Fehér Ferenc versei bejegyzései 
Fehér Ferenc: Egy sírnál
Látlak a kis lócán az udvaron,
arcodon nyarak nyugalma...
Nem is te vártál - az asztalon
kávé meg két cirmos alma...
Sír. Füvekkel lengő kis halom,
de tiéd a múlt hatalma:
Felnőttünk és nincsen irgalom,
csak könny és kenyér meg alma...
Rég ecetfák nőttek feletted,
szép neveddel nincs a kereszted,
pedig emlékszem, itt kell állnia...
Cipónyi domb - se sír, se gyertyák,
tücsökvonókban zeng a fejfád,
elporladt szülém, Halász Mária...
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 9:30 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Topolya
Anyámnak mosolya,
kenyérjó Topolya.
Apámmal befedő
porhanyó temető.
Harmincöt tenger év!
Még annyi lesz-e még?
Párizs, Bécs, Genf, Tihany...
Végül csak ennyi van:
eléd áll s elfog a
vén sarki iskola...
Mindegyik tanterem
percegő végtelen:
most már csak itt lebeg
a "mi lesz, ha nagy leszek?"...
Egy tömzsi kéz alatt
tollad is ott halad,
s már újra ő vezet -
a pontos ékezet...
Kis arcán hajtövig
egy ország gyöngyözik,
s tómélyről földereng
a nap-erezte rend:
a felszín locska hab,
a mély az áhítat!...
Nincs neve, nincs kora,
s nem is csak iskola:
küszöbje is talán -
egy árnyas délután:
egy szó, mely úgy talál,
akár a gyors halál...
Anyámnak mosolya,
Kenyérjó Topolya.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 9:23 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Éjjel a Tiszánál
Várom a réven a kompot
Szortyog az alamuszi táj.
Didereg egy hajahulló bütykös fűzfa
Rokolyája bikavérű éj.
Várom a réven a kompot
Sírkövön köszörül a szél.
Tántorog szügyevágta ifjúságom
Sodronyon vicsorog a tél.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 9:18 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Fák
Mikor megszülettem, suhogó nagy hársak
árbocai ringtak szemének taván:
Kínod ablakán át örökké így látlak,
harmincéves, szelíd, szép szívű anyám.
És hordom ezt a lombos, rezzenő csodát:
testvéreim lettek a titkos, néma fák.
Tipegett velem gyalogló, törpe bodza,
s karjaira emelt ringató akác:
nyárral perzselt az eperfa buja kontya,
és övezett lassan sok-sok furcsa háncs.
Ma szótlanul is értem mindegyik szavát.
Testvéreim rég a beszédes, néma fák.
Csókoltak buggyanón dús fürtű cseresznyék,
s várt soká egy szomszéd, szende szilvafa...
Hányszor kimondtuk kisgyerekként: szeretsz még?
S ha megkérdezném: kék könnyel sírna ma...
Most fejemre szitálják életem havát -
visszajáró lelkek a titkos, néma fák.
Előttem vetkőztek szemérmes fűzfák,
tétova vágyukat vizekbe írva.
Most hulló barkájuk permeteg, hűs vád,
s csak én értem őket - párja-lelt nyírfa.
A puszta tájnak adtam álmaim javát.
Tanúim lehetnek a titkos, néma fák.
Ne kérdje senki, hol járok, ha a szél susog,
s e fátlan pusztaság veti rám árnyát:
ilyenkor üzennek a sudár cédrusok,
és ős dacukkal az üstökös pálmák.
Valahányszor lemondás, félelem fog át -
megszólalnak bennem testvéreim, a fák.
Már-már elkerülnek a gyermekszép álmok,
mióta nincs az a zsongó diófa...
De egy rönk sírjához még hazatalálok,
s altat a mese: ciróka-maróka...
Nem is őket őrizem - a csodát magát:
egyenes törzzsel, ébren álmodnak a fák.
Csaltak már csúcsokra a messzi fenyvesek,
s itt fogott egy-egy dús lombú kőris,
hogy rám peregtessék mindazt, mi elveszett.
