Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Farkas Imre: Óh, hogy irigyellek...

Óh, hogy irigyellek én titeket
Koldustanyák vidám királyai,
Akiket csak egy álom hiteget -
A tündöklő magasba szállani

Az csak az élet, a ti éltetek...!
Lepkeszárnyalás nem nehéz robot,
Rongyosak vagytok, avagy éhesek?
Mindegy. - Ti vagytok csak a boldogok.

Nincs gond, amely lenyügőz és leköt.
Szabadok vagytok. Ma itt, holnap ott.
Nem föd bé ez a nyirkos szürke köd -
Hisz minden fény fölöttetek ragyog.

A köny, amely pillátokon fakad
Lelketek mélyén dalba ömlik folyvást.
Könyetek ezer új könnyet fakaszt,
S a jókedvetek jókedvű mosolygást.

A ti mosolytok, a ti vergődéstek
Kincs, - mert édes dalokat ád nekünk -
Adósaitok vagyunk mind tinéktek,
Adósok, akik nem fizethetünk.

...Az én lelkemben csak szomoruság van,
Az én életem fárasztó robot.
Óh, hogyha egyszer én is vigan, bátran
Megragadhatnám a vándorbotot!

Ha letépve a lánczokat magamról
Lehetnék vidám, koldus és szabad,
S járnék dalolva mig az ócska lanton
Az utolsó zengő húr megszakad...!

Farkas Imre: A régiségek

Don Calvados, a nagy tudós
Ki sohsem tévedett
Szenvedéllyel gyüjtögeté
A régiségeket.

S egy nap, midőn járt-kelt Florencz
Derűs ege alatt,
Valami furcsa, eldugott,
Ósdi boltra akadt.

Fehérszakállas, törpe agg
Nyitott ajtót neki
S ezernyi régi-régi kincs
Elébe vezeti.

...Volt ott egy csomó pergamen.
Az első Ilias.
Egy szobor, melyet remekbe
Faragott Phidias.

A keresztfáról egy darab
A vasszeg benne még,
Amely általverte az Ur
Áldó, fehér kezét.

A kard, mit Caesar forgatott
A gallusok között,
A ruha, melybe egykoron
Poppéea öltözött...

S az ablakmélyedés mögött
Kis himző asztalán
Csipkét szőtt, szőtt, szövögetett
Egy kedves ifju lány.

Beragyogta arany haját
A fehér fényözön
- Don Calvados, a nagy tudós
Csak áll a küszöbön.

S ki nem szeretett mást, csupán
a régiségeket.
Valami furcsa, nagyszerű
Szokatlant érezett.

"Mester" suttogta elhalón
S a szava elakadt
"Csak azt add nekem, a mi itt
A legfiatalabb...

Farkas Imre: Téged siratlak...

Téged siratlak titkos éjszakákon.
Téged, ki elraboltad a hitem,
Szerelmem, bizodalmam, ifjuságom...
S nem tudlak megátkozni, nem!

Miattad könnyes a szemem, miattad,
Ki csak kaczagtál szenvedésimen.
Ha kaczagok is téged siratlak...
S nem tudlak megátkozni, nem!

Mert te borultál egykor karjaimba
Behunyt szemmel a kerti fák alatt
S azért a perczért és azért a csókért
Örökre áldalak...!

Farkas Imre: Egy vén pinczér

Egy vén pinczér az én jó barátom
Minden áldott este megtalálom
Ki is szolgál a szeszélyem szerént -
Ugy szeretem ezt az öreg legényt.

Hej, de sokat maradtunk mi ketten
Szivarfüstös, homályos teremben
Ha már elment az utolsó vendég
S nem zavarják az éjszaka csendjét.

Ő bóbiskol, én álmodom ébren
Valakiről, kit nem láttam régen.
Kék a szeme, mosolyog az ajka,
De a szive - hej a szive - csalfa.

Valakiről kiért nagy titokban
Minden-minden könnyem elzokogtam,
Aki miatt kószálok az éjben
S akit csak ugy szeretek, mint régen.

Ilyenkor oszt' egy nagyot sóhajtva
Leborulok a márvány-asztalra,
A vén pinczér tudja: mi ez? mindjárt
Elém teszi a tollat, a tintát...

Néha-néha megesik, hogy megfed:
"Nagyságos ur, ha mondanék egyet...!
Hiszen beteg, arcza-szeme lázba,
Minek jön el igy a kávéházba?

Mért nem marad békességben, otthon?"
"Hej öregem, de ha nincsen nyugtom."
"Nagyságos ur, nem vezet ez jóra -
Menjen haza. Ugyis három óra."

Ilyenkor az én öreg barátom
Fölsegiti kopottas kabátom.
Künn az alkony szép hajnalra válik...
Gyerünk haza! nem tart már sokáig.

