Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Kormos István: A fázó rókafiak

Hol volt,
hol nem,
erdő-mélyen,
rengeteg erdő sűrűjében,
fák sűrű
lombja alatt,
bokrok vad-tüskés
árnya alatt,
volt egy rókalyuk,
telistele,
azaz lakója
egy öreg róka,
körötte hét csöpp
rókafióka -
Hét kicsi kölyke
ott élt vele.

Erdő-mélyen,
fák hűvösében,
bokrok ágbogas
vad sűrűjében,
ahol születtek,
rókalyuk alján,
hét kicsi rókák
ott hömpörögtek
nyulat álmodva
hosszú fülekkel
az öreg róka
mellett a szalmán.

Hanem egy éjjel,
vak éjszaka,
fölsír a szalmán
a rókalyukban,
fölsír egy apró
rókafióka:
"Fá-á-á-zok, mama!"

Hat kicsi társát
mind fölveri. -
Az öreg róka
így szól neki:

"Ej, kutya kölyke!
Hogy fázhatsz nyáron?
Ez aztán szégyen!
Mi lesz itt télen?
Hallod-e, hékám,
csöpp varasbékám:
ha fázni kezdesz,
majd télen megvesz,
meg a hideg fagy,
előre látom!
Ne halljam többet:
"Jaj, fázo-hok!"
Mert egyet elnáspángolok!"

Hét kicsi kölyke
előre fél -
Anyjukat kérdik,
az öreg rókát:
"Mi az a hideg?
Mi az a tél?"

Az mordul egyet:
"Majd meglátjátok!
De mars aludni,
mert odavágok!"

Hét kicsi kölyke
elaluszik.
Hanem álmukban
nem szaladoznak
fürge nyuszik.
Fagyot álmodnak,
vad hideget,
előre félik
hét kicsi rókák,
hét rókakölykek
a zord telet.

Másnap reggel
hét kicsi róka,
hét kicsi fázó
rókafióka,
tanácsot ülvén
imígy beszél:
"Kérdjük meg, fickók,
más okosoktól,
ugyan mi fán is
terem a tél!"

Azzal szépen,
erdő-mélyen,
rengeteg erdő sűrűjében
szétszaladoznak
megtudni végre,
mért is gondoljon
hét kicsi róka,
rókafióka
olyan vacogva
arra a télre.

Elébük toppan
medve koma.
Körül esengik,
körül nosza:
"Mondd meg, te Talpas,
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja medve koma:
"Haj, kölykek!
Haj, micsoda?
Mi a tél?
Biza tudom,
épp ezért átaluszom!
Barlangom mélyén,
brumma,
elkél a meleg  
dunna,
s tarthat a kutyaidő,
nem bújok addig elő!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy ordas farkas
útba akad.

Körül esengik:
"Ordas koma!
Te segíts rajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja farkas koma:
"Mit, kölykek?
Hej, micsoda?
Mi a tél?
No, mondhatom,
koppan a körmöm a fagyon!
Rágondolni se jó,
mikor lehull a hó!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy szál nyulacska
útba akad.
Azt kérincsélik:
"Aj, te Füles!
Süss ide, kérlek,
de légy ügyes!
Lelkedre mondd meg:
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja Füles koma:

"Mit kérdtek?
Mi micsoda?
Mi a tél?
Haj, tudom én!
Eleget fázok,
fagyon bokázok,
amíg valamit enni találok
tél idején!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy tarka madár
útba akad.
Kérdik esengve:
"Madár koma!
Segíts mirajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja madár koma:
"Mit?
Hogy a tél micsoda?
Fickók, azt nem tudom én,
mert ősszel messzire szállok,
délen melegre találok
tél idején!"

Sorra mind imígy beszél:
"Várjatok a végire,
hamarost elér ide!"

S erdő-mélyen,
fák sűrűjében,
telik az idő ugyan szépen.
Előbb az ősz jön:
hull a levél,
csupasz a sok fa,
az erdő bokra,
messzire száll a madár,
sárgul az őszi határ:
jön, jön a tél.

Barlangba bújik a medve,
brumma!
Tavaszig elkél a meleg
dunna!

