Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Mihai Eminescu: A csillagok

A csillagok
A tengerek felett
Az űrben fénylenek,
S kihúnynak ott.

Egy jelre, ím,
Árbócok inganak,
Nagy hajók ringanak
Valamennyin:

Favárosok
A végtelen vizen:
A zajló semmiben
Úsznak azok.

Darucsapat
Fellegutakon száll,
Végtelenben kószál
S abban halad,

Ki meddig ér,
Versenyük semmi más,
Mint örök haladás -
Csak ennyit ér.

Virág a fán -
Az élet s ifjúság,
Mint a virágos ág
Hervad aztán.

Szerencséd - az
Is csak percig tied:
Hamar tovasiet,
S te helyt maradsz.

Engedj nekem,
Míg élek, angyalom,
Könyörgök, zord nagyon
Ne légy te sem.

Nem bűn az, mondd,
Ha múlani hagyod
A gyors pillanatot,
Mint a bolond?

Mihai Eminescu: Kritikusaimhoz

Sok a virág, de közülük
Kevésnek érik gyümölcse:
Életajtón kérezkednek,
De sok holtan hull a földre.

Könnyen lehet verset írni,
Csépelve csak üres szalmát:
Szót szóra halmozva sorrá,
Szépen megrímelve farkát.

De midőn a lelked gyötrik
Élő vágyak a szenvedélyek,
Könyörtelen követelve,
Hogy belőlük legyen ének:

Mint virágok életajtón,
Állnak lélek kapujába
S felöltözni vágyakoznak
Tündökletes szóruhába.

Önnön szenvedélyed mélyét
S enéletemet felmérni -
Honnan veszed a bírákat
Fagyos arcokkal ítélni?

Oh, akkor úgy tetszik neked,
Hogy az ég szakad fejedre:
Hol kapod a szót, amely most
Találni fog mindezekre?

Kritikusok - holt virágként,
Amely sohasem terem -
Könnyű olyan verset írni,
Melyben semmi értelem.

Mihai Eminescu: Egy dák imája

Mikor nem volt halál se s nem volt megnemhaló,
Nem volt a fény se még meg, az életet adó,
Nem volt se ma, se holnap, se tegnap, se örökké,
Mert az egy volt még minden s a minden is csak egy még.
Mikor a föld s az ég s a lég s az egész mindenség
Azok közül való volt, ami sehol sincsen még -
Csupán Te voltál akkor és én titkon megkérdem,
Vajjon ki is az isten, kinek meghajtsam térdem?

Ő volt egyedül isten, mielőtt más lett volna,
Vizeknek örvényéből a fényt erőre hozta,
Az isteneknek lelket s világnak üdvösséget
Oszt s az ember számára tartogat menedéket,
Azért fel a szívekkel! Zengjen neki a hála!
Az élet ébredése ő s a halál halála!

Nekem szemet adott ő, a napsugárt hogy nézzem,
Megtölté szánalommal a lelkemet egészen,
Vad viharordításban, hallottam, döngve lép,
Szelíd ének szavában arccal fordult felém -
És mégis, Uram, hallgass könyörgő koldusodra:
Engedj engem belépni az örök nyugalomba!

Átkozd meg a szívet, ki énrajtam könyörülne,
És áldjad a kezet, mely engem meggyötörne,
És hallgasd meg örömmel az engem gúnyolókat,
És adj erőt a karba, mely húsomban tőrt forgat,
Az emberek közt első legyen mások felett,
Ki főm alól kilopja párnámat - a követ.

Mindenkitől űzötten legyek öreg nagyon,
Minden könnyem kihulljon s szemem kiszikkadjon,
Érezzem, a világban mindenki ellenségem,
Olyan mélyre zuhanjak, hogy énmagam ne értsem,
Érezzem nagy kínomban, hogy a szív csak kő bennem,
Hogy átkozzam anyámat, akit mindig szerettem -
A nagy gyűlöletet ha nagy szerelemnek érezzem -
Akkor felejtem kínom s jöhet a halál értem.

Ha idegenül akkor meghalok elhagyottan,
Álljon védtelen testem az utcára dobottan,
Drága koszorúd, Uram, annak legyen jutalma,
Ki rám ebet uszít majd, hogy szívemet kimarja,
S annak, Uram, ki orcám megdobálja kövekkel,
Légy te irgalmas isten, áldd meg örök élettel!

Uram, csak így tudhatom méltóan megköszönni,
Hogy élni hagytál engem és néha itt örülni.
Ajándékért epedve alá nem hajtom főmet,
Haragból s gyűlöletből akarnék, Uram, többet,
Érezzem, lelked rámfúj s egy végső lobbanásban
Nyom nélkül veszek el az örökös elmúlásban!

