Finn költészet bejegyzései 
Otto Manninen: Ősz-esti ének
Őszi est. Nagy csillagok
tündökölnek mély vizen.
Más, örök forrás sajog,
álom-hártyán át zizeg.
Ha közel, mit vágyva vágysz,
benned szárba szökve nőtt:
őszi gabona-kalász
hajlik így, kasza előtt.
Tőlem el te - tőled én!
Hív az este, hív a csend,
mag búvik a föld ölén:
álom, mely csirát ereszt.
Vetés sarjad holnapra,
kínnal-buzgó pillanat -
vár örök vizek partja
és az út, mely megszakad.
Tavasz cinkosát legyőz
elmúlás öle, bezár -
ősz vizekről mégsem ősz
csillag-ég emléke száll.
Mélyben fénylesz. Odafönt
csillag hunyorít le: lásd.
Úgy őrzöd, mi elköszönt,
mint utolsó pillantást.
/Ford.: Rózsa Endre/
Otto Manninen: Tőled örömöm
Tőled örömöm - tőlem bánatod,
éjt adok én - te a tüzét adod.
Száll az öröm, a bánat nem hagy el,
mind, ami volt, hiú a vágy, siker.
Árnyak zuhognak, súlyos este ing,
gyászfátyolosak szép emlékeink.
Száll az öröm, a bánat itt marad,
szemed gyönyörében csillant titkokat.
Fordul az ég, zord csillagok köre
csikordul. Fenn az ég a tél hirnöke.
/Ford.: Rózsa Endre/
Otto Manninen: Hullócsillag
Vad csengettyűk, hé, ha csengenek,
szántalp alatt hó ropog,
versenycsengők csilingelnek,
mint ha a polkát ropod.
Gyönyörű e késő hajsza:
álmélkodva néz a hold,
s egy vén, fehérszakállas fa
fejcsóválva mosolyog.
Szikrafúvás kerekedik,
tágas, magas ég ragyog,
csókjaikat sistergetik
ránk a hullócsillagok.
Megcsúfolva az est szelét,
versengve szállunk tova,
villanásunk végtelen ég
büszke hullócsillaga.
Ama hulló, visszatérne,
ahol fénylett, oda fel:
így igazán odaérne,
miért világolva kelt.
Hanem kedves, bármit szóljak:
félbeszakad mondatom.
Reményünk is mit latolhat?
Gondolatban - folytatom...
Tovább, az ég túl-partjára,
azon is túl, messze jár:
vágyunk lelke villanás csak,
a csillagé - szállva száll!
/Ford.: Rózsa Endre/
Otto Manninen: Holdfény
Fölveri titkos zengés,
rejtelmes szárny-kerengés
a falak álmait.
Meghitt, csöndes szobán át
suhan egy régi ábránd,
kint és bent hold vakít.
Fölöttem gyöngy-sziporka:
szoknyád, a szikra-szoknya,
elérhetetlen.
A szűk falak ledőlnek,
gyönge füvecske görnyed
holdfénytől terhesen.
Mint szilaj morajú ár
habján a sajka, ugrál
véremben ritmusod.
Hallom szavad, de némább,
fátylaid örvényén át
holdfény álma zuhog.
A szívben pusztaság nyit.
Milyen irgalmat áhít
a józan gondolat?
Hold tréfál, hűvös ujjad
elüti, ne babusgasd
izzó homlokomat.
/Ford.: Rózsa Endre/
Karl Gustaf Larin-Kyösti: Szerenád
Ó, ébredj, kedves, halld meg dalom,
rózsás lakodba szállva mint eped,
lelkedhez szól, ha vágyó fájdalom
arany fényére nyitod föl szemed.
Hold feszít hidat ég és föld között,
mely a reményt s a kínt íveli át,
kigyúl kertedben dús csillagözön,
harmatot szív be szerelemvirág.
Ébredj, leánykám! Ha szíved a vad
örömbe dobban, édes a veszély.
Mint kórusból egy csengő, tiszta hang,
pillangó száll fel: gyönyörű az éj.
