Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Gryphius: A mulandóságról

Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása,
balsors labdája és a kor kis fényjele,
keserű félelem s undokság színtere,
leégett gyertya és friss havak olvadása.

Mint tréfás fecsegés, gyors az élet futása.
Ki teste rongyait előbb vetette le
s bekerült a halál roppant könyvibe,
annak emlékeink közt nincs sok maradása.

Hiú álmát ahogy elfelejti az agy
s ahogy a parttalan futó víz elapad,
hírünk-nevünk is úgy tünedezik szüntelen.

Egy lélegzet a lét, egy másik a halál,
ami nyomunkba lép, nyomunkban sírba száll.
Mit mondok? Elveszünk, mint füst erős szelekben.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Molnár Éva: Furcsa szerelmi vallomás

Soha el nem felejtelek,
őrzöm az arcod, szép szemed.

Őrzöm a hangod melegét,
mint virágot a nyári rét.

Várlak, hogy visszajössz talán,
egy holdas őszi éjszakán.

Szívem, kapum mindig nyitva,
várlak-várlak, gyere vissza!

Tenger sok könnyet elsírtam,
érted égő fájó kínban.

Olyan üres az életem,
nagyon fáj, hogy nem vagy velem.

Fényképedet félve fogom,
emlékedbe kapaszkodom.

Elmúlottál, mint egy álom,
angyallá lett kicsi lányom!

HALOTT VICUSKÁM, IMÁDOTT GYERMEKEM...

/Forrás: Megérint, rádtalál, Alterra kiadó/

Robert Herrick: Elmúlás

Mint az ég hullócsillaga,
vagy tovaillanó sasa,
vagy májusréti pipere,
vagy ezüstharmat reggele,
vagy mint a szél nyoma habon,
vagy a buboték a tavon,
olyan az ember: csak kigyúl
s kölcsön-fényére éj borul.
Buborék pattan, szél eláll:
a tavasz ősz sírjába száll:
fény, szárny, harmat semmibe vész:
s az ember neve: feledés.

/Ford.: Devecseri Gábor/

Bródy László: Magányosság

Vadszőlő indája ing,
szél tépázza álmaink,
vén cimbalom minden ablak
minden szív és minden ablak,
zeng az ablak, zeng a szív,
fehér ágyam csendbe hív.
Tűzfehér hold arca mozdul,
Istenem, félek a rossztul.
Szörnyű ez a zord magány,
vér csorog a hold nyakán
és szeméből vér csorog,
megátkozott verssorok.
Istenem, úgy félek én, a
házak tetejébe néma
levágott fej fönt a hold ma,
gyertyák között égi porba
kék erdőbe hempereg,
mint kivégzett emberek.
Kikaparom két szemem, mert
átkozott s csak halott embert
lát az éjben mindenütt,
szörnyű látvány sziven üt,
vacogok és félek ettől,
reszketek az őrülettől.
Istenem, a rossztól félek,
mert a lélek, mert a lélek
nem csapong már, mint a sas,
csonkán hullt a mocsaras
poshadt vízbe, hol keményen
fűrészelik a reményem
gyenge, zsenge levelét
bolond békák, feketék.
Zeng a szív és zeng az ablak,
szeretném most az agyamnak
bezárni az ajtaját,
hogy ne lássak rajta át.
Hogy a felhős oszágútnak
távolba sose tudjak
visszanézni és ne lássam
a jövőt sem tűzvarázsban,
jó, ha ködök elfedik.
S balga szivemet pedig,
mely keserű, mint a torma,
torlaszolni akarom ma
zsilipekkel, hogy ne folyjon
belőle az érzés folyton,
sem bánat, sem szerelem.
Hideg legyen, szenvtelen,
tenger fölött téli csillag.
Jaj, nekem tán sose nyílnak
csodakapúk szertelen
buja, pompás kerteken.
Vén cimbalom minden ablak,
minden szív és minden ablak,
szalad a szél szaporán.
Sem apám már, sem anyám,
árva ákác kint a szélbe.
Döng a bakter kurta lépte,
zeng az ablak, zeng a szív,
fehér ágyam csendbe hív.
Hold néz ablakomba holtan.
beh hitvány, rossz fiú voltam..
Pogány álmokba merültem,
templomokat elkerültem,
régi templomos idők
hóvirága most kinőtt,
hajh, apámmal barna padban
ottan ültem szakadatlan,
elragadott sárga hold,
hitetlen szél elsodort,
beh hitvány, rossz fiú voltam,
megbocsájttok lent a porban,
jó apám és jó anyám?
Ver az ostoros magány,
ver a sötét nyugtalanság
s teljesítem a parancsát.
Árnyak járnak mindenütt
s szólnak tépett csengetyűk,
gyors ütemek hangja és e
riadt rímek csengetése
tartja lelkem egyedül,
mert hiába menekül,
hosszú rémek árnya mozdul,
Istenem félek a rossztul,
vezekelni adj erőt
hajnal kapúja előtt,
vigyen oda kék dereglye
leborulva, énekelve
legyek csupa ima, könny,
megnyílt poros imakönyv.