Farkas Imre: A madár

Vonult a császár táborkara élén
A ködbelepte rónaságon át.
Mögötte tömött sorokban ügettek
A hires, sötétarczu katonák.
Sas-szemük a nagy távolságba nézett,
Lelkükben fölkorbácsolt szenvedélyek.
Hátuk mögött lánggal égtek a falvak.
Nyomukba vér, tűz, füst és köny fakadt.
Az asszonyok fuldokló zokogása,
Halálhörgés, átok és vérpatak
Jelezte mindenütt az utjukat.

Egy szürke kis madár feküdt a porban,
Alig vergődött összetépett szárnya.
Puskagolyó sebezte meg talán?
Vagy a királysas csapott le rája?
- A császár egyet forditott lován.
Utánna fordult az egész csapat...
S kikerülte a franczia vezérkar
A haldokló, kis szürke madarat.

Farkas Imre: Két sziv

...És szólt a vén bölcs, hangja már erőtlrn:
"Két kihült sziv fekszik előttem.
Kérem a bonczkést...vágok rajtok itt-ott
És elém tárnak minden drága titkot.
Figyeljenek jól, ezt nem tudják másutt...
Mit zártak egykoron magukba? Lássuk!

Látják önök e sziv milyen puha?
Gazdája, szegény, nem volt ura.
Szerzett neki sok bút, sok, szörnyü gondot
S amig vert daltól s álmoktól zsibongott.
E sziv egy árva, kóbot léleké,
Aki nyugtát sehol sohsem lelé.
Sohase tudta, hogy mi a valóság.
Álmoknak élt és szerette a rózsát.
Nem volt soha víg, nem volt soha boldog -
Ha megbántották, akkor ha mosolygott.
Bolyongva kószált nedves éjeken,
Mikor az utcza puszta, néptelen,
Egy ház előtt, hol valaki lakott
S elnézett hajnalig egy ablakot.
Midőn hajnalra vált az éjszaka
- Szegény bolond - ilyenkor tért haza
S ilyenkor álmodott szépet, merészet
...Jött az, ki nappal rá sohase nézett,
Jött a ködös, nagy némaságon által
És elboritván dus selyemhajával,
Csókolta ajkát, lágyan átkarolta
- S ilyenkor kéjtől vonaglott gyakorta
E bolond sziv, melynek csak álma volt..."

A sziv egy szegény költő szive volt.

"Most nézzük ezt a másikat meg, - ime
Nincs semmi ábránd, szín a rejtekén.
Ez egy hideg, kaczér lénynek a szive
Ki gazdag volt s mégis nagyon szegény.
Ki nem tudta mi a vágy, mi a dal,
Pedig oly szép volt, olyan fiatal,
Ám tönkretenni sok-sok ifju szivet,
Jobban gyötörni azt, amelyik hivebb,
Ez volt ő neki gyönyör, diadaL
Tán sziv se volt ez, olyan kőkemény -
Nem ért el hozzá sóhaj, költemény
S miért kinlódnak könyet ontva mások,
Forró szerelmek, lázas álmodások
Nem vívtak benne forrongó tusát -
Egy érzése volt csak: a hiúság.
És amig vert, jót sohse tudott tenni,
Nem volt ábrándja, szenvedélye semmi
Csak ölt, gyötört, csak álmokat rabolt..."

A sziv egy szép lánynak a szive volt.

Farkas Imre: Apám izen

Hallom fiu, hogy jól megy a sorod,
- Tied az élet,
Mulass, vigadj, - a gondot, bánatot
Ugyis elég hamar megéred.

Mulass, ha van rá kedved, éjszakázz.
Az ember azt ugyis hamar megunja...
Ámde ott légy reggelre pontosan,
Ahová hív a munka.

Farkas Imre: Az egylovas

Vén szürke volt elébe fogva,
Tiz éve már hogy nem vadul.
Ülése kissé félrecsúszott
És rázott irgalmatlanul.
Kopott szerszámja toldva itt-ott
Kerekjén ócska már a vas,
S szebb volt nekem minden fogatnál
Az egylovas, az egylovas.

Ha jött az este hüvös árnya,
Döcczenve indult el velem
Egy barna kislányt várni-várni
Egy szűk kis utczaszegleten.
S ő szinte várt, ha jött az este,
A csöndes, csillagsugaras,
Fölszállt sietve - és elindult
Az egylovas, az egylovas.

"Alig tudtam ma jönni édes"
"Ah csakhogy itt vagy angyalom."
Keze reszketett, csókja égett
Az ajkamon, az ajkamon.
Ah az a csók! A szerelemnek
Volt hosszu, forró csókja az...
Lassan haladt tovább az uton
Az egylovas, az egylovas.

"Szeretsz?" "Nagyon, nagyon szeretlek
Tied az én egész valóm.
Csókolj, ölelj, szorits magadhoz..."
Suttogta halkan, elhalón.
Majd fölriadt..."Ha észrevesznek...
No lenne akkor nemulass"
És megfordult a város szélén
Az egylovas, az egylovas.

