Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Gárdonyi Géza: Aludjál, aludjál

Aludjál, aludjál,
Angyallal álmodjál!
Elindult az angyal
Egy fényes csillaggal,
Egy fényes csillaggal,
Egy csengő csengővel,
Asztalra rakható
Szép arany erdővel.
Szép arany erdőben
Kis ezüst házikó,
Házikó közepén
A tündér Anikó.
Anikó szobája
Tele van virággal,
Virággal, madárral,
Cicával, babával.
A virág kinyílik,
A madár danolgat,
Cica a babával
Föl-alá táncolgat.
Ha szemed lehunyod
Sokáig-sokáig:
Meglátod Anikót,
Ő is hogy bokázik.
Tied lesz a kis ház
Az arany erdővel
A fényes csillaggal,
A csengő csengővel.

Gárdonyi Géza: A mint itt ülök

A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
"Kis Vilmám," - mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.

Gárdonyi Géza: Álom

Az utolsó kocsi is eldübörgött
lenn az aszfaltos köruton.
A gázláng vörös pilleként lebeg.
Szemem fáradtan lehunyom.
S a karos-székben hátradőlve
érzem, az álom száz karral fon át...
Tollam lehull. Rétekről álmodom...
és hallom a pásztorfurulyát.

Mi szép volt: tizennyolcz éves szívvel
a szomszéd kertben lopni a napot.
Magunk voltunk csak Örzsikével
És dicsértük a széna-illatot.
Majd elmerengve álltunk: kéz a kézben.
Így hajlik össze minden kis virág...
A nyáj kolompja kong az erdőszélen.
És hallgatjuk a pásztorfurulyát.

És este, mikor felszáll a homály,
s az égen égnek apró csillagok,
megbújva várjuk a kis kapunál,
a míg az öreg bakter elkopog.
S aztán, ha olykor össze is súgunk,
- Te édes, kedves...- ennél nincs tovább.
Egymást ölelve ébren álmodunk,
és hallgatjuk a pásztorfurulyát.

Ez elnótázza mélán, meghatón
a rejtett távol valamely zugán,
a mit csak érez Karádon s Fonyón
minden szerelmes ifjú és leány.
A falu csendes. Kutya sem ugat.
- Te édes, kedves... - súgod Örzsikém,
s arczomra simul lágy selyemhajad.
S - te édes, kedves... - súgom vissza én.

Gárdonyi Géza: A hóvirág

A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
"Egy évig sem él ez a szegény."

Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.

Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
- Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
- Kis Ida, mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - szólt mosolyogva -
hogy a madár leány lelke.

Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.

Gárdonyi Géza: Rózsa egy sírra

Van egy ország, ahol nem tudja senki
mi a halál? Csak azt, hogy mi az élet?
Az óra ott tizenhárom betűt jár,
e szó betűit: Ö.R.Ö.K.K.É.V.A.L.Ó.S.Á.G.
Ez ország persze nem itt van e Földön:
fenn! fenn! Mi csak a porszemeit látjuk
amelyek olykor aláhullanak
A Végtelenség sötét tengerébe.
E porszemek a fényes csillagok.

A lelkek, akik itt éltek e Földön,
ott nyugosznak az ős-világosságban,
a szivárvány-szín lágy felhők ölén.
És mint az ember néz a hangya-népre,
úgy néznek ők reánk a magasságból.

Egyszer, hogy onnan lefelé méláznak,
megszólal egy, mély elbúsulás hangján:
- Álomkórságban szenved nemzetünk!
Leszállok én, és felköltöm szavammal!
És szól a másik: - Te felköltöd őket:
én is leszállok, és viszek magammal
lángot az égből a földi oltárra,
melyre ez van írva:SZABADSÁG.
Jogot e népnek! Ha kell, kardnak élén!
S függetlenséget! Ha kell, vérnek árán!
Legyen vihar, ha másképp nem lehet!
de majd a vihar villámcsattogását
termékenyítő zápor követi,
s a borulás után kisüt a nap.
Leszállok hát én, s leviszem nekik
Rákóczi összegöngyölt zászlaját!
S ha a nemzet kibontja ezt a zászlót,
leborulok a nagysága előtt!

