Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Donászy Magda: Karácsonyvárás

 

Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás.  Lótás-futás, csomaghordás.  Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van.  Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek.  Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.

Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét.  Egyik-másik tele sincs még.  No de mindegy.  Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.

Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott.  Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne.  Néha nem is pénz kell ehhez.  Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom.  Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka.  Tomi adja jobbra-balra.  Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe.  Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés.  Nem is drága, nem is nehéz!  Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik.  Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.

Hát nagyanyó mit csinál?  A két keze meg nem áll.  Öt kötőtű  körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad.  Sietteti a fonalat.  A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül.  Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik.  Dehogy pihen!  Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt.  Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák megett nagyanyóka szekrényébe'.  De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre.  Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján.  Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.

Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is.  S a varrótű?  Az se rest.  A cérnával futni kezd.  Bújócskázik be-ki, be -ki, ha nagyanyó öltögeti.  Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra.  S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.

Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán.  Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be.  Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják?  Hová tegyék?  Hej!  Mert a hely sosem elég.  Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik.  Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége.  Anyu egyre sugdos-dugdos.  Apuka papucsban futkos.  Fejét fogja, kulcsokat hoz.  Lassan illeszti a zárhoz.  Mi tagadás, kicsit álmos.

Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet.  S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van itt?  Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni?  - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni!  Lári-fári!  Hány nap van még?  Már nem is sok.  Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt.

Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész.  Hiszen kicsiség az egész.  Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát?  Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja.

Dehogyis vár karácsonyig.  Lassan odalopakodik.  Lábujjhegyen, észrevétlen.  Jó, hogy senki más nincs ébren.  De lám!  Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja!  Visszasompolyog az ágyba.

Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje.  Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta.  Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag?

Mert a napok folyvást fogynak.  Mind kevesebb lesz a sok nap.  Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán.  - Már egyet sem!  Csengős szánon – hipp-hopp! - itt van a karácsony.

Helen Bereg : Karácsonyi mese

 

Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.

Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..

- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.

- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?

- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?

- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?

- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.

- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?

- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.

- Ez így is van.- bólogatott a lány.

- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.

- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:

- Szépséges délutánt, kedves Maci!

- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.

- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.

- És miért tennéd le ide a barlangomba??

- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.

- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?

- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi. Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.

- Rendben.

- Boldog napsugaras karácsonyt!

- Neked is Nap.

- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.

- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!

- Neked is.

Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.

Tóth Anna: A titokzatos hóember

 

Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.

Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!

Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.

– Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.

– Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.

Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.

– Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.

Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.

– Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?

A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.

– Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!

Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.

– Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.

Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.

Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.

Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.

– Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?

– Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.

– Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.

Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.

A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.

Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.

– Adjunk enni a madárkának is!

Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.

– Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?

– Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci.

– Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.

– És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.

Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.

– Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.

De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra.

A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.

Tóthárpád Ferenc: A negyedik gyertyaláng

 

Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este - és reggel-, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:

- Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!

Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák.

Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.

Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.

Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.

- A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! - szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára.

- Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul - válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.

A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni. Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni. Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.

A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen a gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.

- Apa biztosan valami finomat készít - gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:

- Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat - mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.

A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: "apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!"

Bródy Sándor: Két katonatiszt

Nem voltam meghíva karácsony estére sohová. Csendesen, magányosan megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.

Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt súgja: "te vagy egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül..." Dehogy, valami lépés kopogását hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembejövő cilinderes úr, amíg meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a kalapján. Aligha divatból cselekedte... Összenézünk, nem, mint ismeretlenek, hanem mint elhagyottak és megbarátkozunk egy pillanat alatt, egy pillanatra. Megszólítanók egymást, de győz rajtunk a konvenció és ki-ki megy a maga útján.

Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kálvária ebben a nyomasztó ünnepi hangulatban. Az utca sötét némaságába az ablakon át karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és ragyogó szeretetet ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a másé. De ha legalább többen volnának, akik elhagyottak!

Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pincéren kívül, aki megütődve néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsípett, vidám katonatiszt.

Ott üldögélünk egymással szemben, egy jó óráig. Néztük az újságokat, néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál többet ásítottak.

- Gyerünk haza - mondá az egyik.

- Gyerünk! - mondá a másik. - De azért maradtak.

- Nem fogunk snapszot inni? - jegyezte meg az egyik. A másik megerősítette:

- Nem!

De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam. Az egyik például konstatálta, hogy civil is lehet becsületes ember. A másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katonaszabóról, aki becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.

Ez a példálózás kétségkívül nekem szólott: arra az esetre, ha: mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék.

Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem hozzájuk és bemutattam magamat.

Hárman ünnepeltünk ezentúl. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben voltak felettem, amennyiben hamarabb kezdték. Az egyiknek, a hadnagynak már éjfél felé nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg - bizonyosan szokása ellenére- ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy nem voltam-e szekerésztiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. Amikor végre megnyugodott, hogy soha sem voltam és nem is leszek furvezér, legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig érthető mondatokban.

A fiatal tiszt minduntalan bólogatott a fejével: "igaz, úgy van, Gusztáv egy helyes gyerek!"

Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, amint beszédéből kivehettem. Tiszta, őszinte, melegszívű fiú, aki a háborúban bizonyára hős lett volna, de így, békében, legfőbb foglalkozása a szerelem volt.

Szeretett egy leányt, akinek nem volt kauciója, hát nem vehette el. És mert nem vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem el. A leány ajánlotta neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor is.

A Gusztáv ebbe kételkedett egy kissé. Soha - azaz kilencéves kora óta - nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:

- Milyen lehet az? Igen kényelmetlen lehet.

Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt. Miből lehetne ilyen embernek, mint ő, megélnie?

- Legyek postatiszt? - mondta magának iszonyú keserűen. - Legyek postatiszt? - kérdé tőlem és a bajtársától.

- Soha, inkább meghalni! - mondta a másik.

De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszinteséggel tárta fel előttem családi körülményeit és vagyoni viszonyait.

- Apám őrmester Jaromeásban. Az én birtokom ez!

Hímzett pénztárcájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan szivarozott, úgy mint a szegény ember, amikor tudja, hogy ez az utolsó ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is így tudott mértéket tartani, ha öntudatlanul is.

Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a szivart és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot:

- Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a krájzlerájokban árulják.

A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket kezdtük becsmérelni, amiért mindjárt-mindjárt a pisztolyhoz nyúlnak. Egészen fölvidultunk ezen, amíg Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult. Újra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem írnok.

- Hát mit fogsz csinálni? - kérdi a másik.

- Elmegyek a császárhoz.

Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és amennyire állapotuk engedte, gyanakodva néztek reám. A nehezebb nyelvű bajtárs suttogva kérdé:

- És mit mondasz ő Felsége előtt?

Gusztáv mereven - engedelmet a szóért -, szinte bután nézett a levegőbe. Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy amit a hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. Amióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először  szubordináció gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett és egészen hangosan mondá:

- Hát azt mondanám, hogy én is ember vagyok, Felség! Ember vagyok!

A kisebbik katona csitította. A pincér is messziről veszekedésnek tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:

- Uraságok, engedelmet, zárunk!

Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni. A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, amely nyitva lett volna. Átmentünk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utcákon. Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett néki a katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utcán az édes anyjával:

- Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. Nem akar kalapot venni, nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó asszony...És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollégájuk az utcán ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.

Odafordult a hallgatag Gusztávhoz:

- Mit, Gusztáv? Igazat mondok, vagy nem?

Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utca közepén erre a kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már reggeledett, az újságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a nagy nyaláb karácsonyi számokkal.

A katonatisztek átadták névjegyeiket.

- Ha valaha szükségben lesz!

Aztán elváltunk. Gusztáv erősen megmarkolta a kezemet és a fülembe súgta:

- Ember vagyok! Ember vagyok! Az akarok lenni!

Mért súgta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csakhogy beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, amíg az lassankint értelmet nyer. Amíg esze megnyíl, lát és ítél a józan és józantalan emberi dolgok felett.

Babits Mihály: Karácsonyi Madonna ( Regényes legenda, 1907)

1

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé, s a fakó fájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett: a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt: a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy gót torony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakot a szűk mellékutcába.

A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, s az óraütés hangja mint a kristály csengett.

Karácsony éjjele volt.

2

Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.

De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket, és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.

- Mi történhetik most a zárt egyházban, és mi érheti, ha ki azt meglesné?

- No, ott most öregapás táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan lenyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.

- Addig igyál hát, mag téged is a kő alá nem dugnak - szólt egy kicsattanó hatorrú levente.

- Bizonyosan tudom - mondta Páter Lucentius, a házi pap, és megtágította cingulusát -, bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban, és a kisfiát viszi fényes karján, és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titokba is beavatott.

Szűz Mária jár a templomban ilyenkor, egyedül.

3

Borfoltok a vastag asztalon, hányadékfoltok a lócákon és a padlón.

- Én - mondta Artúr lovag -, én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.

- Azt pedig, aki látja - mondta Páter Lucentius -, az pedig, aki látja, élve nem marad.

- Majd jön öregapás - szólt egy másik vitéz -, majd jön öregapád, és magával hív.

- Most azért is elmegyek - felelte Artúr lovag -, elmegyek, s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák, és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok, és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.

- Részeg vagy, öcsém - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját, nincs ember, aki ne félne Istentől.

- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius.

Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.

Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót, s a falnál befogózott egy ős üres fegyverzetébe: azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábu nem bírta a részeg ember súlyát, s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta, s homlokát hűtötte a hűs vason, s berondította rondaságaival, s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen.

A nagy feszület elborult a falon.

4

- Hé, sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öregpillér, tudom, felébrednél.

- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy: szegény ember legalább a másvilágon üdvözüljön.

- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.

- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! hahaha. Pedig most pompás ám idekint, és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.

- Vaj, alszik-e a pap?

- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgeté Páter Lucentius.

- Részeg vagy, öcsém, és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög, és kitöröd a nyakadat.

- De nemigen hatott.

- Nem volt nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.

- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?

- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?

- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.

- Quintus Curius - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát, és belecsapott a mennykő. Olvastam a Románusok históriájában.

- A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.

- Mindig ilyen volt. Bolond - szólt a nagybajuszú.

- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kegyelmezz! Belészállt a szentlélek úristen.

A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra, és ráültek. "Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony." Egy részeg ember az utca mellé dőlt.

- Ez a templom olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kísértsd az Istent!

- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég!

5

A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.

- Bim! Bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.

Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek...Istenem! az emberek!

Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett. A hold élesen sütött, és besárgította a köveket. A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe beledughatta csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni.

A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.

A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.

Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.

Még egy lökés, és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogózni. Az ablak vastag, festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.

Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé, haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni.

Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivetette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákányt leejtette.

A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.

Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységre. Vigyázva visszamászott. Teljesen józan volt és számító.

Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott. Rá is hullott fejére: behunyta a szemét. Mit tesz az?

Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakokon, kísértetiesen.

Semmi.

Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kövek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Íme, egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott...

Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó.

Ha innen lebukna!

Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.

Szűz Mária, ne hagyj el! Szent Erzsébet, bocsáss meg!

Milyen por mindenütt.

Miért is jött ide? Valamit látni akart.

A távolban, lent, rezgőn izzik az örökmécs.

Most...egy nagy lépés...A nagy csillár meging...hintáz...Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik: az aranyzsinór nem szakad le. Hintáz.

6

Halk zene, finom fény.

Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hová megy? Ki meri kérdeni? Amint közelébb, közelébb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távol zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.

Artúr szíve dobog, s a nagy csillár hintáz.

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.

A holdsugár keresztül-kasul szövi a belső teret, de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.

Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin Szent Cecília átlátszó ujjai suhannak.

Dalol az angyalnép.

Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya szeretettel mosolyog.

Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

Mária, Istennek anyja: karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

7

Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.

Zilahy Lajos: A gyermek és a tűz

 

A hálószoba ajtaját kulccsal zártuk be, nehogy a gyerek egy óvatlan pillanatban kijöjjön börtönéből. A ház félelmetes titokzatosságba merült. Fojtott suttogások, csendesen behúzott ajtók jelezték, hogy szokatlan és roppant nagy dolog készül. Isten szárnyának suhogása érződött a bezárt ajtón és a falakon túl.

A gyerek ott ült a díványon, szakadt képeskönyvvel a kezében, de Krampafalvi Krampusz és Csatorna Matyi most nem érdekelte. Minden idegszálával a csendet figyelte. Egy-egy távoli neszre felkapta a fejét és körülhordozta rebbent tekintetét a falakon és a mennyezeten. Hónapok óta betanított imákkal készítették elő a lelkét erre a nagy pillanatra. Képzeletét megtömték mindenféle lobbanékony anyaggal és most felgyújtották. Hogy jön a Jézuska. Először életében. De nem mondták meg neki, hogy milyen alakban és hogyan. Nem szóltak neki a karácsonyfáról: hadd legyen meglepetés neki a csodálatos fényű fa.

A család számára is nagy esemény volt a mai nap: a gyerek ma este fog először karácsonyfa előtt állni. Előre dörzsöltük a kezünket, egymásra kacsingattunk, előre csámcsogtunk, hogy ámulatában, a karácsonyfa csodájának első megpillantásában, a fa alá kirakott játékok felfedezésének izgalmában milyen jókat fog mondani a gyerek. Mert a gyereknek ezen az estén egy kicsit ez a szerep is jutott, hogy ő legyen a felnőttek bohóca. Milyen arcot fog vágni, milyen szemet fog mereszteni!

A családi összejövetelre való tekintettel a dolgozószoba kandallójába is begyújtottunk, ami teljesen felesleges volt, mert a központi fűtés csövei jó meleget tartottak, mintha ezen az estén ők is ki akartak volna tenni magukért.

A harmadik szobában állt a karácsonyfa. Szép nagy fa volt, a padlótól majdnem a mennyezetig ért. Talpazata drága szerkezet, amely nagypapa házából, a padlásról került ide. A talpazatban édes szavú zenélőóra volt elrejtve, sőt, ez a csodálatos szerkezet, ha felhúzták, lassan, ünnepélyesen forgatta az egész fát.

Úgy állt a fa a szoba közepén, mint valami megdicsőült, ezüst menyasszony. Csillogó fehér fémszálak, havat utánzó vattacsomók, gyöngéd rózsaszín gyertyácskák.

A rendezés nem feledkezett meg a művészi hatásokról sem. Úgy döntöttünk, hogy a középső szobában, ahol a kandallótűz égett, el kell oltani a villanyt. A gyerek, ha majd kilép a szobájából, ezen a sötétségen túl lássa felragyogni a karácsonyfát a harmadik szobában. Az ajtószárnyak szélesen kitárva.

Közeledett a nagy pillanat. Sürgés-forgás, suttogva kiadott utolsó parancsszavak. Juli, a szobalány ki fog menni a sötét, havas udvarra és a gyerekszoba ajtaja előtt csengőszóval jelzi a Jézuska érkezését, aki hópelyheken száll le az égboltból.

Az utolsó pillanatban egy kis zavar támadt. Mivel csengessen Juli? A házban nincsen kézi csengő. Erre persze nem gondoltunk. Nincs a szomszédnak kézi csengője? Nincs. Ilyen manapság csak az elnököknek és a pályaudvari portásoknak van. A villanycsengő a házakból már régen kiirtotta a szép szavú kézi csengőket. A lovak nyakából is eltűntek Pesten a csengők, autóduda és villanykürt a módi. Csengős szánok sincsenek már, amik nem is a földön jártak, hanem hangtalanul a föld felett repültek a fehér télben.

Nincs kézi csengő. Mivel csengessen Juli a Jézuska elébe? A zavar csak percekig tartott, ezt is megoldottuk. Ha egy üres ugorkásüvegnek fakanállal verik az oldalát, szép, álombeli, égi hangon csenget.

Mami bement a gyerekszobába, még egyszer térde közé állította a kisfiút, idegesen még néhányat fésült-kefélt rajta, megigazította a ruháját és utoljára megtörölte az orrát.

A csengő az ablak alatt megszólalt. Szép üveghangon, mintha a havas ég zenélt volna.

Most!

Most repül a Jézuska. A gyerek oly ijedt és zavart volt, mint a kis vadállat.

A másik szobában hirtelen eloltottam a villanyt. Csak a kanadallótűz világított gyengén. A bútorok és a könyvtárpolcok nem engedték magukat megvilágítani. Sötéten néztek farkasszemet a kandallóval.

És így, a kitárt ajtószárnyakon túl, teljes fényében tündöklött a karácsonyfa. Talpazatában elindult a szerkezet és a fa álmatagon forogni kezdett a lágy és édes zenében, mert forgásával a zenélőóra is megszólalt a festett bádogtalpazatban.

Megnyílt az ajtó s a gyöngéd anyai kéz betolta a gyereket a középső, a sötét szobába. Innen már egyedül is megtalálja az utat: hívja majd a muzsika és a fény káprázata. A fa körül mozdulatlanul állt az egész család, nagypapával az élen. Ott voltak a cselédek is ünneplőben. Minden arc a sötét szoba felé fordult rejtett, meghatott mosollyal. Várták a kis bohócot.

De a gyerek nem jött. Valami olyan történt, amire nem számítottunk.

Megpillantotta a tüzet a kandallóban. Az eleven tüzet. Odaszaladt és hirtelen leguggolt a tűz elé. Azt hitte, hogy ennek a látványnak szólt a sok ima, a csengőszó, minden. A tűz! Az eleven tűz legősibb csodája!

A rendezőség megfeledkezett arról, hogy a gyerek még sohasem látott életében tüzet. Kopasz fűtőtestek és mozdulatlan villanykörték között töltötte el azt a három és fél esztendőt, mióta közénk érkezett. Legfeljebb gyufalángot látott a cigaretták végéhez lobbanni. De tüzet, ilyen nagy tüzet, szabad tüzet, harsogó piros tüzet, félelmetes fahasábok sárga és olvatag lángját, a lángok játékát, libbenését, huppanásait, vad, zúgó ujjongását és hirtelen és érthetetlen meghunyászkodását - tüzet, igazi tüzet még nem látott.

- Ne bántsátok, várjuk végig, hogy mi történik - mondta egy tenyérbe rejtett hang suttogva a karácsonyfa mellett.

Múltak a percek, de a gyerek nem mozdult a tűz mellől. Nézte a tüzet, mintha valami megbűvölte volna. Lélegzetét visszafojtva állt a tűz előtt. Bámész szemgolyója kicsiny barna tükrén a lángok visszfénye táncolt.

A másik szobában még mindig édeslágyan pengett a zenélő szerkezet és forgott a fénybe öltözött fa. Kecses, lassú gavotte-ban forgatta gyertyafénybe borult ezüstszoknyáját. És szinte emberi hangon szólt a karácsonyfa zenéje:

- Kisfiú! Kisfiú! Énhozzám jöjj, én vagyok a szép karácsonyfa! Ide gyere, ne nézd azt a csúnya, füstös tüzet! Ide gyere, kisfiú!

A gyerek nem mozdult. Ahogy guggolt, háta egészen meghajolt és a térde fölött szorosan átkulcsolta a kezét. Cro-Magnon ősemberei éppen ilyen mozdulattal ültek valamikor a tűz körül a nagy barlangokban.

Suhogott a láng, pattogott a szikra, nagy fekete bodrokban lengett a füst a hasábok felett, alul meg nyíltak és elomlottak a nagy parazsak, mint a rózsák. És a tűz csodálatos zenéje! A vörös lángok zúgásában és a kék lángnyelvek sóhajában néha egy-egy mély pisztolylövés dördült. A tűz zenéje, évmilliók távolában is ugyanaz.

A Gyermek találkozott a tűzzel és ráismert. Mert már sokszor találkozott vele, először talán a Negyedik jégkorszakban. Hiszen minden élőlény rengeteg tapasztalattal jön a világra. Mert az embernek a teste is halhatatlan. Az élőlények testének nemcsak a térben, hanem az időben is van kiterjedése. Az új életben már tudja, hogy a kromoszómák és gének, az idegsejteknek végtelen parányi testecskéi, amelyek nemzedékek szakadatlan láncolatán át egyik test edényeiből a másikéba ömlenek, elkerülik a temetőt és a halált. Az örök élet végtelen fonalát alkotják a Pithecantropus erectus, a két lábon járó majomembertől kezdve a távoli jövendő üvegszobákban, mesterséges levegőben élő és csillagokba utazó emberéig. Ez a valóságos, anyagi életfonal olyan, mint a cérnaszál, amelyre az évezredek és a nemzedékek úgy fűződnek fel, mint a gyöngyszemek. A szemek leperegnek, de a fonál, a kromoszómák és gének végtelen láncolata, tovább kígyózik az időben és új szemek fűződnek rájuk: Pistukák, Józsikák, Ilikék, Klárikák. Így vagy ilyenformán mondja ezt Alexsis Carell, a Nobel-díjas biológus.

A gyerek még mindig a kandalló előtt guggolt. A dolog kezdett kissé unalmas lenni. A karácsonyfa már pilledten forgott, a muzsikából is kezdett kimenni a szusz. Nagy nehezen az alsó gallyak alá másztam...krrr...krrr...még egyszer felhúztam a masinát.

A karácsonyfa ismét vidáman táncra perdült, a lágy zene is frissebb ütemben kezdett szólani.

A másik szobában Irma néni hangja szemrehányóan reccsent meg:

- Ugyan, kisfiam!

Felrántotta a gyereket a földről és kézen fogva bevezette a karácsonyfa elé. Forgott a fa és énekelt:

- Kisfiú! Kisfiú! Én vagyok a szép karácsonyfa! Kisfiú!

Kezébe rakták a játékszereket. Bádogautót, amelyben kis pamutmedve ült a volánnál. Puskát és kardot. Egy hadihajót és egy gyönyörű kis szürke tankot, valóságos hernyótalppal. És egy lepkeszárny repülőgépet.

A gyerek átölelve tartotta ezt a sok holmit, de szótlanul, fagyott arccal állt.

A következő pillanatban széttárta a karját, a játékok a földre hullottak és usgyé, mint a nyúl, kiszaladt.

Visszaguggolt a tűz elé. És nézte. Haján, arcán, tágra nyílt szemében a lángnyelvek kis piros rebbenései. Nézte és hallgatta a tüzet.

Erőszakkal kellett elhúzni a tűz elől, mert a szenteste hangulata forgott már veszélyben.

Visszaraktuk kezébe a játékokat. Az autót, a hadihajót, a tankot, a repülőgépet.

De ekkor már legörbült a szája és pityergett. És egy pillanatra még sóváran visszanézett a tűzre.

Tamási Áron: Teremtett világ

 

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásul nekik adták a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak szegények, s szerelmükben úgy meggyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr a felesége mellől átdörmögött a műhelybe:

- Lőrinc, fölkeltél-e?!

Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra Lőrinc két szeme.

- Föl! Föl! - mondta gyorsan.

Utána szélesen és urasan terült el újból a csend: csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek: s majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

- Samu, szundítsunk még...

Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme: s aztán vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra: majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát meg akarta volna ijeszteni.

- Működnek...- mondta Lőrinc.

Aztán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

Virradni kezdett.

Odament Lőrinc az ablakhoz, mely az országútra mutatott, s kinyitotta mind a két ablakszárnyat. Kihajolt a téli világba, mely magát derengetve egymagában mulatott, olyan játékos volt. Nagy pelyhek imbolyogva szálldogáltak, módos és bársonyos pelyhek, kedvük szerint összevissza s mégis igen nagy rendben. A drótokon és a kerten puhán megültek, meg a járdán és a házak fedelén is, csupán az országút változatos gödreiben hervadtak el. Néha egy-egy falusi tűnt elé, mint a baktató rejtelem: egyszer szekér is jött olyan nyikorgással, mintha az ember füleire vágyakoztak volna a kerekek.