Minden levél egy-egy mennyboltot őriz...
S fénylő fejsze, az idő, ha törzsükbe vág,
talpon várják azt is, testvéreim, a fák!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 27. 11:36 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Magyarázó vers
Nem a mesét - hangulatát
Nem a zsályát - bódulatát
Nem a búbost nem a banyát
csúcsán csak a mesék havát
Nem a sárkányt csak azt magát
felhősúroló csodálatát
Nem a bűvös ráolvasást -
szavakban a kénes varázst
Nem a nádast nem a betyárt
csak a szót "hol madár se járt"
Nem a duhajt - indulatát
Nem a csizmát - csak a nyomát
Nem a csárdát - gerendafát
ütögető ősök dacát
Nem a vásár szennyét porát
népét csak a vásárfiát
Nem a gémest csak a tájat
küszöbét csak s nem a házat
Nem a mázolt árnyas szobát
csak azt ami benne fog át
Nem a teknőt nem a kovászt
dagasztáskor csak a fohászt
Nem a cipót - csak az anyát
kenyérszelő mozdulatát
Nem a pattogató rostát -
cseresznyevirágú bolyhát
Nem a kocsit - saroglyát
Nem a kovát - tűz szikráját
Nem a pipa rézkupakját
csak a vén ujj bölcs nyugalmát
Nem a kendes öregeket
csak a sírig-szeretetet
Nem a lapos temetőket -
hantjukon az őszidőket
Gyalogútnak nem a porát
csak az előttem járt nyomát.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 27. 10:19 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Eltitkolt vers
Neked adtam eltitkolt magányom,
amerre jártam - mind az utakat,
a kisfiam, hogy mosolya se fájjon,
s az asztalomba karcolt rajzokat.
Neked adtam azt a néhány arcot,
kik elmerültek, mint a mély telek...
Ujjaim most karmok, éles karmok -
egy gondolat! s hegyükből vér csepeg...
Neked adom ezt az őszi tájat
s az elhúzó időt a hegy felett:
nézd, amott Karlóca és a házak
szüreti dallal, borral intenek.
Csak itt ilyen csendes már az erdő.
A fákról fáradt őszi bú csepeg:
köztük szél kél, s egy-egy emberöltő
suhogtatja apróka léptedet...
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 27. 10:13 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Zentai hajnal
Csak ez a hajnali kakasszó a régi,
a hallgató járdákat nem ismerem.
Nézem az arcod, mint a víz az eget nézi,
és állsz és úszol és lélegzel velem.
Idegen szobában egy ismerős néni.
Nagy felhő a szeme, s a szíve verem.
Nézi az utcát, egész életét nézi,
és ül, és vár, és simogatja fejem.
Ez már az ősz. Eső ver bő zuhatagban.
Szívemből száll alá szép égi szitán...
Emlékeket paskol visszavonhatatlan,
és kis verebeket otthon, a Kálvárián.
...Csak ez a felkopogó járda a régi,
a hajnali kakasszót nem ismerem.
Nézem az arcod, mint ég a vizet nézi,
és állsz és úszol és meghalsz majd velem.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 27. 10:08 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Az erdő délben
Az ég most hallgató, nagy harang.
Egy ág zörren, más semmi hang.
Erecske partján két bogár
tanácstalanul álldogál.
A mókus is ebédre jön haza?
Mi csalja? Mogyoró illata?
Hűs lapu alján lusta gyík.
Legyet kapott be, s most lapít.
Kókadt borostyán. Alélt fagyöngy.
Az kúszik csak, a méla csönd,
a vigasztaló, a békítő.
Megállt a pergő, kék idő.
Álom-topánban jár a szél.
Leng csak, sehová el nem ér.
Tar ágon néma, nagy madár.
Vajon mire, s mióta vár?
Bozótok között törtetek.
Mögöttem s bennem förgeteg.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 23. 7:05 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: A hangya
Régóta barangol, s most megáll:
kenyérmorzsámra rátalál.