/Forrás:Nyugat,1923/

Alphonse de Lamartine: A völgy

Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.
Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.
Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,
légy menedék, ahol a halált várhatom.

Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak
sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,
hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,
s homlokig beborít a béke és a csönd.

Zöld lomb-hidak alatt két rejtőző patak fut,
elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.
Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,
és a forrás fején szétomlik névtelen.

Létem forrása is fogy, a napok apadnak,
nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.
A hullám tiszta még, csak a szivem riadtabb,
többé vad nyári fényt nem ver a víztükör.

A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja
nap-nap után kicsal, járok a part felett,
mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,
a patakcsobogás altatja lelkemet.

A zöld bástyafalak körülzárnak magasan,
e szűk látóhatár szememnek épp elég.
Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,
nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.

Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,
még élve keresek léthei nyugovást.
Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,
felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.

Szivemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,
az eleven beszéd elhal, mig ideér.
Bizonytalan zene, mit elgyöngít a távol,
mire meghallanád, már szétviszi a szél.

Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,
de képei a múlt árnyába hullanak.
Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,
egyetlen kép, amely egy álomból maradt.

Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,
mint boldog utazó, ki mielőtt belép,
egy percre még leül a város kapujában,
s beszívja jólesőn az éj lehelletét.

Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,
ember visszafelé nem járhat ez uton.
S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,
örök csönd hirnöke itt már a nyugalom.

Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,
s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,
barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,
indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.

A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,
mély öléből fakad mulhatatlan gyönyöröd.
Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,
s egyforma virradat kél napjaid fölött.

Körülfog mindenütt, napfényt, lombos homályt ad,
ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,
mint rég Püthagorász, a visszhangot csodáld csak,
égi zenék felé nyíljék meg a füled.

Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,
kövesd a szeles ég sistergő viharát,
s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,
az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.

Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,
a természetből így sejtjük az alkotót.
Értelmünkhöz beszél a csöndön át a hangja,
ki nem hallotta még szivében ezt a szót?

/Ford.: Tóth Judit/

Alphonse de Lamartine: Bánat

A boldog partokat jó volna újra látnom,
hol Nápolyt tükrözi kék fátylon át a hab:
felhőtlen csillagok, a dombon büszke várrom,
villák, narancsosok szeplőtlen ég alatt.
Mi gátol hát? Gyerünk! Gyönyörű lángfolyammal
vár a Vezúv, ahol fakadnak hűs vizek,
hadd lássam, hogy dereng a hegy mögött a hajnal,
és kézenfogva azt, ki nékem égi angyal,
bolyonghassak vidám, szelíd lankák megett.
Járjunk be az öböl karéján minden útat,
csodáljuk meg, amit kinál a partvilág,
Cinthia kertjeit, sírját Vergiliusnak,
s mindjárt mellette majd Vénusz romtemplomát.
Narancsfái között a sok szőlőbokornak
a mirtusz és borág már összeházasodtak -
sziromból szép fejék hajadra ott kerül,
hullámmorajban és lágy szellősusogásban,
az élet és a fény legédesebb honában
a szerelem kisér bennünket egyedül.

