Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Samuel Taylor Coleridge: Kubla kán

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás maga a csép alatt, -
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarogva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s "Vigyázzatok!" kiáltana,
"Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét!"

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Armand Bernier: Hogy madarak kísérjenek Isten elé

Ha majd meg kell jelennem az egekben, Istenem,
ezer s ezer hűséges szárny kisérjen
és lebegjen körűl az égi fényben.

Mindenféle színű madár legyen ott,
s mindenféle alakú -
szabad madarak, énekesek, dalolók.
S csak daloljanak, ó Istenem, daloljanak csak.

Hogy többé már ne legyen más a menny,
mint könnyű sóhajok, öblös hangszínek, puha,
lágy hangok, s hosszan zengő trillák zsongó moraja.

Így jelenjek meg előtted, e daloló
hang-áradat hullámain lebegve,
mámorosan, kószán, szétfoszolva a szárnyaló-
fényű magas egekbe.

/Ford.: Végh György/

Deschamps: Egy birka, egy kecske meg egy szegény ló

Egy birka, egy kecske meg egy szegény
ló, melyek ugyanegy lapályra jártak,
s két nagy ökör, amely a völgy ölén
követ hordott, mit a hegyből kivájnak,
egy elapadt tehén, soványka, vánnyadt,
s egy szamár, mely kampók közt görnyedett,
találkoztak. S a szamár szólt: Ebek
harmincadjára jutottam. De ott
van, ki minket túlnyaggat ls nyüvet:
a nyírőktől hát óvakodjatok!

És szólt a ló: Sokat szenvedtem én,
minden húst rólam csontomig levástak,
hám és iga nekem már túl kemény.
S az ökrök: Bőrünk csupa rút kopás csak.
S a kecske: Azt sem tudom, mit csináljak.
A tehén borja miatt sírt, melyet
megettek. S a birka így rebegett:
Legyen az első zsarnok átkozott!
Egy évben három nyírás nem lehet:
a nyírőktől hát óvakodjatok!

Egész Nyugot, régibb kor idején,
hosszú szőrt viselt s rezgő nagy szakállat,
évente egyszer nyírtak szépszerén,
s hódítottak karddal sok messzi tájat:
évente rétet csak egyszer kaszáltak,
s így ember, jószág, föld kövéredett
békében, ki-ki szántott és vetett:
így ment apáink alatt a dolog.
De most, látjuk, minden más módra megy:
a nyírőktől hát óvakodjatok!

Szólt a szamár: Ki rólad hevenyén
a jószág bőrén, nem sok jóra várhat:
ha elpusztul az állat, nincs remény
trágyára, melytől a föld jobbra válhat.
Nincs munka már, barázdákat se szántnak:
mégis dolgozni kell mindenkinek,
vagy a nyírőket éhség eszi meg.
Ám szűcsök szíve bőr láttán dobog:
nyínának, hogyha húznák bőrünket:
a nyírőktől hát óvakodjatok!

S felelt a kecske: Szállásunk helyén
majmok s farkasok oly törvényt találtak,
s a kúriás oroszlán kapzsi vén
medvéi, hogy szőrünk miatt zihálnak,
ha falnak: rólunk hát gyakorta vágnak
szakállt s bundát, hogy megvesz a hideg:
ha agyonnyírják a bőr kireped:
kelletlen így tengődnünk valahogy:
nyomor nyuvaszt: élünk, ahogy lehet:
a nyírőktől hát óvakodjatok!

/Ford.: Rónay György/

Rutebeuf: Szegénységéről

Nem is tudom, hogy kezdjem, mondjam,
oly gazdag vagyok mondandómban
arról, hogy mily szegény vagyok.
Ó, nagy Király, ha nyomoromban
megemlékeznél újra rólam,
kegyet mívelnél, mily nagyot!
Csak tengek épp a gazdagok
nyakán, ha kölcsönt kaphatok,
de nem kapok, mert a hozomban
fülig vagyok, tudott dolog.
Hát vártalak - gondolhatod -,
amíg elvoltál külhonokban.

A drágaság, a család, gyermek
- nem restek, nyavalyájuk sem lett -
pénzemből, holmimból kifaltak.
Akiktől kértem, hitegettek,
becsaptak, szívük nem esett meg:
mindenki magának kapargat.
Nagy kárát látom én a hadnak,
mert pártfogóim sorra haltak
két hadjáratodban, Király,
s nagyon sok most is odajár.
Tunisz, a gaz nép, igazollak,
mindnyájunknak sok bajt csinál.

Ha mindenektől elhagyatva,
felség is itt hagy most magamra,
nem is tudom, hogy élhetek.
Kölcsönt, segélyt nincs aki ad ma,
köhögök, félhalottra fagyva,
ásítva nyelem éhemet.
Nincs ily szegény, azt elhihedd,
ameddig elkanyarg a Szajna.
Mit tegyek? Szalmán pihenek,
de szalmaágy nem ágy. S rideg
az én ágyam csak puszta szalma.

Ó, Franciák Királya, nézd,
kenyérre sincs zsebembe pénz.
Párizsban élek, mennyi kincs
között, de nékem semmi sincs.
A sokból én semmit fogok:
eltűnnek az apostolok,
Szent Pált, őt sem idézem most fel.
Mondom: Pater, de soha: noster:
sorsom, dolgom oly mélyre megy,
hogy félve kezdem: hiszekegy...
eszem rögtön hitelre jár.
Hát látod, mim van, nagy Király.

/Ford.: Illyés Gyula/

Luis de León: Visszavonult élet

Mily boldog annak élte,
ki nem marad meg a világ zajában,
rejtett ösvényt kisérve
a néhány bölcs nyomában,
aki e földön élt s halt hajdanában!

Nem kelt zavart szivében
a fensőbbséges nagyok dísze-rangja,
az aranyos tetőt sem
csodálja elragadva,
mit tudós mór emelt és jáspis tartja.

Hirnévvel nem törődik,
hogy vajjon zengi-e nevét, kiáltva,
és azzal sem vesződik,
hizelgés ámitása,
mit az igazság elvet, azt megáldja.

