Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

W. B. Yeats: Lent, lent a kertek alján

Lent, lent a kertek alján, hozzám szökött a kedvesem,
akár a hó, a lába villant a harmatos gyepen,
s kért: könnyedén szeressem, ahogy a rügy nő a lombhegyén:
de csacska voltam s ifjú - szavára nem hajlottam én.

Zúgó vizeknek partján álltunk, én és a kedvesem,
keze vállamon pihent, mint könnyű, hófehér selyem,
s kért: éljek könnyedén csak, ahogy a csend nő a harmatos füvön,
de csacska voltam, s ifjú s szívem elfutja most a könny...

/Ford.: Végh György/

William Butler Yeats: Dal a pisztrángról

Mogyorócserjék közt vitt el az útam,
mert csacska fejemben tűz lobogott -
hogy suhogott gyönyörűcske husángom!
s tettem végire egy kis mogyorót -
hó-lepkék libegtek a szellők szárnyain
s csillaglepkéktől kéklettek az egek -
ezüst-patakokba dobtam a horgom,
s hogy kihúztam, rajta pisztráng lebegett.

Nagy óvatosan letettem a fűre,
hogy élesztgessem a hűlt tüzeket -
de valami suhogott, zizegett csak a földön,
nevemen szólított és nevetett:
csillogó lány lett a picike pisztráng,
szép almavirággal szőke haján -
nevemen szólított s láttam tovatűnni
az alkonyi ég remegő bíborán.

Jaj, azóta mennyit, de mennyit kóboroltam,
homorú völgyeken és halmos hegyeken -
öreg vagyok én már, de azért megkeresem,
megcsókolom, hadd tudja meg, hogy szeretem.
Ó, aztán együtt kószálunk a tarka füvek közt,
s neki adom, - csak kinyúlok a kék egen át -
a hold-alma két ezüstös szeletét és
a nap-alma narancsszín aranyát.

/Ford.: Végh György/

William Butler Yeats: Az asszony szíve

Mért üljek itt, szülő-odumban árván,
Hol béke és fohász buzog titokban?
Ő meg fog óvni távol éjek árnyán,
Ha forró keblem majd elébe dobban.

Mit érek én anyám kísértetével,
S mit ér szobám nyugalma langyos éjen?
Ha minket is kemény vihar-dal ér el,
Ő elbújik a haj sátrába mélyen.

Ó, harmatos szem, bujtató haj-ében,
Még számba jöhet itt halál vagy élet?
Ő szívemet megőrzi hű szívében,
S leheletem leheletéhez érhet.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Ismeretlen ír költő: A nyár halott

Nos, halld a szómat: szarvas bőg ma kint,
Vad tél havaz, elszállt a nyár megint.

Zord szél hasít, be mélyen áll a nap,
Kis útja fogy, s a tenger még vadabb.

Mélyrőt a páfrány, száraz, mint a nád...
A vadlúd ismert jajjal rí le rád.

Madárkák szárnya fagytól dermedez:
Már itt a jégkor - halld, intelmem ez.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Giolla Brighde Macnamee: Gyermektelenül

Szentháromság, könyörülj rajtam!
Meggyógyítod a vakot,
Fűvel keríted a sziklát -
Uram, gyermeket akarok.

Virágba borítod az erdőt,
Mi az, amit te nem tehetsz meg?
Az ágakon rügyet fakasztasz,
Mit számít neked egy gyermek?

Pisztráng ikrabuborékból,
A tojásból búvik madár,
Mogyoró lesz a bogyóból -
Jézusom, egy fiam ha volna már!

Búza csírából, zab a szemből,
Az élet csodákra képes,
Termés nő a maroknyi sarjból -
Egy gyermeket adj - olyan nehéz ez?

A gyermektelen bármily gazdag,
Amíg az, addig dicső,
Lehet áldás mégoly kedves,
Ha magot nem hoz: jégeső.

A pokol minden kínja nem kín,
De a gyermektelen vég: pokol,
Mint puszta kő dúsfüvű réten,
Árva az ember, hát így lakol.

Úristen, két dologra kérlek,
Hogy mennybe jussak majd, ha végem,
S a versemért ha jár fizetség,
Csak egy fiúval fizess, ne pénzzel.

Szűzanya, szólj az érdekemben,
Hiszen e gyermek minden vágyam,
A Teremtő méhed gyümölcse,
Magtalan tűnök én: hibátlan?

Brigitta, nevedet viseltem,
Kérd, hogy e földi lakhelyen,
A költő se búcsúzzék hiába,
Jutalmam a fiam legyen.

