Iskola bejegyzései 
Petőfi Sándor: Szörnyű idő...
Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mind egyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél-világnak kardja.
És ott elől a háború
Csak a kisebb baj: szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásaiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?
Petőfi Sándor: Csatában
A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrű lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele:
Te ég, te föld, talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam katonák,
Utánam, magyarok!
Vörösmarty Mihály: Szabad sajtó
Kelj föl rabágyad hő párnáiról
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts föl érzés, mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt!
Oh jőjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok!
Reviczky gyula: Március tizenötödikén
Hivatlanúl is megjössz minden évben,
Szép március, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márciust nem érzem:
A naptár mond csak annak: nem vagy az:
A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja:
Fásultan él a kor s eszmétlenül,
Multon mereng a költő és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.
Megalkuvás iránya most a kornak:
Ábrándnál egy kis állás többet ér,
Egy zsíros koncért százan marakodnak,
Hogy egynek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harcra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.
Nem, ez nem az a márciusi szellő!
Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy százados rabláncát tépje le!
A nagy, a negyvennyolcas márciusnak
Nincs más emléke: néhány béna kar,
S távol, hol citrom és narancs virulnak,
Honán kívül a legnagyobb magyar!
Ezért löktél hát annyi hőst a sírba,
Hogy ami véred, ó, hon, megmaradt,
Mohó ajakkal, éhesen kiszívja
Egy ingyenélő parazita-had?
Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát,
Hogy megtagadjanak gyáván előbb
S örököd' oszt' arcátlanul felosszák
Kétszínű, romlott, léha kegylesők?...
Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt
Ember-méltóság tiszta ihlete!
Álmodjunk, hívjuk vissza azt a régit!...
S ha van még a magyarnak Istene:
Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot,
Bűvös csapásitól hadd hulljanak
A hirvány léhütők, kik, mint a barmok,
Csak ettek-ittak és meghúztanak.
Eötvös József: Én is szeretném
Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözölni a szép természetet,
Ábrándjaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és busongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem fölver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara:
Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet:
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett,
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom:
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelid örömről nem mesél dalom.
Miként az áol-hárfa, viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok dús dalt bús napokban:
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látókörünket,
Villámokért sohajt a tévedő:
Ha régi bánat kinozá szivünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny: kimondva ezrek kinjait:
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.
Létay Lajos: Jó tanulást!
Kicsit elrabolt a rigó,
csöppet elcsípett a darázs,
elvitt belőle a patak,
vonat, tenger, táborozás,
s mire megcsörrent a dió,
volt-nincs már a vakáció!
Sajnálod-e? No, ne tagadd,
én is sajnálom a nyarat,
a madarat, hogy elrepült,
a patakot, hogy elszaladt.
De mit tehetnénk, kis koma,
ősz van, megnyílt az iskola.
S ugye nem is rossz ez? Megint
együtt a sok-sok jó barát,
a rétről a sok labda mind
ide a nagyudvarra szállt,
s ahány kiránduló, halász,
mind itt zsibong most, itt tanyáz.
S nézd a sok pislogó kicsit,
a sok riadt kis madarat,
micsoda izgalom nekik
e zsongó ősz eleji nap,
hogy ámuldoznak mindenen,
mi oly ismert neked s nekem!
Menj szépen, fogd meg a kezük,
hogy bátran lépegessenek,
vezesd őket, segíts nekik
bejárni titkos termeket,
mutasd meg nekik a padot:
- Innen nyílnak a csillagok!
Papp László: Itt a nyár
A táblát szépen letöröltük.
- Utolsó összefoglaló -
egykedvűen búcsúzik tőlünk
a térkép és a földgolyó.
Üresen konganak a termek,
ásít a csengő a falon,
a szertárakban szenderegnek
a kémcsövek a polcokon.
Ez a tanév is véget ért hát,
eljött a legszebb évszakunk,
amikor végre - kisdiákok -
szertelen szabadok vagyunk.
