Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Lányi Sarolta: Gyászfátyolban

Mindig őt akartam követni,
amit ő szeret, azt szeretni,
vele sírni, vele nevetni,
csak egyet jaj nem, őt temetni.
Nyomában futottam zihálva
s elérni nem tudtam, hiába!
Erőtlen voltam, renyhe, kába?
Mért nem követtem őt a halálba?

Fáj, fáj nagyon...Miért, hová még?
Ha nincs erő, mit ér a szándék?
Ki nézi röptöm, ha felszállnék?
Rossz lét az, mely már nem ajándék.
Összeforrt sorsunk titkait
magam viseljem, én erőtlen?
Lelkem jobb része kint lakik
a Farkasréti temetőben.

Mindig sajnáltam őt magamtól.
Derűs volt, fiatalabb, mint én,
nem is években, hanem attól,
hogy nem búsult az évek tűntén.
Előre nézett s önmagát
mindig a harcolók közt látta,
az életben örömet talált,
sohasem gondolt a halálra.

Ezt én is megtanultam tőle,
s ha tudom - ő volt nevelőm,
ő volt az én örömem őre,
ha rámpillantott szeretőn.
Rámtűzte végső mosolyát,
e kedves, tiszta csillagot.
Így hordom életem tovább,
így bírom ki, hogy itthagyott.

