Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Heltai Jenő: Öreg Marci...

Öreg Marci, jó cigányom,
Szürke madár száraz ágon,
Vedd elő a hegedűdet
Sirassuk a jó időket.

Gyere öreg, ide hozzám,
Huzzad el a kedves nótám,
Egyszerűen, símán, halkan,
Érezzem csak, meg se halljam

Azt a régi magyar nótát...
Tudod-e még? Hogy is volt hát?...
"Szárad a bokor a tetőn,
Haragszik rám a szeretőm..."

Legénykedő, kedves nóta,
Nem hallottam évek óta,
Kiben ez a nóta járta,
Hova lett a pesti csárda?

Akihez sírt a panaszom,
Hová lett a szőke asszony?
Szőke asszony forró csókja?
Elszállt az is, mint a nóta.

Elszállt az is, mint a nóta,
De más világ van azóta!
Régi tüzünk be kiégett,
Vége már a dicsőségnek!

Te is én is megrokkantunk
Hova lett a régi hangunk?
Hova lett a régi kedvünk?
Bizony nekiöregedtünk.

A hegedűd nem úgy szól már,
Nem vagy az már, aki voltál,
Sebaj Marci, így is jól van,
Én se vagyok aki voltam.

Vén költőnek, vén cigánynak
Keze reszket, szíve fáradt,
Le is tesszük már maholnap
Te a vonót, én a tollat.

Elég soká muzsikáltunk,
Szép csöndesen félreálljunk,
A költő is, a prímás is...
Had huzza már egyszer más is!

Heltai Jenő: Párizs, Párizs

Párizs, Párizs, drága város,
Most feléd visz a vonat
Odakint a német földre
Ráborult az alkonyat.

Idebent a szűk kupéban
Homályosan ég a gáz
És egy bécsi üveggyárnak
Bősz vigéce magyaráz.

Egy sarokban összetörve
Gubbasztok és olvasok
Jobbról-balra elmaradnak
Mellettünk a városok.

Néha-néha ki-kinézek
A homályos ablakon,
Odakint a vak sötétség,
Merre járunk, nem tudom.

Néha-néha fölvillámlik
A sötétből némi láng,
Ott egy messzi pályaudvar
Enyhe réve vár reánk.

Zsebre vágtam már a könyvet,
Nem látom már a betűt,
Egyre zordabb, egyre mélyebb
Nagy sötétség mindenütt.

Sziporkázva száll a szikra
A mozdonybul fölfelé,
Alig csillant, alig villant,
A sötét éj elnyelé.

Már a bősz vigéci ajkon
Elnémult a bölcs beszéd,
Szundikálnak mind a hányan
A kupéban szerteszét.

Tán magamban vagyok ébren
Az egész nagy vonaton
És a szívem dobogását
Mosolyogva hallgatom.

Ó, nem tudja senki, senki,
Hogy mi nékem ez az út,
Ifjuságom városába
Röpít vissza a vasút.

Szivemen egy régen érzett
Édes érzés átoson
Ujra látlak, drága Párizs
Én szerelmes városom.

Ahol egykor ifju voltam...
Mulatságos ez a kor
Melynek semmi a dicsőség
Rózsaszínű a nyomor.

Régi, édes nyomoromnak
Szép tanyája, drága hely,
Amit benned átszenvedtem,
Nem felejtem soha el.

Átszenvedtem minden módon,
Minden téren és mezőn
Szerelemre szomjuhozva
És kenyérre éhezőn.

Mégis, mégis, milyen szép volt
E hatalmas koplalás
(Azóta is koplaltam már,
De ez, isten tudja, más.)

Akkor mindig ujabb vággyal
Kínzott minden pillanat,
Mégis, mégis milyen szép volt,
Hogy a vágy csak vágy maradt.

Fájt a szivem, sóhajtoztam,
Amit sirtam, nem kevés,
Mégis, mégis milyen szép volt
Az a sok, sok szenvedés.