Nincs lecke, óra, kötelesség,
tied a nyár, a nagyvilág:
s az erdő mélyén lenn a völgyben
egy gúlasátor lesz tanyád.
Csillog feléd a tó ezüstje,
fénycsóvát dobál rád a nap,
nem is gondolsz a könyveidre,
felejted a tantárgyakat.
Építs a parton homokvárat,
ússzál hanyatt, napozz, nevess,
pisztrángot, pontyot fogj horogra,
aludj, pihenj, labdázz, evezz!
Kék szilvát, körtét szedj a fáról,
moziba menj, olvass, dalolj,
barangolj gyalog, kerékpáron,
szalonnát süss domboldalon!
Emberesedjél, nőjj a nyáron,
légy te csak gondtalan, vidám,
mert múlik a nyár, s újra ősz jön:
vár rád a munka, pajtikám!
Balogh József: Most június van
Június lett és tanév vége,
Szabadság, barátom, itt a nyár,
a gondokkal, leckékkel félre,
örömünk kapuja tárva már.
Nem kell felelni, izgalom sincs,
és mindennap tovább alhatok,
enyém a tópart, s mekkora kincs,
hogy ismét, megint szabad vagyok!
A bizonyítvány? jó...tűrhető,
majd jövőre...mindent megteszek,
mert a fejem lágya ha benő
- az apuék szerint - bölcs leszek.
Te ébresztőóra, légy nyugodt,
tankönyvek, ti is pihenjetek,
iskolafolyosók szótlanok,
holnaptól várnak vizek, hegyek.
Fürdök majd, fára is mászhatok,
sátorban álmodni jó kaland,
s barátaimmal barangolok,
vagy pecázok, aztán hív a strand.
Most közel három hónapon át
legyen jó idő, ezt akarom,
és úgy kerülöm az iskolát,
hogy majd egy KICSIT várjam NAGYON.
Június van és tanév vége,
s olyan szépek az álmaim,
a táskával, füzettel félre,
ugye, most így van jól, társaim?
Létay Lajos: Vezet az iskola
Becsuktam könyvemet,
elfogyott, nincs tovább,
csengők nem csengenek,
némák az iskolák.
Az út e rétre megy,
partokra kanyarog,
hahóznak vén hegyek -
billegek, ballagok.
Becsuktam könyvemet,
s kísér minden sora,
akárhol is megyek,
kísér az iskola.
S minden oly egyszerű,
mi volt eddig titok:
beszélni kezd a fű,
füvet ha szólítok.
Beszélni kezd a nap,
napot ha kérdezek,
elmondja, mint halad,
megmondja, merre megy.
Mind megmondják nevük
fák, füvek, csillagok,
rám köszönget begyűrt
süvegével a hold.
Becsuktam könyvemet,
s velem minden sora:
akárhol is megyek,
vezet az iskola.
Petrik József: Itt a vakáció
Itt a vakáció!
Egy táska eladó!
Kinek tetszik - vigye el,
a szünetben úgysem kell.
Tíz hónapig cipeltem,
ideje már pihennem.
Hajrá, itt az alkalom,
akinek kell, eladom.
Most, a vidám szünetben
csak tarisznya kell nekem,
könyvek helyett cseresznye
s vajas kenyér lesz benne.
Reggelenként megtömve
viszem ki a mezőre,
mire leszáll az este,
már csak morzsa lesz benne.
Sík Sándor: A tornyos ház
A múltak lelke körülem suhog,
Hang nélkül, hangos régi dallamok.
Egy házat látok, (Emlékszel-e rája?)
Egy régi házat, (Oly rég idegen!)
Tavaszi szellők mélytitkú danája
E házról suttog mindig énnekem.
Szívem feléje oly vágyón repes.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Kevély tornyának sokszín ablakára
Rátűz az alkony csillanó sugára.
Két vén akác a kerítés megett,
A ház hűséges, sok vészlátta őre,
Békésen nézi a derült eget,
S az érkezőnek bókol jó előre.