A tűzvirágos éjre dal szökell -
hallgasd, kedves, az est énekesét,
vágyad szívem szavára szunnyad el,
nyugodj, föld éje, virraszt fönn az ég.
/Ford.: Rózsa Endre/
Karl Gustaf Larin-Kyösti: Félreeső zugban
Időm, mint az ima, illan:
estre est jön, malom zúg. A nap
szurdokba hull, de remény szárnyán
száll zöld erdőn a gondolat.
Ott, a hegyen túl, boldogabb
világ vérkeringése zubog:
falu lüktet, templom ragyog fel,
tajtékzanak völgyi folyók.
Itt, a vadon földön, a zord
fenyveserdő durrog, meghajol,
sötét csermely csillog, a lápról
darvak kiáltozása szól.
Ritkán csendül itt nevetés,
idegen a szomszédom szeme.
A szántóvető némán szánt s vet,
a termést fagy aratja le.
Térdemen fiam ringatom:
tisztábbá a fagy edzheti-é?
Megszületik a gondolat, s száll -
oda, a zöld erdő mögé.
/Ford.: Rózsa Endre/
Karl Gustaf Larin-Kyösti: Szép a rózsám, mint a pünkösd
Szép a rózsám, mint a pünkösd,
nyíló virág gyönge fű közt,
bársonyos a szeme párja,
két orcája: pázsit-párna.
Könnyen perdül s olyan frissen:
nem fürgébb a patakvíz sem,
míg mosolyog, nézem, nézem,
szénarendek szagát érzem.
Ki vasárnap véle mégyen
templomba: nem éri szégyen,
olyan fényes, olyan édes,
még nincs is tizenhat éves.
Gazdagságra mi nem vágyunk,
pénzünk a fiatalságunk,
a szálerdő minden fája
hajlékunknak ajtófája.
Ugye, rózsám, mi nem félünk,
ha szegényül kell is élnünk:
süt a nap a szegényre is,
kihajt az ő vetése is.
/Ford.: Képes Géza/
Uno von Schrowe: Szonett
A szél lelke halk nyugalmat áraszt,
a liget csöndesen mosolyog:
tavakban pihenő hold ragyog,
alszik a búvár, s a lepke fáradt.
Csöndes a szemérmes csermely hangja,
forrás fehérlő fodrán a hab,
a távoli mező társat ad:
egy rigó magányom elriasztja.
Északon ragyogó égi öv,
hatalmas sarlóívszalagja
a nap ösvényét eltakarja.
Csak nyarat lehelne, ó, a föld!
és várna, várna a pillanatra -
parázslik keleten már a köd.
/Ford.: Kovács István/
Johann Henrik Erkko: Nyár, hozzád akkor lesz szavam
Mikor a pinty zöld ágra száll,
gyermekekhez bújik a nyár:
csodálkoznak a pacsirtán,
hegyeket lép ifjúságunk:
hajnal hasad, kakukk szólal,
öregeknek erőt kiván.
De mikor lesz nekem nyaram?
Nyár, hozzád akkor lesz szavam,
ha kedvesem már otthon van,
és hattyúkebelemen pihen,
akár ha tél hozza meg őt,
szánja előtt dalom rohan.
/Ford.: Kovács István/
Suonio: A pillanat
Másodpercet
nézhettelek,
és ma is őrzöm emlékedet.
Egy pillantás
a villámlás,
de a fán örök szénlángolás.
Ó, ujjongó,
ó, borzadó,
ó, pillanatot bálványozó.
Elfeledlek,
eltemetlek,
s halálig téged énekellek.
/Ford.: Kovács István/
Suonio: Az esthez
Jöjj el, kedves este,
nekem csöndes világ.
Elfáradt a munka,
pihenni tér a láp.
Csituljatok, habok,
ti hullámzó tavak,
tükröződő vizek,
zöld szigetek, halak.
Én elhagyom magam
a lüktető vizen,
ha háborgó napok
hamvasztják el szivem.
De ha eljössz, este,
s haldokló a lárma,
szerelmem arcán is
fölszakad a pára.
