Illyés Gyula meséi bejegyzései 
Illyés Gyula: A háromágú tölgyfa tündére
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:
- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.
Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:
- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.
Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:
- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.
Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:
- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.
El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:
- Jaj, vizet, mert megfulladok.
Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt.
A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.
Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.
- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.
Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.
Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.
- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.
Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.
Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.
- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.
Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:
- Vizet, vizet, mert megfúlok!
- Vizet, vizet, mert megfúlok!
A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:
- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet.
Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.
Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.
No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:
- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.
Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.
Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.
Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.
Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.
Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.
Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:
- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.
No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:
- Szállj le onnan, öltözzél fel!
Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?
- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.
Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.
A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:
- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal?
Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van,ő ki nem fogatja.
A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszorkányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.
Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:
- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!
Mondta is hát a királyné a királynak:
- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!
Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.
A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:
- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.
Úgy is volt.
Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.
Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.
No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani.
Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:
- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.
A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: „Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!”
Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt.
Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Illyés Gyula: A hiú király
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént azt a legényt.
Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mit a csillag az égen, mint fűszál a réten - s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:
- Jó napot adjon isten, király uram!
- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
- Én bizony házasodni akarok, uram király!
- Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is.
- Elhiszem, fiam - mondja a király.
- Aztán meg van három darab marhánk is.
- Azt is elhiszem.
- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is férünk tőle.
- Elhiszem.
- Egyszer azt mondja az apánk: "Fiaim! hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit."
- Elhiszem.
- Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin.
- Elhiszem.
- Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak.
- Elhiszem.
- Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
- Elhiszem.
- Aztán a földünket teleszórtuk fűmaggal.
- Elhiszem.
- Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem.
- Elhiszem.
- Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
- Elhiszem.
- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!
- Hazudsz! Akasztófára...! - Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom: volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
Gallér híján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.
Illyés Gyula: Rózsa vitéz
Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határozták, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.
De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekintgetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.
A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé fordult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.
Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.
Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:
- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre.
Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.
Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett, mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.
Másnap reggel a lányfejű kígyó megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.
Akkor este is megölte őt a hét óriás. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett: így igen kedves, szép teremtés volt!
Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak ki az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad, míg az óriásokon bosszúját meg nem állhatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.
- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!
- Kedves szép lány! - felelte Rózsa. - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiket se teszi be a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!
Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.
Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!
Megbúsul, s mondja kedvesének:
- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van a dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.
Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.
Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, mint fázom!
Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:
- Ha fázol, gyere be, melegedjél!
Az azt mondja:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!
- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.
Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatja neki hova temette a bátyjait.
Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.
Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.
Azok, amikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:
- Jaj, be sokat aludtam!
- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!
Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.
Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondja:
- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.
Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették: Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!
Illyés Gyula: A farkas mulatni megy, azután szállni tanul
A hosszúháti hegyeken innen, a buzogányi hegyeken túl, volt egy öregasszony, annak volt egy kakasa meg egy tyúkja. Kimentek a szemétdombra kapargatni: a kakas talált egy garast, azt mondja a tyúknak:
- Gyerünk el a kocsmába, egy messzely bort inni!
- Nem bánom, gyerünk - mondta a tyúk.
Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nyulat. Azt mondja a nyúl:
- Hová mentek, kakas koma, tyúk koma?
Azt mondja a tyúk koma:
- A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!
Azt mondja a nyúl:
- Én is elmegyek.
- Gyere, gyere, majd többen leszünk!
Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rókát. Azt mondja a róka:
- Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?
Azt mondja a nyúl koma:
- A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!
- Én is elmennék! - mondja a róka koma.
- Gyere, gyere, majd többen leszünk!
Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy farkast. Azt mondja a farkas:
- Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma?
Azt mondja a róka koma:
- A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!
- Én is elmék!
- Gyere, gyere, majd többen leszünk!
Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nagy sáncot, megállnak ott a szélin. Azt mondja a kakas koma:
- No, most az jön velem bort inni, aki ezt a sáncot átugorja!
A kakas átszállta, a tyúk átszállta, a nyúl meg a róka is átugrotta, a farkas is át akarta ugrani, aztán beleesett.
