Guy de Maupassant versei bejegyzései 
Guy de Maupassant: A víz partján
1
Tűzött keményen a nekipirult nap:
álmos kacsák aludtak az iszapban,
lobogva izzott a lég, mint a katlan
s a sok lesült fa majdnem lángra gyulladt.
Egy ócska csónak mentében feküdtem,
a nők az ingeket mosták körültem.
Szennyes víz, szappanbuborék futott,
és csillogott soká a nyomuk ott.
Már csendbe szundikálni kezdtem én,
mikor a rekkenő és déli fénybe
egy kedves lányka sietett elébem,
nagy ingcsomóval imbolygó fején.
Két kedves karja terhét támogatta,
széles csípők, karcsú darázs-derék.
Akár a márvány Vénusz, oly derék.
Csak a csípője ringott, lágy vonalba.
Követtem őt, a szűk bürűre hágtam,
bement a házba, én meg a nyomába.
Helyére állt. Terhét könnyen belökte
lágy mozdulattal a vizes csöbörbe.
Oly egyszerű s szabad volt rajta minden:
feszes szoknyáján és a vékony ingen,
ahogy mozgatta karjait, csípőjét,
mint halovány árny, szépen átszűrődék
a gömbölyű két comb, a rózsa-emlő.
Mosott serényen: majd hogy megpihent ő, -
karját emelte, s kéjes teste lenn
kinyúlt rugalmasan és édesen.
Deszkát recsegtetett a lángoló nap,
sóhajtva szétnyílott a szomju csónak.
A nők lihegtek: és ingük szövetjét
kiverte lassan a könnyű verejték.
Telt mellét elfutotta a pirosság.
Reám tekintett dévaj, vad derűvel,
kinyitva ingét és a gömbölyű mell
mutatva fényes és páros tilossát,
egyszerre csak ragyogva kibukott.
S hogy röpködött az ingen a sulyok,
a kettős bimbó megremegve fent
keményen és szilárdan megjelent.
A sóhaja meg vad volt és mohó,
és úgy fújt rám mint perzselő kohó.
Sulykolta ingét huncutul nevetve:
minden csapása ráhullott a szivemre!
Vizes keblét bámulva odamentem,
s szerettem volna megcsókolni menten.
Megszánt, mert látta, minden ízem reszket,
ő szólított meg és beszélni kezdett.
Hogy mit mondott, nem hallottam, a hangját
nem értettem, csak néztem őt merően,
kutatva a nyitott ruha-redőben,
sejtettem a többit, s kinzott a vad láng,
és elmenőben odasúgta nékem,
hogy este jöjjek el, künn vár a réten.
Mi bennem volt, szétömlött és kiáradt,
eltűnt a múlt, mint víz, amely kiszáradt.
De boldog voltam, mert szivembe mámor
dalolt részeg és zengzetes szavakkal
s nem féltem a sötétlő éjszakától,
mert énnekem akkor derült a hajnal!
2
Várt a leány, ő volt először ottan,
hozzá futottam, nyomba térdrerogytam,
megsimogattam termetét puhán,
magamhoz vonva. Ámde reszketőn
továbbfutott a holdfényes mezőn,
s nyomába akkor érhettem csupán,
hogy megbotlott a lába a csalitban.
Ekkor átfogtam gömbölyű csípőit,
s a lombos, árnyas tópartra hívtam,
sápadtan nézett szemembe ő itt,
ki még előbb kihívó volt, s merő.
De a vérembe zajgott az erő
és csak növelte, hogy ennyire fél.
Ó, mondjátok, micsoda az a mély
láz, mely a csók óráján néha megkap?
A hold erősen égett, mint a telt nap,
a nád között a békák éneke
nagyhangosan kuruttyolt, brekeke.
És szólt a fürj a messzeségbe:"vá-vá",
s dalát kiszélesítve szerenáddá
nótázott már az ébredő madárhad.
Távol szerelmet vitt a táj fuvalma,
forró lehelletet, csókot fuvallva,
és lassú borzadással végigáradt
a tűz, a vágy, mely lopva gerjedett föl.
Párzási kedv szállt a meleg szelekből
s gondoltam: "Itt e tágas, lanyha földön
e nyári éjjelen gyengéd fonállal
hány állatot s embert ölel ma által
ugyanez a szorongó, édes ösztön",
s magamnak vágytam mind e kéjeket.
Csókoltam ujjait, s ő reszketett.
Keze szagos volt, mint levendula,
ingét kakukkfűillat lepte el,
a melle ízes, mint a mandula,
mint vadbabérfa, vagy a kecsketej,
mit úgy tögyről isznak a hegyekbe.
Megleltem ajkát, küszködött remegve,
és hosszú volt csókom, egy végtelenség,
kővé meresztve testemet s a testét.
Fetrengve hörgött és tüzet lehelt:
a szerelemtől megmeredt kebelt
sírás emelte. Arca csupa láng volt,
félig reám nyitott szeme parázsolt,
és összeforrtak az érzékek, ajkak.
Aztán a csöndes éjbe, amikor
pihent a táj, fölhangzott egy sikoly,
hogy az alvó madárkák fölriadtak.
