Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Kiss József: Ajánlás

Hamupipőke! Mákot szemeltünk,
És elmult lassan az idő felettünk.

Egy véka hamu és egy itce mák.
Ilyen az élet, ennyi a világ!

Öreg idő már, de a princ cipője
Illik ma is még és nincsen elnyűve.

S tetszik, nem tetszik gonosz mostohádnak:
Ma is neked van a legparányibb lábad.

S arcod miként a telihold világa,
Ma is oly szendén tekint a világba.

S lelked oly édes, olyan megadó -
Ennyi szelidség, jóság mire jó?

- Voltál nekem hű, édes cimborám,
Öröm reggelén és gyászok torán.

És játszótársad voltam én neked
És bolondoztunk úntig eleget.

Hamupipőke! Kongatnak estére,
Nem tart soká és a mesének vége...

Elhiszed?...Dehogy!...A gyöngyszem
pörög,
Istentől a báj s a mese örök...

Kiss József: Szomor Dani

A kisasszony keszkenője aranyhímmel kivarrva,
A sarkadi bíró fia nem alhatott miatta.
Beesett az arca, szeme szegénynek:
"Szép kisasszony! Ha nem szeretsz, meghalok
én teérted."

A kisasszony ablakába viaszgyertyát rakott,
Nyitva hagyta akkor éjjel a nagy szárnyas ablakot.
Leoldta a selyemkendőt - nyakáról,
Csalogatta Szomor Danit a harmadik határból.

"Csiribiri vén csapláros, ma borodból nem iszom,
De a lovam, fakó lovam, pirkadásig rád bizom.
Édes lovam! ne neheztelj meg érte,
Elárulná patkód nyoma, merre tűntem az éjbe  - -

Azért, hogy én linglobogós inget, gatyát viselek,
Lopott lovon, lopott csókért száz mérföldre el-megyek".
Ne nézzen ám a kisasszony bitangnak -
Szerethetlek, megölhetlek - soha el nem árullak.

Elalszik a viaszgyertya egymás után sorjába.
Kipiroslik az ég alja - tűz van, tűz a határba!
Szomor Dani nem hall, nem lát egyebet.
Karjaiban tartogatja a földre szállt mennyeket.

Csiribiri csárda romja füstölög.
Odaégett a csapláros, elvitték az ördögök.
Kilenc pandur tettes nyomát kergeti,
Szomor Dani fakó lova hamis nyomra vezeti.

Harmatos lágy vetés alján elszenderült a legény,
Pitypalaty szólt - csókos álom játszott boldog szenderén.
Fakó lova ott akadt rá reggelre:
"Édes gazdám, mért hagytál el, mért hagytál ott vesztedre."

Kilenc pandur kemény szóval édes álmát meg-bontja:
"Mi járatban voltál erre?" - "Kinek arra mi gondja?
Az én apám Sarkad város bírája!"
Parancsolja komiszáros: "Békót keze-lábára!"

Bekisérik Szomor Danit vérbe fagyva, láncokba',
Ott vallatják öreg estig a szögedi sáncokba',
"Mit kerestél az idegen határba'?"
Szabadsága nem kerülne csak egyetlen szavába.

Bekisérik Szomor Danit a nagy tanácsterembe,
Feketével van a fala, az asztala kiverve,
Hosszú sorban viaszgyertyák lobognak,
Szomor Dani egyebet se', hej azokat látja csak.

"Rád vallottak tizenketten, tagadásod mihaszna!
Csiribiri vén csaplárért Szomor Dani lakolsz ma."
"Ha lakolok, isten látja lelkemet,
Ő tudja csak -( s még valaki), hogy ártatlan szenvedek."

Kimondják az itéletet Szomor Dani fejére,
Csak hallgatja...csak hallgatja...csak nem fér a fejébe!
Súlyos börtön...számlálatlan esztendő!...
Nagy sokára felocsúdik: Áldja meg a teremtő!"

Száll a darú tavasz elé, - varjú, holló itt marad,
Megcsörditi Szomor Dani börtönében a vasat
Káromkodna...abba hagyja...mosolyog:
"Hej, hogy az az egy éjszaka száz hétig nem tarthatott!"

Kiszabadult Szomor Dani a szögedi rabságból,
Ott hagyott vagy tiz esztendőt, még pedig a javából.
Vén porkoláb ifjú lánya siratja,
Gyönge arcán harmat könnye végig perdül miatta.

"Szépen kérem, megkövetem tömlöctartó uramat!
Ha elnyűttem el is vinném magammal a vasamat,
Megcsörditem valakinek fülébe,
Hej, hogy az az egy éjszaka jusson neki eszébe!"

A kisasszony ablakába csak egy szál mécs világít,
Szomor Dani sötét éjjel, titkon, lopva, beállít:
"Meg ne rettenj fehér galamb, virágszál!
Ma tiz éve - még egy csókkal hej adósom maradtál.

Híres legény voltam akkor, most szabadult rab vagyok,
Teéretted szenvedtem kínt, rabságot, gyalázatot!
Aki szánja, aki bánja, verd meg uram istenem:
Egy csókodért a tiz évet akár elől kezdhetem!"

A kisasszony reszket, remeg, nyárfalevél módjára:
"Nem szorultam, nem szorulok betyár lovag csókjára!
Menj...irtózom...nem ismerlek...gyalázat!..."
Szomor Dani szive vére minden csöppje fellázad.

"Ha nem ismersz, ismerlek én: mért kellett megismernem?
Kár volt nekem teéretted ezt a láncot viselnem!"
S úgy csördíté békó vasát fülébe:
Piros harmat harmatozott halál-virág fölébe!...

Szomor Dani haza ballag fanyar kedvvel, csöndesen,
Van neki egy régi, régi jó szállása - Szögeden
"Megkövetem tömlöctartó uramat!
Lejárt az én szabadságom - visszahoztam vasamat!"

Kiss József: Tüzek

Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyilt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként terem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tünt a fiú méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy mint a nyirkosat,
És találgattuk boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -
Minek bolygatni, a mit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hirért lobogni - istenem, mi dőre!
Az igazságért - ó mily elfogult!
S mig örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág. -
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik, -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak mire beesteledik.

Hideg van...fázom...Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi a madarat űzve,
A kit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz
Hogy mormol veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától,
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, a mi korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni,
Mig az utolsó is véres lángban áll!

- S amig lelkemmel káprázatok játsznak,
S jövendő tüzek délibábja von,
A melyek távol ég alján cikáznak -
Valamikor - beomlott siromon:
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Mig száll az óra mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba'
Piszkálgatom a húnyó parazsat.

Kiss József: Az anyaszív (Ó-francia dal)

Egyszer egy legény az eszét vesztette,
- Hallga, csak hallga! -
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat,
- Hallga csak, hallga! -
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament...megtette...
- Hallga csak, hallga! -
Ráállt a legény, hazament...megtette...
Megölte az anyját s szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,
- Hallga csak, hallga! -
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.

És a mint gurul...egyszer csak fennszóval
- Hallga csak, hallga! -
És a mint gurul...egyszer csak fennszóval
Im hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan
- Hallga csak, hallga! -
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
"Jaj! - Nem ütötted meg magadat, fiam!"

Kiss József: Czobor Erzsike

Galamb a galambhoz, fecske a fecskéhez,
Levelek szállongnak Czobor Erzsikéhez.
Árvavár urától -
Jönnek a levelek édes mátkájától.

Mindegyik így kezdi:" Istenemtől kérem
Találjon levelem friss jó egészségben."
Mindegyik így végzi:
"Lelkemet utánad sovárgás emészti.

Csapd el édes, csapd el, az íródeákod,
Hadd látom már egyszer saját kézvonásod
Kéri ezer csókkal:
Magad írd a választ gömbölyű kacsóddal."

Újra jön a levél:"Gróf Czobor Erzsébet!
Tábortüzek mellett gyötörnek kétségek:
Nem fogod megvetni,
Ki első szerelmét el tudta feledni?

Még ki sem sarjadzott holt hitvesem hantja,
Még alig kondult el a lélekharangja,
S maholnap új nászra
Már a hegedűs a vonóját gyantázza.

Csapd el édes, csapd el az íródeákod,
Hadd látom már egyszer saját kézvonásod,
Nyugtass meg egy szóddal,
De azt magad írd le gömbölyű kacsóddal."

..."Fogsz-e úgy szeretni mint ahogy én téged?
Tartogatsz-e nekem igazi hűséget,
Ha a haza gondja
Kis fészkünk nyugalmát váratlan megbontja?

Fogod-e szeretni két kicsi árvámat,
Ha gügyögő ajkkal szólítnak anyának?
Hírt kezedtől várok -
Csapd el édes, csapd el az íródeákod!"

Egyszer csak elmarad levele, postája.
Egyszer csak betoppan szerelmes mátkája,
Deli szép lovagja
S mint a pelyhet, könnyen az ölébe kapja.

Fűződik nyakába Czobor Erzsi, mint a
Tölgyfa sudarára kúszó szederinda.
Csókolja, öleli,
Töredelmes szóval ímigyen kérleli:

"Írtam volna neked, drága jó uramnak,
Jaj, de mikor írni sohse tanítottak!
Írni - betűt vetni:
Nem tudok én rózsám - egyedűl szeretni!"

Ringatja Thurzó György térdin feleségét,
Ketten fogják meg a makrancos toll végét,
Kedvét csókkal szítja -
Édes első betű, a mire tanítja!

Kiss József: Mécsvilág

Leány korában járta a minétet,
Vuklikba sodorta szép szőke haját.
Kunyhóban a nyomor, kastélyban az élet:
Olcsó volt az erény, divatos a brokát.
"Édes kicsi kincsecském - was hast du gemacht?"
Felemás ének volt a kedvenc nóta.
"Nem tudtam aludni - dir ganze nacht."
Hej, de megváltozott az élet azóta!
A kurtaszabású derékok megnőttek,
Jött az empire, ment a directoire...
Azután éltünk nagy, furcsa időket -
Anyóka vissza már alig talál.

Aludni, aludni, anyóka elfáradt,
Nyüzsögnek az árnyak a szoba falán,
Sietnek a frájok bontani az ágyat,
Melynél fehérebb a glecser sincs talán.
Velence csipkéje leng a párna csücskén,
Nótáznak a lányok:"Édes kis kincsecském!..."
S halad a munka gyorsan, egymásután.
Hozza az egyik a medence-tálat,
Fogja a másik a fésűt aranybúl,
Gurítják a zsöllyét, a selymeset, lágyat,
Bizalmas meghittjét sugaras napokbul.
Hamar a zsámolyt! a papucsot elő!
Két ringó opál a két csöppség csattja -
Itt minden oly gazdag, előkelő,
S oly régi, oly ódon a ház arculatja.