Életem boldogabb-e,
ha rám mutat a hivság minden ujja,
és hasztalant keresve
folyton futok kifúlva,
bennem heves vágy halálos borúja?

Hegység! patak futása!
e biztos rejtek ád gyönyörűséget!
Ha majdnem tört a gálya,
jóságos békességed
tenger s vihar ellen nyit menedéket.

Megszakítatlan álmot,
egy tiszta, víg, szabad napot remélek:
ne lássam: összeráncolt
homlokkal elitélnek
dibdáb nagyjai pénznek, úri vérnek.

Ébresszen a madárdal
tanulatlan, édes, szálló zenével,
ne súlyos gond és száraz baj,
amely nyomába lépdel
annak, ki mást követni sose szégyell.

Egyedül éljek, abban
a jóban, mi bőven fakad a mennyből,
tanúk nélkül, magamban,
mentesen félelemtől,
gyűlölettől, reménytől, szerelemtől.

A hegynek oldalában
kertem van, kezem plántálta, itatta,
a tavasz sugarában
szép virággal borítva
biztos gyümölcs igéretét mutatja.

S mintha sietne folyton,
hogy e szépséget lássa és növelje,
széljárta hegyoromról
tiszta forrás pereg le,
szalad, míg meg nem érkezik a kertbe.

S azontúl megnyugodva
hömpölyög fák közt, szélesen ömölve,
a földet kanyarogva
felöltözteti zöldbe
s mindenféle szinű szirom-özönbe.

Szél hűsíti a kertet,
az érzék lakomája ezer illat,
lombot becézve lenget
a susogó fuvallat,
feledteti az aranyat, hatalmat.

Legyen azé a kincstár,
aki fogódzik gyönge szalmaszálba:
nem nékem való látvány
csüggedők zokogása,
ha észak s dél szele kezd rombolásba.

S a tört árbóc recsegve
lehull, és éjjé változik a nappal,
sikoltás száll egekbe
kavargó iszonyattal,
végül mindent a tenger mélye fölfal.

A kedves és szegényes,
békésen terített asztal a vágyam,
ennyi elég, s a műves
aranytál garmadában
azé legyen, ki nem fél tengerárban.

És amig nyomorultan
mások elperzselődnek, fölhevülve
égő hatalmi szomjban,
melynek múló az üdve,
én csak daloljak árnyban elterülve.

Az árnyban elterülve,
borostyánnal, babérral koszorúzva,
figyelmesen fülelve
az édes hangu húrra,
melyet értő kéz hangol mindig-újra.

/Ford.: Weöres Sándor/

Chassignet: Nem hal meg a virág

Nem hal meg a virág, csak hervad fonnyadozva
öt vagy hat hónapig, s mikor a napsugár
a rózsaszínű szép tavaszt meghozza már,
kizöldül újra majd, s dús bimbóját kibontja.

De lám, az ember él s öregszik roskadozva,
és ötven év se kell, máris álomra száll,
s alszik soká s tunyán, s minden remény sivár:
nincs ébredés, amely a sírból visszahozza.

Ha egyszer a halál lezárta a szemed,
többé nem láthatod a fényt s a kék eget:
elszáll a lélek és a testbe vissza nem tér.

Dolgozz, amíg csak élsz, s tégy jót szorgalmasan.
Fájdalmas-bús dolog gyötrődni hasztalan,
s késő bánkódni már, ha végleg elpihentél.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Staff: Gyermekkori emlék

Szomoruan mosolyogsz rám, drága, gyermekkori emlék,
mikor e szürke falak közt gyönyörü üvegeket vágsz
városi ablakaimba, hogy újra ragyogjon a zöld rét
s régi szamócaszagú boglyák vegyenek körül ismét...
Kisgyerekek voltunk, játék, öröm isteni jókedv,
és ahogy a tenyerünk, úgy tapsolt ifjú szivünk is,
sárgarigófészket raktunk a fejünkre kalapnak
s mint az arany viasz, úgy ragyogott a hajunk koronája.
Minthogy a legkisebb nem birt ugrálni velünk, egy
kis nyuszikát ragadott fülön, azt hurcolta magával:
az meg, aki büszkén hirdette, hogy őneki könyve
is van már (noha persze kerülte), fogott két
száraz fadarabot, s hegedült vele, úgy hegedült, hogy
táncoltunk s vélünk táncoltak a kazlak, a fák és
felhők és a világ, mely régi is, örök is, új is!...
Mint az örökre letűnt gyönyörű napok, amikor a föld
egyszerü és gazdag, közeli és távoli birtok:
éltek a kövek, a szél tudott beszélni, fehérebb
volt a fehér tél és zöldebb volt zöldje a nyárnak.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Janus Pannonius: A rágalom

Mélyen a mélyben, a szörnyetegek között, lent a Pokolban
él, neve Rágalom, istennő, kinek anyja a mély Éj.
Mindig más, ha gyötörhet, az arca is úgy alakul, hogy
félrevezesse a jámbort. Bölcse a pletykabeszédnek!
Rém, aki bujkál, s gyűlöli azt, ami tiszta igazság.
Rombol, uszít, s belegázol a szűzi erénybe. A szépség
rút, s a derék ocsmány tüstént, ha akarja. Az éles
szem zavaros lesz, s hálójába kerülve a bölcs is
vergődik, szenved, de a Rágalom ellen az ész is
hasztalanul küzd. Nem dicsér senkit, de ha marni
kell, ügyesen forgatja a szókat, s úgy hazudik, hogy
senki se tudja – de ért is a nyelvükön! –, áldozatával
elbánik könnyen, s ha az egyik fél –, megijeszti,
máskor a kétes bűnt úgy tünteti föl, hogy a balga
gaztettet szimatol rögtön. Sose támad elölről,
nyílt harcban nem is ártalmas, csak a védtelenekre
csap le galádul, a boldogokat szedi rá. Olyan ő itt,
mint a kalóz vagy a tolvaj: a sűrű éj a világa.
S mintha barátod lenne, a Rágalom egyre kerülget,
hízeleg, és már kész a kelepce, talán a bilincs is.
Ott lebzsel körülötted, olyan ravasz! Arca mosolygó,
udvarias, nyájas, de amíg csupa báj, szeretet, rongy
lelke konok, s a veszett bosszú acsarogva hevíti.
S hozzá külseje sem szebb! Dárdáját (mit előbb a
rettenetes Phlegethónba merített) bal keze tartja,
jobbja meg úgy pusztít, hogy zajtalanul lövi szét a
gyors nyilakat. De figyeld meg a társait is! Legelöl megy
ködfelhőben az Ostobaság, feketébb a szuroknál,
kísérője a balga Hiszékenység, s vele tart a
gyáva Gyanakvás is, de a vak Feledés se marad le,
majd meg a sápadt Irigység baktat, s a Viszály, de
ott mutogatja vihogva kaján képét a Pimaszság
is. Nem messzi mögötte a Csel terjeszti a jó hírt,
majd meg az Ámítás szédíti az ostoba népet.
Hátul a Bús bánat bólong, s haja lóg a szemébe.
Mégse szeret nyíltan támadni, a tábori élet
sincs ínyére, pedig sok társa között neki van csak
fegyvere bőven, A békét gyűlöli, azt teszi tönkre,
s összeveszíti a legszeretőbb szíveket, ha akarja.
S nem bujkál a kicsiny falvakban, a rét se tanyája,
ott szeret ármánykodni a városi kőpaloták közt,
udvari pompában, s hazugul vádolja a gyöngét,
majd meg a nép kegyeit hajhászva üvölt a tömeggel,
s megrugdalja a vesztest, vagy leszapulja a győzőt.