Ilyen volt a reggeli teremtett világ.

Elgondolkozott Lőrinc az örökkévaló Mesteren, aki forgatja a napot és az éjszakát s olajozza a nyekergő világot: aztán kitakarította gondosan a műhelyt, s az ujjast a vállára kanyarította, hogy szokás szerint induljon a pékhez. Máskor csak kilépett szó nélkül a házból, s elhozta a napjára valót, ami egyforma volt örökké. Most azonban olyan virgonc volt, és duzzadó, hogy legszívesebben bément volna a tekintetes asszonyhoz, s őt ura mellett pajkosan megcsiklandozta volna, hadd örüljön ezen a szép napon.

- Megyek, tekintetes asszony! - szólott által a bétett ajtón.

- Nyolcat hozzál! - hangzott vissza.

- Miféle nyolcat?

- Zsemlét.

- S kenyeret ne?

- Hozzál azt is, mint máskor.

Azt sem tudta Lőrinc, hogy hamarjában hova legyen, úgy megzavarodott a nyolc zsemlétől. Nyolcat?! Ilyet nem hallott még, pedig tíz hete már, hogy itt inaskodik: s tíz hét alatt ő hozta minden reggel a zsemlét. De csak kettőt! Kettőt a tekintetes asszonynak, mert ők ketten a mester úrral mindig kenyeret ettek. Azt fognak enni ma reggel is, hiszen mondá, hogy hozzon. De akkor minek kell a nyolc zsemle?! Egyedül akarja megenni? Vagy vendégek érkeznének?

Nem tetszett Lőrincnek, hogy két zsemléről nyolcra fordult a világ.

Furcsák az asszonyok...mondta magában.

De nem vitatkozott, hanem elment a pékhez, s megkérdezte tőle, hogy miképpen töltötte az éjszakát. Azt felelte a pék, hogy az éjszakát úgy töltötte, mint a róka: aztán kitette Lőrincnek a mindennapos kenyeret s a két zsemlét.

- Maga sem mindentudó - mondta Lőrinc a péknek.

- Hát mit nem tudott? - kérdezte a pék.

- Azt, hogy nyolc zsemle kell, s nem kettő.

Ha annyi kellett, annyit kapott: s vihette. Vitte is Lőrinc egy nagy papírzacskóban, ami nem járt másnak az egész környéken, csak az asztalosnénak. Már egészen világos volt, amikor a fiú kijött a boltból. Szinte úgy tetszett, hogy néhány perc alatt ezt a világosságot is a pék csinálta, s azt is nyilván az asztalosné számára, hogy keljen fel az ura mellől.

Huncut a pék...gondolta Lőrinc.

S amint fütyörészve ment hazafelé, hát jön szembe egy legény, akivel egyfalusi volt. Mind a ketten megörvendettek, hogy karácsony szombatjának nyílása idején ilyen jó ismerőst rendelt az Isten. Lőrinc elmondta, hogy éppen kenyeret és zsemlét viszen a péktől: s el a legény is ragyogó szemmel, hogy kedvesének akar valami ajándékot vásárolni, mert farsangon egybekelnek.

- Jó dolga lesz - mondta Lőrinc.

- Nekem-e?

- Együtt.

Nevetett a legény, hogy bizony nem is lesz rossz dolog az egybekelés, majd megkérdezte Lőrinctől, hogy a szent ünnepre hazajön, ugye?

- Még nem szóltam - mondta a fiú.

- Hát szólj.

- Gondoltam, hátha magától is küldeni fog.

Egyetértettek abban, hogy kérni nehéz dolog, ha valakinek olyan természete van, de azért mégis meg kell tenni. Már eddig meg kellett volna, mert ma ünnep szombatja van, s este már szenteste. Ne szemérmeteskedjék hát Lőrinc, hanem rögtön kéredzkedjék, amint hazaviszi a zsemlét.

- Én nem szólok! - mondta mégis a fiú.

- S miért? - kérdezte a legény.

- Ha benne nincs annyi becsület, legyen a Heródes barátja.

Gondolkozott egy kicsit a legény, majd megkérdezte, hogy hol lakik az asztalos. Aztán nagy búcsúzkodással elváltak, hogy menjenek külön-külön céljuk felé. Már bánta Lőrinc, hogy büszkeségében így megátalkodott, de most már a szó is kötötte, nemcsak a természete. Hirtelen az jutott eszébe, hogy most, amikor hazaérkezik, az egyik zsemlével megcélozza a mester úr fejét, a másikkal a tekintetes asszonyt. S látta is már, hogy repül sárgán a zsemle, s koppan! S utána előrelükken a mester úr szeme, mint ahogy kiugrik a haragos kutya a kapuba: s rebeg az asszony szeme is, mint a megriadt kék tollú madár.

Nevetett az élvezetben.

Ahogy benyitott az ajtón, hát a mester már ott van a műhelyben. Bozontos volt, és vidám. Derékon felül még éjjeli ember volt a hálóingben, de már rajta volt a zöld posztónadrág, amit csak olyan napokon szokott felvenni, amikor jókedvet hozott az ágyból. Köszönt neki Lőrinc, mire a mester ránevetett, s azt mondta:

- Vidd bé a zsemléket asszonyodhoz!

Belépett Lőrinc a hálószobába, s hát a tekintetes asszony még ott fekszik az ágyban. Dús szőke haja elomlott a párnán, s kedvesen kérdezte meg a fiút, hogy nyolcat hozott-e.

- Nyolcat.

- Tedd csak le szépen.

Letette Lőrinc a csomagot, s ránézett a heverő tekintetes asszonyra.

- A pék üdvözletét küldi - mondta.

- A pék?

- Az.

Egyik sem tudta hamarjában, hogy miképpen lehetne a péket folytatni. Az asszony a képre nézett, mely az ágy felett egy szárnyas gyermeket ábrázolt, aki éppen egy nyilat akart elereszteni. Lőrinc egy-két pillanatig a péken időzött, akit a zsemledobás helyett mégis megcsillogtatott: s aztán kiment a műhelybe.

- A menyasszonyt folytatjuk? - kérdezte.

- Azt - felelte a mester.

Volt a szomszéd fiákeresnek egy húszesztendős lánya, akit Amáliának hívtak. Ez az Amália férjhez készült a Lantos tímár fiához, aki borbély volt. Ezeknek csinálták nagy szorgalommal a nászbútort.

Vagyis a menyasszonyt folytatták.

A mester jókedvvel és gyönyörűen dolgozott, s Lőrinc is szaporán fogyasztotta a csiszolópapírost. S reggeli után még jobban harsogott a műhely: szinte hallani lehetett, amint az idő lihegve szaladt utánuk. A gyaluforgács ellepte lassan a földet: kunkorodott, nyújtózkodott, és zizegett magában is, mintha titokzatos, finom állatok hevertek volna nagy bőségben. Kisded vonulatokban meggyűlt a fűrészpor is, mint ahogy a porka havat elrendezi néha a szél.

Már dél felé járt az idő.

S ekkor megnyílt a műhely ajtaja, s hát a legény ereszkedik bé rajta, akivel szót váltott volt Lőrinc a reggel. Úgy látszott, hogy nemcsak kedvesének, hanem magának is vásárolt ajándékot, mert a szeme erősen csillogott, s az orcája is virított. Odament a mesterhez, kezet fogott vele, és megmondta a nevét:

- Ehhez a legényhez jöttem - szólt ezután.

Lőrinccel is kezet fogott, s úgy megölelte, mintha esztendők óta nem látta volna.

- Anyád vár! - mondta.

- Engem-e?

- Te vagy a fia, s ma este karácsony van.

Mind a ketten a mesterre néztek, aki éppen rágyújtott egy kicsi szivarkára.

- Velem jöhetsz is - folytatta a legény.


- A mester urat is elvisszük - sandított hazafelé Lőrinc. Ismét csend keletkezett, s az asztalos szippantott a kicsi szivarból.

- Kicsi baj van - mondotta.

- Csak kicsi? - kérdezte a legény.

- Csak annyi, hogy mi távozunk el, s nem Lőrinc - folytatta a mester. - Anyósomhoz megyünk, a szomszéd városba: s valakinek itt kell maradnia a házban.

Hümmögött egyet a legény, utána Lőrincre nézett, majd a mester felé így szólt:

- Ilyen ember is van?

- Milyen?

- Ilyen, aki a békesség ünnepén az anyósához megy.

Helytelenítés és igazság egyformán volt a szóban, mert a barátság egyszerre megakadt. A mester kedvetlenül a kályha tetejére ütötte a hamut, Lőrinc a gyaluforgácsot taszította tovább a lábával, a legény pedig feltette a kalapját.

Kedvetlenül távozott el.

Egyetlen szó sem esett, úgy fogtak munkához ismét. Folytatták a menyasszonyt, de látszott jól, hogy a mézesheteken így már túl vannak. Enyhület és szinte áldás volt, amikor belépett később a tekintetes asszony. Üde volt és illatos: nem csoda, hogy a pék is szeretett volna ilyet sütni.

- Indulni kell, Samu! - mondta az urának.

Lőrinc ránézett s azt kérdezte:

- Ezért kellett az a sok zsemle?

- Ezért, az útra - felelte az asszony.

A mester abbahagyta a munkát, lepallotta magáról a port, s a feleségével együtt átment a másik szobába. Lőrinc utánuk nézett, s azt gondolta, hogy a három esztendőt nem fogja itt kitölteni, úgy lehet. Kinézett az ablakon a szabad világba, ahol igyekezve jártak az emberek és a szekerek, s engedély nélkül szálltak a téli madarak, ahova akartak. Mindenkinek megvan a maga sorsa, gondolta magában. Mint a darázs, mikor nyugtalanul és duzzogva valami változatos ágon, úgy térengett ő is ezen a gondolaton.

Aztán bejött az asszony, egy kosarat letett a műhelypadra, s azt mondta:

- Ez a tiéd az ünnepre, s mi harmadnapján itthon vagyunk.

Amikor indultak, a mester bészólt:

- Osztán húsvétra hazamehetsz.

Semmi sem esett olyan rosszul Lőrincnek, mint ez, hogy húsvétra hazamehet. Inkább mondta volna, hogy az inas olyan, mint a kutya: vagy mondta volna, hogy Amália sem neki szánta a cukrát. Csak éppen a húsvétot ne emlegette volna!

Mert hol van az még!

Azt hitte, hogy abban a percben a mester után lódítja a kosarat, hadd vigye el azt is az anyósának. De nem bántotta a kosarat, csak ennyit mondott:

- Akinek nem születik Jézus, ennek nem is támad fel.

Elmentek.

A kosár tetején egy cédula volt, amire rá volt írva, hogy "Boldog karácsonyi ünnepeket." No, gondolta Lőrinc, az asszony mégis asszony, mert kíván valamit a férfiúnak, akármilyen kicsi! Bezzeg a pékre még annyit se mondott, hogy köszönöm, de hiába is mondta volna, mert a pék azt nem tudta volna meg soha...S mit tett még a kosárba, lám! Húst, szépen megsütve, jócskán. Kolbászt is. Jól megfaragott sonkabokát, diós és mákos kalácsot. S egy üvegecske bort is!

Kedves asszony...

Nem lehetetlen, hogy mégis kitölti itt mind a három esztendőt.

Mindjárt húzott egyet az üvegből.

Tisztességes bor volt, mert ez az egyetlen húzás is pezsdítőleg hatott. Sétálni kezdett a műhelyben, s iramosabb lett az esze is. Séta közben két széket, ami Amáliának készült, a fal mellé utasított: s egymás után a többi bútorok is elhúzódtak az útból. A lába alatt úgy ropogott a gyaluforgács, mintha sírt és jajgatott volna ekkora hatalom előtt. Az asszony jutott eszébe, s róla a pék. Mi lenne, gondolta magában, ha most egyenesen elmenne a pékhez, s megmondaná neki, hogy az ő asszonyának ne üzengessen! Amália sem volna rossz, ha ide tudná csalni a műhelybe, hogy a készülő bútorait megtekintse.

Ismét húzott az üvegből.

S a következő percben már lemaradt a tekintetes asszony, s le Amália is. Valami egyébre vágyott, de nem tudta, hogy mire. Odament az ablakhoz s nézte a világot. Az emberek és a szekerek változatosan forgolódtak: s az idő is egészen olyan lett, ahogy ilyenkor talál: a levegő vidám és csillogó, a hó pedig szikrázó és bátor.

Az a legnagyobb dolog: világot teremteni... - mondta magában.

Egészen megtüzesedett belé, hogy ez milyen nagy dolog. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, s a gondolatai villadoztak, mint a szikrák. Maga sem tudta, meddig állott így, csak egy falusi embert látott egyszer, amint a kicsi fiával jött a városból kifelé. Ügyes és játékos kicsi gyermek volt, ötesztendősnél nem több. Csak az öltözéke volt a nagyoké: a csizma rajta, a harisnya, a posztóujjas és a báránybőr sapka.

Ilyen nekünk is van! - jutott eszébe hirtelen.

Bément a hálószobába, s a tükör mellett megtalálta a kicsi babafiút, akinek minden ruhája éppen úgy megvolt, mint az elevennek az utcán.

- Gyere! - mondta neki.

Kihozta a műhelybe, s egy darabig ott barátkoztak ketten. Aztán szerszámokat vett elő, nekilátott, hogy a babafiúnak bölcsőt csináljon. De nem akármilyent, hanem mesteri munkát! Szép is lett, az igaz, de az idő is ráment, mert lámpavilág mellett fejezte bé. Akkor megvetette jól a bölcsőt, s a babát kinevezte Jézus-fiúnak. Nagy gonddal beléfektette, s virág helyett egy hosszú lábú kerek asztalkának a tetejére helyezte közel a kályha mellé.

Úgy érezte, hogy kicsiben ő is világot teremt.

S megpihent, mint Isten az első nap után.

Evett is valamit, s a borból ismét ivott.

Aztán kiment az utcára, hátha talál valami csodapásztorokat, vagy esetleg napkeleti bölcseket, akiket a "Jézus-fiú" mellé megszerezzen. Úriembert eleget látott, de úgy gondolta, hogy az úriember sem csodapásztornak, sem napkeleti királynak nem alkalmas. Talált egy betlehemes csapatot, s azokhoz odavegyült: de amikor elmondta nekik a dolgot, nevettek rajta. Jobb lesz, ha szegény emberhez folyamodik, gondolta magában: s meg is szólított egyet, amint az egyik kocsmából éppen kilépett. Eléadta neki, hogy egy csodapásztorra volna szüksége, vagy egy napkeleti bölcsre: nem vállalkoznék-e valamelyikre?

- Mit fizetsz? - kérdezte az ember.

- Fizetés nélkül gondoltam - felelte Lőrinc.

Szinte megverte a szegény ember.

Többet nem próbálkozik, gondolta Lőrinc, hanem elmegy haza. Nem is törődött többet az emberekkel, hanem magányosan és töprenkedve igyekezett hazafelé. Észre sem vette, hogy egy kutya a nyomába szegődött, s hűségesen kísérte. Otthon a kapu előtt azonban valahogy mégis visszatekintett, s ekkor meglátta a kutyát. Juhászfajta volt, s egészen fehér, ha nem lett volna olyan mocskos. Soványan és esdeklő szemekkel nézett Lőrincre, aki azt mondta neki:

- No, gyere!

Bémentek ketten a műhelybe, ami egyszerre megtelt örömmel és élettel, mert a kutya boldogságában nem nyughatott: bolondul rúgta és zizegtette a gyaluforgácsot, csapkodta szünet nélkül a farkát, s egyre-másra ugrott Lőrinc felé, hogy hálálkodjék neki. Erős szaga volt.

- Nyughass, Mirrha! - csitította Lőrinc.

Néhány falatot adott neki a kosárból, aztán vizet melegített, s legalább a négy lábát s a két fülét megmosta. Boldog volt Mirrha nagyon: Lőrinc is örvendett, hogy a sors nem embert rendelt, hanem kutyát. Mert az emberek hasznot akarnak, irigykednek és veszekednek: így azonban, ezzel a kutyával, a mai estére talán jobb világot teremthet a "Jézus-fiú" számára.

Jobb világot az állatokkal!

Kiment a konyhába, s béhozta a macskát is. Mirrha megmutatta a fogát, ahogy a macskát megpillantotta, de amikor látta, hogy Lőrinc mindenképpen békességet akar, mégis megbarátkozott.

Alakult a világ.

- Hozzunk még egyet! - mondta Lőrinc. Kiment, s a hóna alatt piros fejű nagy kakassal érkezett vissza. Letette a kakast a földre, hogy sétáljon a gyaluforgácsban, de a kakas nem akart mozdulni, hanem pislogva nézte a kutyát s a macskát.

Azok is gyanakodva tekintettek rá.

- Ma este békesség legyen! - mondta Lőrinc.

Úgy tetszett, hogy meg is lesz a békesség, mert a kakas bolygatni kezdte a gyaluforgácsot, a kutya leült a műhely közepén, s a macska is leheveredett a kályha mellett.

Megérdemelték a jutalmat.

Lőrinc elévette hát a kosarat, s gondolatban felosztotta az ennivalót. Aztán kivette legelőször, amit a kutyának szánt, s azt eléje tette a földre. Utána a macskát jutalmazta meg, majd a kakasnak ejtegetett jó falatokat.

S velük együtt ő is enni kezdett.

S ahogy mind ettek volna, abban a nagy csendben, egyszerre cincogást lehetett hallani, s az egér meg is villant a fal mellett. De abban a pillantásban már ott termett a macska, s rettentő prüszköléssel megragadta az egeret. Mire egyet pillantani lehetett volna, már a kutya is rajta volt morogva a macskán: a kakas pedig nagy rémületében felrebbent a "Jézus-fiú" bölcsőjére, ami ledőlt az egész a földre, s akkor még nagyobb ijedtséggel a kályhára repült a kakas, ahol megégette a lábát, s borzolódva lezuhant a földre.

Egy pillanatig dermedten nézte Lőrinc, hogy mi ütött ki. Mozdulni sem tudott, úgy szakadt rá.

De aztán ráordított a kutyára:

- Mirrha!

A kutya azonban akkor is marcangolta a macskát.

- Mirrha!

Felkapott egy rudat, s megsújtotta fejben a kutyát.

Egyszerre csend lett.

Mirrha oldalra fordult, de a macska a szájában volt, s egér is a szájában a macskának.

Egyedül a kakas teregette a szárnyát.

- Mintha emberek lettek volna... - mondta Lőrinc.

Egy ideig még elgondolkozva állt az elnémult csatatéren, aztán fölvette a "Jézus-fiút" a földről, a gyaluforgácsot leszedte rúla, és a portól megtisztogatta.

Donászy Magda: Hobóc

 

Hobóc, a földkerekség legkisebb és legkedvesebb hóembere, tulajdonképpen pásztor volt. Születése idején úgy szakadt a hó, mintha sohasem akarna elállni, mégis féltettem, hogy majd a tavaszi olvadáskor sáros lesz a hósuba szegélye, ezért talpazatra akartam állítani, mint a szobrokat. Az én falubeli barátom, a Jani, hamarosan kerített is kedvemre való "talapzatot", ami nem volt más, mint a megrokkant káposztáshordó kerek bükkfa födele. Jobbat keresve sem találhattunk volna. Két hosszúkás fogantyú fülével engedelmesen belehasalt a hóba, és arasznyira fölemelte a készülő hóembert. Így sem nőtt valami nagyra, pedig busa fejét a háromlábú fejőszék magasából illesztettük rá és szépítettük ki.

Az orra frissen hántolt petrezselyemgyökér volt. Valahogyan piszére sikerült. Ettől lett az arca olyan nagyon kedves, olyan igazán emberi. Az orra alá jobbról-balról felkunkorodó kakastollat tűztünk, és a koromfekete tollbajuszt úgy kipödörtük, hogy abban nem volt hiba. Két fényes, vadgesztenyeszemével huncutkásan nézte Janit, aki még a lócát is odacipelte, hogy kalapot tehessen a fejére. Ez a kalap valamikor tök volt. Mióta a téli csemegének való tökmagot kikapartuk belőle, a köcsögdúcon száradt. Ahogy az ég behavazta, olyan prémkucsma lett, mintha maga Márton apó varrta volna, akit pedig messze földön a legjobb szűcsnek tartottak

A tökkalapos hóembert aztán elneveztük Hobócnak, és minden jóval elláttuk, amire hóembersége idején szüksége lehetett. Felibe vágott vörös cékla szájába szépen szóló nádfurulyát dugtunk, seprű helyett pásztorbotot kapott. Éppen a makkgombokat tűzdeltük föl a hósubára, amikor édesanyám kiszólt, hogy ideje abbahagyni a játékot, mert erősen reánk alkonyult.

Jani menten hazairamodott, én pedig, ahogy kettesben maradtunk, beszélgetni kezdtem vele:

- Kedves Hobóc bácsi - szóltam hozzá -, tudod, nekünk még egy fia bárányunk sincs, azért itt madárpásztor leszel. A feketerigókra, vörösbegyekre, harkályokra fogsz vigyázni. De jól ügyelj - kérleltem -, mert a mi Tigris cicánk igen-igen telhetetlen. Őkelme nem csak egerekre szokott vadászni, hanem a madarakra is szívesen leselkedik. Úgy ám! S ha rajtakapod, ne sajnálj tőle egy-két hógolyót! - Azzal egész szakajtóra való hólabdát tettem a keze ügyébe. Több szót már nem is válthattunk, mert édesanyám erélyesen beparancsolt.

- Egyél, kislányom! - biztatott, s egyik tányéromat karimáig telemerte a gőzölgő zsendicelevessel ( forralt tejsavó a benne úszkáló túrócsomókkal), a másikba meg túrós tészta tornyot púpozott. Elém tolta.

- Ha megetted, feküdj le! - mutatott a vetett ágyra, azzal elsietett a beteg nagymamához, aki az alvégen lakott.

A levest egykettőre kikanalaztam, el is teltem tőle. A túrós csuszával már csak játszadoztam. Bele-beleböktem a zsírosan fénylő tésztaboglyába, és a villám hegyén addig-addig táncoltattam a rugalmasan ringó tésztákat, amíg egymás után visszacsusszantak a tányérba. Csak a legutolsót kaptam be. Közben körülnéztem: hol lehet a cica? Ő ott szokott kisegíteni, ha nem tudtam megbirkózni a nekem szánt porcióval. De Tigris valahol a padláson bóklászott, mert kétszeri hívásomra se jött elő. Így Bodri keresésére indultam, de a másik kenyerespajtásomat sem találtam. Biztosan édesanyámhoz szegődött - mutatták a kifelé siető lábnyomok. Az udvarunk üresen árváskodott. Azaz dehogyis volt árva. Hobóc hűségesen állt a helyén. Hozzá léptem.

- Vacsorát hoztam neked - mosolyogtam rá, és a tésztát Bodri kétfüles bádoglábosába fordítottam. Egyik fülét nagy üggyel-bajjal fölakasztottam a pásztorbot kampójára, azzal besurrantam.

Lefekvés után még sokáig forgolódtam. Mi lesz, ha Habócon is kifog a túrós tészta? És mi lesz, ha nem lepi be a hó?

Ahogy szempillámat lehunytam, Hobóc megmozdult. Belefújt a nádi furulyába, s csodák csodájára, mintha csak a földből pattant volna ki, gyönyörűséges hószarvas topogott előtte. Agancsán csillaggyertyák ragyogtak, kantárán jégcsapok gilingáztak. Hobóc elkapta a kantárszárat, és a fura hordófödélen kisikolyázott az udvarból.