Művész-ón húzta a boltív vonalát,
Arany-keretben dámák enyelegnek,
Viselnek pomádés, lisztes frizurát
S hímes mezőkön a nyáj után mennek.
Watteau világa szőnyegen, falon:
Édes bohóság! Színes unalom!

Palizander a szuszék, rózsa a párkány!
Csecsebecséktől görnyed fogas, állvány.
Minden fülkének megvan a lakója:
Szobrocska, váza, faun, avagy manóka,
De a teremnek legfőbb ékessége
Mégis a szent szűz boldogságos képe.
Korhadt keretben földig ér a lába,
S belenyúl a feje a kék menyországba,
Visel a homlokán bizanci koronát...

S szolgálja őt is fürge lánysereg:
Kristálymécsesbe sodorják a kócot,
S meggyújtják rendre a szomjas kanócot,
A pisla lángot, mely ő néki libeg
Sejtelmes hosszú éjszakákon át...
Madonna, áldd meg, kik fáradnak érted
S juttasd konty alá: egyebet se kérnek.

De csitt! De hallga! Ím itt a nagyasszony!
Suhog a selyme, görnyed az alakja,
Tipegő léptit óvatosan rakja,
Jár halkan, mint árnyék sárguló haraszton.
Egy kicsit furcsa! Összetöpörödve,
Ezer gyüremlés, ránc, redő az arcán.
Az idő kisöpör - mind kisöpörte:
Ő itt van s nevet az idő kudarcán.
Kicsit kacér még. Füllent zöldet, kéket, -
Egy csomó évet el-elsinkofál:
Madonna! nézd el neki a nagy vétket,
Bizony, bizony, nem tudja: mit csinál!

- Aludni! aludni! Anyóka elfáradt,
Nyüzsögnek az árnyak a szoba falán,
Serényen a frájok munkáho' látnak,
Fürösztik, mosdatják szorgos-szaporán.
Puha kendőkbe törlik, simogatják,
Aranyfésűvel haját bontogatják,
Bontják, csomózzák, hogy üde maradjon -
Tán bizony bálba készül a nagyasszony!?

S előkerülnek a vén sifonérbul
Az otthonszőtt, drága patyolatok...
El-ül a sürgés, a nyüzsgés, a dérdur,
S éji toilettben anyóka ragyog:
Fejebubjáig fodros főkötőben,
Csupa fehérség - fehér a fehérben.
Aztán vigyázva elteszik az ágyba,
A mennyezetesbe, illatos-lágyba,
Ahol pihenni fog másnap reggelig,
Ahogy a virágot másnapra elteszik.
Elfújják a gyertyát, mind a száz szálat,
Sötét lesz. Mára vége a szolgálat!
Nem marad égve -
Csak a Madonna három kis mécse!...

S az éjben, a zsongó nesztelenségben,
Amely most erre hirtelen támad,
Amely se nem csend, se nem éj egészen,
Csak halk rezgése szürke félhomálynak.
Megszólal egy hang, hárfához hasonló,
Megszólal Iván, a vak mesemondó.

Mesék vadonában biztos a járása,
Világtalan szemét az éjbe beássa,
A fülivel lát, a lelkével tapogat
S megérez látóknak idegen dolgokat.
Ha delel a hold, őt kéjjel rezgi át
A csodálatos, édes éjjeli világ.
Delejes áram szikrája ha pattan,
Közel, vagy távol messze sivatagban:
Rajta keresztül suhog az árja -
S ő a sötétet színesnek látja,
Mint észak lakója a sarki világot...

S a nagyasszonyt este est után
Álomba meséli az öreg vak Iván.
Ez az ő tiszte rengeteg éve
S kijár neki a kommenció érte.
Paraszt zekében ül egy kicsi széken.
Térdein nyugtatva két keskeny kezét,
A Mária-képpel ül szemben éppen
S foly ajkairól az édes beszéd:

...Mese-erőben, virágos vadonban
Készült számára a csodaravatal...
De Hófehérke mélységes álomban
Csak alszik, alszik és soha meg se hal.
Sátrat föléje ezer éves tölgyek
Ága-bogái és vad indák szőttek,
Lombrésen az égbolt bekandikál,
Nézni, hogy a leányzó mit csinál?
S tölgy odujában a harkály kopácsol:
"Sohse kell félni a csúnya haláltól!"
Mert nincs is! - bogozza a szót Iván,
De pihenni jó s pihenni kiván
A test a lélek, hogyha elfárad
A hosszú lézengés és munka során.
Mert minden, minden: a gyönyör is munka,
Ó de az álom oly édes pesztonka,
S lesz ébredés bizton az álom után...

A vak mesél a hangtalan éjnek,
S magánya egyre nyomasztóbb, mélyebb.
S amikor ajka már régen hallgat,
Lelke még mindig csodák közt ballag...

Egyszer fölrezzen...Suhanást érez
(Mert fül megfogni e neszt nem képes).
A bársony pokrócon, a szent kép alatt
Egy torkos egérke vígan mulat.
Lakmároz kénye-kedvire merészül
S szürcsöli lassan az olajat a mécsbül.
"Nagyasszony!" - kiáltja ijedten a vak -
"Dézsmálja az egér a szent olajat."
"Nagyasszony! Kegyelmes!" - ismétli szavát -
"Lopják, lopják a szent szűz olaját!"
A mécsbél serceg, a láng felbuzdul,
A szent szűz ajka mosolyra mozdul,
S a kéklő magasból jósággal néz le
A tolvaj egérre...

Kiss József: Aranyhajú Böske (részlet)

Körbe, karikába leányok, legények!
Igaz szerelemről szép mesét mesélek.
Hetedhét országon nem termett azóta,
Ahogy ez megtörtént, oly szomorú nóta.
Aki szive szerint meg tudja siratni,
Holta után rózsa fog sírján fakadni.

Volt, hol nem volt, nem is királykisasszony volt,
Valami szegény gróf szegény leánya volt.
Böskének hitták, aranyhaju Böske,
Apja a parasztos nevet nem röstelte,
Ámbátor nagy úr volt mesés hajdanában
Rima völgye felett a serkei várban!
Böske nem volt kényes sem aranyhajára,
Sem grófi apjára, sem büszke anyjára,
Sem pereputtyára, sem titulusára,
Egyes-egyedül csak kis játszótársára,
Akiről itt nyomba, egy füst alatt rendre
Elmondom, amennyi még jutna eszembe,
Ugy, mint mesélni hallottam ezt régen,
Mikor arra jártam azon a vidéken,
Mendikás koromban, mikor még a serte
Államat, ajkamat sehol ki nem verte,
S szép leány láttára szemem lesütöttem,
Pedig a szép leányt akkor is szerettem!

Hát Sebőknek hitták, akit kapott társul,
Sebők, egyéb semmi, se elől, se hátul,
Ágrul szakadt árva, anyja meghalt régen,
Apja meg nem is volt, hát neve hogy légyen?
Vándorló hegedűs egyszer arra tévedt,
S bolonditá rendre a sok asszonynépet
Szép szóval, nótával és az lett a vége:
A várban a legszebb akadt neki lépre.
Mi tűrés-tagadás! így történt - hiába!
Így jutott be Sebők a serkei várba.
Hegedűs szerelme nem áldás, ha átok.
Hegedűsnek kötve higyjetek, leányok!

Hej, de nem hiába volt hegedűs apja,
Örökbe a gyerek is a nótát kapta,
Alig cseperedett föl a kis tacskója,
Nem volt az a nóta, amit el fujt volna.
S nem volt az a szerszám: furulya, cimbalom,
Hogy ne tudott volna muzsikálni azon.
S nem volt olyan irás, ha apró, ha öreg,
Hogy ő fönnakadjon s tüstént ne fejtse meg.
Tudott úgy pingálni szem-nem látta szépet,
Keresztes, tarisznyás búcsújáró népet,
Acél-ködmenbe bújt lovad katonákat,
Akik nyerges lovon karddal hadonáznak,
Házat, tornyot, várat, egyszóval, ha mondom,
Nincsen az a mester, ki rajta kifogjon!
Hol tanúlta, hol nem: legyek én akármi,
De biz én nem birtam a végére járni.

Hát elég az ahhoz, csinos is volt, módos,
Képén még nem látszott, hogy ruhája fótos,
Nyalka egy legényke, tetszetős a szemnek,
És a gróf megtette kis ostorhegyesnek.
Miféle tisztség a? Mindjárt el is mondom,
Legalább azután nem lesz reá gondom,
Nagy hivatal volt az, édes atyámfia,
Aki nem próbálta, nem is tudja, mi a'!
Aranyhajú Böskét "ábéab"-ra fogták,
Nagy uraknál aztat nagyon hamar szokták,
Mellé külön kosta jött megrendelőre,
Rézből volt az orra, aranyból vesszője,
De ha aranyból is, a vessző csak vessző,
Suhintása annak keserves ébresztő,
S Böske oly gyönge, jaj, ha hozzá érne,
Nyomban szörnyet halna, egy kis érintésre:
De már egy zok szó is nagy kárt tenne benne,
Ragyogó kék szeme könnyekkel megtelne,
Szeme könnyel telne, szive megrepedne,
Tán az egész világ nyomban elsülyedne!
Nos, hát mit csináltak? kinek van ördöge?
Találós mesémet kitaláljátok-e?
Hát biz a bibéjén úgy fogtak ki végre,
Hogy miként a ponyvát, fölszabták két rétre:
Böskének a lecke, Sebőknek az ütleg -
Íme, ezt nevezik, ezt ostorhegyesnek.

Ha Böske a nagy K-t öreg R-nek nézte,
Sebőkre járt mindjárt a rúd vastag vége:
Ó te vén imposztor! ó te gonosz posztó!
Ilyformán riadt rá az igazságosztó.
Böske meg ebből mindjárt megérté,
Hogy az ábécének törvényét megsérté,
Olykor csökönyös lett, se hajszra, se csára!
Mint csikó, ha soká istállóban álla:
Rúghatta a kosta a betűjét százszor,
Gondolta Böske: majd elmondom másszor!
Erre példa kellett - hisz ez ribillió!
És Sebők tarkóján törött meg a dió.
A dió még hagyján! A borsó keményebb!
Borsón térdepelni, az csak a gyöngyélet!
Sebőknek ebből is jutott hébe-hóba,
Az aranyvesszőből is járt kóstolója,
Hja! mert nagy tisztességgel nagy bajok is járnak,
Régi bevett sora már ez a világnak.