/Ford.: Lázár Júlia/

Oliver Gogarty: Gólyahír

Arany zoknik lábadon,
futsz a réten, angyalom,
két kis térded föl-le jár,
szélfutt ágon almapár,
szellők vesznek össze két
arcod gödröcskéiért,
táncra kelnek, kergetőznek,
lombot látsz s nézed gyümölcsnek.

Sok-sok képet őriz elmém,
megvakulnék, sem feledném:
verset írhatnék sokat,
mikből sok-sok kép fakad.
Most csak egyet látok én:
futsz a réten könnyedén,
lábad gólyahirt tapos,
s száll az aranysárga por.

/Ford.: Tótfalusi István/

William Butler Yeats: Ha mennyei köntösöm lenne

Ha mennyei köntösöm lenne
Arany ezüst fénnyel szövött
Halvány és sötétkék fényből lenne
Éjből és alkonyból szövött
Lepleket terítenék eléd -
De lévén szegény, óvatosan
Az álmaimat rakom eléd.
Lépkedj rajta óvatosan.

/Ford.: Kabdebó Tamás/

William Butler Yeats: Öreg halász tűnődése

Úgy táncol a víz, mint játszó gyerek,
izzik, ragyog, türemlik és pereg,
de még vígabb volt, még izzóbb a fény,
hogy éltem egykor itt, mint kislegény.

Hering sincs annyi, mint a múltba volt,
jaj, a szekér megrakva zakatolt,
Sligóba szállt a gazdag szerzemény,
hogy éltem egykor itt, mint kislegény.

A lányok, ők se már a régiek,
ha jön hajóm, elém egy sem siet,
pedig be vártak a part fövenyén,
hogy éltem egykor itt, mint kislegény.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Douglas Hyde: John O'Mahony siratása

Idegen földön elhagyatva élek,
Sehol egy lélek, kit ismerek,
Égő szívvel dűlök este ágynak,
S újul a bánat, ha ébredek.

Eddigi sorsom senki ne kérdje,
Aki dicsfényre, hírnévre ad:
Az a sok démon, amely lappang bennem,
Jobb lesz, ha csendben, rejtve marad.

Mert vér és rémület zord idejéből,
E szörnyű éjből, mely sírba temet,
Csak becsületem mentettem ki végül,
S árva, megőszült, vén fejemet.

Bíztunk, reméltünk - vetve a kocka,
Most elorozva régi hitünk,
A büszke jövő, miről hittem: rég vár,
Mint könnyű légvár, semmibe tűnt.

E rideg városban, távoli földön
Bágyadtan töltöm napjaimat,
Árnyékban senyvedt drága virágom,
Szép ifjúságom, s vége szakadt.

Nem lobog zászlónk, hazám, s hogy nem látlak,
Nem kell a világnak kincse-java,
Szívem még vágyja a régi partokat,
Hisz mit is tartogat Amerika!

Űzve, űzetve eltelt hosszú éltem,
Terveztem, reméltem, s mit tehetek?
Csak becsületem mentettem ki végül,
S árva, megőszült, vén fejemet.

/Ford.: Tábor Eszter/

Sir Samuel Ferguson: A Bűvös Galagonyafa

"Jer, Anna drága, nyűg csak e szövőszék, végre hagyd!
Apád a dombon, anyád is szenderül:
Jer a hegyre fel, sziklák fölé, járunk felföldi táncokat,
A meredeken ott, a galagonyafa körül."

Anna Grace ajtajánál így kiáltoznak a lányok,
Hárman, víg zöld ruhában, lelkesen:
S hagyta Anna a rokkát, a munkát, mind, ami várt ott,
Ment - négy közül legbűvösebb, hiszem!

S nézdelnek a csöndes est derengő fényein át,
Nyakuk tej-szín hullámlik, s bokájuk, meztelen:
Elhagyják lassú futású víz álmos sodrú dalát,
El a sziklákat, kísérteties tereken:

És kéz a kézben mennek, és közben énekelnek,
Hegynek fel, a lányok, s nem riad szív, se láb,
Míg oda végre felérnek, hol magányos-szép berkenyéknek
Kis köre övezi a Bűvös Galagonyát.

Övezik sudár kőrisek a Galagonyafát,
Áll, matróna, két lány-unokája a térde körül:
Köd-szürke fejére bogyós fürttel hajlik sok berkenyeág,
Rőt csókok, nézd - a szív örül!

A négy víg lány itt körbeállt egy pillanat alatt,
Minden édes pár közt egy derék berkenyefa:
És kezdték lejtő táncukat, mint földre lehullámzó madarak -
Ó, nem szólt még madárnak ily édes dala!

De ünnepélyes az ezüst derengés, drága köd,
Hangjuk visszhangtalan felissza, elnyeli,
S az est álomként hullt le a zaklatott domb fölött,
Még álmodóbban izzottak visszfényei.