Föltűnik néha itt-ott
Zörögve szembe jő velem,
De nem mond rólad drága titkot
Félénk, rejtőző szerelem.
A szürke sincs meg...uj a szerszám
És a kerekjén uj a vas...
Búsan nézem, mig tovadöcczen
Az egylovas, az egylovas.

Farkas Imre: Idyll

A kandallóban tüz lobog már,
A réteken sejtelmes ősz.
Fényes, pompázó várterembe
Belép az ifju hegedős.

Gyöngyöző, habzó kupák mellett
Főuri társaság mulat -
Rizsporos haju szép leányok,
Jókedvű fiatal urak.

Belécsap a dalnok a hurba -
S nyomán sötétlő szárnyakon
Tovalebben a nagy teremben
Valami kinzó fájdalom.

Valami égő, lángoló, vérző
Bánatos forró szenvedély,
Egy ifju sziv följajdulása
Mely egy hiu reménynek él.

Valami izzó, álmokba bizó,
Rajongó, édes, dőre vágy,
Valami szelid szemrehányás
Mely mindent-mindent megbocsájt.

Esztelen, czéltalan törekvés
Melyt sohasem követ siker
Csók, mely csak egy ajkon ég - eskü,
Mely a pusztában hangzik el.

...S nem értik meg. Tovább morajlik
a jókedvü, vidám beszéd,
Csak a kékszemü várkisasszony
Hajtja le busan a fejét...

Farkas Imre: A legelső

Jön ki a templomból
Nagymise után
Egy kis kurtaszoknyás
Kedves, karcsu lány.

Ott lesi egy fiu...
Köszön szótlanul,
Rátekint a kis lány
Aztán - elpirul.

Összemosolyognak,
Szivük földobog...
Ők maguk se tudják
Milyen boldogok.

Farkas Imre: A kis szoba

Magamban ültem kis szobámba,
Néztem, hogy gyul ki künn a lámpa.
Hogy zúg az élet odalenn.
Tengernyi nép...kocsik robognak
Alig hallom hogy künn kopognak
S belép hozzám egy idegen.

Vén ember, ócska ruha rajta,
Megszólal, alig mozdul ajka,
Alázatos minden szava:
"Uram, óh kérem, engedelmet -
Öreg vagyok már, szinte gyermek.
Vágytam nagyon ide, haza.

Az volt, csak az a szivem álma,
Eljutni még e kis szobába,
Megnézni minden kis zugot,
Ahol ugy tudtam én szeretni
A régi helyet felkeresni...
Ahol tán sirni még tudok.

Mikor még ifjú volt a lelkem,
Mikor még vig dalt énekeltem
S megélt bennem a szép remény.
Dolgozni tudtam lázas éjjel
És szembe szálltam száz veszélylyel,
E kis szobába laktam én.

Mikor egy kis lányt megszerettem
S keblemre hullva, önfeledten
Tám bizta életét szegény,
Azt a halvány varróleánykát,
A lelkem napfényét, varázsát
E kis szobába hoztam én.

Itt ért olyan sok boldog óra,
- Kaczagva keltünk virradóra -
Itt éltünk annyi szép napot.
Itt állt a szekrény...itt az ágya,
Emitt három cserép virága,
Ugy diszité az ablakot.

S mikor aztán eljött a vége -
A teste kinos lázban ége
Ha virradott, ha este lett,
Mikor a kóros ágyba dőlt le,
Mig a betegség meg nem ölte
E kis szobában szenvedett.

Aztán...egy bús, lázas este
Sovány keze kezem kereste,
Arcza még egyszer felderült.
Ajka kivánta még az ajkam,
Isten veled...susogta halkan
S aztán...jobb létre szenderült.

Remegő hangon, könnyes szemmel
Eképpen szólt az öreg ember.
Megtört a fény a homlokán...
S mintha fehér szárnyakra kelve,
Egy édes asszony tiszta lelke
Suhant vón' át a kis szobán.

Farkas Imre: Menyasszonyi fátyol

Hófehér virágot
Tesznek a fejére.
Halvány, bús menyasszonyt
Öltöztetnek gonddal
Talpig hófehérbe.

Rezgő könnyü fátyol
Hull, omlik le rája,
- Nincsen a világnak
Ennél a ruhánál
Gyászosabb ruhája.

Farkas Imre Édes apám

Egy vén katonáról mondok mesét néktek,
Ki most tőlem távol.
Egy vén katonáról, egy öreg huszárról,
Az édes apámról.

Hej, délczeg huszár volt. Kis gyerekkoromba
- Emlékezem rája, -
Büszkélkedve néztem amikor fölpattant
Jó Rigó lovára.

Büszkélkedve néztem s gyerekszivem mélyén
Szines ábránd támadt:
Huszár leszek én is, méltó követője
Az édes apámnak!

