Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Erdélyi József: Búzavirág

Egyhangú zöld, unalmas a világ, -
csattanj pipacs, rikolts, veres virág!
A gyermeket, az ifjút csalogasd,
hirdesd a zászlós, lobogós tavaszt!

Voltál virágom, szeretlek ma is,
de van a földnek más virága is,
aki nem verseng, aki nem kiált:
mély színnel izzó, kék búzavirág.

Halk földi csillag. Mint edzett acél, -
nyárról, kaszáról, kenyérről beszél.
Nem lobog lánggal, vérrel nem virít, -
munkára hí és türelemre int.

Mikor fonják az élet-koronát:
az ért kalászok fényes aranyát
acélos szárad köti, mint dac,
s éppúgy díszíti, akár a pipacs.

Vér a pipacs. - A verejték: te vagy.
Te vagy a könny, a szent öröm, te vagy, -
te vagy a bánat és a béke szép
csillagvirága. Mennyországi, kék...

Erdélyi József: A zenélő kecske

Egy zimankós karácsony-éjszakán,
a királyi vár kapuja előtt,
őrt állt egy szegény paraszt katona
s elgondolta, hogy mire szülte őt,
miért is szoptatta az ő édesanyja,
ki porlad rég egy süppedt sír alatt,
apjával egyben, hogy ő kiskorában
árvaságra, szolgaságra maradt.

Alig serkedt az állán a fiatoll,
még azt sem tudta: mi a szerelem,
megkötözték, mint egy rablóbetyárt
s katona lett kelletlen-kénytelen,
a bíró fia helyett. Pedig őrá
nem száll vagyon, egy talpalatnyi rög...
Elgondolta, hogy ma született Jézus,
jászolban, ökrök, szamarak között.

Az Isten fia mennyi nagy csodát tett,
szenvedett és meghalt őérte is,
ütötték és köpködték a zsidók,
jogara nád, koronája tövis,
s az Ő nevében ülnek a királyok,
országok, népek, nemzetek felett,
kinek nem kellett Dávid koronája,
nem kellettek a gyilkos fegyverek.

S ott állt ő és vállán fegyver,
mint egy pogány, kit keresztvíz nem ért
és őrzi a királyi palotát,
kész meghalni és kész ontani vért,
Karácsony-éjszakán, amikor más
meleg szobában eszik és iszik...
Ha legalább egy pohár bort hoznának! -
Róla mindenki megfeledkezik...

Mi lesz belőle, ha el nem esik,
ha egy csatában elnyomorodik? -
Obsitot kap, és koldulhat amíg él,
míg egy gödörbe nem takarodik...
Mikor ezeket búsan elgondolta
az a szegény didergő katona,
tarsolyából egy krétadarabot
előkotort és írt a kapura.

Felírta jó nagy, kiáltó betűkkel,
hogy nincs igazság, aztán őrködött
tovább, egész világos reggelig,
mikor fényes kísérői között,
jött a király és éktelen haraggal
látta az írást az ő kapuján...
- Ki írta ezt ide?...- Én írtam, felség!...
Ámult, bámult a kis királyleány.

Mert az is volt... - Fogjátok, vigyétek,
falazzátok be ezt a lázadót!...
De a királylány sajnálta a bátor
közkatonát és nyílást hagyatott,
egy szűk nyílást a kőmíves legénnyel,
s azon a szűk léleknyíláson át,
táplálta titkon küldött ételekkel,
a falbazárt szegény közkatonát.

Megtetszett neki titkon az az ifjú,
az a komiszruhás közkatona,
kihez hasonló bátor embert ő még
nem látott, hírből sem hallott soha:
aki nem félt a király haragjától,
a haláltól, helyét nem hagyta el,
de gondolatát nemreszkető kézzel,
egy ország homlokára írta fel...

Azon a szűk léleknyíláson át,
bemosolygott az ég, a nap, a hold,
s nap, hold, csillag, kék ég a kiskirálylány
aranyhaja, tündérorcája volt.
Ha rágondolt a szegény  fali rab,
árva szívében egy reménysugár
azt súgta, hogy ki fog még szabadulni,
kirepül még ő, a fogoly madár.

A királylánynak megköszöni akkor,
hogy könyörült egy nyomorult rabon...
De mivel, jaj, hogy is álljon elébe,
üres kézzel azon a szép napon?...
Körülnézett homályos börtönében,
talált is ócska vasdarabokat,
és munkával töltötte azután
a napokat, meg a hónapokat.

Azokból az ócska vasdarabokból,
ő egy zenélő kecskét tervezett,
ami teljes hét esztendő után,
el is készült s oly szépen mekegett,
hogy a halálraítélt ember is
kacagott volna azon a zenén:
a halálraítélt, befalazott
közkatona ördöngős hangszerén...

