Garay János versei bejegyzései 
Garay János: Zrínyi Ilona
Munkács magas várában ül Zrínyi Ilona,
Körötte vérbíborban a tájék alkonya:
A karszék, mely nyugalmat fáradt testének ád,
Márvány pallóra ejti ruhája bársonyát.
Karszék előtt asztalka, aranyozott lábakon,
Asztal fölött kitárva nagy kapcsos könyv vagyon:
A könyvet a magas hölgy csak most lapozta át,
S mintegy pihenve rajta nyugasztja hó karát.
Fürtös fejét a könyvről majdan fölemeli,
S felcsillog a könyűcsepp, mely szép szemét teli
Ilyen, midőn fenséggel, de fellegek közül
A nap, megtört sugárral, az égen fölmerül.
S hosszan, sokáig néz még e nedves pillanat,
Míg nedve gyönggyé fagyva, arcán alászalad, -
Mert, melyet olvas, a könyv, nagy dolgokat jegyez:
Dicső, de gyász családja gyász krónikája ez!
Olvassa szép tiszta apjáról Szigetvár ostromát,
Hol honja veszni hagyta legelső bajnokát,
Ki húszezer törökkel raká körül a sírt,
Melyet dicső nevével a hir könyvébe írt.
De aki, bár dicsőn halt, mint áldozat esék -
Mert a dicső dicsére szűkkeblű törpeség
S vágytársi féltékenység irígy agyart fene:
És Zrínyi Miklós vesztét megérte ellene.
Nagyatyja, György, öröklé Miklós erényeit,
De együtt örökölte irígyit, ellenit:
Országos harci híre, ajkán a nyilt szavak,
Wallenstein táborában szálkául voltanak.
S a fővezér Prágában asztalt terít neki,
De életét a hősnek éltére tette ki.
A németek vigadtak, folyt Rajna tűz bora:
De Zrínyinek utolsó a szörnyű vacsora!
Olvasta nagybátyjának, más Miklós életét,
A nagy hírű vitézét, a kedves dalnokét,
Ki ésszel a tanácsban, fegyverrel a csatán,
Ki lantja zengzetével tündöklött két hazán.
S kit, míg pápák s királyok méltatják érdemit,
Honn Montecuculinak ármánya elveszít,
S kinek bár a vadkan akár csel ölte el:
Ártatlan ontott vére kiált az égre fel! -
Olvasta és erében megjegedett a vér:
Péter, tulajdon apja, kit most a gyász sor ér:
Kit, mert a sérelmnek emelte zászlait,
Bécsnek ítélőszéke palloshalálra vitt.
Péterrel hullni látja s elveszni egyaránt
Anyjáról anyabátyját, a hős Frangepánt,
S könyűt ejt és átkot mond a véres nap felett,
Mely a testvércsaládnak ily rémes sírja lett.
Olvasta első férje, Rákóczy napjait,
S még egyszer átforgatja lelkének lapjait,
Hol régi csalt remények, nagyság s fény álma jár,
Vágyának egykor réve - most csak sírhalma már.
Hol sorsa szövedékén mint hosszú gyász fonál,
Egy cselszövő napának vészjósló képe áll, -
S csendes, szelíd imát mond szegény Rákóczyra!
Báthori Zsófiáért könyezni nem bira!
A gyásznak nincs-e vége? s te sorsok hirnöke,
Sötét könyv, a kapoccsal, koporsó vagy-e te?
Nincs vége még a gyásznak, mert él még Zrínyi vér!
S a könyv az érckapoccsal még tápot egyre kér!
S még olvasott tovább is Munkácsnak asszonya,
Saját házának áll ott hanyatló alkonya:
Benn második férjének döbbentő rajza van,
Egy háborított tenger, vész csapkodásiban.
Elhagyta a szerencse, elhagyta Tökölit:
Árulóvá lett rajta ember, szerencse, hit,
Török rabságban tartják őt, Bécsnek karjai,
S Munkács alatt - mi kell több? - Karaffa ágyui.
