Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Ellen Niit: Kankalin-tűzhalmok

Kankalin-tűzhalmok kihunytak,
zergeboglár-tüzek kihunytak.
Kihúnytak
virító kendőid, anyám.

Fájó eső paskol puszta földet.
Ugaron hasrafekszik a köd.
Rezgőfüvek rezegnek
ibolya sárgul gazzá,
harangvirág-zengést tipor
földbe a láb.

Magas nyárialmafa
kertemnek szivében!
Szép sudár sziget
napjaim kapujában!
Tobozos lucfenyő
házam küszöbén!
Szívem kedvese,
halálom sötét óráján
fejemet te tartsd.

/Ford.: Tandori Dezső/

Ellen Niit: Lásd, szárnyuk van az éveknek is

Lásd, szárnyuk van az éveknek is, édes,
tenyerünkből szállnak el a napok.
Hát itt az ősz.
Az ég alján megint
búcsút krúgatnak
a darvak ékei.

Hűs nappalba pereg
a nyírfa lombja,
égi csillagfa hullajt
csillagot éjszaka.

Gyere hát, szedjük össze,
amit a nyár adott,
kóstoljuk meg a mézízű gyümölcsöt,
az érett magvakat
tegyük el télire.

És hadd maradjon el
közöttünk, édesem,
pár barnálló levél is
erről az őszről.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Kersti Merilaas: Higgy a szemednek

Higgy a szemednek, benne tükröződik
a mindenség, felhőkkel és tavakkal,
árnyék-villódzás, és lásd: mind a lomb
sok szikrázó, hóterítette aszral.

Higgy a szemednek, nézz a porgöröngyre,
ott van a tenger egyetlenegy cseppben.
Lomb zöldaranyában ott  a gyökér,
megméri szemed mindennél hivebben.

Túl vakító a fény, de a homály
fáradt szemhéjad simogatja...Nézdelj!
Higgy a szemednek, s az idő segít,
hogy tudd: mi a jó, és hogy mi a vész-jel.

S megérted majd, mért kattog a sziv éjjel,
mért renget bölcsőt az anya vigyázva.
A bánat neve: bánat, és örökké
bú lesz a bú...
Senki másnak ne lássa!

Mert tisztességes vagy, társad keserves
kenyerét édesnek nem mondhatod.
Ne gondold hát, hogy igazságot védhetsz,
ha galádság fegyverét forgatod.

/Ford.: Kormos István/

Kersti Merilaas: Törékeny este

A fakó s szélszilánkos téli nap
meghal, a hóbuckák közé fúródva.
Napból a bánat tenyeredbe csap,
lépdelj, rád nézek, mint egy sakkozóra.

Utad tündér mezőségen visz át,
kéklik az erdő, lebegő mese,
az élet elbúcsúztat, holt fiát,
gyászt sugall sötétlő szemfödele.

Fenyő sudárán isteni beszéd,
béke alszik a gyökere alatt.
Zord képet forgat életed eléd,
oszlopot vert szívedben a harag.

Fekete szemmel lángol a boróka,
kezed jéggé fagyasztotta a hó.
Gyöngédség nélkül tántorogsz, mióta?
Szegény te, gyűlölettől fáradó!

A patak jegén apró repedés,
hómezőn tévedező nyúlnyomok,
szánakozással jő az ébredés,
mögötted tán kedvesed imbolyog.

Egy kézfogásban érzed: van barátod,
szó zeng, ami a szíved teleírja,
egykori gondolatod újra látod:
előtted egy névtelen baka sírja.

Mintha szívedről kő gördülne el,
lelked sirályszárnyon magasba lebben.
Ülsz a hóbuckán, örömkönnyüvel,
havas borókabokorral öledben.

/Ford.: Kormos István/

Kersti Merilaas: Éjszaka

Valahol három hars kiáltás,
a visszhangot lomb nyelte el,
mintha elvágták volna a szelet,
éj hull a házra, fekete lepel.

Az elhagyott kerti úton
éhen nyüszítve sündisznó matat,
fülemüleszó újra s újra -
hajnalig szól e zene-áradat.

Kerengnek virágok zizegve -
álmában egy madár félrebeszél.
Hallod, ahogy a zizegésben
a holdsugár a tetőn mendegél?

A nyírfáktól őrizett legelőn
ködglóriásan Isten lépeget...
Ó, hadd keringjek a lábad körül,
s ki ne kerülj, mint holmi részeget.