A kis királylány is hét év során,
sugárzó szép hajadonsorba nőtt.
Jöttek a háztűznéző hercegek,
de nem tudták meghódítani őt.
Hiába voltak szépek, daliásak,
díszruhájuk hiába ragyogott,
nem tudták elhomályosítani
a homályban sínylő szegény rabot.

És a királylány lassan búskomor lett,
nem érdekelte semmi vigalom,
csodadoktorok, bölcsek és bolondok
láttán csak sűrűbb lett az unalom,
mint egy fátyol az álmodozó arcán.
Beteg lett végre, étel és ital,
nem kellett néki menyasszonyi fátyol,
kellett inkább a gyászos ravatal.

- Mi lelt téged, egyetlen jó kislányom?
Mi bántja a te gyenge szívedet?
Szólj, teljesítem minden óhajtásod!...
- Királyatyám, bocsáss el engemet
arra a helyre, ahol befalazták
azt a szegény, vakmerő közlegényt,
aztán nem bánom, ha meg is halok, -
nem tudom elfelejteni szegényt...

Oda is vitték, odatámogatták,
csillagszemű szép udvarhölgyei
a fogyó holdat...Hát egyszerre csak,
a falból vidám zene hangjai
hallatszottak, de oly kacagtató volt
az a falból kizendülő zene,
hogy a királylány elkezdett kacagni,
tele gyűlt könnyel újhold szép szeme.

Hívták rögtön az elbúsult királyt is.
A zeneszóra az is kacagott,
látni akarta a zenélő kecskét,
meg azt a vidám ördöngős rabot.
Kibontották azonnal a falat,
kiengedték a fogoly katonát
s nekiadott lányával a király
birodalmat, jogart és koronát.

Erdélyi József: Csiga

Mint az idő - mint a nap fenn az égen,
mint a fertályos óramutató,
megy a csiga s én érdeklődve nézem:
mennyit haladt már a kis utazó.

A második kerékvágáson is, lám,
átkelt, mint Hannibál az Alpokon,
vagy mint egy tank a világháborúban,
az ellenséges lövészárkokon...

Megy, megy tovább, a magas rét felé,
mint őserdő felé a gyorsvonat,
megy tapogatva, föl, le, csúszva-mászva,
előre mégis, mint a gondolat.

Erdélyi József: Őz

Behoztak a tanyába egy
sebesült őzikét,
ki is telelt a jó meleg
istálló foglyaként.
Megszokta új környezetét,
a jó embereket.
Sokat ingerkedtünk vele,
mi, vásott gyerekek.
Köztünk vadult el igazán!
Öklelt már és döfött...
Gyengébb volt eleinte, ám
folyton erősbödött:
nőtt a szarva, komolyodott,
gyilkos dühhel tele...
Elvitte tőlünk egy meleg
tavaszi éjszaka,
el a szellő, a zöldelő
erdő-mező szaga.
Az egyívású őzfiak
hívták birokra tán
s ő ment, futott egy nagyszerű
szívdobbanás után...

Erdélyi József: Erdei kaland

Gulyás Pálnak

Nyár derekán az erdőt bújva,
hol hűvös ernyőt tartanak
a tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,
sugármagas tölgyek között,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad a levegőtenger
homályos, titkos fenekén,

rigó rikkant, pintyőke füttyent,
harkály kopácsol, gerle nyög,
szendereg elméd, de felébred
minden homályos ösztönöd,
ág reccsen-roppan, arra nézel,
megállsz, figyelsz önkéntelen:
félsz egy kicsit, pedig tudod, hogy
nem környékez veszedelem:

a zaj iránt, a fák közül,
két szemet látsz merőn reád-
szegezve, két sötét szemet,
s egy orr sötét foltját alább,
egy okos, vad, állati srcot, -
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetű testet
csak féligmeddig láthatod:
tudod, hogy őzbak, óvatos,
félénk őrszem, nem fenevad,

s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland:
állsz mozdúlatlan, mint a fák,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol:
nem is sejted, hogy megmoccantál, -
szökik a bak, vágtat tovább:
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt, száraz ág...

Erdélyi József: Ember a hóban

Szürke az ég, fehér a föld,
feketén suhannak,
elátkozott lelkek gyanánt
a pápista varjak.

Állnak a fák, mint kísértő,
fehérleples vázak,
gallyaik közt kárörvendő
szelek hahotáznak.

Ember cammog ott a hóban?
vagy felemelkedve
két lábára, odujából
kiugrasztott medve?!...

Nincs itt medve az erdőben,
nem kell megijjedni:
ember az ott, szegény ember, -
könnyű kinevetni.

Oly szomoru: fehér hóban,
ahogy megy, sötéten! -
Ha legalább az árnyéka
menne vele, kéken!...

Erdélyi József: Csillag

Hiányzik egy csillag
odafenn az égen.
Hulló csillagokkal,
tán lehullott régen.

Amióta élek,
nem ragyog felettem.
Tán akkor szaladt le,
mikor én születtem.