Nézem: ily örömet elbír-e?
Elviszi-e hát télire?
Mint sokszor én is, birokra kel,
s tán meg is szakad majd, hogyha kell.
Lám, megfeszül, gürcöl tíz helyett,
s csak én látom: épphogy kecmereg.
Egy perce? Időtlen küszködik,
rajta is veríték gyöngyözik.
Hallom is, mint liheg, fuldokol,
s messzi, messzi a hangyaboly.
Csupa szándék, erő, értelem,
s elrejti a kerti végtelen.
Egy morzsa...Más észre sem veszi.
Egész kenyérdomb őneki!
Nem nézhetem már. Mint szép kegyet -
elé egy egész héjt vetek.
...Mint kire a nagy ég ráborul,
most szenved óhatatlanul:
"Ezért küszködtem, hát ezért?"
S cipőmbe veri csöpp fejét...
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 23. 6:53 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Falusi kép Csantavérről
Sárga vizet kortyolgat a meszelt medence.
Hasát gatyás fiúcskák,
soványka karok gyúrják, dagasztják,
s fogócska közben visítnak nagyot
mélybe csaló, alma arcú leánykák.
Lapító szűk utcaközök
subás unalma amott
egy pillanatra megütközött.
Kilöttyent a kedv,
s a nap arany tányérja tejfénnyel csorog,
s most szürcsölik vasárnap délutáni
csöpp falusi rabok
négy foghíjas deszkakerítés között.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 23. 6:27 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Mint akit ottfelejtenek...
Felénk korán hal el az ősz.
Alig krohácsolt itt a járdán nemrég,
s papucsa nyomát egy ködös hajnalon
ködmönös asszonyok télbe seperték.
A nap odasütött még a fal tövébe,
tüzet lehelt s leguggoltunk körébe,
aztán az angyalkák megrázták dunnájukat
s a villanykaró pipája kupakján
megült a szűzi hó.
A szél megpengette a hasas drótokat
s zümmögött a görcsös, kan karó,
míg vitt a kátyús, vén köves
rázós, emlékes, zöldköves,
felhőkbe nyúló sávja...
Piros szívemen a szépség pihent meg.
Lebbenő, fátylas tündérek üzentek
arról, amerre hívtak a póznák.
Környező tanyákon kutyák ugattak
s fölöttem károgó varjúcsapatnak
gyászhada zúgott.
Vajon ki hallja meg, ha akkor,
téli bácskai alkonyatkor
elsírja magát egy gyermek -
a tél miatt,
a fagy miatt,
a zúgó-búgó drót miatt,
s mert orra előtt tornyosult
az órjás kristály hókupac...
Sírtam, mint akit ottfelejtenek.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 23. 6:16 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Hazahívnak a sírok
Így ősszel puhábban csókollak
és szomorú verseket írok.
Így ősszel csak temetőbe járnék,
mert hazahívnak a sírok.
Mire lehull minden levél az úton,
hazamegyünk,
és csendesült, tompa szívvel
valamit mi is eltemetünk.
Fejedre fekete kendőt veszek,
s öregapám sírjára gyertyát.
Válladon hallnak ezek a fehér kezek,
fehér ujjaim, e lángtalan gyertyák.
Ne kérdezd, miért puhább a csókom,
s miért nehéz, mikor írok.
Van akit esős őszutókon
hazahívnak a sírok.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 21. 11:03 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Férfifohász
Röpdöss szívem! Lásd, felhőt terelget
fiús szemem, mert lángszemével vert
meg a nap, itt, apám kazla mellett.
Röpdöss, szökkenj a piros házcserépre,
hogy ne szálljon el a béke kékje
a füsttel - emeld kacagva, emeld!
Szívem, adj gyarló szavamnak szárnyat:
légy terhes lánya az értelemnek
- értelmem gyümölcse -, telt alázat,
hogy fehér ingünkben sorra járjuk
s meghozzuk télben lelkedzett álmuk
szomorú, magányos embereknek.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 21. 10:54 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Hazavágyakozás
Az ajtót csendben nyitottad,
s már ez is oly furcsa volt:
bezártak, majd hosszan kopogtak
az esővert ablakok.