Itt hagy - rémültem meg. Szólongattam, vissza se fordult. Lábujjhegyen lopakodtam utána, de a hosszú hálóingben nehéz volt a szaladás. Ha a lábam le is maradt, szememmel követtem.

Az erdő sűrűjében megálltak. Hobóc újra belefújt a nádi furulyába, mire a hószarvas eliramodott, és a fák között itt is, ott is mozgolódás támadt. Titkos odúajtók, rejtett fészekablakok nyíltak ki, aztán ki lábra, ki szárnyra kapott. Nemsokára madarak, sünök, mókusok kicsinyje-nagyja Hobóc köré gyülekezett, és megkezdődött a csodálatos túrós csusza lakoma.

Csóka csípte, varjú vitte, veréb, szarka csipegette, nyuszi, sün majszolta, falta, öreg harkály csőrbe kapta. A legutolsó mácsikot Süni papa tüskekabátjára tűzte, hogy elvigye a beteg Süni asszonyságnak. Mire Mukus, az álomszuszék kismókus is kidörgölte az álmot a szeméből, arra már a kétfüles láboska alján mákszemnyi morzsa sem maradt. Mukusnak bizony-bizony sírásra görbült a szája, de éles szeme hamarosan észrevette a hósubán sorakozó makkgombokat.

- Csak egyetlenegyet adjál! - könyörgött. S nem hiába.

Hobóc sorra lefejtette s szétosztotta a makkgombokat. A mókusfogak éles reszelői vígan fűrészelték szét a makkházat. A nagy recsegés-ropogásban alig-alig hallották meg a futva menekülő őzgida lépteit:

- Mentsetek meg, farkasok üldöznek! - sóhajtott az őz, és hirtelenében Hobóc háta mögé bújt.

A hópásztor a farkasok felé fordult. Fölkapott egy hógolyót, és úgy meghajította vele a vezérfarkast, hogy az ijedtében kétlábra ült. Így járt a második is, harmadik is. Az utolsó farkast orron találta, mire az tüsszögni kezdett, s végül is a pórul járt farkasok egymás hegyén-hátán rohantak vissza.

A győzelmes labdacsata után ki-ki hálálkodni kezdett:

- Nem nekem jár érte köszönet - tiltakozott a hópásztor.

- Hát kinek?

- A vacsorát a kis gazdasszonyom adta, a hógolyókat is ő gyúrta.

- Majd dalolunk neki, ha kijön az erdőbe - ígérték a madarak.

- Én megtanítom bukfencezni - fogadkozott Mukus, a kismókus.

Tapsi csak futtában szólt hátra:

- Télapóhoz megyek, és megkérem, vigyen sok-sok ajándékot annak a jó kislánynak.

- Te semmit sem üzensz? - kérdezte Hobóc az őzgidát.

- Én elszaladok hozzá. Szeretnék játszani azzal a jó kislánnyal!

-Én, én nem érdemlem meg! - akartam mondani, de hiába. Az őz menten útnak indult, és szempillantás alatt hallottam is, hogy bekopog.

- Kip-kop, kip-kop, jó reggelt!

- Hol van az őzike? - néztem szét.

- Őzike? - csodálkozott édesanyám. - Talán álmodtál, kislányom.

- Azt álmodtam -emlékeztem vissza a mesebeli kirándulásra -, hogy Hobóc, tudod, az a kis madárpásztor, megetette a madarakat.

- Még most is eteti őket. Nézz csak ki az ablakon...

Kipillantottam. Hobóc körül surrogva rajzottak a madarak.

Ki-kikap egy-egy szál mácsikot, egy-egy morzsa dermedt túrót, fagyott töpörtőt a láboskából, aztán usgyi...

- Valami jó tündér járhatott itt az éjjel. Túrós tésztát adott a hóembernek - nézett rám édesanyám.

- Nem jó tündér volt. Én raktam ki a vacsorámat, mert nem bírtam megenni - vallottam be, és szégyenembe lehajtottam a fejem.

- Máskor ne tedd! - nézett a szemembe édesanyám. A tekintetéből láttam, hogy nem is haragos. Igaz, a kis éhesek olyan ribilliót csaptak, hogy láttukon nem is lehetett haragudni. Édesanyám sorra bemutatta a szárnyas vendégeket.

- Ez a mellényes madár a vörösbegy. Azok ott feketerigók, a tökkalap tetején a fehér galléros csóka tornászik. Azt a fényes tollút messziről hozta ide az éhség. Jégmadár a neve, és az a kis ijedős a sárgyóka - magyarázta édesanyám. A verebeket nem kellett bemutatni, jól ismertem őket. Csapatosan jöttek, és csak akkor rebbentek szét, amikor a piros sapkás harkály akkorát koppintott a legfelső makkgombra, hogy leesett. Nemsokára elfogyott az ennivaló.

- Édesanyám! Van-e még túrós tészta?

- Egy kistányérra való még maradt.

- Adjuk a madaraknak-rimánkodtam -, olyan sokan vannak, és olyan éhesek.

- Nem az az igazság - simogatott meg édesanyám. - A túrós tésztát neked szántam ebédre, a madaraknak meg készítek nekik valót.

A tésztamaradékot reggelire ettem meg. Nógatni sem kellett, gyorsan elfogyott. De a madarak sem kínáltatták magukat, amikor a  válogatott madáreleséggel megpúpoztam a bádoglábost. Jöttek, egyre jöttek.

A nagy madár sürgés-forgás Tigris cicát is előcsalta. Dorombolva dörgölődzött Hobóchoz, aztán akkorát ugrott a pásztorbot kampóján kuporgó szürke veréb után, hogy a hólabdával telt szakajtó megbillent, és a hógolyók záporozva potyogtak a cicára. A pórul járt Tigris cica tüsszögve, prüsszögve menekült.

Hobóc két vadgesztenye szeme vidáman hunyorgott, mintha azt mondta volna:

- Ne félj, amíg én leszek a madárpásztor, nem lesz semmi baj.

Tersánszky Józsi Jenő: Az emberek jósága

 

Piskiri, a medvetáncoltató cigány a fogadóban kifosztogatta a pénzéből kártyán a lókupecet. Marcona, indulatos, veszedelmes alak volt ez a lókupec. A játék végén fölugrott, és ordítva gyanúsította meg Piskirit, hogy hamisan játszott! Valamint követelte tőle vissza a pénzét.

Persze, hogy vad dulakodás, huzakodás kerekedett. Ebből sikerült a cigánynak kiszakítania magát és kereket oldania.

A lócsiszár rohant utána kifelé a fogadóból. Markában nyitott kacorját szorongatta és a részegségnek őrjöngéses állapotában a gyilkolhatnék volt egyetlen vágya.

A fogadón túl, folyó szelte ketté a határt. A folyón rozoga palló vitt át. Közvetlen előtte érte utol a lócsiszár a cigányt. Azon módon a hátába mártogatta kacorját.

Piskiri, a cigány borzalmasat üvöltött és összerogyott. A kacor hegye pont a szívén hatolt át. Kettőt hördült, egyet vonaglott a havas országúton, azzal kampec lett neki.

A lócsiszár bambán hőkölt vissza a hulla elől. Majd mintha igazolni akarná szörnytettét maga előtt, nagyot rúgott a tetembe.

- Megkaptad! - förmedt rá.

A cigány teteme kissé tovahemperedett a rúgástól és hanyatt fekve maradt mozdulatlan. Ekkor a lócsiszár ráguggolt, kivette a cigány bőrzacskóját a pénzével. Majd a hullát a fél karjánál fogva tovavonszolta a pallótól a parton.

A part azon az oldalon meredeken zuhant a vízre. A lócsiszár a cigány hulláját egyetlen hatalmas rúgással küldötte az áradatba. A loccsanás után körülnézett. Senki sem láthatta a rémtettet. A havas tájék néptelen dermedezett a koratéli alkonyatban. A fogadóban ugyan nem méltatták érdeklődésre a kocódást. Napirenden volt az ilyen.


Janka, a medveprimadonna, Piskiri párja ezalatt egy elhagyott csőszkunyhóban feküdt a falu másik végében.

Janka orrában karikát hordott, amibe vékony lánc akasztódott. A nyakán szöges örvet viselt Janka és abba vasrudat erősített a cigány, hogy táncoltatás közben a medve neki ne mehessen. Azonkívül még vastag lánc is applikálódott az örvre. Ennél a láncnál vezette a cigány Jankát. És most is ennél fogva van odakötve Janka a csőszkunyhónak egy rozsdás kampósszögéhez.

Igazság szerint azonban ez a sok óvintézkedés csupa fölösleges, inkább is szimbolikus intézkedés volt.

Janka nem volt afféle vérengző, erdői fenevad. Hanem művelt, kedves művésznő. Fogságban, kultúrában született. Talán a képzeletéből is kiveszett az a lehetőség, hogy valami élőlényt megrohanjon és széttépje és fölfalja. A főzeléket, gyümölcsöt, kenyeret, édességet jobban szerette Janka a húsnál, pláne a nyers húsnál. Meg sem emésztette volna ezt a gyomra. Mert már fogazata is tönkrement. Janka rég túljárt azon a koron, amit a legmerészebb és legvitálisabb primadonnák még mindig ifjúkornak tartanak. Janka tulajdonképpen jámbor, okos, érelmeszesedésben sínylődő medve-banya volt.

Művészi körútjaik alkalmával sok galibát okozott nekik a szállás kérdése. Az embereknek, sajnos, leküzdhetetlen előítéleteik vannak a vadállatokkal szemben, akármilyen jól idomított példányok is legyenek. Piskiri tehát úgy oldotta meg a szállás kérdését, hogy a lakott helyeken kívül kutatott föl valami barlangot, kunyhót, aszalót, szénatartót és ott húzódott meg Jankával. Ha hűvös volt az időjárás, akkor Janka volt a kályha. Piskiri a medve mellé feküdt és úgy aludtak.

Nadehát, most Pikiri, a cigány egyedül hagyta Jankát és ezt nem tudta mire vélni.

Már több mint huszonnégy órája nyugtalankodott Janka gazdája után. Fájt a szíve, szorongással telt meg: hol késik a gazdája? Amellett éhes, és szomjas is kezdett lenni. Egyszer-egyszer már elbődült kétségbeesésében Janka. És nyüszögött, brummogott, kaparta a földet kínjában.

A láncát egy vacak, rozsdás szöghöz erősítette a cigány a csőszkunyhó cölöpéhez. Hát Janka egy kis rántással megszabadíthatta volna magát a szögről. Csakhogy ez súlyos fegyelemsértés lett volna, amiért a cigány kegyetlenül elveri, ha megjelen. Azért Janka nem merte megkockáztatni, hogy megszabadítsa magát fogságából.

No jó! Ez nem úgy értendő, hogy Janka a kunyhóból, mint más fenevad egyenesen őshazájába, az erdőbe menekül.

Dehogy! Janka csupán a gazdája keresésére indult volna, a közeli faluba. Mert Janka megszokta az embereket, bízott bennük, szerette őket.

Miért is ne? Hiszen tánca közben az emberek körülállták, csemegéket adtak neki és soha nem bántották őt. Piskiri a cigány pedig úgy gondoskodott róla, mint az édesatyja.

Janka tehát tűrt és várt a láncán a csőszkunyhóban...

Két nappal történt mindez a karácsony estét megelőzőleg. Janka most már negyvennyolc órája nyöglődött a csőszkunyhóban.

Nem bírta tovább. Kirántotta láncát a szögről és egyetlen lökéssel elhárította útjából a csőszkunyhó madzaggal bekötött ajtóját.

Azzal Janka künt állt a szabad mezőn. Fehér volt a táj. Aranyos hólepel borította. Janka megszimatolta a havon gazdája nyomát és elindult rajta egyenest a faluba.

Már sűrű alkonyi levegőben érkezett a falu szélére. Kezdtek kigyúlni a házak ablakai és az utcákon a szent estét megelőző sürgés-forgás.

Janka a falu végén pont betlehemesekkel botlott össze legelőbb. Ahogy embercsődület láttára illett, Janka, mint régi medveprimadonna, tüstént kétlábra állott és táncolni akart az embereknek.

De mit tapasztalt?

A betlehemesek vad riadalomban menekültek előle:

- Szent Isten! - ordítozták. - A medvéje megölte a medvetáncoltató cigányt és beront a faluba, újabb áldozatot keresni. Emberek! Segítség!

Janka nem tudta, mire vélni az embereknek ezt a buta, modortalan viselkedését.

De hát elsősorban is a gazdáját, a cigányt akarta megtalálni. Azért nem töprengett, kételkedett, hanem újra négylábra ereszkedett és a cigány nyomán most már ügetve indult tovább. A nyomok a falun keresztül a másik végében álló Körül-szemét nevű fogadóhoz vezettek. Mint a betlehemesek, úgy tűnt el minden: teremtett lélek a falu házaiba, éktelen riadalom közepette Janka elől. A kutyák veszett vonyításba törtek ki. Az ólakban, istállókban rémület szállta meg a háziállatokat.

A fogadó előtt elegáns urasági fogat állt. A két tüzes csikó, amikor a szél orrukba hozta a közeledő medve szagát, nagyot horkant és ágaskodott. Aztán megbokrosodva vitték neki a kocsit az úttalan határnak.

A fogadóból kirohantak a vendégek. De Janka láttára azok is hanyatt-homlok menekültek vissza a fogadóba.

Janka iramodott tovább a cigány nyomán.

Mikor a meredek folyópartra ért akkor már Janka érezte, hogy valami szörnyű történhetett a gazdájával. Szinte zokogásnak hallott nyüszítése, amint lemászott a meredek parton a vízig.

De ott?...Nos, ott eltűnt a gazdája nyoma...Janka panaszosan üvöltött az égre. És bele-belegázolt a folyóba, mintha követelné tőle vissza a gazdáját.

Ezalatt a faluban két puskás ember akadt, akik nagy bátran indultak az elszabadult fenevad nyomába.

Persze, hogy mihamar ráakadtak, merre ment Janka.

A fogadóból is kijött egy fegyveres mezőkerülő. És egy csomó kíváncsi néptől követve, a három puskás odarohant a folyópartra.

Janka, amint észrevette az embereket, a part tetején, tüstént illendően állt kétlábra. Nagyot bődült esedezően, mintha kérdené: emberek, nem láttátok Piskirit, a cigányt, a gazdámat?

De a három hős puskás félreértette Janka ordítását és ágaskodását. Célba vették és egyszerre sütötték rá fegyvereiket...Janka összerogyott és nyögő, vonagló teste befordult az árba...


Így végezte életét, pont a szeretet estéjén Janka, a medveprimadonna, aki bízott az emberekben és hűséges volt gazdájához.

Hunyady Sándor: Karácsonyi emlék

 

Az édesanyám színésznő volt, a kolozsvári Nemzeti Színház hősnője. Emlékszem abból az időből gyöngyös ruháira, fátylaira, hosszú brokátsleppjére, amelyből később szalongarnitúra lett. És emlékszem egy nagy, nemzetiszínű babérkoszorúra, amely a spájzunkban volt, nekitámasztva annak a polcnak, ahol a dunsztosok álltak. Ebből a koszorúból pénteken, amikor ősi törvényeink szerint paszulyfőzelék jelent meg az asztalunkon, Zsófi nagymamám mindig kitépett egy levelet. Azzal a babérlevéllel is fűszeresítve volt a főzelék.

Az ember sohasem tudja elfelejteni azokat az ízeket és illatokat, amelyeket gyermekkorában élvezett.

Körülbelül hároméves lehettem akkor, amikor egy karácsony előtti vasárnap délután színházba vittek. Onnan gondolom, hogy karácsony előtt járhatott az idő, mert a Szent Mihály-templom körüli tér teli volt fenyőfát áruló parasztokkal. Világosan emlékszem a levágott karácsonyfák sötétzöld színére a vastag, fehér havon. Az édes, tiszta fenyőillatra, hogy kerestem a karácsonyi angyalokat a levegőben, nem röpködnek-e ott a fenyők fölött.

De angyalok nem voltak sehol. A "bódésok" sült tököt meg gesztenyét árultak parázsló kemencéiknél. Nekem is vett nagyanyám egy stanicli gesztenyét, ahogy a színház felé sétáltunk, jó melegen felöltözve. Füles prémsapkám volt, és a mellemen kis prémes muff lógott, oda dugtam be a kezemet a forró gesztenye mellé.

A tél rettenetes hideg Erdélyben. A hó úgy csillog, mint a kristály. Az embernek megfagy belül az orrlyuka, meg a szeme sarkában a könny. Én is fázni kezdtem a sétában, örültem, amikor végre tető alá jutottunk a színházban.

A színházat addig csak kívülről ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy a legnagyobb épület a Farkas utcában. Aminek őszintén örültem, mert sejtettem, hogy anyám valamilyen vonatkozásban van a színházzal. Persze, hogy színésznő, hogy ott keresi a kenyerét, arra nem gondoltam. Nem is gondolhattam. Nagyon kicsike voltam még, nem tudhattam, mit jelent az, kenyeret keresni.

Zsófi nénémmel és még két öreg hölggyel ültünk be egy páholyba. Azt is csak most tudom, utólag, hogy "páholy" volt, akkor valami fantasztikus leshelynek találtam, amelynek deszka-, légszesz- és posztószaga volt.

Furcsa dolgok történtek. Hirtelen sötét lett, aztán egy világos négyszög jelent meg előttem, mintha egy szoba negyedik falát kivágták volna. A sok ember, aki lent ült a földszinten meg a páholyokban, mint egy méhkas körbefutó sejtjeiben, mind elcsendesedett és a világos négyszögre nézett.

Persze odanéztem én is.

Egyszerre oda lettem a csodálkozástól. Mert a világos négyszögben sétáló és hangosan diskuráló, kifestett, furcsán öltözött alakok között egyszerre csak megismertem az anyámat.

Inkább a szívemmel ismertem meg, mint a szememmel. Hiszen nagyon ki volt festve, nevetgélt és gesztikulált. Holott odahaza mindig oly halovány volt, és csöndes, inkább szomorú, nevetni talán sohasem is hallottam eddig.

Mondom, megismertem, ezen a furcsa helyen, ebben a furcsa helyzetben, és a lélegzetem elállt.

És hogy bántak bele?! Egy kék kabátos férfi, akinek nagy bajusza volt, meg merte ölelni. Megölelte, megcsókolta, megcsípte az állát. Az anyám persze ellökte. Soha nem felejtem el, ezt a három szót mondta neki: "Ne bomoljon mán!" - De a bajuszos férfi tovább erőszakoskodott. Be akart menni valami ajtón, amit az anyám nem engedett. Erre eltaszította az anyámat az ajtótól...

Nem bírtam tovább! A düh, a rémület, a kétségbeesés hangos sikoltozásban tört ki belőlem. Ordítottam, ahogy csak kifért a gégémen. És mellemen a kis muffal, hátulgombolós pamutnadrágomban felmásztam a páholy párkányára, hogy a földszinten és a zenekaron át a színpadra menjek " rendet csinálni".

Rémes érzés volt. Abban a világos négyszögben az anyám, akit bántani akarnak. És hátul a sötétben Zsófi néném és a másik két néni karja, amint megragadnak, a levegőbe emelnek, és visznek kifelé a páholyból. Ordítottam, rugdalóztam. Nem törődtem a botránnyal. Nem is tudtam, mi az a botrány. Csak arra emlékszem, hogy a földszinten pisszegtek és nevettek. Sőt sokan felugrottak, és kíváncsian néztek a páholyunk felé, ahol én olyan egyenlőtlen harcot vívtam a nénikékkel.

Ezt a kis visszaemlékezést megírtam egyszer pár szóban. És nem sokkal utána, hogy a cikk megjelent, eljött hozzám Kolozsvárra -, amikor látogatóban voltam odahaza - egy nagyon-nagyon öreg, elfelejtett nevű, nyugdíjas színész, aki annak idején kollégája volt az anyámnak. Szörnyű öreg volt a színész, olyan száraz, mint a szentjánoskenyér. Fekete-barna, görcsös, sovány bot volt a kezében. De még olyan volt a keze, hogy nem lehetett tudni, meddig tart a kéz, és hol kezdődik a bot? Eljött, leült, hosszan vizsgált piros szélű, nedves, öreg szemével. Aztán elmondta, hogy ő emlékszik az én történetem hátterére.

Sardou Szókimondó asszonyságát játszották azon a vasárnap délután, amikor a zavart csináltam. Az anyám a címszerepet alakította, magát a híres, szabadszájú asszonyságot. Én az első felvonásban ijedtem meg, annál a jelenetnél, amikor a féltékeny Lefébre őrmester be akar menni abba a kamrába, ahol Neipperg gróf rejtőzik, és az ajtó elől ellöki menyasszonyát, a derék mosónőt. Rettenetesen bömböltem - mesélte az öreg színész -, de ez nem lett volna baj, Zsófi nénémék hamar kivittek a nézőtérről. A hiba ott volt, hogy anyám is elvesztette lélekjelenlétét. Tudta, hogy ott vagyok a színházban, de látni persze nem láthatott a sötét nézőtéren, hátul a páholyunk mélyén. Egyszer csak hallotta, hogy egy gyerek sikoltozik a publikum között. Megismerte a hangom. Erre otthagyott csapot-papot, szerepet és színházat, előrejött a súgólyukig, és a tenyerét szeme elé emelve, hogy ne vakítsák a rivalda lámpái, kinézett a sötétbe. Törődött is ő Lefébre őrmesterrel és gróf Neipperggel, bánta is ő Sardout és a Madame  Sans Géne szövegét. A szerepéből kiesve rémülten sikoltott ő is a páholyunk felé, a sötét térségen át:

- Mi történt, Zsófi? Valami baj történt a fiammal?

Szegény Zsófi néném meg visszakiáltott:

- Nincs baj, Margit! Csak megijedt! Azt hitte, hogy bántani akarnak!

Kolozsvár lelkes, finom, művészetszerető város volt mindig. Színházba járó publikuma egyetlen, meghitt család. Mindenki értette rögtön, hogy mi történt. És viharos taps tört ki e kis, darabon kívüli párbeszédre.

Engem kivittek. A taps elült. Anyám pedig visszament a helyére, hogy mint Hübscher Kata, tovább huzakodjék a féltékeny vőlegénnyel.

A színházi törvényszék természetesen összeült az eset után, hiszen az anyám olyan súlyos fegyelemsértést követett el, melynél súlyosabbat nem is lehet elképzelni a színpad szigorú törvényekkel ráncba szedett világában.

A rideg elv érvényesült is. És a törvényszék elítélte anyámat, amiért nyílt színpadon, a közönség előtt játékához nem tartozó "magánüggyel" foglalkozott. De tekintettel az enyhítő körülményekre, ez a büntetés nem volt nagyon kemény. A törvényszék mindössze egy krajcár büntetéspénz megfizetésére ítélte anyámat, mely összeget a színház gazdasági hivatala le is vont legközelebbi elsején a gázsijából.

Karácsonyi mese felnőtteknek: A kis csillag

 

A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál.

Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.

A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.

Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.

- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.

A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.

- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?

- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.

- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.

- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.

A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.

Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:

- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.

- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.

A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.

Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.

- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?

- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.

- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.

- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.

- Értem - mondta az asszony.

Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.

A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.

Nagy László: A karácsonyfás ember

 

Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágíból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál inben.

Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.

Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belső zsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borokafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben.

Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.

Karácsony

 

Minden esztendő meghozza a maga karácsonyát.

Mikor a föld fagyni kezd, a száraz ág lehellete zuzmarát virágzik ki s a folyón jégtáblák úsznak, néptelen tutajok gyanánt: - pontosan, nem mint a szeszélyes husvét, melyet a változó hold telése szabályoz s márczius utolsó és április első kétharmadában, négyheti időközben akármikor eshetik, a mint a kalendárium törvénye veti - a karácsony, egy héttel az ujév előtt pontosan beköszönt.