...Katona se lettem, sőt verselni kezdtem
Álmokért hevülve.
Dohogott az öreg: mire vetemedett,
Nem hogy lóra ülne.

Nemhogy huszár lenne, mint az édes apja,
Ugyan hogy nem átall
Foglalkozni azzal a sok léhasággal,
A versfaragással.

...De mikor megjelent egy-egy költeményem,
Ha senki se látta,
Csillogó szemekkel, reszkető kezekkel
A lapból kivágta.

Olvasta, olvasta, tán könyje is perdűlt
A fakó papirra,
S megmutatta titkon egy-egy ismerősnek:
Az a "kölyök" irta...

Farkas Imre: Van egy dalom...

Van egy dalom, sohase zongorázom,
Van egy képem, nem nézem meg soha.
Van egy elrejtett, száradó virágom
S egy ábrándom, - mely dőre s ostoba.

Van egy név...hallatára fölfakad
Valami titkolt régi-régi seb,
S e dal, e kép, ez a virág s e név
Nekem mégis csak a legkedvesebb.

Farkas Imre: Hívlak akkor is, ha nem jössz...

I.


Hívlak akkor is, ha nem jössz,
Ha nem jössz is várlak.
Kereslek ha bizonyos, hogy
Meg sohse talállak.
Szeretem a szép szemedet,
Arcod mosolygását,
Amikor én rád gondolok
Már az is imádság.

II.

Szeretem a ruhácskádat,
Mert te magad varrtad.
Szeretem a pici piros
Nótás, csókos ajkad.
Szeretem a széles utcát,
Merre hozzád járok...
Szeretem én körülötted
Az egész világot.

Farkas Imre: Mikor ajakadról...

Mikor ajakadról
Elröppent az eskü,
Nem hallotta senki, csak a fehér szegfű,
Csak a piros szegfű.

Ha tavasszal ujra
Kivirit a kerted,
Milyen arczczal mégy el fehér szegfű mellett
Piros szegfű mellett?

Farkas Imre: Selyemkendő

Balog Örzse kestkenőjét
Égő könnyel sirta tele,
Az a legény aki adta
Hitegette, játszott vele.

Megy a násznép lányos házhoz,
Huz a czigány vigat, zengőt...
Azalatt a Tiszaparton
Megtaláltak egy kis kendőt.

Farkas Imre: Idegen sir

Bedőlt kis sirhalom...tenger virág rajta.
Nyiló sok virágot öreg asszony hordja.
Egy jó öreg asszony minden este-reggel,
Fohászkodó szóval, ájtatos lélekkel.

Kinek hordja néni azt a sok virágot?
A legkedvesebbje hideg sirba szállott?
Talán a férjének, fiának a sirja,
Hogy igy ápolgatja, elgondozza sirva?
Kinek adták ezt a korhadt kis keresztet?

Szól az öreg asszony, a hangja is reszket:
"Nem tudom, nem tudom hogy kinek a sirja,
Vén már a keresztje, név sincsen rá irva,
Ami volt, az idő rég lehordta róla...

"Miért ápolja hát ilyen féltve, óva?"
"Valamikor hajdan, valamikor régen
Volt egy szép, volt egy jó, derék fiam nékem.
Elvitték messze, idegen országba,
Idegen országba, nagy háboruságra.
Buzgón imádkoztam napról-napra érte,
Hej, nagyon hiába imádkoztam érte,
Idegen országból nem jött haza többet.
A vére pirosra festette a földet,
Bús trombitaszóval ott el is temették.
Messzi más hazába hideg sirba tették.

Hátha ott valaki nagy messzi országba
Virágokat ültet jeltelen sirjára,
Hátha valakinek a résztvevő könnye
Hull ott is, arra a drága, szent göröngyre
S ápolgatják, ugy mint én ezt a sirt itten...
Áldja meg a porát a jóságos Isten.

Farkas Imre: Izenet

Nem hat el ide a város zajából
Semmi, de semmi.
Ujság az is, ha fecske száll tetőnkre
Itt megpihenni.

Ujság az is, ha hervadoz a jázmin
S köd ül a rét felett,
De legnagyobb ujság az, hogyha néha
Te irsz egy levelet...

Farkas Imre: Mi akik itt maradtunk

Eltemettük. Az utolsó ima
Elhangzott a behantolt sír felett.
És elboritá sok szines virág -
Rajtuk még a mi könycseppünk remeg.
De már holnap fölszáradnak a könyek
És a violák szirma is leperdül...
Holnap lesz itt igazi temetés -
Némán megyünk haza a temetőbül
Mi, akik itt maradtunk.

A szenvedőt, a jóságost, a szentet
Örökre ott hagytuk a föld alatt.
Keserves könynyel ma még megsiratjuk
A fájdalom ma még sziven ragad.
Aztán...megszokjuk, hogy már nincs közöttünk
Az arczunk lassan mosolyra derül,
Éljük a mi egyhangu életünket
S felejtünk lassan könyörtelenül,
Mi, akik itt maradtunk.

