Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Emily Dickinson: Ha nézed, képnek látod...

Ha nézed, képnek látod,
Ha meghallod, zene,
És júniusi bódulat,
Ha ismerkedsz vele.
Csapás nem tudni róla,
És hogyha jóbarát,
Meleg, akárha naphevét
Kezedben tartanád.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Aki rejtetten élt...

Aki rejtetten élt
És útja a homály,
S tűnő nevével átellen
" lásd csillag alatt " áll -
Mi bizakodunk benne
Rendíthetetlenül,
Az örökélet telje van
A csillagon belül.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Fogd hámba életem, Uram...

Fogd hámba életem, Uram,
Hadd indulhassak el.
Egy simítás a lovakon,
S rendben van, menni kell.

Fogj be, hol biztonságosabb,
Hol nem botolhatom,
Ítéletnapra kocsizunk
Lejtős domboldalon.

Mit bánom én, szakadékba,
Mit bánom, a tengeren -
Ez örökké tartó iram
Választásod s az enyém.

Isten hozzátok, élet
És megszokott világ,
Még csókold meg a dombokat
Helyettem. És tovább.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Van valami ferde fény...

Van valami ferde fény
Téli délután,
Ránk nehezül mint a hang
Templom-orgonán.

Égi sérülést ad.
Sebhely nincs sehol,
Csak a lélek mélye
Tér el valahol.

Nincs hogy magyarázni -
Jel, reménytelen,
Mennyei megbántás,
Légből megjelen.

Jöttére figyel az árnyék,
Lélegzet eláll.
Ha megy, mint a felfakadt űr
Láttodra: halál.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Nem élhetek veled

Nem élhetek veled,
Élet lenne ez,
S az élet odafenn,
A polc megett

Kulcsát sekrestyés őrzi,
Ő tartogat,
Porcelánja az életünk,
Csésze hasadt,

Kilökte háziasszony,
Repedt, fakult,
Új sévres-i tetszik és nem
Divatjamúlt.

Nem halhatok veled,
Mert egy marad,
Ki társa szemét zárja,
S az nem te vagy.

És dermedésed én
Tán nézhetem,
Halálnak tisztessége
Nem jár nekem?

Nem üdvözülhetnék veled,
Mert arcodon a menny
Jézust kioltaná -
S az új kegyelem

Sütné szemem, mi a föld
Betege még,
S te fénylenél, akár ő,
Csak közelébb.

Majd elitélnek, mert te
ministránsa voltál az égnek,
Vagy akartál lenni,
De én nem -

Szemem úgy átitattad,
Többé nem láthatom
A kicsinyes nagyságot,
Mi a Paradicsom.

S ha kárhoznál, hát én is,
Bár nevem
Kürtölné égi hír
Még oly zengzetesen.

S ha üdvözülsz,
És én itéltetem,
Magamnak lennék a pokol,
Ott lenni, hol te nem.

Így messziről találkozunk,
Én itt - te ott,
Ajtónk félig nyitott
Közbül az Óceán s az imádság
És fehér kenyerünk:
Halálraszántság.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: A siker annak édes

A siker annak édes,
Kit kerül a siker.
Megbecsülni a nektárt,
Ahhoz szomjazni kell.

A vesztesek zászlóinak
Zsákmányolója sem
Tudná úgy körülírni,
Hogy mi a győzelem,

Mint haldokló legyőzött,
Kinek zárt fülibe
A győzelmi rivalgás
Tisztán hasít bele.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Ha én halok...

Ha én halok,
S te élni fogsz,
S a föld tovább forog.
Friss hajnal kél,
És ég a dél,
Ahogy mindig szokott.
Ha madár éppúgy fészkel,
S méh hemzseg odafent,
A vállalkozó kedvről
Lemondhatunk mi lent!
Édes tudni, hogy tőzsde lesz,
Ha mi már margarét,
Adás-vétel se szünetel
És mennybe tör a gép.
A távozó megbékél,
A lélek felderül:
Mint rendezik e jelenést,
Mily úriemberül!