/Ford.: Berczeli A. Károly/

Csendes István: Köszöntő

Valami bennem mindig rád köszön,
S kinyílik mindenütt piros sátrú öröm.
Valami bennem mindig rád köszön,
S csendesen, megtörten azt mondja:
köszönöm.

Az elrohant éveket hiába pörölöm,
S hogy végül megjöttél: őszintén köszönöm.
A sok, nagy várástól dadogó az öröm,
S bizonyítás-lázban a szemem lesütöm.

Valami bennem mindig rád köszön,
S kinyílik mindenütt piros sátrú öröm.
Valami bennem mindig rád köszön,
S csendesen, megtörten azt mondja:
köszönöm.

/Forrás: Vallomások a forrás vizénél, Alterra kiadó/

Francois Villon: Apró képek balladája

Tudom, mi tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom, az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs merre termett,
tudom, mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,
tudom, melyik ruha mi szerzet,
tudom, ki gazda, ki cseléd,
tudom, mily fátyolt kik viselnek,
tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
tudom, tortán él sok piszok,
tudom, mely csap mily bort ereszthet,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
tudom, mit érnek, mit cipelnek,
tudom, pénz szava szép beszéd,
tudom, hol mérik a szerelmet,
tudom, mit higgyek a szememnek,
tudom, Róma mit alkotott,
tudom, hogy a cseh mért eretnek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Ajánlás

Mindent tudok hát, drága Herceg,
tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Robert Frost: Avarbetakarítás

Villázni se könnyebb,
Mintha kanalaznád,
Az avart, noha tömve,
Pihekönnyű a sok zsák.

Zörgök vele estig,
Olyan hangokat ad,
Mintha rohanó őz,
Nyúl lába alatt.

De ha átkarolom,
Ez a hegynyi halom
Arcomba dagad,
Kifolyik karomon.

Viszem a teli zsákot,
Üresen hozom el,
Mígnem telihordom
Csűröm, de mivel?

Mi marad kezemben?
Súly semmi se szinte,
S mert szürkül a szürke
Földhöz érve, a szín se.

Nincs haszna se...mégis
Szüret csak ez is.
Sose tudni, a végén
Be mit is takarítsz?

/Ford.: Rakovszky Zsuzsa/

Czeslaw Milosz: Hit

Akkor van hit, ha valaki megpillant
Szirmot a vizen, vagy egy harmatcseppet,
És tudja róla, szükségszerű, hogy van.
Lehunyt szemed bár ámítsa az álom,
Csak az lesz, ami volt már a világon,
S a szirmot tovább viszi a víz sodra.

Akkor is hit van, ha valaki lábát
Megsebzi egy kő, s tudja: a köveknek
Ez a dolguk: a lábunk megsebezni.
Nézzétek: a fák hosszú árnyat vetnek,
Földre hull árnya virágnak, embernek:
Árnyéktalanul nem létezhet semmi.

/Ford.: Kerényi Grácia/

Szent Ambrus: Esti imája

Isten, te mindentalkotó,
egek vezére, aki dús
fénnyel ruházod a napot,
álom-malaszttal a vak éjt,

hogy oldott tagjainkat új
munkára eddze a szünet
s fáradt velőnket és borús
aggályainkat oldja föl:

hálát a végzett nap miatt
s imát az éj elé, miként
fogadtuk, hogy majd megsegíts,
mond néked híven himnuszunk.

Te légy, kit szívünk mélye áld
és hangunk harsonája zeng,
kit szomjaz minden tiszta vágy
s imád a józan értelem,

hogy, ha az éjszakák köde
homályba csukja a napot,
a hit ne tudjon ily homályt,
hit világítsa ki az éjt.

Aludni lelkünket ne hagyd:
csupán a bűn aludjon el:
s a hit hűsítse a szüzek
álmának forró gőzeit.

Levetve síkos gondokat
rólad álmodjon mély szívünk:
s föl ne riasszon az irigy
szellem csele: a rémület.

Kérjük a Fiút és Atyát
s a kettejükből áradó
lelket: hatalmas Háromegy,
vedd szárnyad alá, aki kér.

/Ford.: Babits Mihály/

Szent Bernát: Ujjongása Jézus nevére

Jézus, édes emlékezet,
te adsz szívünknek örömet.
Se méz, se semmi nem lehet
jelenlétednél édesebb.

Hallani boldogabb soha
nincs, se dalolni muzsika,
sem elgondolni idea,
mint Jézus, az Isten fia.

Nyelv sohase mondhatja ki,
betű föl nem jegyezheti,
csak aki tudja, hiheti,
mit tesz Jézusért érzeni.

Jézus szívbéli szent öröm,
igazság kútja, fényözön,
gyönyör, túl minden gyönyörön,
kihez a vágy közel se jön.