Az se volt utolsó, ha dáridón, este,
Asztal fölött szépen elbóbiskált Böske.
Göndör aranyhaja tengerhab módjára
Szétgurult a fényes cintányér partjára
S vakitó fehéren kandikált alóla
Gömbölyű két válla, gödrös kis kacsója. -
Áldott Crescencia! dadáknak ősanyja!
Milyen ijedezést vitt véghez! Bagarja
Arcbőrét ilyenkor, mint mezőt a sáncok
Hogy összeszabdalták a kegyetlen ráncok!
Hogy megóbégatott, mint kárvallott cigány
A kegyes jó lélek a "Hiszek egy" mián.
"Hamar a Sebőköt! felköttetni nyomba,
Hogy az imádságot Böske helyett elmondja!"
S úgy lett. Limpes-lompos bőrtakaró vállán
Mint egy kis medvebocs, ha vezetik pányván.
Jött, botorkált Sebők, álom bilincsében
S Böske ágya előtt letérdepelt szépen:
Húsos kis kezeit imára kulcsolta
És az imádságot sírva lemorzsolta...
Böske rovására lett-e ez felróva?
Ráálltak-e mennyben? Isten a tudója:
Én csak annyit tudok, hogy reggelre kelve
Sebők a Böskét emberül elverte,
Lovaghoz nem méltón, rend és szokás ellen,
Bátor Sebők nem volt se vad, se kegyetlen,
S a kicsi leányzó nem erkölcsös, léha.
De hát az megesik hű társak közt néha,
Nyalják-falják egymást, majd összekocódnak -
Siralom a vége minden földi jónak!
Ám haragot soká nem tartott egyik se,
Hamar Sebők öklét feledé a Böske,
Mihelyt rámoslygott s engesztellte szépen:
" Ne szepegj, galambom, te léssz feleségem,
Épitek én neked aranyból egy várat,
Kárbunkulus tornyot rakok reá hármat,
Az egyik toronyban lesz paripám, kardom,
A másikban húros kobozomat tartom
És a harmadikban holtig élünk ketten -
Úgy mint a mesében, vagy annál is szebben!..."

Kiss József: Legendák a nagyapámról

I.

Divatba jöttek most az igricek.
Süldő költőknek rokonszenves téma.
Arról hazudik s tesz hamis hitet,
Akit birizgál a költői véna.
Idézek én is hát ily igricet,
Ha megsegit a mennyei Camoena:
De enyém élt s kilestem titkát,
A nagyapám volt: Reb Mayer Litvák.

Se don, se von, se pán, se sir - csak reb.
Müvelt füleknek tiszta gaudium,
Lehetne hősnek tán érdekesebb.
De meghatóbb nem, bizvást mondhatom.
Pogrom elől oldott ő kereket
S bujdosva jött át vad országokon:
Apró pénzét is, futván, odahagyta,
Zsebében nem maradt egy árva batka.

Csillag varázsa nem vonzotta őt,
De kergeté a cárok kancsukája.
Úgy járt, mint sok honfoglaló előd:
Foglalt, mert nagyon szorult a kapcája.
Vizet, fűt, földet nem kóstolt előbb,
Gondolta: jobb, ha vakon akceptálja:
Be igy vonult zimankós éjszakán
A történetbe az én nagyapám.

Kaftános ősöm, nem röstellek én,
Ki a páncélt se mód fölött imádom.
A dalt tetőled örököltem én,
S az mégis legszebb ezen a világon.
Idővel nem dacol csak a költemény,
Legalább én, a rongyos bárd úgy látom:
A rozsda dőzsöl a nagy lakomán -
Te élsz tovább kaftános nagyapám.

A lelket nyügző, lelkeket feloldó
Melódiákban zengesz te tovább,
Templom homályában, ahol nincs sorompó,
Ostromlod büszkén az egek honát.
Dalod a fáradt, kimarjult, bolyongó
Hazátlanoknak hont és hangot ád:
És öröklőd én - a kicsi a nagynak -
Im folytatom, ahol te abbahagytad.

II.

De lassan csak a testtel, jó barátom,
A mesét mondd: Ó szép csak a mese!
Litvániából jött, de nem lóháton,
Híni se hitta soha senkise.
Litvánia az ott van a határon -
Hol is van csak? Eh, bánja a fene!
Bogárka bőven, de a szappan ritka,
Ez ama földnek féltve őrzött titka.

Szép szál legény volt, nem mint unokája,
Jó muszka vér, nagy, csontos ivadék.
Útközben elkallódott családfája,
Tudj' isten, vajjon megkerül-e még?
Nevető bölcs, de rossz maga-sáfárja,
Homloka gránit és a szeme kék:
Igy láttam őt, mikor a dér, a lomha,
Mózes-fejét már alkonyfénybe vonta.

A vándorösztönt sivatagból hozta,
A vándorsaru lábához tapadt
És sehol semmi őt nem marasztotta,
A föld alatta mindig csak szaladt.
De minden új rög új dalra bogozta
Lelkén a zengő, húros szálakat:
Rejtély a költő, titkos jel a zára
S azt soha senki meg nem magyarázza.

Lobogni, szállni mámorokban égve -
Minden bölcsesség ebben kimerül.
Az ember fessen szivárványt az égre
És akkor nem lesz soha egyedül.
Az ember rakjon várat vár hegyébe,
Ah, olyan mindegy, ha sorra bedül:
A romok tovább élnek, mint a várak,
Ezt hirdeti a sok lezajlott század.

Szerette a bort mind körömpróbáig.
Mit érnék vele, ha letagadom?
Ivott száztornyu Moszkvától Vilnáig
Egy tourban végig egész vonalon.
Ivott estétől hajnalpirkadásig
Örök derűben, örök szomjason:
Ily dőzsölők haj, manapság már ritkák -
Tisztelet néked, rabbi Mayer Litvák!

Ó gáncsom nincs, én értelek egészen,
S csak egyet veszek tetőled zokon,
Hogy megcsonkitád az én jogos részem
Az öröködben lemenő fokon.
Hogy zengő húrod rám hagytad merészen,
De elittad előlem a borom:
Ó legalább - én jámbor nagyapám!
A szomjuságod hagytad volna rám.

III.

Szent Moszkva látta őt hire nőttében,
Varsó és Bród, Kiev hódolt neki:
S amely mosakszik tenger kék vizében:
Riga, a szép, ma is emlegeti.
Vilnát meg forrongásba ejti épen,
Hogy isten házát megremegteti:
Mióta Dávid oltára elmállott,
Áhitat olyan magasan nem szállott.

A kinor, síp, a hárfa, cimbalom,
A nagy zsoltáros minden hangszere
Felujjongott e bársony ajkakon
És szivet, elmét megejtett vele.
Aki hallgatta bőjt, hosszú napon,
Annak kitelt itala, étele.
S szólt a szeráf, ki égben kart vezet:
"Reb Mayer ma kivágta a rezet!"

Rigában szépek és szőkék az asszonyok,
Rigában a menyecske kikapós,
Egyik se zsörtöl és egyik se dohog,
S a dalosnak csókkal nem marad adós.
A csók meg olyan, hogy nem marad titok,
Kipattan bizton, nem kell ahho' jós.
Hej, haj, nagyapám, tudom volt szüret -
Mit pironkodtok pieri szüzek?

Ó csábitó a dal és veszedelmes,
Hogyha legény a talpán a legény,
Párája édes illatokkal terhes,
Mint égő ámbrával rakott edény.
Irigylem, aki a dal révén nyertes:
Egy asszonysziv a legszebb nyeremény!
A nagyapám nálamnál szemesebb -
Egyszerre mindjárt százat szeretett.

Hamar a vének nagy tanácsba gyűlnek
És csapnak szörnyü nagy patáliát,
Hogy az idők im, monstrumokat szülnek
S nem példák többé a tisztes anyák.
Leányok buknak, asszonyok elzüllnek,
Ezt tűrni igy már nem lehet tovább:
És minden bajnak csak egy az oka -
Ő szégyellje magát az unoka!

S panasz esik a szőke haj ügyében:
Ó barbár nép, a haj az fáj nekik.
S irgalmat nem nyer akkor se ha ében,
Illata, éke él alá esik.
Nászéj előtt egy ős törvény nevében
Könnyezve bár, de tövig lenyesik:
E törvény ellen - isten ne virrasszon! -
Szállt síkra most és támadt fel az asszony.

Testével védi feje koronáját,
Vérizgató szent kincsét, a hajat.
Inkább ne érje férfi-csók a száját
És lelkét soha nászi gondolat.
Olvastam Riga régi krónikáját
Sok háború volt, ilyen nem akadt,
Mióta férfi, nő: két ádáz ellen,
Egymásra törnek gyilkos szerelemben.

"Az énekes pusztuljon, - szólt a végzés,
A nagy tanácsnak bölcs arany szava. -
Asszonynak nem való a sok misézés:
Oltár és ének - tapló és kova.
A lányok várják be a virágérést,
És béketűrés az asszony joga!"
S egy szép napon a várkaput kinyitták,
Hogy sétáljon ki rabbi Mayer Litvák.

Bólint az ákác: 'csés utat, ó mester!
Ez a szerelmek, a világ sora:
Félisten, hérosz, amikor lefekszel,
Filkónak ébredsz s neved ostoba.
Egy vén professzor, aki régen ment el,
E témán össze is gabalyoda.
Elmélet volt és enmagát csalá,
A kerékről, mely hol fel, hol alá.

IV.

Szöges botját és gyalog saruját
Vilnának vitte vigan fütyörészve,
Ment ködön, felhőn, szakadékon át
Sötét viharba', vidám napsütésbe'.
Kisérték édes, új melódiák,
Amiket költött, alig vette észre.
Mire elért és Vilnát megtalálta,
Mint a mesében, övig ért szakálla.

Komoran áll fönn a Jagellók fészke,
Romokban persze s lenn zsibong a nép.
Több ott a kaftán, mint egy világrészbe
És a Jagellók eltemetve rég.
Az ősi nagyság jár mezitláb télen -
Elég. Ezt láttam. Ennyivel beérem.

