Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Nyikolaj Aszejev: A felhő születése

A kisded felhő
kibújik
a nagy hegyek pólyáiból.
Aztán nyújtózva egyet, mint ki ásít,
a bércfokokra dől pihenni.
És hol madárrá változik,
hol vágtató paripaként lebeg, -
repül, felágaskodván a magasba,
ahol a hegyeket fojtogatják a fellegek.
És kékség, szigorúság és fény van alatta.

/Ford.: Végh György/

Szergej Jeszenyin: Mentem a patakhoz...

Mentem a patakhoz és a partján
erdei százszor-szépet szedtem,
s kedvesem gyűrűjét a hullám
tajtékos árjába ejtettem.

Pukkantak nyomában vízgyűrűk,
megbontván a csengő víz selymét -
egy csuka elvitte a gyűrűt,
s vele a kedvesem szerelmét.

Elsurrant, eltűnt a víz alatt.
Búsongva mentem a mezőre,
s utánam kacagott a patak:
"van néki már új szeretője!"

Nem megyek táncolni azért sem,
a számon még égő csókokkal...
Eljegyzem magamat az éjben
a hullám-bóbitás habokkal.

/Ford.: Végh György/

Szergej Jeszenyin: Husvéti harangszó

Álmatag harangszó:
ébred már a rét -
rákacag a napra
az álmos vidék.

Felröpül az égig
bim-bam, a harang -
erdők üstökén át
zengve száll a hang.

A folyó vizében
rejtőzik a hold -
csengőn betakarják
a fürge habok.

A völgy ébredez már,
lassan, csöndesen.
Elhal a harangszó,
megáll a szivem.

/Ford.: Végh György/

Valerij Brjuszov: Sed non satiatus

Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőled, pezsdítő élet!
Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőletek, tavaszi fények!
Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőletek, magasok, mélyek!
Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőletek, szenvedélyek!

Mi volt: ujra akarok élni mindent:
Jöjj, remegés azúrja!
Mi volt: ujra akarok élni mindent:
Szivem, légy kész a búra!
Mi volt: ujra akarok élni mindent:
Mely szívem, vérem dúlta -
Mi volt: ujra akarok élni mindent:
S mi nem volt: azt is újra!

Sóvár kezem megint, megint kitárom
A napba és homályba!
Sóvár kezem megint, megint kitárom
Zengjen a húrok árja!
Sóvár kezem megint, megint kitárom
Éhesen a világra!
Sóvár kezem megint, megint kitárom
Feléd, feléd, te Drága!

/Ford.: Végh György/

Valerij Brjuszov: Szomorú este

A tölgyek közt suhogás - bús alkony, bús széllel.
Az este régi álmokat idéz fel.

Suttog a szél, - egy név: ezt súgja búsan-halkan.
Hajléktalan csillagok a magasban.

A szél, az őszi vendég, elvitt minden álmot.
Az alkonyban árnyak a nyírfa-lányok.

Lehull a szürkület, gúzsbakötvén a lelket.
A csendben így szól valaki: szeretlek!

Más álmokat hoz most az éj világra.
Csillagvirágot vág a hold kaszája.

Meghalt a szél, elült a susogás is, éj lett,
Gondolj az álmokra, mik elenyésztek...

/Ford.: Végh György/

Ivan Bunyin: Egy meséből

Erdő, erdő. Leszáll a bércre
az éj, mint szürke füstgomoly.
A füvön harmat gyöngyfüzére.
Huhogva virraszt egy bagoly.

A fenyvek pontos, zárt sorokban
nyugatra húznak. Télre jár.
A napfény is lassan kilobban,
mint egy haldokló tűzmadár.

/Ford.: Végh György/

Ivan Bunyin: Táj

Ón-színű téli napra darvad
a felleghajtós szürke ég.
Egy hópólyálta csöppnyi falvat
ringat karján a hegyvidék.