Janus Pannonius: Siratóének anyjának, Borbálának halálára

Mért jajgassak? Friss gyászomra akadhat-e gyógyír?
Ó, de hisz édesanyám halt meg, a könnyem övé.
Hát ez a nap keserű nap lesz, míg élek a földön,
S bár keserű, mégis megmarad ünnepinek.
Virradjon rám messze, parázsló Líbia táján,
Vagy Lycaonia szép boltja derítse fölém.
Mert amikor csak pályáján megfordul a gyors év,
Újjátépi sebem mindig a régi idő,,
Megríkatnak az emlékek, fölocsúdik a hálám,
Sírjánál lerovom, jámbor, a tiszteletem.
Gyászom napja, decemberben tizedik te, figyeld csak:
Mily tompák lesznek, mily szomorúk jegyeid.
Morcabbnak látlak majd, mint a ködülte sötét éjt,
Még ha sugárfényed folttalanul ragyog is.
Bár most sem csillog különös jókedvben az arcod:
Végtisztességek gyász-feketéje szined.
Át-nem-látszó felhő rejti az égi tetőket,
Lent meg a föld vastag ködbe takarva lapul.
Hogy temetésre-való az efajta idő, ki tagadná?
Nem jó, hogyha derűs nap süti a ravatalt.
S ezt nem a déli esős széljárat hozta fölébünk,
Együtt bánkódik bánataimmal a lég.
Ám te, ki legfőbb ellenségem vagy, te december,
Mért zúdítsz rám, mondd, annyi goromba csapást?
Hát nem volt-e elég elvenned jó Guarinómat?
Lám, sebet ütsz ismét, új sebet ütsz szívemen!
Ó, te az év kétszer-hat kölykéből az utolsó,
Mennyire gyűlöl a Föld, mennyire gyűlöl az Ég!
Hisz te a fény kárára kinyújtod az éji sötétet,
S kurtább ív-pályán hajtod a Nap lovait.
Renyhe fagyod szomorúan sínyli az összeaszott rög,
Erdei lombsátrat, réti füvet letarolsz.
Nem lakomázik a nyáj sem ilyenkor a zöld legelőkön,
Nem csicserész a madár vígan az ág hüvösén.
Annak sincs oka más, hogy a pusztító török ádáz
Talpa alá jég-út nő a vizek tetején.
Védőszellemeként tisztelt hajdanta az ember,
Jobb lett volna, ha a síri világ teszi ezt.
Haj! botorul vádaskodom én, az idő sose vétkes,
Hisz csak a föld-tengely pörgeti ránk az időt.
Csillag-had, rátok nyilván helyesebb haragudnom:
Sorsot szabni elénk vagytok az ég tetején.
Egyformán úrkodtok az életen és a halálon,
Vagytok az alsóbb lét dolgainak gyökere.
Istenek, ártó csillagokat mért tűztetek az égre,
Mért fut a sok bolygó körben a boltozaton?
Nélkülük is fölfalja a biztos sír a halandót,
És a szegény testből úgyis elillan a lét.
Hogyha csupán vesztünkre ragyognak a csillagok: inkább
Egyszinü, puszta maradt volna az éteri táj.
Hasztalanul próbáltok megnyugtatni, barátok,
Hagyjatok! egyszer még sor kerül erre talán.
Friss fájást szókkal nemigen szelidíthet az ember,
Új seb a gyógyító kéz elöl is menekül.
Én pedig úgy érzem, hogy kínom sokkal erősebb,
Mintsem időmúlás tudna segíteni rajt.
És ha e gyötrődésem helyteleníti akárki,
S gyarló asszonyi szív dolgainak veszi csak,
Nyilván nincs sejtelme a természet erejéről,
S arról, mennyi ilyent tettek a régiek is.
Martius ott állt már hálátlan Róma határán,
S anyja siralmaitól büszke haragja csitult.
Messze Nyugatra futott Sertorius, űzve honából,
Legfőbb gondja azért drága szülője maradt.
Szent súlyként hordozta az édest két fia vállon,
Etna gigásza mikor szórta-okádta tüzét.
Több lett, mint ama spártai ikrek, az argosi páros:
Vinni kocsin szülejük hámba hajolt a nyakuk.
S nemcsak anyával bántak ilyenformán az elődök,
Dajka is éppúgy megkapta a tiszteletet.
Ellenségtől vette Cajetát vissza a fríg hős,
Egy Latium-beli part-rész a nevét viseli.
Romulus emlékünneppel tűntette ki Accát,
( farkasanyát bújtat, hitte a nép, ez a név).
Csillag lett Jupiter révén, mely etette, a kecske,
Most is a kristály-ég boltjain ég nemesen.
Bacchus is így viszonozta a nimfák fáradozását:
A Bika szájában fénylenek ők tavaszon.
Azt meg senki se mondja: kevésbé fáj a halála
Annak, akit később vesz ki az Úr közülünk.
Őszintén érző nem számolgatja az évet,
S azt hiszi, hogy sohasem lesz öreg a szeretett.
Én téged, mert hatvanon onnan esett a halálod,
Lelkem-anyám, emiatt tán ne sirassalak el?
Addig hordoztál méhedben magzatot, engem,
Míg tízszer nem járt körbe az egyhavi hold.
Tán a nehéz vajúdás kárt is tesz gyönge hasadban,
Hogyha Juno akkor nem siet ágyad elé.
Aztán csöpp fiadat lágyan melledhez emelted,
Számba erőltetted kedvesen emleidet.
Folyton ölelgettél, s méghozzá, minthacsak egykét,
Rejtegetett, dajkált édes öled.
Ó nem irigykedtek! Noha másik két fiad is volt,
Drágábbnak láttál engemet egymagamat.
Jel van a gyermekben? Jósképesség az anyákban?
Vagy késő sarjat több szeretet melegít?
Majd mikor már biztos lábbal jártam a földön,
S ejteni már tisztán tudta a nyelvem a szót,
Tüstént ráfogtál, tanulékonyt, a tudományra,
Hogy ne fecséreljem otthon a napjaimat.
És ami hasznot a gyapjú hoz neked és a szövése,
Tandíjként viszi el mind a te kis tanulód.
Még csak alig kezdtem kóstolni a szép-tudományba,
S jól bebizonyítottam, hogy mit igér a jövőm.
Bátyád akkor Olaszba utaztat: e távoli földön
Gyűjtsem a tudnivalót, - annyi az óhaja csak.
Költségén meglaktam sorra Velence vidékét,
Épp tizenegy évkört járt be eközben a Nap.
Mennyit vágyhattál e tömérdek időben utánam!
Mennyi öröm, féltés lepte be váltva szived!
Majd, hogy Itália végképp visszaadott a hazámnak,
S itt gyerekemberként főpapi szék fogadott,
Házamban töltötted öregkorod, egyszerü módon,
S jobban tetszett, mint bármily egyéb menedék.
Egyszer azon fáradtál, hogy kedvemre mivel légy,
Máskor reszketegen fontad a lenfonalat.
Míg nem kezdte a Párka utolját sorsfonaladnak,
S nem számolta eléd a maradék napokat.
Összeszaladt a keserves hírre az árva rokonság,
Annyi fehérnép, hogy már a szobákba se fért.
Sírtak a kislányok, gondjuk nemrég te viselted,
S egy-lányod készült ríva lefogni szemed.
Én meg az asszonyos ajjajt higgadtan csititottam,
Színlelt jókedvvel dugva a bánatomat.
Hogy gondommal fájdalmad jobban ne növeljem,
S látva szorongásom, hogy ne szorongj magad is.
Ám te anyám voltál még most is, a szörnyeteg órán,
Édes a sír, mondtad, hisz fiad élve marad.
Már-már fátylasodó szemmel fürkészted az arcom,
S hűlő szád folyton súgta-motyogta nevem.
Ekkor: pillanat! és kisuhant jó lelked a légbe,
Dermedt tagjaid otthagyta az ágy melegén.
Mért most mégy el, anyám, amikor jobb-sorba jutottál?
Ó, hiszen éppen most kellene élned, anyám!
Boldognak láthatsz, mert látod fölvirulásom,
S minden kényelmet meg tudok adni neked.
Gyámhugaid, kik még nem mentek férjhez idáig,
Mennyire kívánnák támogató kezedet.
Ifjú éviket ki ragyogja be széppel ezentúl?
Zsenge szüzességük pásztora, őre ki lesz?
Drága anyám, halld meg, milyen emlékművet igérek:
Nem tágas kriptát, nagyszerü műremeket,
S nem mauzóleumot, mely tömbjével kimagaslik,
Sem csúcsos piramist, majdan alázuhanót,
Ám zsoltár-karokat, tömjént, búgó siratókat,
Mikben reszketnek meg-megakadva a szók.
Gyászmeneted díszöltözetű csapatok vezetik be,
Templomaink tornyán tiszta harang szava szól.
Gyertya-sorok lángjától csillog rengeteg oltár,
S érted sírnak föl szerte a rekviemek.
Én magam ünneplő papi köntöst öltve, sirodnál,
Ott mutatok be, anyám, misztikus áldozatot.
Bár nincs kétségem, nyilván föl, a mennybe jutottál,
Hogyha a jámborokat várja örök jutalom.
Bűntelen éltél, példásan végezted a dolgod:
Szolgáltál embert, s félted az Égi Atyát.
Végig hű voltál urad emlékéhez, a sírig,
Nem kellett új nász özvegyülésed után.
Férj nélkül kínlódtál, s húsz meg három esetben
Hozta magányodban földre az őszt a Titán.
Így hát hajdan a római polgárok bizonyára
Méltán tiszteltek volna erényeidért.
Meghaltál, s összhangban tetted az addigiakkal,
Jó élet végén jó a halál maga is.
Mindent megcselekedve, amit rendeltek a dogmák,
Földi bilincsektől menten a mennybe röpülsz.
És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten,
Tévelygő utamat védje, segítse imád.
Látjuk még, tudom én, egymást, ha harsona fölzeng,
S mind a világegyetem sarkai visszaverik.
Addig aludjon tested békességgel a sírban,
És nehéz kőlap könnyű legyen porodon.