Fakuló napjaim kioltják már a lángot -
fokonként fújja el a sors fuvallata,
de néha újra gyúl egy csöppnyi tűz, ha a
lelkemben felragyog emléked, arcvonásod.
Az istenek talán megengedik nekem,
hogy földi napjaim végére nyugton érjek,
szűkül a láthatár - és gyengülő szemem
többet nem láthat át, csak egy-egy kurta évet.
Ha veszni kell egy reggelen,
ott érjen a halál, a boldog partvidéken,
csak ott engedje el kezem
a kelyhet, amit végzetem
kiinni átadott, rózsák kiséretében.
Adják az istenek, hogy eljussak oda,
hol emlékezeted a táj arcára lebben,
köszöntöm Édenem - aztán elérhet a
halál, hisz ott talál, hol élni úgy szerettem!

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Alphonse de Lamartine: Vadmák

Az élet alkonyán, ha megjő
a tavasz, csak letör. De egy
virágkosárból illatfelhő
száll rám, áradva incseleg!
A sok virág a szerelem szép
igézetében bontja kelyhét
és kápráztatja a szemet.
De jaj, ha egyet is letépnek:
illata egyetlen levélnek
sirban párnázza fekhelyed...

Tépjetek egy vadmák-virágot,
mely búzatáblákban terem,
hogy ihassam bájitalát, hogy
lehúnyhassam fáradt szemem!
Öreg vagyok, ernyedt a lelkem,
a vágy csak vágyat olt ki bennem -
friss ág nekem hiába hajt.
Liliom, rózsa merre tűntek?
Nem kell virág lezárt szemünknek,
csak az, mely álmunk őrzi majd.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Christine de Pisan: Magam vagyok és csak magányra vágyom

Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragomban, hevemben,
magam vagyok tikkadtan-elepedten,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok faepermód aszottan,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

/Ford.: Illyés Gyula/

Dante: Volt egyszer egy szerelem

Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.

Juhász Gyula: Öregek altatója

Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!

Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!

Kosztolányi Dezső: Vénség

Nem igy képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
Gondoltam én és fáradt öreget.
A ki köhögve a botjára görnyed
S hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb
Mint a mesébe, néma és meredt.
Majdnem derűs és kedves s azzal öl meg,
Hogy áll az iróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
Megismerem, hogy mindig ugyanaz.
S ha sírok, a szemembe könny se csillan,

Alszom, mikor az esték holdasok,
És néha, hogyha éjjel olvasok,
Kissé homályosabban ég a villany.

Szőcs Kálmán: Auschwitzba mennék

Auschwitzba mennék anyám megkeresni.
Auschwitzba, hol az égen piros felhők: vércseppek.
Auschwitzba, hol jajgatnak a fák is.
Auschwitzba, hol minden emlék fekete füst
és korom, korom.

Auschwitzba mennék anyám megkeresni.
Nem ordítanék, s nem őrjöngenék.
Csak várnám őt egy villanásra.
Mosolyát, melyet örökre elfeledtem.
Hangját, melyet nem hallok soha már,
hogy kérdezzem végre meg:

Anyám, ugye, már nem fáj a halál?
Anyám, szabad-e úgy gyűlölni, ahogy én gyűlölök?
Anyám, mindig késsel a szívembe járok,
és kést döfnék a gyilkosokba.
Anyám, szabad-e így gyűlölni?

Anyám, én nem vagyok gyilkos,
de téged megöltek, s én az égről
nem hozhatom le a vércseppeket, s a földből
nem vájhatom ki a csontokat.
És, anyám, még vannak gyilkosok!

Anyám, ugye, szabad ennyire gyűlölni?
Ilyen roppant tűzzel, mely ezerszeresen nagyobb,
mint a krematóriumok tüze.
Hiszen nékünk így kell gyűlölni,
erősen, okosan.,
hogy az egész földet ölelje lobogásunk.
Hogy égessen el mindent és mindenkit, aki öl,
de szelídüljön sugárrá a kalászok haján.