S lehulltak a hangok is, mint pacsirta hangjai,
Ha sólyom-árny húz át az égi színpadon,
Némultak a lányok így, lapultak táncuk szárnyai,
Verdesve simultak a földre ámulón.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mert a légi magasból s a zöld füvű földből
S a kőrisekből s köztük a galagonyafából
Valami bűvölő, titokzat Erő szinte rajtuk át tört föl:
Süllyedtek a fűbe a táncból.

Süllyedtek csendesen, mint ki lopva megpihen,
Szép karjuk mind hajlékony nyakukat fonta körül,
De hiába rejtene bármit a csupasz kar híven,
Nyakuk úgy zsugorul ismét, meztelenül.

És kábulva hulltak, szépséges dúltak, fejük összehajolt,
Keblük felett, mely lüktetett - más emberi hang se! -,
S jött az a bűv csapat, csend-dobajukat, a selyem-suhogót
Hallották: légi folyót, mind körbe.

S egyikük se kiálthat, nincs szava fohásznak,
A hármak: vad, néma riadalom karéja -: így érzik,
Hogy Anna Grace-t, ó, hang se támad, tovavonják ez árnyak,
Hogy kik, jaj, látni se merészlik.

Érzik, fürtjeik elválnak az ő arany hajától,
S hogy feje tűnik, könnyeden omlanak:
S hogy karja, akárha álmon, csusszan, már messze...távol...
Ám ők nem bírják látni az okokat:

Mert érzékeiken a bűvölet ül nehezen,
Riadalom és veszélyes kábulat éje:
S nem nyílhat borzadva, de bámulva a szem,
Kar, láb letapad a földhöz, kél remegése:

Míg a sötétből a föld maga nem fordul, s harmata
Nem lep kísértet-hegyet s zúgó völgyi mélyet:
Akkor, ahogy a köd, hajnala sárga színével fut tova,
A három lány bűvből ébred.

S a kísértet-fától menekültek ők, s így hazakerültek,
S mesélték bús történetük sok jóbarátnak hiába -
És mind elepedtek, s -év telt s nap - s odalettek,
És senki Anna Grace-t se látta.

/Ford.: Tandori Dezső/

Gerald Griffin: Kincsem, Eileen

Ha kisded rózsaszál,
kincsem, Eileen,
korán kinyílna már,
kincsem, Eileen,
ha, mint a diadém,
rügy pattan ág hegyén,
mi fő ék, kérdem én,
kincsem, Eileen.

A szem, ha felragyog,
kincsem, Eileen?
Szemérmes sóhajok,
kincsem, Eileen?
Az ajk szelíd szava,
mint hárfa dallama?
A hűség egymaga,
kincsem, Eileen!

Mikor napkeleten,
kincsem, Eileen,
virrad a szerelem,
kincsem, Eileen,
bár jön ború, derű,
mért marad rőt hevű,
nem tudja, csak ki hű,
kincsem, Eileen!

Egy kies völgy ölén,
kincsem, Eileen,
kis háznál jártam én,
kincsem, Eileen,
virágként éldel itt
egy lányka, szép, szelíd,
égerfák közt virít,
kincsem, Eileen.

Ki tudd szebb dalokat,
kincsem, Eileen,
ki lába táncosabb,
kincsem, Eileen?
Szemem bűvölte meg,
tetszett, hogy úgy nevet -
hűsége becsesebb,
kincsem, Eileen!

Ha hűtlen lenne ő,
kincsem, Eileen,
mit tesz a szerető,
kincsem, Eileen?
Tört láncot menekít
a zord tengerekig,
s már meg nem ejti szív,
kincsem, Eileen!

Az idő száll, nagy úr,
kincsem, Eileen,
a szépség elfakul,
kincsem, Eileen,
vára üszke között,
a törzsfő üldözött,
csak a hűség örök,
kincsem, Eileen!


/Ford.: Kiss Zsuzsa/

Thomas Moore: Ha csodálód után

Ha csodálód után nem maradna más,
Mint vétkek és gyötrelmek lajstroma,
Mondd, sírni fogsz-e, ha csapásra csapás,
Engem gyaláz majd minden ostoba?
Ha te sírsz, bátran mocskolhatják nevem,
Könnyed lemossa, bármit mondanak:
Az ég a tanum, ellenük vétkezem,
De szivem hozzád hűbb marad.

Hozzád kötöttek szerelmes álmaim,
És az első, eszmélő gondolat,
Neved nevemmel az ima hangjain
Egy lesz, eljön a végső pillanat:
Aki megérheti dicső napjaid,
Boldog az a szerelmes vagy barát:
S aki mégse, lehet-e kegy istenibb,
Érted büszkén vállalja a halált.