/Ford.: Csorba Győző/

Majtényi Erik: Mint tenyerembe döfött penge

Mint tenyerembe döfött penge,
már úgy fáj a hiányod,
mint amikor a durván hasított
kéreg alól a gyanta felszivárog.

Estéim sárga lámpafénybe
burkolnak, és az éjjelem
iszonyatos: kifestett szájú
vigasztalanság hál velem.

Mint aki lopna s reszket a keze,
úgy lapulok meg az időben,
a léted fáj most, varázsos valód,
amelyet eloroztál tőlem.

Szabédi László: Őszi rímek

Itt nem segít a nyers erő,
sem az ész, sem a bűbáj,
hamvába hal a perzselő
nyár, hűtlen lesz a hű táj,
keress elő már, verselő,
bármit, csak keserűn fáj.

Az ember lelke-teste rí,
hogy lázasan pirulnak
a levelek, s az esteli
szellőtől hullton hullnak,
nem restellik a mesteri
rímek, s könnyekbe fúlnak.

Halkan szűköl egy mély torok
előtted haldokolva,
gesztenyefákról vér csorog
padokra szétomolva
(Jaj, mért sírok?), jaj, mért sorok
búcsúztatják dobolva.

Rímek, jambusok halkított
hangon biztatnak: békülj,
lelkem azonban bal titok
körül kerengve szédül:
miért engedted Margitot
elmenni nálad nélkül?

Bartalis János: Fehér rózsatő virága

Szívem sír utánad szüntelen,
szemem könnytől ázott,
óh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, mint a hold.
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
ajkam hamuszín és vértelen.
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarándokol a rózsa is.
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem,
Fehér rózsatő virága.

Havas Endre: Egyedül

Tündérfényt vittél tova:
elomlik már az árny mögött
a magányos unt szoba,
s a Mindenségben ott pörög
a kettőnk vélt otthona.

Elszáll a Föld szeliden,
- hült helyével még üzen -
a világürnek peremén
vájt szivem is elpihen:
eltöpped, meghal a remény
a végtelen semmiben.

Mondd, mi fájt ez éjszakán
s a mályvaszinü ruhán
mért tündökölt a félelem?
És mért tünt el azután?
Mindezt csak félve kérdezem
és már suttogom csupán.

Szivárvány int boldogan,
halvány egeken suhan:
én meg csak állok egyedül
és nézem hova rohan
a Fény és miként menekül,
kinek űző gondja van.

(Forrás: Kalangya, 1940)

Vera Mihajlovna Inber: Elment a kedves

Elment a kedves. Egy bukó sugár
ablakomon még egyszer felragyog.
Magam vagyok. Szobámra ború száll,
szívem mélyén fájó tövis sajog.

Most is úgy érzem, itt van még velem,
szobám meleg hangjával van tele,
s ha majd a hold felkúszik nesztelen,
sarlója újra egybeköt vele.

/Ford.: Rácz Olivér/

Henry King: Gyászszertartás

Sírodban, kedvesem, fogadd,
Gyászdal helyett panaszomat,
Ravatalodra illatos
Virág helyett e bánatos
Verset hinti szerelmesed,
Míg érted hullat könnyeket.

Korán elveszett drága kincs!
Immár teendőm semmi sincs,
Csak lényed titkát betüzöm,
Könyvem, könyvtáram, könnyözön
Fátyolán át, te szent agyag!
Csupán tengetem napomat,
És más dolgom nincs is nekem,
Mint hogy felfogjam bús szemem
Hírét, amíg a könny csorog:
Hogy a rest idő vánszorog
A gyászolónak - nem akad
Számomra egyéb feladat.
Sivár óráim számolom,
Míg záporba fúl sóhajom.

Csoda hát, hogy az én időm
Így halad, visszásan, külön?
Sötétbe vontál, és a te
Napnyugtád nemzett fekete
Éjt, ki napom voltál, s deled
Ellepték lomha fellegek.
Könnyek közt arra gondolok,
Hogy annyi éved sem jutott,
Ahány órából áll a nap.
Szerelmem fényedből fakadt,
De nem süt fel, mint egykoron,
Mikor bezárta két karom,
Mozgásoddal együtt kihunyt,
Mint a csillag, ha földre hullt.
S attól, mi nékem tündökölt
Elválaszt egy világ - a föld.
Oly furcsa napfogyatkozás,
Nincs rá sehol hivatkozás.

