Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen aki köztetek
E szent harcot ne állná.
Ehhez Isten mindannyiotoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is joga van
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe bíztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot
A templomot s az iskolát!
Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyerekek, szabad mellű örömök,
S pusztuljatok, bilincses iskolák.
De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.
Óh, ifjúi, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma sincs ilyen csodás.
Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szívét.
Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyünket így folytatják tovább.
Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.
Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskola-padok.
S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes. küzdő, szabadlelkű diák.
Szilaj legénykék. Picik és nagyok,
s e hatvan ember furcsa zavarában
a sok között most én is egy vagyok.
Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
a fekete táblácska és a kréta,
a szivacs vizes, hideg illata,
az udvaron szilfa vén árnyéka,
s a kapunál - az arcom nézi tán? -
egy idegen és merev tulipán.
Ez más, mint otthon. Bús komédia,
lélegzet-visszafojtva, félve nézem,
hatvan picike fej egyszerre int,
s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
Hatvan picike, fürge szív dobog,
hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
Amerre nézek, mint egy rengeteg,
kezek, kezek, és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
egy hűs terembe csöndesen bezárva,
az orruk, a fülük, mint az enyém,
s a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
sokszor csodálva kérdezem: minek?
Az izgalom megszállta a falut.
Száztíz gyermek ma nem aludt.
Száztíz gyermek ma ébren álmodott:
valaki vert egy nagy gyerek-dobot,
és meneteltek az áldott mezőn,
játékra, szabadságra éhezőn,
szép volt az erdő, a Latorca-part,
mindenki játszott úgy, ahogy akart,
sok szív-puzdrán megnyílt a kis lakat
és lődöztek arany kacaj-nyilakat,
nagy tüzet raktak, lobogott a láng,
körültáncolták, s mondták: ispiláng,
magas fák mászni hívtak bátrakat,
fényből verték az örömsátrakat,
volt labdaverseny, volt versenyfutás,
csuportöréshez kellett nagy tudás,
felhőtlen égből hullt a cukoreső:
édes lett sok száj, sok cukorleső,
egy virágzó vadkörte megörült,
mert sok gyermek alája tömörült,
a lombok közt is ült pulyácska, sok
S Plébános úr Pósából olvasott,
fürödtek is, külön lányok, fiúk,
apró hajókat vitt a vízi út,
ugrált ötven meztelen kölyök
ötven mozgó test vízben, víz fölött...
Így volt...száztíz gyerek így álmodott...
Így kellett volna lenni s a dolog
elromlott: hogy megjött a virradat,
esett...s a szép majális elmaradt.
Iskolaudvar. Az eső pereg,
az éggel együtt sír száztíz gyerek.
Ki érti Istent? Titkos terveit?
Miért ríkatja meg kedvenceit?
Most millió vetésnek szomja van,
ezer erdőnek szomjas lombja van,
sok-sok szegénynek kenyérgondja van
s az Istennek mindenre gondja van:
felhőkannából mérföldek felett
erdőket öntöz, búzát, réteket
s elázik közben egy kirándulás,
sok örömsátor, ábránd, kacagás.
Ne sírjatok aprócska magyarok,
mesénkben mink is így jártunk, nagyok.
Akartunk menni szebb jövő felé
s viharösvény állt lábaink elé.
Isten küldött egy véres felleget,
vérzápor hullott, sírtunk eleget,
eláztatta az örömsátrakat,
zokogás rázott gyávát, bátrakat.
Új, szebb tavaszba, mint a madarak,
készültünk s a majális elmaradt.
Ki érti Isten titkos útjait?
Kedvenceit miért ríkatja itt?
Újabb kirándulásról álmodunk,
s elindulunk, ha kivirul botunk.
Tajtékzik a magyar tenger, fodros a hulláma,
Zápor hull a cserkészcsapat sátortáborára,
Zúgó szélvész csavargatja, tördeli a fákat.
...Odahaza édesanyám most veti az ágyat!
Dörög az ég, mennykő villan, zuhog le a zápor,
A magas ég haragjától megremeg a sátor:
Patakokba ömlik a víz a sátor árkába.
...Odahaza édesanyám nyugtalan magába'!
Elmúlt az éj, mosolyogva derül fel a reggel:
együtt dalol kis csapatunk a madársereggel:
Szelíd felhők kergetőznek odafenn az égen.
...Odahaza édesanyám imádkozik értem!
Arany alma ághegyen,
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengős csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az anya, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patak parton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Suhog a sok sasmadár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.