Hull a hó,
hull vastagon:
szalad a farkas
behorpadt hassal,
és körme koppan,
kopp! - a fagyon.
Futkos a havon a nyúl,
nagy füle hátrakonyúl.
Hol a füvecske,
a jó?
Vastagon belepte
a hó.

Nohát, ha itt a tél
hét kicsi róka,
rókafióka
nyár ideje óta
mindegyre fél?

Nem kell azoknak
félni már!
Nagy róka lett
a hét betyár:
nem rókakölykek,
vacogók,
a tél hírére
szaladók.
Van már bundájuk,
szép veres,
hozzá a kedvük is hegyes,
hullhat a hó,
fúhat a szél,
a rókát nem bántja a tél.

Ha bántaná,
hát haja-haj,
e mese tovább tartana.

/Forrás: Roskad a kormos hó/

Vidor Miklós: Hajnal

Egy ébredő madár dalol,
pityegve felel rá a másik,
és hirtelen az ég alól
minden muzsika kivirágzik.

Nap fele kúszó indaként
ezernyi hang harsan az égen,
hogy átlyuggatja a sötét
tömör bakacsinját az ének.

És előcsalja a napot:
óriás madár, a hegyre szárnyal,
boldog zengedezés be fog
s mindent bevon arany dalával.

/Forrás: Roskad a kormos hó.../

Szepesi Attila: Százéves történet egy öreg madarászról, a lappokról és a vadludakról

Herman Ottó, öreg madarász
- haja válláig ért -
elindult egyszer Norvégiába
jéglakó vadludakért:
kilesni - túl a Sarkkörön,
hol jégbe dermed a föld -
a császármadár és a hó-
bagoly merre költ,
hova fészkel a lumma, a csér, a sirály,
az alka, a dunnalúd,
hol ordas szél fut a völgyeken, és
hóba-vész minden út...
Vitte hajó a tengeren át
jégsziklás partok előtt,
hol téli-nyári zimankóban
hiúz és farkas üvölt,
fél évig az északi nap ragyog, és
fél évig az éjszaka
borít borongó ködlepelt
jéghegyek ormaira...
A tengerpartra kilépett,
s ahol a lappok népe él,
fölmelegedett a viskók
lobogó tüzeinél.
A bundás lappok énekeltek
- limó-lalió! - régi dalt
visszhangzott a zimankós tundra
s a sziklapart.
Majd felrikkantott Herman Ottó:
"Lássuk, a vadlúd merre költ!"
- s útra kelt, hol a szél huhol és
az ösvény mohazöld.
Egy tarándszarvas hátára pattant,
így kelt a völgyeken át,
futott előtte a hómezőn
róka és rozsomák,
a hóbagoly földre lapult,
szállt pinty és seregély,
suhogva a lumma, a fajd, a sirály,
az alkamadár meg a csér...
Körül a hosszú éjszaka
a tájra leborult,
hókucsmás bércek magasában
az északi fény kigyúlt:
cikázott fönn az égkupolán
fénykígyó, lila, kék,
narancspiros- és smaragdzöldben
ragyogott a vidék.
S hol fészket raknak a vadmadarak
a parti szirteken,
s mint fehér gyöngysor, millió
lúd és sirály pihen,
s csapong odafönn tenger kusza szárny
vibráló északi fény alatt,
Herman Ottó hálót vetett,
hogy fogna vadludakat.
Kezén feszült a zsineg-fonadék,
s felszállt suhogón a madár-
sereg: tengernyi szárcsa, lilik
és réce réce után:
megsűrűsödött a lég, s ahogy
a hálót fogta öreg
Herman Ottó, a tudós madarász,
már szállt a mezők felett:
emelte szárny millió, magasan
föl csak fölfele szállt,
gegegő ludak és a récehadak
vitték hóvölgyeken át.
Vitték beállt folyók s csillámló
sziklabércek felett,
s látta alant lobogni az éji
őrtüzeket,
a tűz körül heverészni a lomha
taránd-nyájakat,
viskó-kapuban a didergő, fáradt
pásztorokat.
S kiáltottak a bundás lappok
utána: "Hová? Limó-lalió!"
- s visszakiáltott Herman Ottó:
"Hazafelé, hahó!"
Fogta a hálót, szállt magasan,
míg a láthatár peremén
kigyúlt ragyogón, lobogott körös-
körül a sarki fény:
smaragd karikákat gurigatott,
türkiz nyilakat lövellt,
aranyba az éjt borította, majd
ködbe fakult odalent...
Távolban elmaradtak a lappok
pásztortüzei,
suhogva szállt a madársereg
a tengeri
sós szélben, s vitte öreg tudós
Herman Ottót az éjen át,
zúzmara lepte szakállát és
kusza haját...
Szálltak tova gyöngyház fellegen
a vándormadarak,
elhagyták rég a hullámőrlő
norvég partokat,
odalenn a tenger kitárult:
bálnák és delfinek
járták táncuk hullámok alatt és
hullámok felett.
Zúgott szemközt seregélycsapat,
csivitelve millió
szőlőmadár meg szürke daru
és cserfes nádirigó.
Majd tenger szárnyak magasában
gyűlni kezdett a köd,
pipált csak előbb, majd gomolyogva
megsűrüdött...
Úttalan éjbe nyilallt a madár-
sereg: récék, ludak
követték - vakon fürkészve -
a vezérmadarat.
Vén gúnár suhogott legelől
fáradhatatlanul:
figyelte a szélzúgást odafenn
s a távol ezer neszét alul...
Prüszkölt a ködben öreg tudós
Herman Ottó, s hunyorogva figyelt,
de csak az ordas szél suhogott és
szárnyak ezre odafent...
Délnek jártak, ki tudja, hol,
a ködből zerge-járta hegyek
nyújtották ég fele hóborította
bérceiket:
kibukkant egy-egy felleg-ülte
komor sziklaszál,
s kucorgott fenyő hegyében a horgas
csőrű sasmadár...
Hirtelen felszakadt a köd,
szálltak már a tűző napon,
s kitárult kék hullámaival
a Balaton:
hívogatott Badacsony hegye,
Gulács és Tátika,
és fecskemadár csivitelt, millió
Tihany kettős tornyaira.
Gágogva, sipongva keringett
alá a madársereg,
szárnylassúdva a víztükör
felé közeledett,
s habot ért, hol ragyog körös-körül
az ernyős kákavirág,
rejt vidravárat a fűzpagony és
ringat rucafészket a nád,
s a gyepen tihanyi halásznép
bográcstüze lobog...
A partra kilépett Herman Ottó:
"Megjöttem zúzos északi tájról,
szerencsés jónapot!"

