Karay Ilona versei kategória // Verscsokor a természetről

Karay Ilona versei bejegyzései

Nicolaus Lenau: Őszi érzés

Zordan zúg a rengeteg,
csupa felleg a magasság,
szegény vándort a hideg,
vad viharok ostromolják.

Mint a szél ősz idején
zeng az erdők vadonából:
úgy fuvall a múlt felém
a boldogság ugaráról.

Megfakulva fönn remeg
még a fáknak néma lombja -
levelenkint lepereg
az erdei kaptatóra:

mind sűrűbben hulldogál,
ösvényemet eltakarja.
Jobb megállni végre már,
s holtan dőlni az avarba.

/Ford.: Rónay györgy/

írta: jazsoli5, 2009. okt. 10. 6:19 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: December 3-ára

Kész az oltár szíveinkben,

És száll a tömjénfüst Ég felé,

Szeretetből fakadt imánk

Közös atyánk trónja elé.

S az egyesült buzgó ima,

Az egy közös szent kérelem:

"Áldd meg, akit úgy szerettünk,

Jó tanárnőnket, Istenem!"

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 10:42 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Vilmának

Szeretnék neked sokat mondani,

elmondani, mit érez most szívem:

És ahhoz nem kell sok szó, mert e pár

Kifejezi azt teljesen híven:

Szeretlek és emlékezem reád!

Ha tőlünk távol is a régi vágy,

Ha szíved eddig meg nem változott,

Örömmel mondom el, - hisz e szavak

Értelme már rég rád vonatkozott:

Szeretlek és emlékezem reád!

S ha változott a régi érzemény,

Ha eltörlé azt onnan a jelen,

Az én szívem nem változik soha,

Átérezve dobogja szüntelen:

Szeretlek és emlékezem reád!

Távol vagy bár, e szív híven szeret,

Örömmel emlékezik felőled:

És jutalmul hű barátságomért

Az egyetlen, amit kérek tőled:

Ne feledj el, emlékezzél reám!

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 10:36 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Szívem

Lassan ég a lámpa, lángja nem lobogó,

Nem háborgatja most hosszú, fájó sóhaj.

Miért? Talán nincsen e dobogó szívben

Semmi hő érzelem, semmi ábránd, óhaj?

Van, tán több, mint máskor: oh ha volna oly toll,

Mely le tudná írni a szív dobogását,

Akkor leírnám azt, mi most pihen, és nem

Ingerli kitörve a láng lobogását.

Folyik a szív vére, hosszú keringésben

A testnek legkisebb részét is bejárja,

És vele megy folyton, melyet el nem hagyhat,

Forró érzelemnek apadhatlan árja.

És minden csepp vérre vetődik egy sugár,

Mely azon megtörve, hogy visszaverődik,

A piros vércseppen egy fehér angyalnak

Imádattal festett arca tükröződik.

S az érzelemfolyam ez arcot kíséri,

Csak ezt folyja körül, csak ennek susogja:

"Imádlak! imádlak!" s az egyetlen szót

Néha oly fájón, oly kínnal zokogja.

De bár örömmel, vagy fájdalommal telve,

Híven kíséri és soha nem marad el,

Míg annak a folyton kerengő hő vérnek

Utolsó piros cseppje is nem apad el.

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 10:26 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay ilona: Marikának

Van szíved, ezt el nem tagadhatod,

Van szíved, mely boldogságot óhajt,

Mely egyszer kínoz, másszor boldogít,

Mely örömmel dobog, majd meg sóhajt.

Tudod nagyon jól, mint érez a szív,

Midőn szeret és mi óhaja:

Tudod azt, hogy ha így szenved a szív,

Csakis eggyel gyógyítható baja.

Te is óhajtod ez egyet, tudom!

Az Isten ne vonja meg tőled azt:

De te se akarj sebet ütni ott,

Hol ez írral nem gyógyíthatod azt!

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 10:14 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Szeretteim

Oh én olyan nagyon tudok szeretni,

Oly mélyen tud érezni szívem!

Van-e, aki méltó szeretetemre,

Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van,

Megkeseríti az az édeset,

S így szívemben rokoni szeretetet

Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rossz oldalról ismertem meg eddig

Az engemet környezők lelkületét:

Tapasztalva sok rosszat és kevés jót.

Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek

S ismerni őket mégsem óhajom,

Miért legyenek ők barátimmá,

Miért ismerjék ők az én bajom?

És ki tudja, talán ha keresnék is,

Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,

Melyben vigasztaló szelíd szavat az

Őszinte és hű barátság nevelt?

