Fák bejegyzései 
Devecseri Gábor: Velemi gesztenye
Közel az ország határához állnak a faóriások. A kőszegi Királyvölgyben a legöregebb gesztenye: itt Velemben kisöccse, aki csak hat-hétszáz éves. Mi azt mondjuk: haza: ők azt: föld, fű, kő, napsugár és felhő, sok-sok eső. Mi azt: közel az ország széle: ők azt: nincs pereme, szegélye, általunk kitapintható vége az időnek, s az időben a hazának sem. Határnemtudóan, de helyükőrzően állnak. Vándorútjuk nincs. Visszatérő négy évszak bolyong bennük örökösen.
A velemi gesztenyefa nem nézi le a házat, emberi lakásunkat. Magasan fölébe nőtt, de csak azért, hogy óvja. Legszivesebben körülölelné. Tett is rá kisérletet: két, három, négy irányban is elindult oldalvást. Aztán mégiscsak együttmaradt, előre elképzelve: ha magasra nő, olyan árnyat ad, amely ezt helyette is megteszi. Szivesen köt szövetséget az emberrel. Árnya is ajándék, termése is az. Legtöbbet mégis akkor adja, mikor nyugodtan, mintegy művészi öntudattal állja pillantásunkat és járja mozdulatlanság-táncát. Varázsos elvarázsolt-szinpad. Izgalmas balett-szobor. Gallyai égreszökkenő táncosnők, akiknek arra is van gondjuk, hogy izommunkát követelő, végtelent célbavevő felszökellés közben olykor-olykor egy kicsit - tapsunk-köszönve - meghajoljanak.
Devecseri Gábor: Sümegi hárs
Nézz a hársra Sümeg vára:
felint a hárs Sümeg-várra.
Kő a fában, fa a kőben,
egymást látja az időben:
Két, oly sok mindent túlélő:
ormon - bárha törten - a kő,
fa a völgyben
- töredezve bár viharban -,
viszonylagos halhatatlan
mind a kettő.
Devecseri Gábor: Bükkös erdő
- Bükkös erdő téli ködben,
tudod-e, hogy honnan jöttem?
A pólyából, játszótérről,
felnőtt évek tengeréről.
Szép nyugalmad szemlélgetni,
ködköpenyben emlékezni,
ködből szobrokat faragni,
bánatom a szélnek adni.
- Ködből erdő, ködből álom,
emlékeid én dajkálom.
Nem jöttél hozzám hiába,
begöngyöltek ködpólyába,
köd-kádamban megfürösztlek,
ködből újra fölnövesztlek.
Devecseri Gábor: Krisztustövis
A szenvedésre emlékezzetek.
A szenvedésben lesz még részetek
- mint volt is -, de én az Ő tövisével,
mely ágaimtól szivetekig ér el,
azt hirdetem, hogy igyekezzetek
szelíddé tenni próbált sziveteket,
ti emberek kezétől szenvedő
és embert szenvedtető emberek.
És irgalmasabb lesz majd az idő,
mit úgyis együtt kell töltenetek.
Devecseri Gábor: Fűz és borostyán
Ugye, milyen idillien élnek együtt? Ne hidd.
Küzdelem ez, szívós és szakadatlan.
De a borostyán nem tudna fényeskedni,
ha a fűz nem tartaná-emelné.
De a fűz szép ruhája hol maradna,
ha a borostyán nem szőné körébe.
Példázat ez, mint minden a világon.
Példázat arra, hogy az egymással birkózó erők
gyönyörűséges látványt adó, de csúfságot és iszonyatot is
magában foglaló teljessége
egyensúlyt tart.
S hogy csak ami szép és csúnya együtt,
az lehet szép.
Devecseri Gábor: Fésülködő hárs
Fésülködöm, ág-hajamban a szél fésűjével. Úgy gondolod, hogy hiú vagyok? S hogy ez a hiúság nem illik koromhoz? Nem tudok segíteni rajtad: nem változhatom meg, nem tudsz megváltoztatni. Pusztán annyit tehetek, hogy rádbizom, tekints olyannak, amilyennek te akarsz látni. Minthogy ezen még én sem tudok változtatni amúgysem. Tehát, ha ez a kedvesebb neked, láss hársfának..., amin a szél játszik, s amely egy különösen édes és gazdag dal legszebb, minden mást is magábaigézett pillanatában megmerevedett. Sorstársam vagy, hiszen élsz. Ezért, ha tanácsomra hajlandó vagy hallgatni, azt javaslom: tekints gondolataid tükrének, fájó emlékeid szobrának, terveid táncának, vágyaid villódzásának, múlásod fenyegetésének, léted gyökeret vert diadalának. Ez mind én vagyok. És te. Lám, milyen sokáig nézel. Mintha magadat. Nem te vagy hiú?
Devecseri Gábor: Banyafa
1
Aki Sárvár mellett a Banyafát
- lehetőleg éjféltájban -
körüljárja háromszor,
három kivánsága teljesül.
Hát hogyhogy nem népesül be
éjfélkor a fa körül
ez a sejtelmes liget?
Mindenki boldog?
