Még ma is elevenen él emlékezetemben az a karácsony, amelynek békéjét, szeretetteljes hangulatát ijedtséggel és fájdalommal töltöttem meg.
Gyerekként imádtam a telet, alig vártam, hogy leessen az első hó, hogy befagyjanak a tavak, jégtáblák úszkáljanak a Dunán. Kedvenc időtöltésem a korcsolyázás volt. Ha találtam egy nagyobb pocsolyát, melynek jég csillogott befagyott tükrén, már rohantam a korcsolyámért, felkurbliztam magas szárú cipőmre, és iszkiri, máris a jégen forgolódtam. Nem kellett nekem ehhez társ, egyedül éreztem jól magam, ilyenkor mindig arról álmodoztam, hogy majd valamikor, egyszer talán híres jégtáncos lehetek. Nagyon vékony, filigrán kislány voltam, és talán tehetségem, kitartásom is lett volna ahhoz, hogy álmaimat valóra váltsam, ha egy edzőt finanszírozni tudtak volna a szüleim, vagy közelében lakhattunk volna a Műjégpályának, mert nem volt, aki engem odakísérgessen.
Szegény édesanyám, nem nézte jó szemmel az én kedvtelésemet. Na, nem azért, mert valami rosszat csináltam, hanem, mert a korcsolya állandóan leszakította a cipőm talpát, nem győzött a cipészhez rohangálni, hogy megjavíttassa. Nem voltunk jómódúak, nemigen tellett másik cipőre, ez volt az egyetlen téli cipőm, amit szerette volna, ha megkímélek egy kicsit.
*
Mindig nagy örömmel vártam a karácsonyt. Imádtam elnézni, ahogy édesanyám sürög-forog a konyhában, hogy kuktáskodhattam mellette, hogy teleszívhattam tüdőmet a sülő kalácsok illatával. Akkor még hittem a csodákban, vártam az angyalt, aki hozza a gyönyörűen feldíszített karácsonyfát, az ajándékokat.
Ezen a karácsonyesten is minden úgy történt, mint minden szentesten. A fa körül megálltunk, énekeltünk, boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, és élveztük egymás közelségét, az együtt töltött, meghitt beszélgetéssel teli estét. Az én szemem a karácsonyfa alján elhelyezett csomagokat fürkészte. Felfedeztem a szokásos egy szem narancsot, a fügekoszorút, az elmaradhatatlan meséskönyvet, és pár ruhaneműt. Azonban volt egy nagyobb csomag is, gyönyörűen becsomagolva, hatalmas szalaggal ellátva. Azon járt az eszem, hogy vajon mi van benne, kinek hozta a Jézuska?
Mikor átadtuk egymásnak az ajándékokat, / az én ajándékom: míg kicsi voltam, mindig készítettem valamilyen rajzot, amelyet nagy gonddal becsempésztem az ajándékok közé, később, anyukámnak egy-egy hímzett vagy horgolt terítőt, apukámnak, aki szintén szeretett olvasni, valamilyen filléres könyvet ajándékoztam/, már csak egy, a legnagyobb doboz maradt hátra. Kíváncsian figyeltem mi lesz a sorsa. Mikor szüleim együtt kézbe vették, és felém nyújtották, majd elájultam a meglepetéstől. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az is az enyém lesz. Türelmetlenül, cafatokra tépve a csomagolópapírt, nyitottam ki a dobozt. Nem fogjátok kitalálni, mi volt benne! Egy műkorcsolya. Egy cipőre szerelt korcsolya. Sikítottam, visongtam örömömben, cirógattam, babusgattam. Ölelgettem szüleimet, hálás csókokat nyomtam arcukra, miközben láttam, hogy elhomályosul szemük, majd egy-egy könnycsepp csillog a szemük sarkában. / A mai napig sem tudom, honnan, hogyan, és milyen lemondások árán szerezte be édesanyám ezt a hatalmas kincset./ Határtalanul boldog voltam, mindjárt fel is próbáltam, majd este úgy aludtam el, hogy szorosan magamhoz öleltem. Ha édesanyám rám nem parancsol, talán le sem húztam volna a lábamról, abban aludtam volna. De volt még egy ajándék, amit észre sem vettem, csak mikor mondogatták, hogy keresgéljek még, alaposabban nézzem meg az ajándékokat. Ez pedig nem volt más, mint színházjegy, az egész család számára. A szívemet ez is megmelengette.
Másnap délelőtt már nem bírtam magammal. Mindenáron ki akartam próbálni az új szerzeményt. Édesanyám hiába figyelmeztetett, hogy nagyon hideg van:
- Ebben az időben még a kutyát sem verik a ki a házból! - mondogatta. - Na, meg tudod, hogy délután színházba megyünk, inkább maradj itthon, és olvasgasd az új könyvedet. - Nem szeretném azt sem, hogy valami baj érjen.
Hiába volt minden beszéd, addig-addig könyörögtem, rimánkodtam, hogy nem lesz semmi baj, amíg már nem bírták tovább hallgatni, és elengedtek.
Úgy rémlik, hogy akkoriban sokkal hidegebb, keményebb telek voltak. Szikrázóan sütött a nap, de nem melegítette fel a levegőt. Ahogy kiléptem az ajtón, szinte szúrt a levegővétel, az orromat úgy éreztem, hogy lefagy, és noha nem akartam sírni, de szememből kicsordult a könny. Gyorsan a szám- és orrom elé kötöttem a sálamat, a sapkát még jobban a fejembe húztam, és elindultam a közeli bányató befagyott jegéhez. A tó jege már biztonságos volt, nyugodtan rá lehetett lépni, hisz már napok óta a környék összes gyereke itt csúszkált, játszott.
Most egyedül voltam. Talán a farkasordító hideg riasztotta el, és biztatta az otthonmaradásra többi társamat. Gyorsan lábamra húztam cipőmet, és rá a jégre. Siklottam, pörögtem, forogtam, aprókat ugrottam. Úgy éreztem akkor, enyém az egész világ. A tó jege volt a küzdőtér, s a parti merevre fagyott fák a közönségem: Produkáltam magam, újabb és újabb mozdulatokat próbáltam ki, és ha sikerült mélyen hajlongtam a közönség felé.
Egyre bátrabb lettem, egyre gyorsabban siklottam, amikor egyszer csak megbotlottam. Nem vettem észre, hogy egy kiálló fadarab van a jégbe fagyva. Olyan szerencsétlenül estem el, hogy jobb kezem a testem alá szorult. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Ahogy nagy nehezen fölkecmeregtem, csak azt láttam, hogy kézfejem lefittyedve lóg, csuklóm alatt alma nagyságnyi dudor keletkezett.
Úgy ahogy voltam, fájó kezemet tartva, korcsolyával a lábamon elindultam hazafelé. Nem mertem bemenni, leguggoltam a ház sarkánál, és keservesen sírtam. Talán nem is a fájdalom miatt, hanem mert már hallottam édesanyám hangját:
- Ugye megmondtam? Ugye megint nem hallgattál a jó szóra? Ugye...ugye...
Épp nagymamám jött fanézőbe hozzánk, mikor meglátott, és odajött hozzám.
- Mi történt, kislányom? Miért itatod az egereket? Csak nem rossz fát tettél a tűzre?
Én nem szóltam semmit, csak feléje mutattam sérült kezemet.
- Jézusmária! - csapta össze a kezét. - Azonnal orvoshoz kell menni!
- Nem, azt nem lehet - mondtam - , nekünk színházjegyünk van, nekünk oda kell menni! És különben is, mit szól majd anyuka? Tudom, hogy nagyon le fog szidni! Én nem merek bemenni!
Nagymamám nem szólt semmit, csak megfogta épp karomat, és betessékelt. Édesanyám, mikor észrevette lógó karomat, hatalmasra duzzadt csuklómat, ijedtében még veszekedni is elfelejtett. Nem szidott, nem korholt, csak édesapámnak szólt, hogy öltözködjön, mert a sebészeti ügyeletre kell mennünk.