Ez a hó örök birodalma:
pillérei ködoszlopok, -
s a fájdalom selyme takarja.
Alatta meg titok, titok...

/Ford.: Végh György/

V. D. Davidov: Egy falevél

Egy kis száraz levél! Fütyülő
Szél űzi a puszták felett...
»Hová, hová, száraz levélke?«
»Tudom is én?! Zord fellegek
Reá törtek tölgyfámra bőszen
S letéptek róla engemet.
S futok, futok azóta egyre,
Kerget a szél, tovább seperve;
Egyik sohsem látott vidékről
A másikra, megállás nélkül
Megyek hová a szél viszen...
De hát mind igy jár, azt hiszem:
A borostyán épp úgy, miként a
Rózsának levél-hulladéka.«

/Ford.: Szabó Endre/

A. A. Delvig: Dal

Dalolt, dalolt s elhallgatott
A kicsiny madár;
Tudta szívem, mi az öröm?
De nem tudja már.

A madárka miért hagyta
Abba víg dalát?
Szívem: magad sötét búnak
Miért adtad át?

Ah, leverték a madárkát
Hózivatarok,
Ifjúságom tönkre tették
Bánatok, bajok.

Mért nem szálldos a madárka
A kék tengeren?
Az ifjú a vad erdőbe
Miért nem megyen?

Tengeren csak habok zúgnak,
Nem hófergeteg,
Az erdőn csak vadak vannak
És nem emberek.

/Ford.: Szabó Endre/

M. Lermontov: A szent templomnak ajtajában...

A szent templomnak ajtajában
Szegény koldus kéregetett.
Oh, annyi sok baj érte őt már
S most oly erőtelen, beteg.

Csak egy darab kenyérre vágyott
És ott azért rimánkodott.
És valaki betett kinyújtott
Kezébe egy kődarabot.

- Könyezve, esdekelve én is
Éppúgy kértem szerelmedet,
És éppen úgy csaltad te is meg
Bizakodó érzésemet...

/Ford.: Szabó Endre/

Puskin: Az élet szekere

Bár sok teher van néha rajta,
Könnyű az élet szekere,
S a vén kocsis, az ősz Idő nagy
Ügyességgel bánik vele.

Felülünk a szekérre reggel
Nagy vígan és ujjongva, haj!
És rákiáltunk a kocsisra:
Előre no! hamar, hamar!

De délfelé kedvünk lohad már,
Mert összerázta völgy, halom
A csontjaink' - és azt kiáltjuk:
Lassan kocsis, ne hajts nagyon!

S tovább döczög, mig megszokatja
Estig a rázást is velünk -
S mi szundikálva hajtatunk, mig
Végre éjji szállást lelünk.

/Ford.: Szabó Endre/

M. Lermontov: Unalmas élet

Únom magam, búsúlok s nincs kinek
Oda nyújtani a kezem,
Örökké vágyni s hasztalan: minek?
Szeretni? kit? nehány órára csak:
Nem érdemes - s örökké: nem lehet.
Szemléljem önmagam? hisz nem maradt
Sem öröm, sem bánat szívembe' meg.

A szenvedélyek? hisz' előbb-utóbb
Megszünteti őket a józan ész,
S hogy az élet csak puszta tréfa volt:
Belátod, csak figyelve szerte nézz.

/Ford.: Szabó Endre/

M. Lermontov: A szent templomnak ajtajában

A szent templomnak ajtajában
Szegény koldus kéregetett.
Oh, annyi sok baj érte őt már
S most oly erőtelen, beteg.

Csak egy darab kenyérre vágyott
És ott azért rimánkodott.
És valaki betett kinyújtott
Kezébe egy kődarabot.

- Könyezve, esdekelve én is
Éppúgy kértem szerelmedet,
És éppen úgy csaltad te is meg
Bizakodó érzésemet...

/Ford.: Szabó Endre/

A. Delvig: Dal

Dalolt, dalolt s elhallgatott
A kicsiny madár;
Tudta szívem, mi az öröm?
De nem tudja már.