Minden esztendő meghozza a maga karácsonyát: de a világ mégsem unja meg s az emberiség nem telik be vele.

Hogy is? hát a tavasz zsendülését megunja-e valaki? s az ősz gyümölcseivel betelünk-e valaha? Pedig a karácsonyest téli fénye szebb a legderültebb tavaszi éjnél s a karácsonyfa gyümölcseinek mosolya igézőbb az őszi gyümölcsök legpirosabbikánál.

A karácsony az egész világ ünnepe, a családok ünnepe, a gyermekek ünnepe, a szegények, az árvák ünnepe: az emberiség legszebb örömnapja.

A ki az egész éven át küzdött - ez egy nap megnyugszik lelkében: a ki az egész éven
át szomorkodott, ez egy este felvidul s mosolyog könyein át: s a ki egész éven át nélkülözött, nyomorgott, koplalt és fázott: ez egy estén egy kis meleget talál s a jólétnek legalább csalálma meglátogatja őt egy pillanatra a karácsonyéj szenderében.

S miért oly kimagasló a karácsony az év valamennyi más ünnepei fölött!

Ez éj hozta meg a világnak a négy ezer éven át várva várt szabaditást. Ég és föld ünnepelt a jelenségen. A betlehemi istáló jászolában egy kisgyermek feküdt: de a mezőn az angyalok sokasága hintett fényt a néma éjben s égi karének ébresztette föl a pásztorokat - s az égen uj csillag gyult ki, hogy odavezesse kelet bölcs királyait, a hol a világnak megigért Megváltó hevert póláiban. Ezernyolcszáznyolcvanhárom év telt el azóta, de az angyalok ma is ott lebegnek, a karének ma is zeng, a csillag ma is ragyog...

Az angyalok ma is ott lebegnek...a gyermekek szeme látja őket, a hol a hitetlenség s az életgond miatt mi nem látjuk is. A családkörében áll a karácsonyfa, apró gyertyáival, aranyos dióival s iczi-piczi ajándékaival: ki gyujhatta meg, ki aggatta teli? - az angyal. S a gyermeki sziveket nem csalja meg a jámbor hit. Őket igazán angyalok őrzik, angyalok veszik körül, angyalok vezetik kézen fogva, oda vezetik őket, a hol istennek anyja mutatja meg nekik kis társukat, a ki a világnak Megváltója lesz, s kit ők örömrepesve üdvözölnek minden áldott évben e napon, ezer nyolcszáz év előtt is, és ma is, és mind a világ végeiglen. Oh édes őrző angyalok, ne hagyjátok el a mi gyermekeinket soha!

S a karének ma is zeng. A nagy bazilikákban s a kis falusi templomokban egyaránt, és bezengi az egész világot. "Dicsőség a magasságos egekben Istennek, a földön békesség és az embereknek jó akarat!" Ez a karének buzdit az isten dicsőitésére, az emberiség békés összetartozására s a jóltevő szeretetre. Hit - erkölcs - szeretet! az emberiség e nagy jelszavai vannak benne összefoglalva, azért nem avul el soha, azért zengik vissza örökre " az időnek nagy bérczei - a századok!"

S a csillag ma is ragyog. Királyoknak, a kik a népek urai, bölcseknek, a kik  a népek vezérei. A király sem nagy, csak a népek szeretete által s ezt csak szeretettel nyerheti meg: a bölcs sem bölcs, csak az erény által s ezt csak a hit táplálja benne. A hatalmas kar a szeretet által hatalmas, a bölcs elme a sziv által fénylik. A jóság a világ legnagyobb hatalma. Halljátok ezt királyok és bölcsek!

A karácsony mindenkihez szól - s látogatása elől senki sem zárkózhat el. Még a hitetlen sem, mert neki is megjő az óra, mikor fülébe csendül az a karének s szemébe süt az a csillag: hiába forditja el, hiába zárja be - " nehéz az ösztön ellen rugódozni!" - Még a pogány sem: mert a kereszténység egyre hódit, egyre terjed. Pogányokból lettek a kereszt bajnokai, a Krisztus hadseregei: a népek nagy forrongása, mint a tenger, felhozta s elnyelte mélysége szörnyeit: felvetette gyöngyeit s elsimult utána. A pogányok a keresztség jelöltjei s mindenik népnek megjő a maga órája.

Az lesz aztán a nagy, az igazi karácsony, mikor mind az ezer millió ember együtt zengi a karácsonyi angyalok énekét:

"Dicsőség Istennek a magasságban s a földön békesség!"

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1883/

Donászy Magda: Hó Kató

 

Azon a régi-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között.

Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:

- Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! - És szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:

- Édesanyám küldi! - szórtam elébük a ropogós kukoricát. De nemcsak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang, Anyu tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány cicája lett a Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi - aki jó barátom volt - hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír között az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz a legszebb, leghatalmasabb, legeslegkövérebb.

Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki - kertjük nem lévén - évről évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám!

Előbb kőkeményre gyúrta a "magvát", ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy hempergessem, ameddig bírom. Bodrink mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekedő hópocakot. Mikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához sem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy "tudós embert" fabrikáljon.

Addig-addig lapogatta, tapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát nem kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazán "tudós" ábrázata.

Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hitte, csak megállt kicsit nézelődni.

Bármennyire imponált, hogy " tudós hóemberünk" van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.

- Ez a tudós legyen a tied - mutattam rá ajándékozó kedvemben -, de nekem csinálj egy hókislányt! - mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához látott, pedig már erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.

Mire Karcsi kigömbölyítette harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék selyemruhával. Alighogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna.

Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak.

Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam kopaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is felkötöttem Hó Katóra, mert hát akkora foga volt a télnek.

Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy hópulit hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette.

Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki szalmaszőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.

Elébe ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön.

- Gyertek, gyertek! - biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa korom subáját pepitásra hímezte a ráhullott hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban.

Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes pápaszemén át fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta csuklómat, és ettől kirázott a hideg.

Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kékselyem szoknyában. Ha melegem volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem. Ilyenkor kézen fogott és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágok nemcsak az ablaküveget futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kató hógombóccal etetett és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni, de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot.

Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam.

Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink igazi ia-fia bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-tele van hóvirággal.

Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásul.

Pilinszky János: Az ünnep angyala

 

Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni.

Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát.

Az asszony sírt, és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűn el nyomtalanul.

Azt a pillanatot, hogy az előbb még ott volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta sem megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra: ez volna továbbra is az utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni.

Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már halott ruháira? Elgyöngült és megkapaszkodott egy üres kabátujjban.

Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?

Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyban, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki. Szétszéledtek mielőtt megdobogtathatták volna a szívét!

A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.

Éjfél előtt aztán magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte akkor át ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe!

Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint  az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön majd vissza ő is. Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában!

Szép volt az éjfél és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben: a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna.

Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.

S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet irgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket.

Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

Dylan Thomas: Egy gyermek karácsonya Walesben

 

Azokban az években, hajdanán, az egyik karácsony olyan volt, mint a másik, a tengerparti város szegletén, mely már túl van minden hangokon, kivéve az egy perccel lefekvés előtt hallott, távolról suttogó emberhangokat, és én már nem is emlékszem, hat nap, és hat éjjel havazott-e, amikor tizenkét éves voltam, vagy tizenkét nap, tizenkét éjjel, amikor hat.

Minden karácsony úgy tekergőzik le a kettős-láng-nyelvű tenger felé, mint egy hideg, fejvesztett Hold tekercselődik végig az égbolton - mely nem volt más, mint az utcánk, és a jég-rojtos, hal-fagyasztó hullámok peremén belemártott kezem a hóba s kiemelek sok minden csudát.

Süpped a kezem az ünnepek fehér-gyapjas, harang-kondulású hógolyójába, mely a zsolozmázó tenger peremén pihen, mikor kijön Prothero asszonyság és a tűzoltók.

Ez a szenteste napjának délutánján volt, és én Protheroné kertjében voltam és várakoztam a macskákra, Protheroné Jim nevű fiával. Hullott a hó.

Karácsonykor mindig hullott a hó. December az én emlékeimben úgy él, mint Lappföld - legföljebb nem voltak rénszarvasok. De ott voltak a macskák.

Türelmesen, hidegszívűen és kegyetlenül, kezünket zokniba bújtatva, ott vártuk, hogy meghógolyózhassuk a macskákat. Fényesfényűen és elnyúlt testtel, miként a jaguárok, s kísértet-bajuszosan, köpködve és vicsorítva ott osonkodtak és oldalogtak a hátsó kert hófehér falain, és mi, Jim és én, a két hiúz-szemű vadász, mint a Hudson-öböl és a Mumbles utca kucsmás és mokasszinos vándor-vadászai, belevágtuk gyilkos hógolyóinkat, éppen a szemük zöldjébe.

A bölcsebb macskák elő se dugták bajuszukat. Oly mozdulatlan álltunk, mi, az eszkimó-lábú sarkvidéki mesterlövészek az örök hó, egészen a szerda óta tartó örök hó fojtó csöndjében, hogy meg se hallottuk Protheroné első kiáltását eszkimó-kunyhójából, a kert mélyéről. Vagy ha hallottuk is, az számunkra az ellenséges préda, a szomszéd sarkvidéki macskája kihívó hangjának hallatszott. De a hang nőttön-nőtt. "Tűz van!" - kiáltotta Protheroné és verte a vacsorára szólító gongot.

És mi szaladtunk is a kerten át, hógolyóval a kezünkben a ház felé: és a füst valóban csak úgy ömlött az ebédlőből kifelé, és a gongszó zúgott és Protheroné úgy harangozta be a pusztítást, mint Pompei utolsó vészkikiáltója. De ez még jobb hecc volt, mint Wales összes, falakon sorakozó macskája együttvéve.

Bepattantunk a házba, hógolyóktól roskadozva és megálltunk a füst-fogta szoba nyitott ajtajánál.

Valami valóban, annak rendje-módja szerint égett, talán Mr. Prothero volt az oka, aki újságját rendszeresen az arcára borítva aludt el ebéd után. De most a szoba közepén állt, mondván:"Szép kis karácsonyunk van!" és a füst felé hadonászott papucsával. "Hívjátok ki a tűzoltókat!" - kiáltotta Protheroné, amint verni kezdte a gongot.

- Nem jönnek ki - mondta Prothero úr, hisz karácsony van. - Tűznek nyoma se volt, csak füstfelhők foszlányai és Prothero úr úgy állt a szoba közepén, papucsát lengetve, mintha vezényelne.

- Csináljatok már valamit - mondta.

És mi minden hógolyónkat a füstbe irányoztuk - ámde Prothero urat alaposan elhibáztuk - , majd kifutottunk a házból a telefonfülkéhez.

- Hívjuk a rendőrséget - tanácsolta Jim.

- Meg a mentőket is.

- És Ernie Jenkinset, hisz úgy imádja a tűzvészeket.

De mi csak a tűzoltóságot hívtuk ki és mihelyt autójuk kijött, három hórihorgas sisakos férfi slagot hozott a házba. Prothero úr épp idejében állt odébb mielőtt a vizet kinyitották. Ennél zajosabb karácsonyt már nem is lehetett volna kieszelni. És mikor a tűzoltók elzárták slagjukat és mi a csuromvizes, füstös szobában álltunk, lejött az emeletről Jim nagynénje, Prothero kisasszony és odakukkantott a tűzoltólegényekre. Jim és én lélegzetünket visszafojtva vártuk, mit szól hozzájuk. Ő - mint mindig - az épp odaillő dolgot mondta. Ránézett a három fénylő sisakos, megnyúlt tűzoltóra, amint azok a füst, hamu és olvadó hógolyók közt álltak, és ezt mondta: - Nem óhajtanak valami olvasnivalót?

Évekkel és évekkel és évekkel azelőtt, mikor még kisfiú voltam, mikor farkasok éltek Walesben és madarak, akiknek vörös flanel alsószoknya-színűk volt, és suhantak a hárfa alakú hegyek között, midőn mi éjjel és nappal daloltunk és dagonyáztunk barlangjainkban, melyek nyirkos farmházak vasárnap délutáni illatára emlékeztettek - mi fogócskáztunk és bigéztünk, angolosat és medvéset játszottunk, mígnem megjelent a gépkocsi, a kerék, a királykisasszony-orcájú ló, míg mi dévajul, szőrén lovagoltuk meg a boldog hegyeket, és csak havazott és havazott. De itt egy kisfiú közbeszólt:

- Hisz tavaly is havazott. Én hóembert raktam és a kisöcsém ledöntötte és én a kisöcsémet döntöttem le, aztán uzsonnázni mentünk.

- De az nem az a hó volt - mondtam ilyenkor.

A mi havunkat nemcsak az ég meszesvödreiből rázták, jött az kendőként a föld mélyeiből is, és kiúszott és kiáradt a fák karjaiból, kezéből és testéből is - éjszaka a hó a házak tetejéből úgy serkedt ki, mint nagyapa borostája, finom hó-repkénnyel befutva a falakat, majd kiült a postásra, aki úgy nyitotta a kaput, mint a tépett fehér karácsonyi kártyák néma-béna vihara.

- Akkor is voltak postások?

- Spriccelő szemmel, széltől cseresznyére pirult orral, fagyott, terpesztett lábbal, csikorogva mentek fel az ajtókhoz és kesztyűjükben férfiasan bekopogtak. De a gyerekek ezt nem hallották meg: ők csak a csengettyűk hangját hallották.

- Úgy érted, a postások ratata fölmentek és a csengők maguktól megcsendültek?

- Úgy értem, a csengettyűk, amiket a gyerekek hallottak csak bennük voltak.

- Én belül mennydörgést hallok csak, sose csengettyűt.

- Templomi harangok is kondultak.

- Azok is bennük?

- Nem, nem, nem, hanem a denevérfekete-hófehér harangtornyokban, melyeket vagy a püspökök, vagy a gólyák húzgáltak ide-oda.

Azok meg bongták híreik a bebugyolált város fölött, a por és jégkrémhegyek fagyott habja fölött, a sistergő tenger felett. Úgy rémlett, hogy örömében minden templom ablakom alatt zúgott és a szélkakasok karácsonyt kukorékoltak a kerítésünkre kiállva.

- De térjünk vissza a postásokra.

- Csak egyszerű postások voltak, szerettek sétálni, szerették a kutyákat, a karácsonyt meg a havat. Az ajtókon elkékült bütykökkel kopogtattak...

- A mienknek fekete kopogtatója volt.

- És csak álltak a fehér "Isten-hozta" küszöbön, a kicsiny behavazott tornácon és csak hümmögtek és zümmögtek, lélegzetükkel szellemeket formálva, és egyik lábukról a másikra toporogtak, mint az egész kicsiny, kikéredzkedni vágyó fiúcskák.

- Na és az ajándékok?

- Hát igen, az Ajándékok. Miután a meggémberedett postás megkapta karácsonyi ajándékát, rózsával az orra gombján csörgött lefele a jeges-csilló hegy tea-tálca-csúszka-lejtőjén. Jégfödte csizmájában úgy járt, mint egy halász a halbolt padlóján. Úgy lóbálta táskáját, mint púpját egy fagyott teve, szédülten befordulván az egyik sarkon s aztán: isten neki fakereszt.

- Térjünk vissza az Ajándékokra.

- Ott voltak először is a Használható Ajándékok. A jó öreg hintós-idők mindent elárasztó muffjai, kis kétujjú kesztyűk nagy lusta kutyáknak, csíkos kendők, olyan selyemszerű gumiból, amit csak nagy kötélhúzások árán lehetett ráhúzni kalucsnikra, vakító skót barettsapkák, melyek úgy néztek ki, mint a tiritarka teababák és a nyúlforma brit lovassági csákók, háborús kötöttsapkák a fejzsugorító törzsek áldozatai számára, s a nagynénik ajándékaképpen, kik a gyapjút mindig testükhöz tapadóan hordták, ott voltak a borostás és karcoló trikók, melyekről eltűnődhetett az ember, minek is volt egyáltalán bőrük a nagynéniknek: és egyszer volt nekem egy horgolt orrvédőm egy nagynénimtől, aki azóta, sajna, már nem nyerít velünk.

És voltak ott kép-nélküli, illemszabályokkal zsúfolt könyvek is, melyekben a kisfiúk a tiltó figyelmeztetések ellenére a Farmer Giles taván csúszkáltak és belefulladtak, és voltak könyvek, melyek a darázsról szóltak, és csak azt nem tudtuk meg belőlük, hogy "minek"?

- Térjünk vissza a Hasznavehetetlen Ajándékokra!

- Voltak nyúlós és tarka zselé-babák, egy összecsavart zászló és egy bohóc-orr, egy villamoskalauz - sapka, és egy gép, mely a jegyeket lyukasztotta és egy, amelyik csengetett, de soha egy csúzli, csak egyszer - tévedésből, amit senki se tudott mire vélni - egy bárd, és egy celluloid-kacsa, amely, ha megnyomtad, a lehető leg-kacsaszerűtlenebb hangot volt képes kiadni magából, valamiféle nyávogó "mú"-t, mintha egy becsvágyó macska csinálta volna, aki tehén akart lenni, és egy kifestőkönyv, melyben a füvet, a fákat, a tengert és az állatokat olyan színűvé varázsolhattam, amilyenné csak akartam - és e káprázó égkék juhok még ma is ott legelnek az ittó vörös mezőben, ott a szivárványúcsőrű borsózöld madarak alatt.

- Kandiscukor, drazsé, tejkaramell és süvegcukor, rizses-mogyorós csoki, kréker és selyemcukor, medvecukor, gleccsercukor, marcipán és walesi vajas-süti walesieknek. És fényes ólomlábú katonák seregei, akik ha nem is tudnak harcolni, de futni futnak bizonyosan. És ott voltak a társasjátékaink, a "Kígyó- és - családja" és a "Boldog létrák". És a "Könnyű barkács-feladatok kis mérnökök számára", tudnivalókkal ellátva.

- Ó, könnyű Leonardónak!! Csak egy füttyszó és megugattathatja kutyáit, hogy azok felébresszék a szomszéd vénembert, hogy az úgy kopogjon át a falon, hogy az lerázza a képet, ami a mi falunkon lóg.

- És volt ott egy csomag csoki-cigi is: az ember szájába vette és kiállt vele az utca sarkára és várt-várt, órákig hiába, hogy egy vénasszony odajöjjön és leszidja cigizésért, és aztán ő kéjes vigyorral lenyelje. Meg ott volt a reggeli a lufik alatt.

- Nagybácsik is voltak, mint a mi házunkban?

- A karácsonyokról elmaradhatatlanok a Nagybácsik. Az örök Nagybácsik.

Karácsony reggeleken kutyabosszantó füttyel és játékcsikkel a szájamban fürkésztem a várost egy kicsiny világ híreiért, és ilyenkor mindig egy haldokló madárra bukkantam a fehér Postahivatal és az elárvult hinta mellett - talán egy vörösbegy volt az, mely már-mát kilehelte a lelkét.

Férfiak és nők, tocsogván és csapkodván a kápolnából visszafelé jövet söntéses orral és szél-csókolta arccal, mind akár az albinók, feszítették neki dermedt fekete csörömpölő tollaikat a vallástalan hónak.

Függöny-füzérek csüngtek le a gáz falikarról minden utcára néző nappaliban. Volt sherry, dió, palackozott sör és keksz, és a macskák prémjeikben ott nézlelték a tüzet: és a megrakott tűz köpködött, készen állva a gesztenyék és a piszkavas befogadására.

- Néhány nagydarab ember mindig ott ült az előszobánkban, kigombolt gallérral - minden bizonnyal ők voltak a Nagybácsik -, ízlelgetvén új szivarjaikat karnyújtásnyira előrenyújtották azokat, szigorú ítélkezés végett, majd újra szájukba véve és újólag köhintvén, most már messze nyújtott karral vették szemügyre ajándékukat, mintha robbanástól tartanának. És volt ott néhány pöttöm Nagynéni, kiknek már nem vették hasznát a konyhában - s ha akarjátok tudni, már sehol sem -, úgy ültek kis székeik legszélén, lebegve s törékenyen, attól tartva, hogy eltörnek, mint a kifakult csészék és csészealjak.

Azokon a reggeleken nem valami sokan tapodták a hódűnés utcákat, csak egy vénember, mindig őzbarna cilinderben, sárga kesztyűiben: az évnek ebben a szakában mindig kamásnival csizmáján végezte egészségügyi sétáját s mostanra fehérbe borult zöld tekepálya gyepéig és vissza, borús napon vagy szép időben akár, karácsonynapon, avagy végzet-napon. Olykor két daliás férfi, szikrázó pipával szájukban ott kódorgott kabát és sál nélkül, szótlanul, le az elárvult tengerhez, hogy megjöjjön étvágyuk, hogy jól kifüstöljék magukat, és hogy, ki tudja tán besétáljanak a hullámok közé, míg talán nem marad belőlük semmi csak rózsafa-pipáik kiolthatatlan füstgomolya. Azután én mindig hazapofoztam magam, idegen vacsorák szaftos szagára, míg a madarak, brandyk, pudingok és vagdalthúsok szaga gomolygott orrlyukaimba és egy hótorlaszos sikátorból kijött egy fiú, kiköpött jómagam, cigarettája hegye rózsállott, és fekete szeme ibolyaszín múltjával, önhitten, mint egy kakas a szemétdombján, egyre csak magában vigyorgott.

Képét és hangját egyaránt utáltam és kutyát-hívó sípom épp számhoz emeltem volna, hogy lesöpörjem őt a mindenkori karácsonyok örök színpadáról, amikor hirtelen ő maga emelte ibolyaszín sípját a maga ajkához és oly szigorúan, oly magasan, oly rendkívül hangosan fújt bele, hogy a libasültektől dagadó felfújódott arcok a fehér, visszhangozó utca egész hosszában az ezüst díszű ablakokhoz tapadtak. Vacsorára pulykát ettünk és lángoló pudingot és vacsora után a Nagybácsik elüldögéltek a tűzhely előtt, kilazítván gombjaikat, s izzadt kezüket óraláncaikra helyezvén nyögtek egy kicsit és elaludtak. A Mamák, Nagynénik, Nővérek föl-alá sürögtek, levesestálakat ki-behordozván. Bessie, akit már másodjára ijesztett meg a felhúzós egér, a tálaló mellett nyafogott és bodzaborát itta. A kutya elrontotta gyomrát. Dosie néni kénytelen volt bevenni három aszpirint, míg Hunnah néni, aki szerette a portóit, a hátsó, hólepte udvar közepén állt és úgy énekelt, mint egy nagykeblű sárgarigó. Én előszeretettel fújtam fel a léggömböket, hogy lássam, mily nagyra lehet is őket felfújni és amikor kidurrantak, ami szokásuk volt, a Nagybácsik örömükben ujjongtak és ugrándoztak. A dús és súlyos délutánban a Nagybácsik úgy lélegeztek, mint a delfinek és a hóesésben én ott ültem a virágfüzérek és kínai lampionok közepette és datolyát eszegettem és harci játékokat próbáltam készíteni a "Tanácsok és kis mérnökök számára" című füzet útmutatását követve, és valami olyat "alkottam", ami legalább egy tengeri villamossal volt összetéveszthető.

Vagy fényes csizmám csikorgatva kimentem a fehérség birodalmába, a tengerre néző hegyre, hogy hívjam Jimet, Dant és Jacket, és hogy caplassunk az elcsöndült utcákon át, hatalmas és mély lábnyomokat hagyván a hó alatt megbúvó járdákon.