/Ford.: Lázár Júlia/

Ismeretlen ír költő: A bearei öreganyó

A tenger visszakúszik,
Hitvány hínárt
Hagyott a parton,
S egy tetem haját.
Bennem
Van e kietlen, távozó tenger.

Öreg vagyok,
Ki szép volt egykoron.
Most már csak meghalni tudok.
Ma jól tudom.

Ím, bőrömön
Átüt a csont, az ín.
Királyok csókolták hajdanán,
És most: a kín.

Nem gyűlölöm a férfit,
Aki hamisan esküdött.
Csak a nők tekintete
Mit gyűlölök.

A zsenge nap
Mindenkinek ifjúságot ad,
Mindent arannyal hintve meg.
Bennem: hideg.

Hideg. De valami még
Ég bent.
A nők most csak a pénzt imádják.
Bezzeg én
Sose szerettem mást, mint
Ifjú legényt.

Ifjat, kivel tág mezőkön
Nyargalt a ló,
Patkója szikrázott a földön.
Ez volt nekem való.

Reám hajol
A tenger, s belém hatol,
S felém sodorva forgat
Megannyi régi holtat.

Egy katona
Panaszolja nyomorát nékem:
Egy király
Elenyészik a remegő éjben.

Nem mutatja minden évszak,
Hogy a makk a földre hull?
Nem láttam elég szerelmet
Eltűnni nyomtalanul?

Királyokkal ittam a bort,
Szemük pihent hajamon,
Most a bűzös némberek közt
Az imákat mormolom.

A tenger régen
Királyt rabként vetett elébem.
Most, hogy Isten elé megyek,
Rákok szívják véremet.

Szerettem a bort,
Áthevített ujjbegyig:
Most a hitvány szél
Ajkamra sót terít.

A tenger, a lomha,
Elhagy engem csoszogva.
Dagályt hoz vissza a félelem,
Oldalához fektetett
Annak, ki maholnap nászra lép velem.

Most zsugorodik a tenger.
Mind messzebb tűnik,
Itthagy engem a parton,
Hol száraz tajték pereg,
Száraz, mint ráncos combom,
Mint ajkamhoz tapadó nyelvem,
Mint a kezemen átszúró erek.

/Ford.: Tábor Eszter/

Ismeretlen ír költő: Szép Izolda

Sirasd a kékfekete hajú leányt,
A sziget mögött kelő hajnal szeműt,
A szépek szépét, legcsodásabbikát,
Izoldát, Írhon virágát!
A sötéthajú lányt.
Szép Izoldát,
Írország virágát.

Van-e olyan égbolt? A Liffey fölött
Azúrkék és szürke mennyek felelnek,
Nézésére tündöklő szemeknek.
Hercegnő, ír királyleány!
Sötéthajú leány
Szép Izolda -
Írország virága.

Kit derűsen szeret, az sokáig él,
Kit borúsan szeret, hamar elvetél -
Tőle zálogot vett, s elnémúlt dala,
Írország virága, Izolda!
Sötéthajú leány,
Szép Izolda -
Írország virága.

Az élőt mágnesként vonzza a halál.
Trisztán mellett ím, nyugszik már Izolda,
A két szemsugár is egymásra talál.
Izolda, Írország virága!
Sötéthajú leány,
Szép Izolda -
Írország virága.

Aludjatok, szépek szépe, s te bátor!
Szeretők: vadszőlőt ültetve, rózsát,
Kétségbeesés helyett gyászoljátok
Írország szép virágát!
A sötéthajú leányt,
Szép Izoldát,
Írország virágát.

/Ford.: Kadebó Tamás/

Gerald Fitzgerald: Nőket meg ne szólj sosem

Nőket meg ne szólj sosem,
Dőreség, ha ezt teszed,
Szólj csak róluk kedvesen,
Büszke rád csak így leszek.

Ajkukon a szellemes,
Szép szó gyöngyöz szüntelen,
Szidni őket nem helyes.
Nőket meg ne szólj sosem.

Véres ármány, rút kaland
Tán az asszony műve? Nem!
Sem dúlt templom, dőlt harang.
Nőket meg ne szólj sosem.

Bölcs érsek, ki kötve old,
Püspök, király odafenn
Mind asszonytól származott.
Nőket meg ne szólj sosem.

De sok női szív repes
Ifjakért hűn, hevesen,
Szerelmüket meg ne vesd.
Nőket meg ne szólj sosem.

Ám ki potrohos, ki vén,
Epedhet reménytelen.
Ki kell nékik? Víg legény!
Nőket meg ne szólj sosem.