Mihai Eminescu: Csak egy vágyam van még

Csak egy vágyam van még:
Az este csendjében,
Ha majd meghalhatnék
Tenger közelében.
Álmom nyugodt legyen
S erdő közelemben,
A nagy vizeken fenn
Legyen derűs egem.
Nem kellenek zászlók,
Koporsó költséges,
De ágyam vessék meg
Friss-fiatal ágból.

Érettem senkinek
Könnye ne szakadjon:
De szót keservinek
Az ősz lombja adjon.
Míg csobogva ömöl
Csurgók vize egybe,
Hold szálljon a hegyre
Magas fenyők közül.
Kolomp szava érjen
Hűs esti széllel hozzám:
És benne megrázkódván
A hárslomb meséljen.

Akkortól fogva én
Már nem leszek vándor,
Rajban jönnek felém
Emlékeim akkor:
A fenyves árnyaiból
A csillag kirebben,
Reám nevet egyben,
Hisz ismer engem jól.
Zengnek zord haragban
Tengeri vad szelek...
De én már föld leszek
Lenn árva magamban.

Mihai Eminescu: Sűrű erdő közepe

Sűrű erdő közepe
Csupa madárral tele.
Bokor-lombról egyre száll
A tisztásra a madár,
Tisztására tó körének
Mely a nád közt tükörének
Vizét csendesen ringatja
S képe mélyen ott ring abba
Holdnak és a fényes napnak,
És a vándormadaraknak:
Holdnak és a csillagoknak,
Fennszálló fecskerajoknak
És az én drágaságomnak.

Mihai Eminescu: Titkon szeretve

Titkon szeretve hallgattam sokáig,
Azt hittem, így a kedvedre cselekszem:
Láttam, a vágy hogy lobban fel szemedben,
Izzik tüze s a forrósága kábít.

Nem bírom már. Feszít, hogy szétrepesszem
A titokzárt - s a szavad is világít:
Azt akarom, hogy tudja minden már itt,
Hogy lelkünk ég egy lobos fergetegben.

Most már az ajkam szomjú kéjtől sápadt,
S hideglelés kín van a szememben,
Én szőkefürtű kedvesem, hisz láthadd,

Egy lehelleted meggyógyíthat engem,
Egy mosolyod az őrületbe ránthat.
Vess véget kínjaimnak itt, ölemben!

Mihai Eminescu: Elmégy

Elmégy és hosszú évekig sem
Láthat többé borús szemem,
Varázsos lényed hogy tekintsem
Az arcodon s a testeden.

Fájdalmas ez az én szerelmem.
Nem olyan, mint egy szép mese:
Benned én a démonra leltem,
Kinek se lelke, se szíve.

Sápadt arcod szépsége mellett,
S égő szemed szikráinál
A borzalom szele lehel meg,
Nyelved hazugsággal kínál.

Ha érintesz, a testem fázik,
Rémülten ugrom fel, ha mész,
És ha szemed reámvillámlik,
Örökboldogtalanná tész.

Elmész s én tudom tegnap óta,
Ez nem csapás, ne vedd zokon:
Nem mulatsz már, mint sokszor volt a' -
Kimondhatatlan kínomon.

Lelkem szavát nem fojtja vissza
Édes szád tűzlehellete,
Homlokom' ujjad nem simítja,
Hogy őrületbe kergess te.

Oh, hányszor rút szavakkal téged
Neveztelek titokban én,
S nem láttad ott a gyűlölséget,
Az átkot kedvesed szemén.

Mi maradt meg nekem: a semmi.
Ugyan kit és mit átkozok:
Mint ma, holnap is az fog lenni,
S az életem mind holnapok.

Kiszikkadt forrás feje mellett
A késő ősz ott tétováz.
A szél száraz levelet kerget -
Halódó álmom száll tovább.

Az életem: egy nagy őrültség,
Már vége s el se kezdtem én.
Reám szállt az örök sötétség,
S egy percig csak voltál enyém.

Szerencsém akkor lebbent szárnyra,
S lettem örökboldogtalan -
A perc kéje ha visszaszállna,
Hordoznám kínom hangtalan!

Mihai Eminescu: Régi világod feledd el

Régi világod feledd el,
Légy egészen az enyém te
Teljes-egész életeddel:
Úgy sincs, ki velünk törődne.

Jer velem, bolyongjak véled
A kusza csapásokon
Este, mikor épen ébred
A rejtelmes ős vadon.

Csillag fénye rávilágít
Lomb között szűk ösvenyünkre.
Rajta kívül ki se lát itt,
Észre ki se vesz bennünket.

Bomlik hajad dús kötése,
Ingerlő szépséged csábít.
Ne remegj az ölelésre,
Kedves, hisz ki se lát itt.

Pásztorkürtből búg a bánat,
Elmerengünk a dalon.
Az édes hold fénye árad
A ritkás bükklomb alól.