Később elhallgatott a fürj, a béka,
leszállt az óriási, lomha csend,
egy eb ugatott a tanyákba bent,
gyászos panasszal fölvakkantva néha.
Reggelre a lány eltűnt, mint kísértet,
bolyongtam a mezőn, őt híva folyton,
bőrének édes illata kísértett.
Szívembe volt nézése, ez a horgony,
s vittük a test béklyóit hallgatag,
mint két egymáshoz láncolt gályarab.
3
Öt hónapig öleltem minden éjjel
e lusta-kéjes lányt, ujjongva, vágyón,
nem lankadó viharzó szenvedéllyel,
a parti fűben, a zöld nászi ágyon.
Másnap, habár sajgott az éji emlék,
s testünk a csók tüzétől elalélt,
mihelyt a sok madárka dalra kélt,
sírtunk, hogy a sötét éj nincs közel még.
A fölkelő napot feledve máskor
karomba volt még hajnalpirkadáskor.
S a fényes utakon mentünk merengve,
a kéz a kézbe, és szem a szembe.
Fény lobogott ki a sövényeken már,
bíborlott a fatörzs, akár a sebszáj,
fejem paskolta a nap ifju lángja,
s nem látva, hogy sugár gyúl a mezőn,
azt hittem, e sok fény belőle jön.
Majd mosni ment sietve a leányka.
Követtem őt, csak őrá vágyakoztam,
egy gyönyöröm volt, nézni, nézni hosszan,
és mozdulatlanul, epedve néztem,
mohó szerelmem börtönébe zárva,
a teste volt szemem látóhatára
s övén találkozott minden reményem.
Mellette ácsorogtam, vártam orvul,
hogy a leányok felkacagjanak,
én ráhajoltam, ő is odafordult,
és összesistereg a két ajak.
Sokszor kiment és az ujjával intett,
és fölkerestük szőlőskertjeinket,
s tanyát ütöttünk a bokor körül.
És néztük a párzást: négy röpke szárnnyal
itt két szerelmes, részeg lepke szárnyal,
amott két egybeforrt rovar röpül.
A lány felvette s megcsókolta őket
nagykomolyan. Gyakran fejünkre szállt már
egy csőrével szeretkező madárpár.
Nem féltek ők se, hisz szeretni jöttek.
Aztán, hogy a parton késői óra
jöttével vártam a találkozóra,
és megjelent nyárfák alatt a lány,
a vad gyönyörrel szeme bogarán
söpörve a holdfényes, zöld ködöt,
szoknyája a mezsgyén, a fák között:
a bibliai nagy lányt láttam ottan,
ki múlt ködén hódítva andalog,
amíg parázna szép testét bukottan
kísérik a szerelmes angyalok.
4
Egy délbe néptelen a mosoda,
a gazda csak aludni jött oda.
Gőzölt a föld, mint lihegő ökör,
mit a tüzes nap ostora gyötör,
de a szivem, éreztem, jobban ég.
Részeg kacaj csendült, dalfoszladék,
és dünnyögött a légbe valami.
Aztán nagynéha hullt egy lomha csepp még
a csónakról, mint gyöngyöző verejték.
Véres parázsként égtek ajkai,
falánk csók szikrázott a pici szájból,
mint a zsarátnokból a szikrazápor
és dúlt a csók, míg nem rogyott le térdünk.
És semmi zaj se kelt, csupán a sáska,
zizegte napfényes dalát minékünk,
mint a tűz a tarlón, az avarba, sásba,
és néztük egymást mozdulatlanul.
A kéj fehér arcunkat összedúlta,
árnyas szemünk lázgyűrűs volt alul,
ó, a halált öleltük magunkba,
és életünk folyt szét a csókba, szerte.
Elváltunk, megfogadtuk, hogy örökké,
és vissza sem jövünk már este többé.
De hogy közelgett a találka perce,
vad vágy űzött, hogy menjek el magam,
a testéről álmodni zajtalan,
elküldve lelkemet a messze múltba,
heverni fű és emlék pamlagán.
Hogy a tópartra értem ittasulva,
már ottan állt és várt reám a lány.
Azóta még vadabban kell szeretnünk,
eszi a húsunk és hajszol szerelmünk,
jön a halál, mi mégis vad gyönyörbe
keverjük lázadó vérünket össze,
mi nem félünk, ahogy a rettegő fél,
szemünkbe nem gyúl sanda rémület:
mi egymástól halunk meg: s a jövőér
kapunk szerelmet, édes csóktüzet.
Némák vagyunk. A szó olyan tűnő,
mi úgy beszélünk, mint a gím s ünő.
Lágy bőre vágyakat csikland belém.
Új és fanyar lázak űzöttje én,
ha ajkam szomjas, az ajkát iszom!
Már lankad az erőm, vergődve vérzem,
a csók-csatán, a bősz szeretkezésben
a fű megpörzsölődött a síkon,
ahol feküdtünk, s ott maradt örökre
a puszta földön testünk lanyha gödre.
Egy reggel a parton, a fák alatt
majd megtalálnak holtra válva minket,
egy nagy csónakba tesznek hallgatag,
és elviszik ölelő testeinket.