Az orvosnál kiderült, hogy nincs olyan nagy baj. Gyönyörű szép fehér gipszet pakoltak a karomra. Mire végeztünk , és hazaértünk, már rég lekéstük a színházi előadást. Szüleim ijedtsége elpárolgott, én a nyakamba kötött fájó kezemet tapogattam, a színházjegyek pedig ott árválkodtak a fenyőfa alatt.
Édesanyámék esküvőjén történt ez az eset.
Az esküvő előtti napokban nagy volt a sürgés-forgás a ház körül: tyúkot vágtak, disznót öltek, sütötték a süteményeket. Sárgállott a zsírcseppektől a húsleves, főtt a töltött káposzta, sültek a sültek.
Mivel nagymamámék vidékről költöztek Pestre, így nagyszámú vendégsereget kellett meghívni. Igaz, nem terveztek nagy menyegzőt /hiszen pénz dolgában sohasem álltak jól/, de azt sem szerették volna, hogy valaki megsértődjön a családból, mert lemaradt a vendéglistáról. Így aztán már az esküvő délelőttjén is sokan tolongtak a házban, főleg azok a rokonok, akik vonattal érkeztek.
A templomi szertartás délután két órára volt kihirdetve.
Nagymamám , aki sokat adott a jó hírére, és amint szokás, délben asztalhoz ültette a díszes társaságot. Hurka, kolbász és a töltött káposzta került terítékre, persze nem maradhatott el a bor, a sör, a pálinka sem, hogy jobban csússzon az étel.
Imre bácsink már akkor idős ember volt. Vékony, magas testalkattal, lelógó harcsabajusszal, és hatalmas étvággyal rendelkezett. / Volt szerencsém gyerekként még ismerni őt, s ha jellemeznem kellene, azt mondanám, mogorva, szófukar férfiként emlékszem rá. Elevenen él bennem az a kép, ahogy hallgatja mások beszélgetését, közben hüvelyk- és mutatóujjával sodorgatja bajuszát. Mondom, mogorva ember volt, egyáltalán semmi vicces nem volt benne, mégis akaratlan tetteivel a középpontba került, s rajta nevetett az egész família./
Mint kiéhezett farkas esett neki a töltött káposztának. Kétszer is telemerítette tányérját, bajusza csillogott a zsíros létől.
- Te, Imre - szólt nagymamám - , nem sajnálom tőled, egyél nyugodtan, csak arra vigyázz, nehogy elcsapd a hasad!
- Ne félts te engem - szólt vissza az öreg -, nekem még ételtől bajom nem lett! Törődj inkább a többi vendégeddel!
Ebéd után megérkezett az a bérelt autóbusz, amely a násznépet a templomhoz szállította. Rendben meg is érkeztek, elfoglalták helyüket a padsorokban, és várták , hogy az az ifjú pár a pap és az isten színe elé álljon.
Még javában folyt a szertartás, mikor Imrénk úgy érezte, hogy igen-igen zúgolódnak a belei, hogy valami fertelmes vihar készül odabenn, és ha nem tesz valamit sürgősen, akkor isten szent házában fog kitörni, szörnyű mennydörgéssel.
Felállt, és sűrűn vetve a keresztet kihátrált a templomból. Épp idejében! A "galambok" fellázadtak a bezártság ellen, és kitörtek. Volt, amelyik laposan, sunyin, hang nélkül, de iszonyatos bűzzel szállt a magasba, volt, amelyik recsegő trombitaszó kíséretében röppent el. Mikor úgy gondolta, hogy az összes madárkát szabadjára engedte, bűnbánó arccal visszatért a templomba. Megnyugodva foglalt helyet, és áhítatosan megköszönte istennek, hogy elég időt adott neki a távozásra, és nem kell mindenki előtt szégyenkeznie.
Véget ért az esketés, a pap útjára bocsájtotta a fiatal párt.
A násznép, újra helyet foglalt a buszon, és nagy vidáman indultak haza. Imre bácsink is helyet foglalt, s talán már épp kezdte volna bajuszát sodorgatni, mikor újra érezte a készülődő vihart, a csikarást a hasában. Próbálta elfoglalni magát, nézni az elsuhanó házakat, s úgy vélte, ha nem gondol a gyötrelemre, akkor nem is lesz baj. De nem így történt! Először csak elsápadt, majd kiverte a hideg verejték. Kétrét görnyedt, simogatta hasát, de a csikaró fájdalom egyre erősödött. Végül már nem bírta tovább, felugrott és elkiáltotta magát:
- Álljon meg a busz! Azonnal álljon meg a busz!
A rokonság nem tudta mire vélni Imre ordítását. Nagy nehezen mégiscsak megállították a buszt, mire Imrénk bánatosan legyintett, és csak ennyit mondott:
- Már késő! Most már mehetünk!!
Én már nem tudok meglepődni semmin sem. Ma már, ha a híreket olvasom, vagy hallgatom, csak kínosan mosolygok. Már nem szentségelek, megpróbálom a dolgokat úgy elfogadni, ahogy vannak. Hogy lassan nem tudok miből megélni, ez nem számít - van elég hely még a temetőben!
Ma az adózásról szeretnék egy pár szót szólni. Sőt! Szeretnék súgni, hogy még milyen újabb és újabb adókat lehetne kieszelni.
Ami gondolkodásra késztetett, az az, hogy az önkormányzatok már nemcsak építményadót, de mint olvastam, eb- és füstadót is szedhetnek.
Eddig, egy kutyust adó nélkül lehetett tartani: nálunk például ő végzi el az őrző-védő szolgálatot éjjelente. Habár nem ritka, ha egy házat kinéznek a betörők, előtte megmérgezik az állatot. Ha már egy haszonállatért is adózni kell, hányan nem tudják majd fizetni?, mi lesz ezeknek az állatoknak a sorsa? Menhely, vagy a szabad ég?
Füstadó? Eddig is fizettünk a kéményseprőknek éves szinten , hogy ellenőrizzék a kémények állapotát. /Kötelező egyébként!!/ Tessék mondani, mit nevezünk majd füstnek? A fa- és széntüzelésből eredő füstöt? A gázkazánokból kiáramló gőzt is füstté nyilvánítjuk? Ki fogja felmérni, hogy egy-egy kémény mennyi füstöt ereget? Minden kéményre mérőt fognak helyezni, vagy a hasunkra ütünk, mondunk egy számot, és fizetünk?
Komolyan mondom, nekem nagyon tetszenek ezek a hangzatos adónevek: Hamburger-adó, füstadó, ebadó, építményadó stb.
Én kitaláltam újabbakat is, szerintem reális, kivitelezhető adónemek lennének:
1. Aki nem tudja okmányokkal igazolni, hogy gépjárműve van - az fizessen járdakoptatási adót: ha az autós az utat koptatja, evidens, hogy a gyalogosan közlekedő a járdát.
2. Legyen gyümölcsfaadó: mert nyilván lehet tartani, hogy kinek hány gyümölcsfája van. Nehogy az a szerencsétlen ember, aki gondozza a fáját, ingyen , adó nélkül élvezhesse annak gyümölcsét.
3. Pázsitadó: mérjük fel, kinek hány négyzetméter füves területe van, és szépen adózzon utána. A városlakók pedig, mivel nem rendelkeznek saját gyeppel, fizessenek parkadót.
4. Napsugáradó: mindenkinek kötelező lenne feljegyezni naponta, hogy mennyi időt tölt a szabadban, mert az ugye megengedhetetlen, hogy ingyen melegedjünk és napozzunk! Ez után is adót lehetne szedni!
5. Haszonállatadó: (tyúk, kakas, pulyka, kecske - vagyis a magunk tenyésztette, nevelte állatok), mert mégiscsak felháborító, ha adó nélkül fogyasztjuk a húsukat, tojásukat s egyéb termékeiket!
6. Közterület-használati adó: a magunk portája előtt használt járdarész, /amit egyébként magunk sepregetünk, télen a havat lapátoljuk róla, vagy éppen füvet nyírunk mellette/, mert ez csak addig magánterület, míg takarítani kell, egyébként közterület. Ez is egy adófajta lehetne!
7. Légszennyezési adó: egyszerű matematikai művelettel kiszámoljuk, hogy ki és mennyi köbméter tiszta levegőt használ naponta, a kibocsájtott, elhasznált levegő után meg adózzunk! Egyszerű, mint az egyszeregy!