Megrázkódik a harmadik lélek, s mond:
- Hej, én leszek a vihar mennydörgése!
Hej, én viszek zászlódra koszorút!
Leszállok én is lantommal közéjök,
s fölemelem a szívüket a porból!
S ahogy az Isten az eget teleszórta
a csillagoknak gyémántjaival,
úgy szórom én odalenn szerteszét
lelkem virágait a magyar földre!
S ha jő a napok legpirosabb napja,
s elsőt kondul az ország vészharangja,
én kiáltsam a zászlót fölragadva:
Talpra magyar! Fegyverrel ide mellém!
Ott essek el én a harc mezején!

És szóltak mások aggódón merengve:
- A harc után mint törött szárnyú sas
ül majd a nemzet fészke romjain.
A földi ember csak a jelent látja,
s az elcsüggedt csupán a veszteséget.
A halál fölszánt egy egész országot,
s magnak belé a hősök vére hull.
Érzik-e majd, hogy ez a mag kikél?
Érzik-e majd, hogy a távol jövőben
kivirágzik a mártírok szent fája?
A nemzet soká csak a romlást látja,
a gyászköntöst, a kormos falakat,
a láncokat, a börtönt, a bitófát,
s a nők és árvák harmatos szemét.
Bús-felleges lesz minden férfi-homlok.
Kinek keze simítja el a gondot?
Ki susog reményt a lankadt lelkeknek?
Ki hinti be a temetőt virággal?

S megszólal mélán egy negyedik lélek:
- Alászállok, és testet öltök én is.
Az én kezem simítsa el a gondot:
szívem legyen a rózsaszínű tükör,
amelyben lássák a jelent, s jövendőt.
Én csókolom meg a tépett zászlókat,
én hintem be a sírokat virággal,
én hordok napfényt lelkök borujába,
én festek tavaszt a holt, téli tájra.
Az leszek én, ami a délibáb
a puszták fáradt, bágyadt vándorának:
festek nekik tündér-ligeteket,
kék tavakat és fehér várakat,
s a könnyes szemű aluvók arcára
én festek majd mosolygó álmokat.
Kiemelem a romon ülő búsnak
az elsüllyedt világrész képeit,
más népeknek nagy élet-halál harcát,
hogy lásson nagyobb bút a magáénál.
S kiemelem az elsüllyedt századok
magyar múltját, dicső győzelmeit:
s a képzeletnek görögtűz-fényében
föltámasztom elporlott hőseit.
Hősöket festek, mindig hősöket!
minden rendű és minden rangú hőst!
akinek mindig minden sikerül!
s a fájdalmas szív balzsamcseppet érez,
és könnye közé mosoly is vegyül.
Festek reményt a reménytelennek!
Szabadságot a rabságba vetettnek!
Győzelmeket a láncolt kezűeknek!
Aranytermést a kifosztott nemzetnek!
S ha tőlük egykor én is távozom,
varázstükrömet e földön hagyom:
e földön hagyom lelkem álmait,
fantáziám színes lámpásait:
a tündérkincset, mely csupán azé,
akinek ragyog, akinek öröm.
És ezt a kincset el nem veheti
a magyartól az idegen köröm.

S a négy lélek egyenkint Földre szálla.

Az első fölrázta a nemzetet.
A második kardot adott kezébe.
A harmadik volt a vihar dörgése,
ki vissza is szállt a fergeteg szárnyán.
Te negyedik, te álmokat fakasztó
vigasztalónk, te édes szavú lélek!
velünk maradtál boldogító hosszan,
s ültettél nékünk, letarolt kertünkbe
messze-tündöklő aranyalmafát...

Új nap került egünkre, éltetőbb.
A vérmezőkön már zöld a vetés.
De még az éghatáron ott sötétlik
nyugat felől a bús kor fellege.
...Lassan fordul a század kereke!...
Te mégis láttad, mint enged a fagy,
miként kélt fel az alélt óriás,
mint építé fel omlott falait,
s miként nő, nődögél a nemzedéke...
Hisz te tanítád félszázadon át
három öltőjét szép magyar beszédre!
S jártál közöttünk álmodozó arccal,
jártál közöttünk szelíd égi ember,
s viselted fényes  - töviskoszorúd.