Kürtszavánál bűvösebben
Zeng az erdő - visszazeng:
És lelkem odaveszetten
Drága arcodon mereng.

Ellöksz, édes, tettetéssel,
Majd magadhoz visszavonsz.
Két szemed teli részvéttel,
Drága angyalarcod vonz.

Ím a tó. Csendes hulláma
S benne ring a holdnak képe:
Vágyra gyúl a holdsugárban
Örök egyedülisége.

Rezzen hulláma, az árva
S nád felé viszi szemérme:
Bár egész világ az álma -
Nem tud megnyugodni mégse.

Tükre híven mutat téged,
A te arcod reng ott abban -
Mért is mosolyogsz, ha nézed?...
Szépséged tagadhatatlan!...

Kék égbolt óriás ívben
Hajlik vállára hegyeknek:
Ezer csillag égen s vízben
Fénycsoda emberszemeknek.

Száll az erdőn hársfaillat,
Törpefűzlomb sátorunk:
Ki se sejti titkainkat
S olyan boldogok vagyunk!

Csak a hold vann fenn, a hold van,
Ki vizekre szórja fényét:
Ő láthatja a karomban
Szívem édes szőkeségét.

Mihai Eminescu: Szálldos egyre...

Szálldos egyre a fészkére,
Álmos már a kis madárka,
Rejlik bizton lomb ölére -
Jó éjt, drága!

Forrás mély sóhaja hallszik,
Ám a komor erdő hallgat,
Kertben a virág is alszik -
Nyugodalmat!

Tó vizén a hattyú indul
Nád közé, hol elpihenjen -
Védve az ég angyalitul
Aludj csendben!

Szédítő tündériségben
Kél a hold az éjtszakába.
Minden álom s béke minden -
Jó éjt, drága!

Mihai Eminescu: Kél a hold

Kél a hold a kék hegyekrül,
Fa rezzenti sudarát,
Égererdő-lombon át
Bánatosan kürtszó rezdül.

Távolabbrul, távolabbrul,
Szól halkabban, csendesen,
Halálvággyal édesen
Sajdul meg a szívem a hangtul.

Mért némulsz el kürt, mikor már
Bűvös szód csak vigaszom?
Ki tudja, hogy hallhatom
Hangod még, ha újra szólnál?

Mihai Eminescu: A holnapoddal nő az élet

A holnapoddal nő az élet,
A tegnapoddal újra fogy
És így mindegyre magadénak
Csak az örök mát mondhatod.

Alig hagyod üresen helyed,
Oda mindjárt már más hatol:
Mi a szemednek naplemente,
Hajnal az másnak valahol.

A gát marad, ám új a hullám,
Amely rajta aláomol,
S hogy minden ősz más, azt hiszed te,
Pedig egyazon lomb bomol.

Éjünk előtt a szép királylány,
Az édes reggel megy elől:
És a halál maga csak látszat,
Az életkincsnek őre ő.

És minden múló pillanatból
Ez a tanulság, emberek,
Ez a sarka az örökvalónak,
S a világ e körül kereng.

Hiába száll ez év sietve
A multba veszni hasztalan,
Mit örökül kapott a lélek -
A kincs marad hiánytalan.

A holnapoddal nő az élet,
A tegnapoddal újra fogy
És így mindegyre magadénak
Csak az örök mát mondhatod.

Tündökletes tájékok arca
Sorra eltűn itt mindenütt,
S a nyugalom marad, amelyre
Az örök eszme fénye süt.

Mihai Eminescu: Glossza

Évek jönnek, évek tűnnek,
Minden régi s új is egyben:
Hogy mi jó s mi látszik bűnnek,
Jól forgasd meg az eszedben:
Ne remélj, de ne is félj te:
Mi hullám, múlik hullámként:
Ami csábit, ne kapj érte,
Fedje szíved jeges páncél.

Ismeretlen dallamukkal
A dolgok fülünkbe zúgnak,
Szóba ki áll mindazokkal,
Amint sorban elvonulnak?
Azok békélnek magukkal,
Kik félre, magányba ülnek,
Míg hivságos szózatukkal
Évek jönnek, évek tűnnek.

Józan eszed mérlegére
Tűnő percnek kéje hullik,
Meg ne inogj még azért te,
A boldogság hamar múlik
A változó pillanattal,
Csalódást hagyva szívedben:
Annak, ki sokat tapasztal,
Minden régi s új is egyben.

Úgy tekints te a világra,
Mint néző a színészt nézi:
Van ki négy szerepét játsza,
Igaz arcát látod mégis.
S bár zokog és bár veszekszik,
Kacagsz, hogy könnyeid dűlnek,
Művészetéből kitetszik,
Hogy mi jó s mi látszik bűnnek.