Vilnában várta dicsőséges éra:
Elébe szállt a vén harangozó,
Ki kalapáccsal zörget rórátéra
S jelenti, ha van prédikáció.
Nyakigláb férfi, szárat mint a kréta,
Mesterségére csiszlik vagy szabó.
Elébe szállt és üdvözlé szerényen
Az egész P. T. publikum nevében.

És átnyújtott, mint illik és korrekt,
Egy szégyellős kis nemzet-ajándékot,
Vadonatúj kaftánt és süveget,
Prémes jószágot, ami van elég ott.
És új erszényt - a régi elveszett,
S beléje egy kis csengő tartalékot:
De mert osztozni kellett azon,
Úgy sejtem, nem volt rajta nagy haszon.

Oztán bevitték a szanhedriumba,
Holott tudósok éj-nap bibliáznak,
Meddő vitában felporlik a bunda,
S csodavirágot hajt a magyarázat.
Sok ezer éve folyik már e munka,
Beillik dühnek és beillik láznak:
Reb Mayer LItvák szippantott nagyot,
S egypár papot már helyben is hagyott.

De Riga kéklő, szép ege után,
Mely annyi jóval, édessel kinálta,
Nem izlett neki már a tudomány
S a bölcsességet pokolba kivánta.
Rébuszt nem fejtett, maradjon talány,
Az hoz derűt e vénülő világra.
Mi volt elébb: a tyúk-e? a tojás?
Firtassa más, keres-kutassa más.

V.

Únott, nyomott, komor, bizonytalan
S nehéz párával telitett a lég,
Elrejti, kinek elrejtője van,
És mozgolódni kezd a csőcselék.
Sürgetnek bőjtöt, bűnbánást sokan,
De süket és vak is akad elég:
Morajlik lenn a mélyben valami,
Amit csak földrengéskor hallani.

Szent Kázmér-dómban szól az orgona:
Goszpodi pomiluj...S jön egy muzsik:
- "Bátyuska, hé! Tudod ez micsoda?
Jer, nótás ember! mondok valamit.
Üzent a cár...hogy mostan vagy soha...
Értsd meg: ma nektek muzsikálnak itt.
Piros verejték csillámlik előre -
De neked én nem kivánok belőle.

Pusztulj, eridj! Huj! huj! Emberpatára
Kész a patkó s izzik a zablavas -
Lovacskát játszunk még ma éjszakára,
Nem várunk, míg a szalonna avas.
Érett a bosszú, fonnyad már a szára,
Berzenkedik már a vörös kakas:
Eridj és pusztulj! Hordd el magadat,
Mig jó dolgod van és az út szabad.

Mert csapra verjük itt ma a világot
És gőzben, vérben, szeszben jól lakunk.
Szeretném látni én azt a kovácsot,
Ki olyan pántot rak, mint mi rakunk.
És azt a pallért, aki még zabál ott,
Hol az asztalról mi lerakodunk:
Ha van kis pénzed, csatt, gyűrűcske, lánc...
Add, add. Egy óra s kezdődik a tánc!

...Mért oly fehér az asszonyaik teste?
S a férfia mért tompa, zárt kapu?
Mit sugdolóznak, dugdosnak megette?
Mért életük oly mély titokzatu?
Az izmunk egy - egy isten teremtette,
De lelkünk más, oly fanyar, szűkszavu,
Oly mord, mikéntha nyomná szörnyü vétség -
Megcsaltok minket, nincsen abba kétség!..."

S a kapun, merre távozott az ősöm,
Nagy infernalis pompával belépe
- Ki tort ül gyengén és tort ül erősön -
Sátán, az úr, ő pokoli felsége!
Mily jó, hogy irháját féltette hősöm,
Különben ide írhatnám, hogy Vége -
És nagyapámról nem szólna más ének
Mint az, amelyet a szelek regélnek.

Ti szép leányok, rózsás asszonyok!
Fületek én szörnyüségtől óvom
Még azt hinnétek, hogy hazudok,
Mikor a véred bestiát leszólom.
Vörösbe én nem festek pogromot,
Mikor van enyhébb szint fölrakni módom:
Valeur a fő s a dal peregjen lágyan -
Ó más volt egykor, hajdan a becsvágyam.

A ballada a csókgyikos anyárul - -
Ó ifjú kornak szines láza te!
Hogy torpad, hül az érverés magátul,
Ős gerjedelmed szinte csak mese.
Amint látásod horizonja tágul,
Képzelmed csappan s szárnyát szegi le:
A pathost érzed unalmasnak, fádnak
És gyönyöreid más berkekben várnak.

Mikor az életét vitte a hátán
Hősöm, vagy ősöm, amint jól esik,
Egy égő várost mutatott a Sátán,
Hogy kápráztassa bamba szemeit.
Mint amikor a vetés ég a lábán
Vijjogni hallott - hangok ezreit -
Aztán elnyelte, mint valami fátyol,
A jelenést az üdvözitő távol.

Leült a földre, köntösét megtépte -
Szikes pusztán egy árva sirató.
Az ezrekért - kik fönn a trón elébe
Járulnak most, mint bizton várható.
A legyilkoltakért - ő vére, népe,
Fohász-, ima- és véres könny-adó!
Aztán lerázta e rút föld porát
És ment hazátlan, földetlen tovább.

VI.

A gránicson egy őr berdót kiáltott -
Egy puska elsül, egy varjú esik,
És megmozdul a nagy fekete árok -
Nini! A nagyapám cserkészik itt.
Vagy megforditva, tán reája mások,
Ő itt a vad és őtet kergetik.
Reb Mayer Litvák, édes nagyapám!
Bizony kend jobban vigyázhatna rám.

A barna éjbe egy hómező világit,
Ez itt a Tátra! egy világcsoda!
A sík mezőről púpja égbe mállik
És csillagok fején a korona.
Túl a gerincén messze rónaságig
Virág - rogyásig, szépségek hona:
Mit ér, hogy oda rövid út vezet,
Akinek tiltva és be nem mehet!

Körülállják vad, morcos alakok,
Vasvillás nép s határkerülők hadja,
Megmotozzák a gyűrött alakot,
Úgy érzi, itt a végitélet napja.
Visszaforduljon? Nem: inkább halott,
El nem földelve és meg nem siratva:
De inni egyet, bár tátong az örvény,
Talán nem tiltja semmiféle törvény.

D a ronda csapszék fenyő-asztalánál
Letelepszik a kaftános legény -
Beljebb egy szál cigány egy szál gyertyánál
Rozsdás cimbalmát próbálja szegény.
Körül az őrök - - Ha az ihlet rám száll
S ecsetem volna, ezt megfesteném:
Rikitó fények, nagy fekete árnyak,
Nyűgös lelkemhez úgy hozzá találnak.

S amint a pintes kupa ajkát éri,
Kuruc világból horpadt cinedény,
Mit hajtogattak Rákóczi vitézi,
Egyszerre csak fölenged a legény.
Rágyújt egy dalra - cimbalom kiséri
És potyogó könny mind a két szemén:
Mikéntha kataraktok zengenének,
Úgy szakad föl a lelkéből az ének.

Összébb szorulnak a kicsi szobába'
És álmélkodva hallgatják, lesik -
Ily hangokat nem hallott még a Tátra,
Mióta kúpját jéghavak lepik.
Mint mesekönyvből kiollózott ábra,
Egy jelenés az idegen nekik,
Talány, igézet, rejtelem, varázs,
Talán maga a garabonciás!

És viszi őket, ragadja magával
A szines, édes szilaj forgatag,
Körülbecézik szóval, parolával,
És a jövevény végül itt marad.
Mire dereng a hajnal keskeny sávval,
E föld egy újabb őssel gazdagabb,
És nem is puszta véletlen talán,
Hogy ez az ős épp az én nagyapám...

...Fönn a bozótban megriad a csorda,
Tekergő szarvú. komor ősbölények,
Sziklát tördelve, sudarat tiporva
Neki vágtatnak csárdának, fenyérnek.
Tüzeket szántott az iramuk sodra,
Szemük golyója mint a kénkő égett:
És egyszer csak megálltak makacson
És banbán néztek be az ablakon...

Kiss József: Mese

Volt, hol nem volt, - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat.

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus, vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Áll egy csodavár felhők magasán
Hová a villám is lovon jár talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi -
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra -
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen -
Mezítláb nyáron, bocskorba télen -

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. -

De szóltak az urak: "Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!" Nagy, öreg hiba
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog - a rozsdán semmi,
Ha mondják. rozsda - rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
"Kiheverem, hisz fiatal vagyok."

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: "Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla -
És mindennek már vége is volna?...

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett isten igazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És kibékítették mézes mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

És megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

"Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd - szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót - -
- Ó bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni -
- Ó nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt....

- Ó szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!"

Kiss József: Sírversek

I.

Te késő ivadéka pátriárka-kornak!
Pihenj, aludj te békén - vége a robotnak.
Sírodhoz, mely regél nagy férfias tusárul,
Viruló nemzetség zarándokútja járul:
Gyermekeid, unokáid, egy egész hadsereg,
Mely lobogóját némán előtted hajtja meg.
Ifjonti hű szerelmed oldalához tettünk,
Hogy együtt őrködjetek, ti drágák, felettünk,
Most és mindörökké, míg mind hozzátok szállunk
És lassan, egymás után, mi is porrá válunk.

II.

Egy anya volt csak és az te voltál,
Egy édes hang, amelyen te szóltál,
Egy hűség, amely veled sírba szállott
Egy sziv, mely hőbbé tette a világot.

Kiss József: Az erdő parancsol...

Mindegyre zordabb lett a tájék.
Sötétebb a fenyves, hűsebb a lég
És nesztelenebb a mély vadon.
Döcögve, lassan hatolt kocsink
A szakadékos hegysikátor
Csalit-övezte, patak átszabdalt
Utain le-fel, s mélyebben egyre,
Mig az ősrengeteg sötétje
Fölött a sziklatömör bástyák
Összehajoltak s az égből nem látszott
Csak egy parányi folt!