Még hosszasan sorolhatnám azokat az agyszüleményeimet, amiket kínomban kitaláltam, de nem hergelem magam vele. Egykedvűen várom, hogy az általam kitalált adónemek mikor köszönnek majd vissza rám, valahonnan.
Ezt a történetet az én drága, megboldogult, és imádott nagymamámtól hallottam. A saját életéről mindig szívesen mesélt unokáinak, dédunokáinak, melyeken aztán jókat kacarásztunk. Ezek az "élet-mesék" oly színesek, fordulatosak voltak, hogy szívesebben hallgattuk, mintha sárkányokról, királyokról, varázslókról mesélt volna.
A Cserhát-hegység egy kis falujában élt nagymamám, a szép Katinka, aki a falu egyik legszebb leánya volt. Szegények voltak, és ahogy szokott lenni, sok volt a gyerek, így aztán éppen csak addig koptatta az iskola padját, míg megtanult írni-olvasni- és számolni. Gyerekkorától a mezőn dolgozott, vagy jószágot legeltetett, de tizennégy évesen már módosabb házaknál cselédlányként dolgozott.
A falutól nem messze terült el egy uradalmi birtok, mely nagyapám otthona volt. Jómódban nőtt fel, tanulhatott, nem is szenvedett hiányt semmiben, mindene megvolt, hogy gondtalanul teljenek napjai. Gyermekként sűrűn kilovagolt a határba apja mellett kis póniján, ismerkedett a gazdálkodás csínjával-binjával, de sokszor irigykedve is nézte, amint - szerinte- gondtalanul, felszabadultan játszottak a falubeli gyerekek. Szívesen figyelgette, ahogy a lányok terelték a learatott tarlóra a libákat, hogy a kihullott szemeket összeszedegessék. Igaz, akkor még nem nagyon érdekelte, foglalkoztatta a női nem titokzatossága, habár azt maga előtt sem tagadta, hogy milyen szép leányok élnek a közelében. Sokszor felejtette szemét egy magas, nyurga kislányon, ki szépségével igazán kitűnt a többi leányok közül. Fiatal legény korában aztán szíves ment a falubeli fonóba, ahol a hosszú téli estéket vidámságban, a falusi fiatalság körében töltötte el.
Itt látta meg a szép Katinkát. Szíve azonnal lángra gyúlt, s érezte, hogy neki ez a lány lesz a felesége, vagy senki más. Katinkának is tetszett a fiatal, délceg lenyény, de mindig próbálta elhessenteni magától azt az érzést, mely egyre jobban hatalmába kerítette: a szerelmet, mely kipirosította az arcát, megreszkettette a kezét, elcsuklóvá tette a hangját. De Feri, (mert ez volt a neve drága nagyapámnak) azonban egyre csak incselkedett vele, legyeskedett körülötte, a mulatságokban csak őt táncoltatta -, és hiába volt minden családi intelem, Katinka egyre szerelmesebb lett, pedig tudta, hogy szegénysége miatt esélye sem lehet házasságra, hiszen a pénz, csak pénzzel házasodhat.
De nem így történt!
Feri egy szép napon apja elé állott, és megvallotta érzéseit a szegény lány iránt. Kérte, engedje meg, hogy elvegye feleségül, és áldja meg házasságukat.
Az öreg ( üknagyapám) Ferenc először csak levegőért kapkodott, majd éktelen haragra gerjedt.
- Megbolondultál, édes fiam? Egy kodist akarsz feleségül venni? Térj már észre, annyi itt a gazdag eladó lány, válogass azok közül!
- Édesapám - mondta Feri -, nekem nem kell más lány! Én a Katit szeretem, az ővé a szívem, csak ő lehet a feleségem! Ha behunyom a szememet, akkor is csak őt látom magam előtt, rá sem tudok nézni más lányra.
- Engem nem érdekel, hogy szerelmes vagy, - majd idővel kiszeretsz belőle egy másik asszony mellett. Nem járulok hozzá ehhez a házassághoz!
- Én viszont akkor is elveszem Katinkát!
- Legyen úgy, de vállald a következményeket! A mai naptól kitagadlak az örökségből, és áldás helyett tőlem csak átkot kaphatsz!
- Ha apám így gondolja, akkor legyen így! - mondta most már dühtől csillogó szemmel a fiatalúr is.
Feri kemény, dacos, önfejű ember volt, mindig bátran szembenézett a nehézségekkel, sohasem futamodott meg előlük. Elvette hát a szép Katinkát, a családja felé sem nézett, igaz azok sem keresték őt.
Kati tekintetes asszony lett, hisz a cím az cím, a rang meg rang - az kijár annak is, aki szegény, meg annak is , aki gazdag. Feri uradalmi gépészként dolgozott, Katinka pedig nevelgette szerelmük gyümölcseit - a gyerekeket.
Történt egy nyáron, hogy rengeteg patkány lepte el a hajlékukat. (Kati, arra már nem emlékezett, hogy a sok eső, vagy a nagy aszály kergette a faluvégi kis házukba őket.) Ő, aki nem félt sem a sziszegve, fújtatva támadó libáktól, sem a tehenektől, lovaktól, bátran etette a disznókat, de rettegett minden rágcsálótól - ha meglátott egy egeret, képes volt visítva az asztal tetejére is felugrani, és addig sikoltozni, míg valaki meg nem mentette a szörnyű vadállattól, vagy épp a szegény kis állat megrettenve a zajtól, ijedten menekülőre nem fogta a dolgot - , most csak söprűvel, lapáttal felszerelkezve közlekedett a házban és az udvaron. Nappal, mint egy harcias amazon hadakozott a hosszúfarkúakkal, és iszonyát legyőzve háborúskodott a betolakodókkal.
Feri csapdákat készített, és minden zugba, lyuk mellé, kamrába, és ahol gondolta, hogy felbukkanhatnak a rágcsálók, odaállította.
Teltek is szépen a csapdák a tetemekkel, a baj csak az volt, ha egy elpusztult, azonnal kettő lépett helyébe. Iszonyú küzdelem volt ez. Nappal még csak-csak megvoltak a betolakodókkal, de az éjszakától rettegtek. Aludni, pihenni nem lehetett az örökös csörgéstől-zörgéstől, és ha épp csend volt, akkor jól ki lehetett hallani az apró lábak surranását is.
Nem is történt volna semmi baj, ha egy éjjel, Kati nem veszi észre a bölcsőben, gyermeke mellett ólálkodó bestiát. Ez volt mindennek a teteje. Ekkor telt be a pohár az utolsó cseppel. Annyira féltette apró gyermekeit, hogy éjjelente - felváltva - őrséget áltak az alvó csöppségek felett. Se éjjelük, se nappaluk nem volt többé. Kati már le sem feküdt a vetett ágyba, csak üldögélt a karosszékben, égette a lámpást, és figyelt árgus szemekkel. Ha néha-néha el is bólintott, azonnal felugrott helyéről, nem tudta volna megbocsájtani magának soha, ha miatta sérül meg valamelyik porontya.
Ahogy a hajnal első derengő sugara megjelent a vidék fölött, már talpon kellett lenniük. Feri indult a határba dolgozi, Kati pedig a reggeli teendőket látta el.
Ahogy múltak a napok, ők egyre fáradtabbak lettek. Testi-lelki erejük kezdte felmondani a szolgálatot. Valamit tenni kellett! De mit? Ők már tehetetlennek érezték magukat.
- Segítséget kell kérnünk - mondta egy nap Katinka.
- Ugyan kitől? Ugyan ki tudna segíteni nekünk? Elmész a templomba és imát mondatsz a pappal, vagy arra kéred szentelje fel a házat? Időpocsékolás! - felelte morózusan Feri.
- Én már nem bírom erővel! Gondolkodj! - állt sírásra Kati szája.
- Nem tehetünk mást, szépen kivárjuk, míg maguktól eltakarodnak.