Jó hintafánk az országútra les.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
S a kert, a régi ker! ( Emlékszel-e?)
Játékainknak lombos, hűlt helye.
Tüskés fenyők, zöld bokrok árnyasában,
Szőlőszegélyes, füves utakon,
Ott szállt a fürge labda hajdanában,
Ott futkostunk, testvérek, egykoron,
Mind, együtt!( Ah, szemem könnyekbe vesz.)
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Emlékszel ég a dörmögő vasútra,
Mely barna füstjét lombjainkra fújta?
Hát kint a Rákos-menti réteken,
Ahol fakardunk verekedni vágott,
Ahol sárkányunk szállott gőgösen,
Ahol tenyérbe zörgettük a mákot,
S töklámpát hordtunk, ha megjött az est.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Jer, ülj le mellém, nyújtsd testvér kezed.
Melengessen csak az emlékezet!
Míg egymást átölelvén elmerengve,
Régvolt napokba visszaifjodunk:
Kik elszakadtunk messze idegenbe,
Úgy érezzük, hogy mind együtt vagyunk.
Mind, mind, akit a sír fedez.
Miért könnyezel?
Gyermekkorunk szent ihletése ez.
Szilágyi Domokos: Vakáció
Ó:
Hátul kezdődik a szó.
IÓ:
most jön még csak, ami jó!
CIÓ:
örömből nagy porció!
ÁCIÓ:
van ám benne ráció!
KÁCIÓ:
játszik minden náció!
AKÁCIÓ:
az utolsó stáció,
halihó,
itt van a
VAKÁCIÓ!
Nagy László: Madárka
Ösvényre szállt egy madárka,
Piros a szárnya, a lába,
Zöld a begyén a tolla,
Csőrében selyem fátyolka,
Fátyolka: selyem sátorka,
Sátorka beárnyékolja,
Napocska ne sütögesse,
Ne sütögesse tüzesre,
Maradjon arca fehérnek,
Ő maga szüntelen szépnek.
Áprily Lajos: Fa vagyok
Ködöt lehel a virradat
s január széljárása zordon.
A szélben hetven ágamat,
koronám hajladozva hordom.
Csúcsaimon ragadozók
települnek le: karmos ölyvek.
Körülöttem nagy köd-folyók
hömpölyögnek alá a völgynek.
Roppantanak szelek, fagyok.
De ha a fény győz, hetven ágam
a sugaraktól megragyog
ködremekelte zúzmarában.
Kányádi Sándor: Kakukk
Nem szeretem a kakukkmadarat,
mert folyton-folyvást egyet hajtogat:
kakukk, kakukk, kakukk.
Mintha az erdő egyesegyedül
az övé volna, szégyentelenül
fújja a magáét: kakukk, kakukk.
Túlkiabál minden más madarat,
csak harsogja a nyári ég alatt:
kakukk, kakukk, kakukk.
Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,
kisajátít idegen fészkeket,
abba tojik a szemtelen kakukk.
Hallgat az erdő: bölcsen bólogat:
szeretni kell mindenegy madarat,
akkor is, ha kakukk.
Hatalmas az ég, végtelen a nyár,
s ideje a kakukknak is lejár,
elnémul, bereked.
És újra hallod majd a cinegék,
pintyek, rigók kedves kis énekét
s a locska verebet.
Arany János: A lepke
Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.
Nincs feltűnő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze:
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe' jár.
Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy ízlelt ő szerelmet is:
Most a jövőnek hint magot,
Nem fél, hogy a láb rátapod.
Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék:
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...
Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.
Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.
Mit nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel...
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s utam porát.
Nem a pacsirtát, aki szánt:
A napnak áldott fénye bánt:
De az anyaföld színtelen
Fakóján megnyugszik szemem.
Erdei István: A fák dala
Zöldül, hajlik, szépül lombunk,
águnk szélnek integet.
Hívásunkra bérc fokáról
Szellő úrfi lesiet.
Madarak, ha fészket raknak,
lombsátorunk védelmet ad:
Tojásokon ülő madárka,
köztünk neveld fel a fiad.
