Juhász Gyula versei bejegyzései 
Juhász Gyula: Az isten malmai
Az Isten malmai
Őrölnek csendesen,
Zeng, zúg a végtelenség,
Halál és Szerelem,
Földön hadak robognak,
Kométák az égen.
A plánták egyre nőnek
S hervadnak rendesen,
A néma temetőkben
Ragyogva s jeltelen
A sírok sokasodnak,
Tavasz lesz egyre fenn,
Gyümölcsei az ősznek
Rothadnak redvesen,
Annát tegnap szerettem
S felejtem szüntelen.
Nem vérzik már piroslón,
Fehér bimbó sebem,
Magam is rögbe térek,
Belőlem fű terem,
Felőlem soha többé
Nem fogtok hallani,
Őrölnek csendesen tovább
Az Isten malmai!
Juhász Gyula: Örökké...
Időn, teren túl éktelen
Süket csönd szunnyad végtelen
És álmodik az Ismeretlen...
Robognak lenn az autók
És hálót sző a lusta pók
És rózsák szirma hull a kertben.
Időn, teren túl éktelen
Vak semmi tátong végtelen
És álmodik az Ismeretlen.
Lenn gyúlnak, hunynak a napok
És millió szurony ragyog,
Ha a nagy Úrnak szeme rebben.
Időn, teren túl éktelen
Üres csend alszik végtelen
És álmodik az Ismeretlen.
És múlnak évek, milliók
És minden, minden veszni fog
És nem nyit rózsa több a kertben:
Időn, teren túl éktelen
Éjfélkor kondít a végtelen
S alszik tovább az Ismeretlen...
Juhász Gyula: Újvidéki emlék
A messzi árnyban kék, zöld lampiónok,
Az esti fényben hófehér ruhának
Hulláma hintáz és a kerti hársak
Ezüst feje szűz csillagokba bólong.
Mi lenn pihentünk el a nyári fűben,
A vörhenyes, dús konfetti avarban.
Távol zenék fölsíró hangja harsan
Én csillagot fürkészek fönn az ürben.
Egy ifju költő egy lányt sírva csókol,
Mert mámoros a vágytól és a bortól,
Mert arany ifjúsága most ragyog.
Én régi verseket dúdolva fájón,
A köpenyem a hűvös estbe tárom
És keresek egy eltűnt csillagot.
Juhász Gyula: Halálhimnusz
(Egy ódon misekönyvbe)
Őt dalolom: hozzája mennek
Minden fejedelmek.
Őt akarom: neki adóznak
A jók és a rosszak.
Őt keresem: hozzá sietnek,
Akik eltévednek.
Őt szeretem: ott rám akadna
És meglátna Anna,
És látná: mélyén az időnek
Múlt és jövendőnek
És túl az életen, halálon
Életem ő s - halálom!
Juhász Gyula: Ezek enyémek...
Ha dübörögve hirtelen bezárul
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
Bús lelkemet, mely halottra fázott,
Minek az íze, emléke, zamatja,
Mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
És hideg küszöbén, mint a kivert eb,
Szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
S még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
Mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
Aranyos gyertyafényben zongorázták,
És benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
A fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
Hol hunyó nap van és ködök vára,
S lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt,
S akinek útja végtelenbe mélyül...
Juhász Gyula: Az élet szonettje
...És minden alkony opálosan éled,
És minden hajnal szőkén rámkacag,
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, mi dalra méltó,
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
Én nem fáradok el téged szeretni,
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed,
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz, s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Juhász Gyula: Fehér éjszakák
Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szivünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást,
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor e csönd elringat puha karján,
És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó, tengerek, álmok, könnyek, betűk,
Ó, élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó, távol partok, távol hegedűk!
Valaki már ránk vár, s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szőkés vagy az a halovány?
Ó, szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek,
S a könnyek áldását nem ismerem,
S nem nézem a rámragyogó jövőnek
Kék csillagát a fehér éjeken...
Juhász Gyula: Áldott e bánat...
Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely unt napoknak holt vízén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem,
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!
Áldott vagy, Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!