----------------------------

Egy rózsát hoztam, egy szál sárga rózsát,
a sírodra, elköltözésed napján.

-----------------------------

Te álom-ember! Míg közöttünk éltél,
te magad is a rózsaszín tükörben
láttál mindent, mint nékünk mutatád.
Azért volt néked a rög is arany.
A békó is hősöknek ékszere.
Az iszapos Tisza - áldott Nílus:
a kétfejű sas - kétfejű galamb:
a hárpia - megéltesedett angyal:
a vámpír - kebledre szállt pillangócska.
Szemed nem látta a rongyot, sarat,
ha látott benn egy selyemfonalat.
S tudom, ha e nap ránk-emlékezéssel
a magasból a sírodra lenézel,
itt sem a ráhányt vad köveket látod,
csupán a virágot.

Gárdonyi Géza: Utcán...

Utcán kóválygó éjjeli leány,
emberi anya szült-e tégedet?
Virrasztott-e bölcsőcskéd felett
őrcsillagként anyai szeretet?

Néztél-e rá ártatlan angyalszemmel?
Nézett-e rád mélázó szent örömmel?
S mikor ajkad az első szót gagyogta,
hallgatták-e boldogan mosolyogva?

Tanítottak-e téged imádkozni?
S mikor először vittek el áldozni,
öltöztettek-e liliom-ruhába?
Rá mersz-e nézni a Szűz Máriára?

Mikor még anyád szívekincse voltál,
s gyönge virágként vállára hajoltál,
s ő két kezével szívére ölelt...
Ha tudta volna: benned mit nevelt!

Nem gondolsz-e soha a másvilágra?
Vagy azt hiszed: nincs Isten, s mennyhazája?
Bizonyos-e, hogy csak a sír örök?
Tudod? Jártál a csillagok fölött?

De hátha van?! Hogy állsz meg odafenn
a fehérek közt rondán, szennyesen?
S mikor az Isten színe elé löknek,
nem félsz-e attól, hogy a szemedbe...?

Gárdonyi Géza: Útra-készülés

Beteg vagyok. Talán meg is halok.
Künn csöndes téli éj van. A kályha morog.
Jégfátyol fehérlik az ablakomon.
Imádkozom.

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé:
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, -
ez a halál.

Mért féljek mint az állat?
érzem, hogy fenn sok kedves orca vár.
És mégis ólomkézzel nyom a bánat,
mint búcsúzót, ki a tengerre száll:
nem előre nézek, de mindig hátra.
Óh, sirat engem két szegény árva!

Uram, engedd, ha új testem felöltöm,
új testem mely a ködnél finomabb,
hadd maradjak, míg könnyeik letörlöm!
hadd leheljek arcukra csókokat!
s mikor síromnál ereszkednek térdre,
hadd súgjam nékik: Nézzetek az égre!

Hiszen tudom, hogy kell szenvedniök,
kell sírniok, kell vezekelniök, -
ezért jöttek ők is a Föld színére.
A sárba tévedt kócsag is fehérre
mossa tollát, mielőtt hazatérne,
s így száll az égbe hófehér ruhában...
Az ember mosdik könnye harmatában.

De nékem mégis nehéz őket néznem.
Anyjok nem volt és már apjok se légyen,
Így áll mint ők a sötétben remegve
az elhagyott, mezőn felejtett bárány.
Ki néz jó szívvel az én gyermekemre
ki gondoz mint én, két szegény kis árvám?

*

Ha felülről látom majd ezt a földet,
azt mondom rá: Ne éljek rajta többet!
Mindenkinek hull rája könnye, vére!
szülessen bár lágy hermelin haván,
vagy útszélre vont koldustalyigán,
csak jajkiáltás kezdete s a vége.

És mégis érzem, hogy e zöld pokolba
lekívánkozom hébekorba.