De rendületlen áll még a várnak kőfala,
Erőben és reményben áll Zrínyi Ilona:
Az ostromló seregnek ágyúgolyója száll
S az úri hölgy székénél a bársonyban megáll.
"Nem szenvedett-e már meg, oh isten, e család!
Mikor veszed le rólunk karodnak ostorát?"
Szólt s felriad helyéről az ékes úri nő , -
Egy viharoktól sújtott, de büszke cédrus ő.
"A könyvet nyitva hagytam! kezemben a tolú,
Mit írjak még beléje, derű-e vagy ború,
Mit végzésed parancsol?" - s a tollal szép kezén,
Áll, istenétől várva, mi lesz a végzemény...
S megnyílik ím az ajtó! Bécsből egy gyors követ
Öccséről, Boldizsárról ily hirrel érkezett:
"Öcsédről, Boldizsárról hirt hoztam, asszonyom!"
"Szólj - mond a hölgy - ártatlan fogságát jól tudom."
"Már nincsen börtönében! - mond tompán a követ!
Sok év után igazság győzött a bűn felett:
De haj, mit ér az ifjan-őszültnek, hogy szabad?
Agyában őrült lelke örökké rab marad."
"Isten ne hagyj!" - kiált fel a hölgy s székébe hull!
Vélnéd egy szikla rendül a föld ingásitul.
"A legutolsó Zrínyi - szól s kínja iszonyú! -
Van-e kezedben, isten, több töviskoszorú!"
A gyászkövet kifordul, utána mint a fal,
Sápadtan és fehéren, beront egy őr s rivall:
"Mentsd meg magad s amid van, kegyelmes asszonyom,
Elárult rőt diákod, a hűtlen Absolon!
S mit három éven által mint hős oltalmazál,
Munkács utósó várad császár kezére száll:
Reád pedig s fiadra Bécsnek fogsága vár!"
S szólt még - midőn Karaffa előttök álla már!
"Karaffa e teremben: sokat mért rám az ég!
- Szólt megadással a hölgy s fölegyenesedék -
Legyen, vezér, meghozva a legfőbb áldozat:
Vidd Bécsbe meg, mert úgy kell, meghódolásomat."
"Kötésünk áll, - folytatja - én s népem hódolok,
S fiam kezesnek elmegy, többet nem adhatok...
A nő kitépi nektek kebléből gyermekét,
S ti - megnyitjátok érte férjemnek börtönét."
Szólott s gyengéd karokkal átfonja kis fiát,
Hosszan végig csókolja szép arcát, homlokát.
"Vidd most, vezér! de tudd meg , - szólott - hogy a helye
Honnan kitéped, véres - s ez anyja kebele!"
S a könyv az érckapoccsal, ujabb gyásszal telék,
(Hogy a gyász rajzolója, a toll, nem vérezék!)
A toll s a lap nem vérzik, de annál véresebb
A legnemesebb hölgy szívén az óriási seb!
S harmadszor nyílt az ajtó - a hölgy sikoltva kél,
Tököli lép elébe, - most már mindent remél!
"A bécsiek szótartók: szabad vagy s újra itt!"
Kiált s férjére fonja, mint repkény , karjait.
"Szabad- ha úgy akarjuk - mint légben a madár,
Kit egyaránt lőhet le vadász és vadkufár!"
Viszonz a férj sötéten s gúnygörccsel ajakán. -
"Földönfutókká lettünk: száműztek, Ilonám!"
"Nincs hát egyéb számunkra csapásnál!" szól a nő,
S áll megtompult érzéssel, dermedten mint a kő,
A nagynevű családnak utósó sírköve, -
A könyv utósó lapja nevével telve be!
S hajóra száll férjével, roncsolt hajó maga,
Melynek nehéz viharban ketté tört árboca:
Melyen kötélt, vitorlát széthasgatott a szél -
De ércerős keblében töretlen a szív él.
Rég sír takarja már férjével Ilonát,
Szép Ázsiának földe nem bántja hült porát:
A könyv az érckapoccsal itthon maradt nekünk,
Illik: szent borzalommal benn széttekintenünk!...