/Ford.: Kovács István/
Aleksis Kivi: Finnország
Tavat őrző hegyek, völgyek,
ködbe vesző földek?
Fölöttük nyári nap ragyog,
északi fény és hajnalok,
lankáink csodáld a télben,
nyarak gyümölcsében.
Ezer csillag, villog az éj,
a nap a tavakban kél,
kantelék kavarnak vihart,
tengerek hulláma megtart,
aranyrét, fenyők csiszolják
címered: Finnország.
Feledés sem rozsdázta még
szerelmed vas-egét,
nem hívtak csörgő napjaid,
nem néztem fénylő holdjaid,
erdőt nem gyújtok mezőnek,
szálfatemetőnek.
Völgyedet uralja bár
jégfolyót sodró ár,
s gázolják bár fagyos-szentek
a zöldelő vetéseket,
munkához lát majd a remény,
pusztulj fagyos önkény.
Hegyeink közt borzalom járt,
véráztatta sziklák,
közöttük halál árnya leng,
férfiak érckeresztjén csend,
hősöknek dicsőséget,
emlékőrző népet.
Vigyázzunk e drága földre,
miénk mindörökre:
a nyárban hullámzó mező,
a zöld rét és a legelő,
az erdők zord éjszakája
tengerek határa.
A fenyvesek zúgó hangja
örömünk visszhangja,
hajnal hasadásából
tornyot emel a pásztor,
lányaink dalát az este
a völgy megszerette.
E föld majdan csöndes jászlunk,
elringatja álmunk,
fölfordult bölcsőnk a sírdomb,
ráhajlón reménységlomb,
ó, finn név, fénye e szónak:
éjben lángoló nap.
/Ford.: Kardos László/
Aleksis Kivi: A boldogok
Csóvát dob a földre a hajnal,
kigyúlnak a távoli partok,
a párát felissza a fény.
Meglibben a könnyű szellő,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Kiállok a hegy tetejére,
fürkészem az utat a szélben:
ide várom a kedvesemet -
Ragyog napként a reményem,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Ragyogóbb a végtelen égnél
s tisztább, mint a hajnali harmat
a kedves, amint közeleg:
karomba suhan mosolyogva,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Boldog riadót ver a szivem,
s homlokom ragyog kisimulva
itt a hegy mohos tetején,
arcom lángol a kedvesem arcán,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Itt állok, karomban a kedves,
hajunk szabadon libeg a szélben:
a völgyek mély dongása ideszáll,
mint hangja az örök szerelemnek -
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
/Ford.: Képes Géza/
Aleksis Kivi: Hinta
Vár a hinta, gyere kedves
gyolcskendőben szikrázó leány:
pünkösdeste öltöztet, menyasszonykeze
a fénytől halovány.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Zöldelő föld fordul alánk,
kék fölöttünk magasan az ég,
völgyeinket avarral takaró faág,
s madárdal-büszkeség.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Felhőhullám ha elringat,
belekap fönn szoknyádba a szél,
majd távoli falvakat gyújt az alkonyat,
lobogva jön az éj.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Horizontunk boldog hazát
ha őrizne dombjai között,
leánykámnak fehérlő szerelem-szárnyát
látnám magam fölött.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Tavaszi nap lombozzon fel,
álmos nyírfák arcodra hajolnak,
dombhajlati rétjeink színeit lopd el
pünkösdi zászlónak.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Lenn a völgyben, rétek alatt
tavaszörző kaszáló-lárma,
napnyugati homályban sárguló nyarak
rettegő virága.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Virradat és alkony ölel,
remélünk-e végtelen időt,
veszedelmes áradat hulláma lep el,
feledés-hozó köd.
Lassan állj meg, büszke hinta,
a leánynak fehérlő arca
világol az estben.
/Ford.: Kovács István/
Oiva Paloheimo: Krisztus és a keresztény
Krisztus, Isten fiacskája,
az erdei utat járja,
mezítláb, arcán mosollyal
- madárfiók tenyerében.
Szívén a táj bűntudtával,
néma arccal, gyászruhában,
botránkozó hangulattal
a keresztény ott jár éppen.