Hőn érdekel, hogy földi útjokat
mint folytatják az én szeretteim?
virágos, mezőn járnak-e sokat?
vagy az élet zord köves térein?
Mint állják ki a zivatarokat?
a szíven sujtó vad villámokat?
s mint szárítják mikor a vész elült
könnyekben ázott bús orcájukat?

És érdekel, hogy egy-egy jóbarátom
mit dolgozik? és hogyan boldogul?
hogy adnak túl a férjhez menő lányon?
nyomukba milyen nemzedék tolul?
Szeretnék olykor hírlapot átfutni:
mi izgatja az új kornak fiát?
a találmányok fejlődését tudni,
no meg az új magyar politikát!

S kivánnám látni minden esztendőbe,
a tavaszt, a föld virágébredését:
heverészni az első verőfénybe:
hallgatni a méh szelíd zümmögését:
látni a szántóföld nagy négyszögében
a magvetőt, a haladó ekét,
míg a pacsirta a sugaras égben
csicsergi boldog, kedves énekét.

S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde, alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom.

S ha jő az éj, s én újra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus Anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és oly szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őt!

Gárdonyi Géza: A fasorban

Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.

Lám, mégis valaki...ül az árok partján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"

" Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"

Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akácsort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.

Gárdonyi Géza: December

Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.

Gárdonyi Géza: Esti harangszó

Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
Üdvözlégy Mária!

Ha elgondolom, hogy e Föld színén
valóban élt e tiszta, égi lény!
Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát
a porban hátrahagyta merre ment:
hajába tűzött fehér violát -
tán épp ilyet, mint kertemben terem...
S ő maga volt a legszebb viola:
Isten közöttünk járó angyala!
Üdvözlégy Mária!

Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,
az ég ily kék, a föld ily harmatos,
s a kerti fák így álltak a homályban,
amikor ő szobája magányában
ott térdelt a kis gyékény szőnyegen,
s imádkozott mélázón, csöndesen,
imádkozott magasba néző szemmel...
S a szoba megtelt égi fényözönnel:
Üdvözlégy Mária!

A Göncölszekér épp így állhata,
midőn az országút két vándora
a betlehemi völgyben haladott.
A férfi öszvér előtt ballagott.
A nő fenn ült halványan, szenvedőn.
Pásztorok ültek tűznél a mezőn,
és így szólt egy: - "A város telve néppel."
A másik szólt: - "Itt hálhattok az éjjel."
Üdvözlégy Mária!

Tán épp ily fű-illatos este volt,
tán épp így fénylett fenn az égi hold,
midőn egyszer a búzaföldön át
a gyalogúton haza lépkedett,
fehér-szelíden, mint a holdvilág, -
karján tartva az alvó kisdedet,
ki vállra hajló fejjel aludott.
Kalász kalászra bókolt, susogott:
Üdvözlégy Mária!

Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!
Leheljetek az égbe illatot!
Ő bizonyára ismert titeket,
mikor e Földön járt közöttetek,
s hozzátok hajolt, s szólt édesen:
"Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!"
Ma is szerető szemmel néz le rátok,
Virágajakkal ti is susogjátok:
Üdvözlégy Mária!

Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.

Gárdonyi Géza: Feljebb!

Csillagos nyári est, - s harmatos, homályos.
Odalent a völgyben alszik már a város.
Fekete posztóval az est betakarta.
Csak egy marok sárga csillag ragyog rajta!
Utcai lámpások.
Hallgató nyugalom,
sötétség és álom ül lent a házakon.
Talán csak a beteg virraszt a bajával?
Talán csak az árva könnyes sóhajával?
Talán csak a rab áll ablakánál ébren?
Talán csak a vak néz az éj sötétében:
- Mintha látnék - mondja tűnődve magában -,
úgy tetszik az imént valami színt láttam...

Kertemre is leszállt az éji nyugalom:
álom-csöndesség ül fűn, fán, virágokon.
Fölöttem eldöndül egy vándor bogárka,
aztán még mélyebb csend marad nyomába.