Olyan akarok lenni, mint az út,
vagy mint a kő, rámléphetsz súlytalan,
vagy mint a dal, víz fölött szárnyaló,
vagy mint a rét, mi örömödre van.

/Ford.: Kormos István/

Betti Alver: Ősz

Izzik a kert a sárga ragyogásban.
Gabona-gúlák szalmaszőnyegen.
Egy asszony, ezüsttel áttört ruhában,
a lombsátor küszöbén megjelen.

Keze babrál engedetlen hajával,
látni, ahogy simítja homlokát:
barna, mintha az élet italával
trópusi ég itatta volna át.

Arcán sugár. Figyel. Magasan úszva
jelszót füttyent az útrakész madár.
Testét a nyárközép terűje húzza,
benne a vér izzó árama jár,

de lelkében már felsejlik előre
a havas rétek nyugalmas fehére.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Heiti Talvik: Őszi dal

Valami friss, valami tiszta
suhogott át a ligeten.
Hajnali kaszálókon mintha
ezüst csillanna hidegen.

Elhullatta utolsó lombját
a juhar - tél jön, tudja jól.
Almafát ringat fenn  a dombhát:
a faggyal még csak ő dacol.

Magányos fa és piros almák -
életem, sorsom ez a kép:
így gúnyolom a fagy hatalmát,
ki titokban kertembe lép.

/Ford.: Képes Géza/

Henrik Visnapuu: Vigasztalan éj

Vonulnak az éjben a vadludak
sötét, havas mezők felett:
a kék eget szántó csapat
vágyó kiáltása remeg,
zúg szüntelenül
a földön át.

Mindig ugyanaz a riadt hahózás
koromfekete és zajló vizen:
nyugtalanul figyelek,
rikoltásuk nekem üzen
s bennem elnyújtva
zúg tovább.

Az őszi éjben vadludak vonulnak
vaksötét és havas mezők felett:
vigasztalan szívekbe hull vad
panaszuk, száll a földön át,
és hangjuk úgy sír,
mint a vágy.

/Ford.: Képes Géza/

Henrik Visnapuu: Levél

Ez a virágnyílás itt lassan megöl engem:
körül habzó tenger, virágok bódult illata.
Magam vagyok, kilobbant sorsom csillaga
és ez a virágnyílás lassan megöl engem.

Egyszerre minden: orgona és zelnice.
Szédülök, fejem tele almafák havával.
Várom s nem jön. Ez a konokság rávall.
Mézzel tele a szél: csupa orgona és zelnice.

Meghajlok le a földig a nagy teher alatt,
mint rózsaszín virág terhétől a nehéz ág.
Mért vagyok két ember? Mért tép ketté remény s vágy,
hogy földig hajoljak a nagy teher alatt?

S az éjszaka mint egy távoli aranyszínű kör,
mely a világmindenségben kering csak.
A Nap ragyog s én egyre téged hívlak,
Inge, hát nem hallod? halálos kín gyötör.

És ez a virágnyílás lassan megöl engem:
fölöttem tenger: virágok bódult illata.
Magam vagyok. Lefutott sorsom csillaga.
És ez a virágnyílás lassan megöl engem.

/Ford.: Képes Géza/

Henrik Visnapuu: Egy asszonynak

Ablakom kitárva az esti fénynek,
láthatár mögé hull az égi diszkosz -
szemedben az ég csillagai égnek,
ez a rubin-láng, kérdem: nekem mit hoz?

Mintha kőből volnának a virágok
ablakomnál. Nem zümmögnek a méhek.
Hűs csendbe burkolódzik a világ most,
néma az erdő, fuvalom se ébred.

Mögötted a háttér: arany és bordó.
Borostyánszín hajad csípőd veri:
forró kézzel simítom e leomló

zuhatagot. Arcod esthajnali
fénye rámvillan - Tied minden vágyam
s a dal, mit dúdolok az éjszakában.

/Ford.: Képes Géza/

Henrik Visnapuu: Lemondás

Fáradt vagyok várni,
jöhet most már bármi:
nem bánom.
Karom kiszáradt, míg feléd nyúltam -
jaj, lábam,
nehéz állni, ülni, járni nyomorultan!

Eskü, könyörgés, vád
nem kell! s ami még fájt:
por, hamu.
Nem vágtat a szív, nem izzik a lélek,
és ha fú
élet szele, az is messzi partra téved.

Szeretnél leülni,
bánatba merülni,
futni talán?
Mintha felhő szállna, mintha berek zúgna:
bús-vidám
dallá csitul minden, mi lelkem feldúlta.