Maradjak én idegen e világban,

Változhat az éntőlem bármikép,

Engem nem érdekel, nem tartozik rám,

Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,

Egyik ember a más estére les,

Mert ő maga magasra törekedve

Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát, akit szeressek, nincsen senki?

Szívem dobogása azt mondja: van,

Oh vannak, kiket én szeretek forrón,

Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el

Szívemnek mély és csodás rejtekét,

Többet, többet igazán nem találnék,

Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak

A földi ember egy Istent imád,

Ki alkotá az emberi szívet s ki

Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó

E szívnek buzgó imádatára,

Egy angyal ő, ki elhagyá a mennyet

S leszállt a föld szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át

Küzdjön, fáradjon embertársiért,

S e hosszú háládatlan fáradtsága

E földön sose nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,

Megveti az emberek hatalmát,

Ki a világtól távol szent magányban

Másvilágon várja csak jutalmát.

Egy lélek, mely fehér e barna földön,

Mint egy elolvadhatatlan hódarab,

Egy szív, mely csendes, mint a nyugodt víz,

Mely a szenvedélyeknél sose rab!

De le tudnám-e angyal-lelkét írni?

Nem: elég nekem az, hogy szeretem,

Elég, hogy ezen és a másvilágon

Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól,

Egy barátnőnek kedves arca az,

Akinek szívében és az enyémben

Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,

S felőle most is csak ezt gondolom.

És ha talán csalódni kellend benne,

Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,

Az vagyok-e neki, nem tudom azt,

De reménylem mégis, hogy az Isten nem

Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,

A másikkal kell azt megosztanom:

Kétszeres lesz az öröm és felényi

Megosztva két szívben a fájdalom.

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 9:50 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Óhajom

Ha Isten így szólna hozzám:

"Kérjél bármit s megadom!" -

Nem kelnének hiú vágyak,

Sóvárgások ajkamon.

Mi kellene? fény, dicsőség,

Hír, vagyon vagy bölcsesség?

Mi a fény? - csillogó külszín,

Kápráztató semmiség,

Hamis pénz, mely bár ragyogó,

Belseje értéktelen:

Így a fény is, mely körülvesz,

Boldogítni képtelen.

Dicsőség! magasztos érzés,

Mit magunk sem élvezünk:

Holtunk után magasztalnak,

Halhatatlan lesz nevünk:

Dicsekszenek érdeminkkel,

Babértól zöld sírkövünk:

S ezért kell egy hosszú élten

Tán nyomorban küzdenünk.

A hírt mily sokan óhajtják,

Pedig ez nem boldogít:

A világ hamar felejtő,

És hogyha ma istenít,

Holnap ismét elfeledhet,

Odavan dicső nevünk,

Ezután közönnyel hallják:

Kár is ezért küzdenünk.

Még gazdagságot sem kérnék:

Boldogíthatna-e az?

Sokan mondanák, hogy igen,

S én azt mondom: nem igaz.

Teremhet-e a föld gyógyírt

A szenvedő léleknek?

Szerezhetni-e azt kincsen

Sorvadozó szíveknek?

Nem, kincset sem választanék:

Megölne a fájdalom

Látva a fölhalmozott pénzt

S nem enyhítve bánatom.

Oh! a bölcsesség egész más.

A természet könyve ím:

S a titkos zárt, mely kinyitja,

A rejtélyes kulcs enyim.

S én még ezt sem választanám,

Nekem ez sem kellene,

Szép, magasztos a tudomány,

De a vallás ellene.

Pedig a hit a legjobb gyógyír

A bús lélek sebére,

Melyet semmi be nem gyógyít,

Melynek mindég folyt vére.

Ha most ezek után kérdne

Az Úr:"Mondd, mit kérsz tehát?"

Leborulva így kiáltnék:

"Erős hitet vagy halált!"

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 8:35 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Egy álom

Szép este volt. A hold szelíden

Szórta ezüst sugarait,

Kertemben ültem, és az álom

Felém tárta már karjait.

A falevelek ott az ágon

Suttogtak olyan édesen:

A virágkelyhekben a harmat,

Mint gyémánt csillog fényesen.

Úgy tetszett, hogy hold-sugárral

Egy fehér alak szálla le:

Hozzám lépett, fehér kezével

Szemem gyöngéden fogva be.

És amint szememet befogta,

Eltűnt a hold szép sugara,

El a kert, s föltárult előttem

Az álmok csillogó hona.

Szép álmom volt. Művésznő voltam,

Babér környezte homlokom:

Előttem a nagyszerű pálya,

Túlvilági báj arcomon.

Magasztaltattam. Minden ajkon

Szertehangzott dalom nevem,

S mielőtt meghajolt minden fő,

Én voltam és művészetem.