Szeretek fönn lenni csillagos estéken.
Ilyenkor az eget eltűnődve nézem:
Mi az a sok csillag? az a sok néma fény?
S ha a Föld is csillag, rá hogyan jutottam én?
Hogy kerültem ide a világ-mélységébe?
a fényes Mindenség sötét fenekére?

Ha a végtelen ég fekete tábláján
csak egy csillag égne magányosan, árván,
az az egy csillag is elég lenne nékem,
hogy egy felső világ lámpásának nézzem.
De millió csillag! millió lámpás!
Kinek, minek az a kivilágítás?
Ország van-e fenn is? s benn falvak, városok?
s utak a világló fényes csillag-sorok?
Vagy minden egy csillag, mint a Föld golyója:
épp ilyen kétágú férgek hordozója?

Ki alkotta ezt a sok külön világot?
Ki tett rá népeket? búzát és virágot?
S ki gurította be a nagy világ-térbe
a koromszín Semmi végtelenségébe?
"Járj! De körben! El és vissza-visszatérve!"
Hol az a cirkalom, mely útjok kimérte?
És hol az az óra, melyen a mutató
milliomos számok körlapján ballagó?

És hát mi van feljebb? a csillagok felett?
hol már a legfelső csillag is elveszett,
s csak lefelé látjuk?( Rezgő szikrácskája,
mint a bányamélybe hullott fénybogárka.)
Mi van megint feljebb? Más világemelet?
Más nap? Más illat? Más levegő-lehelet?
Tetőtlen magasság új világossága?
Vagy holt sötétségnek Csendes-óceánja?

Feljebb?

Hogy lehetne feljebb jutni, feljebb?
A Marconi gépe fel meddig lövellhet?
A villám, mely immár engedelmes rabunk,
hogy vele festetünk, főzetünk, iratunk,
kocsit, hadi sárkányt sebesen vitetünk,
miért ne lenne táltosunk is nekünk?

Feljebb!

A sötétség fekete kárpitján
alulról átcsappant egy megnyergelt villám,
melyen a képzelet bár szédül, de megül,
s végre is a tető tetejébe kerül.
Szállj Villám! Hasítsd át a Végtelenséget!
Ott tégy le, hova még gondolat se lépett.

Szállok, szállok...Siket, irdatlan vak égben,
hol csak sötétség ül. Sötét a sötéten.
Semmi hátán semmi. Holdatlan örök éj.
S benne egy feltévedt szúnyog se döngicsél.
Mert ha döngicsélne, bármily vékony szálon,
átszólna a hangja minden távolságon.

Feljebb!

Ha valaki a sivatag éjben,
egymásra ásító semmik kebelében,
valahol nagymessze pipára gyújtana...
Millió mérföldre elvilágítana.

Feljebb!

Ha valaki puskával itt állva
beledurrantana a Semmi-világba...
Szállna a golyó a Végtelenségben
dörgésével együtt örök csodaképpen.

Kietlen éjtenger! Feketéllő semmi!

___________________________

De mintha kezdene világosabb lenni...
Mint télen, mikor az ablak jégvirágos,
s áttetszik szelíden, hogy az ég világos.
Mi ez a fehér táj? Hó? Felhők teteje
Vagy a világ fehér-csipkés szemfedele?

Nő a világosság.
Mint Szent Vince-éjen
mikor sápadt hold van felkelőfélben.
S köröskörül merre a szem elláthat
fehér fenyvest látok? zuzmarás nagy fákat.

Hol vagyok? Valami holt planéta ölén,
mely kívül vetődött e csillagok körén?
Mi világít ott fenn, át a fehér égen
S mért zöldes itt az ég? Sehogy meg nem értem.

Feljebb!

Szálljunk feljebb! feljebb egy világgal!
Mi ez? Mező, tele nyíló hóvirággal!

Embernyi virágok tenger sokasága!
Oh ez már a Menny itt, ez a Menny pompája!
Mily üde levegő! Szinte testet könnyít!
De csodás, hogy az ég nem kék, hanem zöld itt!
Zöld, mint mikor zöldszín folyosó ablakon
szűr át a nap fénye. S közte olvatagon
kék felhők terülnek hosszan, kék csodának,
mintha olvadt zafír tavai volnának.