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: E rózsáról a vándor...

E rózsáról a vándor
Tudhat, más senki sem,
Ha útszélről nem tépem én
És föl nem emelem.
Egy méhnek majd hiányzol,
Egy pille emleget,
Sietve messzi földről
Keresné kebledet -
Egy madár majd elámul,
Egy szellő majd piheg -
Rózsa, meghalni néktek
Milyen könnyű lehet!

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Szelídebbek a reggelek

Szelídebbek a reggelek,
A dió barna már,
A bogyók képe kerekebb,
A rózsa messze jár.

Vígabb kendő a jávoron,
Piros ruhás berek.
Ékszert tűzök, hogy ósdi
Közöttük ne legyek.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Van olyan szenvedés

Van olyan szenvedés,
Mely mindent eltemet.
Aztán önmélyét elfedi,
Hídja a révület.
Emlékezetünk rajta
Járhat veszélytelen,
Mint holdkóros, ki ébren
Porrá zúzódna lenn.

/Ford.: Tábor Eszter/

Emily Dickinson: Megmérek minden bánatot

Megmérek minden bánatot:
Rászűkül szemem.
Olyan nehéz-e másnak is,
Vagy könnyebb, mint nekem.

Vajon ők régen tűrik-e,
Vagy újkeletű baj -
Én nem tudom a dátumát,
Oly régóta fáj.

S kik sebesülten élnek is,
És küszködnek vele,
Ha volna inkább alkalom,
Nem meghalnának-e?

Tudom, van néhány szenvedő,
Ki végül mosolyog.
(Utánozhatod csak a fényt,
Ha az olaj kifogy.)

S ha felgyűlne több ezer év
Az egykori bajon,
A fokozatos elmúlás
Vigasz lenne vajon?

Vagy mindent tűrnének tovább,
Ideg-évszázadot,
Kifeszülve a nagyobb kín
S a szeretet között?

Mondják, van sérült számtalan,
Az ok sok lehet.
A halál csupán egyszeri:
Leszegzi a szemet.

Ott van a szükség. A hideg,
A kétségbeesés.
Ha rokon szeme kerget el,
Míg rokon szeme néz.

S bár megnevezni nem tudom
Egész pontosan, ám
Gyötrelmes vigaszt nyújt nekem
Itt a kálvárián

Az, hogy sokfajta a kereszt,
És cipelik, mint én -
És megborzongok: hátha van
Olyan, mint az enyém.

/Ford.: Gergely Ágnes/

Emily Dickinson: Tollas kis jószág a "remény"

Tollas kis jószág a "remény",
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

/Ford.: Tótfalusi István/

Emily Dickinson: Fogd hámba életem, Uram

Fogd hámba életem, Uram,
Hadd indulhassak el.
Egy simítás a lovakon,
S rendben van, menni kell.

Fogj be, hol biztonságosabb,
Hol nem botolhatom,
Ítéletnapra kocsizunk
Lejtős domboldalon.

Mit bánom én, szakadékba,
Mit bánom, a tengeren -
Ez örökké tartó iram
Választásod s az enyém.

Isten hozzátok, élet
És megszokott világ,
Még csókold meg a dombokat
Helyettem. És tovább.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Meghalni nem fáj annyira

Meghalni nem fáj annyira,
Az élet - az a kín.
Ám a halál más, valami
Ajtó mögötti fény.

A madár déli ösztöne,
Ha beköszönt a fagy,
Enyhébb tájat választ. Mi nem,
Maradó madarak.

Gazdák küszöbén reszketünk,
Morzsáért alkuszunk,
Míg a megváltó hó haza
Vezérli szárnyaink.

/Ford.: Tábor Eszter/

Emily Dickinson: "Menny" az, amit el nem érhetek

 

"Menny" az, amit el nem érhetek,
Az alma ág-hegyen
Fent hogyha függ reménytelen,
Ilyen a "Menny" nekem.