Hogy lobogtam, hogy reméltem,
Büszke voltam és mohó.
Drága város, benned ujra
Nyomorogni volna jó.

Nyomorogni ifju szivvel,
Hévvel, tüzzel, lelkesen,
Sajnos ez a nyomorúság
Nem tér vissza sohasem.

Igy gondolok most a multra,
Féltékenyen, irigyen,
Jöhet még rám nyomorúság,
De az más lesz, nem ilyen.

Nem ily vidám, csillogó, szép,
Könnyű, mint a szappan-hab,
Közönséges nyárspolgári,
Minden másnál súlyosabb.

Odakint a szürkületben
Esik eső, szél üvölt,
Előttem a sáros Párizs,
Ó, köszöntlek, drága föld.

Az, akit most ujra látsz itt,
Aki távol volt soká,
Ma már nem az ifju költő,
Ma már elnyűtt burzsoá.

Heltai Jenő: Dal

A szenvedések kis kálváriáját
Reménytelen panaszszal járom itt,
Az ifjuság, az álmok rózsa-kertje
Mohón hullatja rá virágait.

Óh hulljatok utamra hát ti rózsák,
A porba lássam bibor-szirmotok,
Egy-egy szerelmes, rózsaszinü álom,
Mit bennetek most lábbal taposok.

Heltai Jenő: Szivem falán...

Szivem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pirja elvész
S a szived halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szeliden
Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szived magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjuságodat.

Heltai Jenő: Dal

Tavasz vala...ezernyi kis virágnak
Kelyhéből ömlött illatár reánk.
Csendesen susogtak a faágak
S mi ketten oly boldogok valánk.

S hogy jött a tél...csupasz lett a fa lombja
És elhullatott minden levelet,
A hólepel, mely a tájat bevonta
Szerelmünknek is szemfedője lett.

Heltai Jenő: Dal

A csókom karcsu fecske volt,
Ma holló lett belőle,
Oly ijesztő, szomoru,
Magam is félek tőle.

Nem osztok már gyönyört vele
És vágyakat nem oltok,
A kit az ajkam csókja ér
Az nem lesz soha boldog.

Heltai Jenő: Két régi arckép

Két régi arckép a falon
Fakó arany-keretben:
Édesapám, édesanyám,
Két ember, akit szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,
Lábát keresztbe rakja,
Fiatal vállán megfeszül
Uj régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyürü,
Kezében borostyán-szipka,
De gond borong a homlokán,
És sok bús éjszaka titka.

Karosszékében ül anyám,
Ott nyugszik karja a karfán,
Szeme sötét és szomorú,
Az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes
Kis patyolat-zsebkendő...
Mindig köhécselt, Istenem,
Oly gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli,
És széles fodor az aljon,
Nyakában bársony szalagon
Ovális arany-medaljon.

És belevésve két betü,
Két betü és az évszám,
Két régi arckép a falon
Oly szomorúan néz rám.

Igy ült apám, igy ült anyám
Ezernyolcszázhetvenötben,
Akkor négyéves voltam én,
Elszálltak az évek felettem!

Anyám régóta kint pihen
A régi temetőben,
Az ujban nyugszik az apám,
Nem tudják mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető
És közte vásár és város,
Egymástól messze két régi sír
És mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc.
Fakó aranykeretben.
Két ember, aki szeretett,
Két ember, akit szerettem.

Üveg alatt megsárgult papit,
Elnézem megbüvölten,
Két régi arckép a falon,
Nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is
Csipkéje a ruhának,
A gyürü, a szipka és a gond
A medaljon és a bánat.

Heltai Jenő: Intelem

Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,
Ki fékezésre és tűrésre nógat,
Megmagyarázza, hogy csak gyönge láb vagy,
És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,
Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:
A bölcs lemondás minden kínt megenyhít
Szépség - silányság! Mámor - rossz gyümölcs!
Vágyak - szamárság! Előlük a bölcs
Fejét homokba dugja, mint a strucc.

Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak!
Higgy bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.
Talán egy óra, egy parányi perc
Meghozza azt, amit kívánni mersz...
Csak addig élsz, amíg kívánni tudsz.

Heltai Jenő: Életrajz

Az egyszerű szó kedvelője voltam,
Ékes szavak kincsével meg nem áldott.
Nem tépegettem tarka szóvirágot,
Sosem szavaltam, mindég csak daloltam.

Nyájas közönség nyárspolgári tapsát
Sohasem kerestem. Mertem írni bátran.
A magam útját álmodozva jártam,
Csodálatos cél: édes céltalanság!

Éltem soká a pesti rengetegben,
Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben,
Kegyelt a jósors, balsors üldözött.

Himbált az élet, föl-le, föl-le...mint a
Síró-mosolygó kisfiút a hinta,
Pihét a szellő ég és föld között.

Heltai Jenő: Ősz

Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!

Heltai Jenő: Ima

Rongyos a nadrágom,
Lyukas a harisnyám,
Üres a kulacsom,
Lapos a tarisznyám.
Te hatalmas isten
Odafönt az égben,
Mikor veszed észre
Az én szegénységem?

Hiába vetettem,
Sohasem arattam,
Hiába indultam,
Egy helyben maradtam.
Te hatalmas isten
Odafönt az égben,
Mikor veszed észre
Az én szegénységem?

Mikor veszed észre,
Az én pőreségem?
Mikor veszed észre
Az én dőreségem?
Mikor nyittatod ki
Kapuját a mennynek,
A többi koldussal
Hogy én is bemenjek!

Heltai Jenő: Üzent az ősz

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?

Kisasszony napján búcsúzik a fecske,
Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.
Üres a fecskefészek...
Már én sem fütyörészek.

Az ablakomban fázó, bús virágok,
A háztetőn a pék macskája nyávog,
Sarlója fénylik a holdnak,
Most mennek a bálba a holtak.

Kinyílt az ajtó, de senki se jött be,
Valaki némán meglapult mögötte.
Idebent csak a kétség,
Odakint a sötétség.

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?

Heltai Jenő: Öregúr

1

Most, hogy napom nyugatra hajlik,
És életem már alkonyul,
Szeretnék lenni, ha lehetnék,
Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,
Csöndes, lehiggadt Mikulás,
Csak mesemondó drága bácsi,
Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,
Ráncos kezében estilap,
Csontkeretes pápaszemére
Rásüt az áldott pesti nap...

2

Ez volna szép! Így ülni csöndben,
Így munka nélkül, szabadon,
Szerény nyugdíjra támaszkodva
A ligetben a fapadon...

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
Messzi plakáton a betűt.
Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...
S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,
Egy arra járó régi nőt
És ráismerni...szép leány volt
Vagy ötven évvel ezelőtt.

Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt apám,
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szegény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis,
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.

Heltai Jenő: Öreg Marci

Öreg Marci, jó cigányom,
Szürke madár száraz ágon,
Vedd elő a hegedűdet,
Sirassuk a jó időnket.

Gyere öreg, ide hozzám,
Húzd el az én kedves nótám,
Egyszerűen, némán, halkan,
Érezzem csak, meg se halljam...

Azt a régi magyar nótát...
Tudod-e még? Hogy is volt hát
"Szárad a bokor a tetőn,
Haragszik rám a szeretőm."

Legénykedő, kedves nóta,
Nem hallottam évek óta,
Kiben ez a nóta járta,
Hova lett a pesti csárda?

Akihez sírt a panaszom,
Hova lett a szőke asszony?
Szőke asszony forró csókja?
Elszállt az is, mint a nóta.

Elszállt az is, mint a nóta,
De más világ van azóta!
Régi tüzünk be kiégett,
Vége már a dicsőségnek.

Te is, én is megrokkantunk,
Hova lett a régi hangunk?
Hova lett a régi kedvünk?
Bizony nekiöregedtünk.