Találkoznak
lépéseik,
egymást föl mégsem ismerik.
/Ford.: Fábián László/
Saima Harmaja: A parton
Fénytől gyönyörű fellegek
magasan húznak el.
Bájol a tenger, csöndesen
éneklő végtelen.
Hullám partot addig becéz,
míg unja a homok.
Csöndesen itt a fövenyen
hagyhatnád lábnyomod.
/Ford.: Ágh István/
Kaarlo Sarkia: Esti táj
Este van már, homály szitál,
gőzölnek a szaunák.
Távolban a harismadár
zengi magányos dalát.
Ház falánál, alkonypírban,
parázslik a mákvirág,
szántók fölé szellő hozza
rétek szénaillatát.
Messzi vízesés zúgása
hallik át az alkonyon.
Mocsarakból lomha pára
mindent fehér ködbe von.
Távol csak a harismadár
zengi magányos dalát.
Este van már, homály szitál,
gőzölnek a szaunák.
/Ford.: Kiss Dénes/
Elina Vaara: Szerelem
Kinyílt egy rózsa, vérvörös,
körötte sárga pusztaság.
Erében sötét bor köröz,
szisszenő szikra, lenge láng.
Az első cseppből, ha iszod,
örök boldogság árad,
a másiktól a kínt kapod,
a harmadik halált ad.
/Ford.: Fábián László/
Elina Vaara: Az elindulthoz
A föld csúcsa kéklik,
csöndes ég mosolyog.
Ha elhagytál, örökre
por lepi be nyomod.
Örömök csilláma vagy.
És út is, eltűnő.
Ott vársz mindenütt, hol
léptem viszi az idő.
Te álom, te visszhang,
komor vágyakozás.
Sötét éjszaka vagy
s vad csillag-ragyogás.
/Ford.: Tornai József/
Yrjö Jylhä: Menyasszonytánc
Te vigasságban, én gyászban vagyok,
én torozok, te lakodalmazol.
Menyasszony lettél, nyújtod a kezed,
utoljára látsz lakodalmadon.
Menyasszonytáncod után engemet
az alvilági szűzek hívnak el.
Áldjon az ég, boldogságod miatt
szököm, szemeddel kövess szüntelen.
Nemsokára szűnik a tánc, öreg
leszel, de néked ifjú maradok.
Föld alatt esküszöm, a lenti bál
nekem menyegzőm lesz, neked torod.
/Ford.: Ágh István/
Antero Kajanto: A vak fiú
Világtalan fiú kel az úton át,
az arca önfeledt mosolyban:
eső áztatja útja nyomát.
Milyen hatalmas ez a föld, s milyen szép,
nem tudhatja a szőke fiú.
Szeme látványa csak sötétség.
De lelke kerti kápolnája gazdag,
s boldog, a fénytől halhatatlan.
Minden határok messze vannak.
/Ford.: Ágh István/
Veikko Antero Koskenniemi: Csoda
Gyere, gyere, nevet a reggel,
szagát orgona hinti szét!
Kora-tavaszi kedvvel
fonok egy friss füzért.
Tavaszi madár ma dalra gyújt itt,
életöröm kiabál.
Annak, aki árnyékba búvik,
új csodát nyit majd a nyár.
Miként tábortüzeknek üszke,
a hajnalfény fel-fellobog.
Bíbort öltenek a büszke
cseréptetős templomok.
A nyár virul majd dúsgazdagon,
bő termést érlel meg.
Reménység új házát rakom,
régi álmok ébrednek.
A ma reggelt úgy vártam már, kedves,
sok éjen át, álmatlanul,
míg a zápor viharral terhes
szürke felhőkben elvonult.
Ily ragyogó látomás nem volt még,
biztat a nyár kegyesen.
Ezen a mai reggelen meghalnék
karodban, kedvesem!
/Ford.: Kőháti Zsolt/
Lauri Pohjanpää: Tündér
Néztük egymást, mint ábrándon át,
elvillanó nyári éjben...
Néztem szemed csillagát,
erdőn gyúlva, mélyen.