A Nap testünk sugárba fonja
és termésünket érleli.
Az embereket nagy melegben
hűs árnyékunk pihenteti.
Szepesi Attila: Mély erdőn
Mély erdőn halk ösvény,
titkos,
fák között fürge szél
futkos.
Csorduló patakvíz
égkék
partjánál isznak a
cinkék.
Őz bolyong, kileskel
halkan,
két szeme félénken
csillan.
Víz csobog, kavicsot
görget,
borz neszez, ágakat
zörget.
Gyűlik az alkonyat.
üszkös
csendjében egy bagoly
röpdös.
Fák alatt nyúlik az
árnyék.
Homályba hullik a
környék.
Bornemissza Endre: Erdőirtás
Jajgat az erdő, irtjuk a fákat,
mind, aki bírja, kedvire vághat.
Cseng a fűrész, húzd!, csattog a balta,
vágd!, kicsi kell még, csak kicsi tartja.
Reccsen a tő, most törnek az ágak,
nincs kegyelem és nincs magyarázat,
dübben a föld, zsupsz!, fekszik a nagy fa,
társa elestét társa siratja.
Nem susog együtt dalt koronájuk,
egyek a múltban, egy a haláluk.
Nap nap után sújt rájuk a végzet,
ölnek a balták és a fűrészek.
Pusztul az erdő, irtja az ember,
nagy tüzek gyúlnak, s bús szerelemmel
csókra a gallyak összesimulnak,
lángol a csókjuk, s rendre kimúlnak.
Mennyi a gyász, ó mennyi a könny itt!
Éjszaka jöttén döbben a csönd is
Sírva-sopántva szállnak az árnyak,
erdei lelkek, kik hazajárnak.
Pusztuló erdő, osztom a könnyed,
hidd el, az ember sorsa se könnyebb.
Háború mérge irtja a népet,
bőgve, üvöltve ölnek a gépek.
Bú, nyomor, ínség, gyász, hadifogság,
gond, kivetettség, elhagyatottság,
rom, temetőkert, új sírok ezre,
pusztul az erdő, ritkulunk egyre.
Harmadik év már, s hátra mi van még?
Hinni, remélni, biztat a szándék.
Harmadik év jött, s irtjuk a fákat,
emberi árnyak, kik hazavágynak.
Mit hoz az új év? Várni, remélni,
vág, aki bírja, élni, túlélni,
s hogyha kimúlnak csöndben az árnyak,
tél hava vet majd jó meleg ágyat.
Tamkó Sirató Károly: Ez a világ
Ez a világ mérhetetlen
A széle elérhetetlen
Sorsa kifürkészhetetlen
És az egész hangyaagynak
békaagynak
- érthetetlen
- érthetetlen!
De az ember nemsokára
(várjatok csak,
várjatok csak)
rátapint minden titkára.
Fodor József: Falevél
Miért vagy oly vidor az őszben,
Miért örülsz, ha fű a szél
És ellepi a lomb a földet,
Falevél, tarka falevél?
Az úton, bokrokon, az ágon
Most vég színei nyílanak
És gyöngyös, mélycsengésű, édes,
Mi elfut, minden pillanat.
Miért rajongsz, ha leng a lágy köd,
S a szíved könnyed, szomorú.
Meleg, olvasztó, kedves bánat,
Mondhatlan, drága mámorú? -
Aranyhullásban kergetőzőn,
Míg szálló, tépett lomb temet,
Aranyderűben hordva őrzöm
Mosolygó őszi szívemet.
Gyurcsó István: Pici patak mondókája
Nagy part alatt kis patak,
kis patakban kis halak.
Álmodik a kis patak,
megálmodja a tavaszt.
Kis patak, nagy patak,
megálmodja a tavaszt.
- Patak vagyok, csobogó,
mikor leszek nagy folyó?
Akkor leszek nagy folyó,
mikor elolvad a hó.
Csobogó, csobogó,
mikor elolvad a hó.