Úgy hasonlít mult s jövendő,
Mint egy levélnek két lapja,
Kezdet és vég egy a kettő
Annak, ki ésszel forgatja.
Mert méhében a jelennek
Minden, mi volt s lesz, ott rendben,
Ám tudd hivságát mindennek,
Jól forgasd meg az eszedben.

Mert hódolnak mindenekben
Mindenek csak kényszereknek,
Elgördülő ezredekben
Emberek sírnak s nevetnek:
Más a maszk, de egy a játék,
Más a szó, de egy az érce,
Csalódni csalódhatnál még,
Ne remélj, de ne is félj te.

Ne remélj, ha olykor látod,
Hitvány áll a siker hídján,
S buta belül a korláton,
Ki elődbe kerül mindjár.
Várj s meglátod egy a másra
Támadni mily hamar már kész.
Ilyennek légy barátja?
Mi hullám, múlik hullámként.

Varázsháló s tündérének
Vár reád künn a világba':
Változnak ám a színészek
S közéjük állsz te is, hátha.
Bűbájolókra ne hallgass,
Az útjokból állj te félre,
S ha külön ösvényen ballagsz,
Ami csábit ne kapj érte.

Bántalmaznak, húzódj félre,
Tűrjed némán, ha csúfolnak:
Előtted ismert a mérleg,
Min ők méricskélni szoktak.
Járjon, hadd, a dőrék szája,
S bárki bomoljon, ha ráér,
Ügyet se vess te reája,
Fedje szíved jeges páncél.

Fedje szíved jeges páncél,
Ami csábit, ne kapj érte:
Mi hullám, múlik hullámként,
Ne remélj, de ne is félj te.
Jól forgasd meg az eszedben,
Hogy mi jó s mi látszik bűnnek,
Minden régi s új is egyben,
Évek jönnek, évek tűnnek.

Mihai Eminescu: Ha ág veri az ablakom...

Ha ág veri az ablakom
S a nyárfa reng a szélben,
Tenálad jár gondolatom
És jössz felém, azt érzem.

Ha csillagfény a tóra hull,
Sugárt a mélybe hintve,
Szívem fájdalma is csitul
És derűs vagyok szinte.

Ha száll a felleg s felragyog
A hold a tiszta égen,
Emléked útja megjelen,
Hogy örökké kísérjen...

Mihai Eminescu: Mi a szerelem?...

Mi a szerelem? - Alkalom
A hosszú szenvedésre:
Könnyed patakként hullhat s oh,
Nem elég neki mégse.

Futó tekintete csupán
A kedvesnek megejthet,
S el nem felejted azután,
Örök rabja a lelked.

Mikor leszáll az esti árny
S a kiskapuban vár rád,
Mindent akar, bármit kívánj
S mindent enged a drágád:

Eltűn a föld s az ég is el,
Vadul dobol a szíved,
Csupán egy szócska érdekel,
Mit félig súg a híved.

El nem felejted hetekig
Egy léptét, mit feléd tett,
Drága kezének melegit
A tenyeredben érzed.

Mint fénylő holdak és napok,
Emlékeid kísérnek:
Jönnek világos nappalon
És sötétjén az éjnek.

Az övé légy csak, írva volt,
S ne szédülj más ölökbe,
Liánkarokkal ragadott
Magához mindörökre

Mihai Eminescu: Isten veled!

Mától kezdve nem látlak hát
Kedves, az Isten áldjon!
Elkerülöm lábad nyomát
Is bárhol.

Mától kezdve bármit tehetsz,
Már semmibe se vészem:
Te tőlem, édes, elmehetsz
Egészen.

Mert úgy szédülni nem tudok
Csillagsugárnál este,
Míg csillagom voltál, tudod,
Vesztemre.

Hányszor fázódva, esztelen,
Szívrepesve ki várta,
Hogy ablakában megjelen
A drága?

Oh, mily határtalan gyönyör
Volt járni-kelni ketten
Az éjben, míg holdfény ömöl
A csendben!

Amikor titkon kértem én
Az éjt, hogy még maradjon,
Hogy örökre légy az enyém
Te, asszony!

Elhal a szó is, kedvesem
És, íme, édes szóid
A sírjukból idézgetem
S jó így.

Ha máma hallom, azt hiszem,
Megint mesébe kezdek,
Úgy nincs értelme semmi sem
Ezeknek.

S ha hegyre süt a tele hold
S a tótükrön felfénylik,
Úgy érzem, hogy nagyrégen volt
Ez mégis.

Csodára táguló szemem,
Mint akkor, sohse látja...
Hát, kedves, az én Istenem -
Megáldja!

Mihai Eminescu: Oh, anyám!