- Fogadni mernék asziszik majd az emberek, hogy vízilovak jártak erre.

- Te mit tennél, ha azt látnád, hogy az utcádban feléd jön egy víziló?

- Így mennék, hogy: "báing! Átdobnám a korláton és legörgetném a hegyen és aztán a füle alatt jól megcsiklandoznám, mire az megcsóválná a farkát.

- És mit csinálnál, ha két vízilóval találkoznál?

Erre a kérdésre a vashorpaszú, bömbölő hím vízilovak már ott is csörömpöltek és dörömböltek a szélsebesen kavargó havon át, éppen felénk tartva, amint, mi Daniel úr háza előtt haladtunk el.

- Mi lenne, ha postáznánk egy kis hógolyót Daniel úr leveles ládájába?

- Vagy írjunk neki üzeneteket a hóba?

- Vagy írjunk ilyesmiket:
Dániel
Seregem Bámiel - végig a kertjében.

Vagy máskor a hófehér parton sétálva így beszélgettünk:

- Vajon látják a halak, hogy havazik?

S a csöndes, mindentbetöltő felhőjű egek ráereszkedtek a tengerre. Ekkorra már hó-vakította vándorok voltunk, akiket elveszejtett az északi hegy, és az órjás, harmat-lepte kutyák, kulaccsal nyakörvükön felénk totyogtak és csoszogtak, azt ugatván: "Excelsior". Sivár utcákon át tértünk haza, olyan helyeken, ahol csak néhány gyermek matatott csupasz-kivörösödött ujjal a keréknyomvájta hóban - utánunk pisszegtek s hangjuk elenyészett míg mi a hegyeken felfelé caplattunk, kikötői madarak jajszava felé, az örvénylő öböl tülkölésébe.

És ekkor, uzsonnakor a Feltámadt Nagybácsik vidámak voltak, és a jégkrémtorta úgy derengett az asztal közepén, mint egy márványsír. Hannah néni rummal ízesítette teáját, hisz egy évben csak egyszer van ünnep.


Idézzük csak föl a magasan szállongó meséket, amelyeket ott mondtunk egymásnak a kandalló mellett, amint a gázláng fénye úgy buborékolt, mint egy búvár. Szellemek "uhúztak" miként a baglyok a hosszú éjszakában, míg én az orromig sem mertem nézni félelmemben: állatok leseltek a hálószoba lépcsője alatti veremben, ott ahol a gázóra ketyegett. És még arra is emlékszem, hogy egyszer kimentünk zsoltárokat énekelni, amikor forgácsa se volt a Holdnak, hogy megvilágítsa a menekülő utcákat. Egy hosszú út végén ott volt egy kaptató, mely egy nagy házhoz vezetett és mi azon az éjjelen felbotorkáltunk a kaptató sötétjében, mindnyájan félelemben, mindnyájan követ tartván a kezünkben minden eshetőségre, és mindnyájan olyan bátran, hogy egy árva szót sem ejtettünk ki. A szél a fák közt olyan hangot hallatott, mintha valamiféle vén, csúf, pókhálólábú férfiaktól eredne, akik barlangjaikból kifele lihegve ziháltak. Végre elértük a ház fekete tömbjét.

- Mit adjunk nekik? A Hallga Haroldot?

- Ne - mondta Jack -, inkább a Jó Wenceslas királyt.

- Háromig számolok. Egy, kettő, három - és mi elkezdtük énekelni, hangunk magasnak és távolról jövőnek tűnt fel a hófércelte sötétben, a ház körül, melyet megszállt "az ördög tudja, ki." Egymáshoz lapultunk, a fekete kísértet-ajtó közelében:

- Jó öreg Wenceslas király kinézett
Stephen lakomáján...

És ekkor egy kicsiny kiszáradt hang, egy hang mely mintha ezer éve nem beszélt volna, velünk kezdett el énekelni: egy kicsiny, kiszáradt, tojáshéj-hang az ajtó túloldaláról: egy kiszáradt hang a kulcslyukon át. És amikor abbahagytuk a futást, épp a mi házunk előtt találtuk magunkat: az utcára néző szoba gyönyörűnek tetszett: minden újra jó lett és minden fénylett a város felett.

- Talán egy szellem volt - mondta Jim.

- Talán gonosz manók - mondta Dan, aki láthatólag sokat olvasott.

- Menjünk be végre és nézzük meg, maradt-e kocsonya? - mondta Jack és mi így is tettünk.

Karácsony éjen nálunk mindig szól a zene. Egy Nagybácsi hegedült, egy unokatestvér elénekelte a "Cherry Ripe"-ot, egy másik Nagybácsi a "Drake s Drum"-ot. Nagyon fölforrósodott a mi kis pöttömnyi házunk.

Hannah néni, aki rászokott a répa-borra, egy dalt énekelt a "Vérző Szívekről és a Halálról", majd egy másikat, melyben a szívét a Madár Fészkéhez hasonlónak mondta, azután mindnyájan jót nevettünk, és én nyugovóra tértem. Kinézvén hálószobám ablakán, ki a holdfénybe és a szüntelen füstszínű hóba, láttam a hegyi házak ablakán kiáramló fényeket, hallhattam a zenét, mely tőlük szállt fel a hosszasan, az örökké zuhanó éjbe. Kioltottam gázlámpám fényét, és ágyba bújtam. Szavakat mormoltam a testvéri, szent sötétségnek - és aludtam máris.

/Ford.: Erdődi Gábor/

George Eliot: A karácsonyi szünidő ( Részlet A vízimalom című regényből)

A jó öreg Karácsony, a havas hajú és piros arcú ebben az évben is pompásan teljesítette kötelességét: elárasztotta a világot pazar ajándékaival, meleg színeivel, s ezeket a színeket ellentétük, a hó és fagy tette olyan varázslatossá.

Hó feküdte meg a réteket meg a folyópartot: halmai lágyabbak voltak, mint a csecsemő hajlatai: tökéletes csipkével szegte be a rézsútos háztetőket, és elmélyítette a kiemelkedő oromzatok sötét színét: ránehezedett a babérbokrokra meg a fenyőfákra, s a fák, bokrok, időnként ropogó zuppanással hullatták le terhüket: fehér takaróval vonta be a rögös répaföldeket, s a juhok olyanok voltak a réten, mint megannyi fekete folt: a hófúvás eltorlaszolta a kapukat, s imitt-amott egy-egy kint felejtett jószág megkövülten ott állt "roskadatlan szomorúságában": sehol egy fénysugár sehol egy árnyék, hiszen az ég is egyetlen mozdulatlan, sápadt felhő volt: sehol egy hang vagy mozgás, csak a sötét folyó hömpölygött sóhajtva tovább, akár a nyughatatlan bánat. Ám a jó öreg Karácsony csak mosolygott, miközben ráterítette ezt a kegyetlennek tetsző varázslatot a külvilágra, hiszen az volt a szándéka, hogy új ragyogással töltse el az otthonokat, még gazdagabb színekkel derítse föl a házak belsejét, még gyönyörűségesebbé tegye az ételek meleg illatát. Azt akarta, hogy édes fogságban az emberek újra fölfedezzék a családi együvé tartozás egyszerű, ősi érzését, s az ismerős arcok fénye pótolja a rejtőzködő nap melegét. De jóságát alig érezték a hontalanok, alig érezték azok az otthonok, amelyekben a tűzhely nem eléggé meleg, ahol az étel nem eléggé ízes, ahol az emberi arcokból nem sugárzik napfény, csak a reménytelen szűkölködés kietlen, ólmos hidege ömlik el rajtuk. De a szép, öreg Ünnep jót akart, s ha még nem találta meg a titkát, hogyan részesíthetné áldásaiban az embereket mind egyformán, kivételezés nélkül -  nem az ő hibája. Inkább az az oka, hogy apja, az Idő, még mindig ott rejtegeti ezt a titkot lassan dobogó, hatalmas szívében, örök, kérlelhetetlen célja szerint.

Tom megint ujjongott örömében, amikor hazaérkezett, de ez a karácsony valahogy mégsem tette annyira boldoggá, mint az eddigiek. A piros magyalbogyók éppen olyan pazarul csillogtak, mint régen, és Maggie-vel együtt éppen olyan ízlésesen díszítette föl az ablakokat meg a kandallópárkányt, a képek kereteít, s a fekete bogyós repkényágakat fűzött a krisztustövis vaskos, bíbor fürtjei közé. Emberek énekeltek az ablak alatt éjfél után: Maggie mindig úgy érezte, hogy mennyei dal, akárhogy erősködött is Tom fitymáló hangon, hogy az öreg Patch, az egyházközség írnoka énekel ott a templomi kórus tagjaival. Maggie áhítatos borzongással figyelt, amikor a karének fölriasztotta álmodozásából, s a posztóruhás emberek helyett széttáruló fellegekben pihenő angyalok lebegtek a szeme előtt. Az éjféli karének karácsony reggelét most is a közönséges napok fölé emelte: és forró pirítósok illata meg sörszag áradt a konyhából, aztán elérkezett a reggeli ideje. A kedves himnusz, a zöld ágak és a rövid prédikáció is megfelelő ünnepi hangulatot teremtett a templomban. S amikor hazaértek a templomból, és topogva lerázták cipőjükről a havat, Moss néni meg Moss bácsi a hét gyerekkel együtt ott ült már a kandalló közül: arcukon a barátságosan pattogó tűz csillogása tükröződött. A mazsolás puding éppen olyan szép gömbölyű volt, mint máskor, és jelképes kék lángok nyaldosták körül, amikor föltálalták, mintha csak vakmerő kezek rántották volna vissza a pokol tüzéből, ahová gyomorbajos puritánok taszították valaha. A desszert éppen olyan pazar volt, mint mindig, amióta Tom az eszét tudta: legföljebb abban különbözött a régitől, hogy a csúszkálás és hólabdázás pompásabb volt, mint valaha.

A karácsony vidám volt, de Me. Tulliver már kevésbé. Inkább haragos és dacos, s Tom, noha megértette apja perlekedő kedvét, és magáévá tette sérelmeit, kissé átérezte. Maggie szorongását is, amikor az ebéd előrehaladt, s Mr. Tulliver egyre hangosabban és haragosabban viselkedett, aztán a desszert kellemes hangulata egészen megoldotta a nyelvét. Tom szívesen átengedte volna magát a dió és a bor élvezetének, de kénytelen volt fölfigyelni arra, hogy a világ tele van ellenséges gazfickóval, s a felnőttek élete szinte elképzelhetetlen civódás meg veszekedés nélkül.

Tom nem szerette a veszekedést, hacsak nem fejezhető be tisztességes verekedéssel, amelyben minden esélye megvan arra, hogy jól elpáholja ellenfelét. Apja ingerült kifakadásai idegessé tették, noha sohasem jutott eszébe, és most sem tudta elképzelni, hogy apának ne volna igaza.

/Ford.: Szinnai Tivadar/

Móra Ferenc: Mindenki Jánoskája (részlet): Karácsonyest a putriban

Abban az esztendőben pedig nagyon korán beköszöntött a tél. Egyszerre csontkeményre fagyott a föld. A kapát, az ekét nem eresztette magába. A szőlők takaratlan maradtak, az őszi szántásra gondolni se lehetett.

Máskor ilyen tájban még a fecskét is hallani, fülemülét is látni. Most hetekkel elhurcolkodtak idejük kitelte előtt. A kis madarak megérezték, hogy itt nem jó világ lesz. Őhelyettük a pipiskék jöttek elő. Azok ott csipogtak dideregve a kocsiúton, a kerékvágásban:

- Csíki szűr, csíki szűr!

Mivel azonban a falusi gyerekek mégúgy sincsenek csíki szűrrel ellátva, mint az égi madarak, vége szakadt a Jánoska iskolájának is. Igaz, hogy a tanítómester is átalakult nádvágó mesterré. Gyűjteni kellett a téli tűzrevalót. A putrinak ugyan megvan az a jeles tulajdonsága, hogy amilyen hűvös nyáron, olyan meleg télen, hanem Posztószél meg azt jövendölte, hogy ez nem olyan tél lesz, mint a többi. Márpedig Posztószélnek csak érteni kell ezt a tudományt. Mihez értsen, ha még az időhöz sem, aki kijárta a szélmolnárságot, és mester lett a koldusságban?

- De hiszen, gyerekeim, sokan megsiratjuk még ezt a telet! Tudják azt a piócák, hogy miért bújnak le olyan mélyen az iszapba! Hát tán az a nagy makktermés jót jelent? Az is tudni való, hogy mikor a Tejút ilyen tisztán tündöklik, mint az idén, sokan elcsúszkálnak azon a rávaló esztendőben. Észrevetted-e, Veronka lelkem, azt a nagy farkaspókot a tűzhely hasadékában? Az is azért jött be, mert nem tudja, mikor mehet ki. Hát te, Jánoska, vetted-e észre, hogy hogy pattog a nád? Tudja az, hogy mit sirat. De még az én lábam csontja se hiába sajog!

Jánoska nem sokba vette az ilyen beszédeket. Sokkal több gondja volt arra, hogy mennyi idegen madarat kergetett a zord idő a nádasba. Olyanokat, amiknek a nevét se tudta, mert sohase voltak ezen a tájon járatosak. Rendezett is Buksi nagy vadászkirándulásokat, s amit hozott, azon hűségesen megosztozott a Madzaggal. Minden csontot meghagyott neki, s azon a Madzag úgy fölvette magát, hogy szinte gurult.

- Valóságos kötél lesz már a Madzagból - cirógatta meg Posztószél az öreg ebállatot.

Egyszer aztán Madzag is hozott valamit. Egy dermedt mátyásmadarat, aki a hegyi erdőkből lecsavargott valahogy az alföldre. No, ide egészen jó helyre jött szegény! A Madzag az öreg fűzfa tövében találta meg, s mivel ő nem él madárhússal, a Buksi cimborának akart vele kedveskedni. Veronka azonban elkapta tőle a zsákmányt, fölmelengette a konyhán. Tyúkborítóban, rosta alatt, hol rejtegette addig, míg megszelídült, s egy reggel becsempészte a Jánoska sapkája alá. Soha jobb ízűt nem kacagott, mint mikor a fiú fölkapta a sapkát, s a mátyás kilibbent alóla.

- Jánoska! Jánoska! - kiáltotta, kis gazdasszonya vállára repülve.

Jánoska úgy megrettent, hogy majd elejtette a fejét. Azt hitte, álmodik. Körül is nézett olyan bámészan, mint a Makkos-erdőben azon a bizonyos reggelen. De most nem a Mák Máté uram haragos szeme meredezett, hanem Veronka csillagszeme sugárzott rá.

A mátyás hamarosan beleszokott új tagnak a famíliába. Ő lett a putri bohóca. Megtanult csaholni, megtanult miákolni, meg a szájában tartani a Posztószél pipáját, szerette megkacimbálni a Veronka befont haját, óraszám elmulatta magát Jánoska nevével, de a legnagyobb öröme mégiscsak az volt, ha a Buksit összeveszejthette a Madzaggal. Azt pedig olyankor cselekedte, mikor a két pajtás egymás mellett szendergett a tűzhely előtt. Olyankor a mátyás lesurrant a kemencenyakról ( nagyon szerette a meleget), és megcsípte a Madzagnak a fülét.

- Mérrrr, mérrr? - kérdezte vissza mérgesen Madzag, álmosan hunyorogva a szemével. De mikor azt látta, hogy a Buksi egészen nyugodtan szundikál, akkor ő is megint a lábai közé szedte a fejét.

Erre a mátyás megint elősomfordált, s most már a Buksinak rántotta meg a farkát úgy, hogy az egyszerre talpra pattant.

- Miáj, miáj! - jajgatta keservesen. A Madzag pedig semmiért sem haragszik jobban a világon, mint mikor őt a Buksi Mihálynak csúfolja, s ilyenkor rendesen megfogja neki a nyakán a bőrt, s tán a lelket is kirázná kenyeres pajtásából, ha az meg a körmivel nem kérdezné tőle, hogy:

- Hogy adod a bundád, Madzag?

Nagyon szegényes mulatság biz ez, de hát a putribeli emberek nem is kívánnak különbet. Igaz, hogy hiába is kívánnának. Napok óta, hetek óta esik a hó, s a putri úgy be van temetve, hogy csak a kéménye látszik ki, az feketéllik ki a nagy fehérségből. Olyan az egész, mint egy nagy sírdomb, a kémény rajta a fekete márványkő.

Hanem azért azoknak, akik a Varjú-várban élnek, nincs olyan vidám karácsonyestéjük, mint azoknak, akik a putriban vannak eltemetve. Pedig a mécset is eloltották, mert fogytán van az olaj, arra meg kevés reménység van, hogy húsvét előtt bemehessenek érte a faluba. Ez a tenger hó talán még akkorra sem olvad el. De hiszen világít ezeknek a betlehemi csillag!

Az ám, a betlehemi csillag! Jánoska éppen azt meséli, hogy milyen bohóságot álmodott ő mára virradóra. Mintha ölbeli kicsi gyerek lett volna, ezüstágyban aludt volna patyolat vánkoson, s tündöklő szárnyú angyal hozott volna neki aranycsillagot. Aztán az angyal elkezdett kisebbedni, kisebbedni, utoljára olyan kicsi lett, hogy beleveszett a csillagba, s már akkor az se csillag volt, hanem labda. Ő aztán a labdával hátbavágott egy öregembert, aki erre őt a karjára kapta, meghintáztatta a levegőben, s mire visszatette az ágyacskájába, akkor már nem is öregember volt, hanem a Fütyü cigány.

- Az volt a legkülönösebb - mesélte a gyerek -, hogy csupa csipke meg bársony volt abban a szobában minden, és akkora ablakok voltak rajta, mint a templomon, mégis olyan sötét és hideg volt. Úgy örültem, mikor a mátyás megcsipkedte az orromat, és láttam, hogy itthon vagyok.

- Rossz álom lehetett, szolgám - nevetett Posztószél -, a Varjú-várban láttam én olyan szobákat.

Ezen megakadt a beszéd, mert a Varjú-várat senki sem szerette emlegetni. Nem is való az, különösen karácsony estéjén.

Posztószél megint meg akarta indítani a beszédet. Éppen azt akarta elmesélni, hogy ő meg otthon járt az éjszaka a malmában, mikor valami kaparászás hallatszott a verem száján.

- Jaj, farkas! - bújt oda Posztószélhez Veronka félős borzongással.

- Róka lehet az csak, cselédem - nyugtatta meg az öreg -, a farkasnak nincs már erre híre se. Bevették azok magukat a Varjú-várba. Nem is farkas már az ő nevük, hanem Harkabusz meg...

Most meg már a putri tetején hallatszott valami dobogás, s egyszerre bezuhant valami nehéz test a kéményen. Meg is szólalt abban a percben:

- Jáj, drága sentjeim, de nehezsen talál be hozsátok a segén ember. Tán tik is Varjú-várat jáccsotok mán?

Akkorra Posztószél lángra lobbantotta a mécses kanócát. Biz az elég nehezen ment, mert a putriban acél, kova a tűzszerszám. Addig a cigány kicsinosította magát: kormos kezével végigsimogatta az ábrázatát. Csak a foga villogott ki a nagy feketeségből.

- Tán nem is eriltek a vendégnek? - kérdezte elszontyolódva. - Pedig engem a betlehemi csillag vezérelt ide. Azs juttatta esembe, hogy nini, Postósél csimboráék meg egésen magukban vannak ezsen a sent estén. No, mondom, saladj, Fütyü, ne mondhassák, hogy kiestek a grácsiádból.

- Okosan tetted, Fütyü - hagyta helyben Posztószél -, csak az a kár, hogy előbb nem jöttél. Bizony neked már nem jutott se a mézes fokhagymából, se az olajos káposztából.

Pedig az mind a kettő igen nevezetes karácsonyböjti étek. Egészen méltó hozzájuk a harmadik csemege, amit fekete reteknek hívnak. Szerencse, hogy abból még maradt egy félcipónyi nagyságú. Azt Veronka szíves készséggel odatette a karácsonyéjszakai vendég elejbe. Nem sajnálta tőle a sót-paprikát se.

- Tessék, Fütyü bácsi, olyan ez, akár a jó édes barackmag, csak vastagon kell hámozni.

Fütyü bácsi mohón kapott a retek után, de közben körülvillogtatta a szemét, s meglátott a padkán egy nagy tál aszalt szilvát. Akkor mindjárt eltolta maga elől a retket.

- Nem seretem azs édes barackmagot - mondta fanyalogva. - A sépapám is attól halt meg iskolás gyerek korában. Inkább seretnék egypár sem asalt silvát enni, ha akadna valahol. Hasnos eledel azs nagyon. Azst tartják, hogy aki karácson estéjin asalt silvát esik, annak álló estendeig mindég helyén les azs étvágya.

Veronka ugyan karácsony napjára szánta a szilvát, hanem azért az első szóra odatette a tálat Fütyü elé. Isten őrizzen, hogy Fütyü bácsinak baja legyen az étvágyával! Ki venné azt a lelkére egy-két szem szilva miatt?

Fütyü pedig egy szót se szólt többet addig, míg azt a nagytál szilvát az utolsó szemig a gallérja mögé nem hányta. Mégpedig magostul. Aztán megitta a levét. Utoljára pedig megette a retket hajastul, s csak akkor fohászkodott föl:

- No, édes mézseim, kicsi híja, hogy jól nem laktam.

- Mi híja még, Fütyü? - pislogtatta sebesen a fél szemét Posztószél. Veronikának szólt az, akit egy kicsit elszomorított, hogy a Fütyü olyan tiszta időt csinált. ( Arra mondják azt, mikor semmi se marad a tálba). Hát most már mit esznek ők holnap?

- Seretnék rágyújtani. Akkor ostán nem cserélnék - uram bocsá' - a földesúrral se. Csakhogy a dohányom otthon felejtettem, a pipám meg nem találom.

Pipája Posztószélnek se volt több annál az egynél, akit mindig a szájában hordott. Hogy osztozzanak azon mármost meg? Úgy osztoztak biz azon, hogy hol Posztószél szippantott belőle egyet, hol Fütyü.

De Fütyünek még most is nyomta valami a lelkét. Addig nyomta, míg csak Jánoska meg nem kérdezte tőle:

- Mit nyögsz annyit, Fütyü bátyám? Mid veszett el?

- Jaj, esem az elméd, de csak kinézsed, hogy mi bajom. Elvestettem valahol a sobám kulcsát, ahogy saladtam hozzsátok a betlehemi csillag után. Mánmost én azst meg nem találom addig, még a hó el nem olvad. Addig én nem mehetek el tőletek.

Hát ez egészen rendén való dolog volt. Mindjárt rá is bízták Fütyüre, hogy most már válasszon magának hálóhelyet, ahol akar. A kémény alját választotta, mert onnan kiláthat a betlehemi csillagra is. Pedig csak azért feküdt biz ő oda, mert az legközelebb volt a tűzhelyhez.

Jánoska odaadta neki a szalmazsákját, Veronka a vánkosát, Posztószél pedig takaródzónak az ünneplő szűrét. De a Fütyü még ezzel sem érte be. Hanem a Madzag kutyát ráfektette a lábára, a Buksit meg odaédesgette a fejéhez. Azok jó meleget tartanak. S ekképpen megvackolva, háládatos szívvel adta álomnak fejét:

- Felsiges Istenkém, csak már úgy elaltatnál ezsen a jó helyen, hogy föl ne ébrednék tavaszig, mint a csigabiga!

Hát hajnaltájban mégis arra ébredt föl a família, hogy Fütyü fél lábon ugrál a szobában, s úgy didereg, hogy a foga is vacog bele.

- Mi lelt téged, Fütyü? - kérdezték tőle ijedten.