Auschwitzba mennék anyám megkeresni.
Gyűlölni tanulnék.
Szent tüzekkel, bátran, okosan.
Nem sírnék.
De visszajönnék ide, hol anyák mosolya
mint napsugár csordul a sűrű tejbe, melyet
hunyorogva, szusszanva isznak a gyermekek.
Megtanítanék mindenkit gyűlölni, mert jaj,
nem akarom, hogy másnak is fájjon.

Hiszen nékem nagyon fáj néha, s olyankor szeretnék
Auschwitzba menni, hogy anyám megkeressem.

Jávor László: Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap, száz fehér virággal,
Várlak, kedvesem, templomi imával.
Álmokat kergető vasárnap délelőtt,
Bánatom hintaja nélküled visszajött.
Azóta szomorú mindig a vasárnap.
Könny csak az italom, kenyerem a bánat:
Szomorú vasárnap...

Utolsó vasárnap, kedvesem, gyere el,
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár, virág és koporsó,
Virágos fák alatt utam az utolsó,
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak,
Utolsó vasárnap...

Szilágyi Domokos: Most

Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most, most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat:
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...

Páll Lajos: Elmentél

Harmat hull a hajamra,
itt maradtam magamra,
mint a gödörbe hullt víz.

Elmentél a reggellel,
vagy az éjszaka vitt el?
Most hiába szólítlak.

Hogy mentél a kerten át,
meglopta lábad nyomát
a vizesen hajló fű.

Mint az apró porszemek
vagy a füst, most úgy lengek,
s elfújhat egy könnyű szél.

Flórián Tibor: Melankólia

Úgy fognak hullni könnyeim,
mint fáradt, őszi esőcseppek
elhagyott, omló ház ereszéről.

Úgy fognak nézni szemeim,
mint robogó vonat ablakából
az anyjától búcsuzó diák.

Úgy fognak csüngni karjaim,
mint szent lázakat megélt szerzetesnek
derekáról a rojtok.

Úgy fognak múlni napjaim,
mint örök betegségben
magába omlott betegnek.

...Ha nem jössz vissza, kedvesem.

Marian Jachimovicz: Boldogság

Csak amit szivből megszeretsz
az nő a zenitig
S vele te is hatalmasabb leszel

De mindig van ami
föléd magaslik
akármily boldogsággal
takarnád el a világot

Mert a te boldogságod
mércéje csak az álom
de a valóság
több mint a világ

Ezért remegsz ha nősz
ne úgy nőjj mint a köd
Mert amit megszerettél
lepergő lombként
nem hullhat el

a terhet hordozó törzs
évgyűrüibe épül
melyek köré a múlás
uj gyűrüket szorit

Ne szomorkodj ha nősz
ha kinövöd a földet
Kékség és csillagfény
a föld

Ne bánd ha régi boldogságod
idők csucsáról
zsugorodni látszik

Boldogságod belefér
a gyermek tenyerébe
a világot csak
férfikar foghatja át.

/Ford.: Fodor András/

Alfred de Musset: Szomoruság

Elvesztém erőm és életem
Jó barátim s kedvem egyaránt
Elvesztettem az önérzetem,
Hogy az Isten nagy dolgokra szánt.

A Valót kerestem széltiben,
Hogy köszöntsem barátnőm gyanánt
S hogy megleltem, s már megérthetem,
Beleuntam, s ábrázatja bánt.

Oh, pedig örök a létele,
S aki el bir lenni nélküle,
Vakon él, mert nem lát mitse nyiltan.

Szólit Isten, s várja szavamat.
Nékem már csak egy üdvöm maradt:
Az, hogy itt a földön néha sirtam.

/Ford.: Radó Antal/

Csuka Zoltán: Szeptember

Fenn az égen bágyadó
Sárga lángu nap ragyog,
Lent a kertben száz virág,
Tarkán égő csillagok.

Megborzong a levegő,
Zug a fák halk kardala.
Titkos hárfán valaki
Mintha bús dalt játszana.