/Ford.: Tábor Eszter/

Ír tündérmese: Az ír király fia

Férjhez menni vágyó lányok,
Hamar siessetek,
Az éltető fán látható
Királyi rendelet!
Szép feleség kerestetik,
Kinek semmi híja,
Hiszen a vőlegény maga
Az ír király fia!

Jaj, a lány Keleten lakik,
Ki ágyába kerül!
Feketén csillog a haja,
Lebeg arca körül.
Az orcája meg úgy ragyog,
Mint frissen cseppent vér!
Keble fehér, akár a hó,
A Király fiáért!

Elment a zöld Mannikinnek.
A Csodavilágba!
Íjász ki látatlanba lő,
S lehull a madárka!
S a hegyet elfujó fiú,
S a titkok hallója!
Üres a palota, elment
Az ír király fia!

El kell lopja az ész-sapkát
S a repülő cipőt,
És a hajnal rozsdás kardját,
Hol az éj fája nőtt!
A sapka tudja, hol a lány,
Cipő röpíti, s a
Karddal feloldja a bűbájt
Az ír király fia!

Imádkozzatok azért, ki
Márciusban ment el,
Messze, Keletre, hogy ott majd
A legszebb lányra lel.
Mesékkel telt éjszaka,
Híres tettek sora,
Az elbájolt lányt elveszi
Az ír király fia!

/Ford.: Képes Júlia/

Colmcille: Oly szigeten...

Oly szigeten, hol a szikla,
ott élnék, ahol velem
nézne le a hullámokra.

Ütemes tengeri zene
taraj tarajon, az Úrnak
örökös himnuszt zengene.

Vidám fehér kagylók sorát
látni a homokon, s hallani,
mint felül a madár kiált.

Víz és kő csókját hallani,
mint a szelet a sírokon,
az öröklétről vallani.

Figyelni madársereget
hatalmas bálnát és egyéb
csodás tengeri szörnyeket.

Elmondani - ha az apály
dagályra vált - titkos nevem:
"Az ki Írhonnak háttal áll."

/Ford.: Kardebó Tamás/

Vll. századi ismeretlen költő: Az én történetem (részlet)

Szarvaskiáltás

Ez történt: sírt a szarvas,
Holt a nyár, a tél fogas.
Szél csúfolta a napot,
Vaksi tenger zokogott.
Vérszinű lett a repkény,
Nézd a vadlibát, szegény
Szárnya dermed, mint a rét.
Vedd életem történetét.

/Ford.: Kardebó Tamás/

Ismeretlen ír költő: A remete éneke

Rejt cserje, fű, zöld kérgű tiszafa
A háztetőn,
S egy tölgy itt vihar ellen jókora
Védelmezőm.

Az almáért, mint fogadókban,
Úgy nyúlhatok,
Rejtő bokrokról szedhetem
A mogyorót.

A közelben tiszta forrás
Ad jó italt,
Mellette zsázsa-ággyal
Hivogat a part.

Kecske, malac: szivélyes
Szomszédaim:
S jön vaddisznó, borz-nép, s szarvas
Is legel, ím!

E környékbeli nemesség
Mind látogat!
Jönnek mögöttük a rókák,
Oly derekasak.

Mely étkeket tálal az erdő
Körös-körül!
Van zsázsa, gumó, pisztráng, lazac,
Víz -: szívem örül.

Friss tojás, édes makk s méz
Fő eledelem:
Ínyemet áfonyákkal
Édesgetem.

S mind, ami kell, hogy jól élj,
Van itt: dió,
Kökény, galagonyatermés,
Csipkebogyó.

S ha a nyár köpenyét teríti,
Fény jár vele!
S majoránna, póréhagyma,
Földigesztenye!

S a kép! Vörösbegyek járják
Lakoma-bokraik:
S énekesrigó, fecske
Ékeskedik!

Méhek, bogarak: zenészek,
Kis zümmögők.
S ludak húznak, kacsák ősszel,
Sötét ég dübörög.

Dühös ökörszem, szorgos kenderike,
Barátposzáta
Nyüzsög itt, s hallik a harkály
Konok kopogása.

A tengerről sirály és gém
Felém berepül,
S felföldi hangán sok nyírfajd
A fészkeken ül.

Az év legszebb szakában
Üsző legel
Csönd-lassan a dús, zöld tájban:
Terelni se kell.

Ág-bog bozóton a szél suttog,
Kék, suhan az ég,
S hattyú kiált, vízesés zaja zúg:
Mind, mind beszéd.

/Ford.: Tandori Dezső/

Giolla Brighde Macnamee: Gyermektelenül

Szentháromság, könyörülj rajtam!
Meggyógyítod a vakot,
Fűvel keríted a sziklát -
Uram, gyermeket akarok.

Virágba borítod az erdőt,
Mi az, amit te nem tehetsz meg?
Az ágakon rügyet fakasztasz,
Mit számít neked egy gyermek?