És eltemetnek a gaz és fű közt,
mint temetők aljában a bűnöst.
De hogyha vannak árnyak, visszajárnak,
még eljövünk csöndjén az éjszakáknak.
A vén paraszt majd bámul, összereszket,
és nézi, egymást mint öleljük által,
ránk ismer ő, s szól, hányva a keresztet:
"Jön a halott fiú a holt leánnyal!"
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 20. 5:53 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: A fal
Mind nyitva volt az ablak. A szalon
tüzes szemekkel izzott, mintha égne.
S táncolt a fény a réten, lombfalon,
a park felelt alant a lágy zenére.
S zsongott morajlón, a sötétbe, távol.
A zöld levél s a széna illatától
langy volt az éj, mint a meleg lehellet.
Megsimogatta a sok női mellet,
s a hús szagával elkeverte itt
a lanka és rét lanyha gőzeit.
Majd szétzilálta a lágy gyertyafényt,
hajillat és virágszag egybehaltak,
csak néha, az éj kósza árnyaként,
jött a tüzes égről egy hűs fuvallat
és csillagillatot hozott nékünk le.
Hallgattak a nők, ernyedten ülve
és nézte a harmatos, sötét szemük hőn,
mint duzzadoz vitorlaként a függöny.
S meglepte őket is egy édes álom:
utazni fönn a csillagóceánon.
Lágy gyengeség, heves szerelmi kényszer,
szeretni hévvel és beszélni mézzel,
fölfedni álmuk, mit szivük takar.
Dalos, szagos zenét játszott a kar,
az éj zenés volt, ütemes, fuvalmas,
távolba párjáért rükölt a szarvas.
Most a fehérruhás nők mind kimentek:
nem hallgatták tovább a muzsikát:
mert a sötét erdő fenyőin át
kikandikált, a táj kis dombja mellett,
az óriás holdgömb, vérben úszván.
És gömbölyűen mászott a tetőre,
magányosan bolygott az égi pusztán,
mint egy fehér arc, mely kereng előre.
Szétszéledtünk mind az utak körén
s akár az alvó víz, a lágy fövény
a holdsugárt szelíden visszaverte.
Szerelmes álom szállt az emberekre,
parázsosan tüzeltek a szemek,
sétáltak a nők, lelkük kéjbe, bágyadt:
talán a holdsugár igézte meg!
A szél lehelte a bűnt és a vágyat.
Bolyongva járkáltam, szilaj örömben,
hogy egy éles kacaj riadt mögöttem.
Ő volt: az én makacs szerelmesem,
akit imádtam s jaj, egy percre sem
hallgatta meg az én vad férfi-vágyam.
"Karját! S vigyen a parkba" - mondta lágyan.
Víg és bohókás volt, a tréfa folyt,
azt mondta, özvegy-bútól fogy a hold.
"Hosszú az út" - szólt - s majdnem elfeledtem,
cipőm finom és új a toalettem.
Forduljunk vissza! Én fogom a karját,
de ő rohan, akár a szélvihar,
s szoknyái, ingó-lengő fodraival,
a szunnyadó sötétet fölkavarják.
Megáll lihegve: majd merengve, némán,
megyünk tovább, amerre lejt a sétány,
megannyi hang susog az éjbe halkan
s mikor a zümmögő, sötét bokorból
csókcuppanás, sóhaj hangzott ki olykor,
trillázni kezdett, elhaló kacajban!
Csönd lett megint. Egy lány továbboson.
S szegény lovagja a gyöpvánkoson
káromkodott, szívindító panasszal.
Közel a fán dalolt a csalogány:
rigó felelt a róna távolán.
Egyszerre feltűnt egy fényes, magas fal.
Fehéren állt, mint a mesék fala,
a tündérvár, mit érc fed és pala.
És titkos utunk a távolba leste,
"A fény szerelmeseknek üdvös este"
szólt kedvesen. "Az éj, akár az ében.
Üljünk le a világos fal tövében."
Leült, nevetve durcás, bosszús ajkam.
Még a hold is mosolygott csöndbe rajtam.
S valóban, azt hittem, szövetkezett ő
a holddal, és hogy csúfol mind a kettő!
Ültünk a fal vakító tükre mellett:
s nem mertem többé mondani:"Szeretlek!"
De megragadtam két kezét vadul,
egy könnyű ívbe görbedt gúnyos ajka,
s hívott, mint a vadász, nyomába csalva.
Egy-egy ruha volt a homályba túl,
s csak néha villant meg kétes fehérje.
A hold haló tűzzel sütött feléje,
s hogy néztük ezt a tejszínfényű holdat,
szivünk a párafényben összeolvadt.
Némán, nyugodtan ment az égre feljebb,
s testünk vonagló bágyadásba ernyedt.
Figyeltem a leányt, s a vérem lázadt.
Kigyúlt testembe éreztem mi forr,
az a maró kín, ami győz, mikor
forralja bennünk a nő a kéjt, a lázat!
A vágy, amit sugall az éji csend,
mikor halljuk álmunkban az "igen"-t
és az imádott szoknyáit emeljük,
s karunkban ég az ájult test, a petyhüdt,
oly kéj, mit nő ébren csak néha ad,
ha jő a boldog, gyenge pillanat!
