Fazekas Mihály versei bejegyzései 
Fazekas Mihály: A bölcs
Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
S neveti az arany jármos uraságot:
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
A képzelt jót, szépet s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából,
A valóságnak quintessentiájából:
Mert minden vagyonját szép tudományjába
Tartja s megnemesült szíve jóságába,
Mellyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
Tőled el nem csalhat, el nem lophat soha.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 26. 10:49 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Exsurge cor meum
Szívem emelkedjél,
Mig ügyed ártatlan,
Légy tántoríthatatlan:
A rossz szerencsének
S rendetlenségének
Pálmát ne engedjél,
Szívem emelkedjél.
Ne szünj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég:
Majd ha jól kiderűl,
S a bús tenger leűl,
Szép lesz rajta menni,
Ne szünj reményleni.
Csak dühösködjetek,
Menyköves fellegek,
Szórjatok lángot egek,
Mindég nem tartatok,
Majd más csillagzatot
Lenyomják mérgetek,
Csak dühösködjetek.
Reménylek mig élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél
A hab ha rám dűl is:
Hajóm elmerűl is:
Úszva is reménylek,
Reménylek mig élek.
Szívem békével élj,
Mert ha nem tántorog
Reménységem győzni fog:
Amit sok átkozott
Esztendő nem hozott
Megád egy perc, ne félj:
Szívem békével élj!
írta: jazsoli5, 2009. aug. 26. 10:40 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Hortobágyi dal
Óh, te áldott Kanahám
Hortobágy mellyéke!
Beh sok szegény legénynek
Vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára
Jó bort a kezébe.
Itt a szegény legénynek
Uraság a dolga,
Heverészhet kedvére,
Nem lebernyés szolga,
Van húsa, szalonnája,
Öt őrü bundája,
Szép zöldellő mezőben
Legel a marhája.
Óh én édes Istenem!
Adj jó békességet,
Fordítsd el országunkról
Döghalált inséget,
Hogy ehessük békével
Zsíros kenyerünket,
Áldj meg uram teremtőm!
Jó borral is minket.
Csaplárosné galambom!
Tölts bort a kupába,
A szegény magyar legény
Hadd igyon búvába:
Pajtás! Isten áldjon meg,
Őrizzen a kártól,
Vármegyétől, Fiscustól,
Töröktől, tatártól.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 26. 10:26 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Az élet (II)
Fiúk örömbe töltsük
Szűkön szabott időnket.
Szeressük ami furcsa.
nevessük ami bangó
Hát a töméntelen bajt
Hová tegyük nyakunkról?
Biz azt, fiúk, borozva
Fecseljük el naponként.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 26. 10:22 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Az élet (I)
Rövid egy nap életünkbe!
Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája!
Nohát igyuk keresztűl.
Rövid egy piroska hajnal!
Nahát keverjük által.
Rövid életünk! nohát egy
Lagzit tegyünk belölle.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 26. 10:19 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: A tavaszhoz
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.
Jer lágy szél jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével,
Vonj enyhébb levegőt reá.
Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, mellyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.
A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, mellynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 25. 6:59 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: A tavaszhoz estendén
Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefír puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna
Itt érezzük hiv pajtások
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek hivek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szivforrasztó
Egyesség óltáránál
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Mig a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem űl.
Addig a szép a természetben
Hordjuk tisztán szivünket
Még itt egy ily vig életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd buzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent olly vigan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 25. 6:47 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Az első olvasztó szellőhöz
Idvez légy óh lágy szelletnek
Első nyájas párája
A szendergő természetnek
Felserkentő postája.
Jer végy bosszút csendességgel
A méreggel tele szeleken
S hirdess békét víg lengéssel
A megdurvúlt komor egeken.
Majd a mord tél vasmarkának
Jámbor meglágyúlásán,
S a fagy zúzos páncéljának
Harmattá lett válásán
A szép környék örvendezvén
Zöld bársonnyal befedi magát
S áldoz néked, tömjényezvén
Füszerszámos viola szagát.
A kis tollas nép zengését
Hallom már a berkekben,
Pusztúlt honjuk zöldülését
Sürgetvén víg énekben.