Vagy csak akkor kél fel
a sötét határon,
mikor két szememet
örökre bezárom...

Erdélyi József: Bolond Istók

Lombosak voltak még a fűzfák
a Tisza partján, de fakón,
élettelen zörgött a lomb már,
ahogy megszáradt a napon:
erős fagy jött rá hirtelen,
nem ért rá megsárgulni sem:
nem birt lehullni, csüggött fáján,
mintha csak mesterségesen.

Elhagytam jócskán a Tiszát
s az úton rámesteledett:
fáradt is voltam, álmos is,
kívántam nyugvást, meleget,
az ég alatt hol óriás,
vak pásztorként az őszi éj
megfejte csillagjuhait
s kilöttyent és elfolyt a téj.

Nem kellett nekem bujdokolnom
a sötét éj leple alatt:
sötét volt nekem a világ
akkor is, ha sütött a Nap:
egy kis ablakban mécs virágzott
hívogatólag: ott lakott
a számadó juhász: bementem,
szállást kértem tőle. Adott.

A birkaólban kaptam szállást,
ott töltöttem az éjszakát:
ugráltak rajtam át a birkák
s megtűrtek az okos kutyák:
szép volt a nagy, homályos ólban
az a hűs őszi éjszaka,
kedves a birkák bégetése,
a gyapjas nyáj meleg szaga.

Szívesen ottmaradtam volna
legutolsó bojtárnak is:
örömest ottragadtam volna
kutyának is, birkának is:
de reggel útra kellett kelnem
dideregve és álmosan,
hűlő folyó fojtó ködében,
céltalan és magányosan.

Feljött a Nap s minden fehér volt,
a fákon vastag zúzmara:
vertezüst az út, vertezüst volt
az útfél boncos avara:
hulltak a lucskos levelek már,
mint habos szőrszálak: a szél
csupálta már a gallyakat,
mint arcot a borotva él.

Letértem az ország útjáról,
fátlan dűlőút vezetett,
merre hová? - mindegy, a síkon,
ahol már elvégeztetett:
ökörnyál lengett, daru szólt,
kéklett az ég és csalt tovább,
őrült reménnyel a megáradt,
utolsó őszi délibáb.

Erdélyi József: Fekete-Körös

A Körös volt a mi folyóvizünk, -
odajártunk fürödni nyáron át:
mint végtelen magas kerítés,
úgy zárta el szemünk elől a gát:
mint egy magas fal az ugró oroszlánt,
vár az életfogytiglani rabot,
kitől elvenni mégsem lehetett
az életet, a ragyogó Napot,
a Holdat, a csillagok ezreit,
emlékeit s álmát a gáttalan
szabadságról, félelmes erejét,
tervét hogy egyszer kitör és rohan, -
meghagyták mégis hosszú életét:
természetes halálát nem merik
elvenni: folyhat, Fekete-Körös
a gáttalan Fekete-tengerig.

Alig vártuk hogy fenn legyünk a gáton,
versenyt futottunk. Büszke volt a bér:
az látja meg elsőnek a folyót,
aki a gátra elsőnek felér:
ruhánkat már előre levetettük,
s a forró porban vágtattunk vadul
a víz felé, mint szilaj csikó,
ha az ólból mezőre szabadúl.
Mintha várat foglaltunk volna el,
lihegve álltunk a gát tetején:
lenn csillogott a Fekete-Körös,
fürdött benne a tikkadt nyári fény:
lenn kullogott medrében a ravasz,
szégyellve mintegy széles árterét:
mintha sose verdesné zavaros,
tajtékos árral a gát tetejét.

Legények jöttek, izmos aratók,
bozontosmellű-ágyékú bikák:
meredek partról ugráltak a vízbe,
lemosni a hétköznapi igát:
nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,
meglesték őket a pajkos fiúk:
mint felvetődő, ezüsthasu hal,
úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk:
ingben fürödtek, szemérmetesen,
de a vizes ing testükhöz tapadt:
fürdés után facsargatták sokáig,
feltartott karral nedves hajukat:
majd asszonyok érkeztek a tanyából,
barna, egykedvű cselédnémberek:
az egyik karján ült, a másik mellett
szedte kis lábát az anyás gyerek.

A folyóba léptek és lassudan
gázolták a sekélyedett vizet,
hasonlóan a méla tehenekhez:
ám egyre mélyebb víz következett, -
szoknyájukat a folyó közepén
felemelték már egészen hasig,
kötésig, azzal sem törődve hogy tán
szemérmüket látják avagy lesik.
Combjuk tövét a Fekete-Körös
locsolta hűsen: gyűrüzött a víz,
folyt mint az idő, mely világra hoz
minden szépet és a halálba visz:
szomoru arcukat a vízanya
széttörte-szórta, nem mutatta meg,
tán irgalomból. Mentek át a gázlón,
mint rossz legelőn tengő tehenek.