"Ebbe én nem fogok belenyugodni"- gondolta magában Katinka. Törte-törte a fejét, vajon kihez is kellene fordulni, kitől kaphatna valami megnyugtató tanácsot. S hirtelen eszébe villant, hogy él a faluban egy javasasszony, és ha senki más, de ő biztosan tud valami megoldást a bajra. Hallotta a szóbeszédet, hogy itt is, ott is egy-egy ráolvasással, gyógyfüvekkel meggyógyította ezt is, azt is, kiűzte a házból, állatból, emberből a rossz szellemeket. Habár ő maga hitte is, meg nem is, ezeket a meséket, most a kényszer, a keserűség, a kilátástalanság mégis arra sarkallta, hogy felkeresse az öregasszonyt.
Másnap, minden bátorságát összeszedve , (otthon azt hazudva, hogy a templomba megy ) elindult. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a falu népe kerülte az asszonyt. Attól tartottak, hogy akarva vagy akaratlanul megsértik valamivel, és rontást küld rájuk. Egyszóval mondva: tekintélye volt, de rettegve féltek tőle. Így aztán, csak titokban keresték fel, ha már minden más lehetőség csődöt mondott, s a szükség rákényszerítette őket.
Félve kopogtatott be az ajtón. Az asszony szívélyesen fogadta őt, leültette, s kérdezte miben tudna segíteni. Katiban lassan-lassan feloldódott , kiengedett a félelem szorítása, és elmesélte mijáratban van.
- Tudok segíteni - mondta a javasasszony -, de amit tenni kellene, azt nem magának, hanem a férjének kellene megcselekednie. Ez pedig nem lenne más, minthogy éjfélkor, meztelenül a keresztút keresztjéhez kellene menni, ott a pléhkrisztus elé letérdelve imádkozni, és ezt a varázsverset, amit mondani fogok, tízszer elmondani. A kérdés csak az, hogy rábírja-e venni az urát, hogy ezt megtegye?
Kati előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Tudta, ő mindenre képes lenne, de Feri??, az más tészta.
Míg hazafelé tartott, erősen gondolkodott, hogyan is lehetne azt a makacs embert rávenni. Ismerte ő jól az urát, nem hisz az semmiféle mendemondának, babonának.
Hazaérve mégis elé állt és megkérdezte:
- Mondd, szeretsz te engem? Szereted a gyermekeidet annyira, hogy bármire képes legyél értük?
- Már megint miben töröd a fejed, anyjuk? - kérdezte mosolyogva bajusza alatt.
Katinka nagyot sóhajtott, és egyszuszra előadta a kérését. Feri szeme, mint derült ég a viharfelhőktől, hirtelen elsötétült. Káromkodva, kiabálva mondta:
- Megbolondultál tán? Hogy én? Na, abból nem eszel!! Téged elhagyott a józan eszed! Menj a doktorhoz , és kezeltesd magad!
- Persze - kiabált most már Kati is -, te ennyi áldozatot is képtelen vagy meghozni a családodért! Téged nem érdekel, hogy mi lesz a gyerekekkel! Te csak a saját jóhíredet félted, te... te... tekintetes úr! De tudod mit? Fogom a porontyokat, itt hagylak, anyámékhoz költözöm! Te meg élj boldogan a patkányaiddal! De tudd, engem aztán ne keress, ne koslass utánam, felejts el mindörökre!
Berohant a szobába, kiterített egy lepedőt, s abba kezdte belehányni a ruhájukat. Valóban csomagolt.
Feri nézte-nézte, s közben, hogy milyen viharok dúltak a lelkében, azt arcának rángása, kezének reszketése árulta csak el. Végül akkorát csappott az asztalra, hogy a tányérok is ijedten összekoccantak:
- A fene essék beléd! Nem mégy te sehova!
Kati kezének mozdulata megállt a levegőben, lassan, mint aki álomból ébred, megfordult.
- Megteszed? - nézett rá kérdőn.
- Ha azt akarom, hogy maradj, nincs mit tennem! - mondta, mint aki beletörődött a sorsába, majd megfordult, és ahogy mindig is szokta, fejéről lekapva kalapját, a földhöz vágta, elindult kifelé a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Estig nem is látták. Kis műhelyébe zárkózott, s egy rozsdás vasba kalapálta bele minden dühét, haragját. Fejében gyors iramban kergették egymást a gondolatok: - " megbolondultam, teljesen elvette az eszemet ez az asszony. Hogy én meztelenül menjek a falu másik végébe? Mi lesz, ha meglát valaki? Azt fogják hinni az emberek, hogy megőrültem! Mit fogok csinálni, ha szájára vesz a falu? Hogy lehettem ilyen szamár, hogy engedtem neki? Talán hagynom kellett volna, hogy Kati elmenjen? Nem, nem, azt nem engedhetem meg!! Igaz, soha nem ütöttem meg őt, de lehet, hogy most hinnem kellene a szólásnak, " az asszony verve jó", és egy hatalmas nyaklevessel kellett volna helyrebillentem az eszét?" - És még mennyi más megválaszolatlan kérdés jutott eszébe. Csak kalapált, kalapált céltalanul...
Vacsora közben sem ejtettek szót, csak némán, kutatón nézegették egymást. Kati azt leste, hogy nem gondolta-e meg magát, Feri meg azt, hogy Kati talán letett e bolond szándékáról? De nem, mindketten makacsul, kihívóan méregették egymást.
Fél tizenkettőre járt az idő, mikor Ferenc nagy sóhajtozva, káromkodva, talán az Istent is lehozva az égről, vetkőzni kezdett. Úgy, ahogy megszületett, pőrén állt a szoba közepén, és oly könyörgőn, oly esdeklőn nézett asszonyára, hátha megszánja őt, hátha azt mondja, hagyjuk a fenébe. De nem! Nem volt mese, indulni kellett.
Gyönyörű éjszaka volt, a hold fénye bevilágította az egész falut. A csillagok is úgy szikráztak, úgy ragyogtak, mintha neki mutatnák az utat. Máskor szívesen elnézegette az éjszakai égboltot, gyönyörködött a csillagokban,
de most semmi gyönyörűséget nem érzett, annak örült volna a legjobban, ha a sötétséget vágni lehetett volna.
Még egyszer visszanézett a házra, még egy utolsó segélykérő pillantást vetett, de ott semmi nem mozdult.
Settenkedve, osonva, a kerítések tövében megbújva haladt előre. A bokrok tövisei, az akácfák tüskéi véresre karmolták bőrét. Ha egy-egy furcsa hangot, vagy kutyaugatást hallott a közelében, hirtelen az út menti árokba vetette magát. Ott a csalán csípkedte hólyagosra, de ő már nem is érezte a fájdalmakat. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy baj nélkül kijusson a faluból. Csak azért imádkozott magában, hogy ne találkozzon senkivel. Máskor pár perc alatt megtette ezt az utat, most úgy érezte, hogy már órák teltek el.
Végre elérte az útkereszteződést, a keresztet. Az éjszaka hűvös leheletét ő meg sem érezte, testéről az izzadság patakjai vérrel vegyítve futkároztak a földre. Elmondva az imádságokat és a varázsversikét, már éppen megnyugodott volna, és hazafelé vette volna az irányt, mikor egy szekér nyikorgó kerekének a hangját halotta a messzeségből.
Mit tegyen? Itt áll a puszta kellős közepén, se egy bokor, se egy fa, ahová el tudna rejtőzni.
Közben a szekér is egyre közelebb ért. A bakon Gergő bácsi ült, aki a szomszéd faluból baktatott haza. Egy kicsit elidőzött a kocsmában, jól be is poharazgatott, kissé kapatosan ült fel a szekérre. A zötykölödő szekér, a némaság, a bor megtették hatásukat, és szép lassan álomba ringatták. A lovak ideges horkanására nyitotta ki szemét, és mint aki nem tudja, hol van, bárgyún kémlelt körbe. Észrevette a kereszt mellett lévő valamit. Nem tudta kivenni, hogy ember-e, vagy állat. Görcsösen szorította ostorát, torka összeszorult, megremegett félelmében, és hirtelen mindenféle rémségek villantak át az agyán. Borgőzös mámora, mint a köd, hirtelen szertefoszlott. Kijózanodott. Azon törte a fejét, hogy visszaforduljon-e, vagy hajtson el gyorsan haza. Nem volt ijedős ember, de most inába szállt a bátorsága.