Tündér vagy-e, vagy csak földi lány,
nem is sejthetem, bevallom,
ám e pillanat nyomán
messze tűnt nyugalmam.
/Ford.: Tandori Dezső/
Lauri Pohjanpää: Üres villa
Még gyakran felidézi álmom,
ahogy otthagyták egymagában:
őszi napfényben áll, vakítva,
a csendes-fehér, néma villa -
kék ég csillámlása felette.
A szélkakason búcsúfecske,
ezüst szorosokból kiröppen -
Nyárfák bíborba öltözötten.
Őszirózsák tűztarkasága,
árvácskák mélysötét virága
ég, föld, víz ragyogó szemébe:
néz komolyan akárkiébe.
Rezedaillat hívogat még,
remeg az őszi, meghasadt ég:
itt egy méh búcsúzik a nyártól,
szürcsöl utolsó poharából.
Ösvény fut,
mintha csalogatna
a kikötőhöz, le a partra:
árboca bár csupasz, a bárka
teste ring.
kalandot kínálva.
De az ösvényen senki nem jár,
léptek zaja nem veri fel már...
Virágok, ha nyílnak: magukban,
árván a víz hulláma csobban.
A nyaralóból elutaztak
a lakók,
zárva kapu, ablak.
Halál, megint te jutsz eszembe!
Ha eljön majd a búcsú perce,
s indulok: utolsó utam vár,
így marad itt utánam
egy nyár.
Virágok, ha nyílnak: maguknak,
így hullámok, ha partra buknak.
Mi még? Nap süt: víz tükre tágabb...
utolsó hangjai a nyárnak...
s az ösvény...partra hív, hiába,
csónak holt egyhelyben-futása.
De az ösvényen senki nem jár,
semmire nem vár.
/Ford.: Tandori Dezső/
Juhana Fredrik Granlund: Kantele-zenész
Tűzvirágot bont az este,
a fénylő nap lemegy:
ködágakon hangos kakukk
madárka csicsereg.
Tengersziklás öbölarcra
holdsarló borul,
levelekre és fákra is
csöndfátyol borul.
Megszólal majd a kantelém,
s erdőben a visszhang,
kantelém hív mindenünnen,
s a bánat egyre biztat.
Támadj hát föl, nyugati szél,
s lepkeként szállj erre,
ne engedd meg, hogy kantelém
erdőnket megszeresse.
Szerelmesem, oly messze vagy,
dal! az erdőn túlra!
mocsáron át és tavakon,
bánatom megtudja.
Megsúgja majd a csöndzene,
őt, csak őt szeretem,
s hogy örömmel mennék hozzád,
bánatos szerelmem.
Most szólalj meg, hű kantelém,
föltámad a szél is,
zengj, zengj, aztán a térdemen
ringasd el zenéd is.
/Ford.: Kovács István/
Aleksis Kivi: Hinta
Vár a hinta, gyere kedves
gyolcskendőben szikrázó leány:
pünkösdeste öltöztet, menyasszonykeze
a fénytől halovány.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Zöldelő föld fordul alánk,
kék fölöttünk magasan az ég,
völgyeinket avarral takaró faág,
s madárdal-büszkeség.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Felhőhullám ha elringat,
belekap fönn szoknyádba a szél,
majd távoli falvakat gyújt az alkonyat,
lobogva jön az éj.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Horizontunk boldog hazát
ha őrizne dombjai között,
leánykámnak fehérlő szerelem-szárnyát
látnám magam fölött.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Tavaszi nap lombozzon fel,
álmos nyírfák arcodra hajolnak,
dombhajlati rétjeink színeit lopd el
pünkösdi zászlónak.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Lenn a völgyben, rétek alatt
tavaszörző kaszáló-lárma,
napnyugati homályban sárguló nyarak
rettegő virága.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Virradat és alkony ölel,
remélünk-e végtelen időt,
veszedelmes áradat hulláma lep el,
feledés-hozó köd.
Lassan állj meg, büszke hinta,
a leánynak fehérlő arca
világol az estben.