A hegedűd sem úgy szól már,
Nem vagy az már, aki voltál,
Sebaj Marci, így is jól van,
Én se vagyok, aki voltam.

Vén költőnek, vén cigánynak,
Keze reszket, szíve fáradt,
Le is tesszük már maholnap
Te a vonót, én a tollat.

Elég soká muzsikáltunk,
Szép csöndesen félreálljunk,
A költő is, a prímás is...
Hadd húzza már egyszer más is!

Heltai Jenő: Ősz

 

Megállítani nem lehet
Az eliramló életet,
Felhők vándorlását,
Tenger hullámzását,
Frissen nyílt virágok hamar hervadását.

Elfelejteni nem lehet
A szomorú szerelmeket,
Elhallgatott szókat,
Elszalasztott jókat,
Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

Fölszárítani nem lehet
Az igazán sírt könnyeket,
Anya a fiáért,
Mátka a mátkáért,
Sok derék katona vére hullásáért.

Meggyógyítani nem lehet
Az összetépett szíveket,
Kár a kidőlt fákért,
Átsírt éjszakákért,
Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

Heltai Jenő: Egy asszony keze

 

De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsu ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
Végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszín szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
Örök örömökön.
Ó, áldott asszonykéz,
Vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre, örökre!
Mikor sírdogálok,
Könnyem te töröld le,
Te szoríts, marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.

Heltai Jenő: Dal

Az életem javát már eltemettem,
Az ifjuságom elmaradt mögöttem,
Mint vén koldus mögött a sánta eb.
A maradékbul éldegélek holtig
S ha meghalok, ki mondja majd, hogy volt itt
Valaki, százezreknél becsesebb?

Ki mondja? Senki. Senki meg nem értett.
Igaz mértékkel nekem sose mértek,
Megcsaltak és kifosztva állok itt.
Ki bánja? Mindegy. Nem fáj. Nem panaszlom,
Hogy múzsám és a többi csókos asszony
Másoknak adta legjobb csókjait.

Rablók, hódítók, költők és királyok
Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok,
Nem izgat vágy és nem hevít hit.
Oda nem adnám semmiért nyugalmam
És csak magamnak dúdolgatom halkan
A bölcs lemondás fanyar dalait.

Heltai Jenő: Azóta

- Előszó egy soha el nem készülő
verses könyvhöz -

Boldog, kinek nagyröptű lelke
Álommezőkön andalog,
Akit királynak koronáznak
Kilenc pogány, szent angyalok.

Én a józanság országútján
Tülekedek, lopok, csalok,
Vékony kenyérért, gyatra bérért
Csak görnyedek, csak agyalok.

Én, aki tudtam szállni bátran,
A szárnyas lórul rég leszálltam,
Ma már nem járok, csak gyalog.

Háttal fordultam már a Napnak,
Kihűlt szivem mélyén fakadnak
Színtelen, elkésett dalok.

Heltai Jenő: Dal

Az évek elmúltak mögöttem
S ami előttem van, nagyon kevés:
Néhány unott csók, fáradt ölelés.

És semmi, ami izgat és új
Kipróbált jászol, megszokott alom,
Ennenmagán kérődző nyugalom.

Hétköznapok egyformasága,
Amelyből mindig ugyanazt kapom,
Nincs tarka, ujjongó vasárnapom.

Járnak köröttem üde lányok,
Szemük kiváncsi, orcájuk pirul,
De szüzességük nekem nem virul.

És megy mellettem sok új asszony,
A teste márvány, a haja selyem,
De derekát már nem én ölelem.

És hallom új dalok zenéjét,
Hanem a dal, a bátor, buja, vad,
Nem az én elnyűtt lantomon fakad.

Az évek elmúltak mögöttem
S ami előttem van, nagyon kevés:
Csöndes elmúlás. Csöndes temetés.

Heltai Jenő: Negyven év

Negyven évig kínban élni,
Adósságban evickélni,
Mindig, mindig másba fogni,
Végül szépen összerogyni.