Aztán az jutott eszébe, hogy ez nem lehet más, mint az öreg Illés, akit a múlt héten temettek el, miután felakasztotta magát. Talán ő kér bocsánatot és engesztelést bűnéért a pléhkrisztustól. No, de miért van meztelenül - ha ő az -, hiszen ruhában temették el?
Míg ezen gondolkozott, már elérte a keresztet. Már éppen emelte az ostorát, hogy a lovak közé csap, mikor felismerte Ferencet. Nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Végül is, egy köszönéssel beérte, s mint aki nem látott semmit, továbbhajtott.
Ferenc, mint aki megbénult, nem tudott mozdulni. "Kész, ez már a vég - mondta magában. Mi lesz velem, hogyan fogok holnap az emberek szemébe nézni?" Azt biztosan tudhatta, hogy Gergő nem az az ember, aki a szájára lakatot fog tenni, sőt már lelkiszemeivel azt is látta, ahogy a kocsmában jól kiszínezve előadja a történteket.
Felállt, és mint akinek minden mindegy, hazafelé baktatott. Már nem bújt sehová, a főút közepén lépegetett.
Ahogy belépett az ajtón, nem szólt semmit, de Kati megijedt tőle, ahogy testére, szemébe nézett. Úgy, ahogy volt végigdőlt az ágyon, a fal felé fordult, és aludni próbált. Szerette volna, ha sohasem virrad fel a reggel.
De a hajnal és a reggel úgy, mint máskor is, megérkezett.
Sehogyan sem akaródzott neki felkelni, húzta-halogatta az időt. Nem akart az emberek szeme elé kerülni. Végül mégis fölkászálódott: a munka az munka, az nem várhat, azt el kell végezni. Meg egyébként is - gondolta magában -, az én sorsom már megpecsételődött, nincs mit tennem, szemébe kell néznem az embereknek.
Ahogy haladt a határba, mindenfelől dolguk után igyekvő emberekkel találkozott. Talán még nem is tudhattak semmit, talán még Gergő bácsi nem is kürtölte tele a falut, ő mégis úgy érezte, ha egy-egy csillogó szempárba belenézett, hogy már mindenki mindent tud. Látni vélte a szemekben a huncut ragyogást, a nevetésekben a gúnyt, úgy érezte, hogy a háta mögött ujjal mutogatnak rá. Tudta azt is, hogy élcelődni vele nem mernek, / tekintélye ettől megóvta/ de ez a némaság rosszabb volt, mintha szembenevették volna. Azt szerette volna, hogy megnyíljon alatta a föld, és ő elsüllyedhessen benne szégyenében.
Így telt el a nap. Hazaérve mondta Katinkának:
- Anyjukom, holnap Pestre utazom!
Kati nem merte megkérdezni a hirtelen utazás okát, de sejtette, hogy nem lehet más miatt, minthogy valami történt az éjszaka.
Két nap múlva, mikor hazaért Ferenc, szekérre ültette családját, felhányta szegényes motyójukat, és nem szólva senkinek, nem köszönve senkinek, elfüstöltek a faluból.
S hogy mi lett a patkányokkal, és volt-e hatása a varázsigének? Ki tudja? Ők nem tudták meg sohasem.
"A fene egye meg!" - zsörtölődöm újra magamban, s próbálom megemészteni a megemészthetetlent. Már megint a szolgáltatókkal van bajom!
Kezdjük mindjárt az Elektromos Művekkel. Tudom, az áramszolgáltatás, mint annyi más, külföldi befektetők kezében van, s amikor úgy gondolják , hogy - kevés, kevesebb a tőkehozam, mint ahogy az előre lett ütemezve - akkor felemelik az árakat. Nincs ez másképp a gázszolgáltatással sem.
A kommunikációs csatornákon keresztül azt hallgatjuk nap, mint nap, hogy sok ember , hónapokon keresztül felhalmozódott tartozását, a rendesen fizetők nyakába varrják.
No, most jön, amiért én nem tudom befogni a lepcses számat, világgá kiabálnám, hogy kérem, ez egyszerű törvénysértés, nagyfokú kiszolgáltatottság! Velünk bárki, bármit megtehet?
Amikor én, vagy más megköt a szolgáltatóval egy szerződést, akkor arra szerződünk, hogy mindkét fél vállalja a szerződésben leírtak betartását, ellenkező esetben, egyszerűen megszüntetik a szolgáltatást. Én és mások is, a szerződés aláírásakor nem vállaltuk azt, hogy a szolgáltatókat ért kárt, mi fogjuk megfizetni. Minden szerződésnek van rizikófaktora, amit tudomásul kell venni! Ha lenne erőm, tehetségem és időm biztosan utánajárnék, mert megérne egy "misét"! / Habár, ahogy a tapasztalatom mutatja, nyerő nem lehetnék. Elsősorban arra gondolok, hogy a számlákon szereplő különféle díjakat a mai napig sem tudták érthetően elmagyarázni nekünk, azt meg pláne, hogy miért is kell ezt fizetnünk!/
Ha reálisan gondolkodom, arra kell rádöbbennem, hogy egyre többen leszünk, akik nem tudjuk majd a kötelezettségeinket vállalni, egyre több otthonban nem lesz villany és gáz. Igaz is, kit érdekel ez manapság? A lakosság nagy része jövedelmének 80%-át már a számlák befizetésére fordítja. A maradékból kellene normális körülményekhez képest nevelni, iskoláztatni gyermekeinket, egészségesen táplálkozni, sőt megkockáztatom, hogy művelődni is! Kérdezem: ha ez így fog folytatódni és újabb és újabb családok szorulnak a perifériára / fizetésképtelenség miatt/, ez hosszú távon a szolgáltatónak megéri? Nem lenne több most a kevesebb, mint majdan a semmi?
Mi lesz ennek a vége? - kérdezem magamtól. A jövő beláthatatlan. A minimálbérből élőkre , a kisnyugdíjasokra, nagy családosokra, a közalkalmazottakra gondolok elsősorban, akik még ilyen nehéz körülmények között is tisztességesen fizetnek, luxus lenne víz, áram és gáz nélkül maradni. Nálunk mindent uniós szinten mérnek, csak azt felejtik el, hogy munkabéreink, életszínvonalunk meg sem közelíti azt. Gondoljunk csak bele: kinek volt jó a szuper bruttósitás, mennyit javított az államkincstár helyzetén, hogy elvették a nyugdíjasok 13. havi bérét? Aztán nem beszélek a bérbefagyasztásokról! A mi munkabéreink meg sem közelítik az inflációt, sőt messze alul maradnak!
Hogyan lehet így élni? Csodálkozunk, hogy családok mennek tönkre, hogy kevés gyermek születik? Hogy mi fog történni a most vagy a később felnövő generációval, mert ugye egyszer mindenki megöregedik, ki fogja őket eltartani, miből fognak majdan megélni?
Számos kérdés zúg-zsong a fejemben, amire most nem tudok megfelelni. Nap mint nap eszem-rágom magamat. Azt is tudom, hogy csak magamnak ártok vele, de elsikkadni, nem törődni nem lehet a tényekkel.
Feri még gyerekkorában szerette volna kitanulni a böllérkedés mesterségét. Lehetősége azonban nem volt rá, mert nagy volt a család, sok éhes száj leste mindennap a betevő falatot.Addig járt csak iskolába, míg megtanult olvasni, írni, számolni, aztán már véget is ért a boldog gyerekkor, várta a munka.
Mikor megnősült, felesége révén bekerült az új családba, ahol volt hentes, sőt saját húsbolttal is rendelkezett. Abban az időben saját háznál nem lehetett disznót vágni, mindent be kellett szolgáltatni, így a húsbolt kampói üresen árválkodtak. De a hentest sem abból a fából faragták,akinek észért a szomszédba kellett volna menni, és aki ebbe csak úgy szó nélkül belenyugszik, kitalálta ő annak a módját, hogy hogyan tegyen szert húsra, amivel nemcsak a családját de a környék lakóit is ellátta. S azzal, hogy a szomszédokat is érdekelté tette, elkerülte, hogy valaki feljelentést tegyen ellene.