Hárs Ernő: Réti fűszerüzlet

Csikorog a jég redőnye,
lágyulnak a kátyuk.
Alvó fűszerüzletét
megnyitja a téli rét,
kirakja az árut.

Mindenfajta por és illat
felkerül a pultra:
kakukkfű és kankalin,
ménta, tyúkhúr, baltacim
kapható lesz újra.

Szelek seprik ki a boltot,
esők festik zöldre,
csiga szarva tapogat,
két fűszál közt pók szalad,
rugón jár a szöcske.

Megunva a hosszú böjtöt,
vásárolni mennek.
Megtelik a füleskosár:
mindent megkap végre a száj,
ami kell a szemnek.

Simai Mihály: Anyám csevegő kertje

Anyám csevegő kertje
köszön rám reggelente...

Szól a sárga peremizs:
- Kérlek, törődj velem is!

Gyúl a piros tulipán:
- Mint a szívem, légy vidám!

Kéken cseveg a csenkesz:
- Mosollyal megmelengess!

Súg a fehér madárhúr:
- Beszélj hozzám madárul.

Hahó - kiált a hérics -,
tavaszhírt hozok én is!

Kacsintgatnak a hunyorok:
- Legyen virágos humorod!

Ordibál a szamárkenyér:
- De nagyra vagy, szamár legény!

Károgja a varjúháj:
- Ügyelj, nehogy pórul járj!

Tátika némán tátogat:
- Ugye, megőrzöd titkomat?

...Anyám csevegő kertje
beleszürkül az estbe.

Sötétben csak az estikék
illatozzák szeretetét.