írta: jazsoli5, 2009. júl. 20. 7:10 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Őszi dal
Elküldtem őt, hozzon virágot,
Mert nemcsak a tavasz,
De hoz virágot még az ősz is -
S elment a kis ravasz.
Elment, de ekkor gondolám meg,
Mi gyermek-kábaság!
Már rég a szőlőt is leszedtük,
Hol nőne most virág?
És im betoppan a virággal,
Egy zöld csomó kezén:
Mint édes ajkán, friss eperke
Piroslik levelén.
Oh ősz! ha ily bűvös varázzsal
Bir szent lehelleted,
S az ég szabadján a gyümölcsöt
Másodszor érleled:
Oh, bájos ősz csodás fuvalma!
Hozzád száll hő imám:
Te járj át érlelő szeleddel
E senyveteg hazán!
Hogy ami fattyusarjadékot
Hajtott a kikelet:
Mit érlelés helyett tüzével
A nyár kiégetett,
Te hozd újabb virágozásra!
Nem kérek én csodát:
Az ő helyett egy é betücske,
Megmentené a hazát!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 16. 17:56 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: A pásztortűz
Sötét az éj, amerre eltekintek,
Alig két lépésig terjed szemem:
Gyermekkoromtól ismerőm e tájék,
Hová visz útam? meg nem mérhetem!
Aludni ment-e valamennyi csillag,
Vagy megvakult köröttem a világ?
Ott mégis ah, egy csillagocska látszik,
Vagy földi tűz? mi a látkörre hág?...
Egy csepp a tenger véghetetlenében!
Parányi mint a Jánosbogara:
Miként ha sírdomb volna a kerek föld,
S ez egy lámpácska égne rajt maga.
Ne félj, a fénypont nem lidérc az éjben:
Sem égi csillag, el nem érhető.
Pásztortűz az, csak közelebbről érd el,
Elég világos és melengető.
Igy gyújt világot a költő az éjben,
A tűz sugári messze látszanak:
Kísértetes lidércnek tartja egyik,
Másnak hideg fény, tünde légalak.
Oh lépj közel, eloszlik a lidérc rém,
A légi csillag máglyául lobog:
Meleg tüzénél csendesen cserélnek
Dalt és regéket csendes pásztorok.
S ha megpihenvén meghallgattad őket,
Megáldod a tűz enyhe melegét:
S talán egy és más dalban vagy regében
Szivednek enyhét, vagy kéjét leléd!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 16. 17:44 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Két árva
Sírján a jó anyának
Két árva sírdogált,
Kesergő bánatának
Írt, enyhet nem talált.
"A föld ölébe vitted
Szerelmed, jó anyánk!
Kinek lesz most helyetted,
Kinek lesz gondja ránk?"
S a sírt szelíd virággal
Körülültetgeték,
Könyűjük harmatával
Naponként öntözék.
De a legszebb virágot
Mindenkor elvivék,
Egy sziklakőbe vágott
Szent szűznek szentelék.
"Oh szent szűz, esdve kérünk,
Tekints keggyel reánk:
Te légy hitünk, reményünk,
Anyánk helyett anyánk!"
Szólottak, s a virággal
Behinték zsámolyát,
Szólván, letérdelének,
S mondák a hő imát.
Ki vitt a szűz anyának
Drágább ajándokot?
Ki ajkai mondának
Buzgóbb imádatot?
A sírvirág kelyhében
Két árva könyje ég -
Ha ily szivek kértét nem,
Mit hallgat meg az ég?
írta: jazsoli5, 2009. júl. 16. 17:34 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Hit, remény és szeretet
Téged hiszünk nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanúl,
Mult és jelen s jövendőn
Áldásként átvonúl.
Benned remélünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelíd atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett virraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelíd, kegyes vigaszt.
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával,
Mely szeretet vala,
Az isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így az ég s föld
Egy szép egésszé vált!
Téged hiszünk, nagy Isten,
Ég, föld dicső ura,
Benned remélünk, Isten!
Szelíd, kegyes atya.
