdal!?

Egymást szivünk - belátom
Nem érti meg, hiába.
Más-más busongó lelkem,
S bohó szived világa.

Lemondok hát, le rólad,
S mindenről a világon.
Maradjon kis regényünk
Egy édes szűzi álom.

Kováts László: Őszi estén

A szürke ég esőt szitál a légbe.
Bánathozó, sötét november-este.
Az utca fénye sem jut el szobámig,
A pára ablakom belepte.

Előhuzom kopott, öreg faládám,
Mely ottan üldögél a kályha mellett,
S amint a zárja hangosan kipattan,
Körül lebeg tavaszlahellet.

Előttem illatos, bohó levélkék
Szines szalagba kötve, hosszu sorban.
Teremtőm! Mennyi-mennyi szemsugárba,
Pajkos mosolyba megbotoltam!

Rájuk simul tekintetem szeliden.
Eszembe jut sok apró, régi vétek:
A rászedett mamák, a néma csókok,
A megszegett nagy esküvések.

...Hová veszett a láng, a tűz szivemből?
Csak elrepült egy őszi napra kelve,
Miként a semmiségbe hull a pára,
Amely ma ablakom belepte.

Kováts László: Álom

Körülem enyhe, néma csend.
A Föld pihen. Kifáradt.
Gyöngyharmatos mezők felől
Bóditó illat árad.
Az Éj leánya útra kél
A szunnyadó világ körül,
Ezüst hajából sző lepelt
Föléje éji köntösül.

Reám borul. Lázas fejem
Végigsimitja halkan.
Kilopja árva lelkemet,
S röpiti gyors iramban
Az ég, a csillagok felé
Ezüst felhőn, sugárokon.
...S én illatos, selyemhajú
Fehér asszonyról álmodom.

Kováts László: Ki mondja meg?

Ki mondja meg: mi van
A messze csillagokban?
És mit jelent a fény,
Mely csendes éjszakákon
Rejtelmesen szemünkbe lobban?!

Vajh forr-e bennük is
A létnek ősi árja?
S az űrt, a végtelent
Az ő izzó kohójuk
Hulló parázsa, fénye szántja?

Vagy elhamvadt a tűz?
Csak bolyganak kiégve?
S a reszkető sugár,
A mely lehull a földre?
Letünt világok siri mécse?!

Ki mondja meg: mi van
Kicsiny szivedbe zárva?
És mit jelent a láng,
Melynek tüzét szemedben
A lelkem annyiszor csodálja!?

Kováts László: Futott utánad...

Futott utánad egyre-másra
Seregje léha bámulóknak.
Reád szórták tüzes fulánkját
Ezernyi cifra, tarka bóknak.

Néztek reád mohó szemekkel,
Prédát találva, sejtve benned.
Álltál az ostromok tüzében,
S márványhideg maradt a lelked.

...Aztán utadba jöttem én is.
Eléd dobott a sors szeszélye.
S én is követtelek titokban,
De mit se várva, mit se kérve.

Ajkam se szólt. Csak összenéztünk
Valahogy lopva...öntudatlan,
S éreztem: összeforrt a lelkünk
Ott, ott a néma pillanatban.

Kováts László: Nem tudom én...

Nem tudom én, mért szeretlek,
S mi vonja a szivem hozzád.
Csillagfényes két szemed-e,
Vagy az a szép, fehér orcád?

Nem tudja azt a madár sem,
Miért száll a lombos ágra:
Én se tudom, mért lett neved
Ajkam legszebb imádsága.

Kováts László: Veled, ha látnak...

Veled, ha látnak engem:
Hátunk mögött suttognak halkan.
Tudom: rólad mesélnek,
S talán csufolnak is miattam.

Tudom: te vagy beszédtárgy
Sok-sok baráti pletyka-szájon.
De lásd kicsiny királynőm,
E bántalom neked ne fájjon.

Csak szent maradsz te nékem,
A szó akárhogy össze is rág:
Amint a gyöngy se lesz más,
Ha porba, sárba is guritják.