Pisztráng ikrabuborékból,
A tojásból búvik madár,
Mogyoró lesz a bogyóból -
Jézusom, egy fiam ha volna már!

Búza csírából, zab a szemből,
Az élet csodákra képes,
Termés nő a maroknyi sarjból -
Egy gyermeket adj - olyan nehéz ez?

A gyermektelen bármily gazdag,
Amíg az, addig dicső,
Lehet áldás mégoly kedves,
Ha magot nem hoz: jégeső.

A pokol minden kínja nem kín,
De a gyermektelen vég: pokol,
Mint puszta kő dúsfüvű réten,
Árva az ember, hát így lakol.

Úristen, két dologra kérlek,
Hogy mennybe jussak majd, ha végem,
S a versemért ha jár fizetség,
Csak egy fiúval fizess, ne pénzzel.

Szűzanya, szólj az érdekemben,
Hiszen e gyermek minden vágyam,
A Teremtő méhed gyümölcse,
Magtalan tűnök én: hibátlan?

Brigitta, nevedet viseltem,
Kérd, hogy e földi lakhelyen,
A költő se búcsúzzék hiába,
Jutalmam a fiam legyen.

/Ford.: Lázár Júlia/

Gerald Fitzgerald: Nőket meg ne szólj sosem

Nőket meg ne szólj sosem,
Dőreség, ha ezt teszed,
Szólj csak róluk kedvesen,
Büszke rád csak így leszek.

Ajkukon a szellemes,
Szép szó gyöngyöz szüntelen,
Szidni őket nem helyes.
Nőket meg ne szólj sosem.

Véres ármány, rút kaland
Tán az asszony műve? Nem!
Sem dúlt templom, dőlt harang.
Nőket meg ne szólj sosem.

Bölcs érsek, ki kötve old,
Püspök, király odafenn
Mind asszonytól származott.
Nőket meg ne szólj sosem.

De sok női szív repes
Ifjakért hűn, hevesen,
Szerelmüket meg ne vesd.
Nőket meg ne szólj sosem.

Ám ki potrohos, ki vén,
Epedhet reménytelen.
Ki kell nékik? Víg legény!
Nőket meg ne szólj sosem.

/Ford.: Tábor Eszter/

Ismeretlen ír költő: Szép Izolda

Sirasd a kékfekete hajú leányt,
A sziget mögött kelő hajnal szeműt,
A szépek szépét, legcsodásabbikát,
Izoldát, Írhon virágát!
A sötéthajú lányt.
Szép Izoldát,
Írország virágát.

Van-e olyan égbolt? A Liffey fölött
Azúrkék és szürke mennyek felelnek,
Nézésére tündöklő szemeknek.
Hercegnő, ír királyleány!
Sötéthajú leány
Szép Izolda -
Írország virága.

Kit derűsen szeret, az sokáig él,
Kit borúsan szeret, hamar elvetél -
Tőle zálogot vett, s elnémúlt dala,
Írország virága, Izolda!
Sötéthajú leány,
Szép Izolda -
Írország virága.

Az élőt mágnesként vonzza a halál.
Trisztán mellett ím, nyugszik már Izolda,
A két szemsugár is egymásra talál.
Izolda, Írország virága!
Sötéthajú leány,
Szép Izolda -
Írország virága.

Aludjatok, szépek szépe, s te bátor!
Szeretők: vadszőlőt ültetve, rózsát,
Kétségbeesés helyett gyászoljátok
Írország szép virágát!
A sötéthajú leányt,
Szép Izoldát,
Írország virágát.

/Ford.: Kadebó Tamás/

Ismeretlen ír költő: A bearei öreganyó

A tenger visszakúszik,
Hitvány hínárt
Hagyott a parton,
S egy tetem haját.
Bennem
Van e kietlen, távozó tenger.

Öreg vagyok,
Ki szép volt egykoron.
Most már csak meghalni tudok.
Ma jól tudom.

Ím, bőrömön
Átüt a csont, az ín.
Királyok csókolták hajdanán,
És most: a kín.

Nem gyűlölöm a férfit,
Aki hamisan esküdött.
Csak a nők tekintete
Mit gyűlölök.

A zsenge nap
Mindenkinek ifjúságot ad,
Mindent arannyal hintve meg.
Bennem: hideg.

Hideg. De valami még
Ég bent.
A nők most csak a pénzt imádják.
Bezzeg én
Sose szerettem mást, mint
Ifjú legényt.

Ifjat, kivel tág mezőkön
Nyargalt a ló,
Patkója szikrázott a földön.
Ez volt nekem való.

Reám hajol
A tenger, s belém hatol,
S felém sodorva forgat
Megannyi régi holtat.