/Ford.: Kovács István/
Aleksis Kivi: A boldogok
Csóvát dob a földre a hajnal,
kigyúlnak a távoli partok,
a párát felissza a fény.
Meglibben a könnyű szellő,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Kiállok a hegy tetejére,
fürkészem az utat a szélben:
ide várom a kedvesemet -
Ragyog napként a reményem,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Ragyogóbb a végtelen égnél
s tisztább, mint a hajnali harmat
a kedves, amint közeleg:
karomba suhan mosolyogva,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Boldog riadót ver a szivem,
s homlokom ragyog kisimulva
itt a hegy mohos tetején,
arcom lángol a kedvesem arcán,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Itt állok, karomban a kedves,
hajunk szabadon libeg a szélben:
a völgyek mély dongása ideszáll,
mint hangja az örök szerelemnek -
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
/Ford.: Képes Géza/
Aleksis Kivi: Finnország
Tavat őrző hegyek, völgyek,
ködbe vesző földek?
Fölöttük nyári nap ragyog,
északi fény és hajnalok,
lankáink csodáld a télben,
nyarak gyümölcsében.
Ezer csillag, villog az éj,
a nap a tavakban kél,
kantelék kavarnak vihart,
tengerek hulláma megtart,
aranyrét, fenyők csiszolják
címered: Finnország.
Feledés sem rozsdázta még
szerelmed vas-egét,
nem hívtak csörgő napjaid,
nem néztem fénylő holdjaid,
erdőt nem gyújtok mezőnek,
szálfatemetőnek.
Völgyedet uralja bár
jégfolyót sodró ár,
s gázolják bár fagyos-szentek
a zöldelő vetéseket,
munkához lát majd a remény,
pusztulj fagyos önkény.
Hegyeink közt borzalom járt,
véráztatta sziklák,
közöttük halál árnya leng,
férfiak érckeresztjén csend,
hősöknek dicsőséget,
emlékőrző népet.
Vigyázzunk e drága földre,
miénk mindörökre:
a nyárban hullámzó mező,
a zöld rét és a legelő,
az erdők zord éjszakája
tengerek határa.
A fenyvesek zúgó hangja
örömünk visszhangja,
hajnal hasadásából
tornyot emel a pásztor,
lányaink dalát az este
a völgy megszerette.
E föld majdan csöndes jászlunk,
elringatja álmunk,
fölfordult bölcsőnk a sírdomb,
ráhajlón reménységlomb,
ó, finn név, fénye e szónak:
éjben lángoló nap.
/Ford.: Kardos László/
Aleksis Kivi: A mókus
Elpihen a fürge mókus,
fellegek közt ing a fészke:
csapda foga meg nem fogja,
kutya nem jut közelébe -
ő ezekre fittyet hány.
Égberontó őrtoronyból
ámul szét a nagyvilágba:
lent öldöklő küzdelem dúl -
feje fölött fenyő ága
leng: a béke zászlaja.
Bólogat a kis bolondos,
lágy, meleg mohába bújva:
himbál, hintáz, ring a vára,
felzokog az erdő húrja:
száguldó szél zengeti.
Bóbiskál a borzas-farkú,
kis ablakán ki-kivillan,
víg madárdal zsong fülében:
álmok országába illan,
hol az erdő színarany.
/Ford.: Képes Géza/
Suonio: Veréb
Könyörögni szeretnék
fülemülék szép nyelvén,
pacsirtaként lebegnék
felhők fehér tengerén.
S köszönteni is tudnám
százszorszép finn hazánkat,
istenünknek megsúgnám,
miként gyötör búbánat.
Pontszemei csillognak
sok sápatag emberre,
jeges napok forognak
titokzatos vermekbe.
Égriasztó a hangom,
nincs csillogó szépségem,
és erőtlen szárnyakon
jó, ha a fát elérem.
De dalomról tán mégis
illetlen lesz hallgatnom,
mert tudja jól a tél is,
nékem itt kell maradnom.
Csodálatos az ének,
mit tavaszok kinálnak,
naphoz pacsirták érnek,
néma verebek fáznak.
/Ford.: Kovács István/