És ő...? A lelke csillagokba szállt-é?
Találkozunk e véle odafenn?
Vagy lenn marad a nedves hant alatt
S nem látjuk egymást többé sohasem?
Mosolyg-e ránk az örök dicsőségből,
Vagy elporlik a sírkereszt alatt...?
Az alkonyfélben uszó temetőből
Némán halad tova egy kis csapat,
Mi, akik itt maradtunk...

Farkas Imre: A vén Ambrus fia

Meghalt egy kis diák-gyerek.

Bus hir. A sziv rá megremeg.
Virág, amely lehullt tavaszszal...
Ajkán mosollyal, nem panaszszal
Elaludt szépen csöndesen.
Megtört a tiszta fényű szem.
A szem, mely tegnap még tele
Olyan sok pajzán értelemmel.
Zokogva sir egy öreg ember:
Meghalt a gyermeke.

De hát igaz? De hát való?
Nem képzelem? Nem puszta szó?
Szegény vén Ambrus felijed.
Szemét megtörli. Hátha álom -
Eshet ilyesmi a világon?
Nem, nem...ő nem hisz senkinek.
Majd ősz fejét búsan lehajtja.
Mégis ugy van, suttogja ajka.

Oly búsító menet kevés
Van, mint a diák temetés.
Kikiséri a sok kis pajtás,
Ajkukon a nehéz sóhajtás.
Szemükből sürü köny pereg...
Ah ezek még érezni tudnak,
Fájdalmat nem csupán hazudnak
Miként a felnőtt emberek.
És virág, mindenütt virág,
Mosolygó, szép, fehér virág.
Tele hintve, fölébe szórva,
Alig látszik a koporsója,
Ráhajlik narczisz, őszi rózsa
Szomoru nehéz bucsuzóra
S mintha sugná a sok virág:
Isten veled te kis diák.

Zendül a dal: isten veled.
És fölzokog az öreg Ambrus
Nem, nem lehet!
Mért volt ily hosszu élete,
Mért éppen az ő gyermeke,
Mért éppen néki szól e dal,
E sok köny, ez a sok sóhaj?
Nem lehet...olyan gyerek még,
Hiszen van Isten!
S eltemették.
Elmult az éj s másnapra reggel
Egy mosolygó, vidám gyerekkel
Kevesebb ment az iskolába.

Tünődve ül Ambrus magába.
Szeme egy pontra elmered
Csak azt suttogja: nem lehet.
Majd valahogy elszáll a bánat,
Valami furcsa mosoly támad
Ajka körül, szinte örül...
S mintha csak az voln' épp a dolga,
Sietve megy a könyvesboltba.
Fölszáradtak szemén a könnyek,
Szinte áradó boldogsággal
Vásárol egy pár jó tankönyvet.
Fiamnak viszem, magyarázza -
Szegény, nem járhat iskolába,
De okulhat azért belőle.

És kiballag a temetőbe.
Könnyen rátalál a sirra,
Pedig a név sincs rá fölirva.
Virág körül, friss hantja van
S megszólal az öreg: Fiam
Hoztam egy pár könyvet tenéked,
Tanulj belőle lelkem, érted?
Mert az, aki sokat tanul,
Csak az lehet boldog s nagy ur.
Vén apád hogyha tanult volna
Másképp ment voln' bizony a dolga.
Gazdagabb is lett volna, látod.
Vett voln' neked meleg kabátot.
Tanulj mosolygó kis babám,
Tanulj én drága gyermekem...
Akkor leszel csak igazán
Kedves, jó kis fiam nekem.
Kaczagva, mégis könnyet ontva,
Ráborult a sirhalomra:
Fehér virág, piros virág,
Tanulj, tanulj te kis diák.

Minden könyvre szépen fölirta
Fia nevét s a néma sirra
Vigyázva, szép lassan letette
S ugy mint előbb, kaczagva, sirva
E gyermekverset mondogatta:
Biztatva hajtogatta egyre:
Fehér virág, piros virág,
Tanulj, tanulj te kis diák.

...Zimankós felhős, téli reggel
Varjak szállnak sötét sereggel,
Este óta havaz, havaz,
Deczember husz, oh nagy nap az.
Igen, remegve várt e nap
A bizonyitványt ma kiosztják,
Hónuk alatt sietve hozzák
Komoly arczu tanár urak.
Lesz-e szekundám, Istenem?
Remeg az egyik félelemmel,
Szorong a másik apró ember:
Vajh, mennyi lesz a jelesem?
S aztán jön a sok boldog óra,
Térnek a könyvek nyugovóra,
Zsibong az ócska épület,
Köszöntik távozó diákok,
Olyan vidám a kaczagásuk
El leszünk könnyen nélküled.
Vakácziózni oh be jó,
Éljen a szép vakáczió!