Gégém tüzelt: jeges-tüzes roham
borzongatott és csattogott fogam.
Rabszolgadüh dúlt lázadó eremben,
hogy ezt a nőt a földre leteperjem,
őt, aki csak kacag magába, büszkén,
fölgyújtani vágytam szivemnek üszkén!
Évődve játszott, egyre kacagott
s lehelletét, az édes illatot,
mohón fölittam. Döngött a szivem:
a láz kapott el. Erre sebtiben
legyűrtem. Ő fölkelt. Én átkaroltam,
taposva csókoltam, vad őrülettel,
haját, a nedves száját, a karomban!
A nagy, vidám holdgömb pompázva ment fel,
már-már erősen fogtam én a lányt,
hogy ellökött, utolszor visszanyomva,
mire kitört viaskodásunk nyomba,
s ott állt a fal, feszült vászon gyanánt.
Aztán, mikor egyszerre hátraestünk,
egy furcsa, érdekes képet találtunk:
fönn a fényes falon láttuk a testünk ,
viaskodó és óriási árnyunk,
egymásra dőltek, távolodtak ott,
úgy játszottak dévaj bohózatot.
Egyik bolondul ágált, mint a drótbáb,
s mindketten Ámor művét torzították.
És összegombolyodtak, furcsa kecsbe
biccent fejük, intettek, mint a kecske,
aztán kinyúlt a két derék, meredten,
oszlop gyanánt feküdtek mind a ketten.
Majd megjelent haraggal, elgyötörve,
négy fekete, ingó, gigászi kar,
s a gyengédség bohó mozgásaival
elhaltak forró, ájuló gyönyörbe.
Váratlanul jött ez az éji kép.
Nevetni kezdett a leány. - S miképp
taszítsa el a szomjas ajkakat,
aki kacag? Ily gyenge perc alatt
nyerhet magának szivet a szerelmes!
A csalogány dalolt a fán. A hold
a falra nézett, mint aki keres-les,
de ott csupán egy testnek árnya volt.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 19. 6:52 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: Az utolsó kaland
1
Magasfalú, ősrégi palota.
A tornácán bizony inog a lépcső,
és a kövek között fű búj ki és nő,
s mint zöld fekély burjánzik a moha.
Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.
A légbe kancsul. A másik fejetlen.
A szél fejezte le egy fergetegben:
de a borostyán a tetőzetig
felnyúlik, kócosan, mint a zilált haj:
és a toronyba egy nyíláson által
a szélvész és a fergeteg esőt ver,
s végigrepedt a fal is, az idővel.
Egy vén fa gyökerét a résbe vájja,
s rémlik azon a szalonok homálya,
az ablak, mint a szem, tört fényű lett,
avitt, kopott, hervadt az épület,
a homlokára ráncot ró a gyík,
porlasztja lábát a salétrom,
az égre nyomja rozzant falait,
s olyan kietlen, bús, mint egy setét rom.
Mély, nagy, sötét park állja el utunkat:
a csendesen kelő napfénybe szunnyad:
s borzadva zúdul föl a lombzaj olykor,
mint hogyha a tenger csitulva mormol,
s a távol árra ráhajol a kék ég.
A fák, kavargó águk összefonván,
nem engedik át a nap kandi fényét,
s örök sötét van a lomb néma dómján,
megfojtja a bozót a bokrokat:
egy székesegyház a zöld boltozat:
a légbe ősi kripták bűze repdes,
s mint minden nem-lakott hely, puszta, nedves.
De fönn a tornác gazzal vert fokáról,
mit a távolba sok falomb határol,
szolgáktól gyámolítva, két törekvő,
tipegve járó, görnyedett öreg jő.
Vánszorognak a zöld lépcsőn alább,
csetlik-botlik nagyon a béna láb,
és döfködi a botjuk lenn a földet.
Ez agg a férfi - és a nő az ott -
álluk mozog, s a bőrük oly aszott,
hogy meg sem érteni, vajon mi önthet
beléjük lelket, hogy még élnek ők.
Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,
csak reszketett a kezük és fejök.
Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,
banbán meredtek le a földre, és
nem gondolkoztak már. A reszketés
mutatta, hogy nem halt meg agg s anyóka.
Így éltek ők a szokásból csak talán,
hogy ketten voltak, egymás oldalán,
nem szóltak egymáshoz már több nap óta.
2
Egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.
A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,
mivel a nap borús ormukra száll.
És nő a forróság, mint a dagály:
a réteken aranyló-sárga lepke
táncol-libeg, a kelyheket belepve.
A sercegő mező távolba nyúlik,
és folytonos zaj száll a légbe itt fel,
a mély gyep ágyán sok tücsök cirippel,
rekedt dallal bezúgva mély odúit. -
Az élet ifjú láza egyre forr.
A vén kastély az izzó fénybe halvány,
s akár szerelmük ébredésekor,
egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.
Lassan feléledez a két öreg:
szemük hunyorgat, korhadt testöket
a tüzfürdőnek álmosan teszik ki,
a hűlt tüdőnek jó a lángot inni:
a szellemük zavart, s mintegy ocsúdva,
figyelnek a zajgó zsongásra újra.
