Kínai költők versei bejegyzései 
Ven Ji-To: Tanúság
Nem hazudok nektek, nem költő vagyok,
szeretem bár szilárdságukért a fehér köveket,
a fenyők zöld színét, a végtelen tengereket,
a fényt, mit a nap a varjak hátára dob,
ha szövik már a denevérek az alkonyatot.
Mondtam már, szeretem a hősöket, a magas hegyvidéket,
a könnyű sárgától a sötét bronzig mind a krizantémumot.
S tudjátok, hogy keserű teán élek.
De van egy másik énem.
A gondolataim. Mint legyek
nyüzsögnek piszokban, szeméten.
Attól rettegjetek.
/Ford.: Illyés Gyula/
Aj Csing: Mosoly
Nem hiszek én a régészeknek.
Ezredévek múltán valamelyikük
ember-nem-lakta partokon, ha
régi dicsőségű romok közt
száraz csontot talál,
az én csontvázamból egy kis darabkát,
hogy fogja tudni, hogy e csontot
a huszadik század lángja marta le?
Ki találhatná meg a föld alatt
a könnyeket, miket a vértanúk
sírtak rettentő kínjaikban?
Dőltek könnyek
ezernyi zord vasrács miatt, noha
nyitásukhoz egyetlenegy kulcs kellett.
Ó hány s hány hős próbálta megszerezni
s hullt el a börtönőrök
tüzétől s golyós fegyverétől?
Ha megtalálna csak egy csöppet
e könnyekből s ha vánkosára tenné,
tündöklene az, fényesebben
mint tengerek mélyéből felhozott gyöngy,
az idők teljéig ragyogna.
Mert nem feszítettünk-e föl
valahányan saját korunkra?
És e keresztnek
kínja nem enyhébb
mint a Názáretbelié.
Ellenségeinknek keze
töviskoronát tett fejünkre.
A megkínzott, a sápadt homlok
lecsurranó fekete vére
írta volna, nem tudta végig írni
szívünk haragját s bánatát.
A valóság az,
hogy várnivalónk, persze semmi.
Szeretnénk mégis, hogyha egyszer
bennünket is fölidéznének
az emberek, mint óriás
szörnyekkel küzdőtt ősapáinkat.
Meglebben tán majd arcukon
egy csöndes, egy hálás mosoly.
Ezért a lenge mosolyért
kész örömest
adom oda az életemet.
/Ford.: Illyés Gyula/
Aj Csing: Tavasz
Tavaszi világ!
Lunghuában minden őszibarackfa csupa virág.
Virágzanak a hosszú éjeken át,
a véres éjeken át,
a csillagtalan éjeken át
a szeles éjeken át, melyeket át-
zokogják az özvegyek és az anyák.
Óh, de ez a vén Föld! Csupa éhség
s szomjúság, - mint vérengző vadállat
hörpöli az ifjúságnak,
a dacolni-merőnek a vérét.
És ez a vér, ez a vér,
ha eltel végül a tél,
ha elmúlnak a jegek s havak,
s fájó nagy várakozások után,
egy legendás éjszakán,
egy vad-fekete keleti éjszakán
ez a vér virágbimbóként kifakad
s tavaszába borítja a dombokat.
Kérditek: ki küldi a tavasz időt?
Megmondom: a város végi temetők.
/Ford.: Illyés Gyula/
A dalok könyvéből: Sárga madár
Sárga madár, sárga madár,
ne települj élő fára.
Ne csipdess a gabonánkba.
Nem ad nekünk senki itt egy
szem kölest sem vacsorára.
Visszamegyünk, visszatérünk,
vissza is a mi hazánkba.
Sárga madár, sárga madár,
az eperfára ne repdess,
a kölesünkből se csipdess.
Idegen a mi szavunk itt,
senki ránk itt nem figyelmez.
Visszamegyünk, visszatérünk,
vissza is a mieinkhez.
Sárga madár, sárga madár,
a tölgyfa ágán se csapdoss,
köles-ocsúnkból se kapdoss.
Bennünket itt senki nem hí
se meghálni, se asztalhoz.