Szabó Lőrinc: Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók,
jó volna lenni csavargónak,
mint ott az a kis vízipók,
a vízipók a tó vizén -
jó volna futni könnyedén:
nyurga lábakkal futni, futni,
s mindig mindenütt célbajutni.

Szabó Lőrinc: Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,
és most közelről még a fű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

Kányádi Sándor: Madármarasztaló

Nyári-kék
őszi ég
nézi a
tó vizét:
tó vize
őrzi még
nyári nap
melegét.
Őszi ég,
nyári nap
színarany
sugarak,
ugye még
nem hagy itt,
ugye még
melegít
éltető
sugarad.
És veled
itt marad
bár egy-két
hetet még,
ha lehet,
halogat.
Őszi ég
messzi kék
útjait
keresőn,
messzi kék
messziség
hangjait
figyelőn,
ugye még
itt marad
te sok szép
madarad.

Szepesi Attila: Húsvét ünnepére

Havak olvadoznak,
füvek hajladoznak,
piros húsvét ünnepére
bimbók fakadoznak.

Indák göndörödnek,
szirmok elperegnek,
nyúlfiak a puha füvön
vígan hemperegnek.

Szepesi Attila: Virágnyitó

Erdő ibolyát nyit,
Cseresznye virágzik,
Berek alján, rét füvében
Tücsök citerázik.

Tengelice hangol,
Cinege barangol,
Piros húsvét ünnepére
Ezüst harang kondul.

Bars Sári: Húsvéti mondóka

Nyúlanyótól kedden,
Hímes tojást vettem.
Puha bélelt kiskosárba
Szépen bele tettem.

Melengeti napfény,
Kikel nemsokára,
Sárgapelyhes kiscsibém lesz
Szép húsvét napjára.

Czakó Gábor: A cinke

Diófa ágát
rázza a cinke
- kék a kabátja,
sárga az inge.

Dől a diófa
jobbra meg balra,
merre a szél meg a
cinke akarja...

Weöres Sándor: Tavaszi induló

Kék a hajnal, kék,
harmat hinti még.
Éledező tarka mező
tavaszi csokra szép!
Kék fönn az ég!
Kék fönn az ég!
Tavaszi szellő fújja hátunk,
ragyog a kikelet, örül a lég!

Nóta meg ne állj,
szállj te, szállj te, szállj!
Fütty kanyarul, arc kipirul,
szapora móka vár!
Zeng, zsong a táj!
Zeng, zsong a táj!
Viola-kedvünk, szöcske-lábunk,
röpül a cinege, dalol a száj!

Kányádi Sándor: Cicus, cinke, citera

Fürge vizek habosodnak,
hegyek, völgyek mosakodnak,
törülköznek reggel, este
rojtos, bojtos fellegekbe.
Március, március,
bolyhosodik a cicus.

Sütkérezik a domboldal,
sütteti hasát a nappal,
kamasz szelek fütyörésznek,
szikkadoznak az ösvények.
- Cinke, cinke, cinege,
jön a tavasz, tetszik-e?

- Tetszik bizony, csak siessen,
hogy a tollam fényesedjen,
hogy a begyem begyesedjen,
s a hangom is édesedjen,
pengjen, mint a citera,
cit-cit, cit-cit, citera.

Dénes György: Bújj, bújj, zöld ág

Bújj, bújj, zöld ág,
zöld levelecske,
a fénycsipkés égi mezőn
cikázik a fecske.

Építgeti fészkét,
csivitel napestig,
maholnap a fészek mélyén
új élet melegszik.

Tátogatják csőrük
az éhes fiókák,
végül ők is kiröpülnek,
ha nyitnak a rózsák.

Bújj, bújj, zöld ág,
zöld levelecske,
a napszikrás égi rónán
cikázik a fecske.

Hárs László: Tavaszi reggel

Kiültek a faágakra sorba
a szorgalmas kicsi rügy-gyerekek.
Most azt tanulják minden bokorba',
hogy kell növeszteni zöld levelet.

Kiváncsi füvek figyelnek alant,
- hajnali harmatban mosdottak ők -
csengettyűz köztük sok virág-harang,
keltegetik a szunnyadó mezőt.