Mert jobbra-balra túl a gátakon,
miknek ormóján most végtelenül
őrt állnak a telefonkarók,
a föld, a hajdan mocsaras terűl,
hová a hegyek lefutó vizét
öntötte ki a Fekete-Körös
évezrek óta: öntené ma is,
de a gát magas, a töltés erős:
erős az ember, elvette a földet,
a folyónak szoros útat szabott,
s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,
vetemények hullámzanak ma ott:
uradalmak terülnek jobbra-balra, -
mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr:
szorongó falvak népfeleslege
cselédkenyérre, pusztára szorúl.

A folyóhoz még annyi köze van:
retteghet tőle és ha fenyeget,
állhat a gátra: fürödhet vizében,
ha ráér, ha fojtják a melegek:
szennyes ingét-gatyáját, pendelyét
sulykolhatja: disznót, marhát, lovat
úsztathat benne: de ne merjen fogni
se hálóval, se horoggal halat:
vad a határban, vadmadár az égen,
csupa tulajdon, csupa tilalom:
csillog a nap lenn a Körös vizén
és fenn a gáton, csendőrszuronyon:
pedig a nép, a nép hordta a földet,
s a csendőrt is a nép szülte, a nép:
szerencsétlen Nimród aki tulajdon
vermébe és saját tőrébe lép.

Kiszabadíthatná a rab folyót,
hogy öntözzön meg minden szomjazó,
cserepes földet, mossa ki a sziket,
ahol ujjnyira virágzik a só:
elátkozott mező, amelyre már
harmat se hull epedő hajnalon,
s nyár derekán, a kopár legelőn,
rakásra hull az éhező barom.
Telehinthetné dús halastavakkal,
fürdőkkel a porfellegek alatt
fuldokló síkot, ahol a tüdővész
sípol és sárgult arcokat arat:
ahol elhallgattak a furulyák
és elnémult a mese és a dal,
s olyan a föld a csillagok alatt,
mint egy virágtalan nagy ravatal...

A Duna partján telik most nyaram,
Pest-Budán búsan barangolok:
mért vagyok itten? - kérdezem magamtól
s folyton szülőföldemre gondolok:
a Dunánál, mely a Fekete-erdőn
fakad s Fekete-tengerbe szakad,
a Fekete-Körösre gondolok,
mely mint örök búm, árad és apad,
gátak közé szorítva, mint eremben
az élet vágya, s a csontjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott szegényembereket:
összegyüjteni egy szent hadseregbe,
minden népet és szárazon-vizen,
harcolni míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen.

Erdélyi József: A nagy tölgyfa

Magányos tölgyfa állt a legelőn.
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
az ölelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy. Magvát a legelőre
madár, vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vasrag törzsököt nevelt.

Gyökereit mélyen a földbe fúrta,
szétterpesztette kellő kedvire.
Volt helye bőven, nem úgy mint az erdőn,
nem kellett folyton vetélkednie,
földért, napfényért, esőért, szellőért,
nem kellett folyton kapaszkodnia,
nőtt egyedül, terebélyesedett,
hatalmasan a nyílt mező fia.

Nem nőtt magasra, nem szökött az égre,
de mint az ég, meg a síkság kerek,
olyan kerekké, olyan boltozattá
alakították a szabad szelek.
Ágat-bogat nevelt annyit, ahány
csillag az égen, lombja sűrűdött,
mint a tejút, mint az éjfél homálya,
a viharfelhők, a sűrű ködök.

Fának beillett volna egy-egy ága,
egész erdő volt ő egymaga már,
kerek erdőség. Ott állt, egyedül,
a sík mezőben, mint valami vár,
mint egy néptörzs, mely a rengetegből,
a pusztát meghódítni, elszakadt,
és megtorpant magányosan, hiába
várván a megsegítő társakat.

Hiába várta már. Körül az erdőt
kiirtották, feltörték az ugart,
csak ő maradt meg a legelő szélén,
tűrve tovább is minden zivatart.
Egyesegyedül ő kapott kegyelmet,
árnyékáért talán, vagy mert a föld,
a legelő a falué, közös volt
s árnyéka nem a szántóföldre dőlt.

Állt, mint egy bálvány és élt, mint az élet,
törzse nem odvas, minden ága ép,
fagyöngy ha itt-ott telepedett rajta,
soká nem bírta erős nedűjét,
s nyomán itt-ott, mint megfojtó marok,
leütő ököl, egy-egy göb meredt,
s ezért úgy rémlett, hogy nagyon haragszik,
s minden arrajárót megfenyeget.

Nem féltek tőle, alátelepedtek
fáradt kapások, aratók a dél
tűző napja elől, alája állt,
derekában herével a szekér.
Lehajló ága lovat legyezett,
tövén a korsó vize hűs maradt...
Pihentem én is, kóbor kisfiú,
hívogató zöld sátora alatt.