A madárka miért hagyta
Abba víg dalát?
Szívem: magad sötét búnak
Miért adtad át?

Ah, leverték a madárkát
Hózivatarok,
Ifjúságom tönkre tették
Bánatok, bajok.

Mért nem szálldos a madárka
A kék tengeren?
Az ifjú a vad erdőbe
Miért nem megyen?

Tengeren csak habok zúgnak,
Nem hófergeteg,
Az erdőn csak vadak vannak
És nem emberek.

/Ford.: Szabó Endre/

Majkov: A fecskék

Mindennap pusztább lesz a kertem,
Harasztja vész és lombja hull,
A virág is itt-ott virít még,
Kinézve a bokrok alúl.

Elbúsulok: búsítja szívem
A halványuló őszi nap,
A tücsök rezgő czirpelése,
Sárgult levél a nyír alatt.

Felnézek az eresz alá, - ott
Látom: a fészek puszta már,
Nem csicsereg a fecske benne,
Csüng belőle rongy s szalmaszál.

Pedig milyen nagy szorgalommal
Rakták a fecskék, istenem!
Tapasztva sárral, majd czipelve
Bele pihét s mást szüntelen.

Mily kedves volt a munka nékik,
De mily nagy az öröm, kivált
Mikor a fészekből reájok
Öt pelyhes kis fej kandikált.

És mint a gyermekek egész nap
Ezek is úgy fecsegtek épp - -
Majd hálátlanul elrepültek
S nem tértek meg csak néha még.

Mindegyiket távol világba
Vitték el könnyű szárnyai,
Messze, messze... oh bárcsak én is
El tudnék innen szállani!

/Ford.: Szabó Endre/

Alekszandr Blok: Nyári este

A rozsmezőt a naplemente
rózsás sugárban fürdeti.
Gazos mezsgyére, rozskeresztre
szendergő fényét ráveti.

Szellő se leng, madár se rebben
a fák hegyén vörös korong
a hold, a távoli berekben
aratódal foszlánya zsong.

Kapj lóra, szállj kantárt eresztve,
a gond, a bú az ördögé!
Repülj a ködbe, végtelenbe,
az éj elé, a hold elé!

/Ford.: Lator László/

Alekszej Apuhtyin: Őszi levelek

Elszállt a nyár... Az őszirózsa holt...
Izzó, nehéz terhe alatt a búnak
ülök, alattam régi pad,
s a zúgó lomb-fejek felettem összebúnak,
regélve szörnyű sorsukat:
"Színünk nemrég a hév, sugárzó nyárban égett
s immár a múlás fenyeget,
kevés időt hagyott a végzet,
kevés napfényt és meleget.
Hát mit tegyünk! Fagy-karját végre fonja
a fürge tél testünkre már;
most boldogok vagyunk e fény-karéjba fonva,
s drágább a lét a búcsúnál.
Nézd, kertünkön milyen dús arany-ragyogás van,
a haldokló világ mily boldogan ragyog!
Nézd, milyen ünnepélyes gyászban
tüzel a süllyedő nap ott!
Jól tudjuk, hogy az ősz elfoszlik, mint az álom,
s nem mindörökre ölt havas lepelt a rét,
minden köröskörül életre kél e tájon -
de mi... felébredünk-e még?
Itt, árnyak sátrának alatta,
hol most alom hever a porban, száraz ág,
nemrég a rózsa nyílt, dúsan fakadva,
s pompázó bokros orgonák.
Jött új tavasz; új rózsák diadalmát
zengte, mint hajdan, a madár,
de szegény orgona, fagy marta szét a szirmát,
ki nem virult az újra már.
S ha életre kél a hársak sűrű lombja,
azt már nem érhetjük mi meg,
helyettünk szebb, jobb lombok árja ontja
talán a tűző fényeket. -
Hát mit tegyünk! Fagy-karját végre fonja
a fürge tél testünkre már;
most boldogok vagyunk e sápadt fénybe fonva,
s drágább a lét a búcsúnál.
Várj még, halál! Kell még egy boldog óra!
Aztán a fűz hegyén cikázó szélvihar
leráz kegyetlenül a porba
ijesztő rohamaival..
Hárs-ágaink alá hullunk sárgára válva...
S te is, rólunk ki oly búsan ábrándozol,
betegen állsz fel e padról, tűnődve, s oly
csordultig tölt a gondok árja,
hogy lábad óvatlan reánk tipor."