Járd bé kis szél lengéseddel
A gyöngyellő ligetek ölét,
Háladásul majd ott vedd el
Érző szivünk öröme jelét.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 25. 6:38 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Ének a hosszú télhez
Óh meddig kell még a nyes szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A viditó kikelet egét!
A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást:
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újjúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején:
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a hegyén.
Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A viditó kikelet egét!
A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást:
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újjúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején:
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a hegyén.
Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:42 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Egy gerlice keserve
Búval élek,
Bús a lélek
Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
De mit van mit tennem?
Ha ti is kővé váltatok,
Fohászkodást nem hallatok,
Hová kell hát lennem?
A siralom
Én italom,
A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
A kesergés velem,
Álom helyett bú veszteget,
Magát a levegőeget
Nyögések közt nyelem.
Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rá célozott,
Pattant, - s elenyészett
A legártatlanabb pára,
Hogy haldoklott, utóljára
Sohajtva rám nézett.
Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
Sullyát nem érzettem:
De minden gyönyörűségem
Bóldogságom reménységem
Benne elvesztettem.
A kegyetlen
Illy véletlen
Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta
Hogy sírjak mellette.
Ha társammal illy rútúl bánt
Az álnok, engem miért szánt
Lelőni mellette?
Árnyékos fák!
A zőld ruhák
Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
Hótengerek lesznek,
De a tavaszi melegek,
És az engedelmes egek
Újra zőldellőké tesznek:
De engemet
Úgy bétemet
Örökre bús telem,
Hogy nyilását,
Tágúlását
Már nem is képzelem,
Víg napomnak felkelését,
Tavaszomnak derűlését
Csak hóltomkor lelem.
Múlt örömök!
Akkor jövök
Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
S páromhoz mehetek:
Hogy hát ölébe juthassak,
Szájára csókot rakhassak,
Óh búk! búk! öljetek!!
Bús a lélek
Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
De mit van mit tennem?
Ha ti is kővé váltatok,
Fohászkodást nem hallatok,
Hová kell hát lennem?
A siralom
Én italom,
A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
A kesergés velem,
Álom helyett bú veszteget,
Magát a levegőeget
Nyögések közt nyelem.
Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rá célozott,
Pattant, - s elenyészett
A legártatlanabb pára,
Hogy haldoklott, utóljára
Sohajtva rám nézett.
Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
Sullyát nem érzettem:
De minden gyönyörűségem
Bóldogságom reménységem
Benne elvesztettem.
A kegyetlen
Illy véletlen
Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta
Hogy sírjak mellette.
Ha társammal illy rútúl bánt
Az álnok, engem miért szánt
Lelőni mellette?
Árnyékos fák!
A zőld ruhák
Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
Hótengerek lesznek,
De a tavaszi melegek,
És az engedelmes egek
Újra zőldellőké tesznek:
De engemet
Úgy bétemet
Örökre bús telem,
Hogy nyilását,
Tágúlását
Már nem is képzelem,
Víg napomnak felkelését,
Tavaszomnak derűlését
Csak hóltomkor lelem.
Múlt örömök!
Akkor jövök
Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
S páromhoz mehetek:
Hogy hát ölébe juthassak,
Szájára csókot rakhassak,
Óh búk! búk! öljetek!!
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:42 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Mint mikor a nap...
Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
Már barnúló erdőkre veresses arany szint
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim igy nézett még egyszer hátra, kezével
Melljét és ajkát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beboritott
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketűlt fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után: de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
Már barnúló erdőkre veresses arany szint
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim igy nézett még egyszer hátra, kezével
Melljét és ajkát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beboritott
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketűlt fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után: de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:41 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Egy férje elestén kesergő özvegy
Nyílj meg jóltévő föld hantos lapja, mellyet
Tapodok, mutass egy bátorságos helyet.
Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,
Hadd sirassam el ott megúnt életemet.
Oda van! örökre oh jaj elvesztettem,
Életemet eddig akiért szerettem.
A gyilkos erőszak kirántván ölemből
Már most ki akarja feszítni szivemből.
Nem! nem! édes hivem, enyim vagy mostan is
A feledékenység gyász országában is.