/Ford.: Képes Géza/

Marie Under: Micsoda éj!

Micsoda éj! Sötét mélabú árad,
szomorúság-hullám a fehér ágyig.
Emlékekkel terhes, remegő vágyak!

Te, ott valahol, testem rád vágyik,
illatos párnák közt ide várlak:
tépjük le rózsáit az éjszakának!

/Ford.: Képes Géza/

Marie Under: Tavasz

Megjöttek, ezüstös éjszakák,
midőn nem alszik fénykupolás ég
s a tenger! Hallgatom az éj szavát,
s bennem a vágy mint eleven parázs ég.

Fényszálak kötnek meg - tündéri játék!
Érzem az erdők s rétek mély szagát.
Vadvizek hűs hulláma éjszakánként
csobogva zengi túl a szél dalát.

Arany hajfürtök lenge tánca libben,
nagy lángoló titok minden szelíd szem
s álomképek varázsa űz lobogva.

Tüzespirosra duzzadt ajkamat
ne kíméld, kedvesem, vérezd, harapd -
ne félj: nem fogy ki hajnalig se csókja!

/Ford.: Képes Géza/

Marie Under: Elragadtatás

Nem fáradok bele, hogy vágyakozzam -
ó, nincs gyönyörűbb, mint e földi lét!
Hallom a vér szavát és ez elég:
sosem voltam megfontolt, se józan.

Kedvem támad, hogy ruhám mind ledobjam:
lábamnál zöld selyem - már ez se véd!
s a többi is suhogva hull eléd:
ruhátlan szép a nő, ha vágya lobban.

Miért illatozik így most a kökörcsin?
Mint mese kéklik a homályon át.
Én már olyan vagyok, hogy a csodát

mint harmatot szívom magamba föl s ím:
mohón ürítem poharadat, élet,

Marie Under: Orgonavirágzás

Elvirágzott a vadcseresznye - lázban
lesem a kertet ablakomon át:
Lila színáradatban ring a házam,
orgiát ülnek kint az orgonák.

Ágyamra holdfény hull az éjszakában,
szívem lángolva emészti magát.
Az illat szinte szédít és a vágyam
kinyílik: meggyűlöltem a magányt.

Ha nem vagy itt velem, mit ér nekem
a napfény? S mit hozhat az éj nekem?
A tiszta ég s az áradó szirom fáj.

Egyedül ezt a terhet nem bírom már:
az öröm és az illat és a szépség
arra jók, hogy szívem ízekre tépjék.

/Ford.: Képes Géza/

Villem Grünthal-Ridala: Éjszaka, tél közepén

Holdvilág ezüst habjain lassan evez a vitorlás felleg,
lent a levéltelen ág szélben ringatja magát.
A fönti mélyben csillagok számtalan lángjai lengnek,
a távol csupa csönd, egyetlen hang se lent se fönt.
Idáig ér a hó csillogása a láthatáron túlról.
Megnyugodott a határ, vihar vad árja messze már.
Iszapos kunyhóját a halász nem látogatja régen,
csak néha jár ki, s a jeges parton csukára les.
Élesen vibrál a távoli falucskák virrasztó fénye
a havas, zúzmarás szendergő világon át.
Valaholi kutyák ugatnak bele a visszhangos égbe,
oly tompán szól a szánnak csengője, mint a bánat.
A torony rézórája későéjjeli némaságban
bongó ütéseivel elmúlásnak felel.

/Ford.: Ágh István/

Ernst Enno: Lehetne újra kezdeni

Végtelen hosszan sustorog a rokka,
téli este van.
Magában dúdolgat a vén anyóka,
tűnődve, komolyan.

"Mit énekelsz, kedves anyóka,
mondd meg, miről dúdolsz te?
Hallgatom én - és már mióta!
De nem értem sehogy se."

"A fonálról dudorászom, amit fonok:
ez az én szöszöm, fiam.
Szöszt kaptam az éjtől, a naptól is,
így sodrom fonalam.

Lenem, mikor fonni kezdtem,
fehér volt, mint a nap.
Orcám: mint fehér éjszakán
a fénylő sugarak.

És fonalam most szürke mégis,
mintha csepűből volna -
még egyszer átfonnám az egészet
aranyos-csillogóra."

Végtelen hosszan pereg a rokka -
Téli este van.
A fonál rásimul az orsóra
fürgén, takarosan.

S az éjszakán át egy gondolat úszik:
elölről kezdeni!
A szürke fonalat örömsugarakkal
fényesre festeni!