Már nincs mit kivánnia?
2
Vagy úgy él a babona
körüled is, Banyafa,
mint a homályos sejtések,
amik a lelkekben élnek.
Hogyha éppen körüljárnak
éjféltájban régi árnyak,
teljesül, mit rég kivántak -
csak már mit érnek vele?
Mindjüknek már észrevétlen
elsuhogott élete.
Te maradtál itt helyettük
reménykedni, szép rege.
3
A Banyafa lánya
nem banya még, de már nem is tündér.
Dalmahodik lassan,
varázsolni ráér.
De már ma is látni,
nagy jövőjü lány ez:
mesterségét kitanulja,
helyre boszorkány lesz.
Devecseri Gábor: Fűz
Fojtogat a hírnév. Álmodoztam
hajdanta én is, ifjú
koromnak hajnalán
- míg zsenge levélhajamat
tavaszi szél
borzolgatta igérgetően -
a dicsőségről.
Most itt van. Nagyon kényelmetlen.
Fényes és díszes levelű borostyán,
költők és hadvezérek
dísze, reám tapadtál.
Tiszteletébresztő és szép vagy. De te vagy és nem én.
Hosszan és izgalmasan éltem. Most az utóbbi
évtizedekben visszavonultam ide,
ahonnan egyébként
soha el nem mozdultam,
emlékirataimon dolgozni.
Nem hagysz, borostyán.
Csillogsz rajtam,
fényt adsz nekem,
és közben eltakarsz.
Átölelsz, hogy olykor már fuldokolnom kell. Néha már
magam is összetévesztem magam veled:
bőrömnek hiszlek, holott ruhám vagy: s nem a ruha teszi
a fát.
Annyi bajom van veled, mintha csak
ember volnék. Időnként
azt hiszem, az is vagyok.
Devecseri Gábor: Fehér fűz
Siratom azt, hogy egyszer elmulok majd,
Az elmulás az odvamban vert fészket,
Könnyeimet körébe hullatom,
hogy csak szépségem lássad meg, ha nézed.
Sarjadni és hervadni: puszta részlet.
Ha velem örvendsz, hogy felnövekedtem,
s velem sírsz, amiért aggastyán lettem,
megköszönöm: de hogyha teljesebben
figyeled mindkettőben csak a szépet,
tiéd - minként enyém - a teljes élet.
Devecseri Gábor: Szelídgesztenye
A szelíd életet vadul szeretni
mi gesztenyék tudjuk csak igazán.
S hogy mért kellett nyugodt névrokonunkat
vadnak nevezni, valóban talány.
*
Parázsmáglyára hullajtjuk gyümölcsünk,
ajándékot küldvén, külön neked,
hogy gondolj ránk, míg a városi utcán
fehér télben kezed melengeted.
*
Szúrós köpenybe rejti édes
magát óvatosan.
De ha mégsem történik vele semmi,
megsértődik. Szűzleány-lelke van.
Devecseri Gábor: Platánok
/Forrás: www.geocaching.hu/caches.geo?id=883/
1.
Meztelen tündérek táncoltak tövemben. Testük nem árnyékot, fényt vetett. Ezek a napfoltok rajtam: az ő hajladozó testük fel-felcsillanása, annak az emléke, jelenvalósága.
Mi, platánok ilyenek vagyunk. Bölcsek, vének és változatlan ifjak mégis, mindig. Zöld, barna, fehér árny- és fényjáték szórakoztat minket. Kell is, hogy ezt tegye. Csupán bölcselkedéssel nem tölthetnők az évszázadokat. Kiszáradnánk akkor.
Platán-erdő - hegyvonulat. Egy platán egymagában - egész világ. Sok platán - elefántcsorda. De oly nyugodtan viszi lelkedet a gondolkodás útján bármelyikünk, mint a csordából kifogott elefánt. Emberszerető fák vagyunk. Bízhatsz bennünk.
Óriás is van közöttünk. Szelíd. Égigérő is. Lajtorja lelkednek. Leveleink szélesek és kerekek, mint a tenyér. Rajtuk az erezet erőteljes is, ki-kidomborodik, mint a jó munkát végző kézfejeken. Ha elgondolkozva dolgozol s ha gondolatod munkává erősül, velünk fogsz kezet.
2.
De haragudni is tudunk. Vastag és tömör ágaink, ha úgy érzed, nemcsak gondjaid vannak, hanem magad is gond vagy, gond másoknak és magadnak, - rád is nehezednek. A jóság szigorával, szinte szeretve, nevelve. Ne szégyeld, hogy felnőtt létedre nevelünk. Minden viszonylagos. Mi sokkal felnőttebbek vagyunk. Rádnehezedünk látványunk súlyával egészen addig, amíg úgy nem érzed, hogy olyan tiszta vagy, mint mi. Vagy legalábbis, amíg úgy nem érzed, hogy olyan tiszta akarsz lenni.