S mint a cselló, messziről
Kéményen és ablakon
Kiséri a dalt s mesél,
Zeng az őszi fuvalom.

Egyébként fű, fa, virág
Meg se moccan, mintha még
Minden a kék ég alatt
Nyári csendben fürdenék.

Csak ha szemed fölveted:
Kék fecskeraj ugy cikáz,
Ugy csapong, oly nyugtalan,
Mint bujkáó égi láz.

S akkor érzed, szived is,
Oly cikázó, nyugtalan,
Őszi ég alatt csapong,
Lázasan és hasztalan.

Gyóni Géza: A bohém gyásza

Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Halkan köszöntsd a jó bohémbarátot,
Kinek szerette szép halottja van.

Halkan haladj a bánatsátor mellett,
Melyben most virraszt a bohémi gyász.
Mert aki annyit vigasztal s nevettet,
Sirni akar most a komédiás.

Kinek ajakán Lear bánata csuklott,
Ó élet gyásza, szörnyű temetés,
És minden gyászon minden könnye hullott,
A magáéhoz könnye már kevés.

Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Köszöntsd halkan a jó bohémbarátot,
Mert sír a szive, és csak szive van.

Gyóni Géza: Élet szeretője

Rossz szerelem ez a miénk
S aligha még rózsát fakasszon.
Mert dölyfös és kegyetlen volt
Hozzám mindig Élet-kisasszony.

Tékozlóan osztotta csókját
Mindig másnak és mindent másnak,
Nekem bolondnak nem maradt
Csak a megbánás és bocsánat.

S már így lesz. Így lesz: dús ölén
Senki gazok vígan turkálnak.
Szívem veri az indulót
Halálig már a céda bálnak.

Élet-kisasszony, kőszívű,
Nem látja meg már esdő arcom
És csókja nélkül hullok el
Ezen a csúf, halálos harcon.

Gyóni Géza: Arckép helyett

Pirulva vallom, hogy a hátam
Nem görnyedt s mellem nem zihál.
Bár sok telet keresztülfáztam,
Nem csetlem-botlom nyavalyásan,
S a vállam sem költői váll.

Keserű, sok nagy vonaglásom,
Emberharc, bánatok szele
Megérzik pár forró íráson, -
Büszkére termett arcvonásom
Gúnyos gőggel dacolt vele.

Szemem se beszél poétárul.
Nem divatos költők szeme.
Semmibe mélán el nem bámul,
Könnyet tüntetve el nem árul, -
Merész, szikrázó, fekete.

Harcokra, öklöző harcokra
Apám e testet adta rám.
De a lelkem halk rímek bokra,
Zengeni kezd kis sírásokra.
Poéta, szent volt az anyám.

Gyóni Géza: Senki küldöttje

Senkise küldött. Hát minek jöttem?
Csúszós, köves lesz, tudtam, az út:
Véres mögöttem, köves előttem,
Meredekjárni vándorsarut
Mégis kötöttem.

Senkise küldött. Pocsolyán, tűzön
A magam vágya, átka vezet,
Vaksors írását én nem betűzöm,
Sírva se mosom sok sebemet.
Ha sors, hát űzzön.

Alant tipegni parányi sorban
A hangya-élet hí vissza most:
Morzsát csipedni és jóllakottan
Faltőbe ülni s egy huzamost
Szunnyadni ottan...

Nem mehetek már. Senki küldöttje
Lihegek-lógok ég s föld között.
Lemenni gyáva, feljutni gyönge -
Várom a fojtó, irgalmas ködöt.
Csak már befödne.

Gyóni Géza: Átok alatt

Amit akarok, az mindig szép.
És ami lesz: az rútnál rútabb.
Egyenes, tiszta utak hínak
És rovom a sikátor-utat.

Sötétben fény után kiáltó,
S a fény elől ijedten búvó -
Vonnak a zengő kiáltások
És megriaszt egy vadhangú szó.

Tikkadt, cserepes, tüzes ajkkal
Szomjazom italod, dicsőség -
De ha kínálnak, undorodom.
Fenékig iszik rongyszedő nép.