/Ford.: Képes Géza/

Ernst Enno: A vándor esti dala

Megyek szürke, végtelen úton,
érik a rozs már kinn a határban -
határtalan úton megyek, megyek -
szerettem az utakat már mint gyerek:
daloltak az utak az esti homályban.

Kemények az utak, mint drágakövek,
mégis mindegyik csupa alázat.
Fürgén futnak, de félszemük rajtad,
megpihenni nem is akarnak
ezek a vándor lakóházak.

Már kisfiuként az utakat szerettem,
lelkem halk esti meséiket itta.
Céltalanul kószálni szerettem
s míg dalaimat dudorásztam: előttem
kitárult a táj valamennyi titka.

Most énekel ez a kései óra -
portalan partot keres a szem.
Szürke az út és kemény, mint az ékkő:
csalogat, mintha ő vinne a végső
célhoz, de nem visz sehova sem.

Megyek poros, végtelen úton
nehéz kalászokat ringat a mezsgye.
Megyek a zsibbadt réteken át,
hallgatom az utak esti dalát
és minden, minden csendes, mint az este.

/Ford.: Képes Géza/

Gustav Suits: Mai történet

Lépdelünk a friss havon át,
fenn fekete fellegraj szállt.

Mi borong, mint barna árny ott?
A hazai erdők azok.
Túlnan tanyák, anyáskodók:
munka után adnak álmot.

Támad a szél, rezdül minden.
Vajon mit zeng az éj vissza?
Kezd kinyílni a tél titka,
hajnal lehellete libben.

Sírás? Nyögés? Miféle nesz?
Segélykiáltás száll meredt
hazai ösvények felett -
sötét, süket történet ez.

Egyszerre megdermed a szív,
csontig vág a vad kiáltás:
kósza lélek - ki lehet más?
Tán valaki nevetve hív.

Veszélyes dolog ez, földi:
ne hallgatózz, ettől óvlak!
Magad is idevaló vagy,
jó lesz odabenn ledőlni.

Lépdelünk a friss havon át,
fenn fekete fellegraj szállt.

/Ford.: Képes Géza/

Gustav Suits: Őszi dal

Szennyes az ég s a föld csupa sár,
ömlik az ár napok óta már.

A köd befalazta előtted a célt,
vergődik a kedved, a szíved alélt.

Várod vakon: egyszer vége szakad
s szétűzi a szél a köd-árnyakat.

De mind süketebb s konokabb a homály,
est súlya alatt tompán nyög a táj.

A vándor útja véget mikor ér?
Könyörtelenül közelget az éj.

Legalább csak az égről intene fény!
De nincsen csillag s kialudt a remény...

/Ford.: Képes Géza/

Gustav Suits: Dal Észtországról

Iszonyú, átkos történelem,
letaposott nép, erőtlen.
Törpenyír, göcsörtös és görbe,
gyökere ingoványba fogódzik -

Ez Észtország.

Dús gabonája teremhet-e lápnak?
A piros arc itt korán lesz sápadt.
Tettek acélját megfogja a rozsda,
éji fagy korbácsa csattog vadul.

Észtországban vagyunk.

Vidáman nevetni közülünk ki tud?
Öröm nincs, a bánatból bőven kijut.
Az élet legörnyed nehéz súly alatt.
Siralom völgye itt minden falu.

Észtország élete.

Csak gyalogfűz ha nő itt, meg fenyőberek.
Másképp zúgnak a komoly tölgyesek.
Szőlőlevél közt, hol Dél napja süt,
más nóta csendül, könnyedebb, kedvesebb.

Észtországban szitál

rozsdaködök nyirka száll nesztelen.
Dalos homlokára babér nem terem.
Hangod értetlenül hideg ködbe vész.
A legkeserűbb sors: dalosnak születni

Észtország földjén.

Míg éneklünk, közben elsüllyedünk,
az undok mocsár elbánik velünk.
Miről álmodjunk hát, halál fiai?
A jobb napokról, mik másokra jönnek:

Észtország napjairól.

/Ford.: Képes Géza/

Gustav Suits: Az én szigetem

Hajóm fut hullámzó utakon:
víz, víz! Vége sehol!
Hol az én szigetem? Kutatom -
Itt lesz, valahol.

Felbukkan egy-egy karcsu sziget,
kikötő, enyhet adó.
De szívem nem ezt álmodta meg -
Repíts tovább, hajó!

A mérhetetlen tengeren
vad örvények sodornak,
felhők hintáznak odafenn -
Álmok szigete, hol vagy?

/Ford.: Képes Géza/