De már innen mégse megyek el annélkül,
hogy egy hóvirágot ne vigyek emlékül.

S nyúlok: szakítanám...Ámulat, bámulat!
Mint mikor a gyermek árnyképpel mulat,
S fogdossa falon a nyuszit, a libát.
Délibáb-kép ez mind, álló szép délibáb!

Most már értem, miért nem látom a végit?
miért kék a felhő? miért zöld az ég itt?
S csakugyan eljutok ibolyavilágba,
zöld mohamezőnek tündéri tájára.

Feljebb!

Nárcisz.

Feljebb!

Orgona, tulipán...

Egyik virágég a más virágég után.
S mind embernyi virág, gazdag színnel ékes.
A levegő más-más illatokkal édes.
Oh a szegfű-égtől el alig válhatok!

Feljebb!
Embertestben ameddig szállhatok!

S behúnyom a szemem: ne lássak már semmit.
Csak fel! fel! ha lehet fel a magas Mennyig!

És szállok sokáig a Végtelenségben.

Csak a levegőnek puha selymét érzem,
amint emelkedünk sebes suhanással
váltakozó bájos illatokon által.
Szállunk, szállunk. Szállunk egekből egekbe.
Míg végre lassúdunk. Megállunk remegve.

Megnyitom a szemem. S legott be is zárom.
Színek orgiája! Káprázatos álom!
Képzelj sziklán sziklát pávatoll-színében,
aranyban tündöklő kékséget a kékben,
s magas ormáról le zuhatag omlással
gyémánt-özönt, amint hull szép csillogással.
Szivárvány színeknek millió szikrája
húll, húll, omlik, táncol szikláról sziklára.
Húll, húll...némán. Nincs hang e világban.

De mégis...Mintha egy hárfa szólna lágyan...
Nem, nem hárfa mégse: csak olykor pengedez...
Tán üvegharangra gyöngyvirág pergedez?
Érzem is illatát már a gyöngyvirágnak,
dehát itt szellőnek melódia árad?
Nem: ez hangszer mégis! S vonótól hullámzó!
Bűbájos hangokkal sóhajtásként játszó.
Ereszkedik a hang, s oly finoman száll,
mintha a vonója volna tündérhajszál,
és a hangszere tán méhek rezgő szárnya...
Nem: ezüstfuvolák búgó orgonája...
Nem: valami zengő csigalépcsőt hallok.
Lágy bársonypapucsban futnak rajt a hangok,
fel és le, fel és le. Olykor meg-megállnak,
fülemüle-nyelven bűvösen trilláznak.
Édes buggyanással lebuknak a mélybe.
Fel újra illannak magas semmiségbe,
elképzelhetetlen hosszú vékony szálon.
Már szinte nem is hang, csak sejtelem, álom.

Ismét csend. Bíbor ég. Sima gyöngyház-tenger.
S ím a szélén áll egy fehér-frakkos ember.
Áll. Néz maga elé. Kezében hegedű.

- Ki vagy? Mit mívelsz a csendben itt egyedül?

- Tanulok. S ha valamire fogom vinni,
a bandába lépek.
- Mi neved?
- Paganini.
S tűnik mint az árnyék, fölfelé libbenve,
mintha az utolsó hangok után menne.

Feljebb!
Új ég: rengő aranyszín levegő.
Fehérszárnyú nagy sas, fölfelé lebegő.
Szállton száll...Hova? Föl, föl, egyre feljebb,
mint mikor szél ragad könnyű virág-pelyhet.

- Hová szállsz?
- Az egek kellő közepén.
- Hát még feljebb is van?
- Ez itt csak a széle.
- Messze még?
- Csak száz év. Mit vársz?
- Ember hangját.
Csak egy szót...
- A visszhang tán leejti hozzád.
S ím mintha mámoros kiáltást hallanék:
- Szép.
S rá nyomban egy női hang, mely szinte reszket:
- Szeretlek!