Fésülködnek aranyhajú méhek,
és barna darazsak muzsikálnak.
Ugrik a szöcske, dolga temérdek.
Amott meg nagyfülű nyuszik állnak.

Julian Tuwim: A kis nyírfa

Nincs levél, nincs egy levélke
Vékony kis ágai közt -,
Nem is fa ez, csak kis felhő,
Zöld-aranyszín lenge köd.

Ha talán van fa-mennyország,
E felhőcske bejut oda,
Úgy libben fel, némán-puhán
Kert közepén, mint egy csoda.

Zöldell-e majd dús pompával,
Vet-e sűrű árnyat nekem?
Lesz-e fénylő nyír-virága?
Hinni szinte nem is merem!

Kányádi Sándor: Március

Kinyílott az idő,
mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig.

Sürögnek-forognak
szántóvetők.
Juhnyáj lepi be
a tetőt.

Pipevirág között
pipe tipeg.
Kacagják a
szőke vizek.

Verseghy Erzsébet: Tavaszhívogató

Gyere, gyere, kedves tavasz,
várva várunk már,
aranycipős lábad nyomán
boldog derű jár.
Tárd ki fölénk bűvös kezed:
a fán rügy fakad,
kék palástot ölt az égbolt,
s vidáman kacag.
Bontsd ki fénylő aranyhajad:
meleg napsugár
ontja fényét, s versenyt dalol
millió madár.
Rózsaujjad varázsoljon
viruló határt,
az erdőnek és mezőnek
zöld bársonyruhát,
bontogasson rügyet, bimbót,
virágszirmokat
jöjj hát, tavasz, hozz napfényes
derűs napokat!

Benjámin László: Esőcsepp

Azért csak az esőcsepp,
csak ő a legerősebb!
A felhőből lepottyan,
neki az meg se kottyan,
akkor lesz - attól eleven,
bukfencezik a levelen.

Lesz majd belőle pára,
felszáll a napsugárra,
onnan átszáll a szélre,
haza talál az égre,
s beáll megint esőnek,
Csak ő a legerősebb!

Német népköltés: Májusi dal

Leveles a május,
virágos a rét,
majálisra menni
jaj, de csudaszép.
Búzavirág koszorú,
ma senki se szomorú,
pitypang óralánc,
sej, haj, körbejár a tánc!

Vár miránk az erdő,
vár a zöld határ,
szabad nótát füttyent
a dalos madár:
tarka hátú kis bogár
döngicsélve erre száll,
ránk ragyog az ég,
hej, a május csodaszép!

József Attila: Perc

Dalol a madársereg,
hogy az erdő zeng belé,
maszatos parasztgyerek
inal a folyó felé.

A nap is süt melegen,
tüzesíti a leget,
nem is látni az égen
pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,
a folyóparton ledűl,
homokon gurul tovább.

Kavicsot fog, jó lapost,
a folyóba dobja most
s fütyörészve áll odább.

Kányádi Sándor: Nyári zápor

Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

"Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el" -
donogja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.

Kormos István: A fecske meg a szalmaszál

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy villás-
farkú fecske,
annak volt egy
fecskefészke,
a fészekben
kilenc apró
sippogató
kis fecskéje.

Ott a fészek
az ereszbe,
a fészekben
ott a fecske,
kilenc fia
között fészkel,
kilenc kicsi
kisfecskével.

Hanem egyszer
- hajahaj -
beüt ám a
csuda baj:
összedől a
fecskefészek,
volt-nincs fészke
a fecskének,
nincsen fészke
se magának,
se a kilenc
fiókának,
rakni kell egy
másik fészket
kilenc síró
kicsinyének.

Száll a fecske,
messze száll,
szalmát szedni
szálldogál.
Talált is egy
szalmaszálat,
hosszú szálat,
éppen jó lesz
gerendának,
csőre közé
kapja hát,
s röppen árkon-
bokron át:
Száll hazáig
sietve,
azaz szállna,
szálldogálna,
ha a szalma
a csőrében
olyan nehéz
nem lenne.

De nehéz a
szalmaszál,
elfárad a
csöpp madár,
szegény fecske
úgy elfárad,
elejti a
szalmaszálat,
földre hull a
szalmaszál,
melléje ül
le a porba
a kis fecske,
és búsongva
hull a könnye,
hulldogál.