Térnek haza...az egyik sirva
Viszi a papirost haza,
(Nincs a tanárnak igaza,
Szekunda van beléje irva)
Örvend a másik és kaczagva
Pajtásinak meg-megmutatja:
Ez is jeles...hej Isten engem,
Hogy ezt itt meg nem érdemeltem.
S a zugáson, a lármán által
Sejtő reménynyel, édes vágygyal
Átzúg a szó, boldog szó:
Vakáczió, vakáczió!

Zimankós, felhős téli este
A vén Ambrus támaszt keresve,
Magát vonszolni alig birva
Megy a fiához utoljára
Leborulni a néma sirra.
Megkérdi lassan, csendesen:
Hogy tanultál kis gyermekem
E három hosszu hó alatt,
Szorgalmas voltál vagy hanyag?
Az értesitőt ma kiosztják...
Mit szólt a tanár ur tehozzád?
Fehér az út, a sir, a dűlő
Egész világ fehérre vált.
Reggelre másnap a kerülő
A vén Ambrusra rátalált.
Fia sirjára rárogyott
Szegény öreg - s ott megfagyott.
Ugy szállott el a sebzett lelke,
A sirkeresztet átölelte,
Mosolygott bizva még az ajka,
Mintha a szó ott égne rajta:
Fehér virág, piros virág,
Tanulj, tanulj te kis diák.

Farkas Imre: Finita

Sziszeg-pattog a kályhában a tűz.
Künn zug a szél, ködfoszlányokat üzve.
Csókkal-könnyel boritott levelek
Hamvadnak el a tűzbe.

Már az utolsó is lobot vetett.
Az utolsó, a közönyös, a szürke.
Egy asszony - csöndes, fáradt, - könytelen
Belebámul a tűzbe...

Farkas Imre: Borus perczek

Hogy irjak én dalt? Fázva, megtörötten
Hogy kezdjek szines, tarkálló mesét,
Mikor elborit mindent körülöttem
Ez a nyomasztó, ólmos szürkeség?
Hogy énekeljek tavaszi pompáról,
Szerelemről, nyiló virágról...igy
Amikor ez a nedves, ködös fátyol
Köröttem mindent, mindent elborit?

Hogy irjak hozzád vidám, szárnyaló dalt
Sötét szemű, hullámos haju lány
Mikor a lelkem vágyva, félve sóhajt
Egy édes, tiszta ideál után
S mikor te is olyan vagy mint a többi...?
Leroskadok gyáván a féluton.
Az, ki az egész lelkemet betölti
Tovább keresni, nem, már nem tudom.

Némuljon el a dal hát mindörökre
És törjön össze ez az ócska toll.
Hogy ezzel tán a szivem törik össze...?
Az én szivem. Nem tudják meg sehol.
Mért vonszolják hosszu időkön által
A dalok összetépett szárnyukat,
Mért várjak addig, amig lassu gyásszal
Kivész lelkemből minden hangulat...?

Farkas Imre: Üvegfestmény

Befuttatott, vén oszlopos ház,
Rezedás, ólmos ablakok.
Mögöttük egy csuf öreg asszony
S egy édes ifju lány lakott.
A vén ház rácsos kapuján,
Nagynéha, reggeli misére
Csattos imakönyvvel kezébe
Kijött az aranyhaju lány...

Ilyenkor lesett rá egy férfi -
Bátor, szerelmes dalia.
A lány ráösmert: ő az álmok
A mesék bus királyfia.
S a vén ház hátsó kapuján
Egyik homályos, csöndes éjjel
Szivében lázzal, szenvedéllyel
Kijött az arany haju lány...

Valahol zokognak...a völgyön
Nehéz harangszó rezeg át,
Az ólompántos ablakokban
Elfonnyadtak a rezedák...
Át a temető kapuján
Ezernyi rózsával befödve,
Fehéren, némán, mindörökre,
Most megy az arany haju lány...

Farkas Imre: Oh, hogy irigyellek...

Oh, hogy irigyellek én titeket
Koldustanyák vidám királyai,
Akiket csak egy álom hiteget -
A tündöklő magasba szállani.

Az csak az élet, a ti éltetek...!
Lepkeszárnyalós nem nehéz robot.
Rongyosak vagytok, avagy éhesek?
Mindegy. - Ti vagytok csak a boldogok.

Nincs gond, amely lenyűgöz és leköt.
Szabadok vagytok. Ma itt, holnap ott.
Nem föd bé ez a nyirkos, szürke köd -
Hisz minden fény fölöttetek ragyog.

A köny, amely pillátokon fakad
Lelketek mélyén dalba ömlik folyvást.
Könyetek ezer új könyet fakaszt,
S a jókedvetek jókedvű mosolygást.

A ti mosolytok, a ti vergődéstek
Kincs, - mert édes dalokat ád nekünk -
Adósaitok vagyunk mind tinéktek,
Adósok, akik nem fizethetünk.