Ki Téged ízlel, éhezik
s szomjasabb lesz, aki iszik,
de másra már nem szomjazik,
csak Jézusért óhajtozik.

Estére zárva reteszem
ágyamban Jézust keresem:
titkon vagy fényes tereken
csak őt szeretem, őt lesem.

Máriával bús reggelen
sírjához megyek s nem lelem:
nyögve és sírva keresem:
szívem keresi, nem szemem.

A sírt könnyemmel áztatom,
a tért betölti sóhajom,
Jézus lábaihoz bukom,
testét csüggve szorongatom.

Jézusnak, vívom nyomdokát,
sírva csókolom ajakát,
hogy nyerhessem bocsánatát:
s teljes malasztja hasson át.

Maradj velünk, Uram maradj,
fényedből fényességet adj,
elménkben ködöket ne hagyj,
ki e világnak méze vagy!

Ha szívünket látogatod,
az igazság fölragyog ott,
a hiúság elpárolog
s a mélyben szeretet lobog.

Jézus szerelme mennyei
édességgel telis-teli,
ezerszer inkább isteni,
mint ki tudhatnám mondani.

Ez amit kínod is - amit
véred ömlése bizonyít
mely utat váltságunkra nyit
s Istent szemlélni megtanít.

Kegyesem, Jézus, add nekem
szerelmed bővét érzenem,
színed előtt lenni jelen
s glóriádba tekintenem.

Ezer vágyam feléd eped:
Mikor jössz, Jézus? kérdelek.
Mikor vidítsz föl engemet?
s elégíted ki lelkemet?

Ég országának népe, szállj,
ajtót, kaput elébe tárj,
köszöntsd a győztest, harsonálj:
"Üdvözlégy, Jézus, nagy király!"

/Ford.: Babits Mihály/

Clairvaux-i Szent Bernát: Ritmusa az isteni szeretetről

Szent szeretet, szűz szeretet,
ünneplő, derűs szeretet,
kiben nincsen semmi bűn,
de minden örömöt ismer
s meri megcsókolni Istent
bizalommal, mindig hűn!

Szűz szeretet, diadalmas,
mégis mindig lakodalmas,
mégis mindig mámoros!
Magas szeretet, királyi
több mint fiúi s leányi:
mátkasággal koszorus!

Hol ez megvan: mi hiányzik?
S kiben nincs meg, légyen bárki:
egyenlő a senkivel.
Szeretetben lesz a lélek
arája az istenségnek
s Krisztusával egybekel.

Huzzon a fiú apjához!
A menyasszony jobbat választ:
vőlegényét szereti.
Másnak nincs rá semmi csábja:
föl se néz már a világra:
csak Őt látja, követi.

Aki jobbágy, urát félje!
Áhitozzanak a bérre
a fizetett béresek!
A menyasszony kedveséhez
tekint föl és csókra éhez,
ami sokkal édesebb.

Szeretet a törvény telje:
a lélek kitárult terje
s a szív magas kémhelye.
Édes könnyek kút-edénye:
lelkek folttalan törvénye,
megtéritő mestere.

A szeretet sír és óhajt:
a szeretet kér és sóhajt:
sóhajjal táplálkozik.
A szeretet, hogyha sem könny,
sem sóhaj mélyéből nem jön,
nem is égő, igazi.

A szeretet szenvedni vágy.
Teher néki ez a világ:
unalom maga a fény.
Várakozva még növekszik:
messzeségek nem csüggesztik:
nem fogy, hanem jobban él.

A szeretet fut lihegve:
sohse lankad futó-kedve:
egyre, egyre sebesebb.
Mégis későn ér, ugy érzi,
mert mindig késő elérni,
ami után úgy eped!

S oly nagy a szeretet lángja
és az égést úgy kivánja,
hogy kihunyni sohse fog:
semmi zápor el nem oltja
s a folyóvíz el nem fojtja:
mindig csak jobban lobog!

S ez a láng maga az élet:
másra nem lehet szükséged!
Ami jó még van egyéb,
nélküle mind nem ér semmit!
Mind elolvad és elomlik!
Mind csak tűnő semmiség...

/Ford.: Babits Mihály/

Publius Ovidius Naso: Nyári dél

Forró nyár: fele útját járta meg a nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
Mint mikor az erdőn lombba szűrődik a fény,
vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
a remegő lánykát merni tanítja az árny.
Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába:
kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
így a hires Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésű finom tunikája, nem sokat árt az:
mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
mily dagadón idomult emleje ujjaim után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit!...Lankadtan pihentünk már...
Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

/Ford.: Babits Mihály/

Ismeretlen magyar költő: Himnusza Szent Imre hercegről

Óh mily csodálatos,
ha szent biztosságban
megy át, aki fiatal,
a fiatalságon!

Bazilika szent kövén
a szent fiú térden
Isten előtt könyörög
könnyekkel szemében.
Mit áldozzon föl Neki?
tünődik szivében:
hol a kincs?...És hirtelen
hang zendül az égben:
"Legdrágább a tisztaság:
ezt ajánljad nékem!"

És az ifjú megveti
unokák reményét:
vágyva buzgón őrzeni
szüzessége fényét.

Fölgyújtja a mennyei
szerelem fáklyája.
Világi fényt nem keres:
nagyobb néz reája.

Mit neki a diadém
ingó glóriája?
Mit a földi feleség
ölelés-igája?
Herceg ő, de szivében
Isten katonája...
Nem kell néki hiuság:
csügg az igazságon.
Példa, hogy a hiuság
hogy csal e világon.

S az égi Király fia
a mienknek sarját,
így mutatva iránta
különös vonzalmát,
hogy a föld ármányai
szűz lelkét ne csalják,
elvitte még mielőtt
szennyeink zavarnák,
örök honnal cserélve
múló birodalmát.

S nehogy egy csöpp folttal is
jegyezze a vétek,
hamar szegett fiatal
életének véget.

/Ford.: Babits Mihály/

Olivier de Magny: Hogy mit szeretek én?

Hogy mit szeretek én kikeletkor, barátom?
A rózsát, szegfüvet, ha szirmát bontja épp,
meg verset írni és kora reggel a rét
víg madaraival versenyt dicsérni párom.