Később bogárgyűjtő diákkoromban,
meg is másztam szarvasbogár után,
de megjártam: csípős hangyával
hamar megtelt alsó-felső ruhám.
Szálltam le gyorsan, vetkőztem sietve,
ráztam ki a cserhangyák ezerét...
Később, midőn már bajszom ütközött,
megsúgtam neki egy leány nevét.

Megsúgtam neki, hogy fáj, fáj a szívem,
mert elmegyek és őt nem láthatom...
A nagy tölgyfa vélem sóhajtozott,
úgy meghatotta balga bánatom,
hogy sírt: barázdás, kérges öreg arcán
szivárgott és folyt a könny alá. -
Vagy búcsúzott tán? Tudta, hogy tövére
fejszét köszörül az irigy halál?...

Oda voltam soká, nagyon soká,
s onnan jöttem vissza, ahol sokan
ottmaradtak mindörökre, ahol
a halál éles fejszével rohan,
s erdőket irt, virágzó emberekből...
Kerestem gyermek, ifjúkoromat,
emlékeit az első szerelemnek
s nagy tölgyfát a szabad ég alatt.

Nem volt az már sehol, ki, jaj, kivágták,
helyében tátongott egy nagy üreg,
mély seb a földben s a földből kiálltak
a vöröskérgű, szakadt gyökerek,
mint harctéren a gránáttépte földből
a roncsolt, véres lábak és kezek...
De hamvából is felépíti százszor,
kizöldíti a hű emlékezet!

Erdélyi József: Bika

Megtérdelt három tehéncsordást, -
le kellett vágni a bikát:
de érezte vesztét az állat
s nem hagyta elvinni magát:
olyan vad volt, hogy közelébe
emberfia nem mehetett,
s a mészáros nem küldött érte
csak egy hitvány kis gyereket.
Csak egy hitvány inasfiút,
na, meg egy kis pulikutyát:
vágóhídra visz az, meglátják,
akármilyen szilaj bikát:
akárhogy is nevet a bíró,
nagy ördög az a kis kutya:
a bika meg akármilyen vad,
amilyen nagy, olyan buta...
Kiugrott a bika az ólból
a csaholó puli után:
nézte az egész községháza,
mulatva a fonák csatán:
hogy kergeti a bika a pulit,
köröskörül az udvaron.
Nem fáradt a puli, de fáradt,
kifulladt a nehéz barom
s lihegve adta ki a nyelvét:
azt várta a sátán kutyája:
elkapta s húzta, nem engedte
s a szegény jószág, ment utána.
A kis kutya a nagy bikát
nyelvénél fogva vitte, vitte,
nem tovább, csak vagy száz lépésre,
ott aztán szépen elengedte.
Elengedhette: reszketett már
a bika minden porcikája,
folyt róla a hideg verejték,
pislogva nézett a kutyára.
Ki nem nyitotta vón a száját:
félt, hogy a puli ott terem,
s megragadja megint a nyelvét,
maga volt már a félelem:
olyan lett, mint a kezes bárány,
megsimogatta a gyerek
s döbbenve, álmélkodva nézték,
mint egy csodát az emberek:
hogy vezeti szarvánál fogva
egy gyermek azt a vad bikát
s hogy rettegi az a nagy marha
azt a kis fekete kutyát,
döbbenve, álmélkodva, mint én,
szegény költő, népem szava,
hallgattam e történetet,
mintha nem is figyelnék oda,
hóba-ködbe hullt tájon át
míg vitt a döcögő vonat,
s hideg verejték folyta be
lelkemet és ablakomat.

Erdélyi József: Pacsirta

Él a pacsirta télen is,
fütyölne is szegény,
de zord az ég, távol a nap,
hideg a téli fény.

Kopár a föld, hó, jég alatt
senyved a zöld vetés,
felsikolt a kis dalos
torkán a szenvedés.

Felrepül, de szárnyait
a fagy bénítja meg.
Hiányzik néki odafenn
az éltető meleg.

Hiányzik odafenn a fény
s hiányzik idelenn
a föld virágos kebelén
elbúvó szerelem.

De ő halálig hisz, remél
dicső tavaszt, nyarat
s örül, ha egy zabos szekér
az úton elhalad.

Erdélyi József: Csipkebokor

Csipkebokor az útfélen,
nem takargat senki télen...
Meztelenül ázol-fázol,
de tavasszal, mégis-mégis,
kivirágzol.

Virágaid bár szegények,
de sokasak, de serények.
Te vagy a táj szűzi búja,
menyasszonyi bokrétája,
koszorúja.

Szebb vagy minden oltott tőnél,
kertben magát kelletőnél,
vadrózsatő, vadrózsatő,
de cserben hágy, hamar elhágy
a szép idő.

Elrepül a gyors kikelet
elragadja díszeidet,
egész nyáron nem virágzol,
minden ágad éktelenül
búsul, gyászol.