Ó, ha elmúlna egyszer is
A sötétség, mit rám terítsz!
Volna egy év vagy évtized,
Kivárnám távollétedet.
Jókedvem elhalasztanám,
Ha hinném: visszajössz talán,
S levéve szürke szemfedőd,
Felderíted a szenvedőt.

De jaj, mindez hiú remény.
Tudom, hiába várok én,
Oly boldog többé nem leszek,
Hogy egy pillantást vethetek
Terád, míg el nem jő a nap,
Mikor a földből csak salak
S üszök marad, mert e világ
Testét elégeti a láz,
Mint a tiédet s e heves
Tűzvészben majd fölszáll a test
Lelkünkhöz és feltámadunk
S tisztábban megmutatkozunk
Egymás előtt, hisz éjszaka
Nem rejthet el minket soha.

Addig legyen ő, föld, tiéd.
Bajom így hasznod. Ha az ég
Úgy döntött, hogy nem tudhatom
Enyémnek őt már: átadom
Jogom neked, s amit csak ért,
Kit úgy szerettem, amíg élt.
Nézd e parttalan bánatot,
Vedd, amit meg nem tarthatok.
Légy jó hozzá és ne feledd,
Hogy nagy könyvedbe bejegyezd
E kincsnek minden részletét,
Mely ércládába zárt letét.
Hű számadó légy, és amint
Kaptad, add vissza súly szerint.
Mert tudd meg, hogy e drága por
Minden szeméért tartozol
Felelni annak, ki neked
Csak kölcsön adta kincsemet.

Zárulj hát, s köré sötét
Függöny hulljon: aludni tért.

Aludj odalenn, kedvesem,
Ne háborítson semmi sem.
Végső jó éjt. Fel ne riadj,
Míg el nem érem sorsodat:
Míg kor, bú vagy kór testemet
Nem adja majd e szeretett
Porhoz, s mit fenntartott szívem,
Azt az űrt betölti velem
Sírodban. Várj: találkozunk,
Az a völgy lesz új otthonunk.
S ha késem, ne bántson nagyon,
Hisz már követlek utadon,
S oly gyorsan jövök, mint akit
A vágy vonz és a bú taszít.
Minden perc egy fokkal elébb
Visz, és minden óra - feléd.
S úgy ér az éji nyugalom,
Tudom: közelebb nyugatom
Reggelre nyolc órányival,
Mert röpít az álom-vihar.

Nappalom felől éjbe tart
Hajóm, már várja az a part.
Nem is dacolok én a gyors
Árral, mely tefeléd sodor.

Bevallom fájón - szégyenem -,
Hogy tiéd lett a győzelem,
Ki mint előörs harcba szállt
Kitapasztalni a halált,
Bár nekem van idősb korom
Révén elsőbbségi jogom.
De halld e dobszó-ütemet:
Pulzusom jelzi jöttömet,
És bármily lassan lépkedek,
Egyszer csak melletted leszek.
E jegyben élhetek tovább,
Nyugodtan várom a halált,
S remélek. Bocsásd meg nekem,
Hogy addig élem életem,
Így, fél szívvel, amíg megint
Össze nem futnak útjaink.

/Ford.: Tábor Eszter/

Francesco Petrarca: Laura halála után írott szonettek

1. szonett

Szép arcod, jaj, és gyönyörű szemed,
karcsú alakod, lépted suhanása,
hangod, amelynek édes dallamára
vágytól dobbant szívem, jaj, hova lett?

Hová mosolyod álmatag varázsa,
melytől, ha lágyan rám feledkezett,
feledni tudtam bánatot, sebet:
hová szépséged égi villanása?

Azért születtem, hogy szeresselek.
Vezérlő csillagomnak láttalak,
s azt hittem, sugarad síromig elkísér.

Mióta nem vagy, minden elveszett:
nem maradt más, csak halkuló szavad,
de azt is elkapdossa már az őszi szél.

10. szonett

Virágzott még, akár a ritka rózsa,
csókra és boldog szerelemre termett,
mikor a végzet orvul elrabolta,
s megölt vele minden rózsát, szerelmet.

Az égi szűz a trónusához vonta:
mert angyal volt, nem érték földi szennyek.
S engem sorsom bilincse mért nem enged
utána szállnom, láncaim ledobva?

Mért szálldoshat csak sóhajom utána,
mért nem engedte sorsom meg nekem
vele szállnom az árnyak halk honába?

Ó, mért nem jössz hát, végső óra már:
százszor áldott lett volna végzetem,
ha engem visz előbb a halál.

14. szonett

És köszönöm, hogy eljössz minden éjjel,
s szemedben még a régi fény ragyog.
És köszönöm, hogy már a nappalok
sem sújtanak oly gyötrő szenvedéssel,

mert míg a vén fák alatt ballagok,
hol minden emlék friss sebekkel ér fel,
te ott is száz imádott álomképpel
zsondítod szívem, s megvigasztalod.

Ó, mennyi dal fakadt e hársúton!
Most csend van itt, s én már nem is tudom,
téged sirassalak, vagy lüktető sebem?

Mert lásd, nekem csak ennyi szép maradt:
bárhol villansz elém, megismerem
lépted, ruhád, mosolyod, lágy szavad.

41. szonett

Egy csalogány zokogja valahol
a liget mélyén át az éjszakákat.
Talán őt is párjáért gyötri a bánat,
az ő szívéből is gyász dalol.