Vázádban orgona fonnyadt.
Láttam, ma nem érte víz.
Fejed az ablakhoz nyomtad,
s fájt, hogy se küldesz, se hívsz.
Bánatod lábamig kúszott,
s alakom úgy fogta át,
mint sík tarló fölé úszott
felhősáv az éjszakát.
Ablakod lassan kitártad.
Beszállt a föld langy szaga,
s egyszerre láttuk anyánkat,
ágyazni odahaza...
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 21. 10:49 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Hogy mindig szeress...
Tudom, szebbnek festett a lányos álom,
ezért mindvégig adósod leszek:
mesét mondok majd a hitvesi ágyon,
hogy elringasson az emlékezet.
Ajtódig kúsznak majd a férfinyomok,
s az én nyomom lesz a legutolsó.
Míg alszol, hajszáladból verset fonok,
mert tíz sápadt ujjam bűvös orsó.
S ha a hiúság tőre általdöfött,
akkor leszel csak örökre rabom:
az ég selyméből álomruhát szövök,
és csipkés szavakkal csípődre szabom.
Tudom, szebbnek festett a lányos álom,
ébredned most már ezért nem szabad:
ami csak szép neked - versekké váltom,
hogy mindig magamban lássad magad.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 21. 10:40 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Mókuskám virágai
1.
Csicsergő, csókos szerelem
mellettem most a nádas.
Anyám - valahol betegen -
mégis csak nekem ágyaz.
A vadnarancs-bokrok alján
leülök röpke percre.
Mintha hangodat hallanám:
engem szólongat egyre.
A nádast most szél lebbenti,
vérem emlékre lobban.
Pedig hát utánam senki,
csak lábam nyoma a porban.
2.
Virágok közé telepszek,
de nincsen itt se nyugtom:
csókváró szájam a legszebb
őszi sugárnak nyújtom.
Mellettem jár-kel egy néni,
s bent beteg, öreg párja:
egy emlék kél benn - régi,
s titkon álmom vigyázza.
Most megállt köröttem minden.
Valaki árnya járt itt.
Szél kapja el barna tincsem
s vele sokáig játszik.
3.
Nézem, hogy csorognak a csöppek
ablakom hamvas, holt arcán.
Nem, én sosem sírok már többet,
búm befelé gyűjtöm eztán.
Guruló csöppek, játékosak.
Csak játszom most velük én is,
s mert eltörlöm őket - a rosszabb
így én vagyok mégis, mégis.
Kint az ősz már ködöt bontogat,
a csöppek most görögnek könnyen,
s mert az óra emléket bongat,
lepereg mégis egy könnyem.
4.
Már háromszor jártam nálad,
és mind, mind már csak emlék.
Most, hogy rég nem óv vállad,
hozzád oly nagyon mennék.
Elnéztünk a folyó felett,
szíved szívemben hittem,
s mégis, jobb lett volna veled
elmerülni a vízben.
Nem tudok mást, csak megírni:
itt levelek peregnek,
s csak az őszbe tudom sírni,
hogy várlak és szeretlek.
5.
Régen itt pipacs piroslott,
vívtunk a nyári lázzal.
Ó, hajamban piros csokrot
csókoltál égő szájjal.
Mikor rám nyílt szemed kékje,
langyos óceánba estem,
azért néztem úgy az égre,
pihegve, önfeledten.
Akkor már egymásé voltunk,
s én a tiéd, egészen.
Nézd, a köd is mesél rólunk,
míg lent sétál a réten.
6.
Megveti fekete ágyát
az álmos, őszi este.
Ruháját szél-lányok rázzák:
megremeg pőre teste.
Egy öreg akác a dűlőn
görcsös derekát nézi,
fejcsóválva el-elhűlőn,
hogy biz már nem a régi...