Lám a nemes tő virágzik,
dérütésig, hóhullásig,
napról-napra új szerelmet.
Nem is terem, csak virágot,
boldogságot...

Sose búsulj, vadrózsatő, -
mind elmúlik a szép idő,
de te kigyúlsz nagy szépséggel,
mint az égbolt őszi éjjel,
csillagfénnyel.

Sivár képet ölt a tájék,
fedik a kert rózsafáit.
De belőled Isten lángol,
piros tűzzel akár a szent
bibliából!...

Erdélyi József: Tavaszi ország

Vadvizeket borzol a szél,
kék a tükrük mint az acél:
selyemkendő a zöld mező,
belé a Nap virágot sző.

Künn legelész már a jószág,
ilyenkor szép ez az ország:
nem papoké, nem uraké,
hanem a napsugaraké.

Árok parton nyit a kökény, -
sose búsulj, szegény legény:
jut neked is egy szál pendely
tele tüzes szerelemmel.

Most virágzik fűzfa-nyárfa,
most örüljön minden árva:
ég az apja, föld az anyja,
testvére a küzdő hangya.

Sárga virág a zöld réten,
kis pacsirta a kék égen:
nem szánt, nem ver, csak énekel,
nem kérdi hogy kit érdekel...

Erdélyi József: Gyimesi emlék

Az Alföldön, a Felföldön,
repülj fecském, hegyen-völgyön,
szoroson át, minden házba,
vigy sugarat minden gyászba!...

Bércén túl a Hargitának,
hamar vége van a nyárnak.
Hideg szél fú a Ser-hágón,
végig szép Erdélyországon...

Székelyföldről Csángóföldre,
keltünk a gyimesi völgybe,
hol a Tatros sír, mint szegény
külföldre szorult szökevény.

Kis lovakkal, kis szekerbe.
Elkelt ám a gyapjú, cserge:
jó hajnalban, korán reggel,
velünk szembe jött szeptember.

Párolgott a két lovacska,
szőrét a dér megolvasta,
síma úton míg terhünkkel,
vígan zörgött a kis szeker.

Tünedeztek, maradoztak,
kis faluvá sorakoztak,
erről-arról a zsindelyes
csángó házak, ormuk deres.

Ezüst szárnyon az ereszre
suhant az ősz, gyűlt a fecske
úti fákon, Feri pajtás,
mint szívünkön a sóhajtás.

Hej, kövér had, sovány béke!...
Felébredt a Gyimes népe.
Örmény nyitogatta boltját
csángó öntözgette torkát...

Moldva szélén, hó! megálltunk,
kocsma előtt, hopp!, leszálltunk.
Levertük egymásról a port. -
Szép lány mérte benn a jó bort.

Töltögettük poharunkat,
emlegettük háborúnkat,
ránevettünk a szép lányra, -
Székely támad, - székely bánja...

Onnan fel az eszternához!
Csángó juhász ott magányoz,
társa fejsze és furulya,
farkas, medve a szomszédja.

Erdélyi József: Kökényvirág

A nagyságos kisasszony
unatkozott szegény:
kicsalta kocsikázni
a szép tavaszi fény:
virágzott a kökényes,
minden kökénytövis:
virágos ágakat tört
a kedves, vén kocsis.

A vén Mihály, a régi,
parádés, hű cseléd,
teletűzte a hámot,
a hintó kerekét,
a hintót telehordta:
virágfelhőben űlt
a nagyságos kisasszony
s örűlt, örűlt, örűlt...

Úszott, repűlt, ragadták
kényes, kövér lovak:
pacsirtahangos égről
ragyogott rá a nap:
porzott az út, a föld vén
rögszíve dobogott
szerelmesen, amerre
a hintó robogott.

Szűzi, tavaszi álom,
tündéri látomás
jelent meg a tanyában:
istálló, tanyaház,
vidáman verte vissza
patkó, kerék zaját:
boldogan üdvözölte
királykisasszonyát.

Kiálltak a cselédek
s mint egy világcsudán,
bámultak a virágos,
fényes hintó után, -
eljött a délibábok
tündérkisasszonya:
virágfelhő övezte,
kökényvirág hava...

Megdicsőült alázott
cselédszívükben is,
kivirágzott a bánat,
mint a kökénytövis,
feldobogott a szívük,
mint lakodalmi út,
s a nagyságos kisasszony
pirúlt, pirúlt, pirúlt...

De befordult a hintó,
a kert vaskapuján,
s eltűnt a tündérálom,
a szép nagyúri lány,
kövecses út csikorgott
a kerekek alatt,
s a feljárón dobogva
megálltak a lovak.

Erdélyi József: Őszi út

Kopasz már a fasor teteje,
álmosan vetkezik lefele.
Láb alatt fakó lomb csörög. -
Nincs öröm, fájdalom sincs örök...