Cirkáló fellegen a szín -
A tilalmas határ -
A domb mögött talán a ház -
Ott éden kertje vár.

Szívtépő bíbor alkonyat -
Hiszékeny, csábított -
A szemfényvesztőért hevül,
Ki tegnap - elhagyott!

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Alabástrom kamrába zárva

Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók -
Selyem a padlás,
Kő a fedél.

Felettük csillog
Várában a szellő,
Egykedvű kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva -
Mi porladt itt, mily bölcsesség!

(változatok a második versszakra)

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullanak diadémok és tűnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.

Tavasz ráz ajtót,
De az echo dermedt,
Dérből az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamránkban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.

Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Éjszakai tájról szabadúl a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregből,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Nem hagyhatom magára őt

Nem hagyhatom magára őt,
Mert - mert, ha akkor halna meg,
Míg elvagyok, s nem érem el
Az engem áhitó szivet,

Becsapnám a szemet - pedig
Kutatta - egyre - a szobát -
Nem tudott lecsukódni míg
Rám nem talált - rám nem talált -

Leütném a bizakodást
Hogy megjövök - nem késhetek -
Az elalvó figyelt - figyelt
S kimondta nevemet -

Mert késő már - ha a szivem
Ott megszakad - ott megszakad -
Hiába mint - a napsütés
Ha éjjel pusztított a fagy!

/Ford.: Székely Magda/

Emily Dickinson: Megtudom, "mért", ha itt az óra

Megtudom, "Mért", ha itt az óra,
S az okot nem kell tudni már,
A tágas égi tanteremben
Krisztus lesz majd kíntanár.

Mit ígért Péter - elmeséli,
S én megrendülve bánatán
Elfelejtem e csöpp keservet,
Mi most még perzsel, mint a láng.

/Ford.: Tábor Eszter/

Emily Dickinson: Fess a napról képet nekem

Fess a napról képet nekem,
Hadd díszítse szobám falát,
És hadd higgyem, hogy áthevít,
Ha úgy hívják: a dél.

Rajzolj virágszáron rigót,
Álmodjam: hallgatom dalát,
S ha nem szól már a kert-zene,
Álmom is véget ér.

Mondd, a dél valóban meleg?
Boglárka nyílik réteken,
S a boglárka lebeg?
Aztán ne bánjuk rét fagyát,
S a fán a rozsda hervadást,
Játsszuk: nem jő sosem!

/Ford.: Tábor Eszter/

Emily Dickinson: Szelídebbek a reggelek

 

Szelídebbek a reggelek,
A dió barna már,
A bogyók képe kerekebb,
A rózsa messze jár.

Vígabb kendő a jávoron,
Piros ruhás berek.
Ékszert tűzök, hogy ósdi
Közöttük ne legyek.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Uram, ha rózsa nem nyit

Uram, ha rózsa nem nyit,
És nincs ibolya már,
S a dongók ünnepi raja
A Napon túlra száll -
S a kéz, mely mit se téphet,
Míg tűz a nyári ég -
Tétlen nyugszik a földben:
Virágom vedd - tiéd!

/Ford.: Székely Magda/

Emily Dickinson: E rózsáról a vándor

 

E rózsáról a vándor
Tudhat, más senki sem,
Ha útszélről nem tépem én
És föl nem emelem.
Egy méhnek majd hiányzol,
Egy pille emleget,
Sietve messzi földről
Keresné kebledet -
Egy madár majd elámul,
Egy szellő majd piheg -
Rózsa, meghalni néktek
Milyen könnyű lehet!

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Mint bánat, észrevétlenül...

Emily Dickinson: Egy vékony fickó a fűben...

Emily Dickinson: Nem várhattam be a Halált...

Emily Dickinson: Halódva hallom, légy donog...

Emily Dickinson: Nagy fájdalmat kábult érzés követ...

Emily Dickinson: Madár jött az úton...

Emily Dickinson: A lélek saját társat választ...

Emily Dickinson: Agyamban van a temetés...