- Mi lelt, mi lelt? Hát azs lelt, hogy ürge lett belőlem. A kéményen át besesett az eső, és kiöntött a helyemről. Így van azs, ha én egyser jó sándékba foglalom magamat. Mánmost saladhatok a kulcsomat keresni.

- Az eső, Fütyü? Félrebeszélsz te, Fütyü. A fejedbe ment az aszalt szilve.

De biz eső volt az, valóságos felhőszakadás. Posztószél fölkapaszkodott a putri szájába, és kikémlelődött az éjszakába. Nyoma se volt már a hónak. A halmok oldaláról nagy patakokban zuhogott a víz. Posztószél szomorúan csóválta meg a fejét:

Karácsonyi eső: nagy szomorúság. Majd meglátja, aki megéri.

Fütyü azt mondta erre, hogy ő már megérte. Soha ilyen nagy somorúsága nem volt azs életben. Mind pocsékká ázsott azs a drága sép ruhája, amelyikben valóságos hercsegnek látsott setitben.

Thomas Hardy: Ha szórakozott a templomi zenekar

Karácsony utáni vasárnap történt. Mint utóbb kiderült, a longpuddle-i templom karzatán ekkor muzsikált utoljára zenekar, noha ezt még nem tudta senki. Talán hallott róla uraságod, mily kitűnő zenekar volt ez, azt lehet mondani, már-már felülmúlta a mellstocki templom zenekarát is, pedig abban a dewy fiúk voltak a szólamvezetők. Igen-igen nagy szó ez. Nicholas Puddingcome volt az első hegedűs s a banda vezetője: Timothy Thomas játszott a bőgőn, John Biles a brácsán: Daniel Hornhead fújta a kürtöt, Robert Dowdle a klarinétszólamot, és Mr. Nické volt az oboa. Jól megtermett, belevaló zenész volt valamennyi, a fúvósok bírták ám szuflával, ameddig csak kellett. Ezért aztán karácsony hetében ugyancsak kapós volt a zenekar, hívták őket muzsikálni mindenfelé, táncos, zenés mulatságokba is, mivel hát legalább úgy értettek a nótához, tánchoz, mint a zsoltárhoz, tán még jobban is.

Egyszóval megtörtént, hogy az egyik fél órában még valami karácsonyi szent éneket játszottak fönt a kastélyban, a vendéghölgyek és urak előtt, s utána olyan ájtatos képpel itatták velük a teát, a kávét, akár valami faszentek: a következő fél órában meg már olyan dühödten húzták-fújták kilenc vagy még annál is több táncospár talpa alá a "Hej, a babám katoná-"t a "Bádogcégér"-ben, akár a vadlovak, s azon mós lángolón-forrón nyakalták közben a rumos almabort.

Nos hát, szóval ezen a karácsonyon is, egész héten minden áldott este egyik zajos mulatságból a másikba siettek, s jóformán alig alhattak valamicskét. Azután pedig eljött a vasárnap, az ő végzetük napja. Olyan kegyetlen hideg tél volt abban az évben, hopgy alig bírták ki fönt a karzaton. A gyülekezetet odalent a templomhajóban kályha védte a fagytól, őket azonban nem védte semmi. Ki is jelentette Nicholas a reggeli istentisztelet alatt, amikor majd megvette őket az isten hidege: "Hát én pedig nem tűröm tovább ezt a cudar hideget. Délutánra majd bemelegítjük magunkat, kerüljön akármibe!"

És csakugyan, délután egy gallon, sörrel előre elkevert forró pálinkát vitt magával a templomba, és a korsót aztán jól bebugyolálták a Timothy Thomas bőgőjének a zsákjába, s ily módon sikerült is iható melegen tartani, mindaddig, míg meg nem kívánták az első kortyot, ami a feloldozás alatt már bekövetkezett, majd a következőt, a Krédó alatt, s végül a maradékot, a szentbeszéd kezdete előtt. Mire az utolsó korty is lecsúszott a torkukon, már igen jó melegük volt, s ahogy folyt tovább a szentbeszéd - amely, balszerencséjükre, igen hosszúra sikerült ez alkalommal -, lassanként elnyomta őket az álom mind egy szálig: s aludtak valahányan, akár a bunda.

Igen sötét volt ezen a délutánon, s mire a szentbeszéd vége felé közeledett, a templomban semmi egyebet nem lehetett látni, csak azt a két szál gyertyát, amely a pap előtt égett a pulpituson, fölöttük pedig a pap ábrázatát, ahogy dőlt belőle a szó. Amikor aztán csakugyan véget ért valahára a szentbeszéd, a pap kihírdette az esti zsoltárt, ám a zenekar nem zendített rá a dallamra, mint szokta, a nép pedig már nézegetett fölfelé, hogy megtudja, ugyan miért, s Levi Limpet, az egyik karénekes gyerek, aki szintén fönt ült a karzaton, oldalba bökte Timothyt meg Nicholast, s így bíztatta őket:

- Kezdjék már! Kezdjék már!

- Mi az? Mi történt? - riadt föl Nicholas, s mivel a templomban annyira sötét volt, a feje pedig annyira kába, azt képzelte, hogy még mindig a mulatságban van, ahol legutóbb végigmuzsikálták az egész éjszakát, hát fogta a hegedűt és a vonót, s rázendített az "Ördög bújt hej, a szabóba" kezdetű táncnótára, amely akkoriban igen divatos volt erre mifelénk. A banda többi tagja, hasonló állapotban lévén, s mit sem gyanítva, teljes hangerővel követte az első hegedűst, mint szokás. Akkora buzgalommal harsogták végig azt a nótát, hogy a kontrabasszus brummogásától a pókhálók úgy elkezdtek libegni a mennyezeten, akár holmi kísértetek. Aztán Nicholas, látván, hogy semmi sem mozdul, így kiáltott éktelen vonónyiszálás közben (szokott vezénylő hangján, mint mulatságokon, ahol a párok nem ismerik a figurát):

- Első párok összekarolni! Majd ha a végén nyikkantok a hegedűvel, minden táncos megcsókolja hölgyét a fagyöngy koszorú alatt!

A Levi gyerek annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok lerohant a karzatról, s aztán eliszkolt haza, akár a nyúl. A papnak valósággal égnek meredt a haja, amikor templomát elöntötték e bűnös hangzatok, s mivel azt hitte, a zenekar alkalmasint megőrült, föltartotta a kezét, s így kiáltott:

- Megállj, megállj, megállj! Megállj, megállj! Mi ez?

De a zenekar nem hallotta meg a tulajdon játékának zajától, s minél inkább kiabált a pap, csak annál dühödtebben játszott.

Akkor a gyülekezet földre szegzett tekintettel kiözönlött a padokból, s az emberek így szóltak:

- Ugyan mit akarnak ezzel a gonoszsággal!? Elpusztulunk, akár Szodoma és Gomorra!

Arra már aztán a földesúr is kilépett zöld posztóval bevont padjából, ahol a kastély egész sereg fényes úri vendége hallgatta vele együtt az istentiszteletet, odaállt a templom közepére, a karzat alá, s öklét rázva a muzsikusokra, így kiáltott:

Mi ez? Az Isten szentelt hajlékában! Mi ez?

Azok most végre meghallották tulajdon zenebonájuk közepette is és elhallgattak.

- Soha még ilyen szörnyűséges, égbekiáltó szégyent! Soha! - kiáltott a földesúr, ki nem bírt uralkodni indulatán.

- Soha! - tódította a pap is, aki lejött közben a pulpitusról, s megállott mellette.

- Még ha cigánygyerekek potyognak is az égből - kiáltott a földesúr ( aki gonosz indulatú ember volt, habár most az egyszer, meg kell neki adni, az Isten pártján állott) -, még ha cigánygyerekek is potyognak az égből, ez az elvetemült banda akkor se muzsikál többet egy árva hangot ebben a templomban, amiért így meggyalázott engem s a családomat, a vendégeimet és magát a Mindenható Atyaúristent!

A szerencsétlen zenekar ekkor tért észhez, ekkor döbbent rá, hogy hát hol is van tulajdonképpen. Látni kellett volna, ahogy Nicholas Puddingcome meg Timothy Thomas, John Biles lesompolyogtak a lépcsőn, hangszerükkel a hónuk alatt, meg szegény Daniel Hornhead a kürtjével, Robert Dowdle pedig klarinétjával: olyan picire összehúzta magát mind, ahogy csak tudta. Aztán kisomfordáltak a templomból. A pap még csak megbocsátott volna nekik, miután megtudta, hogy s mint történt a dolog, a földesúr azonban soha. Még azon a héten hozatott egy kintornát, amelyik huszonkét új zsoltárdallamot játszik, olyan pontosan és kiszámítottan, hogy azon a leggonoszabb szándékkal is csak zsoltárokat játszhatik akárki. Aztán fogadott mellé egy igen tiszteletreméltó embert, az tekeri a fogantyút, mint említettem, a zenekar pedig nem játszik többet azóta.

Ford.: Vajda Miklós

Móricz Zsigmond: Egy kislány siet a ködön át

 

Egy kislány siet a ködön át. Ahogy a Verpeléti útról bekanyarodik a Rodostó utcába szinte beleütközik a ködbe. Kis, fehér sapkájával úgy fürdik bele, fehér a fehérbe, s fut a sáros kövezeten, fél lakkcipőben, nagyon kell szaladni, hogy ne prüszkölje túl a decemberi ködöt. Hova siet? hova fut? sehol a világon senkije, aki övé lenne, összes otthona a bérelt ágy. Hányan futnak így a világon, állami gyerekek, akiket csak itt pottyantott az élet, s most a papájuk ki? az Állam. A mamájuk ki? az Állam. A nagypapa, a nagymama, a nagybácsi, a nagynéni, az unokatestvér és a felmenő és oldalági rokonság az mind az Állam. Az Állami, akit sose látott, s nem is sejti, mi az, csak azt tudja, hogy annak nem lehet azt mondani, édesapám, édesanyám, nem lehet neki kezet csókolni, nem lehet neki panaszkodni, és nem lehet tőle vigasztalást kapni. Akinek nem lehet elaludni az ölében, s aki nem simogatja meg a kislány fejecskéjét, nem cirógatja meg az arcocskáját, és egyszer sem takargatja be, ha a hideg konyhában a vaságyon, lecsúszik róla a takaró a decemberi éjjeli hidegben.

- Színésznő leszek az anyja szemit! - kiált fel a kislány s megáll az út közepén.

Összecsapja a kezét és nagyot kacag az út közepén, az életút közepén, a köd közepén, az élet beláthatatlan és járhatatlan ködvilágának a kellős közepén.

S Csibe ott állt egyedül a Rodostó utca mélyében, oly egyedül, hogy ha valaki kinyújtaná a karját a ködben, megfoghatná a kis fitos orrát.

"Színésznő leszek." Most ez igazán hozzáillő világ volt, evvel a köddel. Végre egyedül. S többé nincs egyedül. Kitalálta az élete célját. "Színésznő Leszek." Nem is tudja, mennyire jól találta ki, hogy egy ennyire magányos kis léleknek éppen ez a megfelelő mesterség: az egész világnak dobni oda magát.

Felüdülve sietett haza.

A félkomfortos ötödik emeleti lakásban, a 16-os villanykörte világosságában a három gyerek zsenyegve csinálja a betlehemet. Icu, Mica és Bibike. Sőt a papa is segít nekik, mert a papának a gyárban egy nagy vaskerék futott a lábára, s összetörte a bal láb nagy lábujját. Legalább segít a gyerekeknek. Már kész is van a templom. Hegyes kis tornya van neki. Bent pedig mindent lehet látni. Negyven fillérért vettek bele egy betlehemi állatseregletet. Jászol, tehenek, lovak. A jászolban kisbaba fekszik, s a barmok rálehelik a villanyfényben a meleget. Mert a papa zseblámpájából kivette az elemet, és beleszerelte a templomba. Csak meg kell nyomni, és világít. Meg melegít is. Nem fog megfázni a kis Jézuska, ha kimennek vele az utcára. Csibe maga is álmélkodva nézte meg a betlehemet: mikor reggel elment, még sehol se volt, s már kész. A tornyon kereszt volt, s a kereszt felett angyal, kinyitott szárnnyal. Félni lehet, hogy rögtön az égbe repül.

Még a papa is annyira gyönyörködik benne, hogy jókorát csap a mama szoknyájának a hátulsó fertályára, s rákiált:

- No, mama!

A mama azonban rosszkedvű, mint mindig.

- Aggyál pénzt.

- Majd ad a betegsegélyező.

A kis Icu torkaszakadtából kiált:

- Majd hozunk mink a betlehemmel. Mán ma este kimegyünk.

Csibe kisasszony, aki már odaült a kölcsönkapott írógéphez, hogy helyesírási hibáit gyakorolja, felkiált:

- Én is megyek veletek! Az anyja szemit!

Óriási öröm és ujjongás. Pedig Csibe a legnagyobb önzésből határozta el magát hirtelen a dologra: itt lakik a nagy művésznő a Horthy úton, s ez előtt akarja magát produkálni. Remek, hogy ilyen szépen kialakul. Még csak ma jut eszébe, hogy színésznő lesz, s már ma meg is kapja az első sikert...A Híres művésznő meg fogja kérdezni: ki ez a kis művésznő? Már holnap jönnek utána a színházból. Vajon megtalálják-e a Rodostó utcában?

A gyerekek ruhája már kész volt. Icu lesz az "öreg". Van neki nagy subája, amit régi vörös ablakvédő lamberkénből csináltak, piros szőrpokróc, a mama piros gallért varrt neki. A kis Bibike lesz a "mennyből az angyal", Mica lesz a katona, ez úgyis mindig olyan goromba. De mi legyen Csibével?

- Én leszek a bohóc angyal. Csinálunk nekem egy pelerint.

Ez igazán mulatságos, hogy az ágylakó Csibe pelerinben megy velük. A mama előszedi az ócska lepedőket, régi nyári slafrokokat, s egy-kettő összeütik az angyali uszályt. Csibe felhúzza a papa fehér nadrágját, a nagy fekete bakancsát, rá a saját ócska slafrokját: a fejére egy régi, szüreti mulatságból maradt tengerészsapkát papírból, s a vállára a pelerint, s az oly hosszú, hogy ketten fogják a végét.

Jaja, de hát nem elég a ruha meg a személyzet a színházhoz. Nem elég a legjobb színészek, szabók és jegyszedők kórusa: szöveg is kell. Erre senki se gondolt. Mikor színházat játszanak az emberek, mindig ez a legutolsó: a szöveg.

Csibének avval kellett kezdeni a dolgát, hogy felcsapott szerzőnek. Mint a szerzők általában, nem magától találta ki, mit is kell mondani, valaha falun hallott ő már ilyet, csak ő akkor mindig hátra volt taszítva az ajtósarokba. Most bezzeg ő az első. A régi mondókát körülbelül elfelejtette, de azért egy perc alatt úgy kikalapálta a szöveget, hogy már tudták is. A két éneket mindenesetre.

- Aztán sok pénzt hozzatok.

Csibére senki sem mondaná, hogy nem fiú. Olyan tökéletese kis fickó, hogy a papa, már a lakáskiadó gazda, utánaszól:

- Aztán magadba gyere haza, nekem ne hozz ide valami tyúkot.

Még a mama is elneveti magát, pedig az nagy ritkaság, de most örül, hogy hátha pénzt hoznak.

Csibe a házba világért be nem menne sehova: még megismernék. Szökve suhan a kis csapat a betlehemmel: de a házmesterné azért meglátja őket, és nevettében kivillognak aranyfogai.

Kint jó a ködben. Egészen olyanok, mintha az égből szállottak volna alá, fehéren, vidáman, soványan.

Végigmennek a Rodostó utcán, s be a Budafoki útra. El a Dohánygyár előtt, be a város felé.

Nohát, valahol már csak be kell menni. Csibe megáll az első bérház kapujában, s halkan még egy próbát tart, hogy a szöveg fel ne boruljon...Akkor be az udvarra, s rákezdik:

Mennyből az angyal, eljött hozzátok,
pásztorok, pásztorok...

Kijön a házmester. Nem igaz, hogy a házmester mind goromba.

- Mit akartok, betlehemesek?

- Szabad-e a betlehemet bevinni?

- No, gyertek be, ha már ebbe a nagy ködbe eljöttetek. Ez jó, ha már a házmester is engedi.

Bent a házmesteri lakásban mind összefutnak, a viciné is a sok gyerekével, s valami ősi áhítattal lesik az örömhírmondókat.

Csibe édes hangján rákezdi:

Krisztus Jézus született,
Örvendezzünk:
Néki öröméneket
Zengedezzünk.
Dávidnak véréből,
Tiszta szűz méhéből
Született Krisztus nekünk.

Akkor rákezdi a mesét:

- Az úton, ahogy jöttem, találkoztam tizenkét rendőrrel. Úgy megijedtem, hogy az öreget kin felejtettem. Gyere be, öreg!

Hát jön be Icu a nagy piros szőrbundában. Fehér szakálla volt neki, s fehér bajusza vattából. A fején meg egy nagy falusi sipka volt, a fehér szőrével kifelé fordítva. De oly ügyes volt, hogy amint bejött, egy szót se szólt, csak lefeküdt középen a nagy, erdélyi szőnyegre, ami az asztala alatt volt a házfelügyelőéknél.

- Ne aludj, öreg.

- Hallgass. Álmodok.

- Mit álmodtál, öreg?

- Azt álmodtam, hogy olyan hosszú gyulai kolbászt ettem, hogy ha fel nem ébredtem volna, azóta is a csabai végét rágnám.

Azt mondja Csibe:

- Gyere Jézuskát csókolni.

- Nem megyek én mostan Mariskát csókolni.

- Gyere velünk Betlehembe.

- Inkább gyerünk kávéházba.

- Gyere, főztem túrós csuszát.

- Inkább főzz paprikás csirkét.

S rázta magát mérgesen Icu a földön, s a közönség, a gyerekek harsányan bíztatták: "Túrós csusza jó - paprikás csirke még jobb."

- Gyere, kapsz mákos rétest.

- Inkább aggyál gesztenyepirét.

- No, kapsz, ha jó maradsz.

- Akkor már felkelek.

Felugrott, körbeállottak, és karban énekelték:

Mennyből az angyal, eljött hozzátok,
pásztorok, pásztorok.
Hogy Betlehembe, sietve menve
lássátok, lássátok...

A gyerekhallgatóság nagyszerűen érezte magát, de az öreg házmester, akinek a falusi mondókák még nagyon a lelkében voltak, azt mondta:

- De ti valahogy megmodernizáltátok a betlehemi játékot.

De a kicsik nem voltak vele egy véleményen. Ők nagyon jól nevettek rajta.

- Jól van, no - s a házmester az első tízfillérest a kezébe nyomta csibének.

- Köszönjük szépen, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk.

De Csibe unta ezt a sok énekelést. Ő csak a Horthy útra vágyott, a színésznőhöz. Egy aztán, bár minden lakásban szívesen látták, kezdte mellőzni a házakat. Egy el is értek a Zenta utcáig. Akkor bementek a Zenta utcába.

Már oly gyakorlott színészek lettek, hogy már csak a pénzért dolgoztak. Ahol szép volt a lakás, és szívesen hallgatták őket, ott minden mókájukat elmondták. De ahol csak úgy ímmel-ámmal figyeltek is, nem is, ott oly hamar végeztek, hogy még alig mentek be, már kint is voltak. Negyedórák alatt kikopott az énekből az áhítat, s csak akkor rezegtette meg a hangját még a kis Bibike is, ha látta, hogy csörgetik a pénzt...Icu tartotta a markát az adományért, mert nála volt a kis zacskó, amiben a mamának gyűjtötte a pénzt. Mert bizony ma nem volt más, csak egy fazék bableves, azt kellett enni este is.

Végre kiértek a paradicsomkertbe, a ragyogó, csillogó, gyönyörű Horthy Miklós útra. Ott aztán akár évekig el lehetett volna énekelni, ha egyszerre lettek volna jelen mindenütt: mert itt tele vannak az emeletek nagyúri lakásokkal, és sehol sem utasították el a kis betlehemes csapatot.

De a Csibe csak röpült, alig várta már, hogy odaérjen az ötvenes házhoz, ahol a művésznő lakik. Ki is izzadt, s levette az álarcot, hogy megtörülje magát. Hát ahogy körülpillantott, fiúk, nők, asszonyok-férfiak ránéztek és ránevettek. Oly boldogan nevettek rá, hogy ő hamar feltette az álarcát, mert nem akarta, hogy megismerjék, hogy a gépírókisasszony is betlehemez.

Mikor felmentek az ötödik emeletre, közvetlenül a lift mellett, becsengettek az egyes lakásba.

- Szabad-e a betlehemet bevinni?

Hát a szőke lány, a szobalány, azt mondja:

- Nincs itthon a nagyságos asszony. Se a kisasszony. Senki sincs itthon, csak én vagyok itthon.

Mintha az ötödik emeletről leszállottak volna a pincébe. Csibe úgy elszontyolodott, csak úgy pergett róla a nagy szomorúság. A szőke szobalány meg is sajnálta:

- Nézze, ha itthon volnának, többet kapna, de azért én is adok magának két fillért, kisasszony.

Csibe fölnevetett, s vígan kiáltott, mert egy lágymányosi kis árva kisasszony nem tud szomorkodni: ha tudna, egész életében mást se tehetne, csak csöpögne a gyásztól.

- Köszönjük szépen, de mért vagyok én kisasszony, az anyja szemit: én bohóc angyal vagyok.

Evvel továbbmentek. Csibe mérgében a házban senkinek sem akarta betlehemmel szentelni meg az ünnepet.

Már nem is volt kedve a komédiához. Ment nagy hetykén, s vitette a hosszú sleppet a két kisgyerekkel. Hát az emberek megállottak, valósággal tömörültek utána. És egy folyamőr kezdte kísérni, de milyen kitartóan. Még meg is szólította Icut:

- Az a kisasszony hol lakik?

Csibe odanéz, s azt mondja nagy frissen:

Lélek utca hat,
Pontosan a szív alatt.

A folyamőr úgy röhögött, majdnem eldűlt. Icu rászólt, s kiöltötte a nyelvét:

- Nem szégyelli magát, az én kis öcsémet, Jóskát piszkálja?

De azt mondja egy szép magas úriember:

- Mit mutat, kisasszony?

- Ha tíz fillért fizet - szólt Icu -, megnézheti. De fizessen elébb, mert nem gyújtjuk fel az elemet.

- Itt van neked tíz fillér - mondja az úr -, a kisasszonynak meg két pengő, ha egy kicsit beszélget velem.

- Menjen a csudába - fumigálta Csibe. - Adja a babájának.

Mikor kijöttek, már az egész utca tele van néppel, mintha a mentőket várnák.

- De hol az operatőr? - kérdezi valaki. - Miért? Ezt le kell venni moziba. Kisasszony, miért nem csináltat próbafelvételt?

Kérdi egy másik doktor:

- Hogy híjják magát?

- Mária - szól Csibe hetykén.

- Azt hittem, Jóska. Adok tíz pengőt, ha elárulja.

- Mit?

- Hogy fiú-e vagy lány?

- Kíváncsi rá? Az anyja szemit, én nem vagyok kíváncsi, maga kicsoda: kecske-é vagy kappan?

Kacagott ott mindenki. Egy lágymányosi kislánnyal nem tanácsos kikezdeni. Mert egy lágymányosi kislány, az kérem, ember magáért. Meg is járná, ha lovagias védelmet várna valakitől, mikor neki senkije e világon, s a lovagok csak éppen lovagias támadásban részeltetik.