Megy az ősz, jön a tél, lealáz,
hazavár egy hideg putriház,
abban egy özvegy és árva ágy.
Ablakán jégvirág lesz a vágy...

Álmosan, csendesen ballagok,
nézek egy lefutó csillagot.
Nyitok egy életunt kiskaput,
Sírba visz, - hazavisz minden út...

Erdélyi József: Ősz

Szeg a hulló csillag
egy nagy koporsóba. -
Itt az ősz, a nyárnak
vén hullamosója.

Maholnap a tájék
zegzugát bejárja,
köddel szappanozza,
széllel beretválja.

Esővel füröszti,
beporozza dérrel,
végül letakarja
fehér lepedővel...

Erdélyi József: Fészeksirató

Utcai fák - sehol egy fészek.
Én, jaj, be más fákat idézek!
Népes az út, nyílegyenes.
Nyílegyenes volt valahol, de
madárdalos a holt Gyepes...

Ahol annyi zöld ág hajolt rám:
a kanyargó Gyepes homokján,
mikor virágzik fűz, kökény:
ott, ott szerettem volna lenni
fiatal és dalos legény!

Szívem szerelmét egy szemérmes,
fonthajú, szűz, tizenhatéves
cselédleánynak vallani, -
ott, ott szerettem volna minden
kanyarodón megállani.

Ott, ott a Gyepes oldalában,
hol az apám is hajdanában,
egy csőszház fedele alatt,
ott, ott szeretném rejtegetni
tetézett boldogságomat.

Járnám az uraság határát,
hogy semmiben se lássa kárát,
sötét, viharos éjeken,
hűségesen, mint egy derék eb,
át hosszú és sok éveken.

Ott őrködnék bár tűzzel-vassal,
sorompón, tussal és fokossal,
míg legényfiam s hajadon-
lányom kezére és fejére
apai áldásom adom!...

Óh, hagyj el engem, bús igézet!
Lábam elé jobb itt ha nézek,
hogy ne tiporjon e el nép,
hogy el ne üssön, szét ne rontson
a vágtató idő, a gép!

Óh, hagyj el engem, szép hazugság!
Fülembe jó szavak sugdossák,
hogy minden bánat oktalan,
mert a világraszomjas lélek
itt is, ott is, boldogtalan.

Erdélyi József: Szomorúfűz

A kút mellett szomorúfűz,
gyökerein folyik a víz,
reggeltől estig iszik,
mégis mindig szomjazik.

Egy husáng volt, amikor még
anyja fájáról letörték,
gyökeret vert azonnal
s inni kezdett ős szomjjal.

Ni, hogy megnőtt a kút mellett!
Bókol a kútágas felett,
borul a gém vállára,
hajlik a kútkávára.

A kút tükrét nézegetve,
szomjúságtól részegedve,
bele akar ugrani,
öntükrében fürdeni...

Szomorúság szökőkútja, -
mit is akar: ő sem tudja.
Rajta mindig sóhaj száll,
nem fészkel rá a madár.

Piros katicabogarak
ülnek levelei alatt,
hét fekete pettylakat
csukja rokolyájukat.

Két epedő tündér lelke
öltözik-vetkezik benne,
bontja halványzöld haját,
fú egy néma furulyát...

/Forrás: A magyar költészet kincsestára/

Erdélyi József: Ha úgy lehetne...

Ha úgy lehetne
meghalni szépen,
mint kósza felhő
foszlik a szélben:
előbb még felhő,
utóbb már semmi,
hogy volt az égen,
észre sem venni!...

Ha úgy lehetne
meghalni szépen,
mint hulló csillag
fut le az éjben:
utána csóva,
előtte semmi,
hogy volt az égen,
észre sem venni!...

Ha úgy lehetne
meghalni szépen,
mint hó elolvad
a sík mezőben:
imitt fehér folt,
amott már semmi,
ha térdig ért is,
tavasz kezd lenni!...

Erdélyi József: Végre

Végre, valahára,
jön a nyugalom:
utolsót rúg a nyár,
s lehull minden lom.
Csörömpölnek az utolsó,
fagysanyarta levelek,
foszlik minden cifra emlék,
s meggyógyul a nagybeteg...
Végre, valahára,
küszöbön a tél,
s minden nyári kedvet
halálraítél.

Lombsátrait a fasornak
szélkezével földrebontja,
s meztelen gallyak közében,
kinyílik a menny szűz boltja.
Diadalmas kékje alatt,
csitulj, kishitű panasz!
Új rügyeket ringat a gally,
új rügyekben új tavasz.
Új magvakat rejt az avar,
új kikelet magvait.
Zúgjátok csak, tél szelei,
az örök nyár dalait!...

Erdélyi József: Gyöngyvirág

Gyöngyvirágillat-fátylakat
lopkodnak a szelek.
A gyöngyvirágárus felé
egy ifjú közeleg.
A harmatos csokrokhoz ér
és lopva lehajol...
Az árus észre sem veszi:
milyen mélyet szagol.