/Ford.: Molnár Imre/

Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el -
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak s lassu lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket nem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap -
üvegfala nőtt s ahhoz ée kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.

/Ford.: Áprily Lajos/

Jevgenyij Jevtusenko: Kopogtatás az ajtón

"Ki az?"
Az öregkor.
Hozzád jövök.
"Később.
Dolgom van.
Írni készülök."
Telefon. Munka. Omlettet eszem.
Ajtót nyitok.
De nincs ott senki sem.
Tán barátaim tréfáltak velem?
Vagy nem hallotta jól nevét fülem?
Öregkor?
Érettkor próbálkozott,
de nem várt meg,
sóhajtott,
s távozott.

/Ford.: Áprily Lajos/

Puskin: Szellemidézés

Óh, ha igaz, hogy éjszaka,
Amikor elpihen az élet,
A kereszten, sírkövön csak a
Hold sugarai kergetőznek,
Ha igaz, hogy nem tiltja őr
Útját a sok porladó árnynak,
Akkor hívlak, Leila, várlak:
Barátnőm a szivemre! Jöjj!

Jöjj hamar, drága tünemény,
S ahogy búcsúztál, állj előttem:
Sápadtan, mint a téli fény,
És végső kínoktól gyötörten.
Messzi csillagként tündökölj,
És ölelő, halk fuvalom légy,
Vagy érkezz, mint iszonyu torzkép:
Akárhogy! De szivemre! Jöjj!

Nem hivlak kifürkészni, mi
Hogyan van ott a túlvilágon,
Vagy hogy megbántsam Azt, aki
Elvitte legdrágább barátom:
Nem is, mert néha úgy gyötör
A kétség...Azt vágyom szivednek
Megmondani csak, hogy szeretlek,
S tied vagyok örökre. Jöjj!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Jevgenyij Jevtusenko: Kopogtatás az ajtón

"Ki az?"
Az öregkor.
Hozzád jövök.
"Később.
Dolgom van.
Írni készülök."
Telefon. Munka. Omlettet eszem.
Ajtót nyitok.
De nincs ott senki sem.
Tán barátaim tréfáltak velem?
Vagy nem hallotta jól nevét fülem?
Öregkor?
Érettkor próbálkozott,
de nem várt meg,
sóhajtott,
s távozott.

/Ford.: Áprily Lajos/

Puskin: A vőlegény

Natása, a kalmárleány
Eltűnt, ki tudja merre,
S a harmadik nap hajnalán
Tért csak haza remegve.
Jó szülei a szép leányt
Kérdezgetik, hogy merre járt,
Kérdezik, ám hiába,
Egy szót sem ejt ki szája.

Aggódva és kíváncsian
Faggatja apja-anyja,
De ő, hogy lelkében mi van,
Senkinek sem mutatja.
Aztán a régi lett megint.
Nővéreivel este kint
A kis padon beszélget,
Arcán virít az élet.

Egy nap, midőn a ház előtt
A lányok tarka sorban
Kint ültek, büszke trojka jött
Vágtatva arra, gyorsan.
Szőnyeg a karcsú lovakon,
És sudár legény a bakon,
Ki gyeplőt tart kezével,
S versenyt száguld a széllel.