Anyám, édesanyám, az időködödön át
S lombzúgáson keresztül szavad értem kiált:
Szentelt sírod fölébe, mohos kriptádra hull
Az ákác lombja egyre, a szél rázza vadul
És zúg az őszi ákác s a te szavaddal szól...
Örökké zúg a szélben, örökké aluszol.

Ha meghalok, oh, kedves, fejemnél ne zokogj:
A szent és drága hársról egy ágat odahozz,
Ültesd el a fejemhez nagy gonddal ágadat
S patakként szemed könnyét a tövéhez szakaszd:
Megnő a fa s megérzem árnyékát síromon...
Örökké nő az árnyék, örökké aluszom...

És hogyha úgy lehetne, hogy együtt haljunk meg,
Rideg kriptahomályba minket ne vigyenek:
De folyóparton ássák meg a sírunkat ott
És egy koporsóölben pihenjen két halott,
Mellettem lész s mindétig mi együtt nyugoszunk...
Örökké sír a víz s mi örökké álmodunk.

Mihai Eminescu: Viszontlátás

- Erdő, erdő, erdőcske,
Mit csinálsz, te kedveske?
Régecske, hogy láttalak.
Sok éve mult el annak:
Ahogy tőled elváltam,
Nagy világot bejártam.

- Régi dolgom folytatom:
A hóvihart hallgatom
Télen, töri ágamat,
Fogyasztja forrásimat,
Befújja ösvényimet,
Űzi éneklőimet.
S régi dolgom folytatom:
Nyáron a dalt hallgatom,
Amint árnyas ösvenyen
Felcsendül az könnyeden,
Csurgóimra járva ott
Dalolnak az asszonyok.

- Erdő, tisztaerű erdő,
Az idő megy, az idő jő:
Ám, te hogyha változol,
Folytonosan ifjodol.

- Mit idő? Századok óta
Csillagok sütnek a tómra!
Rossz időben, jó időben
Fúj a szél s a lombom zörren,
Jó az idő s rossz is olykor,
Duna vize egyformán foly.
Csak az ember változó,
Földkerekén vándorló.
Helyeinket mi megtartjuk,
Mik voltunk, azok maradtunk:
A tenger a folyamokkal,
A hold meg a fényes nappal,
A rengeteg forrásokkal.

Mihai Eminescu: Erdőzúgás

Rezdül vize lenn a tónak
S csillan ezer felvert fodra!
Szomorúság köntösében
Erdőszélből ülve nézem
Lombhűsből kihallgatózva
A fürjszóra.

Forrásoknak és pataknak
Szenderítőn vize csobban:
Lomb között a nap beleskel
S szembenéz a vadvizekkel,
S ezek őrült izgalomban
Elrohannak.

Kaku szól s rigók, sármányok -
Ki hallgatná mind meg őket?
Rejtve lomb között megindul
Nagy csevegés ajkaikrul
És temérdek bölcsességet
Mond a szájok!

Kakuk kérdi:"Hol a testvér,
Nyári álmunk álmodója?
Hol a drága, a nádkarcsú,
Búbánattól halványarcú,
Aki könnyebbléptű volt a
Tündéreknél?"

Öreg tölgy kínálta ágát,
Aláhajlítá magához,
Fiatal ág hogy ragadja
Fel a kékellő magasba
És ezer más szórja rá most
A virágát.

Forrás szava búsan kérdi:
"Hova tűnt a tündérlányka,
Ki fürtit zilálva össze
Nézze magát tükörömbe,
Míg vizemet fehér lába
Alig éri?"

És feleltem:"Tölgy, édesem,
Nem jön ő, hiába várom!
Csak ti álmodtok szeméről,
A kimondhatatlan kékről,
Mely ragyogott egész nyáron
Énérettem."

Kóborogtunk ki csalitból
Be csalitba ketten társak!
Tündérmese már, mi történt
S multba pusztult mindörökké...
Hol vagy, édes, jöjj meg, várlak,
Álmaimból!

Mihai Eminescu: Künn ősz van

Künn ősz van. Szellő leveleket széleszt.
A szél nehéz cseppet ver ablakodra.
Te olvasva borulsz avult sorokra
És pillanatig életedre révedsz.

Idődet így édes semmivel vesztve -
Számodra jó ez áldott elhagyottság,
S míg mások künn az undok sárt tapossák,
Te ülsz tűznél merengve s szenderegve.

Zsöllyémből én is így nézek a gondra.
S lelkemben, ím, a mesekapu tárul,
Köd nő körül vastag, sűrű gomolyba.

Aztán nagy-halkan szoknya suhan hátul
S valaki lágyan lép, szemem befogja...
Homlokom hűs keskeny, hideg ujjátul.

Mihai Eminescu: Gyöngéd vagy

Gyöngéd vagy, mint a gyenge szirmú
Fehér cseresznyefa-virág.
Ha jössz, a földön angyal indul
S nekem üdvösség várni rád.