Téged mertünk szeretni
Fiadnak általa:
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 16. 17:25 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Az örömhez
Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád!
Miért nincs a szivekben
Szilárd tanyád?
Keblembe is beszálltál,
Oh hittelen!
A szív miket nem érzett
Megjöttöden!
Keblemben is tanyáztál -
Egyek valánk,
Mint két rokon kebelben
Szerelmi láng!
De csalfa vendég voltál,
S nem csalfa csak:
Istentelen tolvajnak
Kiáltalak:
Orúl vivéd magaddal
Szivem szivét,
Egyetlen egy szerelmem
Minden hitét!
Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád,
Oh, hogy nincs a szivekben
Szilárd tanyád!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 15. 15:04 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: "Sírvirágok"-ból
I.
Kert áll a városon kívül,
Komor-sötét,
Lehullt gyümölcs, lehullt virág
Benn szerteszét:
Az életfáról hulltak ők,
Mert, oh a fát,
Te bús enyészet vad szele,
Szétszakgatád.
Ah! nékem is virult e fán
Egy élet-ág,
S az életágon egy gyümölcs,
Még csak virág:
De rombolásaid között
Nem nézted őt,
Elvitted kérlelhetetlenűl
A drága nőt!
És véle elvivéd a szép,
A szép szemet,
A nőerény sok kincsivel
Gazdag szivet.
Elvitted lelkét a dusat
Képzelmivel,
A lángtüzest, tavaszvidort,
Örökre el!
Oh nincs e kertben több virág
Ily szép és derék,
Oh nincs a földön mint enyém
Oly veszteség!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 15. 14:56 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Parlagi rózsák
I.
Tél és tavasz lejárnak...
Tél és tavasz lejárnak,
Nem szenvedéseim:
Fű és virág kihajtnak,
Nem én örömeim.
Örömvirágaim már
Csirában asznak el,
Kínom, kínszenvedéseim
Mindennap újra kel.
Te vagy a napom borúja,
Te tavaszom tele:
S mégsem lehetne élnem
Lelkednek nélküle!
II.
Oh mért határt e lángnak...
Oh mért határt e lángnak
Nem szabhatok:
Látnád kínos gyötrelmim
Minő nagyok.
Oh mért nem mérhető meg
E szívüreg,
Látnád, mi tenger érzet
Fér benne meg!
Oh mért nem adhatok szót
S nyelvet neki:
Hogy kimondhatatlant
Zenghesse ki.
Ah, kínom véghetetlen
Mint a nagy ég,
Nagysága mérhetetlen
Tenger-fenék.
Ah kínom, mint a titkos
Jehova-szó,
Gyarló ember-ajakkal
Nem mondható!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 14. 14:46 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: A sír
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.
"Ki vagy te, sírok őre?
Alattad mely sír ez?"
"Tekints e puszta kőre,
Megmondja, mit fedez:
Mi kincsem volt s világom
E nagy világ ölén,
Legkedvesebb barátom
Itt nyugszik, - a remény!
S halmára lehevertem,
S halmán itt hervadok,
A temető lett kertem,
S kertésze én vagyok."
És mint a kőre nézek,
S az írást olvasom,
Nagy borzadalmat érzek,
Remeg minden tagom:
A sír sötét ürében
Magamra ismerek:
S a sírásó szemében
Saját könyűm remeg.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 14. 14:40 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Emlékezet
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek:
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Oly édes volt, oly édes!
A néma szerelem,
S e néma szent szerelmet
El sem feledhetem.
Epedve nézek egyre
A szép vidék felé,
Hol gyermek álmom éltét,
S ez álmait lelé,
Hol szép szemeid egéből,
Csak üdvöt olvasék,
S mondhatlan érzetemben
Szerettem s - hallgaték.
Feléd nyulok karommal,
Feléd ver a kebel,
S mindennap uj szerelmet,
Uj vágyakat nevel.
A vágy dallammá lesz ismét,
Mint hajdan, ajkamon,
De ah! sem vágy sem ének
Közelb azért nem von!