Legféltőbb mindenem te voltál míg éltél,
Felkereslek bár más világot cseréltél.
Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein
S örök nemtudással bévont vidékein.
Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,
A színtelen árnyék között is meglelem.
A végtelen semmi párkányán lebeg bár,
Avvagy a tetőtlen üreg csúcsain jár,
A szakadhatatlan vonszódás kötele
Akármerre lengjen, egy pontra húz vele.
Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!
Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett.
Érte nőtt virágim, ti is induljatok,
Végső áldozatúl sírjára hulljatok.
Igy csorgott el vére, szép rózsalevelek!
Valamint titeket széljelhintettelek!
Liliom! így vágta azt le a kard éle,
Mint téged: ki nálad szebb vala, míg éle.
Midőn a hervasztó halál rálehellett,
Mint te letört sárga ibolya, illyé lett!
Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,
Magam is azonnal megyek utánnatok.
Tapodok, mutass egy bátorságos helyet.
Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,
Hadd sirassam el ott megúnt életemet.
Oda van! örökre oh jaj elvesztettem,
Életemet eddig akiért szerettem.
A gyilkos erőszak kirántván ölemből
Már most ki akarja feszítni szivemből.
Nem! nem! édes hivem, enyim vagy mostan is
A feledékenység gyász országában is.
Legféltőbb mindenem te voltál míg éltél,
Felkereslek bár más világot cseréltél.
Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein
S örök nemtudással bévont vidékein.
Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,
A színtelen árnyék között is meglelem.
A végtelen semmi párkányán lebeg bár,
Avvagy a tetőtlen üreg csúcsain jár,
A szakadhatatlan vonszódás kötele
Akármerre lengjen, egy pontra húz vele.
Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!
Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett.
Érte nőtt virágim, ti is induljatok,
Végső áldozatúl sírjára hulljatok.
Igy csorgott el vére, szép rózsalevelek!
Valamint titeket széljelhintettelek!
Liliom! így vágta azt le a kard éle,
Mint téged: ki nálad szebb vala, míg éle.
Midőn a hervasztó halál rálehellett,
Mint te letört sárga ibolya, illyé lett!
Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,
Magam is azonnal megyek utánnatok.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:41 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Az öröm tündérsége
Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba
Még környékünk szinte nem borúlt homályba,
Még a természetnek lángszínü bársonyja
Amellyel elnyugvó napunkat bévonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve
Millyen nagy méltóság légyen vele fedve:
Még kevés csillagok tudtak erölködni
A napnak súgára alól kivergődni:
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
Hosszan utánna nyúlt fényével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem félkönyéken
E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is
A nap után bámúlt tán még a szellő is.
A dishármóniás békák piánója,
A taktusra zúgó malom zubogója,
Vizibika buggyok, füttyök, hápogások,
A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
Hangszálai között amint őgyelgének
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszinbe,
Hogy a bölcs természet mennyiféle szinbe
Hordja fel játékát a néző elébe
S hányféle hangokkal zengedez fűlébe.
Nemem méltóságát egésszen érzettem
Látván hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, melly nagy lelkem állattársim felett,
Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni
A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk
S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Menyezete alá mentem fás kertemnek
És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Melly a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
Túlszállt a halandó látás határain
S a nagy mindenségnek már csaknem felette
Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már az örök végzés szent kabinetjába
Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba
Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,
S virágokat szór bé ingem haséjtékán
Azzal friss forgással a fák közt eltünik,
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
Senkivel se játszott még zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
Gyorsan megfordúlok, s kezem közzé kerül
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
Orcáját és mejjét rosszúl védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hanzúcván mikor álmomba se véllem
Megbotlok, eldülök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint összebúnyolódtunk
Látta az esthajnal miként csókolódtunk,
De a Lóra! Lóra zajra felugrottam
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?
Még környékünk szinte nem borúlt homályba,
Még a természetnek lángszínü bársonyja
Amellyel elnyugvó napunkat bévonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve
Millyen nagy méltóság légyen vele fedve:
Még kevés csillagok tudtak erölködni
A napnak súgára alól kivergődni:
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
Hosszan utánna nyúlt fényével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem félkönyéken
E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is
A nap után bámúlt tán még a szellő is.