Egy katona
Panaszolja nyomorát nékem:
Egy király
Elenyészik a remegő éjben.

Nem mutatja minden évszak,
Hogy a makk a földre hull?
Nem láttam elég szerelmet
Eltűnni nyomtalanul?

Királyokkal ittam a bort,
Szemük pihent hajamon,
Most a bűzös némberek közt
Az imákat mormolom.

A tenger régen
Királyt rabként vetett elébem.
Most, hogy Isten elé megyek,
Rákok szívják véremet.

Szerettem a bort,
Áthevített ujjbegyig:
Most a hitvány szél
Ajkamra sót terít.

A tenger, a lomha,
Elhagy engem csoszogva.
Dagályt hoz vissza a félelem,
Oldalához fektetett
Annak, ki maholnap nászra lép velem.

Most zsugorodik a tenger.
Mind messzebb tűnik,
Itthagy engem a parton,
Hol száraz tajték pereg,
Száraz, mint ráncos combom,
Mint ajkamhoz tapadó nyelvem,
Mint a kezemen átszúró erek.

/Ford.: Tábor Eszter/

Eochaidh O' Heoghusa: Ne fizesd vissza a sértést

Ne fizesd vissza a sértést
felborítván a megértést.
Felebarátom ha bántom
Haragját magamra rántom.

Ha csúfolnak visszavágni
egymásnak becsébe vágni
nem lovagi ez az út
Istenedre bízd a bosszút.

Aki pirít pirul maga
rászáll a mások haragja.
Tűszúrásnak nyoma marad
ki szelet vet vihart arat.

Vérbosszú az nem kenyerem
epésségemet elnyelem,
átkom nem száll átkozóra
kígyót békát nem szórok rá.

Ha nem nyerek azt se bánom
kiegyezek - felajánlom.
Inkább leszek gyáva kutya
mintsem dühös megmart kutya.

Sebemből nem serken méreg
sértő: nem óhajtom véred.
Isten látja bús örömöm
sebeim Néki köszönöm.

/Ford.: Kabdebó Tamás/

Geoffrey Keating: Magadat gyászold

Magadat gyászold bús lélek
Ne siránkozz másokért
Lámha sírhant alatt nyugszik
Ne búsulj lányod s fiadért.

Gyászold saját bűneidet
Mielőtt tested földbe száll
Gyászolj mert megfizeted
Krisztus sebe volt az ár.

Két vérző lábát és kezét
Gyászold fájó sebeit
Szivét dárda járta át
Krisztus mindenért fizetett.

Mindenki sorrakerül majd
Ne gyászold a távozót
Sirasd önsírhalmodat
Búsabbnál bús ábrázatod.

Kit sárból gyúrt az Alkotó
Férfit nőt és gyereket
Gyöngét erőset egyaránt
Egyazon végsorsra vezet.

Holtak sorát ha látnád
Kik gyülekeznek a föld alatt
Nem értük sírnál ma már
Gyászolnád mélyen önmagad.

Hacsaknem magad gyászolod
Ma még tested éke ép
Szénnél feketébb leszel
Hallván az Úr ítéletét.

Halál az Isten hírnöke
S ha ezt elfogadni nem tudod
Bajt hozol fejedre sőt
Eleid bajba hozhatod.

A nyomorultér irgalom!
Ha megtanulod önmagad
Nem gyászolsz majd másokat
Örökké gyászolod magad.

/Ford.: Kabdebó Tamás/

Brian Merriman: Éjféli szemle (részlet)

Gyakran járok a tó körül,
S a réten, hol sűrű harmat ül:
Köröttem erdők és kék hegyek,
Fényosztó hajnalban lépkedek.
Loch Greine - lelkem lázban ég!
Micsoda föld, táj! S milyen ég!
Hegy hegy mellett szép csendesen
Összeborulva elpihen.
S ki vén, beteg, bús szüntelen,
Legyen bár koldus, nincstelen,
Felfrissül, s újra élni kész:
Mikor az erdőn túlra néz,
Vadkacsarajt lát, ha köd szakad
- Hattyú kíséri hallgatag -,
Szökkenő halat, mely felrepül,
S szivárvány-csíkkal elmerül,
Kéklő tavat, hol zúgva bőg
A hánykódó hullám a part előtt,
Madarat, mely a fán repes,
Pajkosan ugráló őzeket,
S lát sok vadászt, a kürt ha szól,
Róka nyomában eb csahol,
Tegnap a nap is felszökött,
Eloszlatott minden ködöt,
Sok sugár tört az égen át,
Otthagyva égő fény-nyomát.
A légben ringó lombozat,
Földön a fű, a friss smaragd,
Zöld rét, ezer virág amott
Szétkerget gondot, bánatot.