Mégis mindig talpra-állni,
Éjjel kávéházba hálni,
Nappal mindig álmodozni,
Soha semmit összehozni.

Ma hevülni, ma kihülni,
Közbe szépen megvénülni,
Ellankadni, elhallgatni,
Mindig másnak helyet adni,

Vén bűnöket szánni-bánni
És az útból félreállni,
A jövendőn keseregni
És a multat nem feledni,

Néha titkon egyet sírni,
Néha egy kis verset írni,
És kínlódni és szeretni...
És örökké reménykedni.

Heltai Jenő: Ősz

 

Nyomon kisér az éjszakába
Valami halk, sejtelmes ének.
A csöndességben az öreg fák
Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simulnak
A mesemondó, karcsú ágak
És mintha mindnek lelke volna,
Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket
Az őszi éjjel szörnyű csendje
S reszketve, félve összebújnak,
Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,
A sok levél sóhajtva rezdül -
A hervadás fehér tündére
Most megy az éjszakán keresztül.

Heltai Jenő: Dal

A nyomoruság országutján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.

Akikkel együtt álmodoztam,
Már révbe értek rendre mind,
Én az örök küzdést, bolyongást
Elölről kezdhetem megint.

Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
Mégis, hiába, szép a lét!
A rózsa, melyet magam téptem,
Mindig megérte tövisét.

Heltai Jenő: Tavasz

Az éjszakába álmodozva jöttem,
Köröttem minden néma volt, sötét.
És legelőször éreztem az ifju,
Most született tavasz lehelletét.

A gólya hozta délrül, valahonnan,
Onnan, ahol a kisbaba terem,
És engem elfogott a dajka-érzés:
Táplálni őt poéta-keblemen!

Oh, mert ilyenkor úgy dagad a mellem,
Tággá dagasztja isten tudja mi,
Tán a reménység, hogy minden lezajlott
Tavasznál szebb lesz majd a mostani.

Szebb lesz az élet, nyájasabb a napfény,
Olcsóbb a pénz és kisebb a kamat,
Zöldebb a fű...E tengersok reménnyel
Szinte anyának érzem magamat.

Versek születnek majd e sok reménybül.
Tavaszi versek. Refrénjük: "Szeret?"
Nagy vajudással, kínos bömböléssel
A nagy hegy így szül egy kis egeret.

Heltai Jenő: Csavargó

Hát újra a kezembe veszlek
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.

Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.

Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel szent szabadság!

A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap
Szememben új tüzek lobognak,
Szivemben új dalok fakadnak!

Nem nézem azt, hová visz útam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam, Magam kerestem.
Ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!

De addig élni...élni, élni!
Különbül mind a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
És mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba...

Heltai Jenő: Gyöngyvirág

Egy szőke lányt ismertem egyszer
Egy szőke kislányt, őz-szemüt.
Megittasult a gyöngyvirágtól
S azt hordta mindig, mindenütt.
Május havában volt, s ilyenkor
Szerelmes az egész világ,
S ilyenkor nyílik kint az erdőn
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

Szerettem én is a virágot,
Mindet szerettem egyaránt,
A gyöngyvirágot is szerettem,
De jobban azt a szőke lányt.
Ő egy virágba volt szerelmes,
Mely egy pohárka vízben állt...
És viszonozta hő szerelmét
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

Én nem tudom, miről beszéltek
Csillagsugáros éjjelen,
Mig én reménytelen magányban
Bolyongtam úton-útfelen.
Csak azt tudom, hogy így születnek
A legnagyobb tragédiák
S hogy elsőrangu intrikus volt
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

Ma is ha még a szőke lányra
S a gyöngyvirágra gondolok,
Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
Nagyon veszélyes egy dolog.
Őrizze féltőn minden ember
Szerelmesének ablakát,
Hogy ne kerüljön soha abba
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!