Hűs völgyben szeretem, ha tikkaszt tüze, nyáron
csókolni ajkait, megfogni kis csecsét,
és hozzá fűszerül - mert nincs vágyam egyéb -
nem hús, csak tejszines szamóca kell a tálon.

Ha közeleg az ősz s vele a hidegek,
édes borokat és gesztenyét szeretek,
meg lakmározva a kályhánál melegedni.

Házamba zár a tél, s szobám el nem hagyom,
csak este, maszkosan: és ilyenkor nagyon
szeretek szeretőm karjaiban heverni.

/Ford.: Rónay György/

Alphonse de Lamartine: Oh te kedves...

Oh te kedves vándor, bűvös  égi angyal,
E kietlen földünk nem lehet hazád.
Ki a szerelemnek egy lángsugarával
Éltem éjszakáját felragyogtatád!

Jer közelb, ragyogjon túlvilági lényed,
S mondd ki vagy, mi élted sorsa, végzete?
Néked is e földön ringaták-e bölcsőd?
Vagy talán az égnek vagy csak szelleme?

Visszaszállsz-e holnap csillagos hazádba?
Vagy talán kisér e földi létnek átka,
S könyes fájdalommal jársz bú-utadon?...
Ah de légy az égnek vagy földnek lakója,
Bárhol van hazád és bármi végzeted:
Hódolat tanuként csak fogadd el éltem
Szép ragyogó fényét, lángszerelmemet.

Hogyha földi pályád, mint mi, végig járod,
Légy vezérem mindig s őrzőangyalom,
Kedves lábaidról forró ajkaimmal
Hálakép a port is mind lecsókolom!
De ha visszaszállsz az angyalok honába,
E rövidke kéj és boldogság után:
Ne felejts el engem s ragyogó szemeddel
Csillagos hazádból néha nézz le rám!

Alphonse de Lamartine: A szűkölködő fohásza

Te, kinek figyelme kiterjed,
a kis veréb fészkére is,
s a domb fűszálára, amelynek
leghőbb vágya egy csöppnyi víz.

Gondviselés. Te óvod őket,
s titokban jótékony kezed
garast vet a szűkölködőnek,
hogy vegyen rajta kenyeret.

Gazdagság az egyik kezedben -
a másikban ínség vagyon,
hogy kettejükből kerekedjen
ki igazság és irgalom,

te tarthatod csak számon, Isten,
jótevőinknek ezreit -
kegyeid kincséből merítsen
méltó viszonzást mindegyik!

Szívünk, mely értük mond imát, a
tudatlanságban megmarad,
mert a balkéznek tudomása
nincs arról, hogy a jobb mit ad.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Alphonse de Lamartine: Nyitányok (részlet)

Ében fürtjeiből a harmatot kirázva
frissülést hoz az éj az áthevült világra,
hallgatag lába a csöndes hegyekre lép,
és álom terül a szemre, mély, sötét:
ilyenkor valaha...De a lelkem ma tétlen,
mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,
vergődve menekül fáradt vágyaihoz
s magába roskad és lankadtan szunnyadoz.

Hogy nyomja ez a csönd! Óh líra! zsenim álma!
belső zene, szavak szótlan harmóniája,
lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,
mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,
most, amíg még lehet, amíg dobog a szívem,
jöjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!
És lantom lelke, te lebegő égi láng,
szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!

Leszáll! Már itt lebeg! A hárfa engedelmes
idege átveszi röpke halk ritmusát
s a húrokból kizengve teljes
összhangját éledő lelkembe önti át...

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Alphonse de Lamartine: A völgy

Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.
Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.
Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,
légy menedék, ahol a halált várhatom.

Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak
sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,
hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,
s homlokig beborít a béke és a csönd.

Zöld lomb-hidak alatt két rejtőző patak fut,
elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.
Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,
és a forrás fején szétomlik névtelen.

Létem forrása is fogy, a napok apadnak,
nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.
A hullám tiszta még, csak a szivem riadtabb,
többé vad nyári fényt nem ver a víztükör.

A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja
nap-nap után kicsal, járok a part felett,
mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,
a patakcsobogás altatja lelkemet.

A zöld bástyafalak körülzárnak magasan,
e szűk látóhatár szememnek épp elég.
Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,
nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.

Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,
még élve keresek léthei nyugovást.
Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,
felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.

Szivemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,
az eleven beszéd elhal, mig ideér.
Bizonytalan zene, mit elgyöngít a távol,
mire meghallanád, már szétviszi a szél.

Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,
de képei a múlt árnyába hullanak.
Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,
egyetlen kép, amely egy álomból maradt.

Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,
mint boldog utazó, ki mielőtt belép,
egy percre még leül a város kapujában,
s beszívja jólesőn az éj lehelletét.

Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,
ember visszafelé nem járhat ez uton.
S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,
örök csönd hirnöke itt már a nyugalom.

Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,
s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,
barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,
indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.

A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,
mély öléből fakad mulhatatlan gyönyöröd.
Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,
s egyforma virradat kél napjaid fölött.

Körülfog mindenütt, napfényt, lombos homályt ad,
ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,
mint rég Püthagorász, a visszhangot csodáld csak,
égi zenék felé nyíljék meg a füled.

Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,
kövesd a szeles ég sistergő viharát,
s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,
az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.

Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,
a természetből így sejtjük az alkotót.
Értelmünkhöz beszél a csöndön át a hangja,
ki nem hallotta még szivében ezt a szót?

/Ford.: Tóth Judit/

Alphonse de Lamartine: Első bánat

Hol kéklőn gyöngyözik a sorrentói tenger,
egy narancsfa tövén, a zengő fövenyen,
zöld sövény alatt, a dűlőhöz közel, mely
arra vezet, kicsiny, érzéketlen követ lel
az elmélázó idegen.

Rajt egy nevet takar sárga viola szirma,
egy visszhangot soha nem vert, puszta nevet!
De a vándor, ha ott megállva, a füvet
széthajtja s látja, hogy mi is van odaírva,
így szól, míg érzi, hogy szemében könny terem:
"Meghalni ily korán! tizenhat évesen!"

De miért ragadnak el a letűnt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén.
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
Álmodjak csak, ne sírjak én!