Lábad puhán alig érinti
S már zendül a szőnyeg-selyem
Lépted alatt, tested szerint is
Lebegsz, miként a sejtelem.

Hosszú ruhád redőzetén át
Termeted márványa feszül -
Te hordozod életem célját,
Függ a könnyteli szemedtül.

Oh, szerelmemnek boldog álma,
Mesebeli szelíd arám!
Elszédít édes mosolygása.
Ne nevess! Mért mosolyogsz rám?

Az éjtszaka varázshatalma
Mind a tiéd, elkábulok:
Hideg karod ejted nyakamra,
De éget ajkadról a csók.

Mért rejti olykor komor felleg
Ragyogó szép szemed egét?
Tán bántanak sötét sejtelmek?
A vágyak végét érzenéd?...

Elmégy. Jól értem, mit jelent ez:
Tetőled végleg válni kell.
Édes, azt hiszed, elfeledlek
És mindörökre vesztlek el?

Hogy láttalak, igaz, az bűnöm,
S érette váltig szenvedek:
Fényes álmomat keserülöm,
S érte hasztalan epedek.

De képed, mint Szűz Mária képe,
Lelkem szentélyének falán
Ragyog s csillag homlokod éke -
Elmész? Láthatlak még talán?

Mihai Eminescu: Oh, kedvesem, ahányszor...

Oh, kedvesem, ahányszor kettőnk sorsát idézem,
A Jeges-tenger rémlik fel mindig énelőttem:
Fenn a halovány égen nem ég egy árva csillag,
A sápadt holdnak foltja távolból alig csillan:
Ezer jéghegy felett, mik tovaúsznak az árral,
Magányos madár szálldos elernyedt szárnyalással,
Párja, ki tudja, hol jár elől a többiekkel,
A nagy madárcsapattal, mely nyugaton veszett el...
Az eltűnő után mély-fájdalmasan tekintget,
Se rossz, se jó ez érzés - meghal s így ért ő mindent
S egy percre sok-sok évvel a múltba visszaszáll.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Megyünk, megyünk mi ketten mind távolodva már...
Én mind magánosabban éjbe s jégbe veszek,
Eléd míg örök hajnal öröméneke zeng.

Mihai Eminescu: Ugyanaz a keskeny utca

Ugyanaz a keskeny utca
És ugyanúgy süt a hold,
Nézek rácsos ablakodra
Mindhiába - zárva s holt!

Átnyúlik a kerítésen
Ággal a virágos fa,
Messzeszállott napjaink ám
Vissza nem térnek soha.

Lelkedet is kicserélték,
Mások már a szemeid:
Én maradtam változatlan,
Régi utcánk járva itt.

Oh, emlékszem, lengekönnyen
Lépve jöttél ki elém,
Várt reánk az alkonyárnyék
A liget mondott helyén.

És amikor rámborultál,
Eltűnt előlem a föld,
Némán többet mondott ajkunk,
Mint sok szóval azelőtt.

Kérdeztél s csók volt a válasz,
Kérdeztelek s újra csók,
Világ minden egyéb dolga,
Tudtuk, hiábavaló.

Így estem én bűvöletbe,
Nem tudván, mit jól tudok ma:
Nő szavában bízni annyi -
Fogózkodni az árnyékba.

Máma is, mint sokszor máskor,
Szél lebbenti függönyöd,
De téged egyszer sem látni
Lengő függönyöd mögött!

Mihai Eminescu: Oh, maradj!

"Oh, maradj, maradj te nálam!
Oly nagyon szeretlek én!
Ki értené minden vágyad
Más, ha én nem érteném?

Lombjaim sötét árnyában
Herceg vagy te mindenkép,
Ki vizek mélyéba bámul
S a lelke a szemében ég.

Hangos hullámreccsenésben
S méteres fű hogyha leng -
Én tanítlak: halljad, titkon
Szarvascsorda közeleg.

Látlak, amint bűvöletben
Kél ajkadról halk beszéd
S vizek fénylő tükörébe
Meztelen lábad belelép.

Majd erős holdfényen nézed
Felgyúlt tüzeit a tónak:
Éveid perceknek tűnnek
S édes perceid századoknak."

Így beszélt hozzám az erdő
S lengő lombja biztatott:
Fittyet vetettem szavára
És nevetve hagytam ott.

Ha ma hozzá visszatérnék,
Mit se értenék ebből...
Hol vagytok ti, gyermekévek,
Erdőstől, mindenestől?