Ott sírt a farkas, hogy nem tud abból a mély sáncból kimenni, hogy éhen kell neki megdögleni. Amint sírt-rítt, éppen arra mentek a madárkák magot szedegetni, megkérdezték, miért sír.
- Harmadnapja, hogy beleestem a sáncba, nem bírok kimenni - mondta a farkas, és könyörgött nekik, hogy hordjanak gizöcskét-gazocskát, amin ki bír menni.
- Van négy csonka fám, költhettek rajta!
Hordtak is a madárkák annyi gazt, hogy a farkas ki bírt rajta menni. Örült is a farkas, hogy nem kellett neki elvesznie, de a kismadarak is örültek, hogy lesz nekik min költeni. Rá is fészkeltek, költöttek is rajta, szépek is voltak már a kicsinyek, örült is nekik az anyjuk. Hát egyszer megy ám a farkas, felkiált a fára:
- Kismadár, adjál le egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!
Az egyik madár akkor levetette neki egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, akkor lement a hűvös alá lefeküdni. Mikor kialudta magát, akkor megint felkelt, elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni, hogy már megint itt a farkas. A farkas pedig, ahogy odaért, megállt a csonka fa alatt, felnézett a fára, azt kiáltotta fel a kismadárnak:
- Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!
Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette megint egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá pihenni.
Sírt-rítt a kismadár, hogy ez a csúnya farkas már elvitte két fiát, mi lesz belőle, ha mind el találja vinni.
A farkas kialudta magát, megint felkelt, megint elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni-ríni, hogy már megint itt a farkas! Az pedig nagy büszkén felkiáltott a fára:
- Kismadár, adj nekem le egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!
Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, lefeküdt. Sírt-rítt a kismadár, hogy az a huncut farkas mind elhordja a kisfiát.
Arra szállt egy varjú, kérdezi tőle:
- Miért sírsz te, kismadár?
- Hogyne sírnék, mikor az a huncut farkas elvitte három fiamat, már csak egy maradt.
De a varjú tanácsot adott a kismadárnak:
- Ha még egyszer eljön a farkas, és azt mondja: adjál egy fiadat, mert kivágja a fát, felszántja az alját, akkor csak mondd neki: vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd!
Megörült ennek a kismadár. A varjú elszállt, a farkas megint visszajött, megint mondta a kismadárnak:
- Kismadár! Adjál egy fiadat! Kivágom a fát, felszántom az alját.
De a kismadár csak visszakiáltott:
- Vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd!
Azt mondja a farkas:
- Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! Tudom már, ki tanított meg erre, hanem majd megtanítom én őt.
Elment a farkas, beült egy rakás kukoricaszembe, aztán kiment az országút közepére, ott szétterpeszkedett. Arra ment a varjú magvat szedegetni, meglátta a kukoricaszemeket a farkason, odament, vagdalózott a csőrével, hát egyszer csak bekapta a farkas a varjú fejét. Könyörgött a varjú:
- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítalak szállni!
- Nem! Ördög bújjék az anyád fejkötőjébe, megcsalsz!
- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni.
Kieresztette a farkas, a varjú pedig elszállt. Akkor a farkas beült egy rakás kölesszembe, elment megint az országút közepére, megint szétterpeszkedett. A varjú megint arra ment magvakat szedegetni, meglátta a sok kölest, odament szedegetni. Megint bekapta a farkas a varjú fejét, a varjú megint könyörgött:
- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!
- Nem! Ördög bújjék az anyád fejkötőjébe! - mondta a farkas - megcsalsz, mint az előbb!
- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!
A farkas megint kieresztette, megint elszállt a varjú.
Akkor a farkas odament egy rakás tiszta búzaszembe, elment az országút közepébe, megint szétterpeszkedett, a varjú meg arra ment, meglátta a sok búzaszemet, odament szedegetni. A farkas megint bekapta a varjú fejét.
Könyörgött neki újra a varjú:
- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!
- Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! Megcsalsz, mint az előbb!
- Nem csallak meg! Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!
- Nahát, tanítsál meg! - mondta a farkas, és kieresztette.