Ránéz a lányra a legény,
Natása visszapillant,
S halottfehérré lesz szegény.
A szán már messze illant,
Midőn magához tért, s szalad,
A házba ér egy perc alatt.
"Jaj - sikolt, a teste reszket -,
Őt láttam, mentsetek meg!"

Az egész család hirtelen
Összeszalad riadtan,
S az apa így szólt:"Kedvesem,
Szólj előttem nyugodtan!
Ki bántott, mondd meg végre hát,
És merre lelhetem nyomát?"
- De szája csak sírásra
Hajlik, s nem szól Natása.

A kérő Natása kezét
Eljött megkérni másnap,
- Ajkán hízelgő, szép beszéd -
S azt mondja az apának:
"Lányod szép jószág, ritka kincs,
De máshol ilyen ifju sincs:
Alakja nyalka, délceg,
Nem rút, nem bamba részeg.

Meg nem hajol senki előtt:
Okosságát dicsérik!
S gazdag, mint egy bojár! Biz őt
A gondok el nem érik!
Natásának mindent vehet:
Szép rókaszörmét, gyöngyöket,
Aranygyűrűt, brokátot,
Díszes selyemruhákat.

Megtetszett néki a leány
Tegnap, s most jöttem érte.
Kezet rá gyorsan, s azután
Menjünk a pap elébe!"
- Dicséri a legényt nagyon,
- Ízes lepény az asztalon -
De elsápad a lányka,
A helyét nem találja.

"Jól van - az apja szól -, adom,
Menj hát, Natása lányom,
Unhatod magad már nagyon
Kicsiny padlásszobádban!
Lány életét ne töltse el
Azzal, hogy játszik, énekel,
Rakjon fészket magának,
S ringasson kisbabákat!"

Rémülten a falhoz tapad,
S reszketni kezd Natása,
Hol hangos kacajra fakad,
Hol keserves sirásra.
A vendég is hozzá siet,
Itat vele hideg vizet,
Rá is locsol belőle,
Hogy megnyugodjon tőle.

Megrémül az egész család,
De megszólal Natása:
"Ez akarat szent, rajta hát,
Én kész vagyok e nászra!
A vőlegényért menjetek,
Kalács süljön mindenkinek,
A mézsör rajta, főjön,
S a bíró idejöjjön!"

"Édes Natásám, angyalom,
Mit nem tennék meg érted?"
- És máris készítik nagyon
A diszes estebédet.
Sok rangos vendég egybegyűl,
S az asztalfőn Natása ül.
Dalolnak mind a lányok,
S csilingelnek a szánok.

A vőlegény megérkezik,
Bort hát minden kupába!
- A köszöntő korsó pedig
Megindul körbe járva.

VŐLEGÉNY

"Nem kínál szép menyasszonyom?
Lelkét mi nyomja, nem tudom.
Nem szól s nem tölt magának,
Vajon miért e bánat?"

Mire Natása: "Hát legyen,
Megmondom, íme halljad:
Egész nap könnyet ejt szemem,
És nem lelek nyugalmat,
Álmomtól most is reszketek."
Az apja szól: "Ne légy gyerek,
Meséld el, kisleányom,
Mi volt e rémes álom?"

"Vadonban jártam, szörnyű volt -
Kezdi Natása végre -,
Felhők között bújkált a hold,
Alig csillant a fénye.
Közelben s távol semmi nesz,
S én eltévedtem. - Jaj, mi lesz -
Gondoltam -, míg az éjben
Fenyők zúgtak sötéten.

De néhány futó pillanat,
S kunyhó állott előttem.
Zörgettem, Nem szóltak: "szabad",
És én mégis beléptem.
Gyertya égett az asztalon,
S a föld terítve gazdagon
Arannyal és ezüsttel,
S más drága földi kinccsel."

VŐLEGÉNY

"Álmod miért rossz, mondd, szivem?
Gazdagság lesz a részed!"