Vagy megsebzett szívemnek válaszol,
felém zengi a meddő, tompa vádat,
mért hittem azt, hogy sorsom angyalának
szépsége majd a sírral is dacol.

Mért hittem azt, hogy selymes bőre, arca
s szeme, amelyben álmok fénye ég,
megmásíthatja konok végzetét.

Ma már tudom: rossz csillagom akarta
agyamba vésni rideg rendelését,
hogy aranyköd a boldogság s a szépség.

/Ford.: Rácz Olivér/

Szász Károly: A kis Ilonka emlékezete

I.

A mécs egyforma lánggal ége
Szobánkban egész éjen ált':
De sziveinknek reménysége
Mindegyre halványabbra vált.

A kisded ágy félárnyban álla,
A mécs reá nem süthetett.
Én s anyja virrasztottunk nála
S őrzők a drága életet.

Az óra szíve vert szüntelen,
Az ő kis szíve csak alig!
Mi lestük, tapogattuk ketten:
Még verni fog tán hajnalig...

Mikor a hajnal mosolyától
Az ablak halványszürke lett:
ugy borult mint egy szürke fátyol
A két szép szemcsillag felett.

S mikorra a mécset kioltók,
És künn a nap fényben kele:
Keblünkről a kis mosolygót
A mennyország ölelte le...

II.

Mintha fehér tiszta hóra
Rózsa szirma volna szórva,
Ugy feküdt ott haloványon,
A fehér halottas ágyon.
Oly szép volt a teritőn!

Mint a virág a pohárban,
Míg körűle illatár van:
Folyvást hervad, mintha tépnék,
Holtra vál, de egyre szép még:
Oly szép volt a teritőn!

Két kis keze összetéve,
Rozmarinszál a kezébe:
Szép homlokán koszorúba
Aranyhaja volt borulva...
Oly szép volt a teritőn!

Két szeme két kiégett fény:
Ráborúlva lágyan, enyhén
Szempillái selyemárnya...
Ajka most is csókra várva...
Oly szép volt a teritőn!

Sirva néztük ennyi szépség
Kioltott, elhamvadt mécsét,
S édes jövőnk, drága multunk
Romjaira ráborúltunk...
Oly szép volt a teritőn!

III.

Meglátogatjuk őt naponta
A temetőnek fái közt...
- Az őszi ég sir, gyászba vonva,
A szellő is fátyolt kötöz:

Az ákác sárga lombja hullong:
A kis halomra szemfedél:
De nyugtalan rezg lenn a bús lomb,
S titkos jajszó, mely közte kél.

A föld alól valami suttog...
- Mozdúlnak a rögök talán?
Nyílik a koporsó alattok?
S ő leng-e föl, a drága lány?

"Hallod-e apja?" - Én nem hallom:
Az anyasziv hallhatja csak:
Suttogva kél lágy, égi dallam,
S a titkos zárak nyilanak.

"Hallod-e apja?" kérdi újra.
De én nem hallok egyebet:
A száraz lombot a szél fújja,
S a suttogó árny fut, lebeg...

A fák közt már olyan setétes,
Oly hűs az est, a szél süvölt.
- Burkold magad' jobban be, édes,
Jer, hagyjuk itt alunni őt!

IV.

Mentül többet gondolunk rá,
Annál jobban fáj halála:
Emlegetjük, elsiratjuk,
S szivünk nyugtát nem találja.

Mig beteg volt kebelünkön
Melengettük, csititgattuk:
Szenvedését mi is osztók,
S jól esett, hogy megoszthattuk.

Halva: szivünkről szakadt le:
Jaj de láttuk legalább, a
Koporsóban, virágok közt,
Mosolyogni a halálba'...

Hogy a temetőbe vittük:
Megnyugodtunk, hogy megnyugvék.
Szenvedőnek, kis szivének,
Mondtuk, ez legboldogabb vég.

Mikor onnan hazajöttünk:
Tele szivvel, üres házba:
Azt hivők, majd enyhül a seb
Hogyha el fog mulni láza...

S most hogy az sincs: vesszük észre,
Hogy a nyíl sziven talála!
Mindig, mindig emlegetjük,
S mindig jobban fáj halála...

V.

Milyen vidáman csenge a ház,
Mig benne ő lakott...
Minden fehér függönyt hogy megráz,
Megcsörrent minden ablakot.

Nem maradott egy könyv a helyén:
Ha mondám: csitt! - ingerkedett:
"Keress apa!" s hogy meg ne lelném,
Elbújt a vén karszék megett.

Ha anyja jött: szaladt elébe
S kiáltva fogta térdit át:
És felkivánkozott ölébe,
S ott csókkal kezde uj vitát.

Ha irtam dalt vagy szentbeszédet,
Ugy rám esett a kis bohó, -
Hintázni a lábomra lépett,
S se dal, se prédikáció.

A kis pintyőke ágról ágra
Oly könnyeden nem száll, röpűl:
Mint szálldosott e kis madárka,
Csevegve asztalom körűl...

Milyen vidáman csenge a ház!
- Hajh, most e zaj kiköltözött,
Oda kisérte őt, ott tanyáz
A sirkert halmai között.

E vig csengés őt ugy szerette:
Hogy visszhangja is vele ment.
S hogy ne legyünk magunk: helyette
Beszállt a temetői csend!

VI.

Kártyáival hogy' játsza gyakran!
Én neki házat épiték...
Tapsolt, ujjongott amint raktam,
S unszolt: fölebb, magasbra még!