Félem az örök rontó asszonyt -
És romlást hoznak rám szerelmek.
Vér látásán irtózó gyávát
A magam keze vérezett meg.

Ami nem jön: mindig bevárom!
És ami jön: únt arcom látja.
Sírok. Szép élet, úgy kívánlak!
S halált láttat a bölcsőm átka.

Gyóni Géza: Álomkirály

Amért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom,
Azt hiszitek, hogy ostoba
elégedettség hallgat számon?

Amért szemem egykedvűen
Pihen a gazdagok fogatján,
Azt hiszitek ugye felőlem,
ez a daróc kedvemre van tán?

Selyem zenéje hogyha zajlik
És illat csap meg, asszonypárás,
Azt hiszitek, hogy nem nilallik
Szívembe százszor gyilkos fájás?

És hermelint, kincses palástot
Ha látok kancsal úri ökrön,
Azt hiszitek, mert nem látjátok,
Nem szorul össze torkom, öklöm?

Kastély márványát irigy szemmel
Míg simítom, majd szétmállasztom,
És irtózattal keresem fel
Hónapos, hideg koldus vackom.

Reszketnek akkor a dalok,
A rongyosak és hízelegnek.
Mind körülszáll, becéz, gagyog
S kedvembe jár, mint nagy betegnek.

Öltöztetnek hamar selyembe,
A kópék egy szép álomasszonyt,
Selymével lágyan az fedez be
S csókol, csókol, míg el nem alszom.

S akkor királyok bíbora
Födi vállam és úgy pompázom...
Azért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom.

Gyóni Géza: Fölöttem az árnyak...

Fölöttem az árnyak,
Nagy, fekete szárnyak
Felhőformán verődnek.
S én még gyermekmódra,
Értük nem aggódva
Álmodozom felőled.

Szememet lehúnytam...
Biborba borultan
Látom ujra egemet.
Fényes csillagoknak,
Fehér tűznapoknak
Égő lángja melenget.

Mást se kivánnék én,
Csak lehetne békén
Álmodoznom felőled,
Csak sohase fáznám
Árnya borulásán
Csúf fekete felhőknek.

Csak képed remegne,
Táncolna, nevetne
Szemem forró lángjába...
S nem is venném észre:
A szivem verése
Egyszerre csak megállna...
Egyszerre csak megállna.

Dsida Jenő: Itt a helyem

Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betüknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.

Valami szörnyű nagy arc
mered fölénk az ismeretlenből;
bárányfellegek bodroznak az égen
s zajtalanul surran a hold.

Jól esik mosolyogni csöndesen.
Ha most lezuhannék a hegyről,
kiesne egy parányi, fekete betű
az Isten regényéből.

Dsida Jenő: Itt feledtek

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

Dsida Jenő: Mindeneket látó dal

Szívembe mart egy rozsdás érc-horog.
A bérc-torokból rózsás vér csorog
s a szívem, s a föld, s a kavargó minden:
egyetlen sajgó, szédült panoráma.

Rémítenek bús misztériumok.
Nagy lepkék szárnya, mint a szél, suhog.
Isten motozza át a bokrokat
s a nagy világon nincs elbúni hely.

Versek buzognak színezüst gitáron.
Bátran kilépek, mellem kifeszítem
s a parázsló, vörös serpenyőből
bodrozó füstök csapnak az égig.

Én asszonyom: a szépséges Halál.
Hozzásíró szerelmes dalaim
úgy húznak végig a világ felett,
mint éjji, fáklyás templomi menet.

Dsida Jenő: A háló közepén

Hajszálnál finomabb fonál
a szomorúság.
Ha harmatosan rácsillog a nap,
szivárványszínű.

A házunk előtti öreg akáctól
a sarkcsillagig,
onnan a holdig szőttem a hálót
e sejtelem-fonalakból.

Éjszaka gyémánt, nappal ezüst,
harmata: könny, -
villámra, viharra mozdulatlan,
de lengeti sóhaj.

S én gunnyasztok a háló közepén,
éjféli szürke pók
s úgy várok lakomára keringő
kóbor lelkeket.