"Tizenhat évesen!" - Igen, tizenhat éves
volt ő, s nem tündökölt e kor szebb főn soha!
És sose ragyogott drágább szemekbe még ez
izzó szép partvidék lángoló tébolya!
Már csak én látom őt, élve hozza elémbe
lelkem, melyben soha semmi se hal meg - élve!
mint akkoron, midőn szembe mélyedt a szem
első közös utunk alatt a tengeren,
s fekete fürtjeit a szelekbe kibontva,
míg arcán árnyat vont az imbolygó vitorla,
hallgatta, hogy dalol a halász éjszaka,
és ajkára csapott a sós lég balzsama,
s mutogatva nekem a nyíló teliholdat,
éj virágát, üde szépét a hajnaloknak,
s az ezüstlő habot, szólt: "Mért is van ilyen,
tündéri ragyogás bennem és kívülem?
Soha még ez azúr mezők, hol annyi láng gyúl,
sem az arany föveny, melyre a hab aláhull,
sem e mély ég alatt reszkető hegycsúcsok,
s ez öblök, mik körül csöndes erdő susog,
sem a habok dala s a part fényei körbe,
nem ejték lelkemet ily homályos gyönyörbe!
Mért nem álmodtam így, mint ma este, soha?
Talán kigyúlt az is, szívemnek csillaga?
S mondd, reggel fia te, az éjek arra nálad
vajon nélkülem is voltak-e ily csodásak?"
S anyjára nézve, ki a közelünkben ült,
térdére fekteté fejét s elszenderült.

De miért ragadnak el e letűnt régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén.
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
Álmodjak csak, ne sírjak én!

Mily tiszta volt szeme, s mily ártatlan az ajka!
Rámhullt tekintete mily fénybe borított!
A szép Némi tava, ha szellő sem zavarja,
átlátszóbb nem lehet, s nem lehet ragyogóbb!
E hó szívben előbb olvasott bárki, mint ő,
sosem sütötte le szép szemét mit se rejtő
tekintete fölött, mely csupa tisztaság:
semmi gond ráncba még nem vonta homlokát:
vidám volt s oly bohó: a mosoly ifjú száján,
mely hamar odalett, hervadt-fakóra válván,
ott úszott mindig e félignyílt ajkakon,
mint szivárvány derült, verőfényes napon!
Árny nem leplezte el e bűvöletes orcát,
e fénysugár soha fellegen nem hatolt át.
Imbolygó, gondtalan, libegő léptei,
mint a hullám, amint a napfényt rengeti:
szökellt, mindig szökellt: és hangjának ezüstje,
gyermeklelkének ez áttetsző, tiszta tükre,
e szív zenéje, mely folyvást csak énekelt,
felderítette még az eget is, ha kelt.

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén.
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
Álmodjak csak, ne sírjak én!

Legelsőül az én képem szökött szívébe,
miképp reggel a fény az ébredő szemébe:
s mint aki ezután többé már mit se lát,
szerelem lett neki az egész nagyvilág!
Különbséget se tett maga között és közöttem,
én lettem mindene: szemében része lettem
a világnak, amely varázs volt és csoda,
a földi boldogság s égi remény hona.
Bánta is ő az időt, bánta is ő a távolt,
egész kis élete a jelen percbe lángolt:
éltét emléktelen élte előttem ő,
s egy ily szép este volt néki minden jövő!
Teljes bizalma volt e szelídfényű tájban,
mely mosolygott reánk: s a tiszta, hő imában,
amit csupa öröm s nem csupa könny szíve
vitt virág-övezett oltár eleibe:
kezemnél vezetett a templomához engem,
s alázatos gyerek, példáját így követtem,
míg szólott csöndesen:"Kérd velem az eget!
Mert lásd, nem érthetem mát őt se Nélküled!"

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén.
ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
Álmodjak csak, ne sírjak én!

Nézd a forrás vizét, ha medencéje öblén
tóvá kerekedik, szűk partjait betöltvén,
s oly tiszta kék, ahol nem fúj szellő se rá,
és nem süti a nap, mely kiszárítaná!
Hófehér hattyu ring ez áttetsző terítőn,
nyakát, bő fodrokat vetvén, belémerítőn,
de nem sötétül el e folyékony tükör,
míg ő a csillagok között ott tündököl.
Ám hogyha szárnyra kel, indulván új vizekhez,
s nedves szárnyaival habot borzolva verdes,
a felkavart vizen elmosódik az ég,
s elsötétítik a széthulló tollpihék,
mintha a keselyű, nemének ellensége,
a vizet veszte bús jelével hintené be:
s már a varázslatos tó tündér kékje csak
homályos víztömeg, mit ellep az iszap!

Midőn elmentem, épp így rendült meg e lélek,
kihúnytak fényei, s a láng, amelytől égett,
halódva égre szállt, és vissza nem szökött.
Nem, ő nem várt soha új, második jövőt,
kétség s remény között nem hányódott le és föl,
ő nem perelte el éltét a szenvedéstől,
fájdalma poharát egyszerre itta ki,
első könnyébe kész volt szívét fojtani!
S mint a madár, amely nem olyan szép s tiszta, mint ő,
este alvás előtt, nyakát szárnyába rejtő,
a néma fájdalom mély sötétjébe bújt,
s bár az est messze még, végső álomba hullt!

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén.
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
Álmodjak csak, ne sírjak én!

Agyagos ágya ím, tizenöt éve rejti,
s nyugvóhelye fölött nem könnyez senki, semmi,
és a gyors feledés, a holtak második
szemfödele, lepi be a kis utat itt.
Senki se jő ide, mélázva, meghatottan,
e málló kőhöz!...Én, csupán én, gondolatban,
mikor tűnt napjaim bús árama sodor,
s azokat keresem, kik nincsenek sehol,
s drága képek felett borús szemmel merengve,
annyi hullt csillagot visszasírnék egemre!
Első ő volt, s ma is még lágy, szelíd tüze
szívem gyöngéd verőfénnyel ragyogja be!

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén.
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
Álmodjak csak, ne sírjakén!