Mihai Eminescu: Távol vagyok tetőled

Távol vagyok tetőled és ülök egyedül
A tűz mellett s idézem rossz sorsom keserűn,
Úgy tűnik, mintha már is öreg volnék nagyon,
A tél hava fejemen s Te holt vagy angyalom...
Emlékek lepkeraja a lelkemre repül
S ezer rég volt semmiség a múltból felmerül:
Ráver jeges ujjával a szél az ablakomra,
Míg lelkem édes gondban a mese szálát fonja
S akkor sűrű ködökből, ím, kiválsz hirtelen,
Könnyes szemed ragyog és ujjaid hidegen
S a két karod nyakamon sokáig ott hagyod,
És mintha szólna szád is, de kél csak sóhajod.
És én magamhoz vonlak szépséges kedvesül,
És árva életünk így csókokban egyesül...
Oh, be szegény a szóban a megemlékezés,
Feledjem el örökre a percnyi üdvöt és
Feledjem, hogyan szálltál újra ködként Te el.
Öreg leszek és árva, Te rég halott leszel!

Mihai Eminescu: Vágy

Gyere, vár ránk az erdő,
Forrás kristályvize vár
Lomb alatt, hol rejtve őrzött
Gyeppaddal kínál a nyár.

Oh, repülj kitárt karokkal,
Kebelemre ráomolj:
Fátyladat, hadd, én vegyem le
Hajadról és arcodról.

Odaülsz majd az ölembe,
Egyes-egyedül leszünk:
Felborzolt hajad közé a
Hulló hársvirág repül.

Szőkefürtös szép fejed az
Én karomba fekteted,
Rabló ajkam rácsap szádra
S ízet érez édeset.

Boldog álmot álmodunk ott,
Szűz források dala kél,
Szellőzene csendül lágyan
S álmok útján az kísér.

Csendjében zord rengetegnek
Szenderedünk elpihenve,
Hárs virágja hull felettünk
S betakargat rendre-rendre.

Mihai Eminescu: A tó

Kék taván a rengetegnek
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Mely egy bárkát játszva ringat.

Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.

Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom:
Kihull kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.

Holdnak halvány sugaránál
Ringunk esve bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve...

Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.

Mihai Eminescu: A mesebeli királylány

Száll a holdból csillogó köd,
S hull alá ezüstfehéren,
Víztükör fölébe lebben,
S a mezőkön szerteszéled.

Fátylat szőni pókfonálból
A virágok összeülnek,
Díszekül az Éj palástján
Harmat-drágakövek függnek.

És a tónál, melyen felleg
Könnyű-lenge leplet lenget
Hullámtáncra s melynek vászna
Fénynyilakkal általszegett -

Nádat hátrahajtva hajlik
A leányka víz fölébe
S dob megbűvölt piros rózsát
A tó bűvös tükrébe.

Míg feszülten vár egy arcra,
Vízgyűrűkre merőn bámul,
Mert varázs alatt a tó rég
Szent Szerda bűvös szavátul.

Hogy az az arc színre jöjjön,
Zsenge rózsát vet a vízre,
Szent Péntek varázsszavátul
Elbűvölt a rózsa szinte.

Néz merőn - az arca fénylik,
S haja csillog a holdfényen:
A világ minden meséje
Összegyűl a kék szemében.

Mihai Eminescu: Melankólia

Úgy tetszett, fellegek közt kapuja nyílt az égnek,
Melyen átszáll halottan királynője az éjnek. -
Aludj, aludj te békén ezernyi fáklya-fényben,
Kékellő síri boltban, ezüst vászon leplében,
Felséges síremléked boltozata az ég,
Aludj imádott édes, szép éji királynénk!
A véghetetlen téres földet a dér befödte,
S most falvai s mezői fénygyolcsokba öltözve:
A menny boltja villámos s a mész színében lenn
Világlik épület, rom a hallgatag teren.
Sok dűlt kereszttel őrt áll a temető magába,
Egy hamuszín bagoly az egyikre ép most szálla,
A harangtorony reccsen, a tóka tompán koppan,
És a fénytestű démon a légen átszállóban
Érinti szárnyhegyével alig a harangércet,
Hogy sóhaja kél annak s jaját hallani véled.
Romokban áll a templom
Szomorúan, szelíden ez az öreg s tisztes rom,
Tört ablakain keresztül, tépett ajtóin által
A szél sivít ijesztőn s hallod, beszél magában.
Benne belül az oszlop, a fal s odébb a szentély
Már szinte alig látszik, itt-ott sötét üreg a mély:
Mint hozzá illő pap - a tücsök cirpel halkan,
Mint hozzá illő kántor - a szú reszel a falban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Templomait kifesti a hit szent képeivel -
Lelkemet is bezengte tündérmesék ezrivel,
De jött az életárvíz, taposott vihar lába,
Rontott bennem kegyetlen s csak rom maradt utána.
Egykor boldog világom most magamnak is álom,
Hasztalan is keresném rekedt tücsök dalában:
Szivem dobog, miként a szú rág koporsófában,
Kezem melege rajta, de jól tudom, hiában.
Ha életemre néha rárévedek, úgy rémlik,
Hogy vadidegen ajkak legelőlről mesélik,
Oh, nem, nem az enyém volt, én így sohasem éltem.
Ki dőre száj, ki tudja könyvnélkül, hogyan éltem?
Haha, bolond, mesélhetsz, hallom s kacagok rajta,
Mint idegen fájdalom!...Én már régen meghaltam.