A családi ház alatt, amiben laktak és aminek az utcafront felőli oldalán volt a húsbolt, hatalmas pince húzódott. Még alig pirkadt, amikor itt suttyomban már vágták a disznót. Igen ám, de a disznóöléshez segítség is kellett. Így került Feri a hentes közelébe, és mivel egyre több- és több disznót vágtak, szép lassan kitanulta ezt a mesterséget.
Mikor már szabadon lehetett disznót nemcsak tartani, de vágni is,eljött az ő ideje. Mindig nevelt egy-egy malackát, amely év végére szépen kigömbölyödött és alig várta, hogy december legyen, mert mindig karácsonyra vágta le és dolgozta fel hízóját. Annyira jó érzékkel áldotta meg az isten abban a tekintetben, hogy olyan finom hurkát, kolbászt senki sem csinált a környéken, mint ő. S aki csak egyszer is evett a szétküldött kóstolóból, az már legközelebb mind vele akarta feldolgoztatni disznóját.
Decembertől-februárig nem volt szabad hétvégéje, csak vágta, pörzsölte a disznókat és készítette a finomabbnál-finomabb falatokat. Felesége elég sokat zsörtölődött is vele, hogy minek kell ennyi munkát bevállalni, soha nincs a családjával, jó lenne, ha hétvégeken besegítene a házimunkában és kicsit foglalkozhatna a gyerekeivel is.
Feri azonban csak huncutul mosolygott, ilyenkor mindig magához vonta az asszonyt, simogatta, békítgette. Tudta, hogy a nő minden szava igaz, úgy is tett, mintha bántaná egy kicsit a dolog, de lemondani arról, ami neki nagy gyönyörűséget okozott és legkedvesebb időtöltése volt, sohasem tudott volna.Na, meg abból is sok konfliktusa volt az asszonnyal, ha az megkérte őt:
- Vasárnap főznék egy jó kis húslevest. Eredj már ki az ólba és vágj le egy tyúkot!
- Én ugyan el nem vágom egy tyúknak a nyakát! Menj kérd meg a szomszédasszonyt!
Ezt aztán sohasem tudta ésszel felfogni a felesége, hogy minden szívfájdalom nélkül leöli a disznót, de egy tyúknak nem vágja el a nyakát! Hogy miért nem? Ez a rejtély örök titok maradt.
Egy havas, hideg januári hajnalon is összeszedte minden eszközét és elindult , hogy feldolgozzon egy közel két mázsás állatot. Már jóval a vágás előtt megszemlélte az áldozatát, és úgy gondolta, hogy három ember elég is lesz segítségnek.
A koca békésen feküdt óljában, még egy kis moslékkal is csak nagy nehezen lehetett onnan kicsalogatni. Ahogy kiért a nyitott ólajtón, már terült is volna el a földön, hogy szokásához híven, fekve lakmározzon.De ahogy elhúzták a csalit előle, az a tohonya, feküdj ide-feküdj oda állat, mintha megszimatolta volna a veszélyt, megtáltosodott és súlyát meghazudtolva rohant az udvaron. A segítők és Feri a nagy késsel a kezében rohant az állat után. Ha sikerült is valakinek a hátára ugrania, azt úgy rázta le magáról , mint a pelyhet. Ha meg valamelyik lábát akarták kihúzni alóla, addig ficánkolt, hadakozott, míg újra csak szabad lett.Így ment ez jó ideig, hogy üldözték, hajszolták, elől futott a disznó, mögötte a az emberek. A hajnalban elfogyasztott pálinkától, amit célzóvíznek is hívtak maguk között,vagy a nagy versenyfutástól, de már mindenkiről folyt a verejték. Dobálták le magukról a kabátokat, mellényeket. A koca is már úgy fújtatott, mint a kovácsműhely fújtatója, irama egyre lassabb lett.Végül is a szomszéd kerítése mellett elterült, megadta magát.
A segítők lefogták a most már nyugodt állatot, Feri meg lehajolt, hogy megadja a kegyelemdöfést. Amint lehajolt, abban a pillanatban nagyot is ordított:
- Meg vagytok ti hülyülve! Mit csináltok?
Először döbbent csend, majd ahogy meglátták a segítők, hogy a kerítésen a szomszéd kutyája átdugta a fejét, beleharapott a fenekébe és még mindig rajta lóg, kitört a harsány röhögés. Feri elképzelni sem tudta mi történt, csak azt, hogy rettenetesen ég és fáj a hátsófele. Meg mert volna esküdni rá, hogy valamelyik segítő szúrta meg véletlenül.
- Mi a fene ütött belétek? Mondjatok már valamit!
A nevetéstől beszélni nem tudtak, csak mutogattak a kerítés felé. Megfordult és akkor meglátta a hatalmas kutyát. Eldobta a kezéből a kést, és most már ő fogta menekülőre a dolgot. Végül is kiszabadította magát a kutya szájából úgy, hogy egy kis darabka húst is otthagyott.
Ezen a napon itt ért véget a disznóvágás. Feri a sebészeten kötött ki, ahol jó pár öltéssel fércelték össze a hátsóját.
Nem tudom, más is elgondolkozott-e már azon, hogy naponta hogyan mérgezik az életünket minden téren. Azt hiszem, és tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzésemmel. Csak pár példán keresztül szeretném érzékeltetni valós problémáimat.
Kezdjük azzal, hogy minden családot mélyen érintett a gazdasági válság. No, nem a milliomosokra gondolok, mert egy-két millióval kevesebb még senkit nem vágott a földhöz. Az ő életszínvonaluk nemigen változott, és nem hiszem, hogy el kellett gondolkodniuk azon, hogy valamiről is le kell mondaniuk. Nem úgy, mint minket "kisembereket",akiknek családjában biztos , hogy lett munkanélküli, vagy valamelyik családtagnak kevesebb lett a munkabére - emellett emelkedett a villany, a gáz, a víz, vagy a szemétszállítás ára.
Abban is biztos vagyok, hogy nagyon kevés olyan család létezik, akinek nem kellett banki kölcsönre szorulnia - legyen ez lakáshitel, felújítási, áruvásárlási vagy személyi kölcsön. Magamból kiindulva nem feltételezem, hogy az emberek többsége felelőtlenségből vagy passzióból nem fizeti vissza a havi kölcsöndíjat - az ok,: hogy nincs sokszor miből vagy egyszerűen később kapunk fizetést.
Én már felállítottam egy fontossági sorrendet a csekkjeim között - hiszem , hogy ezzel sem vagyok egyedül -, hogy melyiket kell feltétlenül befizetnem és melyiket tudom csúsztatni.A sor elején a banki csekkek állnak, hiszen a bankkal nem lehet szórakozni. Szigorú befizetési határidőt szabnak, és ha csak egy napot is késel a befizetéssel, már forró lesz a telefonod, kapkodhatod, magyarázkodhatsz - persze ez nem érdekel senkit -, mert addig zaklatnak, míg azt nem válaszolod, hogy már befizetted. Nagyon sajnálom azokat, akik ezt a munkát felvállalják - de ez is csak munka, a pénz meg kell, mindegy milyen úton, csak legyen -, mert magamról tudom, hogy a harmadik-negyedik hívás után, már nem disztingválok, keményen válaszolgatok, sőt ha idegileg már nem bírom, a jó fenébe is elküldöm a kedves zaklatót.
Többször előfordult már, hogy vőm, aki vállalkozónál dolgozik, nem kapja meg időben a fizetését, így mi sem tudunk időben teljesíteni, egy-két napot késünk. Na, erről beszéltem eddig - jön a zaklatás. Munkaidőben a bankból, munkaidő után a behajtó veszi át telefonálgató szerepét. Amin külön kiakadok, hogy így kezdődik a beszélgetés, azonosítsa magát és felvételt készítünk a beszélgetésről. Kérdem, ha egyszer felveszem a telefont, bejelentkezem a nevemen, akkor miért kell még azonosítani is magamat? Halkan mondom, ha látom a telefon kijelzőjén, hogy magántelefonszám, már fel sem veszem, vagy az első mondatok után leteszem.
- Szégyen ide -szégyen oda, de más lehetőséget akkor épp nem találok. Bevallom nem vagyok büszke magamra, de miért csak nekem kell szégyenkeznem?