...Az én lelkemben csak szomoruság van.
Az én lelkem fárasztó robot.
Oh, hogyha egyszer én is vigan, bátran
Megragadhatnám a vándorbotot!

Ha letépve a lánczokat magamról
Lehetnék vidám, koldus és szabad,
S járnék dalolva, mig az ócska lanton
Az utolsó zengő húr megszakad...!

Farkas Imre: Dal

Jelentéktelen vallomások -
Egy csomó szines semmiség,
Titok, melyet mindenki sejt már
- De oly édes titkolni még.

Pillanat, melyben akaratlan
Egymásba simul a kezünk.
Tekintet - édes, hosszu - melyre
Szivünk mélyén megreszketünk.

Csók, amely ott ég a nekem szánt
Hervadó jázmin levelen -
Ti azt mondjátok rá: gyerekség,
Mi ugy hivjuk, hogy: szerelem.

Farkas Imre: Legenda

Nagypéntek volt. Tavasz. Az ágon
Szép virággá bomlott a bimbó.
Csöndesség ült a nagy világon,
Áhitatos, elandalitó.
Imakönyvvel, kettős sorokba
Haladt egy ifju lánycsapat.
Mély, ünnepélyes hangulat
Nehezedett a kis városra.
A templom ajtaja kitárva.
A gyász sötétlő szövetén
Átcsillogott a gyertyafény -
Harang nem kondult est-imára.
Üvegkoporsójában, áldó
Kezein tátongó sebekkel,
Szeliden lecsukott szemekkel
Fekszik a Megváltó.
Künn a napfény küzd a homálylyal.
A szines ablakokon által
Százféle sugárkévét szór a
Félhomályban imádkozókra.
A kis város apraja-nagyja
Ma ájtatosan ide járul,
Buzgó fohász tör a magasba
A hivő lelkek ajakárul.
Szürke felhőkben száll a tömjén.
A templom áhitatos csöndjén
Áttör a csengettyű szava
És a nyomában halk ima,
A vigasztaló, az egyetlen:
Mi atyánk, ki vagy a menyekben...

Az alkonyat estébe olvad,
Hazatér az imádkozó had
Megkönnyebbülten, csöndesen.
A gyertyákat lassan kioltják,
Fonnyadni kezdenek a rózsák
S amoda lenn a völgyeken
Hüs esti szél kibontja szárnyát...
A templom ajtaját bezárják.
Nyugaton még az ég világos -
De már az ódon szürke város
Lámpái sorra gyulanak.
Némán, komoran, hallgatag
Borul a csönd a nagy templomra.

Kendőjét kebelén összevonva,
A széltől lebegő ruhába
A vadgesztenyefák alatt
Közelg egy karcsu lány alak.
A csipkeverő Marikája:
Támolyog a templomajtóig,
Keze imára kulcsolódik
S könytelen sirásba kitörve
Leroskad a hideg lépcsőre:

"Uram, szenvedő Jézusom,
Én nagyot vétettem, tudom.
Nem én vagyok a bünös...hidd meg.
Te láttad...kisértésbe vittek.
Oly bóditó ez a tavasz,
Oly szép, oly sugaras.
A réten sok-sok virág nyit,
Az égen csillagfény világit.
Az ember lelke oly nehéz lesz
És a csók...a csók olyan édes.
Az erdőn jártam...átkaroltak,
Csókkal zárták le a szemem.
Mit tudtam én, mit hoz a holnap?
Átengedtem magam a csóknak
Bolondosan, szerelmesen.
Óh én szenvedő Krisztusom
Tudom mi vár rám itt, tudom.
Öreg szülém keserves könye,
A gunynak, szitoknak özönje.
Nincs helyem templomodban sem -
Virágaim a porba hulltak
És elsirathatom a multat
Egy hosszu emberéleten.
Uram, én nem vagyok hibás,
A szivem vitt rá, senki más,
A szavam esdekelt, sóhajtott,
De a szivem karjába hajtott...
Itt, néma templomod előtt
Mer csak fohászt rebegni ajkam,
Az elkárhozót, szenvedőt
Óh szándd meg! könyörülj meg rajtam!"

S im...a templom ajtója nyilik,
Fényesség támad a szent sírig.
Szelid mosolylyal, szótlanul
Lebegve közelg az Úr.
Minthogyha csak a légbe járna,
Sugárból szőve a ruhája,
A feje körül fényözön,
Megáll a templomküszöbön
S halk ige kél az ajakán:
"Ne rettenj meg szegény leány,
Minden vétked a szerelem.
A szivednek vagy a martirja
És bünöd nincs másutt fölirva
Csupán a rózsalevelen" - -

A sápadt leányt kézen fogja
És bevezeti a templomba. - - -

Odabenn ragyog minden immár,
Tűz fényben uszik mind a csillár.
Ilyen fényt nem látott soha
Ez a vén templom...tétován
Halad az Úr után a lány
S im bugni kezd az orgona.
Köröttük felhő gomolyog,
Ezer kis angyal mosolyog.
Az Úr jobbjával fölmutat,
Csillagfény jelzi az utat...
Lép a lány virágról-virágra,
Mosolyog...a karját kitárja.
Leomló fürtjei körül
Valami csodás fény derül,
Az arczán szent öröm sugárzik -
Kettéhasad a templomkárpit
S ő lebeg, lebeg fölfelé
A kavargó felhők fölé...