A varjú felkapta a farkast, vitte felfelé. Mikor már felvitte a magasba, kérdezte a farkast:
- Látod-e még, farkas koma, a földet?
- Látom!
- Mekkora?
- Akkora, mint a világ!
Akkor a varjú még feljebb vitte, kérdezte megint:
- Látod-e még, farkas koma, a földet?
Azt mondja a farkas:
- Látom!
- Mekkora?
- Mint egy félvilág.
Akkor még feljebb vitte, és megint megkérdezte:
- Látod-e még, farkas koma, a földet?
- Látom!
- Mekkora?
- Mint egy ország!
Még hétszerte feljebb vitte, és kérdezte megint:
- Látod-e még, farkas koma, a földet?
- Látom!
- Mekkora?
- Mint egy alma.
Akkor még feljebb vitte a varjú, és megint megkérdezte:
- Látod-e még, farkas koma, a földet?
- Látom!
- Mekkora?
- Akkora, mint egy tű!
Még feljebb vitte, kérdezte megint:
- Látod-e még, farkas koma, a földet?
- Nem látom már!
Akkor a varjú eleresztette, a farkas pedig zuhant lefelé. Lenn észrevett egy füstös tőkét, annak azt kiabálta:
- Szaladj, barát, mert agyonütlek! Szaladj, barát, mert agyonütlek!
De a tőke nem mozdult, minden porcikája ízzé-porrá tört. A varjú pedig odament, és megkérdezte a farkast:
- Megtanultál szállni?
- Meg ám. Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe, minden porcikámat összetörtem a füstös tőkében.
A varjú pedig jót nevetett, hogy becsapta a farkast. Eddig van, aki nem hiszi, járjon utána.
Illyés Gyula: A szamárrá változott barát
Egyszer egy ember két szamarával szántogatott az erdő szélén. Gallyakért bement az erdőbe, addig a két szamár ott maradt az ekébe fogva.
Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy szamár húzta. Vagy mit mondok! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta. Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz nekik.
Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a szerszámját, amelyet társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda meg nem jött.
Az csak nagyot nézett.
- Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik szamarat? - kérdi a baráttól.
Az meg azt mondja:
- Gazduram, eddig én elvoltam átkozva. Most az időm lejárt, emberré váltam.
A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta:
- Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát!
Leszedte róla a szerszámot, és elengedte.
A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba. Mikor a szamarat eladták, hazamentek.
A vásárra a gazda is elment, hogy párját keressen az elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár.
Odament hozzá, és a fülébe súgta:
- Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgysem veszem meg magát még egyszer!
Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.
Illyés Gyula: Így jár, aki irigy
Volt egyszer egy szegény ember. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat se tudta. Avval kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kihalász a vízből egy karikás valamit. Kezébe vette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyermekeknek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszer csak látta, hogy aranykarika. Összeszedte cókmókját, a karikát egy ruhába göngyölte, s felment a királyhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni.
- Mi járatban van kend? - kérdezik.
- Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! - mondja az ember.
Arra felengedték. Mikor az aranykarikát átadta a királynak, azt kérdezte tőle:
- Honnan való ez az aranykarika? Honnan vetted?
- Fölséges királyom, nem vettem én ezt sehonnét: halásztam a Drávában, és ott fogtam.
A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegény embernek ezüstöt meg papírpénzt, amennyit csak elbír. A szegény hétrét görbült, olyan sok pénzt kapott.
Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte bátyához, hogy kérje el a mérőt.
Azt mondja a bátyja a gyereknek:
- Ugyan, minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen!
A gyerek nem szólt semmit. A bátyja a mérőt előbb szurokkal jól kikente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek visszavitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ő nem vette észre, hogy egy ezüstpénz a szurokba ragadt.
Kérdezi a bátyja a gyereket:
- No, mit mértetek vele?
Azt mondja a gyerek:
- Borsót!
Tudta is a gyerek, hogy mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, az idősebb testvér akkor nézte meg a mérőt. Hát látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba beleragadva.
Azt mondja magában:"Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van!"
Azon nyomban szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol szerezte azt a sok pénzt. A felesége is vele ment. Gondolta a szegény ember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják.