A dishármóniás békák piánója,
A taktusra zúgó malom zubogója,
Vizibika buggyok, füttyök, hápogások,
A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
Hangszálai között amint őgyelgének
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszinbe,
Hogy a bölcs természet mennyiféle szinbe
Hordja fel játékát a néző elébe
S hányféle hangokkal zengedez fűlébe.
Nemem méltóságát egésszen érzettem
Látván hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, melly nagy lelkem állattársim felett,
Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni
A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk
S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Menyezete alá mentem fás kertemnek
És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Melly a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
Túlszállt a halandó látás határain
S a nagy mindenségnek már csaknem felette
Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már az örök végzés szent kabinetjába
Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba
Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,
S virágokat szór bé ingem haséjtékán
Azzal friss forgással a fák közt eltünik,
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
Senkivel se játszott még zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
Gyorsan megfordúlok, s kezem közzé kerül
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
Orcáját és mejjét rosszúl védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hanzúcván mikor álmomba se véllem
Megbotlok, eldülök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint összebúnyolódtunk
Látta az esthajnal miként csókolódtunk,
De a Lóra! Lóra zajra felugrottam
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:40 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály : Danaé
Volt egy király, ki, míg szemét
Még az ág ki nem verte,
Sok féltett szüzek érdemét
Fortélyossan elnyerte:
Volt ennek egy leánykája
Ki még nem is zsendüle,
Még mejje virágocskája
Bimbózni se készüle.
Ámor azt a praktikáját
Még nem is álmodozá,
A nyulándék ifjak száját
Mint izesitse hozzá.
De tudta a vén, magára
Hogy nem jó egy lyányt bizni,
Azt is, hogy majd minden vára
Sem lesz elég őrizni.
Próbálta ennek elötte
A kis ámori nyilnak
Olly erejét, hogy előtte
Minden zárak kinyílnak.
Mint egy tanúlt vitéz, ki már
Sok bástyákat megveve
Hogy planizál, midőn egy vár
Őrizőjévé leve.
A király úgy veti-hányja
Jártas-költes elméjét
Hogy óltalmazza leánya
Legféltőbb kincsecskéjét.
Egyszer durva gondolatja
Azt súgja vén fejébe
Hogyha lyányát bézárhatja
Egy torony tömlöcébe
Mellyet rézből koholtatna
Még nem hallott munkával,
Már úgy bátran truccolhatna
A latrok próbájával.
Jól van a torony megkészül,
Danaét bévezeti
Lakatot vét rá vitézül
S kúlcsát zsebébe veti.
Végre az ajtó mellé is
Láncol dühös ebeket,
Ne bocsássanak felé is
Semmi teremtéseket.
Még ki sem nyílt virágába
Ez az ártatlan lélek
Itt hervadozott magába,
Kiről én most mesélek.
Igy sinlik a kis viola
Mellyet még ki se nyitott,
Valaki midőn árkola,
Egy hanttal beboritott.
Azonban az idők múltak,
Nyílt a virágszál nőtt is,
Érzékenységi újjúltak
A pengő fal között is.
Nem látott ugyan szükséget,
Mert a vén minden reggel
Elegendő eleséget
S csecsebecsét hordott fel.
Sok efféle bóldogságnak
Uszkálván közepette
Egy ottan nőtt kivánságnak
Eleget nem tehete.
Maga sem tudja mit kiván,
Nem is tudja képzelni
Eszét segítségül híván,
a' se tud rá felelni.
Sem itala sem étele,
Álom se jő szemére
Mejje forróval van tele,
Hol hül hol hevül vére.
Ég felé fel-felemeli
Elbágyadott szemeit,
Térdel, kezeit tördeli,
Kérne de nem tudja mit.
De tudta ama csábitók
Legtöbbet próbált feje
Ki előtt nem vala titok
Danaé rejtekhellye.
Jupiter mondom, megfejtvén
Azon rágá körmeit,
Hogy mint törölje ki a vén
Őrállónak szemeit.