Mennek - kezük a botba megfogódzék -
a férfi megfordul s a nénikét
bámulva így szól: "Szép a nap, nagyon szép."
A nő, aki elkábult némiképp,
felretten, a látókört nézi fönt,
s szól: "Visszatért a régi szép időnk."
Halkan mekeg öreges kecske-hangjuk,
ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,
már tántorognak a fák friss szagától,
mely rájuk részegítően borul,
s fejükbe száll, mint bortól a mámor,
és kedvesen himbál a homlokuk,
a múlt fuvalmát mindkettő megérti,
egyszerre síró hangon szól a férfi:
"Egész ilyen nap volt, emlékezel te?
Hogy az első légyottunk volt a kertbe."
Egy szót se szólnak, elröpül a lelkök,
a távol ifjúkorba szállnak,
mint a hajó is amaz útra csap
a messze tenger árján, amelyen jött.
A férfi: "Jaj, az vissza sose jő, hadd,
de, látod, a park mélyén, ott - a kőpad?"
A nő felugrott, mint a jól talált vad.
"Nézzük meg!" - mondja. Torkukban tűz árad,
s már felkel a pár és remegve hajlong.
Szikár, törékeny, sápadt mind a kettő.
Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,
a nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.
3
Vigyáztak ők, mert féltek: megcsipik:
hátuk legörbült, s szégyellték kicsit
vénségük itt, ahol forrt a tenyészet.
Megfogták a kezük - kislány, fiúcska -,
úgy botladoztak ki a széles útra.
Mert hát dülöngtek olykor, mint a részeg,
lökdösve egymást, hogy szilárd legyen
a kétes és tántorgó súlyegyen.
Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,
mint a falábak, csendesen tipegtek.
Sokszor megálltak s lassacskán haladva
elértek a fasorba, be a parkba.
És megjelent előttük most a múlt:
azt hitték, ott van, mint régente, hajdan
szerelmes lábnyomuk is a talajban,
az út porától még el nem fakult,
és várja az öreg párt új örömbe.
Hát mendegélt a férfi és a hölgy
ott, hol az óriás szil és a tölgy
a hűs utakra örök éjet önt le.
Mint hogyha forgatnál egy régi könyvet:
Szól egyik: "Itt." A másik: "Ott, szivem."
"Hol csókoltam meg ujjad!" - "Ott, igen."
- " S a szájad?" - " Ott!" És helyről-helyre
jönnek,
megemlítik mind csókjaik sorát,
s mint a keresztuton mennek tovább.
Föllelkesültek a letűnt örömtől,
mely régi boldogság felé csörömpöl,
a napra gondoltak, mikor ölelve,
a kéz a kézbe és szem a szembe,
csapdosta szivük lázas, ifju hullám,
és itt haladtak, a szerelmük útján.
4
A vén, mohos pad szinte várt reájuk.
"Ez az!" - "Ez!" És leültek mind a ketten,
s a boldog és kigyúlt emlékezetben
világos lett a mély, sötét sugárút.
A fűre néztek s meghatódva láttak
ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.
Testén kinyúltak otrombán a lábak,
s mint járni nem tudó gyerek haladt most.
Egyszerre elakadt lehelletük:
ő volt! Szerelmök régi tartozéka,
ki esküjük hallotta mindenütt.
S a régi párt ismerte még a béka.
Kettőzte lomha, álmos lépteit,
a gyomra puffadt lett, szeme szelíd,
s a régen elhervadt szerelmesekhez
bizalmasan csúszott a rút s a kedves.
Sírtak. - De hirtelen kedves madárdal
zendült az erdőn, a falombon által,
az a dal, ami nyolcvan éve , régen!
És a tüzes önkívület hevében
az életük előttük elhaladt,
áradva, nőve, mint záporpatak,
a boldogságuk tündéres szaka,
cirógató, álmatlan éjszaka,
a páros, édes, fáradt ébredés,
az est, hogy az árny hullámmá csapódott,
az erdőillat, a bűvös, mesés,
mi végtelenné nyújtja el a csókot!...
S hogy ellágyultak, megmozdult az út,
a selymes, édes szél bódítva fútt: -
és részegítő, könnyű illatán át
érezték a fák örök ifjuságát,
s azt is, hogy holtából a csíra felkel.
Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,
rezgett a testük, vártak, kéz a kézben,
egymásra néztek, ölelésre készen!
De hát az ifju, víg homlok helyett,
mit felbűvölt távol emlékezet,
s őket kihamvadt vágyakkal betölté,
a száraz arcon csüggedés honolt,
s torzul erőlködtek ki egy mosolyt.
Lecsukták a szemök, nem égve többé,
s elfogta lelküket oly rettenet,
mint a halál!...
- "Menjünk!" - szólt reszketeg
a férfi, ámde nem mozdult egyik sem.
A pad ridegségén, mint a bilincsen,
ott vesztegeltek megriadva, távol.
És megmeredtek a félés fagyától,
mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-
indultak gyorsan, egy erős szökéssel.
A fák alatt kétségbeesve nyögtek,
hideg hullt rájuk, lassu, lomha csöppek.
