Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Alphonse de Lamartine: A lepke

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

/Ford.: Kardos László/

Devecseri Gábor: Tündér

Vadgesztenye völgyben koppan:
bérci visszhang visszadobban.
Nem kérdi, hogy ember füle
Hajlik-e a röpte fele.
Ímhol tanácsát tanulom,
fuvolámat reggel fúvom,
este sem vagyunk haragba,
délután sem hagyom abba:
lantom szarva jár az égen,
lábam dobol az ösvényen.

Mit a húron kedvvel vertem,
kőszent hogyha hallja versem,
madár ha ügyel szavára,
belefekszem éjszakára.
Vers a rétem, vers a házam,
a hóesést a versből ráztam,
napsugarat versből szőttem,
én magam is versből jöttem,
köpenyem is abból szabva,
kezemben a vers a szablya,
vers alattam, vers felettem:
Eltünök a fellegekben.

Devecseri Gábor: Epervirág

Mintha kis mécsesek
világítanának,
úgy néz fényes szeme
száz epervirágnak.

Szem tekint a szemre,
gyermek az eperre,
farkasszemet néznek,
azután egyszerre

kitör a nevetés
gyerekből, virágból,
a száz epervirág
harmattal világol.

Az epervirágnak
friss harmat a hangja,
azzal szól, ha szárnyas
dalodat meghallja.

Tavaszi kertben
együtt énekeltek,
eper a gyermeknek,
gyermek az epernek,

együtt a friss kertnek,
örömnek, békének,
örömötök őre
legyen ez az ének.

Elizabeth Barrett-Browning: Síró gyermekeink

Halljátok-e, gyermekeink hogy zokognak?
Nem a korral jár e bú!
Csöpp fejecskéjük anyjuk mellére kókad,
S könnyük úgy sem csillapul.
A kis bárány béget a mezőben,
A kis madár fészkén csivitel,
Őzgidák árnyakkal kergetőznek,
A csöpp virág nyugatra figyel -
De nézd, mennyi gyermek, s mily gyötörten,
hogy zokog, sír mindenik:
Sírnak, míg a többi játszhat - itt, e földön,
Mely szabadnak mondatik.

*

Sápadt, könnybe fúló szemmel föltekintnek:
Ó, mily arcok! Rettenet
Mert megtört férfiarccá torzitotta mindet
A kin, gyermekarca helyett.
"E vén földetek - mondják - oly durva hozzánk,
Lábunk megköti a gyengeség,
Egyet-kettőt lépnénk is, botladoznánk,
És a sír nyugalma messze még.
Kérdjétek a vént, mért sír, ne minket,
Hisz itt fenn a föld oly zord, sivár,
Fázunk, sírunk, nem leljük helyünket -
A sír csak öregekre vár.

Igaz, hogy megeshet néhanapján - mondják -,
S meghalunk idő előtt:
Tavaly halt meg, lám, Alizka - sírja dombján
Fagy és dér virága nőtt.
Benéztünk a gödörbe, mit néki ástak:
Szerszámnak ott nem volt semmi hely!
S ha ott elalszik, nem kelti senki másnap:
"Ébredj, Aliz! Gyárba! Menni kell!"
Ha sírjánál hallgatóztok nyárba, télbe,
Nem halljátok soha sírni őt.
Meg sem ismernénk, ha látnánk, két szemében
A mosolygás oly szélesre nőtt:
Percei vidáman telnek, és az estben
Elringatja lágyan a harang,
Jó is az - mondják - ha néhanap megeshet,
Hogy idő előtt halunk."

Jaj! a gyermekek már a halált akarnák
Az iszonyu élet helyett,
Szivüket a szemfedőbe eltakarják,
Ne hasadna meg.
Ki hát, gyermekek, a bányából, a gyárból!
Daloljatok, mint a kisrigók,
Szedjétek a réten kankalint kosárral,
Két marokkal, és kacagjatok!
S ők felelnek: "Az a kankalin a réten
Más, mint a gyom bányák körül?
Maradunk, hol szén árnyéka ül sötéten,
S rétnek, fénynek más örül.