Icu azonban, a kis disznó felhasználta az alkalmat, és körbeperselyezett, mintha valami mutatvány lennének. Az emberek nevettek, és majdnem mindenki adott.

Igen ám, de egy másik betlehemes csapat állott meg, s felbőszülve nézte, mi történik. Az egyik vidám adakozó odaszólt a fiúnak:

- Hát maguknak megy a betlehem?

- Megy, ha viszik - morgott a fickó, s abban a pillanatban felcsapta az Icu tenyerét, s abból a pénzek szanaszét ugrottak.

De a hallgatag folyamőr már nyakon is ragadta a fiút.

- Takarodjatok innen - s megrázta, mint Krisztus a vargát. - Majd én hazakísérem magukat.

- S akkor magát ki kíséri vissza? - mondta Csibe, s elfutott.

Úgy szaladt a hosszú pelerinnel, hogy az csak úgy úszott utána a ködben. Úgy futott, mint egy lágymányosi álom, aki után azonban senki sem álmodik...s aki a maga álmát sehogyan sem tudja elérni...

Maria Loley: A kis betlehemi csillag

Karácsonyi mese felnőtteknek

A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál.

Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.

A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.

Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.

- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.

A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.

- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?

- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.

- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.

- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.

A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.

Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:

- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.

- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.

A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.

Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.

- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?

- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.

- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.

- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.

- Értem - mondta az asszony.

Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.

A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.

/Ford.: Szende Ákos/

Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.  Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.

– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.  Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.

Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?

Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.

A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?

Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.

– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.

– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.

– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.

– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.

Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé.  A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.

– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.

– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska.  – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.  A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…

Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.

– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!

Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.  Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.

Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.  Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?

Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.  Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.  Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.  A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.

Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.

Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.

Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Lev Tolsztoj: A beszélő fák

 

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:

- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok-sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát:

- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett:

- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:

- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és
nekifogott, hogy a fát kivágja.

A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.

A második fánál is megszólalt egy favágó:

- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte.  A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.

Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte, reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:

- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és megtöltötték szénával.
A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.

A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba, ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok-sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: „Béke veled!”. A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre, amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került Istenhez, mert Jézus testét hordja magán.

Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.

Szomory Dezső: Karácsonyi történet

Karácsony előestéjén találkoztam Kisi Nándor volt iskolatársammal.

- Rég láttalak! - mondta olyan sápadtan, mint a fal.

- Az emberek manapság ritkán találkoznak - feleltem. - Mindenkinek megvan a maga baja-dolga.

- Mindenkinek - mondta, és nézett. Nem is sóhajtott, csak nézett. Úgy nézett s pislogott, azzal az alázatos kémleléssel, mely értékelni látszott a nyakkendőmet, az ingemet, s az ingemen keresztül, a bordáimon át egy emberi szívet a mai sivár világban. Nem tudom, hogy tért vissza, micsoda titkos megállapításokkal ebből a búvárkodásból, mert csak nézett tanácstalan, a gyönge embernek azzal a határozatlanságával, amellyel a dolgok folyását a sorsra s a véletlenre bízza. Valamit akart mondani, ezt láttam, ahogy bele volt gabalyodva százféle gondolatába. - Hová mégy? - kérdezte végül s várta a válaszom, a sápadt arcával, reménységben.

- Sehová - feleltem.  - Megyek sétálni.

- Megengeded, hogy hozzád csatlakozzam? - kérdezte pislogva, s meggörbülve a hátgerincében.

Egy vékony felöltő volt rajta, egy bársonygallér szegélyével, amit felhajtott a nyakára, ahogy megindult velem, mint egy kirándulásra. A Körúton, a tömegben, csöndesen jött mellettem, a lépteit, percről percre a lépteimhez idomítva, ahogy percről percre távolodott s megint visszakanyarodott hozzám, engedékeny kitéréseivel a szemközt jövők elöl. Összetörve a nyomortól, milyen furcsa! Olyan hajlékony volt, mint a nád.

Egy szó nélkül, ahogy kitért, a lépteim ütemébe illeszkedve, hangtalan beszédessége, mint egy holt legenda lebegte körül a puhakalapját a karima szárnyaszegettségével, a vékony kabátját a felgyűrt bársonygallérral, a sápadt arcát azokkal a pislogó szemekkel, fényre, homályra, valami permanens nyugtalanságra maga körül a Körúton s a világban. Olyan őszintén szegény volt, olyan lerongyolt belülről, s amellett olyan könnyed és lebegő járású, olyan szinte szellős a télben és a térben, hogy érezni lehetett rajta bús sorsát, mint egy betegséget, hogy az milyen könnyen töri darabokra, és sodorja tova. Nem is kérdeztem semmit, amint jött mellettem, s már nem is tudtam, hogy lépjek, hogy megkönnyítsem a dolgát a lépteimbe lépve. Nem is tudom, milyen furcsa érzésem volt, milyen idegenkedésem, micsoda idegességem ettől az egyszerre való lépdegéléstől, amellyel mintha rám ragadt volna a maga nyomorával, a maga útja keserűségével, valami degradáló közösségben.

- Nem szoktál uzsonnázni? - szólalt meg végre, ahogy kiértünk a Lipót körútra a Margit híd horizontjával, belenyúlva egy sötét égbe. - Én itt szoktam - mondta -, ebben a tejcsarnokban - s kinyújtotta a karját, mint egy hittérítő, egy világos küszöb felé.

Ahogy beültünk s leültünk ketten, szemközt egymással, egy kis kerek márványasztal elé, a kiszolgáló lány közeledett.

- Jó napot, Etus! - mondta a barátom. - Egy új vendéget hoztam.

Nem felelt, csak kérdezte: "Mit parancsolnak?" - s ment.

Egészen jelentéktelen leány volt, sovány, csöndes és szerény, két görbe lábon, selyemharisnyában.

- Itt jó a tej - mondta Kisi Nándor -, jót tesz a tüdőnek - tette hozzá, s kortyonként szítta fel a folyadékot, sűrű pislogással maga elé, mintha egy gödörbe nézne.

Már fizettem is, hogy vége legyen, s letettem húsz fillért a tálcára, a leánynak.

Akkor lassan, a barátom, rám emelte sápadt arcát, a két szemét nyugtalan pislogással.

- Nézd csak - mondta, két ujjával a tálca fölött - , adjál többet, karácsony van! Olyan jó lány, s ez nem számít tenálad.

- Jó szíved van - mondtam -, hiába, Kisi, mindig finom ember voltál!

Karácsony van! - gondoltam magam is, igaz! Olyan jó lány, úgy éreztem én is, olyan csöndes, sovány, két görbe lábon, ahogy jött és ment szegény. S a zsebembe nyúlva, letettem az asztalra egy kétpengőst, s felálltam. Már indultam is, mikor hátrapillantva még láttam, hogy a barátom, finoman, magához csúsztatja a kétpengőst a márványon, s jön, pislogva, utánam.

Tordon Ákos: Karácsonyi postahivatal

A Tigris, a Medve, a Farkas, a Róka és a Nyúl együtt laktak egy nagy képeskönyvben. Persze a legszívesebben külön laktak volna, kiváltképpen a Nyúl, hiszen az ő helyzete volt a legsanyarúbb ebben a különös társbérletben. Tigrisbömbölés volt az ébresztője, medvedörmögés az altatója, álmából farkasordítás riasztotta, s éjjel-nappal a Rókával kellett farkasszemet néznie. S ráadásul még egy hivatalban dolgoztak mindannyian.

Különös hivatal volt ez: a Kikézbesíthetetlen Karácsonyi Küldemények Hivatala. (Pontos címe: belső kerület Tótágas tér 9., a Rigófütty cukrászda mellett.) E különös hivatal dolgozói mindössze három napot dolgoztak évente, úgy ám, a többit duplán fizetett szabadságban töltötték. A három nap természetesen december 24., 25. és 26. volt.

Kiskarácsony délutánján a Tigris nagyot nyújtózott, megropogtatta csontjait, és megparancsolta a Nyúlnak, hogy ragyogó fényesre kefélje csíkos tigrisbundáját, majd kilépett a képeskönyvből, leugrott a könyvespolcról, lesietett az utcára, és felszállt a 777-es villamosra.

A tigriscsontok ropogására felébredt a Medve, nagy medvemancsával kitörölte a medveálmot a szeme sarkából, és megparancsolta a Nyúlnak, hogy ragyogó fényesre kefélje lombbarna bundáját, majd brummogva kilépett a képeskönyvből, lomha termetéhez képest szokatlan fürgeséggel leugrott a könyvespolcról, és kényelmes medveléptekkel lecammogott az utcára, és felszállt a 777-es villamosra.

A Farkas eközben kidugta fejét egy szép zöldre festett bokorból, és mert megpillantotta a bundafényesítő kefét tartó Nyulat, rideg ordashangján tüstént megparancsolta, hogy kefélje ragyogó fényesre szürke farkasbundáját, majd a Tigrishez és a Medvéhez hasonlatosan ő is sietve eltávozott.

A Nyúl panaszosat sóhajtott, mert már nagy és heves izomláza volt a sok bundakeféléstől, és épp pihenni kívánkozott egy kis időre: ám ekkor lépett elébe a Róka, és nagy hangon megparancsolta, hogy azon nyomban kefélje ki vörös bundáját. Szegény nyúl alig állt a lábán, s majd elejtette a nagy kefét, de mert a Róka - róka, engedelmeskedett, és tükörfényesre kefélte a sima rókabundát. A Róka hátravetvén sunyi rókafejét, hamiskásan rávigyorgott a szerencsétlen, elfáradt és kimerült Nyúlra, majd kilépett a képeskönyvből, és merő huncutságból oly erővel vágta be maga után a képeskönyv fedelét, hogy a szegény, ereje vesztett Nyúl csak mintegy félnapi erőgyűjtés és fél tucat sárgarépa-erőtabletta lenyelése után tudta nagy nehezen kinyitni.

Bánatosan bandukolt a villamosmegállóhoz.

- A hószakállas térre, karácsonyi szélre, úgy látszik, elkéstem! - keseregte magának várakozás közben.

Villamosok jöttek, villamosok mentek. Utasok szálltak fel, utasok szálltak le. Csak épp 777-es nem jött! A Nyúl állt, várt, toporgott, ácsorgott, fázott, remegett, reszketett. Hidegtől piroslott az orra, fagytól kéklett a füle, havas lett a bajuszkája, és amikor egy-két kíváncsi utas megkérdezte, hogy melyik villamosra vár, és ő megmondta, hogy a 777-es-re, hangosan kinevették. Mindenki azt mondogatta: mesebeszéd, ilyen villamos nincs is, és egyáltalán, miért akarja egy ágrólszakadt, minden porcikájában didergő nyúl becsapni őket?! Nézze meg az ember!

Csak egy almaarcú, nagy kalapú, muffos öreg néni nem nevette ki.

- Mesebeszéd?! Lárifári! Én tudom a legjobban, hogy igenis van 777-es villamos! A törzsutasa vagyok, az ám! - dohogta, miközben mérgesen pislogott a sok-sok nevetőre. Majd mert világéletében mindig állatbarát volt, jó szívvel és szíves szóval ajánlotta fel nagy szőrmemuffját a nagyokat tüsszentő Nyúlnak: - Nosza, gyorsan a muffomba, melegedj meg, didergő nyulacskám!

A puha, meleg muffban kellemesen teltek a várakozás hosszú percei, csupán az aggasztotta a Nyulat, hogy késve érkezik majd a hivatalba. Miközben egyre azon tépelődött, milyen mentséget is eszeljen ki - soha nem látott szép, újdonat új, gyönyörű citromsárga, lakkozott, "szárnyas" villamos érkezett a megállóba. Természetesen ez volt a várva várt 777-es. Sietve felszálltak, és a csodálatos villamos villámsebesen siklott velük keresztül-kasul a városon. Ha a forgalmi lámpák tilosat jeleztek, zümmögő szárnyai segítségével felemelkedett a levegőbe, s egyszerűen átrepülte az útkereszteződéseket. Így nem csoda, hogy egykettőre megérkeztek a Tótágas téri végállomásra.

A baj csak az volt, hogy szegény Nyúl egyetlen ügyes, okos mentséget sem tudott kitalálni, még csak egy egészen kicsiny mentséget sem. Izgalmában, kínjában nagyokat tüsszentett. A muffos néni erre megajándékozta egy tucat színes zsebkendővel, és ellátta mindenféle jó tanáccsal, csak épp azt nem mondta meg, hogy mit mondjon egy szegény elkésett nyúl a hivatalában zord és hatalmas főnökeinek.

A Nyúl sorra megköszönte a zsebkendőket, a különféle tanácsokat, a muffbéli szíves vendéglátást, és mert mindig is jól nevelt és udvarias nyúl volt, elkísérte a Rigófütty cukrászda ajtajáig, azután nagyon hevesen dobogó szívvel és nagyon nagy féléssel, remegéssel, láb- és fülreszketéssel, nagyon és nagyon megszeppenve benyitott a Kikézbesíthetetlen Karácsonyi Küldemények Postahivatalába.

A hivatal egyetlen, végtelen hosszúnak tetsző teremből állt. A falakat különféle színes plakátok és különböző nyomtatványok, valamint rendeletek, felhívások, postai díjszabások tömkelege borította.

A Tigris, a Medve, a Farkas, a Róka kényelmes karosszékekben ültek, és feladatlan karácsonyi üdvözlő lapokkal kártyáztak. Észre sem vették a remegve belépő Nyulat. Miután Tigris már elnyerte az összes bélyeget - postai bélyegzőkben játszottak. A Medve már három nagy postai bélyegzőt veszített, és bánatosan brummogott. A Tigris üvöltött. A Róka rikácsolt. A Farkas ordított. A Medve a negyedik bélyegzőt is elvesztette. A Tigris megkeverte a karácsonyi üdvözlő lapokat. A Róka osztott. Játszottak. Kártyáztak. Közben beszélgettek:

- Vajon a Nyúl hol a csudában jár? Tök király! - rikkantott a Róka.--
- Késik a koma! Bánja a kanász! Tök ász! - kiáltotta a Farkas.

A Nyúl közelebb lépett a kártyázókhoz, és megköszörülte a torkát, közben tüsszentett is, de nem látták, nem hallották.

- Brumma, brumma, kártyázzunk, kártyázzunk! Kényelmes hivatalunkban ez a munka! - brummogta a Medve felcsillanó szemmel, mert nyerni akart. - Zöld alsó!

- Nem babra megy a játék! - rikoltotta a Róka sóvár tekintetet vetve a sok, mindenféle formájú bélyegzőre.

- Úgy ám, bélyegzőben játszunk, brumma - dörmögte a Medve.

- Zöld felső! - harsogta a Tigris falat reszkettető hatalmas tigrisüvöltéssel. - Szenvedélyes bélyegzőgyűjtő vagyok!

- Én is! Én is! - ordította a Farkas, a Medve és a Róka, játék közben az asztalt verve.

A Nyúl összeszedte minden bátorságát, és az asztalhoz lépett. Rájuk köszönt ekképpen:

- Jó napot kívánok! Bocsánat a zavarásért és a késésért.

- Nicsak! Itt a Nyúl! Megjött a Nyúl! A Nyúl uraságnak megméltóztatott végre érkezni! Nahát! - harsogták összevissza.

- Sokat kellett várnom a 777-es villamosra - dadogta a Nyúl, és görbe tekintetet vetett a Rókára, mire az gyorsan a legújabb postai díjszabályzatot kezdte tanulmányozni.

A Tigris füle rezzenésével elnémította a hangoskodókat, és a csendben így szólt:

- Ha itt a Nyúl, végre megcsinálhatjuk a hivatalos hivatali beosztást. Én, a Tifris, leszek a Főnök.

A Medve felkapta a fejét, körülnézett, és azt dörmögte:

- Helyes. A Tigris lesz a Főnök, a Medve a Főnökhelyettes!

A Farkas bólintott, felkapta a fejét, körülhordozta tekintetét a jelenlevőkön, és imigyen szólt:

- Helyes. Ha a Tigris a Főnök, a Medve a Főnökhelyettes, úgy illő, hogy én, a Farkas legyek a Főosztályvezető!

Erre nyomban felpattant a Róka, hízelgően nézett főnökeire, és így beszélt:

- Helyes, helyes. Minden helyes. Üdvözlöm a magas főnökséget, a tisztelt vezetőséget, s egyben indítványozom, hogy csekélységem, a Róka legyen a Főosztályvezető-helyettes.

- Helyes! - bólintott rá a Tigris, a Medve, a Farkas.

- És én, ha szabad kérdeznem, mi leszek? - kérdezte halk, udvarias hangon a Nyúl.

- Te?! - meredt rá a Tigris. - Mi más lennél nyúl létedre a beosztott mindenesnél?

- Borzasztó! - sóhajtotta csendesen a Nyúl. - Minden évben én vagyok a mindenes: a pénztáros, az ügyintéző és a segédszemélyzet.

- Tessék a kinevezésed! - bömbölte a Tigris, s azzal átnyújtott a Nyúlnak egy dísztávirati nyomtatványt. - Rajta valódi olvashatatlan aláírásom.

- És az összes pecsét és bélyegző - toldotta meg a Medve.

- Köszönöm - rebegte a Nyúl, és az igazolványába tette a fontos okiratot.

- És most folytassuk a kártyázást! - üvöltötte a Farkas, és megkeverte az üdvözlő kártyákat.

- Ez a világ legpompásabb hivatala! - lelkesedett a Róka, és a Nyúlnak is osztott.

A Nyúl ijedten, riadtan nézegette a karácsonyi üdvözlő lapokat.

- De...én nem tudok kártyázni! - dünnyögte kétségbeesetten.

- Sebaj, majd megtanítunk! - ordította a Farkas valódi farkasvicsorral.

A Nyúl behúzta a nyakát, és tiszteletteljes hangon a főnökség szíves emlékezetébe idézte, hogy az ő tanításával járó fáradság reménytelen és meddő, miután már több karácsonyon át sikertelenül próbálta elsajátítani a kártyázás mgas művészetét. Ám a főnök félelmetes tigristekintete elnémította.

- Mit gondolsz, te Nyúl - üvöltötte a Tigris -, akad-e itt, ebben a csodálatos karácsonyi hivatalban a kártyázásnál egyéb munka?!

- He-he-he - nevetett a Medve, s a mancsát dörzsölte -, a karácsonyi csomagokat pontosan szokás megcímezni...

- Mert a karácsonyi csomagnak nem szabad elvesznie - jelentette ki megfellebbezhetetlenül a Farkas.

- Tehát: kártyázunk - rikkantotta a Róka. - Hisz még soha egyetlen kikézbesítetlen karácsonyi csomag sem érkezett a hivatalunkba!

- Pompás hivatal! - brummogta büszkén a Medve.

Ám abban a pillanatban postaautó állt meg a pompás hivatal előtt, és máris feltárult az ajtó: kikézbesíthetetlen csomagot hozott egy szép, sötétkék postás egyenruhába öltözött kis zebracsikó.

- A Legfelsőbb Postahivatal küldi a legszigorúbb utasítással, hogy estig meg kell találni a címzettet, és ki kell kézbesíteni a karácsonyi csomagot - nyerítette a kis zebracsikó.

A csomag láttán megnyúlt a Tigris képe. Megnyúlt a Medve képe. A Farkas képe is megnyúlt. És a Róka savanyú képpel belebújt egy ősrégi Szolgálati Szabályzatba. Abból olvasta ki nagy sanyarúan, hogy amennyiben a kikézbesíthetetlen karácsonyi csomagot a karácsonyi ünnepek végéig nem tudják kikézbesíteni a címzettnek, mindnyájan elveszítik az állásukat.

A Tigris mérgesen mordult a Medvére, a Medve a Farkasra, a Farkas a Rókára, aztán mind a négyen rádörrentek a Nyúlra: vizsgálja meg a csomagot, derítse ki a címzettet, méghozzá nyomban, mert különben nyúlpaprikást vacsorázik a társaság.

Ilyen különös címzést nem látott a világ: csupa mássalhangzóból állt - - - d-r-m-l-l-k-n-d-r-k-k-r-cs-n. Valóban, az ilyen csomagot lehetetlen kikézbesíteni.

Szegény Nyúl a fejét fogta. Pillanatról pillanatra jobban fájt a feje, és nyusziorra már a nyúlpaprikás illatát szimatolta. Szegény kitámolygott a friss levegőre.

"Ahá! Meg akar szökni!" - gondolta a Tigris és a Medve, a Farkas és a Róka, és mind a négy utána eredt.

De a szerencsétlen Nyúlnak eszébe sem ötlött a szökés, a menekülés. Csak állt, ácsorgott a Rigófütty cukrászda fényes ajtaja előtt. Egyszer csak nyílt az ajtó, és megjelent a muffos néni. Tüstént meglátta a kétségbeesett nyulacskát a félelmetes és hatalmas állatok társaságában. Megismerte, és mert nem ijedt meg a Tigristől, Medvétől, Farkastól, odament és megkérdezte:

- Mi a baj?

Amikor a Nyúl a világ legszomorúbb hangján elmesélt mindent, a muffos néni felkacagott:

- Ne félj, nyulacskám, nem lesz belőled nyúlpaprikás! Megfejtem én azt a rejtélyes címzést! Hidd el, nagyon szeretek rejtvényeket fejteni.

A Nyúl, a Tigris és a többiek megörültek a néni szavainak, és diadalmenetben vezették be a karácsonyi postahivatalba.

- Ó, ez a legegyszerűbb rejtvény, amit valaha is láttam! - kiáltotta a muffos néni, miközben futó pillantást vetett a kikézbesíthetetlen karácsonyi csomagra, és a jelenlevők lelkes éljenzése közepette nyomban megfejtette a különös címzést: DUR-MOLL KANDÚR, KÖKÖRCSIN.

De most aztán a legfőbb ideje, hogy szegény Dur-moll Kandúr megkapja végre várva várt karácsonyi csomagját.

- Úgy, úgy - morogta a Tigris. - Meg is kell kapnia, különben mindörökre elveszítjük ezt a pompás hivatalt.

A Nyúl nagy hálásan megköszönte a muffos néni segítségét, és valódi nyuszipuszit adott neki. A Róka sietve a garázsba ment. A Farkas gyorsan kinyitotta a garázsajtót. A Tigris a kormánykerékhez ült, és kihozta a Karácsonyi Postahivatal postaautóját. A Medve melléje telepedett, és ölébe vette a Nyulat. A Nyúl ölében tartotta a közben újra címzett csomagot. Így autóztak Kökörcsinbe. Oda is értek hamarosan, még a karácsonyi ünnepek vége előtt. A csomag átadása után szerencsésen és baj nélkül visszaautóztak, és mert közben vége lett a karácsonynak, bezárták a Karácsonyi Postahivatalt, és szépen sorba hazamentek. Elöl ment a Nyúl, mögötte ment a Róka. A Róka mögött a Farkas. A Farkas mögött a Medve és a Tigris. Hazamentek házukba, a nagy mesekönyvbe. Ott élnek, éldegélnek jövő karácsonyig.

Aki nem hiszi, lapozza fel a nagy mesekönyvet.

Kosztolányi Dezső: Pesztra

Vera, a kis pesztra, reggel öt órakor ébredt. Kiköhintett a ködbe, de még sötét volt. Benn a cselédszobában is az éj feketéllett még, s mikor visszament az ágyhoz, nagy kedve lett volna beléje feküdni, ha nem gondol az utcai szobára meg a fehér kályhára, melyek már régen vártak reá. Kötelességtudásból öltözködni kezdett. Bedugta fejét a mosdótálba, lesimította nyiszlett paraszthaját, felvette szürke perkálkendőjét, és megindult kifelé. Végigment egy szűk, sötét szobán, aztán az erkélyfolyosóra ért. Apró térdei összevacogtak a hidegtől.