A dal nem ér el hozzádig,
Árnyat tapint a kéz,
A szív viszonláng nélkül,
A szem könyűbe vész:
A szép vidék közel van,
És távol van nekem:
S távolban és közelben
Borús marad egem.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 14. 14:30 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Kettős bú
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Oh lány, epedve száll feléd
Pillantatom:
Oh hon, oh szent, ölelve tart
Fiúkarom:
De ah, lánykám meghalva rég!
Hazám fölött borús az ég!
Két veszteség, két fájdalom
Búm ingere,
S kettéolvad nehéz szivem
Gyászéneke:
Téged könyez, te szép leány!
Érted vérzik, hazám, hazám!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 12. 17:08 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: A távolból
Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.
Lágyan, mint esti szél,
Búsan, mint csattogány,
Mely társért nyögdicsél,
Leljen az égi lány:
Sóvárgó szárnyadon,
Mint esti fúvalom,
Epedve csattogjon
Szerelmi súgalom.
Suhanj be véltlenűl
Titkos-szerelmesen,
Ne halljon lesdi fül,
Ne lásson kandi szem,
Tiltott vidékemen
Lánykámat ott leled,
Hol május-téreken
Füzérkét köt neked.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 11. 15:12 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Élet és álom
Gyermekéve ős honából,
Kis világa szűk lakából
A fiú bolyongni mén:
S hagyva völgye hűs virányát,
Messze, messze szebb hazát lát
Ideálok látkörén:
" Ott, ah ott a messzeségből,
Int reményem kék ködéből,
Túl e szűk völgy oldalán:
Arra bolygok, arra térek!
Míg a szép hazába érek. -
Isten hozzád, földi lány!"
Szól az ifjú, s útra mégyen, -
Bár utána énekében
A leány sír és eped:
"Álomért ne hagyd az éltet:
Csak valóság idvezíthet:
Puszta gőz a képzelet!"
S évre év jön s lemégyen, -
Ah! de egyre kék ködében
Volt s maradt a légi vágy:
S kis világa szűk lakába,
Földi lánya hő karába
A bolyongott vissza vágy.
S ott a lány, de férj karában, -
Szőke kis fi van balában, -
S ajkán ily szó hallható.
"Álomért hagyád az éltet,
Megvetvén a földi keblet:
Isten hozzád, álmadó!"
írta: jazsoli5, 2009. júl. 11. 14:19 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: A ligethez
Köszöntelek, te szép liget,
S szelíd magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.
E szív, e lágyan érező,
Nemesb hevületért dobog:
Éretted, oh hon, szép s dicső,
Mely egykor földerülni fog, -
S érettetek,
Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!
S te érted, elrejtett liget!
Hol szívem égi kéjt cserél,
Hol lelkem - e rideg sziget -
Önalkotott világban él,
S ti bennetek,
Kik égtek értem, s égek értetek!
írta: jazsoli5, 2009. júl. 11. 14:14 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
Garay János: Kis madár
Pintyőke kis madár
Lánykától megszökött,
Ugrál, repül, nevet,
A kerti fák fölött.
" Várj, várj! megfoglak én!"
Szól a lány, s érte mén.
Pintyőke kis madár
Csak ugrál, csak nevet:
Lánykának kis keze
Csak űz, csak hesseget, -
S pintyőke s lányka száll
Vadász megettük áll.
Vadász kegyetlenül
Leejti kis madárt:
Szép lányka könnyezi
A szörnyű, a szörnyű kárt
"Ne sírj, oh szép alak,
Hogy megbántottalak!"
"Rossz vagy, kegyetlen is,
Meg nem bocsáthatok, -
Zokogva szól a lány,
Madárt hol kaphatok?"
"Madárrá válom én:
Szeress, oh égi lény!"
S a lányka föltekint:
"Madárnak nagy lehetsz:
Inkább szeretlek így,
Amint vagy, ha szeretsz!"
S vadásznak hő karán
Olvadva csügg a lány.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 11. 14:04 - címkék: vers és kategóriák: Garay János versei
-
még nincsenek kommentek