Nagy szerelmek őszét sírja
tájunk vigyázó lelke.
Hogyha most jó karod hívna,
ágyam az ágyad lenne.
7.
Nyáron itt élt Pista bácsi
meg jó Madár kutyája.
S most jöhet erre akárki,
mindig csak csönd találja.
Megbillent az öreg kunyhó,
oldalát vihar verte.
Megállni itt olyan jó,
így, egymagamban, este.
Megjárod majd a világot,
utad mind messzebbre visz,
de én itt majd meg-megállok,
s köszönök helyetted is.
8.
Száz papíron itt a verse.
Hányszor gyűlöli őket!
S nincs módja, hogy tűzbe vesse,
mert én őrizem őket.
Néha már-már bolond vagyok:
rájuk lehelem csókom,
de szőke árnya nem hagy ott,
s vágyam így sohse oltom.
Ni, hogy egyezik véremmel,
mily ismerős a tinta!
Tudom rég, hogy a véremmel,
de jaj, nem nekem írta...
9.
Annyiszor forgatott könyvek,
hányszorta gyűlölt kincsek:
elmenve, mért hogy könnyebb,
ha megsimítom mindet.
Többé nem pattogó kályha,
cserepek, bús virágok! -
itt született hány szép álma,
titeket hányszor látott!...
Itt minden sarokban csend lesz,
nagy-nagy csend lesz utánunk.
S ha mégis elválnánk egyszer,
titkon még visszajárunk...
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 19. 10:39 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Nyárest
A csend itt maga is éhes, akár a nincsen,
mely rémületként lóg a kilincsen
s pókhálót sző az ablakokra.
Súlyos csobbanással lehull az este
s úgy merül meg a betyárvölgyi rétben,
mint valaha régen
apám fürdőző teste,
mikor aratásból jöttünk,
s épp így lángolt az égalj.
Valahol már az éj közelg -
az éj, szomorú, vak szerelmes.
Barangolva járja a tájat,
várja kedvesét, a hajnalt,
s ezüst emberi sóhajokból
szövi már homlokára
az ökörnyálat.
Én, csak én látok ezen a tájon.
Nézem a hajlongó nyárfák foltját
s szívemben lágy kezek kioltják
nappalom nyugtalanságát.
Lassan körém sereglenek a szellemek,
kiket korbácshalálra ítéltek,
tán mert e viskókban éltek,
s nem egyeztek az égiekkel.
Valahol jön, rohan a reggel,
s bár az égen még bánatuk úszik,
a tarlón már ölelkeznek
a búzakeresztek.
Körülöttem itt aratók énekelnek:
már gazdagabb vagyok egy dallal.
Megmaradok itt, ezen a ponton,
fiatalságom zárkáit kibontom,
s elröppentem feléd fehér galambjaimat,
kalácsígérő hajnal.
Fehér Ferenc: Pünkösd, 1950
Szomjasabb a mi pünkösdünk csöndje,
mert felhőit jajszelek hozták,
s az utcán, anyám fonnyadt kezétől,
megfakultak a letört bodzák.
Ma kalácsát is keményre gyúrta,
pedig potyogott bele a könnye.
Aztán meg szégyenében sírt csak:
mi lenne, ha vendég jönne!...
A barackfa jégvert lombja alatt
agyagba fúlt a kúti vödrünk:
hogy oszlassuk testvérölő szomjunk,
forrást egymás szívéből törtünk.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 17. 9:27 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Eljöttél hozzánk
Jöttöd nem leste úri pompa fénye,
indulót se zengtek cifra kürtösök:
csak anyám repdesett kicsiny szobánkban,
s mint lánykorában, oly gonddal öltözött.
Ahogy megjöttél, megcsókoltad őket.
Meg se rezzent apám dús szálfa-teste...
Szeme égett csak szemem tüzében,
s künn megifjodott a morcos, öreg este.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 17. 9:23 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
Fehér Ferenc: Nyelv és varázs
Mit bánom, mint mondja más:
nekem csobolyócsobbanás...