Mert hiába - mondják -, lábunk gyenge, fáradt,
Futkosáshoz nem szokott.
Rétre nem vágyunk, hacsak nem elzuhanva
Heverni s aludni ott.
Térdünk fájdalmasan reszket meghajolva,
S arcra bukunk, ha lépnénk tovább,
Égő szemünkben hószinűvé fakulna
A legvörösebb virág.
Mert naponta görnyedünk a szörnyű súllyal
Szén-sötétben lenn a föld alatt,
Vagy a gyárban forgatunk nap mint nap ujra
Vas gépóriásokat.

És a sok kerék forog, dohog szüntelen,
Arcunkba süvit szelük,
Míg forogni kezd fejünk s szivünk ijedten,
És a fal forog velük:
Forog, tántorog az éggel fenn az ablak,
Kóvályog a fénycsík a falon,
A tetőn nyüzsgő legyek forognak,
Minden egy nagy, forgó borzalom.
És a sok kerék dohog, forog szüntelen,
S már zokognánk néhanap
Tébolyultan nyögve: "Gépek, csendesebben!
Álljatok meg, mára csak!

Álljatok meg! Csendet! Hadd hallják meg egyszer
Egymás lágy lélegzetét,
Hadd nevessenek egymásra, tárt szivekkel
Hadd szoritsák meg egymás kezét!
Érezzék, e rideg, fémes gépi mozgás
Nem az egyetlen, mi létezik,
Sejtsék meg, hogy van hely élni sok más,
Nemcsak gépek közt halálukig!"
De a kerekek tovább forognak egyre,
Életüket örlőn, koptatón,
S arra lett lelkük nem szállhat az egekre -
Görnyed sötétben, vakon."

*

Sápadt, könnyes arccal feltekintnek.
Ó, mily arcok! Rettenet!
Gondoljátok meg, hogy angyal védi mindet
Valahol a föld felett!
"Meddig tiprod - sírnak ők - kegyetlen ország,
Szivünkön át hóditó utad,
S hordja roncsolt testünk földre roskadozván
Világbíró trónodat?
Arany-halmozó! biborszinű palástod
Szivünk vére festi meg!
Néma könnyünk mindennél szörnyűbben átkoz,
S trónod megremeg!"

/Ford.: Tóth István/

Alphonse de Lamartine: Nyitányok (részlet)

Ében fürtjeiből a harmatot kirázva
frissülést hoz az éj az áthevült világra,
hallgatag lába a csöndes hegyekre lép,
és álom terül a szemre, mély, sötét:
ilyenkor valaha...De a lelkem ma tétlen,
mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,
vergődve menekül fáradt vágyaihoz
s magába roskad és lankadtan szunnyadoz.

Hogy nyomja ez a csönd! Óh líra! zsenim álma!
belső zene, szavak szótlan harmóniája,
lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,
mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,
most, amíg még lehet, amíg dobog a szívem,
jöjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!
És lantom lelke, te lebegő égi láng,
szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!

Leszáll! Már itt lebeg! A hárfa engedelmes
idege átveszi röpke halk ritmusát
s a húrokból kizengve teljes
összhangját éledő lelkembe önti át...

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Alphonse de Lamartine: Ősz

Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlásotok szelíd gyászával bús szivemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény,
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
ez erdő sűrűjén sápadtan csillog át.

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát:
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-birt vagyonát.

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná:
s dobog talán egy sziv, amely a tömkelegben
megértené szivem, s visszhangot adna rá.

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

/Ford.: Rónay György/

Alphonse de Lamartine: Magány

E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott:
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja
s ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat:
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül: megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi, áhítatos harangszó
egybesimul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény:
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig, kelettől nyugatig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és e várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ a táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűn követem, amerre íve ér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit se kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem:
ragyoghat a világ fénye bolygó tüzében:
mindenség! kincseid nem kellenek nekem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekre
amaz igazi nap árasztja sugarát,
mulandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ő álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Mért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj el engem is, vad északi vihar!