Visszamegyünk, visszatérünk,
vissza a mi atyáinkhoz.
/Ford.: Illyés Gyula/
A dalok könyvéből: Szobában cirpel a tücsök
Szobában cirpel a tücsök.
Az esztendőnek vége már.
Ha nem vagyunk is boldogok,
a nap, a hónap csak lejár.
Ne rúgj ki a hámból nagyon,
de gondold még is meg, mi vár.
Vigadj, ha van rá alkalom -
a bölcs embert nem éri kár.
Szobában cirpel a tücsök.
Az évnek is bealkonyul.
Ha nem vagyunk is boldogok,
a nap, a hónap csak lemúl.
Ne rúgj ki a mámból nagyon,
de gondold meg, nincs semmi új -
Vigadj, ha van rá alkalom:
a bölcs ember sosem busul.
Szobában cirpel a tücsök.
Harckocsik nem robajlanak.
Ha nem vagyunk is boldogok,
a nap, a hónap elhalad.
Ne rúgj ki a hámból nagyon,
bár a sír mindent betemet.
Vigadj, ha van rá alkalom -
a bölcs ember sosem fecseg.
/Ford.: Illyés Gyula/
Han Vu császár: Dal az őszi szélről
Fölkel az őszi szél, fehér fölleg röpül,
fű tör, lomb hull, vadlúd kiált Észak felül.
Nyit az orchidea, krizantém illata lebeg.
Szépemen jár eszem, kit sose feledek.
Átkél a Fen-folyón gályám: mint az eke
hasítja a fehér habokat kétfele.
Dob döng, furulya szól, nótát fú a legénység,
de az öröm csúcsán elém szökken a rémkép:
hamar elszáll a szép kor, jő nyomába a vénség.
/Ford.: Illyés Gyula/
Névtelen kínai költő: Régi dal
Patak-vízben lótuszt szedek:
a lápban orchidea díszeleg.
Szedem, de kinek adjam, mikor oly
messze van,
kit szívből szeretek?
El-elnézek hazám felé.
Ott ér az út az ég elé.
Összeforrt szív, különlakás,
a nagyobb kín vajon kié?
/Ford.: Illyés Gyula/
Liu-Csen: Fenyő
A hegytetőn fenyő mered,
A völgyben zúgnak a szelek,
tombolnak irgalmatlanul.
Attól a fa csak izmosul!
A fagy s a jégcsap is kegyetlen.
Évenként mégis mind egyenesebben
- mit is tehet az ilyen jellem? -
áll a fenyő a förgetegben!
/Ford.: Illyés Gyula/
Cao-Cse: A szép leány
Szerény, kecses, milyen szép ez a lány.
Szed az úton eperfalevelet.
Telik a véka. Most itt, most amott
rezeg egy kis ág feje felett.
Felnyúlt karján a ruha visszahull.
Fején aranyos hajtűk és csatok.
Fehér csuklóján arany karperec.
Övén sirály-kék drágakő ragyog.
Fényes gyöngyök jade-színű nyakán
és egy zöld kő a korallok között.
Selyemruháját lengeti a szél,
lebegteti a könnyű kis kötőt.
A pillantása perzsel. Ajkain
- ha dúdol -orchidea lehe száll.
"Megállj!"-t int a kocsisnak az utas,
s elfeled enni, aki itt megáll.
Megkérdezem a szép lányt, hol lakik.
"A Déli Falnál" - szól a felelet.
Leány-szobája az utcára néz,
a bejárat két kapun át vezet.
Arca sugárzik, mint reggel a nap.
"Beh szép!" - nem győzik dicsérni: -" Beh szép!"
Hogy nem kommendálták még senkihez!
Hogy senki meg nem kérte még kezét!
A tisztesség a fő dolog neki.
Férfinál az meg ritka adomány.
Nyelvén sok ember hordja, de csak ott. -
Találgatják, mire vár ez a lány?
Ül szobájában. Évre év telik.
Hallja csak az éj nagy epedéseit.
/Ford.: Illyés Gyula/
Sen Jüe: Emlék
Emlékszem rá, milyen törékeny
mód ült a függöny kis körében,
négy-öt rövidke dalát fújva,
rá-ráütve halkan a húrra.