Heltai Jenő: Ballada a három patkányról

Ott, ahol a Ferencváros
Hinti báját szerteszét,
Egy pazar, nagy pince mélyén
Három patkány éldegélt.
Három patkány, három testvér
Pajkos, fürge és bohó,
S mint az ifjusághoz illik
Folyton éhes és mohó.
Volt a kedves pince mellett
Egy csemege-bolt,
Ahol csupa elsőrangu,
Finom holmi volt.

Egyszer, éjjel a legelső
Fürge patkány útrakelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Egy kis finom eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon
Elkerülve minden zajt,
Megevett egy adag sajtot
Rá volt írva "Gróji sajt".
Föl is fordult nyomban tőle,
S lett belőle holt -
Mert a finom gróji sajt, az
Hamisítva volt!

A második ifjú patkány
Bánatosan útra kelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Ő is egy kis eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon,
Mert a bölcs mindig vigyáz,
Nekiesett egy gyümölcsnek,
Rá volt írva "Ananász".
Föl is fordult nyomban tőle,
S lett belőle holt -
Mert a finom ananász is
Hamisítva volt.

A harmadik ifjú patkányt
Lesujtotta a dolog.
Sírni kezdett: "Nem élem túl,
Én is inkább meghalok.
Társak nélkül egymagamban,
Így az élet mit sem ér..."
S hősiesen patkánymérget
Vett a boltba háromér.
Ez a patkány ma is él még,
Hogyha meg nem holt,
Mert a patkányméreg is csak
Hamisítva volt!

Heltai Jenő: Ima

 

Ha hazatérek kis szobámba
Én befejeztem robotom:
Szűzies, tiszta szerelemmel
Egy arcképhez fohászkodom.

Ahogy gyerekkoromba tettem,
Imára kulcsolom kezem,
De az imádság nem a régi...
Már arra nem emlékezem.

És áhitattal trédre hullok
És ajkamon sohaj fakad:
" Te, aki jobb vagy mindeneknél,
Áraszd reám malasztodat!

Te, akihez a szenny nem ér föl,
Te édes, szőke, tiszta szent,
Kinél fehérebb szőke angyal
Egyetlenegy sincs odafent.

Emeld magadhoz azt a szolgád,
Ki most a lábadhoz borult,
S bocsásd meg néki szeretettel,
Hogy bűnös és hogy nyomorult.

Bocsásd meg néki, hogy hitetlen
És hogy a bűne millió,
Hisz nem lehet mindenki tiszta
És nem lehet mindenki jó.

Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
Hogy életének nem örül,
És nem lát glóriát seholsem,
Csak a te homlokod körül."

Heltai Jenő: Dal a megvénülésről

Ma még édes a fiatalság
Egy-egy sebünket behegeszti,
De már a vénség jő sötéten
S a szárnyát bontogatni kezdi.

Ma még csalódunk és felejtünk
És új gyönyört kinál a másnap,
Holnap már szürkülő fejünket
Nekiadjuk a meghalásnak.

Hogy édes vón örökkön élni,
Divatját múlta ez a dal rég,
De fáj, hogy elpusztul a testünk,
Mikor a szívünk fiatal még.

Boldog, aki ifjan, delin még,
Iszik utolsót a pohárbul,
Ifjan lop egy utolsó csókot
A szeretője ajkárul.

Boldog, aki ifjan sohajtja
Lelkét a legutolsó dalba,
Boldog, akit ifjan, delin még,
Fektet a sors a ravatalra.

Heltai Jenő: Vén fiúk dala

Barátaink megházasodnak.
Férjhez megyen az ideálunk,
Hajfürtjeink is rendre fogynak,
De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,
S testünket a hideg kirázza,
Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
És a szívünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,
Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
Annak , ki nem rátarti, kényes,
Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
Oh, van a hűtlenségre mentség,
Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:
Zsebünkbe néhány büszke tallér,
Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,
Nagy alkotója eme létnek -
Add meg nekünk a jó kabátot,
A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjék szenvedélyünk,
És szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,
A szigorú halottas ünnep -
Oh, adj nekünk egy jó barátot,
Aki lefogja két szemünket.