Sárgarigó
arra száll,
a fecskére
rátalál.
Kérdi tőle:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Rigó pajtás,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Sose búsulj
- szól a rigó -,
megmondom én,
mi volna jó.
Ketten könnyen
fölemeljük,
emeljük föl,
pajtás együtt!"
S két oldalról
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.
Sírhatnak már
most már ketten,
sírnak is nagy
keservesen.

Búbosbanka
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Búbosbankám,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál!
Hárman könnyen
fölemeljük,
emeljük föl
pajtás együtt!"

S háromfelől
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Sírhatnak hát
most már hárman,
sírnak is nagy
búsulásban.

Vörösbegy is
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Hej, vörösbegy,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál!
Négyen könnyen
fölemeljük,
emeljük föl,
együtt pajtás!"

S mind a négyen
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Sírhatnak hát
most már négyen,
sírnak is ott
az útszélen.

Bajszos sármány
arra száll,
a sírókra rátalál.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske
s felel sírva,
hüppögetve:
"Hej, te sármány,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál!
Öten könnyen
fölemeljük,
emeljük föl,
pajtás, együtt!"

S mind az öten
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Sírhatnak hát
most már öten,
sírnak is az
út mentiben.

Pacsirta is
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Kis pacsirtám,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál!
Hatan könnyen
fölemeljük,
emeljük föl,
pajtás, együtt!"

S mind a hatan
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Akkor arra
száll egy cinke,
egy szénfejű,
csöpp, picinyke.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Cinke pajtás,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál!
Heten könnyen
fölemeljük,
emeljük föl,
pajtás együtt!"

S mind a heten
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
húzzák,
vonják,
végül heten
megmozdítják,
fölemelik
azt a szalmát,
hoppsz! a sarkát
a magosba
fölragadják,
meg se állnak
hazáig,
a kis fecske
házáig.

Fészket rakott
hát a fecske,
ott a fészek
az ereszbe,
kilenc fia
között fészkel,
kilenc apró,
sippogató
kilenc kicsi
kisfecskével.

Pósa Lajos: Az erdők királya.

Ágas-bogas szarvas
Az erdők királya,
Széles birodalma
Szabadság országa.

Trónjára ha föllép,
Magas bércztetőre:
Nem csörget bilincset,
Hogy féljenek tőle.

Dalosajkú madár,
Sűrű lombok alól,
Erdők királyának
Szabadságról dalol.

Hódolva tekint föl
A rengeteg rája:
"Szabadság! Szabadság!"
Zúgja minden fája.

Zúgja a patak is,
Zizegi a fűszál...
Mint egy szent imádság,
Az egekbe fölszáll.

A végtelen égnek
Tiszta boltozatja,
Az örök szabadság
Képét ragyogtatja.

Pósa Lajos: Fohász

Felém ragyog, Atyám, mindig fényes orczád,
Kihez fordúlhatnék, hogyha nem te hozzád!
Küldj az égből szárnyat epedő lelkemnek,
Hogy a föld porából hozzád repűlhessek.

Piczi madár szíve csengő dalra dobban,
Tégedet magasztal a zengő bokorban.
Bújdosó vadak is hozzád kiáltoznak
Sűrű rejtekében árnyékos vadonnak.

Délibábos rónán kalászok zizegnek:
"Dicsőség az Úrnak! Dicsőség Istennek!"
Liliomok, rózsák neked illatoznak,
Áldását dicsérik a te jó voltodnak.

Hajnali harmatcsepp fűszálon ragyogva,
Boldogan tekint föl mennyei trónodra;
A tenger habjai mikor dagadoznak,
Csókolják a lábát arany zsámolyodnak.

Meghajtják fejüket fák a hegyek ormán,
Hatalmadat zengi harsogva az orkán.
Tornyosúló felhők mennydörgő csapatja
Villámostorával neved' pattogtatja.

Csillagtáborai holdaknak, napoknak
Örökös zúgással körűlted forognak.
Örökös zúgásuk örök hálaének,
Ég-föld éneket mond gondviselőjének.