MENYASSZONY

"Várj, nincs még vége! Csendesen
Nézte ott az egészet,
A vagyont érő kincseket,
Drága brokátot, szőnyeget,
Szótlan, döbbenten álltam,
A csodát úgy csodáltam.

Majd úgy hallottam: ló dobog,
S kint emberek beszélnek...
A kemence mögé futok,
Mielőtt még belépnek...
Tizenkét hetyke ifju jött
Csörtetve és egymás mögött,
S velük szelíd madárka:
Egy tünde szép leányka.

Az ikonnak egyik legény
Sem hajt fejet, leülnek.
A sapka mindnek a fején,
S megkezdődik az ünnep.
A legidősebb főhelyen,
Jobbjára öccse ott terem,
S balján ül a madárka,
A tünde szép leányka.

Kiáltás, ének, és kacaj
Növekszik, egyre árad..."

VŐLEGÉNY

"De kedvesem, hol itt a baj?
Szép éltet élsz, vidámat!"

MENYASSZONY

"Várj, nincs még vége! Folyt a bor,
Egyre vidámabb lett a tor
Barátja mind a dalnak,
Csak a leányka hallgat.

Szép keze nem fog poharat,
És könnye árad egyre.
A vezér egyszer kést ragad,
Hogy nagy vígan kifenje.
Pillantása a lányra hull,
Megragadja haját vadul,
A kést testébe mártja,
S a jobb kezét levágja."

"Csak álom - szól a vőlegény -,
Csak álom, bármi rémes.
Felejtds el, arra kérlek én,
S ne bánkódj érte, édes!"
A lány szeme arcába süt:
"S mily kéz viselte e gyűrűt?"
- E végső, szörnyű szóra
Megszakad ám a nóta!

A gyűrű csengve elgurul,
A gyilkos tetten érve...
A bíró arca elborul:
"Bilincset a kezére!"
A bűnös el nem futhatott,
Hóhér kezére így jutott...
Natása nagy hirének
Emléke, ím ez ének...

/Ford.: Lothár László/

Puskin: Nevem vajon mit mond neked

Nevem vajon mit mond neked?
Elhal, mint a távoli partra
Csapódó ár szomoru hangja,
Mint erdőn éjjeli neszek.

Emlékkönyvedben ott marad
Örökre halott nyoma, mintha
Elfeledett nyelven virítna
Valami diszes sírirat.

Mit mond? Az újabb, hevesebb
Szenvedélyek közt elfeledted:
Tiszta, gyöngéd emlékeket
Nem szűr már belőle a lelked.

De bús napokban csöndesen
Mondd ki, bármi gyötörne téged:
Szólj: Nem felednek el sosem,
Van még egy sziv, amelyben élek...

/Ford.: Eörsi István/

Puskin: Elégia

Sivár kéjmámorát az elmúlt ifjúságnak
Fejfájás követi, mint dáridót a másnap.
De az erőm, tüzem úgy érik, mint a bor:
Év múlik évre, s ő mind nemesebbre forr.
Utam bizonytalan, és életem hajóját
Holnap új viharok talán zátonyra dobják.

Pedig, barátaim, még élni akarok!
Jöjjetek, szenvedés, komoly gondolatok!
Tudom, vár még rám sok boldog óra, s enyhe
Balzsamok vigaszát csöpögteti szivembe:
Új összhang, béke, ifjúság leszek,
Könnyekig meghat majd a képzelet,
S mikor estém nagy árnyai lehullnak,
A szent Szerelem csillaga bucsúztat...

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Puskin: A hógörgeteg

Zajog habos víz féktelen,
Porlik mogorva szirteken,
Sasok vijjognak, messze fenn
Fenyő suhog,
Csillámlanak fenségesen
a hegycsucsok.

Itt hajdan nagy hógörgeteg
Szakadt a mélybe, rengeteg
Hó-jégtömbjével töltve meg
A szurdokot,
S a nyargaló szilaj Terek
Belébotolt.