Rákos Sándor: Erdő
Tanuld meg a nagy fák nyugalmát.
Csak azt ne hidd, hogy mozdulatlanok.
Nézd, szállnak, röpülnek a szélben,
szárnycsattogtatva, mint zöld angyalok.
Bényei József: Hiszekegy
Hiszek a mindennapokban,
a reggelekben, alkonyokban,
a fényességben és az árnyban.
Ami állandó: a világban.
Bede Anna: Virág virága
Füzikevirág
virágozott az álmaim felett.
Füzikevirág
leste szomorú ébredésemet.
Ritkulnak a fák,
észak ködébe kanyarog az út.
Füzikevirág
fűz életemre halvány koszorút.
Hó s jég a világ,
megfagy a vér, és megdermed a láb...
Füzikevirág
más vándoroknak mosolyogj tovább.
Kosztolányi Dezső: A földön
Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.
S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.
(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)
Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeteg porom.
A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.
Tollas Tibor: Erdő fohásza
Föld ura, Ember, ki erre jársz,
ne emelj fáimra kezet,
dermesztő téli éjszakákon
én vagyok védő tűzhelyed.
Én vagyok forró nyári délben
tornácod árnyas fedele,
szomjad gyümölcseimmel oltod,
kerted virágommal tele.
Holtan is téged szolgál testem:
házadat tartó oszlopok,
a megterített asztal lapja,
a szék, amin ülsz - én vagyok!
Álmod őrzője, a vetett ágy,
hol fáradt tested megpihen,
szép szerelem fűszeres fészke,
éden - s nem űz ki senki sem.
A küszöb, honnan utad indul,
a tárt kapu, mely visszavár,
a bölcsőd és koporsód fája...
kísérlek élet és halál
ösvényein, mint hű cseléd, -
fizetség nélkül én leszek
a sírodon faragott fejfád,
amely megőrzi tűnt neved...
Ne emelj hát reám kezet!
Kányádi Sándor: Ének a forrásról
Van egy forrás valahol egy
öreg erdő sátorában,
valamikor a korsómmal
vízért én is odajártam.
Ott tanyáznak a rigók is,
közelében raknak fészket:
alkonyatkor odajárnak
szarvasok és szomjas őzek.
Láttam belőle kortyolni
nyári napot, teleholdat,
csillaghullás idején a
csillagok mind belehullnak.
Jóbarátom az a forrás,
bíztatott, s én hittel hittem:
sikerül az aratóknak
egy csillagot kimerítnem.
Kárpótlásul a csillagért
azoknak, kik várva várnak,
megtanított jég alatt is
pengetni a citerámat.
Kányádi Sándor: Udvarunkon öreg gerenda...
Udvarunkon öreg gerenda
korhadozik, aki faragta
elporladt már régen - a pallér,
s porlik a név is, lassan megtér
viselőjéhez, világot zárva.
- Üljünk ide a gerendára -
mondta apám, dolga végeztén,
múltkoriban, egy langyos estén.
Akkor jutott eszembe mindez.
Úgy közeledtem, mint egy kincshez,
a korhadozó, szúrágásos,
kivénhedett-vén gerendához.
Meglehet, hogy százados beccsel
faragta az a régi mester:
életműnek volt tartozéka
ez a kimustrált vén gerenda. -
A régi házból maradt hátra,
s mert nem épült be az új házba,
céljavesztetten korhad, senyved,
s talán egy kicsit figyelmeztet...
Így tűnődtem, még mindig állva,
s borsodzó háttal ültem végül
apám mellé a gerendára.
Kányádi Sándor: Költögető
Hajnalonta engemet
gerle-galamb költöget:
jó reggelt,
jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.
Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó,
hű de jó,
harmaton él a rigó!
Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr,
csiri-csűr,
csak így telik meg a csűr.
De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen,
csöndesen,
nem süket itt senki sem!
Túl a vízen valahol,
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól.
kakukk szól,
túl a vízen valahol.
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)