Arcáról folyton mosolygás szólt,
még haragja is csupa báj volt.
Végül is lefekszik az ember.
Én levetkőzöm. De ő nem mer.
Köntöse övét csak megoldja,
de hogy csinálja, hogy ledobja?
És félelmében, hogy meglátják,
mind kerülgeti csak a lámpát.
/Ford.: Illyés Gyula/
Hszie Tiao: Küldemény
Lement a nap. Ül a házablakban
szép hajadon kipirosítottan.
Nem varr már, csak gyönyörködik némán,
a kiszabott szép selyem anyagban.
Szitakötő fű között libeg
fényes bogár virágon zizeg.
Gondolatát bár e pici szárnyak
elvinnék ahhoz, akit szeret!
/Ford.: Illyés Gyula/
Jang császár: Virágok és holdfény a tavaszi folyón
Ma itt a folyó sima és nyugodt,
s a bimbó mind, mind ma szirmot nyitott.
Megy a hold a vízzel, de a dagály
visszahoz minden csillagot.
/Ford.: Illyés Gyula/
Meng Hao-Zsan: Tavaszi hajnal
Tavaszi álmomban átaludtalak, hajnal!
S most tele a környék madártollal, hanggal.
Éjszaka vad vihar dühöngött dörögve,
de ki veszi számba, hány virág törött le?
/Ford.: Illyés Gyula/
Li Taj-Po: Baráti éjszakázás
A vén bánatokat lemosni
kell kancsót ezret inni bort.
Most derül ki, a tiszta szó mi!
Az alvást eltiltja a hold.
Részegnek a vén föld az ágya,
paplana a mennyei bolt.
/Ford.: Illyés Gyula/
Li Taj-Po: Honvágy
Ágyam előtt hó! Hogy került oda?
Uton vagyok. Fázom. Hol ez a szoba?
A holdra nézek, majd fejem leejtve,
rád gondolok, kiskorom otthona.
/Ford.: Illyés Gyula/
Li Sang-Jin: Reggeli ébredés
A szél könnyű, a harmat napsugaras.
A málinkó folyvást fütyül.
Egyedül lépek ki függönyöm mögül.
Kinek oly sürgős ez a tavasz?
/Ford.: Illyés Gyula/
Lu Ju: Alkalmi sorok
Ebből az ötven évből semmi sem maradt.
Unom nézni a bronztükörben fehér hajamat.
Egynéhány jóbarát s az őszibarackvirág követ az éveken
keresztül.
Féltem őket is az őszi szelektül!
/Ford.: Illyés Gyula/
Lej Csen: Locsog a tó
Locsog a tó, sás szegi partjait,
villog fénye rajta a lebukó napnak.
Bivalya hátán a kis csordás hazabaktat.
Furulyázik, maga sem tudja, mit.
/Ford.: Illyés Gyula/
Cao Csung-Csi: Ja Csingnek
Házam a tengerparton áll.
A tied fönt a folyó mellett.
A könnyet, melyet érted ejtek,
odáig viszi a dagály.
/Ford.: Illyés Gyula/
Li Csing-Csao: Egyedül
Banánfát ültettem ablakaim alá.
Csupa árnyék az udvarom,
csupa árnyék az udvarom.
Levelük meg-megbámulom:
nyílik-zsugorul, mint a szív, ha fáj.
Harmadnapos eső, vánkosomra dűlök.
Hull szomorúan csöppre csöpp,
hull szomorúan csöppre csöpp.
Ez a magány úgy meggyötört,
ahhoz sem érzek már erőt,
hogy állva hallgassam, hogyan csöpög.
/Ford.: Illyés Gyula/
Hszü-Ning: A vén fa
Régi út mellett vén fa görbed,
gaz fojtja, nem virágzik többet.
Nem látták ifjúnak az arrajárók,
de látta ő megöregedni őket.
/Ford.: Illyés Gyula/
Csu Csen-Paj: Sündisznó
Ha jár: tűpárna, tűvel jó-tele:
Ha áll: gubós vadgesztenye.