Rávágja erre tüstént a bátyja felesége:
- No, ember, vegyünk mi is macskát!
Azt mondja a szegény ember figyelmeztetőül:
- Ángyomasszony, ne vegyen sokat, mert megkarmolja!
De az nem hallgatott rá. Hazamentek, minden vagyonukat eladták, a pénzükön meg macskát vettek. Egy nagy kocsi macskát vittek egy királyi várba.
Kérdezik a kapunál a katonák:
- Hová mennek kendtek?
- A királyhoz!
- Mi járatban?
- Hát macskát hoztunk neki!
- Nem mennek el kendtek rögtön a dolgukra? - mondják a katonák. - Csak nem akarnak a királynak macskát vinni?
De az ángyomasszony elkezdte ám a beszédet, hogy hallották, hogy itt olyan sok az egér, még a király fülét is rágják, és a múltkoriban csak egy macskát hoztak ide! Az ide nem elég! Ők hoztak egy egész kocsival.
A katonák alig eresztették be őket. De mégiscsak beeresztették.
Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, hogy olyan nagy örömet okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsákot. A rengeteg éhes, dühös macska meg csak neki a királynak, karmolta, tépte, az meg nem tudott hova menekülni előlük: jajgatott, ahogy a száján kifért! Beszaladtak a testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni meg kikergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették.
Mehetett az ember a feleségével haza.
Sose lettek többé gazdagok.
Illyés Gyula: A róka, a medve és a szegény ember
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével elindult a földjére szántani. Amint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami bömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyúllal.
- No, még ilyet se láttam életemben - mondja a szegény ember, és olyan jóízűen kacagott rajta, hogy majd kipukkadt.
- Ejnye, veszett-hordta embere, hogy mersz te rajtam kacagni? - rivallott rá a medve. - No, ezért meglakolsz. Tehenestől együtt megeszlek.
A szegény ember bezzeg most már nem kacagott. Nagyon kérte a medvét, hogy ne egye meg, vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig ne egye meg, ameddig felszántja a földjét, szegény háza népe hogy ne maradjon kenyér nélkül.
- No, hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek!
Avval a medve elment a dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott, s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne megengesztelni a medvét...Délfelé odavetődött egy róka: észrevette, hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi a baja, talán segíthetne rajta.
A szegény ember elmondta, hogy járt a medvével.
- Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutyabajod sem lesz. De mit fizetsz, ha megsegítelek?
A szegény ember nem tudta, mit ígérjen, mert nemigen volt miből, s a róka is sokat kért. Végre kilenc tyúkban s egy kakasban egyeztek meg. Nehezen ígérte meg a szegény ember, mert nem tudta, hogy honnan teremti elő: de mégis megígérte.
- No, most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve estefelé idejő, én megbúvok a bokorban, s kürtölök, ahogy a vadászok szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jönnek. Erre a medve megijed, s kér, hogy bújtasd el. Te bebújtatod abba a szennyes zsákba, s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kijövök a bokorból, s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni, s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet. Te fejszét fogsz, s úgy vágod fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyethal.
A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak, s követte is. Minden úgy történt, ahogy a róka mondta: a medve pórul járt, s a szegény ember megszabadult tehenestől.
- Nem mondtam, hogy így lesz? - mondta a róka. - Tanuld meg ebből szegény ember, hogy többet ésszel, mint erővel. De nekem most dolgom van, hazasietek. Holnap elmegyek hozzád a kilenc tyúkért és a kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserülöd.
A szegény ember szekerére vetette a medvét, vígan tért haza, otthon jó vacsorát kapott, jól aludt rája, s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet ésszel, mint erővel!
Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s kérte a kilenc tyúkot és a kakast.
- Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm - mondta a szegény ember. Hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház közepén, s elkezdett csaholni, mint a kutyák.
- Te szegény ember! Mi tesz úgy, talán csak nem kopó?
- Bizony, komám, kopó az, mégpedig két kopó. Itt aludtak az ágy alatt, ördög tudja, honnan kerültek ide. Megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket.