Ha reálisan akarok gondolkodni, akkor azt mondanám, hogy minden tárgyhó végéig szabnám meg a teljesítés időszakát. Igen, de akkor nem lehetne büntetni, késedelmi kamatot kiszabni. Ki tömné akkor a bankok, bankárok zsebét? Miből lehetne nagy jutalmakat, részesedéseket kifizetni ( habár a kölcsönök magas kamata, még így is szépen hozna a konyhára). Persze, akkor , ha ez így lenne - megint szegény dolgozók ellen beszélek, - , mert sok zaklatói munkahely felszabadulna!
Sokszor gondolkodom azon is, ha sikerül határidő előtt feladnom a pénzt, akkor miért nem zaklatnak például azzal, hogy megköszönik.
Még egy picit a bankokról. A fizetésemet bankba utalják. Sokszor előfordult, hogy hétvégére esett a kifizetés - tudom, az előtte való napon meg kellett volna kapnom a pénzemet - , de volt, hogy csak kedden jutottam a fizetésemhez. Akkor most megint kérdezem: a banknak miért nem kell késedelmi kamatot, vagy ködbért fizetnie nekem, mivel a pénzem simán két-három napot kamatozott nekik?
Tehát akkor miről is beszélünk? A bankban kotlanak a pénzemen, nekik fial, és utána engem még jól meg is büntetnek. Nem is értem, miért vagyok én ezen fölháborodva?
Ja, amin még külön beájultam, hogy egy napi késés után már kiküldik a fizetési felszólítást - de legutoljára olyan levelet is kaptunk, hogy fizessünk 800 - Ft.-ot, mert annyiba került a postázása. Ilyenkor kibújik belőlem az ördög. Kértem én, hogy szólítsanak fel? Kértem én, hogy levelezzenek velem? Egyszerű, határozott a válaszom: Nem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
No, az Elektromos Művekkel is csak gondom akadt, mióta átalánydíjas lettem. Míg jött a villanyszámlás - ki ne ismerné - leolvasta a villanyórát, majd jött a csekk.Most évente több tízezer forintot kell ráfizetnem, mondván hogy túlfogyasztásom volt. Két évig tűrtem, részletfizetésért esedeztem. De idén betelt a pohár! Olyan magas összeget hoztak ki túlfogyasztás gyanánt, hogy még jó, hogy nem kaptam agyvérzést vagy szívinfarktust az éves számla elolvasása után.
El kell mondanom, hogy évek óta nincs új beruházás otthonomban - ugyanazok a gépeink vannak, amik eddig is voltak. De, havi szinten kimutattak 550KW fogyasztást. Mikor egyeztetni mentem, megkérdezték, hogy mi a fenét csinálok én?, talán valami otthoni vállalkozásom van?, vagy az egész háztartásom gépesített?, esetleg légkondim van? A válasz sem ez, sem az.
A nóta vége az lett, hogy visszaálltam havi lejelentésre, vállalva a telefonköltséget és lejelentem az óra állását.Minő érdekes dolgot tapasztaltam! Havi szinten jó, ha a 380KW fogyasztást elérem. És megint elkezdek gondolkodni, hogy is van ez? Hogyan is működnek kis országunkban a dolgok? Itt egy a lényeg, hogy fizess!!
Ugye nem baj, ha nem firtatom azt, amit eddig sem tudtak elmagyarázni nekünk, a járulékos költségeket?
A jegyellenőrökről is van véleményem. Ha fölszáll a két " szekrény ember" a járműre, még ha rendben is van a szénám, szinte frászt kapok. Az eset a középiskolás fiammal történt.
Úgy egy hónapja, ha az új bérletet meg kell venni, az iskolába menet, reggel történik. Ezen a reggelen is így indult a nap. Bérletpénztár - bérlet vétel. Aztán gyors bérlet kitöltés, mert ha nincs diákigazolvány szám büntetnek.A gyerek nagy sietségében elírta a számokat, mivel jött az a fránya vonat. Most persze nem késett! Mit ad isten, a jólelkű ellenőr is fölszállt, majd hozzáfogott munkájához. Mikor a gyerekhez ért kijelentette, ez nem a te bérleted, kivonom a forgalomból, büntetést kell fizetned? Van nálad 6000 - Ft ? A fiam kérte, hogy írja át a számot,hisz most vette a bérletét. Nem lehet - volt a válasz. Akkor kérek egy pótjegyet - esdekelt a kamasz. Nálam nem lehet jegyet venni! - válaszolt kategorikusan az ellenőr. Mi a vége? Szerintem mindenki egyből rávágja: büntetés! 6000Ft büntetés, 6000Ft pótdíj, 131 Ft áfa. A legjobb, hogy nem csak a büntetést kell kifizetnem, de még új bérletet is kellett vennem. Hát ennyit az emberségről!
És megint csak gondolkodom. Miért is nem lehetett átjavítani a számokat és ellátni kézjeggyel? Mielőtt bárki szemrehányást tenne, tudom, megértem, hogy az ellenőr is emberből van, jutalékrendszerben dolgozik, neki is meg kell élnie valamiből. De, amit hiányolok az a mérlegelés, a segítés.Egyszerűbb a hatósági közeget eljátszani - megfélemlíteni egy gyereket. Tisztelet a kivételnek, mert ilyenekkel is találkozhatunk!
A legédesebb sztorim a napokban esett meg velem. És megint visszakanyarodok a telefonos zaklatáshoz, mert ezt el kell mesélnem.
Hétköznap délelőtt, telefon csörög, magántelefonszám, naivan felveszem. A biztosítóból keresnek, hogy nem fizettem még be az esedékes negyedéves részletemet. Először levegőt sem kaptam, végigfutott rajtam a hideg.
Ja , persze - jutott eszembe az otthon biztosításról van szó. Sajna, ebben a hónapban ez is a csúsztatott csekkek közé került. A legjobb tudomásom szerint 60 nap áll a rendelkezésemre, hogy teljesítsek. Akkor most mit is akarnak tőlem? Azt, hogy minél előbb fizessem be! Elöntött a pulykaméreg - miért zaklatnak a saját pénzemért, amivel nem vagyok elkésve? A biztosító nem adott nekem kölcsönt, akkor miért háborgat? Miért figyelmeztet, hogy minél előbb fizessem be! És ha én nem akarom, vagy nem tudom - akkor mi történik? Felháborító, hogy már a biztosító is erre vetemedik!
És megint a gondolataim: családommal elég sokat utazunk. Főleg egyénileg. Ilyenkor mindig utasbíztosítást kötünk, mert az ördög nem alszik, szokták volt mondani.Érdekes, hogy amikor épen és egészségesen hazatérünk, a biztósítoknak eszükbe sem jut, hogy valamennyit visszatérítsen ebből a befizetett összegből. De nemcsak ebből, hanem bármilyen biztosításból, ha mondjuk egy záros határidőn belül nem kerülünk bajba.Ilyen érdekes dolog például az autók kötelező biztosítása. Ugye sokunknak nem ismeretlen e témakör? Kérdezem, ha baleset vagy károkozás nélkül autózunk, akkor miért emelik évről-évre a biztosítási díjat? Miért kell évvégén rohangálni, biztosítót váltani, hogy kevesebbet kelljen fizetnünk? Miért nem lehet megbecsülni és megtartani az ügyfeleket? Miért kell ilyen helyzetet teremteni? Ki büntet kit?
Elnézést kérek azoktól, akiket esetleg akaratlanul is megsértettem, de van erre egy jó mondás: "Akinek nem inge, nem vegye magára".
5. befejező rész
Hétfőn vissza Pármába, de most Dijon felé vesszük az irányt. Meg kell állni Luxembourgban, mert itt van kijelölt benzinkút, nem akárhol tankolhatunk.
A fiúk ezt a picinyke országot 2o perces országnak hívják, mert valóban, ha a forgalom engedi, keresztül lehet szelni ennyi idő alatt. Nézem a mutatós aprócska házakat. Ez megint egy kerítés nélküli világ.
Kár, hogy itt nem sétálhatunk, nézelődhetünk. Ha akarjuk, ha nem, folytatni kell az utat.