__________________________

Álomkáprázatok. Lenn ülök a mélyben
A csillagok alatt, a földi sötétben.
A földi sötétben! Majdnem könnyem csordul!
Mért is ocsudtam fel szépséges álmombul:

Dehát kell hogy legyen odafenn valami!
Nem égnek hiába az Ég csillagai!
Minden víznek van egy átellenes partja.
Mindennek ami függ, van is ami tartja.
Ki az égi napot meggyujtá s fenntartja,
testem érző lángját elveszni nem hagyja.
Lettem, hát újra és százszor is lehetek,
mint ahogy mindennap elalszom s ébredek.
A halál e Földön csak utolsó álom.
Az ébredés fenn van, fenn - a másvilágon.
Idelenn akkoron öltözködnek gyászba.
Odafenn öltöznek virágos pompába.
Idelenn búcsúznak. Ott fenn üdvözölnek.
Itt lenn sírnak-rínak. Odafenn nevetnek.
Aki élt, él mindig. Aki jött visszatér.
Nem veszhet sárba, mint ősszel a falevél.
Ott fenn van az ember nagy Amerikája.
Itt lenn: csak száműzött bűnösök tanyája.
Mik is volnának a széjjel szórt csillagok,
ha nem börtönrajok?

Ott az ember: angyal. Tiszta, boldog szabad.
Itt az angyal: ember. Testbe bilincselt rab.
S nehogy csupa sírás legyen rabsága,
égi múltját Isten pecsét alá zárta.
Így csak sejtegetjük lelkünk származását,
magasságos hazánk boldog fényvilágát.
S csak akkor fordítjuk szemünket mélázva
a végtelen egek ránk kéklő tájára,
s nézzük-nézzük hosszan, ábrándozva róla,
mint télen a szárnyametszett árva gólya.

______________________

Csendes az éj. Alszik minden a világon.
A madár az ágon, bogár a fűszálon.
És az emberzsombék a völgyi homályba...
Hány ember? Sok. Mind elfedi az éj szárnya.
Fölötte csupán egy csoport sárga csillag,
utcai lámpások néhány száza csillog.
Mintha volna az ég csillag-söpredéke,
mely alávettetett ide a mélységbe.

Homály, homály!...Csend...
És...megkondul egy harang...
Messze mérföldekre zengő méla hang.

Ki halt meg? Kinek telt le itt az ideje?
Ha beteg volt - nem kell többé szenvednie.
Ha gazdag volt - itthagyta a házát, kincsét.
Ha rab volt - a halál leoldja bilincsét.
Ha vak volt - visszatért a szeme világa.
Ha árva volt - ott fenn ölelő kar várja.

Gingalang-gingalang...a völgyi sötétbe...
Valaki utazik: a Földról - az Égbe.

Gárdonyi Géza: Ne félj!

Mintha látnám a fehérruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
"Ne félj, csak higyj!"

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
"Ne félj, csak higyj!"

Gárdonyi Géza: Zsoltárok

I.

Boldog ember ki az Isten útját járja.
Láthatatlan angyal az utazó társa.
Kő között se botlik, homályba se téved.
Az ilyen embernek a halál is élet.

Boldogtalan ember, ki nem néz az Égre
Széltől fújt ballangó az élete képe:
virágos mezőn is akadékot talál.
Az ilyen embernek az élet is halál.

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába

Az Újszövetség könyve elé

Ez a könyv a könyvek könyve.
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak.
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
boldog aki rátalál!
Szomjas lelkek forráskútja,
hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény.
Királyon láncz. Rabon napfény.
Tévelygőnek hívó harang.
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galamb-búgás
Viharvertnek ereszet.
Haldoklónak angyal-súgás
"Ne félj: fogd a kezemet!"...

Gyermeknek is: "Mily szép rege!"
Bölcsnek: "Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élőhangok.
Köd, - s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik.
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá mállnak.
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba.
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.

Gárdonyi Géza : Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
Melyik a jó és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom:
ha majd nagy lesz, mint az apja:
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan.
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon

Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!...Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben

Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? Balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!