A pincéből hűs légroham repült föl,
arcukba fútt a doh meg a penész,
amely száz éve szállt ki már belülről.
Megbénította őket a nehéz
bús, régi vágy, mely sarkuknál üget,
és megzavarta botló léptüket.
5
Akár a régi rugó, hogyha eltör,
lejárt a néni szive. Várt ura.
Azt hitte, csak megdermedt a hidegtől,
mert egyre mozgott rajta a ruha.
Majd ő is megriadt és nékiesve
reá hajolt, megfogta s nagy erővel
emelte vézna, vékony karja őt fel.
De petyhüdten csüngött a néni teste,
most látta csak: alighogy éppen élt:
hát futni kezdett, hozni gyors segélyt,
de mert nem támogatta már a társa,
ugrált ijedten, szédelegve ingón,
vezette a szeszélyes sétapálca
a cikcakkos és furcsa kacskaringón.
Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.
A lába reszketően csuklott össze,
s mint hogyha táncot ropna gyenge térde,
lökdöste őt az erdő sok fatörzse.
A fák játszottak véle, ő dülöngött,
és visszadobták, mint a labdagömböt,
s örültek a kaján haláltusának.
Hát látta, véget ér a küzdelem,
s mint vízbefúló, ki halálra fáradt,
felhördült, arcra bukva hirtelen -
s e halk nyögést nem is vihette szél el!
Hallotta aztán, amint bús nyögéssel
egy károgó holló a légbe illant.
Távolba kongott egy repedt harang.
És semmi nesz. Jeges árny szállt alant
s rájuk esett, tompán, akár a sírhant.
6
És ott maradtak. Alkonyult. Az éj jött,
s hulláma mindig zordabb lett, sötétlőbb.
Mint két csomó levél feküdtek ott,
láz borzogatta fázó tagjukat,
és elmosódtak az éjben legott.
Beléjük botlott a bolygó duvad,
mely erre ballagott estente, s néhány
vad meg-megállt és nézte őket némán,
mások átlépték, nem figyelve rájuk,
arcukra köpték a csigák a nyáluk,
tanyát ütöttek testükön a férgek,
mert azt gondolták, hogy már nem is élnek.
De nemsokára mozdult a fa lombja,
zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,
ropogva, zengve hangos áradatban
s mit sem törődve a két jó öreggel,
egész éjjel patakzott szakadatlan.
Aztán mikor végül virradt a reggel,
ottan lebegtek az esővíz árkán,
ruhájuk a hullámok összedúlták,
s kis testök elterült meredten, árván,
akár az óceán mélyén a hullák.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 18. 5:07 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: A szerelem vége
Sütötte a vidám nap már a rétet.
Az enyhe lombokon fénycsókja égett.
És vágyra tárva kelyhét mindenütt
várt a virág, min csillogott a harmat,
és hagyta inni a részeg rovarnak
a szirmából az éltető nedüt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
csapkodva szárnyával, kiszürcsölé:
s nem tudta senki, melyik él, melyik nem,
a pille úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák,
s e langy reggel páráját meglelte minden:
bús ködbe kelt a hajnal rózsapírja,
párjával énekelt a kis pacsirta,
nyerítve szökkent a tüzes csikó,
vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
s a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hódító,
s a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
ezer hangjával szíveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
a csöpp rovarnép békességbe lakta
- akár a porszem, oly kicsinyke fajta -,
s ez a sok ismeretlen, pici állat,
mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
felküldte most halk szózatát a naphoz.
A néma tarlón mentek mind a ketten,
mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap:
a férfi nem nézett reá epedten.
S szól a lány leülve egy keresztre:
- "Jaj, jaj, tudom, hogy nem szeretsz te."
A férfi mozdult: - "A hibám talán?"
És ő is ott ült a lány oldalán.
A lány felelt:" Ó istenem, egy év!
S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
Lelkem még most is a szavadra csábul!
Még fáj a szívem csókod záporátul!
Még tegnap élt, s ma hol van a szerelmünk?
Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt:
ma fut kezed, ha illeti kezem:
Miért nem csókolod szám, kérdezem?
Mondd, mért?" - S a férfi szólt: - Én
tudjam azt tán?"
Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán:
- "Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
Csókunk szilaj gyönyörrel volt tele."
A férfi fölkelt s ujjai közt sodorván
egy cigarettát, így felelt mogorván:
- "Ha vége van, hát vége van, minek könny?
Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön,
hiába sírunk, kedvesem!"
Unottan
gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,
a lány torkát a sírás fojtogatta,
szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
mind ünnepelt, s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkáslegény,
s elő is ugrott csábító dalára
a szép marokverőlány, aki várta.
Némán haladtak. A közönyük olvadt,
a férfi néha lopva nézte, oldalt.
Erdőbe értek. És a zsenge zöldön
most átnyilallt a napfény, s lenn a földön
a fény aranytócsákba pezsgett.
Nem vették észre a szerelmesek.
De a lány sírt, hogy tovább ne bántsák,
és idegesen tépte a fa háncsát,
aztán sikoltott és vadul kitört.
Az ifjú várt, elunva ezt a pört,
hogy a sírása tán majd megszakad.