Noémi! ujongtam elfojtva, halkan,
Noémi! Noémi! - S lelkem aléltan
Belemerült a gyönyörök tavába, -
Világokat visszatündöklő
Szemeid fényébe!
Oly régen vágyva,
Soha sem remélve,
Tüneményes nyáréj álmának tetszik,
Hogy most itt ülünk együtt a
Ruganyos hintó dagadó párnáin.
Kezed a kezemben, szorosan együtt,
Nyomaveszetten, mintha elsüllyedve,
Ezer mérföldre az ismert világtól.
Idegen földön:
Idegen földnek védő vadonában
Kettesben egyedül!
S ólálkodó szemek sincsenek résen.
Nyelvelő ajkak nem fenik nyelvük.
Szentségtelen fül nem hallgatódzik.
Tanuk csupán az emberhangtalan,
Szomorúan nyájas,
Őszi fenyő erdő,
A mely el nem árul sem sóhajt,
Sem titkot, sem sziveink lázas,
Égő dobogását:
S még az ég is kegyesen szemet húny:
Nem látszik belőle több,
Csak egy parányi folt!

Száz félreértés tova lehelve,
Száz akadály agyontiporva,
Nincsen e drága percben közöttünk
Válasz egyéb, mint az a könnyű,
Kis csipkeszegélyű selyem mantilla,
Melyet Noémi negédes-kacéran
Panyókán vállára vetett.
Pajkos szellőcske kapóra lendül
S mint ügyes diplomata,
Ki finom szimattal
Megérez alkalmat
És sebten él vele:
Fogom az ártatlan áldozatot,
A tolakodó kis csipkeköpenykét
És óvó, gyöngéd gondoskodással
Beteritem véle
Noémi lábait,
Noémi térdeit
S a domború csodaszép kebel
Márvány idomait!

Pirkadó hajnal önti el az arcát.
Szemében mámoros fény cikázik,
És én válla hegyére hajtva fejem,
Suttogva tördelek édes szókat,
Lázasan össze-vissza beszédet,
A melynek örök-egy a refrainje
Egy dallamos, hárfazengzetü név,
Az ő imádott édes neve:
Noémi! Noémi!

Hirtelen nagyot zökken a hintó
S megáll. A jámbor talián
Leugrik a bakról s jelenti álmos,
Egykedvü képpel:
Megugrott a kocsiút! Innen túl
Gyalognak áll csak a világ! -

Ekkor leszálltunk.
Mélázó, tétova andalgással
Néki indultunk hegypatak mentén,
Elhagyott ösvény halvány csapásán,
Mit fölvert a fű s a vadvirág!...
Oly csöndes az alkony!
Természet ős vadonában
A hangtalan magány!
S ahogy egymás mellett ballagunk szótlan
Noémi könyökig érő
Selyem keztyűit lassan lefejti,
Mintha egy titkos ösztön sugallná,
Hogy ide nem illő -
Imádság ez is!...

A sárguló avarban útlan
Elvész, enyész a vezető csapás
S utunkat állja a bolygatatlan,
Százrejtekű, irtatlan erdő,
Szabad hazája kéjnek, szerelemnek,
Szűz pompájában az ősrengeteg!
S pihenni hiv rejtett forrásánál
Cserfa tövében a selymes mohágy,
Perzsa szövetnél mesteribb szövésü,
Királyi trónnál kecsegtetőbb!
S igézetes tagjait lassan, lágyan
Lebocsájtja Noémi
A himes kerevetre
S a mint a könnyű kis úti kalap
Terhét lebontja, széjjel csapódik
Két felé két nehéz,
Csillámos hajfonata
S arcomho' simúl lágyan az egyik,
Mint kedves régi ismerős!
"Noémi!" rebegem halkan esengve,
S szemére, a mint szemem belevillan,
Hamvas ködös fátyol árnyékolódik
S pillája lehúny.
Eltűnik az erdő!
Elsüllyed a világ!
Összecsapódnak fölöttem a lángok!
S kábultan hanyatlik
Noémi ölébe mámoros fejem!...

Ekkor halk zokogás ütődik
Fülembe. Noémi sir,
S midőn könnyes ábrázatáról
Remegő kézzel
Levonom bársonyos, keskeny ujjait,
Fuldokolva...töredezve suttog
S közben idegesen babrál,
Lázas homlokomból
Félresimogatva a kuszált hajat:
- Itt az erdő parancsol! - Hallgatni
Szavára oly könnyű, oly édes
És ellenszegülni ah, oly nehéz!
De lásd...a kocsi vár...
És holnap visszatérünk...
Saját világa
Elzárt, külön keretébe kiki.
Az én világom unott termekben
Unalmas népség, cifra hazugság!
Ó, de mikor e hazugság mégis
Lelk'ismeretünk!...Akarod, hogy
Fülig piruljak vagy sápadozzam.
Mikor estenden a társaság majd
Zamatos mokkát szürcsölgetve
Emberszólással édesiti
A barbár földön termett italt
S célzással...jellel...elejtett szóval
Kivégzik a nő becsületét,
A másét ma s lehet, holnap az enyém!
Akarod reszkessek,
Mert a mit mondhatnának - igaz?
S ne merjek tükrömbe nézni ezentúl
Mert a ki onnan visszatekint rám,
Egy idegen asszony, a kit
Nem ismerek...ismerni nem akarok.
Jer! Jer! Siessünk, fussunk,
Meneküljünk innen...én félek itt...

Fölérzek olykor éjnek éjszakáján
Egy elmosódó kétes pillanatra,
Nem tart tovább egy jelenésnél,
Nem tart tovább egy gondolatnál,
S lehet, hogy ezt az ébredést is
Csak álmodom.
Látom a vadont, látom a sziklát,
Cserfa tövében a selymes mohágyat
S az égből fenn azt a parányi foltot.
Megcsap egy édes illat emléke
S fél-álomban ajkam ismétli lágyan
Mosolyba vesző titkos gyönyörrel:
"Az erdő parancsol, Noémi!
Az erdő parancsol!..."

Kiss József: Drága nyomok

Jelöld, jelöld meg büszke jellel
A boldogságnak utait,
A hol számodra rózsa termett,
S gyönyörrel szinig teli serleg
Kábitó kisértetbe vitt!

Jelölj meg minden helyet, pontot,
Hol édes pihenőd esett,
A napot, órát szedd rovásra...
És bár egymásnak sirját ássa,
Emlékük maradjon veled!

Ha béköszönt az alkonyóra
S csüggedten lüktet sziv és ér -
A messze égbolt nyájas, tiszta,
A búcsúfényt lelked feliszsza
S a régiekhez visszatér:

Ahová egykor zászlód tüzted
Lobogó büszke jel gyanánt:
A drága nyom mind kigyul ujra,
S a sziv mikéntha megifjulna,
Felpezsdül a múlt lágy dalán!...

Kiss József: Epitaphium

Ki anyja keblén porlad itt,
Ne higyjétek, hogy álmodik:
Oly sulyosan nem büntet ég:
Hogy lenn is legyen álma még.

Mélázó ábránd embere:
Költő volt s lant a hangszere,
Álmak honán korlátlan úr -
Most aluszik a troubadour.

Mikor egy árva szál babér
A szivnek kincsekkel felér,
Tavasz van - dal s vágy oly meleg:
Virágért hiába epedt,

S mikorra felkapta nevét
A hir s termett babér elég:
Szivét dér lepte - őszre járt,
Tapsban üdvöt már nem talált.

Sőt jobban fájt a taps talán
Mint a mellőzés hajdanán!...
Most egy neki - ő czélhoz ért -
Akár bogáncs, akár babér!

Kiss József: Fekete és fehér

Fekete fürtökkel
Nagyanyának lenni,
Nem lehet annál szebb,
Én azt hiszem, semmi!

De mégis - egy talán:
Redőkkel a képen
Ifjunak maradni
Ősz hajak diszében!

Kiss József: Lenkének

Örök tavaszba hinnem nem nehéz,
Örök ifjúság álma nem merész!
Ha arcod lángján elrévedezem,
S szép szemedbe vész tekintetem.

Eszembe jutnak amaz ős regék,
Midőn közel volt a földhöz még az ég,
És irigykedő boldog istenek,
Buzgón imádtak földi szépeket.

Öltöttek értük ezer alakot,
Ki felhővé, ki lánggá változott,
Ki aranyesőben, kulcslyukon át
Hóditá meg a földi ideált.

Töprenkedem, sokáig tünődöm
Ha te akkor jársz vala a földön
S valami pogány isten megszeret:
Mily alakban nyeri meg szivedet?

Ó ha én ezt ki birnám fundálni,
Csupán egyet tudnék kivánni:
Hogy bár lejátszott, hálátlan szerep -
Örökre pogány istenné legyek!

Kiss József: Estétől estélig

Templomi ének a XI. századból

Lesi a galamb - hogy tünik a nap -
Istennek árnyát sovárogva este,
Ki-kitekint, minden oly hallgatag.
S választja fészkül isten házát este.
Fel-felsóhajt: Mily lassan mul a nap,
Ó szabadulnék s lenne újra este!
Áraszd, ó isten, ránk malasztodat
S pazar kezekkel adj nekünk ma este.
Lásd, gyermekeid megtörve állanak
Kora hajnaltól, míg leszáll az este -
Könyörülj uram! Hanyatlik a nap
És bontogatja árnyit már az este.

Kiss József: Nápolyi emlék

Leáldozóban volt a nap. Enyészve
Foszlott a köd a nyugvó tengeren
S a fátylát lebbentő messzeségbe
Áhítattal merült tekintetem.

Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:
Ragyogott Nápoly tündér ege rám:
S lelkembe lágyan, lábujjhegyen lépve,
Bevonult a béke harcok után.

Elsüllyedésig megrakodva gályám,
Kidobtam a súlyt: mindent, mi gyötör,
S jöttem üdülni a csodák hazáján,
Hol élni kéj és meghalni gyönyör!

Magambaszívni a balzsamos léget,
Fürödni fényben, látni kék habot,
És megtagadni mind a bölcsességet,
A melyre otthon tanítottatok! -

A Posilipón ért utól az alkony
Kidőlt- bedőlt osteria tövén
S egy ott felejtett mohos gránit-talpon
Csakhamar víg tanyát ütöttem én.

Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben
Egy vén anyó chianti bort hozott,
S jött egy osztrigás - idegenre lesben -
S bizalmasan mellém kuporodott.

Héjas csemegéit rögtönzött torra
Fejteni kezdé és csettengetett:
Rá-rákacsintott bikavér-boromra,
S szóba keverni tett kisérletet.

Nem értém bár, de szava - merő dallam -
Elhalva is még cseng-bongott felém,
A mig szememmel végig sikamlottam
Santa Lucia árbocerdején.

S minél alább merült a láthatáron:
A húnyó nappal mélyebb lett a csend:
Vonzóbb a kép: sejtelmesebb a távol:
S enyhébb, nyugalmasabb szivembe' bent.

Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe
- Mi távolból aggaszt - nem zaklatott:
Miként ha lelkem minden köteléke
Lefoszlott volna egy varázsra ott.

Ó olyan egy voltam e pillanatban
A természettel, mely itt hű barát:
Szint' érezém, hogy szive bennem dobban,
S az én szivem belé enyészik át!

Mosolyogva nyúltam a kristálykehelybe'
A színig megtöltém? Evan, Évoé!
A trónjavesztett régi istenekre!
Kik visszavágyhatnak e táj felé.

S amint ajkaimhoz emelém a kelyhet,
- Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! -
Ím, gyászmenet tart föl a meredeknek,
Megdöbbentő, szokatlan temetés!

Lebbentyűs fehér álarcot viseltek
A minisztránsok és halottvivők.
Egy csöngetett, egy vitte a keresztet
S a többi szökdelt a halott előtt.

A pap egykedvűen lépdegélt, közönnyel
S a füstölőt lóbázta álmosan:
Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,
Mely zavarná a holtat álmiban.

Szép ifju halott volt, a kit temettek.
Bibor nyugágyon vitték szabadon:
Férfias arca fordítva keletnek,
Ugy csüggött a kék mennyboltozaton.

Kezei egymásba kulcsolva lágyan,
Ujjai közt egy üde rózsaszál:
Ily nyájas szinben még soha nem láttam -
Ah, arra Délre szép csak a halál!...

S mikor hozzám elértek, fölemeltem
Magasra a veszteglő serleget:
"Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!
Ki útamat itt véletlen szeged.

Ha számomra is egyszer üt az óra
És fáradt testem megpihenni vágy:
Így szállitsanak engem is nyugvóra
Parti árnyból az alkonypirba át.

Ne kisérjen se zokogás, se ének,
Se sokaság, mely holnap megtagad:
Az örök semmibe úgy sincs kiséret,
Oda minden lény egyedül szakad.

Csak ha úgy akarná a jó szerencse,
Legyen közelbe - ezt kivánom én -
Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,
Mint most e pillanatban az enyém.

Valami elzüllött poéta-lélek,
Ki megszerette a hegy lángborát,
Az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,
S üritse értem búcsúpoharát!"

Kiss József: Betegen

Vigyetek ki a hunyó napsugárra,
Fektessetek arccal napnyugat felé:
Lássam, mint gyúl ki a fenyvesek árnya,
Mielőtt az éjjel végkép elnyelé.

Ne higyjétek, hogy félek tán az éjtől,
Ó de a napot - azt úgy szeretem!
Kivettem részen bőven a sötétből
És sugár csak alig jutott nekem.

Azok a távol kékellő hegyormok...
A fogas bércek...ah, ott szép lehet!
Egy titkos vágy mindig távolba vonzott,
Váltig készültem, hogy majd elmegyek.

Sőt egész éltem nem is volt egyéb tán:
Egy kínos készülődés - semmi több:
És ismeretlen partok délibábján
Most hamarabb, mint hittem, kikötök.

Thalatta! Légy üdvöz, kietlen semmi!
Hullámid moraja már fülembe csap.
Nem az bánt engem, hogy menni kell, menni -
Az fáj csak, hogy dalom is csonkán marad.

Kiss József: Utravaló

Mi földönfutónak a hajlék,
Mi éhezőnek a falat,
Az tépelődő, bús kedélynek
Olykor egy szó, egy gondolat.

Olyan mint mikor gyönge résen
Vadonba hat egy napsugár
S ösvényt mutat a tévelygőnek,
Melyen ismét haza talál.

Kiss József: Erdőn

Erdőn jártunk, eltévedtünk,
Bólintott a lomb felettünk.
Vadgalamb kacagott lesbe,
Szemed az ösvényt kereste,
És egyszer - utolért az este.

Ha még egyszer találkozva,
Sűrű erdő összehozna:
Egyikünk se lenne bamba,
Lomb hiába nem biztatna,
Vadgalamb ki nem kacagna.

Kiss József: Madonna

Hord mindenikünk szivében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja.
Kinek a neved végső sóhaja. -

Az a kit én szivemben őrizek,
Tanuja magam, hogy élt, létezett:

Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el - az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szivet, mely világra hozott,
Engem - az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hívták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet...

Kiss József: Az én imádságom

Mikor ledobta papi biborát
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát
S feloldani a bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb magáért imádkozott.

S im én is, verve zönge kobozon
Az áhitat húrjait lágyan,
Először magamért imádkozom
Mélázó csöndes imádságban.
A költészet magasztos templomom,
Más templomot keveset jártam:
Az ihlet perce a szentélyem,
Hol bűnbocsánat nyilik nékem.

Nem zárt falak mögött kerestelek
Isten atyám! ki szerte lakol
A mindenségben, hol naprendszerek
Örök sürgése zúg-zakatol:
Ó de mégis mindenek felett
Művész lelkében nyilatkozol,
Erőd egy részét adván neki,
Versengve véled teremteni!

Megettem, uram, kenyerem javát
A rögös pályán izzadtam, fáztam:
Ízleltem az ifjuság mámorát
S mind ami szép e bohó lázban:
Lelkem nagy eszmék lángja járta át
S don-Quichotteként értük csatáztam:
Jó volt, szép volt, vele beérem,
S ifjuságom vissza nem kérem.

Mit kérjek hát? Hatalmat? hirnevet?
Fürödni napjuk sugarába?
Vagy gazdagságot, tenger kincseket,
Min lelkét vesziti annyi kába?
A boldogsághoz melyik út vezet?
Töprenkedem, de mind hiába!
Fantóm ez is, perc ellegyinti
S szemtől szembe nem látta - senki.

Egyszer egy király bölcsességet kért,
Hogy beláthasson mult s jövőbe,
S mikor pályája delelőre ért,
Rámondta ah, hogy minden dőre!
Rajongtam volna ifjan tán ezért,
De most nem kérek már belőle:
Félnék, hogy én is akként járok,
Mint ős időn fölkent királyod!

Nincs nagyravágyás bennem, ó uram!
Hogy tündököljek magas polcon,
Könnyű kedéllyel, játszi gondtalan
Viselem én koldus-darócom.
Madárként, melynek két hazája van,
Álom s való közt himbálódzom -
Agyagot gyúrni mesterségem:
A többihez mi közöm nékem?

Te tudod, mikor adj esőt, harmatot
S mozditsa szél a poshadt léget,
S a szív redői közt te olvasod
A vergődést és a kétséget.
Te adsz örömet, te adsz bánatot
S eloszlatod a sötétséget:
Minek kérni, Uram!, tetőled,
Hisz vágyaink is tőled jőnek.

Ó vágyat adj, hatalmas szenvedélyt!
Mely tespedés-haláltól óvjon,
Ki lángolt, tévedt, vivódott - az élt,
Bár álerény rá gáncsot szórjon.
Ne vesztegeljek lomha túzokként,
Ó de repüljek mint a sólyom!
S haragod hangját kölcsönözd nekem,
Hogy dalom, ha kell, mennydörgés legyen!

Kiss József: Panaszos virág

Panaszos virág!...Ó miért
Irígylitek úgy tőlem!
Hisz érte annyit szenvedék,
Küzködtem és törődtem.

Mig eljuthaték oda hol
A hir virága terem:
Im megvénültem! - Már őszbe
Csavarodik a fejem.

S az a titkos légi áram,
Melynek a madár enged
Borongó ősszel - ó, érzem,
Felém is már legyintett! -

Mint közlegény, kit elkerült
A csaták édes bére,
S vén korára jut csak szerény
Kis kereszt hős mellére:

Simogatja, tapogatja,
Örül is meg szomorú -
Úgy vagyok én e virággal:
Szorit ez a koszorú!

Nincs hát mért megpanaszolni,
Ah, hisz az ősz nem tavasz,
S üde bár a virág szine,
De illatja már nem az!

Kiss József: Lepereg az óra...

Lepereg az óra,
Elillan az élet,
Alig hogy indultam
Már a révbe érek.

Őszbe csavarodik
Lassan hajam szála
S kopárabb lesz egyre
Előttem a pálya.

Régi kötelékek
Engednek lazultan,
El-elmaradoznak,
A kikkel indultam.

Rokonok, barátok
A szívemhez forrva
Kidőltek az évek
Folyamában sorra.

Ha hátra tekintek,
Egész fejfa-erdő
Meredezik reám,
Felhőként sötétlő.

S ha szemem sugára
A jövőbe téved,
Saját sirhantomnak
Árnyéka kisértget.

Őszi szelek járnak,
Vetik már az ágyat.
Temessük el, szivem,
Az elkésett vágyat!

Kiss József: Daphnis és Chloe

Ó szép idők! ó boldog álom!
Virág nyitott a száraz ágon,
Rege lakott minden berekben,
Éltünk multban, éltünk jelenben.
Mit költő alkot, szobrász farag:
Uj életet nyert szemünk alatt.
A megfoghatlan volt - világos!
- Ó ifjuság, be szép varázsod!...

Száraz lanár vezetett át a
Virgil bűvös, rózsás honába.
Küzdtünk a hőssel - buktunk vele -
S diadallal volt lelkünk tele.
Virágos halmon pásztornéphe',
Daphnis, Chloe gyermeteg kéjjel
Koszorut font - és tépett széjjel.
Szerelmi dallal fel-felváltva
Találó mese vigan járta,
Csók volt a díj és - jó istenem! -
Mint csüggtem és mind e képeken!

Oda van, vége! - A történet,
A rege más nyelven beszélnek.
Hallgat a szív, mint halott ajka,
Ah, és az ész szomoru dajka.
Daphnis cvikkert hord orra felett,
Chloe sétahangversenybe megy:
Találkoznak - mama kivánja,
Hon lebzsel még féltucat lánya.
Chloe sipeg - szemérmes halkan,
Daphnis hápog: drága kisasszony!
A mamának percre dolga akad -
S dalomnak jobb, ha vége szakad.

Kiss József: A nászbokréta

A nászbokréta elhervadófélben
Homálynak, csöndnek súg titkos regét,
Ölemben tartom ifju feleségem,
S csókolom ajkát, homlokát, szemét.

Ajkunkra szó elvétve csak ha lebben,
Mint mély álmában a madár ha szól.
"Soh'sem hallottam még papolni szebben". -
"Én mit se hallék!" - súgja válaszul.