Hogy én is a tavaszi újulások
Fia vagyok, ki síron is kihajt,
Hogy engem is egy végtelen világnak
Mély titka ringat, hol nincs semmi part.
Juhász Gyula: Csöndes panaszok
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok,
A tenger azért tenger, és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér,
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám, s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt, és hárfa volt!
Juhász Gyula: Csöndes csillagok alatt
Égig emelnek ormós palotákat
És gépeket, és soha el nem fárad
A romboló kéz és az építő kedv.
Be irígylem e boldog épitőket,
Nekem nem készül soha palotám,
Nekem csak egy házam, egy szentegyházam:
A mély magány!
S emelnek véres barikádokat,
És harcolnak győzelmes harcokat,
A tusázó vágy s lárma el nem fárad,
Be irígylem a győző harsonákat,
Nekem nincs harcom, az én torlaszom
Csupán a csöndes, árnyas, csillagos
Nagy nyugalom!
Nekem nincs házam, váram, vágyam nincsen,
Magammal vívok sötét perceimben,
Engem nem vesznek pajzsaikra mások,
Csak nagy bánatok és nagy látomások,
Magam leszek én, ha győzök, ha vesztek,
Reám nem várnak, csak hűs koszorúk,
Csak bús keresztek!
Juhász Gyula: Öregek az éjben
Öreg urak hűs holdvilágban
Ballagnak bús nyárfák alatt,
Beszélnek csöndesen halálról
És életről, amely nekik már
A halál mezsgyéjén halad.
A hűs holdvilágban, bús füzek közt
Ballagnak ők halkan, tovább,
A kegyelmes, dúslelkű élet
Halál ösvényén viszi őket,
S mutat nekik még pár csodát.
Nézem e ballagó nyugalmat,
A szép, nagy évek csapatát,
S nézem az örök, néma holdat,
Mely egyaránt ragyog fölöttünk,
S marad, mikor mi már valánk!
Szép öregek, jó itt maradni,
S érezni fáj, jó öregek,
Hogy én már a ti évetekben
Megfutva minden, minden ösvényt,
Ott alszom régen köztetek!
Juhász Gyula: És lassan mindent...
És lassan mindent elhagy a szivem,
És lassan minden elhagy engemet,
És búcsuzó lesz mindenegy napom,
S a társak tőlem mind messzire válnak,
S az én utam magányba tér örökre.
S akikkel múló volt találkozásom,
Azok örökre a lelkemben élnek,
S az örömök és bánatok zamatja
Mind ajkamon van, mint örök virágméz,
És lassan mindent elhagy a szivem,
És a magányom teljesteli lesz
Hervadt dicsőség koszorúival
S virágaival hervadt szerelemnek.
És lassan minden, minden e magány lesz,
És e magányban mindent föllelek már.
S világgá tágul az örök magány!
Juhász Gyula: Anya
Fia kiszállt a távol tengerekre,
És ott veszett, annak pár éve már,
De a nagy ég száz csillagán merengve,
A jó anya reá remélve vár.
Mindenki tudja, hogy a messzeségek
Szomorú hőse csöndes már nagyon,
Hogy túl jár már tenger baján a létnek,
S pihen talán egy távol csillagon...
De az anya, ki méhe bús gyümölcsét
Úgy látta mindig, mint a nagy jövőt,
Nem sejti, hogy mily messze költözött!
S míg óceánok ágyán alszik ő rég,
Az anya vár, vár valami hajót,
S ragyognak rá rég elmúlt csillagok!
Juhász Gyula: Őszi altató
A bánatos és barna asztagok
Az őszi csönd ölén kallódva áznak,
Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt,
Tükre alatt az elmúlásnak.
Ó bánatos és barna asztagok,
Hol van a nyár, a tűznyilas, a táncos?
Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt,
S az őszi könny szivárog.
A bánatos és barna asztagok
Az őszi csönd ölén kallódva áznak.
Megint magányosabb lett a világ,
S a szív megint halálrafáradt.
Juhász Gyula: Egy régi nyárból
Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
A Tisza nyári éjjel kanyarog
Ily unalmasan, nagy esők után
Füzek közt, ha a hold nézi csupán.
Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
A boldogságos esték olyanok,
Mint elnyújtózó nyárfák árnyai,
Mint jó emberek szelíd álmai.
Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
Ilyenkor félénken kopogtatok
A holnapok homályos ablakán,
Ott benn milyen sors árnya les ma rám?
Ó, mert szép, csöndes, egyszerű napok,
Én nagyon fázós és fáradt vagyok.
S szívem kiált kínoktól úgy dobog,
Mint rémlátók, ha messze szél kopog.
Juhász Gyula: Alvó erdő
Alvó erdő szépe,
Szívem, aludni jó,
A hold virraszt az éjben,
És csillag ég az égen,
Millió.
Alvó erdő szépe,
Szívem, el ne feledd,
Hogy várni kell az éjben,
Fehéren és kevélyen
Herceget.
Alvó erdő szépe,
Szívem, maradj magad.
Azért neked ragyognak
A csillagok, s dalolnak
Madarak!
Alvó erdő szépe,
Szívem, ne menj tova,
A magány a te kerted,
Ha évek is a percek,
S ha nem is jő a herceg
Tán soha!
Juhász Gyula: Lassan búcsúzom...
Lassan búcsúzom minden földi széptől
És földi jótól. Kedves ez nekem.
Legyen legalább hosszú s szép a búcsúm
Ha kurta és kopár az életem.
Isten veled, egykor egyetlen üdvöm:
Babér, magasság, boldog lendület,
Ó versek, mily dicső volt énekelni,
Mikor még messze, nagy jövőm üzent!
Adieu Asszony, szerelem, boldogság,
Nemrég az élet s művészet maga,
Ma, bánatos magányom alkonyatján
Közelgő éjem esti csillaga!
Szívem szerént köszöntök minden embert,
Ki napjaimnak színt és fényt adott,
Téged is köztük, ifjú, sugaras nő,
Ki nem hoztál rám semmi bánatot.
Juhász Gyula: Tavaszi táj
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
Bús kerti zöldben
Új fáj az árnyék,
Mint szívem majd
Temetőben.
Hűs fuvalomtól
A kerti lámpa
Lobog, mint vérem
Régi csóktól.
Fekete árnyon
Áttör a csillag,
Mint a jövődön
Ifjúságom!
Juhász Gyula: Nincs halál...
Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!
Görögség napja, te,
Krisztusnak boldog álma,
Hiába roskadoz
Bús tegnap szürke mába,
Örökkön élsz az ég mély templomába.
Múló világ felett,
Tűnő nap temetőjén
Örökké fölragyog
Az isteni verőfény,
És él a bennünk élő égi törvény.
Juhász Gyula: Nincs búcsúzás
Nem búcsúzom, mert nincsen búcsúzás.
Életfolyóim mind tengerre szállnak,
S az örök égbe tér minden múlás,
S végtelen minden partja a halálnak.
Nem búcsúzom, mert nincsen búcsúzás,
És mindenhol csak múltam tája várhat.
Nem búcsúzom, mert múltak tája vár,
A régi én talál rám szomorúan,
A régi én, kinek ősbúja fáj,
S új bánatommal osztozik csitultan.
Nem búcsúzom, mert múltam tája vár,
Hol új tájakra vágyva, elvirultam.
A régi én talál rám szomorúan,
És kérdezi: hol voltál, jó fiú?
S én felelem: a múltakon busultam,
S beláttam, hogy minden távozás hiú,
S nincsen bolyongás, csupán körbe-körbe,
S megtérünk minden vándorok, örökre!
Juhász Gyula: Babona
Különös éjszaka,
Az ablakot kitártam.
A hold halvány virág,
Kutya vonít az árnyban.
Hűvös, mély éjszaka,
Halottaim üzennek,
A hold halvány virág,
Kinyíltak mind a kertek.
Talányos éjszaka,
A tavasz a nyárba téved,
A hold halvány virág,
A temetők fehérek.
Halálos éjszaka,
Oly hosszú, rémes árnyam,
A hold most hervad el:
Annát álmomba láttam.