/Ford.: Rónay György/

Kratész: Az öregség

...mint óriás csapást, a vénséget szidod,
pedig ki azt nem éri meg, korán hal el:
vágyunk a hosszú lét, s ha aggságunk elér,
bosszankodunk, ilyen hálátlanok vagyunk...

/Ford.: Weöres Sándor/

Andrew Lang: Szádi rózsái

Megfogadtam ma reggel, hogy rózsákat viszek Neked,
Átkötöttem egy szalaggal, csakhogy el ne vesszenek.
Meglazult a szalag csokra, és a rózsa elrepült.


Kibomlott a csomó, és az összes rózsaszáljaim
Messze szálltak, szél és szellő szétterjesztett szárnyain,
Ellebegtek, s végül mind a tengermélyben elmerült.


Vörös lett a tenger vize, mint mikor lemegy a nap,
A ruhámon csak a rózsák édes illata maradt,
És Te tudod, hogy az emlék mennyire megédesült.

Pierre de Ronsard: Utolsó vers

Kertet, házat, hazát, a csínnal-ötvözött
kancsókat, kincseket, itthagynom kell maholnap,
haldokló hattyúként, hogy szállván úgy daloljak,
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part fölött.

Vége! A szép fonál íme hát lepörög:
éltem, énekeltem: nevem itt is ragyoghat:
ám tollam égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ zörög.

Boldog, ki sosem élt. És boldog, aki megtér
az ősi semmibe: de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,

lent hagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyűgeitől!

/Ford.: Illyés Gyula/

Armand Sully Prudhomme: Sóhaj

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.

Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni
mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Théophile de Viau: Magány (részlet)

E magányos és árnyas völgyben
a hímszarvas a zuhatag
szavára bőg és a patak
tükrét nézi mind tetszelgőbben.

S e forrás felett minden este
kristálylakának egy najád
tárja ki fényes ajtaját
és éneket mond, messze zengve:

csend alszik alján a szilfáknak,
homályosan és hűvösen,
míg fent szerelmes-dühösen
tépi a szél a lombos ágat.

Itt tanul és gyakorol Ámor
Vénusz oltárai körül,
idáig el sosem kerül
zajos halandó a világból.

Kérlek, Corine, csak gyere szépen
e zöld szőnyeg lesz fekhelyünk,
vagy hogy még jobb helyen legyünk,
így ni, itt e szikla tövében.

Óh, nyújtsd a kebled, szívnom is hadd
mély illatod, óh, mennyi kéj,
minden érzékem elalél
tavában ivor karjaidnak.

A szélnek ottfenn nincs nyugalma,
de füle sincs és szeme sem,
neki örökös rejtelem,
amit mi ketten mívelünk ma.

/Ford.: Illyés Gyula/

Zaharia Stancu: Elégia

Jártam utcaszerte éjjel egymagamban,
reszkető szavakkal tompán hívtalak.
Az örökké pajzán, szárnyas gondolat
mintegy dárda-verten vonaglott agyamban.

Éreztem, hogy titkon nedves lesz szemem.
Vártam, hogy az árnyból előlép fehér
lényed, s szelíd kézzel engem is elér.

Tompán hívtalak, és nedves lett szemem...

Tártam összekulcsolt kezem az ég felé,
s a magányosságot karomba öleltem.
Mint a köd, fehéren fonta át a lelkem...

Kezemet hiába tártam ég felé...

/Ford.: Szemlér Ferenc/

Zaharia Stancu: Hivogatás

Mint áradó tavaszi folyó, kéken
csobog a hold falunk fölött az égen.
Mennyei mezőn csillag-kút fakad.
Valahol friss szénaboglyák alatt
szél bújik meg az est lágy tenyerében,
s nem tudja: ő -
utána sóhajt minden kerti tő.