"És mily fényes volt a nászkiséret!
Ó mennyi nép, hány csillogó fogat!" -
És két kezemben forró könnyet érzek:
"Én egyedül csak téged láttalak!"

Kiss József: Szerelemvágy

Utcáról-utcára őgyelegni tétlen:
Ez az én legédesb, legszebb kedvtelésem.
A sürgés, a robaj, a tömeg gyors árja
Kápráztat, elmerit édes andalgásba.

Mikéntha zöldellő hegyormokon járva,
Kéjjel hallgatódznám a malomzúgásra,
Mely alant kelepel, csitteg-csattog lágyan -
Ugy érzem magamat a tömeg zajában.

Szivemben tavasz van, dal s virággal áldott,
A költészet fényes, csodás halmán állok.
A tömeg közepett vagyok messze tőle,
Mintha csak álmodnám, álmodnám felőle.

És lelkem oly nyugodt, mint tó vihar után
Csak olykor-olykor, ha egy édes arcu lyány
Vetődik utamba, kezd szivem remegni:
- Volna szeretőm, hej! be tudnám szeretni!

Kiss József: Krisztus

A szent Kálvária tövében,
A völgybe' mélyen,
Kis zsúpfedett ház csöndje nékem
Most menedékem.
Ha kél a hajnal, arcán rózsafátyol,
Felém ragyog a fényes glóriából
A mi urunk Jézus Krisztus.

Együgyü sziv s vágyó ihlettel,
Kontár ecsettel,
Falusi piktor remekelt régen
Ezen a képen.
Dér, zápor lemosta róla a színt,
De szeme él, jósága rám tekint
A mi urunk Jézus Krisztus.

Ó mi boldog is vagy te itten,
Kiszenvedett isten!
A lét zajából ide nem hat
Csak dal és illat.
A csapkodó árnak erre nincs utja,
És elhal a jaj, mire ide jutna...
Ó mi urunk Jézus Krisztus!

Ahol én jártam, a világ, lásd,
Be más ott, be más!
De mért is szólok erről néked?
Te jól ismered!
Pharizeus - mint régen - van most is elég
A nép üvölt...Pilátus mossa kezét...
Ó mi urunk Jézus Krisztus!

S mely űzött kínra, kínhalálra:
Még egyre járja
Az ős nyomorról a régi dal!
S késik a vihar,
Megifjítni a satnya mindenséget:
Nyomor, gyülölség mikor ér már véget?
Ó mi urunk Jézus Krisztus!

Kiss József: De profundis

I.

Még biborpír futja el arcát
Sikamlós szónak hallatán,
Még igaz láng ég szép szemében
És igaz csók ég ajakán.

Pihegő keble nem hazugság,
Nem művészet a kéj heve,
És teste lázas vonaglása
Egy istent megőrjítene.

Még nincs eloltva az édes szomj,
A serleg még telisteli,
S a mámor rózsaszin varázsa
Föleszmélni nem engedi.

Már ragyog büszke szépségében,
Még eseng szerelem után,
S még nem tudja, hogy el van veszve
A boldogtalan szép leány!

II.

Szegény vak fiú veri a zongorát,
A hangszer édes, ábrándos hangot ád.

De vad bacchanalba vesznek hangjai.
Ábrándos dalra itt ki hallgatna, ki?

Tikkasztó a lég - fűszeres a pára,
Elfonnyad tőle a kéjek leánya.

Hajrá, föl táncra! vad énekre, dalra!
Virághervadás nagy ünnepe van ma.

Sugár, karcsu derék hajlik csábosan,
Alak alak után ingerlőn suhan.

Uszály föllebben, lepel elsikamlik,
Taps-zápor, kacaj kavarogva zajlik.

S kinek átjátszik sötét világába
Az őrült mámor kábitó varázsa.

Mig egész lényét hevület futja át:
Szegény vak! egyre veri a zongorát.

III.

A mámor rózsás kertiben-e?
Tiltott gyönyör tündértaván?
Mit tudom, hol? Mit tudom merre?
Találkoztak és szerelemre
Gyúlt a szép, de bűnös leány.

A férfinak volt mázas szója,
Tán egyebe sem - úgy lehet:
S első édes találkozóra
Ébredt a lány szörnyű valóra,
Megtudta, ah! hogy - elveszett.

IV.

Liza mi lelt? Liza mi bánt?
Ejts, gyermekem, egy szót.
Szabassak új selyemruhát?
Hivassam a szabót?

Akarsz kocsizni? - Fogatok.
Csapjunk-e bált ma? - Jó.
Szerén, Malvin kisasszonyok,
Nézzék csak, a bohó!...

Eltemeti fejét s zokog
Kinos-keservesen.
Szerén, Malvin kisasszonyok
Kacagják csendesen.

V.

Mi kell? Mi bántja? Mire vágyik?
Irgalmas halál! te tudod.
Ha lecsukhatná szempilláit
S hihetné, hogy csak álmodott!

Hogy álom volt a kurta mámor,
Melyre undorral visszanéz.
Ifjuság, élet, közel s távol,
Hogy álom, álom az egész.

Ó csak egy ne! Ne legyen álom
Az ifju képe, kit szeret
Ez édes-kinos boldogságtól
Egy világért nem válna meg.

Elsüllyedne nagy szégyenében,
Ha ráveti tekintetét,
És e nélkül ah, érzi mélyen,
A nagy mindenség oly setét.

Ott ül mogorva némaságban
A neszfogó lágy szőnyegen,
Körötte kéjes félhomály van
S ő nézi, nézi mereven.

Szétomló fürtit öntudatlan
Borzolja puha kis keze,
S lelkén mint álom halkan, halkan
Átsuhan egész élete.

Egy hánytvetett, eltiprott élet,
Mit számon nem kért senkise,
És örök egyedüliségnek
Bús árnya, átka födi be.

Levél, mely elszakadt az ágtól
És ág és levél elveszett -
Ó egyformák mind, mind e százszor
Elsóhajtott történetek!...

Mi ejtett tőrbe? azt nem kérdik.
Élvvágy vagy éhség - egyre megy!
Bukj' el végképp - ha buktál félig,
A tiltó kard már ott lebeg.

S a cherub dörgi: vissza, vissza!...
...A lányka fölállt csöndesen:
"Szerelmem hű, önzetlen, tiszta -
És én a harcot fölveszem!"

VI.

Követő árnyad
Akarok lenni,
Ellesem vágyad
Névtelenül.
Ne kössön semmi!
Szolgálód lenni
Vágyom egyedül.

Gázolj el engem,
Mert én szeretlek.
Eltiprott lelkem
Úgy is megáld:
Viszontszerelmet
Tőled nem esdek -
Adj, ó adj halált!

Élet és mámor
Nekem mit érnek!
Átkozlak százszor,
Balvégzetem:
Ne gúnyolj...érted
A vezeklésnek
Kinját szenvedem.

VII.

Letépte magáról a bársony cafrangot,
A vérdíjas ékszert messze dobá:
Suhanva mint árnyék, falhosszant sikamlott,
Nem tudva, nem kérdve: merre, hová?

Pillái ernyőjét félénken emelte
És dac ragyogott alóluk elé,
Tétova léptit egy eszme vezette
Tisztább világok ábrándja felé.

Zilálva kapott a dülő szél hajába
A végtelen utcák tömkelegén,
És messze mögötte maradt el a lárma,
És messze maradt a pompa, a fény.

Aléltan vonult meg egy kapu mélyébe,
S álom s árnyék védte a rejtezőt,
Csillag után csillag lopódzott az égre, -
Vaj' lesz-e csillag, mely kisérje őt?

VIII.

Ó bájos, édes, ind legenda!
Mahadő
Földre jő
S tűzön át,
Lángon át
Gyarló nőt
Égbe vált:
Csak Indiákon eshetett a'!
Csak virágisten lehetett a'!

Ha napjainkban földre szállna
Mahadő
Lelne ő
- Úgy mint rég -
Ma is még
Sárba lenn
Égi fényt:
De fényes arca gyászra válna,
Tán gyönge volna, hogy megváltsa!

IX.

Ében haja selymét hajdan rózsa, ámbra
Tette illatossá - most füst, széngőz járja.
Mit ingerlőbbé tőn bodor csipke habja,
Vállai hamvát most daróc takarja.
Parányi lábait - férfiak vesztője! -
Bújtatja formátlan, otromba cipőbe!
Két keze, két karja - gyönyörök tanyája -
Most etető lúggal a padlót sikálja.
Puha gyönge bőrét hagyja önszántából,
Hogy fújja szél, marja fagy és mossa zápor.
S a mint lépcsőn le-fel vonszol súlyos terhet,
Meggörnyed alatta a sylphidi termet.
Istenkisértés a mindennapi dolga,
Testet-lelket ölő - de nem panaszolja!
Tűr méltatlan bánást, gáncsot és szidalmat,
Megpirító célzást, orgyilkos gúnyt - s hallgat.
Ál-erény tapossa: elszorúl a jajtúl,
Vonaglik a lelke s mégis - föl nem jajdul!...
Csak mikor a fáradt, halk éjfél leszállott,
S a végtelen űrből miriád világok
Fényüszköt dobnak a végtelen sötétbe:
Szivárog szomorún könyre-köny szemébe.
Aki a csillagok pályáját kimérte,
Tudja: nem magáért hull a könye, de érette,
Kit fényövvel övez kinban fogant vágya:
S mikor kimerülten dűl a kemény ágyra
S szemhéját lefogja az álom lágy moha
Lemondást rebegnek ajki: "Soha! Soha!"

X.

Mi bajod, Liza? - Arcod oly sápadt,
Szemeid lángja elhaló, bágyadt,
Lépted oly ingó, mint szélben az ág...
Hová cipelnéd a terhet odább?
Vigyázz!...Leroskadsz itt a lépcsőfokon.
Kórházba, Liza!
Kórházba, Liza!
Az végzeted s az emberi irgalom.

Reszketsz a komor éjféli képtől?
A hideg, rideg ápoló kéztől?
Nem, nem! Nem attól!...Más az, mi aggaszt:
Elárulhatná egy szód, egy hang azt,
Mi büszkén emel és ismét porba nyom...
Kórházba, Liza!
Kórházba, Liza!
Az végzeted s az emberi irgalom.

Meghalni vágynál?...Küzködők álma!...
Ha rajtunk ah, s nem az égen állna.
Meghalni könnyü - de az ut, az ut,
Mely a nyugasztó csöndes révbe fut,
Hej, soknak oly nehéz, keserü nagyon...
Kórházba, Liza!
Kórházba, Liza!
Az végzeted s az emberi irgalom.