/Ford.: Tábor Eszter/

Richard Brinsley Sheridan: Szárítsd fel könnyed...

Szárítsd fel könnyed, kedvesem,
Csituljon sóhajod:
Időn, sorson és mindenen
Túl hű híved vagyok.
Szünjön a sóhaj és a könny,
S a maró kétség, mely gyötör -
Szünjön a könny.

Kérded, hogy szeretlek-e még,
Ha, mi ma új, majd régi lesz?
Ó, Délia, e szív tiéd,
Míg éltetnek az égiek.
Szünjön a könny, s a sóhaj is,
Szeretlek - bár csak síromig -
Szünjön a sóhaj is.

S vajon fáj-e a gondolat,
Hogy meghal kedvesed,
Hogy ki csak érted élt és halt,
Örökre elmehet?
Szünjön a sóhaj és a könny,
S éljünk, míg itt tart az öröm -
Szünjön a könny.

/Ford.: Gömöri György/

Richard Brinsley Sheridan: Dal

Ha hazudna szivem s a szám,
Téged nem sértenélek:
Mert nem igértél semmit, ám
Már fogva tart szépséged.
Szép hölgyem, csalástól ne tarts,
Sem attól, hogy kárt szenvedsz,
Mert barátod lesz minden agg,
S minden ifjú szerelmed.

/Ford.: Gömöri György/

William Drennan: Apám

Anyám karjából ki vett át,
És hessentve aggodalmát,
Feltárta a lét hatalmát?

Ki mutatta s hányszor, nekem
A sok csodát földön, vizen,
S Teremtőnk kezét mindenen?

Égre törő magaslaton
Ki figyelte ámulatom
A felkelő fényes napon?

Fűről, virágról szerteszét
Ki gyűjtötte igaz mesék
Varázslatos méz-készletét?

Kiről tudtam: rovart se bánt,
Nem is tép ki szúrós csalánt,
Lelkemnek ki szabott irányt?

Ki mesélt Homéroszt nekem,
Mígnem a hősi éneken
Lángra lobbant képzeletem?

Kiből csalt óhajom mosolyt:
Bár láthatnám a füstgomolyt,
Mely Ithaka fölött honolt?

Ki látta Ulyssest velem
Hajózni vészes tengeren,
Honát kémlelve szüntelen?

"E puszta kő oly drága volt?"
"Fiam, hisz hazája volt."
S ekkor kinek a könnye folyt?

Kit von be halvány, gyönge fény
Átragyogva az éj jegén,
Ki lép a múltból most elém?

Tanítsd még keresztény hited,
S míg utamon példád vezet,
Ne hagyd el felnőtt gyermeked,

Derítse nevelted szivét
Angyali hangod bája még,
Sugalld, hogy mit tegyek, s miért -

Mert van idő még egy kevés,
Amig újra láthatlak, és
Köddé nem lesz az ölelés.

/Ford.: Tábor Eszter/

Turlough Carolan: Csak a whisky gyógyít minden bajt

Hogyha hajnalpír dereng, s elhagynád ágyadat,
Kergesd szét a sok lidércet és az árnyakat,
Bár az álom még nyomaszt,
Ott a flaska, jót ihatsz,
Áthevít a víg nedű, és jókedved felfakad:
Bút apasztó, éltet osztó,
Nedvfakasztó, kedvdagasztó,
Éjjel-nappal legyen kéznél egy kis whisky hát,
Míg csak ember él a földön,
Minden bút e gyógyszer öljön,
Bárdon, szenten és a bölcsön
Ez tegyen csodát.

Úgy bizony! ha whisky gyógyít, nem fáj fej, torok,
Többet ér e bájital, mint a doktorok.
Hogyha bús vagy s nagybeteg,
Fogd a megtelt serleget,
S fürgén pattansz, kedv hevít - boldog állapot:
Bűnre hívó, bajt lebíró,
Csókra bújtó, vágyra gyújtó -
Istenek nedűje ez - égi rejtelem:
Hadd mondja sok ostoba,
Jó a bor, ha francia,
Pezsgő, bordói - mia'?
Whisky kell nekem.

Fénylő örömök között töltöd hosszú életed,
Nem vénül meg szellemed, tested mindig ép lehet:
Szemed tüstént felragyog,
Ha a kupát felkapod,
S hörpintesz a drága szeszből, melytől harsan éneked:
Köszvényt oszlat, görcsöt foszlat,
Lázat tüntet, morgást szüntet,
Fáradt, gyenge tagjaidba ifjúságot olt,
És kit égő fájdalom
Bágyaszt, zaklat, bánt nagyon,
A flaskából jót igyon,
S nem kínozza gond.

/Ford.: Tábor Eszter/