Torpant a habzó áradat,
Aztán tombolva tört utat
A belézúdult gát alatt,
S a hótömeg
Résén vadul tovább szaladt
A gyors Terek.

A szurdokban nem olvadó
Tömegben áll a hegynyi hó.
Locsolta a szilaj folyó,
Ahogy rohant,
S keményedett a csillogó
Jégboltozat.

És széles út vitt rajta át,
Megbírt lovat, ökörgulyát,
A vándor kalmár arra járt
Málhás tevén.
Aeol sóhajtja most dalát
A híd helyén.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Puskin: A felhő

Elmúlt a vihar, derül újra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borul,
a legragyogóbb nap is elkomorul.

Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott.

El innen! Elég! Derül újra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csoda friss,
elűzi még az emlékedet is!

/Ford.: Szabó Lőrinc

Puskin: Ősz

I

Eljött október is - majd lassan lecsupálja
A liget bokrait, a csorba ágakat.
Sóhajt a hűvös ősz, a tócsán könnyű hártya,
De a malom mögött zubog még a patak.
A tó már jégbe áll. Szomszédom a határba
Vadászni megy: vidám kutyái ugranak.
Sok őszi rozsvetést legyűr a vad mulatság!
S az alvó tölgyeket csaholva felriasztják.

II.

Ó, nem, nem a tavasz - ez az én évszakom.
Szennyár az olvadás, merülés sárözönbe.
Vérem erjed, sürül, szorongat fájdalom.
A csengő, tiszta tél gyújtja szivem örömre,
Míg ketten suhanunk a holdsütött havon,
És végtelen az út, s a trojka könnyű röpte.
A cobolyprém alatt kicsiny keze kinyúl,
és a kezemhez ér, s ő reszket és pirul.

III.

S milyen vidám dolog: folyók tükörjegére
Villámló korcsolyák kedvünket röptetik,
S a téli ünnepel fényes harangzenéje!
De hó, csak hó - sok ám egy félesztendeig!
Hisz még a medve is, a barlang remetéje,
Megunja csakhamar. S az ember eltelik
A szánutakkal és az ifju Armidákkal,
A tűz köré szükült, zárt ablakú világgal.

IV.

Ó, nyár, édes-vidám! Téged szeresselek?
Tüzed, porod, legyed, szunyograjod kivánjam?
Agyunk szárasztja el a rekkenő meleg,
Lelkünk, mint tikkatag mezők tüzes aszályban.
Vágyunk: csak vödrök és hűsitő serlegek,
S vénecske télanyót siratjuk valahányan.
Lepény, bor járja, hogy tőle búcsút veszünk:
Most fagylalttal neki emléktort rendezünk.

V.

A késő őszidőt gyakorta szidni hallom.
Én várom, olvasó. A lelkem megpihen
A halk, finom derűn, a csillanó nyugalmon.
Mint a kitaszitott, kit nem tűr senki sem,
Mint mostohagyerek, úgy vonz engem, bevallom,
Az évszakok közül őt vágyja csak a szivem.
Nem cifra szerető, de szelid társ, komoly, jó,
S van benne valami, ami hozzám hasonló.

VI.

Hogy mondjam el? Az ősz olyan kedves nekem,
Mint - tán másoknak is - egy tüdőbeteg szép lány,
Aki csak átsuhan a kurta életen,
És csak lankad szegény, panaszszó nélkül, némán,
S nem hallja: hivja már a siri végtelen,
És árnyai közül fogyó mosollyal néz rám:
Arcának még tünő, eleven pirja gyúl,
Ma él, itt van velünk - holnapra sirba hull.

VII.

Ó, lankatag idő! Gyönyörűszép igézet!
Megejti lelkemet búcsúzkodó csodád.
Szeretem én nagyon pompás temetkezésed,
Vetkőző erdeid aranyát, bíborát!
Árnyasaikban a szél suttogva fel-feléled,
És torlódó homály vonul az égen át.
Fukar világu nap. Az első fagy marása,
S a zúzos hajú tél közelgő mormolása.