"Boldog gyerek! Egy kártyaházba
- Mondám, - hogy elgyönyörködöl!
S egy ajk fuvalma ha megrázza:
Az egész szépség összedől."

De ő örült és örömében
Szivemnek is öröme tölt.
Ugy el-elnéztem:"Drága szépem!
Kinél szebbet nem tart a föld!

S ha már bimbó korában ily szép:
Milyen lesz mint kinyilt virág!
Szivünk tán el se birja kincsét,
Mint túlgazdag virágos ág.

Ha majd az iskolába járhat,
S annyit mesél, cseveg velünk:
Ha futkos és játékba fárad
S párnája lesz lágy kebelünk:

Ha majd anyjának segitsége,
Varr, főz, kisebbeket tanit:
Ha majd új érzés kel szivébe':
S pirúlva rejt el valamit.

Ha majd, - oh bár szivünk megérje! -
Látjuk mint boldog szende nőt,
Szép, deli, nemes lesz a férje,
Akire büszkén bizzuk őt..."

Oh balga szív! Reményeidnek
Csal-álmain gyönyörködöl?
A halál keze egyet intett:
S a kártyaház mint összedől!...

VII.

Pici kis kezeit
Minden áldott este,
Ahogy az anyjától látta
Szépen összetette.

Nem imádkozott ő,
Kicsi volt még arra:
S mégis mintha az istenhez
Szállani akarna.

Büntelen kis szive
Amit érzett, gondolt:
Legtisztább imádságunknál
Szebb, ártatlanabb volt.

Kérdeztük, mi vagy te?
"Angyalok testvére."
S lehajtotta pici fejét
Anyja kebelére.

Kérdeztük, kié vagy?
S mint egy csöndes ávé
Édesdeden hangzott ajkán:
"Apáé, anyáé."

Kérdeztük, hová mégy?
"Angyalkákhoz mék én."
S letettük a kis vánkosra,
Ott elaludt békén...

Igazán az volt ő:
Angyalok testvére
Igazán, hogy játszadozni
Angyalkákhoz tére:

Csak az nem volt igaz:
"Apáé, anyáé..."
Akkor sem volt már a mienk,
Hanem a halálé...

VIII.

Eltűnt, örökre eltűnt a leányka,
Szivünk szerelme, fénye, gyönyöre.
Kioltva élte, mint tündéri lámpa,
Mit durva kéz elzúza, széttöre.

De mégis él ő, él örökre nálunk,
Szivünk, szemünk nem veszti el soha.
Mi szépet, jót az életben találunk:
Mind az ő képe, mind az ő nyoma...

Ha szép virágot látunk, gyönge szirmán
Bibor szinét mosolygva viselőt:
Az ő mosolygó ajka lesz az nyilván,
Amint virúla szemeink előtt.

Ha égni látunk csillagot, estenden,
Rezgő sugárral nézni le ránk:
Ott ő vigyáz a mély, a néma csendben,
Az ő szemének fénye az a láng.

Ha ablakunkon kismadár kocogtat:
Meleg szobába hivjuk, vesszük őt:
És megtörűljük szárnyát, a fagyottat,
S keblünkre vonjuk a kis csevegőt.

Ha álmainknak szép angyal jelen meg,
És fűszeres lesz ajkunknál a lég:
Játékitól a magos tiszta mennynek,
Ő jő, hogy apját, anyját lássa még.

S ha valami jót adhat még az élet,
Ha még derűl nap, még virúl tavasz,
Ha borus arcunk, lelkünk még föléled:
Az tőle jő, az ő áldása az!

IX.

Oh szép az égen a csodás szivárvány:
Oh szép a földön a szelid virág:
A délibáb a róna láthatárán,
S domb oldalán a zöldelő borág:

A pálmaerdő, kelet hő legében,
Sivár pusztán az álmodott oáz:
Holdfény a tenger tűkörén, fenéken
Rejtett gyöngyével csigaház.

Piciny kolibri tünde-fényü szárnya,
E napsugárban lebegő rubin:
S pihenve fűszerédes szandal-árnyba'
Az égből ide tévedt Cherubim:

A Gangeszen himbáló lenge sajka:
A drága lótusz, e csodás növény:
A húrik csillagszeme, ámbra-ajka,
S a könnyü habcsók Venusz bájövén:

Oh szép...de szebb volt mindennél a lányka,
Szivemnek édesb volt tekintete!
Hisz a világ, - hogy elhúnyt szeme lángja, -
Mind e szépség dacára fekete!...

X.

Ne félj, virág a földön nyil még,
Habár most mind elhervadott.
S az ég gyászát öröknek hinnéd?
Majd gyújt megint sok csillagot.

S a kis Ilonka halva lenne?
Nem, néki sincs örökre vége!
Földön virág, csillag a menybe',
És szivünknek az ő emléke!...

XI.

Nem tudja azt, nem sejti senki,
Milyen nagy a mi bánatunk:
Azért hogy szivünk nem fakad ki,
S a sors ellen nem támadunk.

Nem tördelődzünk vad keservvel,
Mint zuhatag a gát körűl:
Némák vagyunk, mint az a csermely
Mely mélyre ás be s elmerűl.

A temetőt föl mire vernők?
Nem adja vissza gyermekünk.
Mint madárdalra siket erdők,
Csak bús visszhangot ad nekünk.