Az árus észre sem veszi
s a tolvaj megy tovább,
szívében füttyös rengeteg
és füttye gyöngyvirág.
A füttye csupa gyöngyvirág,
madárdalos berek,
körötte adom és veszem,
sivatag emberek.

Erdélyi József: Búcsú

Hulldogál a makk a fáról, -
el kell futni már e tájról.
Búcsúzz legény, a hazádtól,
mint lehulló makk az ágtól!

Víg dal ide, ne kesergő, -
makkból lesz a lombos erdő.
Csudák tölgyerdeje lészek,
minden fámon ezer fészek.

Álmomban is égre kelnek
rengetegek s énekelnek
sereg rigók, fülemilék...
Ez mindenem. Nekem elég!...

Erdélyi József: Végzés

Sokat sírtam és nevettem,
mindent szívből cselekedtem.
Nem is újság énnekem már
semmisem,
az se hogyha fáj a szívem
csendesen.

Ha gyűlöltem, ha szerettem,
ezt is, azt is én szenvedtem.
Megállok, ha fáj a szívem,
csendesen,
lassan mind a két kezemet
ráteszem.

Megállok és fejet hajtok,
és szelíden felsóhajtok.
Fáradt madár csüngő szárnya
két kezem.
A világot magamban el-
végezem.

Erdélyi József: Cseresznye

Álmomban még leány volt,
mint annak idején,
midőn ifjonta, titkon,
miatta fogytam én;
kezében tál, a tálban
sötét cseresznye volt, -
minden szem tán az én bús
szívem vércseppje volt.

Erdélyi József: Be jó a fának...

Be jó a fának, mit ura
megnyes e lágy téli napon,
mikor még alszik zsibbatag,
süketen és vakon.

Kés, fejsze, fűrész vágja bár:
nem érzi, nedve sem csorog;
Sok sebe mint megannyi szem,
álmában, mosolyog.

Virága nem hull, levele
nem hervad el idő előtt...
Be jó a fának, mit ura
álmában, földre dönt...

Be jó a fának... Engemet
kés, fejsze, fűrész ébren ért. -
Istentelen világ! Be kár
virágos kedvemért!

Be kár szerelmes szívemért,
reményim zöldjeért be kár! -
Mért ki nem tépett engemet
bölcsőmből a Halál?!...

Erdélyi József: Álom sasokkal

Sasokkal álmodtam az éjjel:
kalitkába fogott sasok,
aranytollu nagy szárnyasok
egy társukat szakgatták széjjel;
szárnyuk viharában megöltek
egy szelid, ezüsttollu sast,
mely mint ködös tél a tavaszt,
éj a Napot, őrözte őket.

Eltünt a sasfogó kalitka,
végtelenné tágult a tér;
ezüst toll és fekete vér:
maradt csak látomásom titka;
csak egy fehér lap, melyre gyorsan
egy láthatatlan kéz vetett
öldöklő, vádas betüket,
hogy ébren is csak azt olvassam. -

- Áruló! - olvasom fejemre.
- Áruló? - Rebegem a szót,
s tiltakozok, tiltakozok
és arany nap ragyog szemembe,
s arany sasszárnyat bont szivemben
a hit: hogy égi hatalom
akarja, hogy minden dalom
lelkek szabadságáért zengjen...

Erdélyi József: Kislányomhoz

Bűnöm s bánatom
és bocsánatom,
szép kis gyermekem;
ne nevess reám,
te kis árva lány,
tündér szigetem.

Költő lánya vagy...
Óh, tagadj, tagadj,
gyűlölj engemet,
a te csúf apád
méltatlan reád:
nem apád neked!

Apád, - nem apád:
nem gondol reád,
számodra halott;
a világ fia,
nincsen otthona,
csavargó bolond.

Anyád mindened:
ő gondol veled,
szegény, egymaga, -
özvegy ő szegény
s özvegy vagyok én,
mostoha apa...

Legény vagyok én,
holtomig legény
s nem köt karotok, -
elragadnak ős,
kegyetlen, erős,
hős akaratok...

Erdélyi József: Bánatom apja

Leszakított, nyelvére vett
holmi hitvány falevelet
s telesirta szülőtanyámat,
s gyermeki szívemet.

Estende úgy sípolt-fütyölt:
nyitta gyepes fülét a föld
s benn a bánat fekete bokra,
fekete fája nőtt.

Égre verődött s leborult
a földre. Hold, csillag, tejút, -
mécs, lámpa mint e fa, bokor fény
sugárvirága gyult.

Családtalan, kesere, vén
béreslegény volt; gyermek én. -
Bánatom apja! Fia is már
elég öreg legény.

Kísér a bánat engemet;
szakgatja-tépi szívemet;
nyelvére veszi; fujja mint egy
fájó falevelet.