Gyere!...
Majd mellém bújsz reszketegen.
Derekadon pánt lesz karom.
Vadvirágok hűs balzsamát szedem
vöröslő ajkadról. S mint amforában,
tág szemed mélyén
meggyűl az éjjeli sötét -
s a csend gyöngyeit hosszú pillád lágyan
tördeli szét.

/Ford.: Szemlér Ferenc/

Zaharia Stancu: Tavasz

Az első fecske száll karcsún, sötéten.
Tavasz röpít föl, s a napot elérem.
Kesernyés fű nyers tűhegye fakad.
Itt vagy, tudom. S várom, hogy halljalak.

Fényes felhő a ragyogás s az illat
korsóidból özönt a kertre hullat.

Új s egyenes vonal most minden ösvény.
Száraz a szem. A szemhatáron friss fény.
Bárányos réten dobog ma a szív.

Galambot villant föl egy röpke ív?

Nem! Ez már a szárnyak összefont sora...
Tudom, emléked nem tér meg soha.

Puha zöld rügy feslik az ágakon.
Rügyeidet fakaszd ki bánatom,
s míg lombos ággal testem fonod át,
borítson el növekvő koronád.

Megérez minden porcikám szívem
ritkán megpendülő perceiben.
S az alkonyban, mely nemsokára támad,
már fürdőzik egy lilaszín vadállat.

/Ford.: Szemlér Ferenc/

Ruy Páez de Ribera: A szegénység

Nincsen a szegénynek rokona, barátja,
nemes kiállása, elméje, hatalma,
szegénysége miatt szapulja családja,
elesettnek látván ellenségnek tartja:
senki sem köszönti, látni sem kivánja:
mindent elfeledvén a dúsabb időkre
nem emlékszik immár, ki annak előtte
atyafiságának gyakran hasznát látta.

Bármi bölcset is mond, tesz avagy cselekszik,
nincs abban kecsesség, tisztaság meg érdem,
szava igazsága bolondságnak tetszik,
mert felülmúl mindent nagy szegénységében,
ezenfelül még egy bélyeg ég szegényen:
igyekvését mondják csúfos bolondságnak,
béketűrését meg ügyefogyottságnak,
így csak vágyakozhat egész életében.

Ha mikor szűkmarkú ínséges sorában,
merszét, bátorságát itélik csekélynek,
ha meg szívesen lát nemes otthonában,
megszólják, nyakára hág hamar a pénznek:
ha vidám kedvében jókedvvel beszélget,
neve hetvenkedő, hígeszű bolond,
eképp nincs reménye, örökös a gond,
soha semmiben sem nyerhet dicsőséget.

/Ford.: Orbán Ottó/

Amado Nevro: Az öreg kulcs

Ez a szépmivű kulcs egyszer
kora reggel
s esti órán
(konyhától a kerti rácsig,
magtártól a kamráig)
csörgött lógva
nagyanyóka
kulcstartóján,
ódon folyosókon át
folyton-folyvást csilingelve,
házunkat életre keltve.
Ezt a régi kulcsot, mely már
semmit sem nyit, semmit sem zár,
minek őrizzem tovább?
A sifonér rég eladva,
nincs már meg a láda sem,
s tartójáról leszakadva,
elárvultan ittmaradt a
kulcs egy koffer mélyiben.
Rozsdás lett, megfakult fénye,
mint az életemnek fémje,
miként régi vas-hitem,
mint szerelmem ó acélja:
nem való már semmi célra.
Nincs a múltból semmi sem!
Mint erejét vesztett, ócska
amulett, e vén kulcsocska:
nem csilingel, nincsen zárja,
kárhozott lélek az árva!
Fogatlanul, mint öreg száj -
otthonomban mit se nyitsz már,
mit se zársz, kopott, öreg,
fogatlan kulcsom, szegényke,
boldogtalan, ócska, vén te,
minek őrizgesselek?
Bár tovatűnt nagy időket
éltél s most idézed őket,
regét mondasz selyemsálról,
karcsu spanyol vitorlásról,
arról, amely hozta távol
Kína kincses országából:
idézed kínai vázák
madaras, virágos mázát,
hol a színek egybefolynak:
mesélsz hűs elefántcsontnak
sápadt fényéről, lakkokról
és sejtelmes illatokról:
régmúlt napok árnya lebben
az aromás fűszerekben:
kakaó meg vanilia,
fahéj, finom vaj illata:
sózott sajtnak, lépesméznek
elsuhant szagát idézed!
Ínycsiklandó ingerek!
De fogatlan kulcs, te árva,
mit se nyitsz és mit se zársz ma,
minek őrizgesselek?
Cirádáid rajza éppen
mint sötét, ódon lakom
kapujának rácsa régen
(ősi házunk olcsó pénzen
eladtam egy rossz napon):
ilyen rajzú ráccsal ékes
volt rajta a büszke, fényes
ablak, ahol egykoron
kedvesemmel önfeledten
súgtunk-búgtunk tovarebbent
titkos délutánokon.
Emlékeztetsz szép lakomra,
rég elhagyott otthonomra:
de ha már, szegény, öreg,
fogatlan kulcsom, te árva,
mit se nyitsz és mit se zársz ma,
minek őrizgesselek?