Juhász Gyula: Mégis oly szép...
Mégis oly szép az élet. Tört kehellyel,
Melyből minden öröm s erő kiömlött,
Tört karddal, mely csúfos kudarcba tört el,
És ellened fordult, ó, bús legyőzött.
Mégis oly szép az élet. Tört virággal,
Mely néked nyílt, s elhervadt, mint a lelked,
És tört zászlóval, melyre írva: Bánat,
S mellyel vert életed eseng kegyelmet.
Mégis oly szép az élet. Mégis oly szép,
Fölötte kék sátor a csillogó ég,
Alatta tarka szőnyeg az örök föld.
Oly szép az élet! És oly bő kegyelme,
Enged, hogy élj, szegény, szomorú ördög,
Ég és pokol reményétől elesve.
Juhász Gyula: Végállomás az őszben
Kis állomás az álmos őszben.
Várok, nem nem tudom, mire?
Ködvár előttem és mögöttem,
A szép napokból rég kijöttem,
Mindegy: közel vagy messzire.
Ha itt maradnék bánatommal,
Mi haszna, és ha elviszem,
Véle ébred a szürke holnap,
S a messzezengő távoloknak
Csak gyászt zeng vissza vert szívem.
Kis állomás az álmos őszben,
Valaki ott fenn zongoráz,
Az életemet veri csöndben,
Egyhangú lassan ott fölöttem,
Ilyen lehet kis temetőben
Sírok fölött, ha a szél dudorász.
Juhász Gyula: Szerelem volt
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.
Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.
Juhász Gyula: Minden...
Minden reggel
Búcsúszavak jönnek sereggel.
Minden délben
Úgy érzem, éltem, és már holtra értem.
Minden este
Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
Minden éjjel
Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
S reggel, reggel
Új búcsút járok tűnő életemmel.
Juhász Gyula: Harmóniák
Szenvedni tudj, és tűrni merj,
És várni, sírni, érni,
A szirtek párnáján pihenj,
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
És minden veszne, törne bár,
S ha semmit el nem érne,
A lelked él még, s vár reád
Titokkal teljes és vigasszal teljes éje.
Juhász Gyula: Arany napok...
Arany napok, kik éjbe vesztetek,
Emlékek holdja jár felettetek.
Emlékek holdja hűvös, holt ezüst,
- Halkan, ti bűvös álomhegedűk!
Arany hajad, mely nekem ragyogott,
Most vágyaim örök sírján lobog,
Mint szomorúfűz, mely az őszbe' csügg,
- Halkan, ti fáradt bánathegedűk!
Arany húr, melyen zsongott vágy, remény,
Fiatal élet, nem vagy már enyém.
Vágy nem repült, remény nem teljesült,
- Halkan, ti hívó halálhegedűk!
Juhász Gyula: Képek
Az életem országút, néma út,
Mely messze, messze szakadékba fut,
És rajta sár és rajta téli fák,
És távol, távol egy csillagvilág.
Az életem mély kút, s én nézem őt,
S szédülve állok a holt víz előtt.
És távol, távol csillag csillog ott,
Egyetlen fény, a mélységbe lopott.
Az életem, magányos életem
Nem is enyém tán, s mégis szép nekem,
Mélázva nézem, s mint kitett gyerek,
A messze csillagfényre figyelek.
Juhász Gyula: Emlék
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus
Tovább énekel.
Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!
Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél.
Juhász Gyula: Shakespeare estéje
Az esti ködben, őszi esti ködben
Hazabotorkál, véle a homály,
A dérütötte hold lassan kelőben:
Már itt az ősz és itt az este már.
Az országúton kósza álmok járnak,
Danol a szél, halódik a határ,
Járnak az árnyak, vége van a nyárnak,
Már itt az ősz és itt az este már.
A kandallóban sírnak már a gallyak,
Künn a tarlókon kárognak a varjak,
Nyárnak halála: árnyak élete.
Violás alkony, opálos színekkel,
Nézi a néma, nagy, magányos Ember:
Szívében kong, bong a Téli rege!