- Csak addig tartsd, amíg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is.
Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már túl volt ungon-berken. Nagyot kacagott rajta, s még talán most is kacag, ha meg nem halt.
Illyés Gyula: Három vándorló
Egyszer összekerült három jó eszű vándorló mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon, csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az egyiknek az anyja igen nagy betegségben szenvedett. Már a faluvégi kis háza is ráment a patikára meg a doktorra, kocsira, révre. Törték a fejüket: hogyan tehetnének szert egy kis pénzre.
- Tudjátok-e, hogyan lesz? Egertől Pestig nincs még egy olyan zsugori gazdag, mint itt a révész, akire anyám panaszkodik. Gondoltam egyet. Én kinevezem magam Szent Péternek. Te, komám, légy Szent Pál, te meg Szent János. Én eladom, ha kell, a csizmámat, a köpenyemet. Annak az árán kerítünk valahonnan egy szép nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret meg egy kupa jó bort. A többit bízzátok rám.
Úgy is lett. Útba ejtették egy halász kunyhóját. Vettek tőle egy szép nagy halat. Aztán a sütő asszonynál egy emeletes kenyeret. A kocsmárosnál egy jó korsó bort. A sekrestyéstől kölcsönkértek egy nagy selyem palástot s két fehér inget. A palástot Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló, az ingeket meg a két másik: még süveget is nyírtak papírból, azt tették a fejükre.
Mentek aztán a révészhez.
Bekopogtattak.
- Szabad! - mondta a révész. Az asztalon égett egy kis mécses. Péter megállt az asztal mellett, Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban. A zsugori révész meg a még zsugoribb felesége csak ámult.
- Szent Péter vagyok - mondta a legöregebb vándorló -, ez itt Pál apostol, a harmadik meg, ott kinn a pitvarban, Szent János.
Összecsapta a kezét a két zsugori öreg.
Azt mondja az asszony:
- Szent Isten! Honnan érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet, hogy a mi hajlékunkba eljön Szent Péter és Szent Pál és még Szent János is?!
Aztán az urára förmed:
- Siessen már, hozzon kend valamit! Jaj, lelkem, Szent Péterem, ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellően kiszolgálni! Üljön le!
Akkorára visszajött az öreg révész, hozott egy hitvány halat. Azt mondja, miközben odalöki a feleségének:
- Süsd meg!
- Inkább főzöm - mondja az asszony -, mert úgy nem fogy a zsír.
Azt mondja erre Szent Péter:
- Adjátok csak ide! Pál szent komám, vidd csak ki ezt a halat Jánosnak, mondjad, hogy áldja meg.
Pál kivitte, de visszatérőben már azzal a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek.
Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat. Aztán az asszony megfőzte. Jó lett volna így is, s elég mind az ötüknek. Pedig pusztán csak azt ették.
- A kenyér itt még nincs kitalálva? - kérdezte Péter.
Erre aztán mégis hozott kenyeret az asszony, de olyan szárazat, feketét, mint a föld.
- Szent Pál, fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret, áldja meg ezt is!
Pál kivitte, de ahelyett is a szép, nagy kenyeret hozta be.
Az öregek csak nézték egymást.
- Ital nincs? - kérdezte Szent Péter. - Halra való?
Erre elővett az öreg révész egy rossz kancsót, abban volt egy kis bicskanyitogató. Azzal kínálta meg Péteréket. Szent Péter épp csak megszagolta. Kiküldte, s azt is megáldatta Jánossal. Mikor Pál bejött, volt bor is egy egész kupával, ihattak hasig!
No, erre már csakugyan hitték a csodát az öregek. Addig nézegették egymást, mígnem az asszony csak odahajolt az ura füléhez, s azt súgta bele:
- Hallja-e, kend? Van ott nekünk egy szakajtó aranyunk. Ne áldatnók meg azt is? Most még itt van Szent Péter.
- De - mondta az öreg, már nagyon hangosan. - Jó volna biza!
Az öregasszony be is hozta mindjárt a szakajtó aranypénzt, Szent Péter mindjárt elértette, mit akar vele.