...Másnap, midőn a templomot
Reggel miséhez kitárták
A szent sirnál halva találták
A csipkeverő Marikáját.

Farkas Imre: Dal a kisherczegnőről

A tágas, nagy gyerekszobából
A kis herczegnő kikerült.
Egy hosszu ruhát adtak rája,
Mely meglepően sikerült.
Kilencz tantárgyból levizsgázott
- Elösmerték, hogy jól tanul -
S elvitték az udvari bálra...
Ott látta meg a hadnagy ur.

A tekintetük összevillan,
A kis herczegnő elpirul
És szenvedélyes szerelemre
Lobban legott a hadnagy ur.
Egy szirmavesztett fehér rózsa
Hullott a lábai elé,
Az ifju tiszt utána hajlott
S az ajkához emelé.

Midőn hangos trombitaszóval
Sugaras fényes délelőtt
Elvonult a hatodik század
Az ódon várkastély előtt,
Félrebillent kissé a függöny
Az egyik ablakrács mögött...
A hadnagy ur alatt a pej ló
Ilyenkor egy nagyot szökött.

Tünik a nyár...hervad a rózsa,
Hajlik az idő ősz felé...
A kis herczegnőt nagy sietve
Vitték a vén király elé.
Köny ragyogott sötét szemében,
Karcsu alakja reszketett...
Eljegyezték. Kapott szegényke
Egy kis kopasz főherczeget.

Zúgnak a búgó nagyharangok,
A templomtéren nagy tömeg.
Halvány menyasszony koszoruján
Haldokló napsugár remeg.
A vén templom bejáratához
Egy huszárcsapat kivonul,
Piros csákós huszárok élén
Lovagol a kis hadnagy ur...

Tekintetük egymásba olvad,
Csakugy mint egykor...hajdanán
De könyben uszik a leányszem
És a fiu meg halavány.
Kardja villan a levegőbe,
Szabályszerüen tiszteleg...
S apró, bohó kis mesének
Ezzel örökre vége lett.

Farkas Imre: A rózsa

A professzor ur egyre-másra
Növényeket száritgatott
S a professzor Jutka lánya
Szeretett egy kis hadnagyot.

Egy felhős februári este
Oh régóta várt alkalom
A kis hadnagy rózsát dobott be
A félig nyitott ablakon.

Gyönyörűszép rózsát - minőt csak
A boldog Olaszhon terem -
Levelei arról susognak
Hogy mily édes a szerelem.

Csókokkal boritotta Jutka
A szivében boldog titok -
De egyszerre csak észrevétlen
A professzor ur benyitott.

A hangjában mély szigoruság:
"Te elpirultál. Nézz reám.
A kezedben egy virág reszket...
Micsoda növény az, leány?"

Szemüveget tesz a szemére
S álmélkodók a szavai:
"Rózsa...ilyenkor. Februárban.
Egekre mondom - korai.

S mily tökéletes. És a szirmán
Mily megkapóak az erek...
E szin, e szag, e szár! Ez nyilván
Uj rózsafaj! Csak az lehet.

S a rózsát, a szép sárga rózsát,
Amelyért Jutka ugy hevül,
A tanár ur még akkor este
Lepréselte kegyetlenül.

S másnap örökre eltemette
Egy vaskos növénygyűjtemény -
S a "Rosa Februariensis"
Elnevezést kapta szegény.

Farkas Imre: Otthon

A nagy téren ott az öreg templom.
Körötte a vadgesztenyefák.
A vén harang is a régi hangon
Kongatja az Ave Mariát.
A templomtér csak olyan mint régen.
Olyan kihalt, olyan néptelen.
A vén, félkaru gesztenyeárus
Ott áll még az utcaszögleten.

Az utczákon most is azok járnak,
Akik egykoron, három év előtt.
Nagy csoportban most is erre jönnek
Hat órakor a csipkeverők.
Az utszélen garmadába hordták
A csillogó gránátköveket...
Bizony itten minden csak a régi,
Épp hogy három évvel öregebb.

Eljutok egy keskeny sárga házhoz,
Ahol egyszer lakott egy leány.
Lefüggönyözött, három keskeny ablak
Szomoruan tekint vissza rám.
Szinte várom, hogy mint egykor...akkor
Kinyissák az egyik ablakot...
Azután az eszembe jut minden
S szép csöndesen odább ballagok.