/Ford.: Urbán Eszter/

Beney Zsuzsa: Vándorút

Sűrű árnyak sötétjében,
csillogó szél zöld fényében,
tűlevelek szőnyegén
hová, kis legény?

Csillagbokrok ág-bogában,
bársony égbolt sátorában,
óriás hegyek peremén
merre, kis legény?

Virágok bimbója árnyán
lovagoltál fűszál hátán,
levél fényes tenyerén
nődöstél csepp legény.

Csillagfürtök alatt háltál,
fáztál-e, míg rám találtál?
Gyöngyszemek közt sírdogáltál,
édes kicsikém!

Hajad most erdők sötétje,
szemed csillag reszketése.
Tekinteted csupa fény -
megérkeztél, kis legény!

Sík Sándor: Vendégek

Az öreg ember soha sincs magában:
Ülvén egyedül rozzant sátorában.
Nappal némán, éjente éberül
Nem-hítt vendégek guggolják körül.

A betegségek. Föl sem veszi őket,
(Kora vendégek soká nem időznek!)
Míg meg nem zördül (furcsa fordulás)
Nulla előtt a hetes, - a kaszás.

Reccsenő gépén szorongó pilóta
Érezhet úgy, ahogyan én azóta.
A rám lesőket most már én lesem,
Tudom, hogy el nem hagynak sohasem.

Állhatatosak legutolsó vérig,
Néma szemükben földi sorsom érik.
De nézz velük bátran farkasszemet:
Több is van bennük: onnan üzenet.

Onnan érkeznek hírnöknek, futárnak,
Ahol engemet bölcsőm óta várnak,
Ahová rajtuk át vezet az út,
Kezeik tárják ketté a kaput.

Szeresd hát őket, ha csúfok is éppen.
Akad felőlük minden napra szépen.
Körülülik diétás asztalod:
Házad népévé lettek a bajok.

Etetnek is alkalmas élelemmel:
Friss fájdalommal, forró félelemmel.
Minden falat megmondja, merre mégy,
Hol öleli a Kezdetet a Vég.

Hol vár a vendégség, amelyre hínak.
Nyiss hát ablakot, ha zörget, a kínnak,
Mert angyal ő s angyalnyelven beszél,
Füledbe súgja: Én vagyok, ne félj!

Ioan Alexandru: Szüleim

Ősz szüleimet látom most menni
Föl a szegényes kis erdélyi dombra
Mintha a húnyó őszi ég alatt
Két földönjáró csillag gyalogolna

Apám vállán az új átalvető
Szentelt olaj van búza s gyertya benne
Halottak napján erdő közé tart
Hová az ősök vannak eltemetve

Bazsalikommal kezében anyám
Megy utána kendőkbe bugyoláltan
Bocskora deres tarlón nyiszorog
Mennyben a falu mint juh a gyapjában

Kék hideg csípi arcuk kiszedi
Anyácskám barna szeméből a könnyet
Föléjük ama bíborszin galamb
A déli verőben glóriát lebegtet.