Felém ragyog, atyám, mindig fényes orczád!
Kihez fordúlhatnék, hogyha nem te hozzád
Hallod, egész világ háladal-zengését,
Halld meg benne ajkam gyönge rebegését!

/Forrás:vmek.oszk.hu/

Mikszáth Kálmán: Reggel

Elindult égi útjára
A nap, e nagy karika,
Be is járt mát jó darabot...
Kelj hát te is Marika.

Redőnyön át bekandikál
Aluvókra rákiált:
"Ejnye, ejnye lusta népség!
Ha sok, az alvás is árt."

Föl föl piczinyke leányom,
Aludni már nem lehet:
Hess, szaladj el csunya álom
Nyiljatok fel kék szemek.

Kis kacsódat összetéve,
Imádkozzál gyermekem:
Istenkém hogy fölvirradtam
Te neked köszönhetem.

Legyen a te neved áldott,
Ki gyujtsz világot reggel,
Adsz kenyeret és vigyázol
Reánk angyal-sereggel.

S aki jó szófogadó, az
Nem szenved fogyatékot,
Saját fiadat bizod meg:
"Vigyél neki játékot!"

/Forrás:vmek.oszk.hu/

Mikszáth Kálmán: Mese a tengerről

Hol volt hol nem volt egy tenger,
Olyan gyarló mint egy ember.
Kicsi volt otthon a medre,
Nem volt benne élni kedve.

Gondolta tehát magában,
Gyalázatos unalmában:
"Nosza kimegyek sétálni,
Egy kis világot próbálni."

Ömlött is rögtön kifelé
Lics-locs, zug a mezők felé,
S mert vezér a tenger apó
Vele jött sok tenger lakó.

Csigák, halak, kagylók, rákok,
Nagy volt az ő boldogságok.
Nem tudhatták, hogy a tenger
Olyan gyarló mint egy ember.

Tengernek támad új vágya,
Ejh jobb otthon az ő ágya!
"Vissza megyek, vissza biz én!"
S amint mondta, vissza is mén.

Lassan lassan vissza szalad,
S csiga, rák a parton marad,
Hol többé megélni nem tud -
...Igy jár ki bolond után fut.

/Forrás:vmek.oszk.hu/

Mikszáth Kálmán: Csacsi hátán

Felülök csacsim hátára,
Laczika hadd jöjjön gyalog.
Gyü te füles, gyü te! Én most
Kiránduló utas vagyok.

Oh be gyönyörü utunk van,
Hegyek, völgyek csillámlanak
Égő zsarátnok ég ivén,
Sziporkázik a nyári nap.

A fák, virágok kaczagnak,
Dallal van az erdő tele,
Cseng, bong a nyájak kolompja
Falombok susognak bele.

Füvek között milljó bogár,
Szöcske ugrál, böde mászik,
És messze a hegyoldalon
Pásztorfiu furulyázik.

/Forrás:vmek.oszk.hu/

Mikszáth Kálmán: A zene otthon

Egy-egy vasárnap délután
Vendéggel telik meg a ház.
Itt benn kedélyes, odakünn
A nyugalom csöndje tanyáz.
Csak a toronyban szól harang
Vecsernyére: "Giling! Galang!"

A kandallóban ég a tűz,
Szikrák pattognak szerte:
Ott künn a házfedeleket
A hó fehérre meszelte,
Szóval egy kedélyes napon
Kottáimat előkapom.

Apa mama s a rokonok
Már szinte türelmetlenek,
Unszolnak nógatnak egyre:
"Elő a hegedüt gyerek!"
Különösen a nagybácsi
Szól élénken:"Halljuk! Ácsi!"

Fogom aztán a hegedüt,
És rágyujtok a nótámra.
Sirdogál a kis fadarab:
"Repülj fecském ablakára."
S míg a hurok sirnak lágyan,
Néma csönd van a szobában.

A nagyapa nem köhécsel,
Csillog a nagymama szeme,
Gondjuk elszállt messze messze,
Elkergette azt a zene.
Tündér vigyáz minden húron,
Hogy az arcz el ne boruljon.

/Forrás:vmek.oszk.hu/