De ha soká sétálsz közöttünk, egyre inkább úgy is érzed. Engedj meg egy figyelmeztetést. Könnyen lehet, hogy tévedsz. Lehetséges, sőt valószínű, hogy a mi lényünk jár át téged. Hogy nemcsak a józan részegségbe ringató-ébresztő erdei levegőt szivod magadba, hanem a mi fényünket, lényünket, lényegünket is. Hogy hozzánk hasonulsz ez téveszt meg. De ha ez eléggé hosszan és eléggé erős egyetértéssel történik, akkor vissza kell vonnunk fenntartásunkat. Akkor minden amit sugalmazunk neked, nemcsak átjár, benned is marad. Őrizd egészséggel.
3.
És látogass meg minket mindig újra. Feltorló tajték tengerzik bennünk is, gyökértől ághegyig. Sistergő indulat fakasztja rügyünket. Kérgünk is krónikáját éli, óvja, töredezi, dobolja. Szakállas szörnyetegek és fehérhasu tündérek, hő, fagy és szikrázás és a hajnali harmatoknak a hosszu évek alatt súlyos folyammá egyesülő könnyed cseppjei lengenek és lendülnek, kavarognak, tolulnak és verődnek, egymást vonzó és lökő, tépő és építő kristályos rendbe. Némán is üvöltöznek. Együtt ők a csend. Felhasogatják, megeszik és ujraszülik egymást. Együtt ők a mozdulatlanság. Ugrándoznak, mint szomszédos csillagokig és azokon is túl csapó, minden űrt betölteni képes összetorlódó és szerteránduló számlálhatatlan, lefoghatatlan vibráló sereg. Együtt ők a nyugalom.
Érezd meg életünket, végy részt benne. Megtanulhatod alattunk és közöttünk, hogyan élj minden másodpercben hosszan és tartalmasan. Változatosan és egyenletesen. Mert a mi másodperceink mohóak. Mindent magukbaisznak, mindegyik mindig újra a mindent. A mi másodperceinknek nemcsak évszázadai vannak. Mindegyikünkben ott világít, törzsünk tömör erejét, kérgünk izgalmas krónikáját táplálva, félelmesen és nyájasan a teljes végtelenség.
József Attila: Fák
Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes
apadt mellű ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
Vilém Závada: Hallgatag erdők
Ezrével állnak, ősi csendben,
az erdő fái: egy se rezzen.
Csendjüktől a csend még nagyobb:
sírkerti, mélabús, halott.
Hallod: levél levél után hull,
szín szín után elhervad, sárgul,
fűszálon harmatcsepp rezeg
moha mohával szendereg.
S a fák nem némák: halk szavukban
a föld szívének hangja dobban,
mint messzi ég, ha zúg, dalol,
vagy vihar készül valahol.
Olyan a lombok némasága,
mint harcban a szív dobogása,
vagy mint a keresztutakon,
ha megtorpan a forgalom.
/Ford.: Rácz Olivér/
Heinrich Heine: Északi fenyő
Magányos, vén fenyő áll
észak rideg hegyén.
Hó és dér lágyan belepi,
hadd álmodjék szegény.
Egy pálmafáról álmodik,
mely messze, keleten
áll kősziklák közt, egyedül,
izzó, kopár hegyen.
/Ford.: Rácz Olivér/
Falu Tamás: Fák
Beszélgettél már fákkal este,
Mikor aláhull a sötétség?
Távoli ház és messzi égbolt
Mikor kigyújtja gyönge mécsét?
Oh, én sokat járok közöttük,
Titkára vagyok egy fasornak,
Enyém a hárs első virága,
És ősszel nekem panaszkodnak:
Kedves nem járhat kedveséhez,
Csak inthet felé üstökével.
Csak karjaikkal táncolhatnak
Szerelmetes májusi éjjel.
Vágja őket vihar és fejsze,
Elhamvasztja vad pusztító tűz.
Kívülről hársfa, nyárfa, nyírfa,
S belül mindegyik szomorúfűz.
Vernes Gyula: Virágzó barackfa
Az ága végig rózsaszin,
és rózsaszin az álma is,
amit vigan világra csalt
a rügybomlasztó április.
A nagy tavasz szent csókja, im
mindent csodás szép szinbe vont
s a szüz, kicsiny virág körül
a méh mámorra vágyva dong.
Ó, meg ne lopd - be szép virág!
De messze dús gyümölcse még...
Hányszor lehet zord hóhideg
a most bomlasztó lenge lég.
Álmodj, álmodj, barackvirág!
A tested-lelked rózsaszin,
te vagy a remény, a jövő
s reád simulnak álmaim.
Monoki Sándor: Álmodnak a fák
Virsik Mária: Dal egy fenyőfáról
Takáts Gyula: A vén bodzafa emlékeiből
Mihai Eminescu: Erdő, mért hajladozol?
Mihai Eminescu: Viszontlátás
Maria Konopnicka: Fűzfa, fűzfa, ki nevelte fel a fád?...
Jékely Zoltán: Vihar előtt az erdőn
Nadányi Zoltán: Az akácfa halála
Nadányi Zoltán: Fekete fa
Grigor Vitez: A nyírfácska
Johann Ludwig Tieck: Az erdő
Jovan Ducic: Tengerparti fűz
Borisz Paszternak: Az erdőben
József Attila: Ritkás erdő alatt