A feje előrekonyult, kedvesen és álmosan, mint az alvó verébé. Csak ködöt látott meg egy lámpát, más semmit. Félig még aludt, és találomra járt, amerre a lábai vitték. Egyszerre valami hidegséget érzett a kezében. A kilincs volt. Hangosan és komolyan kiáltott rá, erősen rázta:

- Nyílj ki már...te...buta.

Egy tágas, sötét szobában állott. Most már felemelte fejét, és nagyot sóhajtva felébredt. Zörögve ledobta a szeneskotlát és az aprófát, eszébe jutott, hogy az uraságok a másik szobában alszanak, rémülten nézett a becsukott ajtóra, és megsimogatta a kotlát. Aztán felugrott egy székre, és meggyújtotta a gázt.

A szobát enyhén hullámzó zöld fény öntötte el.

Vera körülnézett. Valami különös boldogság szorította a szívét, úgy, hogy szeretett volna bukfencezni, sikoltani, verekedni, mint a falun, a szabad mezőn. Körülötte mély csend. Az ajtóhoz ment, fülét erősen odanyomta, s hallgatta, hogyan lélegeznek benn az alvók. Most az egész szoba az övé volt. A politúros asztal, az albumok, a zsöllyék, a selyempamlag, az üvegszekrény, minden, de minden. Fönn, az aranytapétás falon, tengerek hullámoztak, nyájak legeltek. Egy szomorú, parókás asszony búsan mosolyogva nézte.

Lekuporodott csendesen a kályha mellé, és óvatosan piszmogva tüzet rakott. Piros láng csapott fel, ezer és ezer apró szikra tűnt el a kürtő sötétségében.

Most érezte először, hogy fázik, és mellén összehúzta a kendőt. A láng lassan körülnyaldosta a téglákat, s a kályha mind erősebben fújta rá az édes, langyos szellőjét. Tagjait altató zsibbadtság lepte el. Lassan felkelt a helyéről, és a puha szőnyegen lábujjhegyen körüljárta a szobát.

A porronggyal végigsimította a széket, az asztalt, a padlót, azután az ajtókhoz látott. Egy-egy pillanatra megállott, s ilyenkor mohón, nagy szeretettel nézte a szobát, mintha vízszínű szemeivel egészen magába akarta volna ölelni. Mindenütt csupa újság és csoda. Az íróasztalon egy üvegdarab, melyen hajókat és tengert lehetett látni, ha a lámpa felé fordítjuk, följebb léniák, tollak, hasas tintásüvegek és nagy, komoly írások, csupa vonal és csupa fontos szám, az úr munkája, aki reggel korán hivatalba megy. Azután a fehér pamlagon két selyemszoknya, kék és sárga, a nagyságos asszony ruhája. Vera bámulta ezt a panorámát, s mintha először látta volna, megfeledkezett a dologról, és kicserepesedett, kicsi ajkai szétnyíltak.

Az üvegszekrény csecsebecséit sorra megtörülgette. Ezen a reggelen különösen csodálkozott egy vastag aranypénzen, mely lila bársonytokban volt elrejtve. Vigyázva megnézte elöl-hátul, és elgondolta, milyen jó az uraknak, akik az aranyat ily nagy darabokban tartogatják itthon. Aztán a gyöngyházkagylóval babrált, és majd hátraesett ijedtében, mikor meghallotta, milyen szépen és sokáig tud zúgni.

Hogy készen volt ezzel is, a baba-szobához ment, mely a kisasszonyé volt, a nyolcéves Ilonkáé, aki tavaly halt meg torokgyíkban. Vera mindig félve nyúlt ezekhez a törpe bútorokhoz, melyeken még érzett az ő vékony, úri ujjainak nyoma. A szoba falának támaszkodva, félrebillent fejjel, kusza kalappal a fején aludt a francia baba, aki, mióta meghalt kék szemű kis anyja, napról napra piszkosabb és szomorúbb lett. Rózsaszínű csipkéi elrongyolódtak, mellén kiszakadt a selyemderék, és sovány, fűrészporos lába szomorú fehérséggel lógott le. A bánat, a por, a hőség az elmúlt év alatt egészen megöregítette, szemöldökei megvastagodtak, a szája is mintha sírásra görbült volna. Dobogó szívvel nézett rája, és leemelte a szekrényről. Nagy, fekete szemei egyszerre kinyíltak, s jól látta, hogy könnyel voltak tele.

- Szegény, árva baba - szólt, és megcsókolta hideg viaszszáját.

Az óra ütött, hirtelen a helyére lopta a babát, s az ablak felé ment. Széthúzta a függönyt az utcára nézett.

Csoda történt.

A házak, a fák, a gázlámpák, a kövek fehérek voltak. Esett a hó. Mintha finom porcukorral hintettek volna tele minden talpalatnyi földet, ameddig a szem elért, sehol sem lehetett látni csak egy parányi fekete foltot is. Zúzmarás, didergő ezüst fehérség cukrozott be mindent. Millió pihe kavargott a fekete levegőben, imbolyogva, táncolva, merészen bukdácsolva a fehér földre, és a szél beléjük fújva derült, hideg szimfóniákat játszott. Bámulta a lámpafényben ragyogó jégvirágos ablakon, és szájára tapasztotta a kezét, hogy ne sikoltson, mert jó kedve volt, mint mikor a leánytársai csiklandozták. Öröm fojtogatta a torkát, a téli hideg reggelek öntudatlan, szívdobogtató öröme, s csak annyit tudott kinyögni:

- Hó!

Az áldott hó egy éjjel, mikor nem is sejtette és aludt, fehérre változtatta az ijesztő, kormos házakat, a kormos kőutakat, és most minden olyan, mint otthon, a falun, a mezőn. Arra gondol, hogy a nagyanyja ölében egy reggel először látta meg a fehér világot. Akkor is ilyen tágra nyíltak a szemei, akkor is ilyen különös boldogságot érzett a vérében. Szeretett volna énekelni és a földre borulni, hogy megköszönje az életnek ezt a nagyszerű pillanatot,
mellyel a szegény paraszt pesztrát meglátogatta, de ajkai csak dadogtak, kirepedezett kezei csak hadonásztak, értelmetlenül és bambán:

- Hó...

Körülötte a szobán csupa finom puhaság, szín és selyem, künn pedig egyre havazik. Az ég reá borul, mint egy üvegkupola, s sokszor azt kell hinnie, hogy ő, a ház, az egész világ, egy végtelenül nagy kristálypohárban áll, mely egyformává, egyenlővé tesz mindenkit és mindent:

- Hó...hó...

A másik szobából zaj hallatszik. Az úr kijön vörös csíkos hálóingében, és teríttet vele. Vera kimegy a tálcáért, és öblös, kék lábasokkal tér vissza, melyekben melegen gőzölög a tej. Az orra piros a hidegtől.

- Milyen idő van künn? - kérdezi az úr.

Vera az ablak felé mutat:

- Esik a hó...

A ház ezalatt felébred, és lassan az asztal mellé telepszik. Jánoska is felkel, és összeszíjazza iskolakönyveit, a rajztömböt és a tollskatulyát. Az úr szőlőskalácsot tör a kávéhoz, aztán egy pohár vizet iszik, és szivarra gyújt. Liláskék füstfellegek ölelik körül a lámpát.

Jánoska csendesen az asztal alatt keresgél. Fölemel a földről egy ezüstszálat, mellyel a karácsonyfát díszítik.

Az apja felé nyújtja.

- Az angyalkák hullatták el - mondja az apja. - Nem tudod, hogy nemsokára karácsony lesz? Az angyalok itt jártak az éjjel.

Vera a pohárszékre könyökölve figyelmesen hallgat beszédükre. Az angyalok jártak itt. Azok daloltak neki is ma reggel. Szeme kimered, a száját kitátja a csodálkozástól, a boldogságtól...

Rene Cloke: Silly squirrels

Some squirrels are very silly: they can't see further than the end of their noses. If they could as far as the end of their bushy tails they would be very wise indeed.

"Let's do something special for Christmas," said Bilberry.

"Let's not wash up," suggested Candytuft.

"That's a good idea," said Bilberry, " it's Christmas Eve tomorrow, we won't wash up for three days. Nothing could be more special than not washing up."

Bilberry and Candytuft had a lovely time on the next day: they hung paper chains and ballons all over the house and hung a garland of holly on the front door, they made a snowman and they went sliding on the pond.

They didn't wash up the breakfast dishes or the mid-morning drinks or zhe lunch: by the time they had finished tea there were stacks and stacks of plates and cups and saucers as well as knives and forks and spoons in the kitchen.

You wouldn't think that two squirrels could use so many dishes.

It was getting cold and dark so Bilberry took his latern and they both looked out for the postman.

" Some letters and parcels for you both," cried Mr Rabbity, " and a telegram."

"Who can this be from?" said Bilberry as he tore it open.

"EXPECT US BOTH FOR CHRISTMAS DAY LOVE UNCLE FUZZ AND AUNT BUSHY."

Bilberry and Candytuft were delighted. They went back to the kitchen, but, oh dear! There was the pile of dishes waiting to be washed and nothing clean for a Christmas Day party.

"This will take us all night," declared Candytuft seizing a bowl and turning the tap.

But there was no water.

"The pipes have frozen," moaned Bilberry, " now what shall we do?"

"Get a bucket of snow and melt it on the fire", said Candytuft.

They were tired out by bedtime and Bilberry said he would rather go to bed without any supper than fetch more snow to wash up the plates afterwards.

The next morning they were both up early.

"Hurray!" cried Bilberry, " the thaw has come and the taps are running!"

Candytuft made some mince pies, Bilberry polished the spoons and forks and the table was set with the nice clean china just as Uncle Fuzz and Aunt Bushy drove up to the door.

"Merry Christmas!" called out Aunt Bushy, "I've brought you a Christmas cake for tea."

"Merry Christmas!" shouted Uncle Fuzz as he struggled to get a huge package from his car. "Here's a present that I think you'll find really useful!"

And what do you think it was?

A DISHWASHER

Fjodor Dosztojevszkij: A szegény gyermekek karácsonyfája

Épp csak földerengett a szürke hajnal. A nyirkos, hideg pinceodúban alvó kisfiú hirtelen fölriadt. Nyűtt, vékony kiskabátjában dermedtté fagyott, fogvacogva reszketett: ládája széléről lelógatta lábát, és azzal szórakozott, hogy unaloműzés gyanánt elnézegette, amint a szájából kipárálló lélegzete fehér füstfonalakként foszlott szerte a levegőben. És újra meg újra aggodalmasan pillantott a priccs felé, amelyen beteg édesanyja feküdt a lepényvékonyságúvá lapult, ócska szalmazsákon: szegény asszony a fejét nem párnán nyugtatta, csak valamilyen összegöngyölt rongycsomó sötétlett a tarkója alatt.

Miféle balsors vetette ide kettejüket? Az asszony valószínűleg más városból érkezett ide a kisfiúval, és váratlanul megbetegedett. Küszöbön álltak az ünnepek, ezért a pince többi lakója ügyeit intézte, és távol járt.

A fiú vizet húzott magának a pitvarban lévő kútból, ennivalót azonban sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem. Megtapintotta édesanyja arcát, és csodálkozott, hogy az asszony meg sem moccan, a bőre pedig olyan hideg, akár a fal. Istenem, milyen hideg van itt - gondolta a gyermek, miközben a halott válla alá nyúlt, hogy megemelje. Aztán buzgón fújkálta az ujjait, hogy fölmelegedjenek, majd mikor rátalált sapkájára a priccsen, lábujjhegyen tipegve, halkan kisurrant a pincéből.

Atyaúristen, milyen hatalmas város! - gondolta. - No, hiszen ilyet se láttam még világéletemben! Micsoda zűrzavaros, kavargó forgalom, mennyi ló, mennyi hintó és mennyi ember siet keresztül-kasul a zimankós téli utcákon! Az agyonhajszolt kocsihúzó jószágok orrlyukából kiáramló lehelet jéggé fagy a zabla rézkarikáin: patkóik áttörik a kásás-lazára tiport hóréteget, és fülhasogató csattogással kocognak a macskaköveken. Itt újabb utca nyílik, milyen óriási! Nem is utca, széles sugárút! És mennyi kiabáló, lótó-futó, rohanó ember, és mennyi fény és pompa, mennyi pompa és fény!

Hát ez meg mi a csuda? Micsoda roppant üvegablak! És a csillámló üvegtáblák mögött micsoda gyönyörű szoba! És a szobában micsoda fölséges szép, mennyezetig nyúló fa - karácsonyfa, rajta rengeteg csüngő, papírdísz, aranyalma, ezüstdió! A karácsonyfatövében pedig játékbabák és játéklovacskák! A szobában jól fésült és rózsásra mosdatott kislányok és kisfiúk futkároznak tisztán, csinos ruhácskákban...és kacagnak és ugrálnak és játszadoznak és esznek és isznak...A szegény árva gyermek ámulva-bámulva nézi mindezt, csodálkozik és mosolyog.

Ekkor azonban irtózatos fájdalom nyilall a lábujjaiba. A keze is rútul kivörösödött, és gyötrelmesen sajog. Ujjai már nem hajlanak, ha mozdítani próbálja őket. Akkor a kisfiú keservesen sírva fakad, és futásnak ered. Tekintete ekkor másik ablak üvegére téved, bekukkant a szobába: ezt fenyőgallycsokrok ékesítik:
az asztalokon sokféle-fajta sütemény csábítja a szemet: hófehér mandulatorta, barna mogyorótorta, rózsaszín málnatorta, a székeken csillogó-villogó ékszerekkel gazdagon fölcicomázott úrhölgyek ülnek, és ezek a nyájas dámák mindenkinek, aki csak benyit az ajtón, jókora szelet tortát adnak! Tódul is be hozzájuk a sok kikent-kifent uraság, nyalka gavallér! A kisfiú önkéntelenül besurran köztük a szobába, és megtorpan az ajtó mellett. Huhú, micsoda éktelen zenebona támad erre! Mindenki ráförmed, és hessegető mozdulatokkal int neki, hogy takarodjék azonnal.

Az egyik hölgy odalép hozzá, és gyorsan egy kopejkát nyom a markába, majd kitárja az utcára nyíló ajtót, és mutatja, hogy kívül tágasabb. A kisfiú halálra rémül! Kiejti tenyeréből a kopejkát, hiszen nem is bírja fogni elgémberedett ujjaival, és a pénzdarab legurul a lépcsőfokokon. A gyermek pedig futásnak ered, és szalad, szalad, ő maga sem tudja, hogy hová. Egyre tétovább léptekkel lohol-lohol, és közben lihegő lélegzetével melengeti kezét.

Hirtelen borzalmas rémület keríti hatalmába!  Vasmarok ragadja meg a grabancát: tagbaszakadt, gonosz siheder bukkan fel mellette, durván tarkón csapja, leveri fejéről a sapkáját, és gáncsot vet neki. A kisfiú a földre zuhan. A járókelők körös-körül hangosan fölkiáltanak.

A gyermeken iszonyú ijedelem lesz úrrá, fölpattan, elinal, és addig rohan és addig nyargal, míg több sornyi, magasra fölhányt farakáshoz nem ér.

Jó árnyékos rejtekhely - gondolja a kislegény -, itt nem találnak rám, ha elrejtőzöm a homályban!

Összekuporodik a hasábfák tövében: annyira fél, hogy lélegezni is alig mer.

Aztán egyszerre csak minden könnyű lesz, csodálatosan könnyű. Sem a keze, sem a lába nem fázik immár. Jótékony melegség árad el a testében, úgy érzi, mintha valamilyen izzóra hevített kályha mellett gubbasztana. Aztán megborzong, összerázkódik...elnyomja az álom. Istenem, milyen jól esik itt az alvás. Amint elszunyókál, álmában úgy tetszik, mintha édesanyja bölcsődalt énekelne neki, réges-régi altatódalt, hogy elszenderüljön. Édesanyám, hiszen én már alszom - suttogja néma ajakkal a gyermek. - Jaj, olyan jó aludni itten...

- Gyere velem a karácsonyfához, kisfiam - szólal meg ekkor fölötte valamilyen kimondhatatlanul lágy hang. A gyermek először úgy hiszi, hogy az édesanyja hívogatja, de nem, nem ő az. Valaki lehajol hozzá, és átkarolja a sötétségben, úgy vezeti egyre messzebb és messzebb. Micsoda szikrázó fényesség tündököl ott a távolban! Ó, milyen gyönyörű karácsonyfa! Vagyis nem, ez nem is karácsonyfa. A kisfiú soha életében nem látott még ilyesféle fát. Minden porcikájában ragyog, minden ágboga sziporkázok, és körötte rengeteg kisbaba kering. Vagyis nem, ezek nem kisbabák, hanem vakítóan világos köntöst viselő kisfiúk és kislányok, és odaröppennek hozzá, megcsókolják, magukkal ragadják, és már ő maga is száll, száll...Édesanyja álmélkodva nézi, és boldogan mosolyog. Édesanyám! Édesanyám! Jaj, milyen jó is itten, édesanyám!

A gyermekek ekkor újra megcsókolják a legénykét.

- Kik vagytok ti, kisfiúk? És kik vagytok ti, kislányok? - kérdi tőlük nevető arccal.

- Ez itt a Kisjézus karácsonyfája - felelik neki az angyalkák. - Az esztendőnek ezekben az ünnepnapjaiban Krisztus mindig karácsonyfát állít azoknak a gyermekeknek, akik odalenn, a Földön, nem kaptak ilyet...

És a kisfiúk meg a kislányok elmondják, hogy valamikor ugyanolyan gyermekek voltak, mint amilyen ő maga is. És most valamennyien itt vannak a mennyországban, valamennyien Jézus Krisztussal vannak, aki két karját kitárja feléjük, és megáldja őket is meg szegény jó édesanyjukat is.

A piarista atyák meséiből: A csökönyös szamár és az édes bogáncs

Abban a nehéz órában, amikor Szent József megtudta, hogy családjával menekülnie kell Heródes gonoszsága elől, az angyal a szamarat is felébresztette az istállóban. „Kelj föl! – mondta neki a magasból az angyal –, Szűz Máriát urával most Egyiptomba fogod vinni!”

A szamárnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt valami jámbor szamár, sőt egy kissé inkább csökönyös. „Nem tudsz erről magad gondoskodni? – kérdezte bosszúsan. – Neked szárnyaid vannak, nekem meg mindent a hátamon kell cipelnem. És miért éppen Egyiptomba, mért nem jó egy közelebbi hely?”

„Biztos, ami biztos!” – válaszolta az angyal. Ez egy olyan felelet volt, amire egy szamár csak azt mondhatja, hogy most már értem.

Kiballagott az istállóból és látja ám, hogy mennyi terhet gyűjtött össze számára Szent József: ágyneműt Máriának, egy csomag pelenkát a gyermeknek, egy láda aranyat, a király ajándékát, két tömjénnel és mirhával teli zsákot, egy egész cipót, sajtot és egy oldal füstölt húst a pásztoroktól, a víztömlőt és mindennek tetejébe még ott van Mária a gyermekkel! Ennek láttára a szamár újból megmakacsolta magát. És nem értette meg őt senki a gyermek Jézuson kívül. „Mindig ugyanaz történik. Ezek a koldusok úgy jöttek ide, hogy semmijük sem volt, most meg már annyi mindenük van, hogy két pár ökör sem tudná elvinni. Én azonban nem vagyok szénás szekér!” – mondta a szamár. Pedig úgy nézett ki, amikor Szent József mindent fölpakolt rá, még a patái is alig látszottak.

A szamár kidomborította a hátát, hogy helyreigazítsa a terhet, majd megkockáztatott egy lépést, óvatosan, mert azt hitte, hogy összedől a rajta levő torony, mihelyt egyik lábát a másik elé teszi. De különös módon, csodálatosan könnyűnek érezte terhét, mintha lábai csak saját testét vitték volna, valósággal táncolni kezdett a sötétben a tuskók és a kövek között. Persze, nem sokáig, mert újból elkezdett bosszankodni: „Miért kell belőlem gúnyt űzni? – mormogta. – Talán bizony nem én vagyok az egyetlen szamár Betlehemben, aki egyszerre négy zsák árpát is el tud vinni?” – Haragjában nekifeszítette lábát a fövenynek, és egyetlen lépést sem ment tovább arról a helyről. „Ha most még meg is üt engem – gondolta elkeseredve –, egész cókmókja az árokba repül!” József azonban nem bántotta. Egyik kezét a hátára tette, a másikkal a szamár fülei felé nyúlt, hogy megsimogassa. „Menj még egy keveset! – bíztatta szelíden –, hamarosan pihenni fogunk!” Erre a szamár felsóhajtott és újból baktatni kezdett, s közben így gondolkodott magában: „Ez valóban szent ember, még azt sem tudja, hogyan kell egy szamarat sietésre ösztökélni”.

Közben megvirradt, és a nap melegen kezdett sütni. József egy cserjésre bukkant, amely azonban nagyon száraz és tüskés volt, hiszen a sivatagban jártak. Ennek gyér árnyékában akarta megpihentetni Máriát. Lepakolt tehát és tüzet gyújtott, hogy levest főzzön. A szamár ezt nagyon bizalmatlanul nézte. Ő saját takarmányadagját várta, de csak azért, hogy megvetően mondhassa: „Inkább megeszem a farkamat, mint a ti poros szénátokat!”

Szénát azonban nem kapott, sőt még egy harapás szalmát sem, mert Szent József – Máriáról és a gyermekről való gondoskodása közben – teljesen megfeledkezett róla. A szamarat óriási éhség fogta el. Olyat kordult a gyomra, hogy József ijedten nézett föl. Azt hitte, hogy egy oroszlán telepedett a bokorba, és az bődült ilyen nagyot. Időközben megfőtt a leves is, mindnyájan ettek belőle. Előbb Mária evett, majd utána József kikanalazta a maradékot. A gyermeket is megszoptatta anyja, csak éppen a szamár állt ott éhesen. Nem volt egyetlen fűszál sem, amit rágcsálhatott volna. Nem termett itt a kősivatagban semmi – néhány bogáncson kívül. „Kegyelmes Uram!” – mondta a szamár haragosan és egy hosszú beszédbe kezdett a gyermek Jézus előtt. Csak egy szamár-beszéd volt ez, de nagyon ravaszul volt kieszelve. Rendkívül éles ésszel és világosan mondott el mindent, amit csak egy szenvedő teremtmény Isten előtt elpanaszolhat. „I-Á” – kiáltotta végül, ami annyit jelent, hogy „Így igaz, én szamár vagyok!”

A gyermek mindent figyelmesen végighallgatott, s amint a szamár befejezte mondókáját, lehajolt, fölvett egy bogáncsot és átnyújtotta neki.

„Jó! – mondta a szamár, miközben szíve mélyéig megsértődött. – Nem bánom, megeszek egy bogáncsot. De te bölcs vagy, és előre láthatod, hogy mi fog történni. A tüskék úgy összeszurkálják a hasamat, hogy meg kell halnom, s azután nézhetitek, hogyan mentek Egyiptomba!”

Dühösen harapott a kemény kóróba, de rögtön tátva maradt a szája, mert a bogáncs nem úgy ízlett neki, ahogy várta, hanem úgy, mint a mézédes lucerna, vagy az illatos káposztalevél. Senki sem tudja elképzelni, csak egy szamár, hogy milyen finom dolog is a bogáncs!

Elmúlt erre a csacsinak minden bosszúsága. Áhítatosan egymás mellé rakta füleit, ami egy szamár esetében annyit jelent, mintha mi összekulcsolnánk a kezünket.