Egy fakó levelű tövises, kicsi cserje:
a természet csupán ez emléket emelte:
s míg aszalja nap, s paskolják a szelek,
mint mély bánat, mely a szívben vert gyökeret,
így él a szirtfalon, amelynek nem ad árnyat,
s lombja gyűjtőhelye az út felvert porának:
lent a földön kúszik, indás leveleit
a kecskék újra meg újra lelegelik:
tavasszal egy virág pár napig rajta himbál,
akár egy hópehely: de a szél rásuhint már,
s elfújja, mielőtt szárnyalna illata,
mint életet, amely nem volt boldog soha!
Magányos bánarán egy gyöngéd kis madárka
dalolni odaszáll a hajló, gyönge ágra.
Ó, kis virág! ki oly hamar hulltál le, mondd,
nincs-e oly föld, amely mindent virágba bont?

Idézd, idézd fel e sok letűnt, régi képet!
Hátha megenyhülök az emlékek körén.
Ó, te bús gondolat! lelkemnek légy kiséret!
Szívem csordul, hadd sírok én!

/Ford.: Somlyó György/

Alphonse de Lamartine: A libanoni cédrusok kara (Részlet az Egy angyal bukása címűműből)

Kinek fejünk fölött visz utja
a szélnek mondd el, sasmadár,
hogy gyökeretvert árbocunkra
viharja mindhiába száll.
Hiába zúg e légi zsarnok,
tördelni mindhiába bajmog
a karjainkat szerteszét!
Csak rajta! Legvadabb csapatja
csak álmainkat ringatgatja,
s hajunkat szórva zeng zenét.


Sziklán születtünk önmagunktul.
Istenkéz ültetett ide,
sötétzöld büszke koszorúul
állottunk Éden fölibe.
És ha éve jő a vízözönnek,
Ádám fiai idejönnek
megmentő magasunk felé,
s majd Ábrahám s a pátriárkák
fánkból faragnak szekrényt, bárkát:
faház a vándor istené.


S midőn rabságban sínylett törzsük
ismét Hermon csúcsára lát,
szent szálainkkal mi födözzük
Salamon fényes templomát:
s midőn egy Ige majd testté lesz,
s midőn a test keresztfán vérez,
s ott égi szent atyjára vall,
e bús magasztos áldozatnál,
ennél is águnk lesz az oltár:
a kereszt rólunk lesz a galy.


S csodák emlékét üdvözölni
sok komoly zarándokcsapat
fog attól fogva hozzánk jönni
s törzsünkre nyomják ajkukat:
a szentek, költők és a bölcsek
lombunk zúgását lesni jönnek,
mely mint a vízesés nesze,
s jövendőmondó árnyunk alján
fakad belőlük legszebb dal tán,
csodásan mint e lombzene.


/Ford.: Babits Mihály/

Szalézi Szent Ferenc: A te kereszted

Isten örök bölcsessége
ősidőktől fogva
neked szemelte ki
a te keresztedet:
szívéből szakította édes ajándékul.


Mielőtt válladra
bocsátott volna,
szemügyre vette mindent látó fénnyel:
átgondolta isteni értelemmel,
vizsgálta bölcs igazságossággal;
átmelengette szerető karjával,
mindkét kezével
mérte tapintotta,
nehogy milligrammnyival
akár nehezebb,
milliméternyivel
netán nagyobb legyen.


Aztán megáldotta legszentebb
nevével
és felkente szívének szent
kegyelmével:
átitatta vigasznak olajával –
Majd rád nézett
s mérte bátorságodat.


Jajongna a fa a művész keze alatt,
ha beszélni tudna:
a végső éle azonban nem okozhat fájdalmat
annak, ami élettelen.
A te szíved él,
nem csoda, ha belesajog a fájdalomba.
Fogadd el!


Az égből való hát
ez a kereszt és a tied!
Isten különös bizalmának jele
és az Ő mindig könyörülő
szeretetének
alamizsnája: az égbe vezető út jegye.

Federico García Lorca: A hűtlen menyecske

S még a vízhez is kivittem!
Nem mondta, hogy ura is van,
asszony volt, de szűznek hittem.
Szent Jakabkor, éjjel történt.
Nem szerelem volt, csak illem
s kötelesség. Tücskök gyúltak,
lámpák húnytak el szelíden.
Én meg ott a szélső háznál
alvó mellét megérintem,
s íme, tömzsi jácint-melle
hozzám bukik át az ingen.
Keményített alsószoknya
ropog, sikolt füleimbe,
tíz kés mintha feszes selymet
hasogatna, szétrepítne.
Nőttek a fák óriásra,
ezüstjüket elveszítve.
Túl a folyón láthatár sincs,
ebcsaholás csak a híre.

*

Szederfákon, csipkefákon,
nádasokon túlra vittem.
Kontya alá a fövenybe
gödröt kellett kerekítnem.
Én levettem nyakkendőmet,
ő a szoknyát, hederintve,
én revolvert, derékszíjat,
ő mellénykét s mindent szinte.
Nincs oly finom bőrü nárdus,
oly bársonyos kagyló nincsen,
holddal áldott drága kristály
nem süt olyan mese-színben.
Combjai, mint riadt halak
szöktek tőlem eleinte,
egyik, mint a hó lehűtött,
a másik mint a tűz hevített.
Hosszú út volt az az éjjel,
gyöngyház-kanca vitt nyerítve,
lovagoltam kengyel nélkül,
kantárt, féket elveszítve.
Férfi vagyok, nem kereplő,
magam nem is dicsőítem,
mit ő mondott: nem is mondom,
tiltja azt az ész, az illem.
Csók és homok maszatolta.
Illendően hazavittem.
Liliomok sötét szellőt
űztek fehér tőreikkel.

*

Úgy tettem, mint igaz cigány,
ügyelve a névre, hírre.
Varródobozt adtam néki,
szalmasárga volt a színe.
Megkedvelni mégse bírtam,
asszony volt, de szűznek hittem,
nem mondta, hogy ura is van,
mikor a folyóhoz vittem.

/Ford.: Nagy László/

Federico García Lorca: Elégia

Mint egy füstölő, mely telisteli vággyal,
úgy jársz a tündöklő fényes délutánban,
hervadt tubarózsa vérvörös husával
s roppant bujasággal szemed sugarában.