Babérok hulltak lábaimhoz,

S én letapodtam azokat.

Dölyfös valék, mert a boldogság

Poharából ittam sokat.

Előttem leborult a porba

A hű szív és a büszke fő:

Gőgösen rúgtam el magamtól,

Előttem egyik sem a fő.

Majd koldus jött ajtóm elébe,

S én aranyat veték elé:

Ő felvevé s tekintetéből

Áldás szállott házam felé.

Dicsőségem és büszkeségem

Már tetőpontját érte el,

Midőn egy más kép tűnt szemembe,

Lelkem iszonnyal töltve el.

Utcasarkon öreg koldusnő,

Ráncos arcain könny pereg:

Zokogva kéreget pár fillért,

Szíve szorul, úgy kesereg.

Az utcasarkon a szeméten

Úgy zörget a szél valamit,

Tekintsük meg, Közelebb lépünk,

S bámulva látjuk meg, hogy mit.

Egymásra vannak ott halmozva

A hervadt babérkoszorúk,

Melyeket, ha az útba esnek,

Az ember büszkén félrerúg.

Ott, abból a szép palotából

Dobálták ki az ablakon:

A művésznő fényes lakából.

Minek ott most már ez a lom?!

A koldusnő az utcasarkon

Tovább zokog és kéreget:

Szemében könny, szívében bú,

Az emberekre nézeget.

Ah! most ismerősök jönnek,

Felnyílik fonnyadt ajaka:

"Egy fillért az Isten nevében!"

És az ismerős válasza?

Egy megvető, gúnyos tekintet,

Vagy legfölebb egy pénzdarab.

A koldusnő zokog szívében,

Amaz pedig tovább halad.

A babér zörög a szeméten.

Az asszony ráncos arcain

Végigperegnek a könnycseppek,

Szívében dúl az égő kín.

Most egyszerre gúnyos hahota

Ütötte meg fülem...Szemem

Felnyílik s magamat a kertben,

A fa alatt, gyepen lelem.

Hajnal volt már. Ott fenn az ágon

Egy szelíd gerle kacagott.

Gyötrő álmomból kis madárkám

Fölébresztett, fölkacagott.

Elvonult előttem az álom,

Az első úgy, miként a más,

És én azt kapcsolatba hoztam,

Álom...álom...Mi volna más?

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 8:01 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Egy magyar nő

"Hallod? fölharsant már a harci kürt,

Isten veled nőm, egyetlenem!

E hang engem hív, veszélyben a hon.

Isten veled lesz, én egyetlenem."

Könnyek között bucsuzik a vitéz:

Szép ifjú nője keblére borul,

S zokogva esd: "Ne menj el, angyalom!

Ki védend meg, ha a vész tornyosul?

Ki fogja védni házi tűzhelyed,

Ha a téren maradsz s nem térsz haza?

Ne menj! maradj! légy boldog itt velem!

Elég bajnokkal bír még a haza."

A hős szemére könnyfátyol borul,

Két forró csepp gördül le arciról:

De a cseppet letörli gyorsan ő,

És szilárd szó hangzik ajkairól:

"Mennem kell. Bocsáss lelkem angyala!

Veszteg mostan ki maradhatna honn?

Nem hallod-e a kürt harsány szavát?

Maradhatok-e hogyha hí a hon?

Ketten leszünk a harc veszélyiben,

Én és jó kardom, mely el nem hagyand:

Bármerre járok völgyön és hegyen,

Hidd el: szívem tenálad maradand.

S ha vérem áztatná a harcmezőt,

S nem látnál engemet többé soha,

Oh ne zugolódjál a sors ellen,

Legyen az akármilyen mostoha.

És hogyha kell szenvedni, tűrj sokat,

Szenvedj hazádért, szenvedj Istenért:

Ne feledd soha, hogy magyar nő vagy,

S hogy szenvedésért nyerhetsz csak babért!"

Így szól a hős és lovára pattan,

Szívében dúl az égő fájdalom,

Csak pár szót tud még nejének súgni:

"Ne feledd: magyar nő vagy angyalom."

Elhangzott már a harci kürt,

Visszatér a győztes sereg.

Az elesett bajnokokon

Milyen sok hű szív kesereg.

Az ifjú hős is visszatért,

De küszöbön elbukott.

Halvány arca és termete

Sötét vérrel elborított.

Csak ezt tudja még mondani:

"Ne feledd, hogy magyar nő vagy."

Aztán bezárul ajaka,

Mert a seb oldalán oly nagy.

Szép ifjú nője ráborul,

Ébresztgeti, de hasztalan:

A fagyos ajk nem mosolyog,

A szegény nő oly boldogtalan.