Jobb visszatérnünk kis szobánkba,
Hol senki meg nem háborit.
Félárnnyal önt körűl a lámpa
S reánk szelid fátyolt borit.

Itt ajtót, ablakot bezárva,
Könnyel vigasztaljuk magunk.
Könnyűinknél, szivünk bajára
Jobb irt nem is találhatunk.

XII.

Szállj le, szállj le csevegő madárka,
Szép Ilonkánk zöldelő sirjára.
Zöldel a sir, be van már hantolva,
Fűmagot is szedegethetsz róla.

Bokor is van, rózsatő felette:
Rajta biztos fészkedet leled te:
Szállj rá madár s folytasd hangosabban,
Amely dalt én, sirván, félbehagytam.

Váradi Antal: Látogatás

El innen, el!...vásári lárma,
Fojtó köd...rideg néptömeg,
Mely mintha víg búcsúra járna.
A sírhalmok közt tévelygek.
El innen, el!...Keressük ott fel
A temető csendes zugát.
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött jó apád.

Kerestelek a kis szobádban,
Elárvult játékid között,
Már nem vagy ott, hová korábban
Kis szíved örvendezni jött.
Felsajgó lelkem von...megnézem,
Hol játszol? Hol lelek reád?
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.

Szürke égen csillag gyulad.
Esteledik...fölnéz szemem,
Ott fönn kereslek...könnybe fullad
Feléd vágyó tekintetem.
Nem lellek föl, bár sírva sejtem,
Hogy ott vagy...ott van új hazád.
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.

Tudom, hogy kisded ajkad zárva,
Hogy kis karod át nem ölel -
De csak megyek utánad, bárha
Álmod szavam nem költi fel.
Hisz este van...a gyermek alszik...
Szelíden mondj jó éjszakát...
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.

Mondd el kedves kis estimádat,
Csókolj meg szépen és pihenj:
Angyalkák ringassák kis ágyad,
S álmod legyen a tiszta menny.
S ha reggel ébredsz...jaj! nem ébredsz,
Csak odaát...csak odaát...
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.

...De én csak mondom, bár susogva,
Mit szívem mondani kíván...
Talán te hallod ott...felfogja
Angyal-lelked s megérti tán...
S ágyad...sírod szélére ülve,
Beszélem szívem sok baját...
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.

Annyit takargatálak szépen:
Álmod lestem, hogy ott legyek,
Ha ébredsz, hogy ne félj sötétben,
S most elmegyek...most elmegyek!
S ha éjjel ébredsz és kiáltod
Nevem - ki vigyáz reád?
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.

Hamvad a mécs, a tömeg gyérül:
Leszáll halottak éjjele,
Eltűn a dísz, a sír kövérül,
Nem tűn a fájdalom vele.
Isten veled, alvó virágom,
Angyalka vigyázzon reád.
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Jó éjszakát...jó éjszakát...

Bácsy Tibor: Elment...

Ma elment egy édes gyermekarc
S valahol a kék égimezőn
Játszadozik az angyalpajtásokkal
Fehér ruhában szelid-nevetőn.

Ma az osztályban megürült egy hely,
Árván maradt egy könyv, egy félig teleirt irka,
S valahol a csillagok mögött
Most ránk mosolyog, aki azt irta.

Elment...s csak a könny pereg nyomán
És bánat sir a könnyek záporán.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  - -

De majd, úgy csöndes éjféli órákon
Visszajön újra álmunk ködén.
Repitik puha, apró angyalszárnyak
És mesét mond majd anyuka ölén.

A kis testvérkék körbe-körbe állják,
Megsimogatják az arcát, a haját,
S ő beszélni fog drága égi szóval,
Elmeséli majd, mi van odaát...

Kaffka Margit: Te tudod már?

Búcsúzni fáj nagyon, én mégis hagyom,
mert minden sóhaj, lelkemből szabadult
rabmadár, a kalitka ajtaja már régóta
nyitva áll, csak én nem tudtam, milyen
messze tudlak gondolatban, a szívem még
mindig nem enyém - azt, nálad hagytam.
Nem kérdezek és nem várok válaszokat,
nem sírok vissza el nem csókolt csókokat,
temetni mentem emlékedet messzire, mert
miattad hazudtam igazat magamnak is,
hogy lehet szeretni - szeretni lehet, ennyire.
Nevetve sírtam és sírva nevettem, lépteid
nyomát kerestem, arcomon csurgott az
esőverte könnyem, nem tudom mi tart,
miért élek ebben a hihetetlen szerelemben.
Te mindig tudtad, merre járok, hol nyílnak
még a városban a virágok, s ha leültem egy
árnyas fa rejtette padra, sikoltott bennem
a vágy, hogy mellettem ülj - egy pillanatra.
Belül hallottam a hangodat, Veled ébredtem
minden reggel, lélegzetem a lélegzeteddel,
álom volt csupán, képzelet játszotta tünemény,
egy kósza, egy leheletnyi, egy halk-remény.
A Te szemeddel néztem és láttam, az ölelésedre
vágytam, éreztem az ősz illatát, kísértem a folyót,
ahogy a hidak szelik át, lelkemet veszni nem
hagyhattam, válaszokat kerestem önmagamban.
Csak azt tudom, nem maradhatok - többé
a szerelemből sem adhatok - gyűjtöttem
erőt felejteni, s hogy meddig lesz elég? -
ezt most, senki nem tudja megmondani.