Picike s mégis hatalom.
Ki merné vágni őt nyakon?
/Ford.: Illyés Gyula/
Lu Ju: A vánkoson
Kihül az illat, kihuny a lámpa, elhagy az álom,
könnyű szomorúsággal vegyül a maradék mámor.
Társam a hosszú éjen át ki volt?
A tücsökszó s a hold.
/Ford.: Illyés Gyula/
Ma Hsziang-Lan: Festett orchideák
1
Honnan ez az orchidea-illatú szél?
Higgyem, hogy véget ér a tél?
Nincs pénzem, hogy élőt vegyek.
Festek egyet.
2
Hosszú szárú magányos szép virág,
Bánt a világ?
Ha ecsetemből nősz elő,
nem árt fagy és eső.
/Ford.: Illyés Gyula/
Sen Csun herceg: A favágó dala
Én nem hallok emberi hangot:
csak a fejszémét, ahogy csattog
és ahogy - madarat riasztván -
megvisszhangzik a sziklán.
Holdfényben, ittasan térek meg hegyi dalt dudolva.
Becserélem a fát jófajta borra.
Barátaim a fák s kövek.
Bukás, dicsőség gondja nem követ.
Eszmét a felhő ad nekem, meg a gyors víz, meg a reggel
s az est,
meg a kék köd, ha közben a hegyen vad gomolygásba kezd.
/Ford.: Illyés Gyula/
Huang Cun-Hszien: Cím nélkül
Csattogva csapkod a banánlevél,
Zeng, zúg a bambusz, magába zenél.
Süvítve szállong, már esőt ígér,
Ősz hangján szólal a tavaszi szél.
Nyirkos a felhő, tücsök didereg,
Reszket az ág, a madár felijed.
Lobog a lámpa, sötétlik árnya:
Ülők magamban - bár virradna meg!
/Ford.: Csongor Barnabás/
Vu Csia-Csi: Hulló levelek
Az ágakon még meddig lengtek árván?
Itt az idő, az ősz is véget ér.
Ég s föld sugallatára lepörögtök
A fákról, viszi rajotok a szél
Az udvaron, hol ferdén süt a hold.
Csörgésetekre felriad a vén.
Miért fáj néktek hullás, földre-hullás?
Tavaszi szél rontóbb az őszinél.
/Ford.: Donga György/
Ma Hsziang-Lan: Festett orchideák
1
Honnan ez az orchidea-illatú szél?
Higgyem, hogy véget ér a tél?
Nincs pénzem, hogy élőt vegyek.
Festek egyet.
2
Hosszúszárú magányos szép virág,
bánt a világ?
Ha ecsetemből nősz elő,
nem árt fagy és eső.
/Ford.: Illyés Gyula/
Csing Jüan-Csi: Árvaság
Zápor szakad, a szél dagad.
Ásít a kocsma hallgatag.
Forgolódom takaróm alatt.
Ég a vérem, szívemben harag.
Magam, magad.
Árvaságom rám szakad.
Hegyek, falak!
Cammog az éj, nem szalad.
/Ford.: Orbán Ottó/
Lü Vej-Lao: A "Virágbaborult út" nótájára
Nyugati szél száll - az őszi nap kurta.
Eső csepereg - krizantém didereg.
Sötét folyam az ég, vén fákra szállnak a szakadt fellegek.
Milyen közeliek a hold, s a csillagok.
Szépséges szép szerelmünk egy napon elveszett.
Egymásnak vetett vállal váltottunk néhány szót -
lásd, nem feledtem kicsiny kertedet:
ferde holdsugár csillogott a tarka hídkorlát felett.
Zokog minden madár, lehull minden virág,
hírül kinek vigyem, hogy itt a kikelet?
Pár percre, tiszta éjszakákon elhoz hozzám szerelmi álmom,
kék örömházad ugyan hol lehet?
Drágamívű tükör őrzi szépségedet,
bíbor papírra írt levelem ne feledd!
Ködfátylat öltenek a tavaszi hegyek,
ablaknak háttal, bús párnán, társtalan éjben szenvedek.
/Ford.: Szerdahelyi István/