De íme most föláll a hölgy,

Szemeiben égi tűz ég,

Sötét szeme könnyezi azt,

Mint villámot a borús ég.

"Te mondád, magyar nő vagyok" -

Ajkairól így zeng szava.

"A magyar nő előtt első,

Amint mondád, Isten s haza.

Kívánságod beteljesült,

Már mindkettőnek áldozék:

Azt adám áldozatképen,

Amit legjobban szereték.

A haza nyert egy vértanut,

Milyent többet alig nevel:

Az Ég meg egy tiszta lelket,

Kit szívemtől szakíta el.

Most megteszem, mit parancsol

Egy magyar nőnek a hűség,

És remélem, megbocsájtja

Egy hű nőnek vétkét az ég."

Két nap múlva a kihalt házból

Két ifjú halottat visznek

Az örök nyugalom helyére,

S öngyilkosságról beszélnek.

írta: jazsoli5, 2009. jún. 5. 7:37 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: A halál ajándéka

Egykor az élet s halál

Keményen vitatkozott:

Melyik ember boldogabb,

Az élő vagy a halott.

Végre az élet kiált:

"Ugyan hát mit adsz neki,

Oly kincset, amilyent én

Sohasem pótolhatnék ki?

Ím én mindennel bírok,

Mi tetszik szemnek, szájnak:

Az öröm és boldogság

Mind kezeimben állnak:

Csak akaratomtól függ

Az ember boldogsága:

Te nem vagy ily hatalmas.

Hogy beszélsz olyan kába,

Hogy tenálad van csak az

Egyedüli boldogság?!

Hisz ilyent állítani

A legnagyobb balgaság!"

"A te ajándékaid

Múlók, még az enyémet

Nem szakítja meg semmi,

Nem ér sohasem véget.

Te fény-gazdagsággal, én

Egy mással boldogítom

Az embert: ajándékom

Neve örök nyugalom!"

Az élet élveket ad,

Mit a halál nem adhat,

De nyugalmat, csak a halál,

És nem az élet adhat.

Ne féljük hát a halált,

Olyan az, mint az álom:

Egy nagy, hosszú nap után

Az örökös nyugalom.

írta: jazsoli5, 2009. máj. 31. 11:15 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona: Nyugodt vagyok...

Nyugodt vagyok, miként az ősz,

Hideg, miként a tél,

De ez csak látszat, mert szívem

Forró, miként a dél.

Valjon miért van lelkemen

E fagyos nyugalom? -

Lelkemnek kincse veszve van,

Veszve a bizalom.

Miért lángol szívem? Azért,

Mert ki nem önthetem,

Örömöm és búm mind beléd

Zárva, szegény szívem!

írta: jazsoli5, 2009. máj. 31. 11:12 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

Karay Ilona (1866 - 1881) : Hozzá

Mély tisztelettel vegyült szeretettel

Emelem föl tehozzád szememet:

Félek, hogy téged szeretni vétek,

Az is megalázza nagy lelkedet.

Pedig tévedek, mert te nem egy gőgös,

Magasan álló büszke fényalak,

Te egy mennyországból leszállott angyal,

Az emberek boldogítója vagy.

Nem foglalsz el nagy állást a világban,

Észre sem vettenek ezért sokan:

De én, ki ismerni megtanulálak,

Tudom, hogy szívedben egy angyal van.

Szeretlek, szeretni foglak örökké,

Szeretetem lángja ki nem alszik,

El nem oltja sem hideg sír, sem halál,

Sőt majd ott, a másvilágon növekszik.

Viszont szeress? oh nem: azt nem kívánom,

Nagy a boldogság, gyenge a kebel,

És e szegény szív talán megrepedne,

A nagy boldogságot nem bírva el.

Hadd járjak én körülted, mint a bolygó

A nap körül, melytől fényét nyeri,

Melyet imád, de melyhez közeledni

Félénk tisztelete nem engedi.

Te is napom vagy, melyet bár imádok,

Megközelíteni sohasem merek,

Megelégszem a piczike sugárral,

Melyet néha reám vet szép szemed.

De mint bolygó, ha szeretett napja

Megtagadná tőle a sugarat,

Úgy elsötétül lelkem is ha szemed

Nem vet reám egy piczi sugarat.

Elvonulok, hogy észre ne vehessed,

Mikor a halál engem elragad,

S ha utolsó imámat meghallgatják,

Veled béke és boldogság marad.

írta: jazsoli5, 2009. máj. 31. 10:59 - címkék: vers és kategóriák: Karay Ilona versei - még nincsenek kommentek

http://csicsada.freeblog.hu/

Csicsada irodalmi naplója