- Eredj, Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja meg ezt a kis pénzt!
János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladván Egernek.
Bejön egy kis idő múlva Szent Pál, azt mondja:
- Nagyon sikerült az áldás. Megyek, segítek.
Azzal, kívül az ajtón, ő is uzsgyi neki, amerre a fű hajlik.
Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt:
- Megnézem már, aztán megáldom magam is, hátha attól még szaporább lesz!
Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor a pitvarajtóba ért, ő is csak azt nézte, merre van a másik kettő. Akkor aló, vesd el magad! Utánuk, azonmód a palástban, pedig az úgy a lába közé verődött, hogy mindig hasra akart benne esni.
Elsőbb helyeselték, de végül is sokallták már az öregek az áldást, azaz hogy idejét. Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még.
De már ő is csak úgy látta őket, akár én! Nem volt ott senkiféle, egy lélek se. Mellesleg már sötétült is.
Szaladt be, mondani a feleségének:
- Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent Pál, Szent János! Most már hol keressük?
Nagy messziről hangzott a felelet:
- A pokolban!
Illyés Gyula: A palóc meg az egri nagytemplom
Mikor a híres egri székesegyházat felépítették, a vidékről sokan bejártak, főleg vasárnap, az új templomnak s a zenés nagymisének bámulására. Többek között Mézes Pesu Istenmezejéről szintén elment Bera nevű fiával a templomoldalba, szekerestül.
- Te, Bera, te csak maradj itt a lovakkal, hogy el ne hajtsák: én bemegyek a misére - mondta Pesu, s azzal bement a templomba.
Az érseki mise eltartott tovább egy óránál. Azalatt Bera elunta magát odakint. Rátámadt hát a nagy sokára kijött öregre:
- Hát kelmed mit tátotta olyan sokáig a száját, hiszen már délre jár?
- Hej, Bera! Lettél volna csak ott! Ahogy nézegettem a nagy képeket meg ablakokat, hát egyszer csak meghúzzák a csengőt. De olyan nagy volt az, mint nálunk a kisharang! Arra aztán kijött rengeteg sok pap gyertyával! De annyi volt ott, mint kutyában a bolha! Legutoljára pedig kijött egy vén, mérges pap. Azon nyomban igen megharagudott, hogy ő bizony nem misézik. Kapta magát, leült a székre. Odafenn a kóruson meg elkezdtek muzsikálni. Egy nagy, hosszú német meg ott integetett a muzsikusok közt egy bottal, hogy táncoljanak már. De bizony a sok német csak nézegetett egymás szeme közé, de egyikük sem merte elkezdeni! Nem vagyok rest, beugrok a középre, lehajtom a csuhaujjamat, rákezdem a kállai kettőst! No, nem is kellett egyéb! Rámzúdul a rettentő sok német, hogy kidobnak, mert itt nem szabad táncolni. De én sem hagytam magamat, azt mondtam, hogy nem tudtam a szokást, de ha nem szabad, ne muzsikáljanak. Erre aztán otthagytak. De a vén pap csak sehogy sem akart misézni. Egy pap már a könyvet is elébe tartotta, hogy mondja már: de biz az csak vonogatta a vállát, akárhogy hajlongtak is előtte! Egyszer aztán egyik mégis kitalálta szíve szándékát. Kapta magát, egy nagy tátogó csukafőt a pap fejébe nyomott, egy nagy ezüst kampósbotot meg a kezébe adott. Erre aztán megmozdult a pap, mert már majdnem dél volt: így mondta el nagy nehezen a misét. Odafent meg a kóruson, örömükben, hogy meg tudták mozdítani a helyéből, elkezdtek trombitálni meg kerepelni. Így lett nagy sokára vége a misének. Pedig azt gondoltam, mikor az a sok pap nekiszaladt az oltárnak, hogy úgy elrántják az a misét hirtelenében, hogy nekem nem is marad belőle. De hát nem is értenek ezek úgy hozzá, mint a mi papunk, mert az egymagában is hamarabb elrántja, ez meg szerszámostól, papostól sem éri végét.