Minek habozni? És késni minek?
Homlokod izzó s hogy ráz a hideg?
Ki nem kerülöd, lásd, nincs arra mód!
Kiépülsz...otthagyod...s elébb utóbb
Megint csak oda jutsz, oda egy napon:
Kórházba, Liza!
Kórházba, Liza!
Az végzeted s az emberi irgalom.

XI.

S a vége? Tán nincs is. És ha van:
Jobb lenne tán el se mondanom.
Egy este - őszi est volt - száraz,
Hideg szél söpré az utcákat.
A légszesz kékes félhold-lángja
Szokatlan fényesen világla.
Az ég derült, - az utca sarka
Egymásba rontó néptől tarka.
Divat még nincs - csak szines képen,
Monaszterly Párisból épen
Most hozza, - mint tavaszt a fecske:
De egy-egy finnyásabb kezecske
A "season"-t siettetni vélve,
- Mi más sarkallná ily merényre? -
Már karmantyúba bújt: s a téli
Kabát (a dandy még kiméli)
Sürűbben feketéllik egyre,
Miként ha felhő ereszkedne:
Egy este hát - mi haszna huznám? -
Látták Lizát a Váci-utcán.

Lassan, mélázva lépdelt végig,
Vagy botorkált - mikéntha léptit
Súlyos bilincsek korlátoznák,
Vagy mintha drága "isten hozzád"
Hangjára hátra figyelmezne,
Elkóborogva messze, messze...
Kissé kopottas...rongyos...tépett...
Mit keres itt? - Nyilván eltévedt.
Ah a kétségb'esés oly bamba:
Jött úgy, hogy maga sem akarta.
Még mindig szép, de más egészen:
Egy idyll téli szinezésben.
A vig daleszme mollra írva,
Virág, mely emlékeztet sírra.

Igy látták őt - ő mit se látott.
De mégis...sarkon...ott megállott
Egy kirakat előtt és nézte - -
Nem Kashmir selyme, Körmöc érce,
Nem Brüsszel pókháló varázsa,
(Mely annyi üdvnek sírját ássa!)
Sem szőrme bolyhos, - köntös télre,
(Pedig hej az is de ráférne!)
Mindezekből így semmi, semmi
Nem tudná őt most érdekelni!
A hol megállt: az ablakráma
Neki tündéribb panoráma.
Sugár palackok tornyosodva
- Fejük ezüst, mint Alpes orma -
Merengve néznek le a mélybe
Hús-halmok, hegyek tömegére.
Itt fölszelt sódar bibor-bársony,
Amott piruló malac nyárson,
Aranyós tón halszörnyek úszva,
Kenyér ropogós rózsadúccal,
Inyencnek őzcomb, vadkan, fácány,
Éhesnek százszor bűvös látvány -
Ezer egy éj tündérmeséi!...

S a szegény nő ott áll és nézi.
Előre hajlik öntudatlan,
Hogy a csodát láthassa jobban.
Ó ha ki ezt a nézést látná:
Lelkébe furakodnék váddá,
Kisértené, tépné, ébren, alva,
Nem izlenék többé falatja.
Kialvó fény volt még csak nyomban
S im hirtelen most lángra lobban,
És lángja fokozódik lázzá,
Miként ha tüzét pokol szitná.
A szem fehérre nő, kitágul
Sorvasztó, tépő, maró vágytul.
Ki féllábbal már túl a réven:
Haldokló néz így végpercében,
Midőn a lét összes keserve
Kimered egy dúlt tekintetbe',
Hol egy sugárba együvé foly
Fohász és kárhozat és téboly.
Ó mindez megvan e szemekben,
De még százszorta rémesebben.
Ó irtózat! nevezni néven:
Im itt ez asszony meghal éhen
S körötte járnak, kelnek, élnek,
Hajhásznak örömet és élvet!

Csak áll, csak néz...Maróbb szél támad,
Nekiesik gyér foszlányának,
Fejkendőjét nyakába tolja
Megoldott fürtit szétborzolja.
S ő csak áll, néz, hajol előbbre,
Vonja a csalkép bűverője
Közelb, közelb...Forró lehétül
A hideg kristály elsötétül
És sürü gyöngyök fátyolt szőnek
Irígy lapján az ellenzőnek,
Hogy ijedten kap a szemébe',
Nem annak veszett-é el fénye?
Nem arra sűrüdött-e hályog,
Elfödni e boldog világot?...

És most - mi volt ez?...A vad orvul
Így tör zsákmányra a bokorbul,
Miként e kar, a dermedt, lankadt,
Most nekilendül az ablaknak.
- Ha bezuzná! - Egek, mily eszme!
Ah, úgy is, akkor is elveszne.
Tolvaj, tolvaj!...Már szinte hallja,
Hogy űzik, hajtják vad robajjal
Saroktól sarkig, térről térre,
Elébe mint kerülnek végre.
A törvényszolga mint faggatja...
És - gyáván összecsuklik karja.
Csak ujja simul végig lengén
A ráma homályos üvegjén
Törülgeti, babrálva hosszan...
És olykor ajka meg-megmoccan
Önkénytelen - elandalodva -
Mint csecsemőé, mikor anyja
Emlőit álmában majszolja...

S ím jő egy úr - már kissé éltes,
Külsője elegáns és ékes.
Billegve járdal...Térdcsuklója
Miként ha pántlikából volna.
Ahova lép, száz illat terjed
Tán fölszagolt egy egész kertet?
Egyszerre néz előre, hátra,
S meg nem botlik - csodák csodája!
Egy pillantással méri végig
Az aszfalt tündéri vidékit,
S minden szép nő s minden kirakat
Neki tüstént szemébe akad.
Ő itt az úr...ez birodalma!
Hon van - akár az utca-szalma.
S ím fordul balra, fordul jobbra
S az éhség, inség néma szobra
Előtt megáll műértő képpel -
Vizsgálva monoklis szemével.
E szem...ez alkat...e vonások...
E szituáció! - Világos!
Ily arccal csak az erény szenved.
A bűn viselne bársonyt, selymet!
Hm! - Sejté: ma kalandja lészen -
Egy asszony, aki meghal éhen -
Minő szerencse!...Milyen haut goút!
Most hirtelen hozzája fordul -
Egy szó...elég, a nőt megrázni...

És Liza nem birt ellenállni.

Kiss József: Egy ref. lelkész emlékezete

Te is ledőltél hát nyugodni -
Egy bölcscsel ismét kevesebb.
Halálodról a hirt olvasva,
Kezemben ím a lap remeg.
Majd páros köny gördül orcámra:
A gyász és önvád ikrei -
Hogy - gyermekkorom ősz barátja,
El tudtalak felejteni!

Lelkemben, mint varázsütésre,
Egy tűnt világ csodája kél,
És tisztes arcod ujra éled
Neved komor betüinél.
Te ősz fejeddel: én szeghajjal
A célnál te: indulva én -
Oly vonzó e kép, mit a távol
Mint oszló ködöt hajt felém.

- A felvég szélső háza paplak,
Környéke árnyas, illatos: -
Mi távol az Alvégen laktunk
A korcsmaházban, mely zajos.
Anyám ünneplőt ölte rám és
Az útra egy csókot adott,
Intvén, hogy emberségtudással
Kezeljem majd a - kalapot.

És mentem büszkén, mint a sajka
Virágos part közt szabadon,
Szivemben tarka gyermekábránd
És üde tavasz arcomon.
A nagy utcán haladva végig,
Gyakran repültek gúny s kövek:
"Nézzétek csak, hogy milyen kényes
És cifra a zsidó gyerek!"

Ismertek a falu kutyái:
Usziták bár, de hasztalan!
Megnyaldosák kis kezeimet
És hagytak menni utamon.
A tiszteletesék Vidáma
Farkat csóvált s ugrándozott,
Midőn hajóm, sok vészt leküzdve,
A csendes révbe befutott.

Ó csendes rév! ó békés hajlék!
A Felvégen hársfák alatt!
Mig kő kövön marad faladból,
A fecskék el ne hagyjanak!
Kis fecskéd voltam én is egykor,
Lelkem szárnyakra itt kapott,
A vén sas elvitt oda, hol az
Örök hajnal, a hir ragyog.

A könyves szoba rejtekében
Csodás, igéző volt a lég:
Pálmák hajlongtak, cédrus lengett
S a mirrha úgy illatozék.
Távolban Jefta lánya zengte
És sirt a táj hattyúdalán...
- Folyt, folyt a szó az ősz pap ajkin
S szivemben kép kelt kép után.

Makabi harca, Zrinyi vége,
A győzelem és a halál:
Szavánál magasabb nemtőre
Tudom, hogy sohasem talál.
A prófétákról hogyha szólott,
Előttem állt a mintakép:
Kék égbe nyúló havas hegycsúcs,
Min a nap végsugára ég.

A tiszteletes nagy asszonyom
Meg künn a tornácon lesett
Fehér cipóval, nyájas arccal,
Mint a testté vált szeretet.
Majd közbefogva, mint nagy embert,
Kikisértek a kapuig,
És mondták százszor, hogy anyámat
(A korcsmárosnét!) tisztelik.

Ó jó anyám, minő örömmel
Fogadtad szived gyermekét!
Midőn lengetve kölcsönkönyvem,
Kitárt karodba sieték.
Lihegve, lángzó arccal értem
Kalandim elbeszélleni,
De hallgaték a bántalmakról -
Ó, mert ez fájt volna neki!

Vaj' áll még az alvégi csárda?
És zajos-e, mint egykoron?
A paplakban hogy foly az élet?
Virít a hárs az udvaron?
Oly jók, szelidek a kutyák még?
Dobálnak-é a gyermekek?
S a bakter a zsidókat most is
Az orrukról ismeri meg?

Ha most betérnék kis falunkba
Sok hosszu, kinos év után,
A megviselt, üzött vándorban
Egy lélek sem ismerne rám.
A korcsmárosné alszik régen,
Ágyát az irgalom veté:
Nehány arasz a temetőszélen -
Jól alszik ott a zsidóné!

Te mondtál áldást sirhalmára,
megáldom érte nyughelyed:
Hogy legyen álmod, jó öreg te!
Oly csöndes, mint volt életed,
Bár elfeledhetélek eddig.
Ezentúl képed fennragyog:
A harcban elvesztem az élőt,
De a halott - kisérni fog!