VIII.

Testemben új erő virul ki hirtelen,
A jó orosz hideg ha szétsuhan a tájon.
Apró szokásaim újra megkedvelem,
És újra megtalál az éhség és az álom,
A vérem felpezseg, szétnyargal szertelen,
Ifjú vagyok megint és boldog, s újra vágyom!
Élet telít - ilyen az organizmusom.
(Bocsánat: prózai e szó itt, jól tudom.)

IX.

Kapál hátaslovam. Széles, fehér lapályra
Vágtat velem, deres sörénye szétröpül,
Felvágja a fagyos szironyhavat patája,
Hidegen cseng a völgy, reped a jég körül.
Kihuny a kurta nap, s az elfeledett kályha
Öblében tűz morog, körötte fény derül,
Majd szilajul lobog, majd csöndesen melenget:
Én mellette ülök, olvasgatok, merengek.

X.

Oly messzi a világ - minden távolba vesz.
Ölén a képzelet elringat itt a csendben.
Bennem a szunnyadó költészet ébredez,
Érzések feltörő árjába fúl a lelkem.
Megpendül, mint a húr, egy dal - utat keres,
Hogy majd kitörjön és áradva messze zengjen,
S teremtett álmaim, sok lenge, szép alak,
Halk-láthatatlanul körébem rajzanak.

XI.

S a szárnyas gondolat máris csapong merészen,
És röptét követik a rimek, ritmusok,
Toll hívja kezemet, s vezetné, szállni készen,
Egy perc - és könnyedén ömölnek a sorok.
A hajó szunnyad így, alvó öböl vizében.
De jő a pillanat - matróz sürög-forog
Rengő fedélzeten, vitorla dől a szélbe,
S már indul a hajó a kék hullámvidékre.

XII.

S úszik. De merre tart? - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - -- - - -  - --  - - - --  - - - - -

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Álmot látok

Álmot látok: vasszinű utat,
táncosléptű, hófehér lovat.
Kényes hattyú-paripán
léptet felém az a lány,
léptet régi kedvesem,
hasztalan-szerelmesen.

Keskeny ösvény, messze vidd!
Nyírfa, nyújtsd ki ágaid,
térítsd vissza csöndesen -
van már másik kedvesem.
Állítsd, fogd meg azt a lányt,
ágas karjaidba zárd.

Hold szitál fényt. Sűrü csend.
Négy vaspatkó csengve cseng.
Sápadt fényed, holdvilág,
mintha Néki ontanád,
kiben épp ily fény remeg
kit a földön nem lelek.

Duhaj vagyok, lókötő,
vers borától szédülő.
De azért a szivemért,
hogy marasszam melegét,
s érted, nyírlombos hazánk,
megbékítem azt a lányt.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Nem szeretsz

Nem szeretsz, már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szived még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszivű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek reád szemek, karok.

Szertemállott árnyuk rég az éjben,
s benned is hunyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehunyt szemednek
egy-egy arc dereng, kisért a mult.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábit, ködbefult.

Sors keze? Csak lázas, könnyű játék,
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd utadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. Ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Leonyid Martinov: Sebaj az

Sebaj az!
Sebaj ez!
Hová tette vizét
a patak, az üres?
Fenekén
homok ég.

Az is úgy
gomolyog,
hogy az ujj
viszolyog,
ha benyúl -
a homok
hamú-mód
forog ott.

Hiába! Ami él
hamuból is
kikél.
Oly tüzes?
Oly tüzes!
Sebaj az! Sebaj ez!

Hisz e vak
csillagon,
hol tűzzel oly sokat
játszottak - itt a nyom -,
az lel, aki kutat!
Ha süt is
nyúlj bele:

a hamupor alatt
íme csak kifakad
a bőség
kútfeje!

/Ford.: Illyés Gyula/