Egyszer az ötlik eszébe
Hogy essőre kéne válni
Úgy tán Danaé ölébe
Le tudna folydogálni.
Kellemkéket gyüjt rakásra,
Kiket ölébe vészen,
S háromszori rázkódásra
Arany felhővé lészen.
Egy fót kellemnek azt mondja:
Danaét készitgessék
A többinek arra gondja,
Hogy őtet lebegtessék.
Amazok tőlle elfutván,
Lellyebb-lellyebb hancúznak
S a réz toronyhoz lejutván
Egy nyiláson becsúsznak.
Ott már a fellobbant szűzet
Még jobban felgerjesztik
S a mejjét emésztő tüzet
Lengésekkel élesztik.
Most pirosra csipegetik
Sáppadozó orcáját,
Majd elfojtják, s kifűzetik
Mejj-szoritó ruháját
Fél-ájultan ágyára dűl
Hánykódik ürög-forog,
Mig sok padláson keresztül
Az arany-köd szivárog.
S midőn egy hizakon szépen
Le akarna csordúlni
Akkor talált szegény éppen
Az ég felé fordúlni.
A ohajtozó szívvel ekként
Hogy repesve pihegett
Az arany esső szemenként
Szöve rá ködszőnyeget.
Azon belőll hát mi esett
Azt magam nem láthattam,
Hogy Danaé teherbe esett
Azt csak mástól hallottam.
Még az ág ki nem verte,
Sok féltett szüzek érdemét
Fortélyossan elnyerte:
Volt ennek egy leánykája
Ki még nem is zsendüle,
Még mejje virágocskája
Bimbózni se készüle.
Ámor azt a praktikáját
Még nem is álmodozá,
A nyulándék ifjak száját
Mint izesitse hozzá.
De tudta a vén, magára
Hogy nem jó egy lyányt bizni,
Azt is, hogy majd minden vára
Sem lesz elég őrizni.
Próbálta ennek elötte
A kis ámori nyilnak
Olly erejét, hogy előtte
Minden zárak kinyílnak.
Mint egy tanúlt vitéz, ki már
Sok bástyákat megveve
Hogy planizál, midőn egy vár
Őrizőjévé leve.
A király úgy veti-hányja
Jártas-költes elméjét
Hogy óltalmazza leánya
Legféltőbb kincsecskéjét.
Egyszer durva gondolatja
Azt súgja vén fejébe
Hogyha lyányát bézárhatja
Egy torony tömlöcébe
Mellyet rézből koholtatna
Még nem hallott munkával,
Már úgy bátran truccolhatna
A latrok próbájával.
Jól van a torony megkészül,
Danaét bévezeti
Lakatot vét rá vitézül
S kúlcsát zsebébe veti.
Végre az ajtó mellé is
Láncol dühös ebeket,
Ne bocsássanak felé is
Semmi teremtéseket.
Még ki sem nyílt virágába
Ez az ártatlan lélek
Itt hervadozott magába,
Kiről én most mesélek.
Igy sinlik a kis viola
Mellyet még ki se nyitott,
Valaki midőn árkola,
Egy hanttal beboritott.
Azonban az idők múltak,
Nyílt a virágszál nőtt is,
Érzékenységi újjúltak
A pengő fal között is.
Nem látott ugyan szükséget,
Mert a vén minden reggel
Elegendő eleséget
S csecsebecsét hordott fel.
Sok efféle bóldogságnak
Uszkálván közepette
Egy ottan nőtt kivánságnak
Eleget nem tehete.
Maga sem tudja mit kiván,
Nem is tudja képzelni
Eszét segítségül híván,
a' se tud rá felelni.
Sem itala sem étele,
Álom se jő szemére
Mejje forróval van tele,
Hol hül hol hevül vére.
Ég felé fel-felemeli
Elbágyadott szemeit,
Térdel, kezeit tördeli,
Kérne de nem tudja mit.
De tudta ama csábitók
Legtöbbet próbált feje
Ki előtt nem vala titok
Danaé rejtekhellye.
Jupiter mondom, megfejtvén
Azon rágá körmeit,
Hogy mint törölje ki a vén
Őrállónak szemeit.