Füstölt, s figyelte, a kék füstszalag
mint száll föl és tűn el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
- "Végezd be már s ne untass a könnyeddel."
És szólt a lány reá: - "Hagyj sírni s menj el."
És felnyitotta nedves, szép szemét.
- "A lelkem mily szilaj gyönyörben égett!
S ma szenvedéses, bánatos, setét...
Miért nem egy nagy szerelem az élet?
Mért válni? Én szerettelek...S te szintén.
De már sosem szeretsz majd úgy, mint én."
S a férfi szólt: - "Ilyen az életünk,
csak csonka öröm jut részül nekünk.
A boldogság egy perc. Én nem ígértem,
hogy a sírig tart majd, az életen túl.
A szerelem világra jő és elmúl.
Ha akarod, én nem tudom, miért nem
szerethetnénk egymást, mint két barát,
leküzdve e bús emlék zavarát."
Nyújtotta karját, résztvevőn neki.
És sírt a lány: - "Nem tudsz megérteni!"
Tördelte kezét vadul a szép lány.
- "Jaj, istenem!" - Az ifjú nézte némán
s szólt: - "Hogyha vágyadnak nem mondasz
ellent,
megyek." - Elindult és örökre elment.
A lányka várt s fölkapta a fejét ő,
örömviharba zajgott a fejérlő
madár felette. A fülemile
trillája elhangzott nagy messzire,
s a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vidám lomb között,
rigó fütyült, sípolt a kenderi,
zengették a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
csőrük kitátva szárnyaik verék.
A lány az erdőn és a réteken,
tüzes fuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
az égre nézett s szólt: -"Ó, szerelem,
a férfi meg nem érthet, erre törpe."
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 17. 10:01 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: Szerelmi posta
A Tuilleriák kertjében
Jöjj, kisfiú. Anyád, lelkemnek üdve,
hogy nézze játékod, e padra ült le.
Sápadt. S a csillagoknak halvány
aranya sejlik szőke,nagy haján.
Hadd a piros szácskád csókolni hosszan,
tág kék szemed, fésült-finom hajad,
hogy lelkemet fejedre záporozzam.
Majd hogyha Hozzá mégy te hallgatag,
s éjjel nyakát karoddal átfogod,
s csókolja a hajad s a homlokod:
ajkát az ajkaid sebesre süssék!
És fogja el lágy, vad szerelmi szükség,
s kiáltsa borzadozva és remegve,
látván, mi nagy szegény szívem szerelme,
míg az én csókom adja néki ajkad:
- "Fiam, fiam, mit érzek én ma rajtad?"
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 16. 12:48 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: Séta
Mikor tizenhat éves voltam
A föld az égre nézett. A füvet
remegve födte a tűzfényű csepp.
Dal szólt a földön, és benn a szivemben
pajkos rigó füttyentgetett szüntelen.
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
aztán leültünk, a mohaágyra dőltem,
egy enyhe domb sugározott előttem,
s a búcsuzó, hamvas biborba folyt át,
szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
én néztem és nem láttam mást, csak őt,
dalolni kezdett. Vágyva és esengőn,
majd visszajöttünk a homályos erdőn,
egy fiatal szil az utunkban állt,
fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta, -
az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
néztük a harmatos füvet, s a lábunk.
Az alvó rét csöndes volt és setét,
ő rám emelte a tekintetét
s tüzes szemünk a bársonyos homályban
meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
mily lázasak a szivünk vágyai.
Csak szánk nem merte még kimondani.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 16. 12:36 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: Havas éj
Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani.
Nagy némaság: az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn néhány kivert eb,
a zúzmarás fák közt vadul csaholva nyí.
Nincs dal, kopár, fagyos a tarló mindenütt.
A tél dühöng az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.
Gyorsan görög a nagy, halotti holdkorong,
mint hogyha fáznék a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
s hogy látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.
Ránk szórja hidegen éles sugárnyilát,
sápadtan és kisértetin világol.
A hó sziporkát hány az éjbe távol,
oly babonásan ég a szürke holdvilág.
Ó, gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal,
s nem tudnak a fagyos ágon aludni ők.
A pőre gallyakon üveges jégeső.
Ott ülnek és némán gubbasztva néznek,
és hajnalik lesik csak a sötétet,
s a hó fehér, fehér, s az éjjel sose jő.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 19. 12:39 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: A vadludak
Elhallgat a madár is, minden alszik,
fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.
Fekete hollók, sok zord éji folt,
vájják a hó jegét nagy csőreikkel.
Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
lármázva egy vadlúd-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakkal megriadva rebben,
mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben
s szárnyuk nyomán süvölt a levegő.
A bús zarándokraj lebegve szárnyal
pusztákon, erdőn, óceánon által,
és a vezérük olykor tűzbe jő,
s serkentve röptük, felzúg sírva, fájón.
A karaván szétgomolyul, elül,
mint két szalag, és aztán szétterül
szárnyas háromszögük a szemhatáron.
Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
terelgeti egy rongyos, árva gyermek,
és inganak, mint a nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó, kósza neszre,
fejük kinyújtják, s nézik, egyre nézik
a vadludak iramló szökkenéseit,
és vágynak ők is szállni, messze-messze.
Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
ágaskodnak, s a zajt remegve hallják,
és összezsibbadt, átfűlő erőkben
sajogva kél az álmodott szabadság,
a lanyha partok messze tájak álma,
a hómezőn riadt vággyal sivítnak,
s jajongva, a bús égre kiabálva
soká felelnek tűnő társaiknak.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 19. 12:26 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: Rettegés
Ma éjszaka soká olvastam egymagamban.
Éjfélt ütött, s akkor egyszerre megriadtam.
Már nem tudom, mitől, de félt egész valóm.
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
titokban megtörtént valami borzalom...
Valaki, úgy tetszett, lassan megáll mögöttem,
és vár egyenesen, figyelve ideles
aztán nevetni kezd, szörnyű és ideges
kacajjal, s nem hallok semmit se. Gyötrelem!
Érzem, hogy érinti hajam és fejem,
és a kezével már vállam fogja át,
és én szörnyethalok, ha meghallom szavát!...
Mindig reámhajolt, közel simulva hozzám,
és én bármit is teszek, csak ülök ott merőn,
moccanni sem tudok, lecsuklik gyönge főm.
Mint madarak, miket széjjelzilált az orkán,
vijjogva röpdöstek vad gondolatjaim
halálverejtéket sajtolt reám a kín,
s hallgattam a kihalt, kopár-üres szobán át
egymásra csattogó fogaim vacogását.
Egyszerre megreccsent valami. Tébolyultan
fölordítottam, oly halálos rettenettel,
ahogy még sohasem kiáltott itten ember,
aztán meredten és némán a földre hulltam.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 19. 12:16 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: Lángoló nap alatt
Június volt. Tüzes és fényes ünnep.
Lármázva harsogott a kandi nép.
Ujjongtam én is, nem tudom, miért,
s agyam zavart lármától részegült meg,
felkorbácsolta a nap véremet,
velőmbe tűz gyúlt perzselő sugárán,
szívemben vágyak láza pezsgett,
mitől Édent veszített egykor Ádám.
Egy nő közelgett és reám tekintett.
Titokzatos fény volt ez a tekintet
s lelkem csak itta a sötét tüzet:
és elfogott valami őrület,
hogy rá vetem magam szerelmesen,
szívom az ajkát s a karomba zárom.
Vér-felleg ülte meg borult szemem,
s nem tudtam, e vad csók: való-e, álom?
Legyűrtem őt, ölelve és tiporva,
majd felragadtam hirtelen karomba,
elrúgtam a földet, tovább suhantunk,
szálltunk a naptól lángoló körökben,
s hogy összeforrt a testünk és az ajkunk,
a nap pirosló kráterébe törtem,
öleltem őt, s némán meredve rám
görcsös karomba meghalt a leány.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 18. 11:23 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: A nagyapó
Meghalt, hideg lett nagyapám,
kilencvenéves nagyapó.
A homloka az a halavány,
akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyílott,
halk hangja hörgött reszketőn,
mint sóhaj-űzte messzi szók,
mint szél morajló fatetőn.
Álom ez, vagy emlékezet?
A fényes reggel tűzburok,
a fákba friss nedv pezsgett,
szívembe bíbor vér futott.
Álom-e, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép, s ködbe vesz.
Emlékezem, emlékezem.
Ó tűnt napok, tűnt életem!
Az ifjúság! Emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
a szélre bűvösen rezeg.
Himbálta szívem is a vágy.
Álom ez, vagy emlékezet?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erőt vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
Zajjal telik meg a szívem,
mint a hullám ver reszketeg,
a gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
hogy meg se kezdve végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn,
a sír! a sír! emlékezem.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 18. 10:51 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
Guy de Maupassant: A madarász
Ha a virág a kelyhét kinyitja,
Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba,
és este a kicsiny kalitka
bús rabmadárral van teli.
Veti a hálót, bajt idéz fel,
hogy eltűnik a hűvös est,
lépvesszőt rak ki, fondor ésszel,
hogy még nagyobb legyen a kényszer,
rászórja a zabot, kölest.
Sövények rejtekébe bújik,
a csermelyek partján riog,
harasztra kúszik s félve búj itt,
és les, mikor jön ki az útig
a rebbenő madárfiók.
Örökzöldből, friss gyöngyvirágból,
van a hálón viráglepel,
galagonyát fon rája máskor,
és hull belé, akár a zápor,
pintyőke, csíz, sok-sok ezer.
Zöld fűzfaágból, rozmarinbul
hajlít kelepcét olykoron.
És a mező határain túl
halk-csendesen keresni indul,
van-e madár a magokon?
Sietve rebben a madárka,
ujjongva és kábulva lép,
ártatlanul néz félve-várva,
megcsípi a magot az árva,
s már ott ragad lábán a lép.
S Ámor kacagva viszi vissza,
a zsákmányt el nem engedi,
a síkokon és a csalitba,
ha este a kicsiny kalitka
bús madárral van teli.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 18. 9:06 - címkék: vers és kategóriák: Guy de Maupassant versei
-
még nincsenek kommentek