Holtas tisztaságnak melankóliáját
hordozod a szádban, s baccháns-poharában
hasadnak pók fonja meddő, béna fátylát,
öledre, mely eddig sose hajta rózsát
s első-csók gyümölcsöt, és már mindörökre
befon és behálóz.
Hófehér kezedben
hordod vágyaidnak sűrű gombolyagját,
vágyaidnak, melyek már örökre holtak,
s lelkeden a csókok izzó szomjusága,
anyaságod álma, bölcső-látomása,
nyugodalmas otthon képzelése, melyben
kékes fonalat fon bölcsődal a szádon.

Céresként mind odaadnád aranykalászod,
csakhogy alvó tested megrezzentse Ámor
s fakasztani tudnál, Szűzmária módján
kebledből tejutat, boldog anyaságtól.

De elhervadsz-fonnyadsz, mint a magnólia.
Parázsló combodra többé nem tapad száj,
és hajadhoz ezután ujjak sosem érnek,
hogy úgy érintsék, mint szokták hárfa húrját.

Ében s tubarózsa asszonya, hatalmas!
Lehelleted zsenge, mint a friss dióbél.
Manillai csipkés Vénusz, istennője
Malaga borának, s szintúgy a gitárnak!

Szép fekete hattyú, kinek tava telve
dárdás lótuszokkal, narancs aranyával,
s szekfű biborával, mely bús szárnyad alján
még ez egyszer langyos fészkecskét varázsol.

Nem termékenyít meg senki. Andalúzok
mártírja! A csókod fügelomb-homályban
csordultig kellett vón teljék éji csenddel
s álmatag vizeknek hullám-ritmusával.

Ámde szemed alján mind nagyobb a gyűrű,
éjszín hajad rendre ezüstszínre vált át,
s melled lelappad, illata fanyarkás,
egykor büszke hátad is beroskad árván.

Ó te karcsú asszony, epedő, anyányi!
Fájdalmas szűz! Hamvadt szívedbe bevágták
a mélységes égbolt milljom csillagát tán,
elhamvadt szívedbe, mint megannyi dárdát.

Tükre vagy te bizvást Andalúziának,
mely vad szenvedélyek közt kínlódva hallgat,
miket egyelőre legyező-játékkal
s keblek fölött csipkés fátyollal takargat,
bár vér reszket rajtuk s hó, akár a harmat,
s beléjük vöröslő szemek hasogatnak.

Jársz az ősz ködében, oly szűzen, akárcsak
Cecilia, Ágnes és a drága Klára,
akár egy bacchánsnő, ki arany gerezdek
s zöld indáknak táncát régesrég eljárta.

A végtelen bánat, mely lebeg szemedben,
elmeséli megtört, rom-léted folyását,
sivárságát szürke, únt környezetednek,
amint ablakodból járkálókra látván,

vén vidéki utcád bánatába rogyva,
bámulsz az esőbe, révedezve, báván,
fel-felriadozva elfoszló harangszó
lázas, összevissza, messzi kongatásán.

De hiába lested légnek rezdülését.
Füled sose hallott édes szerenádot.
Ablakod mögül még epekedve nézel.
Lelkednek miféle kínja-gyásza támad.
Valahányszor elnyűtt szívedben megérzed
most-lobbant szerelmét egy gyermek leánynak!

Szenvedélytől érintetlen
száll a tested sírba.
Fekete hantod felett majd
feldereng a hajnal pírja.
Szemedből két vérző szekfü serken a magosba,
melleidből fehér rózsák nyilnak illatozva.
Ám roppant szomorúságod felszáll majd a
csillagokba,
új csillagként, mely a többit bántja s
elhomályosítja.

/Ford.: Jékely Zoltán/

Mimnermosz: Úgy, mint fán a levél...

Úgy, mint fán a levél, ha virágba borulva tavasz jön,
zsendül, nő, mihelyest érik a napsugarak,
úgy mi arasznyi időn örülünk a drága napoknak
ifjan, az istentől, hogy mi a jó, mi a rossz,
nem tudván. De elénk állnak feketében a Kérek,
egyik a vénséget tartva kezében elénk,
másik már a halált. Be hamar megfonnyad a hamvas
gyönge gyümölcs, hol a nap szórja a földre a fényt!
Ám ki a csúcsra felért, mindjárt megfordul a sorsa,
rögtön az életnél jobb neki már a halál.
Mert lelkére sok baj tör: kit a gondok emésztnek,
pusztul a háza, szegény lát szomorú napokat,
ezt a kívánság gyötri a gyermek után, de hiába,
Hádész háza felé sírba kiséri a vágy,
más meg a lélekölő kórságnak rabja, de nincsen
ember senki, kinek bajt ki ne osztana Zeusz.

/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/

Mimnermosz: Szerelem nélkül

Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
Tépi mohón fiatal virágait a
férfi s nő...De ha rádnehezül a siralmas öregkor
s hervad a szépség és rokkan a régi erő,
folyton marja szived táját a hideg keserűség,
kedvetlenül nézed, hogy süt a nap sugara,
gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:
így veri-sújtja a sors szörnyű kegyetlen a vént.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Kallimakhosz: Thészeusz és a bika

Látva a hőst, mindnyájan ijedten visszariadtak
ily nagy férfival, ily bikaszörnnyel szembekerülni,
míg csak távolból Thészeusz nagyot így nem üvöltött:
"Várjatok ott bátran! S aki fürgébb, fusson Athénba
hírnökként s vigye gyorsan a hírt Aigeusznak, apámnak,
megszabadítva eképp a töméntelen aggodalomtól:
Thészeusz nincs már messzi, s a vízben dús
Marathónból
élve cibálja elé a bikát." Így szólt, amazok meg
kurjongattak: "Ié paián!" s őt helybe bevárták.
Oly falevél-halmot sem az északi szél, sem a déli
nem terített még a földre, s az ősz sem, a lombot-hullajtó,
mint aminőt a tömeg Thészeusznak a lába elé szórt,
és körülállták őt a parasztok, míg a parasztnők
..........öveikkel megkoszorúzták............

/Ford.: Kárpáty Csilla/