Egyszer az ötlik eszébe
Hogy essőre kéne válni
Úgy tán Danaé ölébe
Le tudna folydogálni.
Kellemkéket gyüjt rakásra,
Kiket ölébe vészen,
S háromszori rázkódásra
Arany felhővé lészen.
Egy fót kellemnek azt mondja:
Danaét készitgessék
A többinek arra gondja,
Hogy őtet lebegtessék.
Amazok tőlle elfutván,
Lellyebb-lellyebb hancúznak
S a réz toronyhoz lejutván
Egy nyiláson becsúsznak.
Ott már a fellobbant szűzet
Még jobban felgerjesztik
S a mejjét emésztő tüzet
Lengésekkel élesztik.
Most pirosra csipegetik
Sáppadozó orcáját,
Majd elfojtják, s kifűzetik
Mejj-szoritó ruháját
Fél-ájultan ágyára dűl
Hánykódik ürög-forog,
Mig sok padláson keresztül
Az arany-köd szivárog.
S midőn egy hizakon szépen
Le akarna csordúlni
Akkor talált szegény éppen
Az ég felé fordúlni.
A ohajtozó szívvel ekként
Hogy repesve pihegett
Az arany esső szemenként
Szöve rá ködszőnyeget.
Azon belőll hát mi esett
Azt magam nem láthattam,
Hogy Danaé teherbe esett
Azt csak mástól hallottam.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:39 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: Még gyertyám el nem óltottam...
Még gyertyám el nem óltottam,
Tisztát akarván venni,
Mantlizsákom felbontottam,
S mellém találám tenni.
Hát egyszer lassú mozgással
Szobám ajtaja nyílik
A rajta csendes suhanással
Egy rózsaszál benyílik.
Hogy magam aluttá tettem
Lábujjhegyen lépeget
Ruszánda megáll felettem,
S rám csókokat hinteget.
Amint pillám közt sejtettem
Felém kezdett hajolni
Ugyan miket érezhettem,
Ki ne tudná gondolni?
Tovább magam hogy titkolám?
Karom kiterjesztettem
S amint magamhoz kapcsolnám
Az ágyról leejtettem.
Én leugrék megrettenve
Hogy felkapjam lyányomat,
Mit kaptam fel, felserkenve?
Veress mantlizsákomat.
Tisztát akarván venni,
Mantlizsákom felbontottam,
S mellém találám tenni.
Hát egyszer lassú mozgással
Szobám ajtaja nyílik
A rajta csendes suhanással
Egy rózsaszál benyílik.
Hogy magam aluttá tettem
Lábujjhegyen lépeget
Ruszánda megáll felettem,
S rám csókokat hinteget.
Amint pillám közt sejtettem
Felém kezdett hajolni
Ugyan miket érezhettem,
Ki ne tudná gondolni?
Tovább magam hogy titkolám?
Karom kiterjesztettem
S amint magamhoz kapcsolnám
Az ágyról leejtettem.
Én leugrék megrettenve
Hogy felkapjam lyányomat,
Mit kaptam fel, felserkenve?
Veress mantlizsákomat.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:39 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Fazekas Mihály: A csermelyhez
Hová kis viz ollyan sebessen,Hová sietsz ollyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
S mintegy csókjaidért bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is
Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok
Szörnyüség az amin omlatok
Vagy tán ti is felhevültetek,
S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
Nem szükség hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok
S a zubogón úgy bocsássátok
Amellyen midőn lerepűlnek,
Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh ha ti is igy kivánkoztok,
Tudom hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legfórróbb szerelem
Egésszen megfőzé kebelem.
Ó miket biznék én reátok,
De már elöllem elfutátok
Ti egymást hancúzva űzitek,
S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim kiket még lelek,
Menjetek el hát ti ővelek
Majd a malomnál megálljatok,
Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merit korsójába:
Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
A titkai közt enyelegjetek
A míg nyájasan csiklándozzátok,
Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
Minden nyúgodalmam elvette
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok hogy e nagy kincsemet
Se kérem vissza csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
S nézzen egyszer rám mosolyogva.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 21. 19:37 - címkék: vers és kategóriák: Fazekas Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