/Ford.: Kányádi Sándor/

Antonio Machado y Ruiz: Álmodva járom...

Álmodva járom az esti
utat. A fenyvesek zöldek.
A dombot aranyfény festi.
Hímporuk szórják a tölgyek.

Hová visz az ösvény? Merre?
Dalolva megyek magamban,
vándor, csak ballagok egyre
a mélyülő alkonyatban.

"Szívembe vágott keményen
tüskéje lüktető vágynak.
Egy szép nap fogtam, kitéptem:
Nincs már a szívemben bánat."

A tájék egy pillanatra
elhallgatott és sötét lett.
Töprengett. Szélvész ríkatta
a partmenti jegenyéket.

Az alkony egyre sötétebb:
kígyózva futó ösvényem,
mely most is épp hogy fehérlett,
elmerül, elvész az éjben.

Tovább száll nótám lebegve:
"Te éles, színarany tüske,
bár ma is itt volnál egyre
a szívembe mélyen ütve!"

/Ford.: Pál Endre/

Lucian Blaga: A bú s az emlék, mely emészt

A bú s az emlék, mely emészt,
még egyszer visszanézni készt
oda, hol árnyék és nap ont
kései virágillatot.

Az ősznek gyermeke a lélek.
Itt hagytuk el őt hajdanán,
itt nézte-nézte még soká,
hogy mentél egyedül tovább.

Moccanni sem tud. Él-e vajon?
Csak várt reád, csak várt reád.
Beletörődve adta át
a bénító gyásznak magát.

Itt mutattad egykor a zárt
borostyánkőbeli halált,
a lepkét, mely ott kőre vált:
e kristályba-halt szárnyalást.

/Ford.: Jékely Zoltán/

Mihai Beniuc: Elválás

Eljön majd az az idő is, mikor
a Láthatatlan méhei
sárga viasszal vonják arcomat be,
az arcomat, mint a víz a sivatagban.

Ne sírj, ne sírj az után, kedvesem,
ki keblére vont ma kedvesen.

Lehet, letesznek majd egy sírverembe,
vagy tűzlángokban elhamvasztanak.
Majd megbarátkozom az elemekkel,
mik egyre széthullnak és összeállnak
nem sejtett új alakzatokba.

Ne sírj, ne sírj azután, kedvesem,
ki keblére von ma kedvesen.

Az öröklétben az elválás rövid.
Találkozunk majd, mint levél a vízzel,
ahogy az oxigén találkozik a szénnel,
vagy ahogy két forrás a föld alatt,
s nem lesz mód rá, hogy felismerjük egymást.

Ne sírj, ne sírj azután, kedvesem,
ki keblére von ma kedvesen.

/Ford.: Kiss Jenő/

Mihai Beniuc: Szerelmem, súlyosabbak már az évek...

Szerelmem! - Súlyosabbak már az évek!
Naptárt ha nézünk, érzem én:
Terád csütörtök virrad - rám a péntek:
hajad ezüst és ritkul az enyém.

A tavalyi hó hol van, hová lett?
És angyal arcod fénye hova hunyt?
Utunkra sárga levél susog áment,
avar lepi botladozó nyomunk.

Réztrombitákat fújva, erre
mennek az úttörők utcánkon át:
könnyes szemmel - nem vagy anya! - merengve
susogsz magadnak bús vigasztalást.

Ne sírj! - szíved nehéz sok dobbanása
temesse mélyre ezt a kínt.
Küzdelmeink erős karján az árva,
s minden síró gyermek mosolyba ring.

/Ford.: Váci Mihály/

Vasile Alecsandri: A Baragán

E zordon pusztaságon, amelynek szemhatárát
Kísértetes ködöknek omló párái zárják,
Nincs egy liget, folyó sincs, nincs elbújt tanya,
Mely tikkadt vándoroknak friss enyhet nyújtana.