Gárdonyi Géza: Fiamnak

Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!

Gárdonyi Géza: Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng - az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: "Íme, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált:"Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

Gárdonyi Géza: A mama elaludt

Esőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül..."

- Halkabban írnok úr!

- "Mikéntha lelkem volna e fonál,
És szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érzem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül..."

- Halkabban, édesem!

Gárdonyi Géza: A falu visszhangja

1

Azt gondoltam, virág van,
virág van az ablakban,
pedig hát egy leány ül,
leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
de ha leány, a szívemre ölelném.

2

Nem nézett rám ez a kislány, csak egyszer,
mégis mindig eszembe van ezerszer.
Gondolatom ha virággá válhatna,
rá örökkön rózsaeső szállhatna.

Csipkerózsa magától kél, nem vetik.
A szerelmet leányszemek ültetik.
Barna kislány, mit ültettél szívembe?
A szerelem szép virágát ne törd le!

3

Nézz föl, kedves, a szemembe,
hadd pillantsak a lelkedbe.
Hadd pillantsak a lelkedbe:
mint a megnyílt kék egekbe!

Nézz fel, kedves, a szemembe!
Add a kezed a kezembe!
Add a kezed a kezembe:
A szívedet gondold benne.

4

Tátika, Somló. Badacsony,
hej, az én rózsám alacsony.
Azt szeretem, ha alacsony:
a szűröm alá takarom.

Kéklik a csöndes Balaton,
mint a te szemed, angyalom.
Fűzfa levele hajolj rám,
kékszemű rózsám pillants rám.

5

Sűrű sötét erdő,
vékony holdvilág.
Járom az erdőnek
gyöngyös harmatát.
Zsivány módon járok
bokros utakon,
pedig csak szerelmes
szívem hordozom.

Harmatos a szűröm, -
nem sajnálom én:
harmatos a csizmám, -
azt se bánom én:
rövid az éjszaka,
azt sajnálom én:
el kell válnunk, rózsám,
csak azt bánom én!

6

Fehér az én rózsám háza.
Rásüt a hold éjféltájba.
Alszik itten a virág is.
Alszik az én violám is.

Nézek-nézek ablakára:
ablakában a virágra.
Szomorú az árnyékom is,
szomorú vagyok magam is...

7

Meg kell válni a falutól.
Faluban egy kiskaputól.
Kiskapuban rózsafától:
falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen.
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok.
Jaj, de nehéz szívvel válok!

8

Magános fa a pusztában álldogál.
Leveléről sűrű harmat hulldogál.
Bánatommal úgy állok a világba,
mint az a fa a kietlen pusztába.

- Magános fa, mondd, mi történt teveled:
Mért olyan harmatos a leveled?
- Azért olyan harmatos a levelem:
nem tudom én, mi a boldog szerelem!

Gárdonyi Géza: Harmonika

Ó, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén
ablakánál állottam.
Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály:
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.
Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.
S mégis, íme álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,
amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.
Egyre messzebb, egyre halkabb
már a mélabús zene:
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.
Aztán újra méla csönd van...
Kél a hold a fák mögött...
Vilma súgja: - Holnap este.
És én súgom: - Eljövök.

Gárdonyi Géza: Fejét a szék karjára hajtva

Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körültünk az alkony homálya
szétbontá barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves, ódon kis szobát.

S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta:"Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.

S a homályba' már mit se láttam,
csak fehérszőke, szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt, két szép szemét.

Gárdonyi Géza: Villamoskocsin

A Fasortól a Körútig
utazott egy nő velem:
egy szomorú, szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.

Ismerem e kedves arcot
- így tűnődtem az úton -,
ismerem e kedves arcot,
de honnan? - nem tudom.

Így hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.

S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már, hogy ki adta -
csak tűnődve nézünk rája.

Gárdonyi Géza: Ültünk együtt

Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.

- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?

Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.

Gárdonyi Géza: November

Gárdonyi Géza: A szív

Gárdonyi Géza: A Zugligetben

Gárdonyi Géza: Feljöttek már