Mihai Eminescu: Mortua est!

Mint a nedves síron kilobbanó fáklya,
Mint harang elkondult szava szent órákba',
Mint keserű álom, mely sietve szállt,
Úgy hagytad most el te a földi határt.

Elmentél, mikor a szelíd ég-mezőben
Tejfolyamok folytak s fényvirág nőtt bőven,
Mikor a felhőknek komor palotáin
A hold már elindult tenni vizitáit.

Oh, látlak, te árnyék, ezüstmezben fénylve
Kettényitott szárnnyal felszárnyalni égbe,
Folyton fennebb, lélek, felleg lépcsőjén fel
Sugárzáporokban, csillaghó leplével.

Egy sugár visz téged, felemel egy ének,
Mellre tett kezekkel mész, mint keresztények,
Közben varázsorsó perdülése hallik,
Ezüst itt a víz lenn, a lég meg aranylik.

Látom, fényes lelked hogy halad a téren:
Nézem aztán tested...hidegen s fehéren
Fekszik koporsódban, hosszú ruhád rajta,
A mosolyt az arcod, lám, most is megtartja.

Kérdem lelkem', ki most kétségtől kínozva:
Drága, sápadt angyal, mért fekszel itt halva?
Fiatal is voltál, nagyon szép is voltál,
Hogy csillag tűnjön el, szét miért omoltál?

Gyönyörű kastélyok téged ottan várnak,
Csillagból épített aranyívek zárnak,
Tűzpatakok felett átmész ezüst hídon,
Szmirna-parton jársz, hol zeng a virágszirom.

Áthaladsz te köztük szent, királyi asszony,
Hajad sugárnyaláb s csillagszemed vagyon,
Szép kékruhád neked arannyal behintve,
Halvány homlokodon aranybabér szinte.

Oh, a halál chaos, fénylő csillagtenger,
Az élet meg mocsár - láz-álom-képekkel,
A halál egy század, nap ragyogja át:
Az élet nincs, csupán hazudja magát.

Az is lehet, oh, hogy lelkem pusztaságán
Vihar száguld át s én érzem pusztítását.
Mikor napok húnynak s csillagok leesnek,
Veszett lelkek mindent csak semminek vesznek.

Lehet, hogy az ég ott fenn kettéhasadjon,
S örök éjével a semmi leszakadjon,
Hogy a fekete menny világokat vesszen,
S örök halál múló prédáiul vessen.

S akkor, ha tán így lesz...akkor örökkétig
Édes lehelleted halott lesz mindvégig,
Hallgat drága szád is érctelen-sután,
Akkor ez az angyal agyag volt csupán.

Holt hamu, te csendbe csillapult szépségem,
Tört hárfám koporsó-deszkádhoz letészem,
S nem siratlak többé téged, de öröm
Emel, hogy áthágtál e földi körön.

Aztán...ki is tudná, miként is van jobban:
Lenni vagy nem lenni...a lelkünk rádobban,
Hogy aki nincsen már, annak mi se fáj,
Itt a fájdalom több s az öröm is fáj.

Lenni? Szomorú és üres őrület:
A szemed hazud és rászed a füled.
Mit egy század állít, rácáfol a más,
Ízetlen álomnál jobb az elmúlás.

Álmot látok álmot űzni szüntelen,
Míg a sírba bukik minden hirtelen:
Én meg nem tudom, hogy mindezt minek nézzem:
Nevessek, mint őrült? Átkozódjam? - kérdem.

Miért?...Vajon mindez nem egy őrült álma?
Angyal, mondd, mért mentél a halál karjába?
Van értelem ebben? Te, kacagó kép,
Éltél azért, hogy hát elpusztulj ekkép?
Ha van értelem itt, hitvány az s torzított,
Halvány homlokodon Isten jegye nincs ott.

M. Eminescu: A csillagig

Mely felragyog - a csillagig
Oly mérhetetlen út van,
Hogy sok ezer év kell, amíg
A fénye hozzánk juthat.

Útközben rég kihúnyt, lehet,
A kékben szálló szikra,
Ám sugara csak mostan vet
Fényeket arcainkra.

A holt csillagnak képe, ím,
Még fenn halad az égen:
Míg volt - nem látták szemeink,
Most látjuk s nincs már régen.

Ép így, ha vágyunk már nem ég
S vak éjszakába süppedt,
Halott szerelmünk fénye még
Egyre követ bennünket...