Másnak csak táj és sík világ,
nekem akác és hársvirág.
Másnak most kapott otthona,
nekem édesszép mostoha...
Olykor jégszívű jégverem,
ahol tőkén is jég terem:
máskor ribiszke gyöngyei,
pipiske szőke könnyei,
Tisza-könyökben altató,
lányvállra hulló barka-hó...
Mezítlen talp alatt mácsonya,
mákvirágmező mákonya:
tavasszal krajcárka, fecskefű,
gond, jégverés, pajzstetű:
nyáron szeder és kék kötény
marokverő lányok gyöngy ölén...
Eperfák, porcfű, láng, utak,
titkot lehelő mély kutak,
tarlón át vízhordó kisgyerek,
akit még nevéről ismerek:
égzengés, mi itt úgy hasad,
hogy sírjukból vet ki holtakat...
S ha jönnek testvéri záporok,
vizük szívünkön átcsorog,
a fájás bő inge ránk tapad,
s csak szárítkozunk - vert házfalak...
Másnak paraszti vén kufár,
nekem ő a Nagybajszú Pál:
szeme öröktelt csobolyó,
fölcsobban benne mind a szó...
Másnak üresült vén csöbör,
nekem a toldis két ököl,
s asszonynép között kackiás,
mókázó garabonciás:
ágnyikorgató vén ihar -
arcába hetven tél rivall:
ifjúsága szép tűnt kakukk,
útja, ha fut, távolba fut,
rá már csak királydinnye vár...
Ha megy, magával vinne bár,
megóvna hótól, széltől és
nem várna itt kenyértörés:
karomba bújna szép, kacér,
dűlőkön járó kósza szél...
Másnak csupán a lóhere,
nekem köménymag jó szere:
heréből tűnt tapsi kandikál,
ecetfán ökörszem hangicsál...
Ismerem dombját, katlanát,
fölöttük életem lobban át:
babona, rémség, förtelem,
de élet! Életed, s életem...
Mit bánja, mit is tudja más,
mi az a csobolyócsobbanás!
Nekem embernyi rozskalász,
ahonnan csak a napba látsz...
Más fölött dögletes bugyborék,
fölöttem hazai bíbor ég:
más szemében csak tarka szín,
enyémben balladás karmazsin...
Hát partszakadékok, pandalyok
rejtsenek itt, ha meghalok.
Árnyam, ha messze kujtorog,
verjék sallangos ustorok,
nyergeljék böjti vén szelek,
glédics-tövisű kengyelek:
szájamban nőjön zöld moha,
mérgezzen szeretőm csontpora...
S az idő, mely mint gyík oson,
az legyen szörnyű gyilkosom!
Fehér Ferenc: Utam
Engem a szerelmük szült meg:
Anyám mesélte régen,
hogy akkor is bomló ősz volt,
és felhők, és felhők az égen.
Szél sírt a szárkúpos síkon,
bánat barangolt a parton,
és szép volt, ahogy az apám
ölébe csókolta arcom...
Űzötten jártam a szántást,
hol nyugvás számomra nem nőtt,
csak őszbe fúlt, örökös fájás,
és csend és vonuló felhők.
Az estékbe súgtam: népem,
szavadat ki sem érti,
csak nagy szerelmed, én, a
gyereknyi, szomorú férfi.
Mert robotos senkik voltunk,
szemünk esténkbe révedt,
s mit sosem éltünk - ilyenkor
megálmodtuk a szépet.
Álmunk gyereksírás ölte,
s ha ránk tört a pallér hajnal,
kaszánk csak vállunkra vettük,
mosdatlan, morcos sóhajjal.
Szívünkben nem csak szemünkben
hordoztuk már az álmot,
s mindig búsat énekeltek
a marokszedő lányok.
Most már tudom, ez a dal volt
utam hosszán a szépség:
az ő szép titkuk, hogy bennem
a költőt felidézzék.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 16. 14:10 - címkék: vers és kategóriák: Fehér Ferenc versei
-
még nincsenek kommentek