Te tudod már, hogyan kell - nem szeretni? 

Cino Da Pistoia: Hölgye sírjánál

Az áldott hegyen jártam a magasban,
csókkal imádtam a sziklát, a szentet,
hol a Tisztesség homloka pihent meg,
s amelyre fáradtan most én zuhantam, -
ha volt erény, most itt, e kő alatt van,
a naptól, hogy hölgyem halálba dermedt,
keserű léptei ide vezettek,
ragyogva, ékességes szép alakban!
Így szóltam ott Ámorhoz:"Édes istenem,
add, hogy e helyt öleljen át halálom,
hisz szívem nyugszik eltemetve itt lenn."
De mert uram süket volt, hogy segítsen,
indultam hát, s hölgyem nevét kiáltón,
panaszlón hágtam át a hegygerincen.

/Ford.: Vidor Miklós/

Ismeretlen olasz költő: Sirató

Honnan a felhő eredt?
A nyílt tengerről jött,
besuhant az ablakon,
eltörte a tükröt.
Sirass, anyám, csak sirass,
könnyed sohse száraszd,
Karácsony s Husvét alatt,
sirass meg vasárnap,
az asztalnál fiadat
sohse látja tálad,
többé sohse várjad.

/Ford.: Rába György/

Okura japán költő panaszkodása fia halála miatt

 

( Krisztus után a VIII. században)

Mit bánom én a hét kincset, mikért
Az ember-vágy és kapzsiság törekszik?
Az én életem kincse a fiam volt,
Ki sápadt-mozdulatlan halva fekszik.

Reggel, midőn a hajnalpir kigyult,
Körültem játszott, nem sejtvén veszélyt,
S midőn az esti szürkület leszállt,
Fejét kezemre hajtva igy beszélt:

Apám, anyám, ha nyugovóra térek,
Aludni engem közre fogjatok
S velem, mint erdőn a szakikusza,
Szorosan össze-hármasodjatok.

S mig csevegett, én fürge képzelettel
Szinezgettem magamnak a jövőt
S hogy megérem, mig férfiuvá érik:
E vidám hittel rottam az időt.

Ugy biztam én ez álmodott jövőben,
Mint egy hajós, ki bizva száll hajóra...
De jaj! viharzón jött egy förgeteg
S reám dördült, a szép-álmodóra.

És inségemre nem volt már segély:
Felöltöztem a szent-kötényeket
S a szent-tükröt ragadva fel kezembe:
Forró imákkal kértem az eget.

Szemem a kéklő mennyboltnak feszült
S kiáltozék az égi istenekhez!
Majd földre verve vergödő fejem:
Imádkozék a földi istenekhez.

Kérés, imák, panasz: hiába voltak...
Nem hallgatták meg a nagy istenek.
A gyerek senyvedt, s szivem bánatát
Remény-sugár sem érintette meg.

Kis teste napról-napra hervadott
És ajkán mindig halkabbult a hang,
Amig a végső szikra is kihamvadt
S a kora-holtra ráborult a hant.

Üvöltve tombolt fájdalmam, s vadul
Öklözve fájó szivemet, meredt
Nézéssel néztem az égre...Ó, fiam!
De kegyetlen sors vitt el tégedet!

Utó-ének

Oly ifju volt, hogy nem tudhatja még
A járást és az utat oda-át.
Ez adományt vedd hát, Sötét Követ,
S szépen vidd őt az alvilágba át.

/Ford.: Szombati-Szabó István/

Monoky Sándor: Virághullás

Tegnap olyan volt, akár a rózsa,
Piros az arca, mosolygó ajka.
Puha ágyába letért nyugovóra
És nem ébredt föl új piros hajnalra.
Örök álommá változott az álom,
Ébredése lett a másik világon.

Az édes anyja és az édes apja
Fölötte állnak könnyező szemekkel:
Kedves testvére összecsókolgatja,
Mint szokta mindig, hogyha jött a reggel.
Ébreszti, költi, ah! de mindhiába,
Olyan nehéz, mély kistetstvére álma.

Künn az udvaron a kicsiny pajtások
Kacagón, vígan játszadozni jönnek,
De a kis leány nem vár ma reájuk,
Hogy osztályosa legyen az örömnek:
Ő már az égben, angyalokkal játszik,
Onnan áldja meg itt hagyott pajtásit.

Csak rá várnak-várnak, egyre szomorúbbak,
Majd betipegnek egyenként a házba.
Szelid szemeik könnyekbe borulnak,
S kitörnek aztán hangos zokogásba".
Pici szivökre ráborul a bánat,
Sejtelmeként az őszi hervadásnak.

Lenkei Henrik: Béri bácsi fiacskája

Thomas Dylan: És nem vesz rajtuk erőt a halál

Puskin: A liceum...

Janus Pannonius:Siratóének anyjának, Borbálának halálára

Szabolcska Mihály : Dal a kis Demeter Rózsikáról

Bajza József: A dalnok

Sinka István: Ballada a Körözs mentén

Dukai Takách Judit: Juliskám halálára

Juhász Gyula: Coronatio

Juhász Gyula: Annára gondolok

Victor Hugo: Egy kisgyermek sírjára a tengerparton

Eötvös József: Molnárleány

Eötvös József: Egy újszülött gyermek halálára