Amerre csak a szem lát, kegyetlen hév kopárra
Zuhog könyörtelen nap porlasztó fénysugára.
A füvek rég kiasztak, a föld sötét, repedt,
A szél kavar fölötte mord portölcséreket.

Évezrek óta rontja, szikkasztja keble hűsét
A benne rejlő néma, meddő, torz egyedülség,
Mely szendereg, ha nyár van, ha még tücsök zenél,
De ébred és belénk mar, mikor megjő a tél.

Ott a virág kifeslik, s le is hull mind tavasszal.
Nyáron sincs hűvös árnyék, mérnéd csak bár arasszal.
Az ősz nem hoz gyümölcsöt, s télen a puszta föld
Rettentő jégmezőin bősz hóvihar üvölt.

Nincs táj ehhez hasonló. A fű dúlt óceánja
E vadnedvű szavannán magát suhogva hányja.
Kútgém magányos rajzát villantja messze rét,
Amint struccként homokba dugja keskeny fejét.

A vályúnál egy rozzant bivalyszekér pihent meg.
Két férfi ül a napban. S egy asszony kissé lentebb.
A kormos üstöt nézik, amely gőzölve forr
S ebüket, mely egy csontot rágcsál. Arcuk komor.

A szekérből egy gyermek néz messze, egyre messzébb...
Semmit se lát. Pillája akárhová mered szét,
Nincs egy folyócska, nincs ház, semerre egy liget,
Árnya, nyoma se látszik a tájon semminek.

A távol kékes égen, mint lágy szelek kavarnak,
Magányos hosszú ékben szállnak csak néha a darvak,
S nagy ritkán erre téved a Kárpátok havas
Fészkéből prédalesre kiszállt kőszáli sas.

Ó, jönne már a sárkány, amely tüzet lehelne,
S áradna bátor élet e sívó végtelenre,
S tisztító lángviharja, mely csak e napra várt,
Űzné el már e tájról a hallgatag halált.

A torzult csönd helyébe, a béna, holt vidékre
Feltámadást dörög majd szabad szép hangja végre
S míg lángol és viharzik a szik felett az ég,
Ő új Prometheuszként rabolja el tüzét.

/Ford.: Szemlér Ferenc/

Ienáchitá Vácárescu: Egy kertben

Egy kertben jártam,
fa árnyékában
szivárvány-fényes virágot láttam.

Szedném, de mégse,
elhervad, - s félve
hagynám ott mégis: más jön el érte.

/Ford.: Fodor András/

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

La Vega: Könnyek vízében fürdöm

Könnyek vízében fürdöm szakadatlan,
sóhajom egyre rést hasít a légben,
s kivált az fáj, megsúgni sem merészlem,
hogy miattad vagyok ily állapotban:

mert látva, hol vagyok s mennyit haladtam
a szűk ösvényen, míg nyomodba léptem,
ha visszafordulok megfutni készen,
alélok, fölmérvén, mit hátrahagytam:

ha a meredek csúcs felé igyekszem,
lépten-nyomon siralmas példaképek
intenek, kik lezuhantak korábban.

Ráadásul végleg kihunyt szivemben
a remény lángja, mellyel feledésed
világtalan vidékeit bejártam.

/Ford.: Kálnoky László/

Góngora: Amíg hajad aranyával

Amíg hajad aranyával hiába
próbál versenyt tündökölni a nap,
amíg a fehér liliomokat
hó homlokod a réten megalázza,

míg mint korán virító szekfűszálra,
ajkadra annyi mohó szem tapad,
s a csillogó kristályon győz nyakad
diadalmas és gőgös ragyogása,

élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,
élvezd, mielőtt mindaz, ami ma
arany, liliom, kristály, szekfű rajtad,

nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,
hanem, ha éveid már elpazalltad,
füst lesz és árnyék, sár és föld pora.

/Ford.: Lator László/

Barett-Browning: Ha érted mindent elhagyok

Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress - Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.

/Ford.: Kardos László/