Útközben már jelzi fiam a diszpécsernek, hogy szeretne hazamenni, de nem lehet, még egy kört kell tenni.
Pármából újra Angliába, Gloucesterbe furikázunk. Már ismerős a vidék. Tudom, hogy hol és mit szeretnék még utoljára megnézni.
Eddig fel sem tűnt, hogy sohasem parkolóba állunk be éjszakázni, hanem mindig a telep közelében szundizunk, ami jól kivilágított, bekamerázott és folyamatos a forgalom. Erre is megkapom a magyarázatot: nem fizeti a cég a parkolási díjat, mert drága.
Most értem meg végre, hogy miért csoportosulnak a kamionok, és miért nem szeretnek a sofőrök sötét helyen és egyedül leállni. Ha többen vannak, jobbak az esélyeik a fosztogatók ellen.
- Ezek a férfiak feleséget, családot hagynak otthon és szeretnének mindig épségben is hazatérni szeretteikhez. Nem hiszem, hogy egyetlen kamionos is akadna közöttük, aki az életét kockáztatva szembeszállna bárkivel is, hogy a fuvart védje. Senki sem autópályán szeretné végezni összeverve, megkéselve vagy lelőve. Pedig félő, és reális esélye van annak, hogy a gazdasági válság miatt emelkedni fog a világon mindenfelé a megélhetési bűnözés. Az sem titok, hogy egy-egy kamionon hatalmas érték van, amit pénzzé leget tenni - száguldoznak fejemben a gondolatok.
Utoljára még átkelünk a La Manche-csatornán, és irány vissza Párma. Reims felé haladunk, mikor a hírekben halljuk, hogy nagy hó esett az angoloknál. Megkönnyebbülök, hogy már nem vagyunk ott. Havas esőt itt is kapunk, de azonnal sózzák a pályát, esélyt sem adnak a hókásás latyaknak, hogy ráfagyjon az útra.
Újra az Alpok mesevilága következik és az alagút. Olaszországban hatalmas hó fogad és persze folyamatosan esik is.
Először megijedek, hogyan fogunk lemenni az eléggé meredek, kanyargós hegyi úton, de félelemre nincs okom.
Megvallom nagyon nem szeretek hóban, jégen autózni. Egyből be tudok pánikolni és halálfélelem kerít a hatalmába. Ilyenkor gyomrom megemelkedik, kiver a víz és megmerevedve kapaszkodom. Lábam pedig egyfolytában a nemlétező pedálokon zongorázik.
Ránézek az útra és megnyugszom. Folyamatosan kotorják. Közben búcsúzom Franciaországtól is.
Pármához közeledve már tudjuk, hogy pénteken indulhatunk haza. Előtte azonban még délre megyünk. Nápoly előtt kb. 30 km-rel a hegyek felé kanyarodunk. Megtaláljuk nagy nehezen a logisztikai telepet, közben pedig egy kisváros sikátoros utcácskáin hajtunk keresztül nagyon óvatosan, nehogy beleakadjunk vagy leromboljunk egy-egy emeleti erkélyt.
Napsütéses az idő. Meleg van, pólóra vetkőzünk. Én pedig nézegetem a nyíló nárciszokat és a már virágba borult fákat.
Felpakolnak bennünket és irány haza! Már egy hónapja vagyok távol. Közel 15000km-t autóztam. Mit mondjak? Elfáradtam.
Elköszönök Olaszországtól, még egy utolsó pillantást vetek Velencére.
Estére már a szlovén hegyek közt vagyunk. Még egy utolsó éjszaka távol az otthontól.
Míg egy-egy országot jártam, sokszor megfordult a fejemben, hogy jó lenne itt maradni. Feledni hazát, otthont, talán itt dolgozhatnék is, találnék munkát talán akkor is, ha a diplomáimat a sutba kellene vágni. Aztán rájövök, hogy túl mélyek a gyökereim, vár a család, várnak a barátaim. Igaz, itthon naponta a gutaütés kerülget és csak bosszankodom, ha a híreket hallgatom, de van ennek egy előnyös oldala is, mivel alacsony a vérnyomásom így gyógyszer nélkül is karban tudom tartani.
Zamárdi előtt egy nagy puffanás. Defektet kaptunk. Nincs a közelben pihenő, ezért a leállósávban kell kereket cserélni.
Megint visszasírom a bejárt országokat és szégyenkezem.
Ha ez bármelyik országban történik velünk, percek alatt ott terem a pályafelügyelőség sárgán villogó furgonja. Körülbójázzák az autót, azonnal terelik a forgalmat - nehogy baleset történjen. Persze ott egész nap, lépten-nyomon belebotlunk ezekbe az autókba, mert együtt élnek a forgalommal.
Komolyan mondom, hogy Lentitől-Budapestig a pályafelügyelőség egyetlen kocsijával sem találkoztunk. Mondhatnám: szombat van, munkaszüneti nap.
Na, de kérem! - nincs ügyelet? Hol élünk mi?
Még haza se értem és már mérgelődöm. Életveszélyes körülmények között, de megtörtént a kerékcsere.
Még pár kilométer és magamhoz ölelhetem a gyermekeimet. Végre itthon.
4. rész
Megint a komp és újra Angliába találom magamat.
Nézegetem a vidéket és az egyenházakat.
A fene a pöttyös májamat!
Eszembe jut egy hazai televíziós csatornán látott angol sorozat "Tiszta a lakásod ?" címmel. Aki akár csak egy epizódot is látott, annak nem kell elmagyaráznom, hogy milyen gyomorforgató és hányingert keltő, koszos lakást mutatnak be. Vajon, ha bemehetnék egy-egy kívülről takaros házba, mit is látnék odabent? - fut át fejemen a gondolat. Megint nem szeretnék általánosítani, távol álljon tőlem!
Félre az epés megjegyzésekkel!
Szép ország Anglia is, és ha ide születtem volna, nem is lennének kifogásaim.
Rám nagy hatással vannak az első benyomások, tapasztalatok és aszerint mondok véleményt. Lehet, hogy nem egy jó módszer valaminek a megítéléséhez, talán a mélyebb megismerés változtatna valamicskét, de érzem fenntartásaim akkor is megmaradnának.
Csütörtök van, helyi idő szerint 17 óra. Mérgelődés. Ilyenkorra már meg szokott érkezni a visszfuvar rakodási kódszáma.
- Ebből ma már nem lesz semmi! - dohog a gyerek.
Igaza lett! Nincs visszáru! Péntek délig állunk és üresen megyünk vissza a kikötőbe. Fiam mondja a magáét, mivel teljesítménybért kapnak, erre az időre nem jár fizetés. Ezek az időszakok csak arra jók, hogy növeljék a pihenőidőt, de pénz nincs. Érthető, ha ilyenkor ingerlékenyebbek a sofőrök. Ők dolgozni akarnak, nem sziesztázni!
Végre valamicske megnyugvás, hogy tudjuk hétfőre Hollandiába kell érnünk. Van munka! Én pedig boldog vagyok és örülök, mint majom a farkának, hogy ebbe az országba is bepillanthatok. Annyi szépet hallottam már róla, egyre kíváncsibb vagyok.
Calaisban kikötünk. Egy zárt kerítéssel körülvett, kutyás őrökkel védett pihenőbe állunk be. Több magyar barát is itt pihen. Ők is mesélnek:
- Ez a hely is csak viszonylag védett, mert a menekültek ide is bejutnak. Aki utazni akar - mondják - azt nem feszélyezi semmi és senki.
Valóban! Megvirradva az egyik magyar kamionból 6 potyázót szednek ki a fiúk. Nagy vonzereje van Angliának, mert ha sikerül átjutni, mindjárt segélyben részesülnek, sőt ha 3 hónap alatt sikerül munkát is találniuk, akkor esélyük van arra, hogy megkapják a letelepedési engedélyt .
Mielőtt megcéloznánk Hollandiát, vásárolni kell menni. Egy forgalmas kis utcácskában parkol le a két kocsi / mivel ugyanarra a helyre megyünk, együtt indulunk /. Nem töltünk sok időt az áruházban, de mire kijövünk mindkét autó pilótafülkéjét megpróbálják feltörni. Lehet, hogy a zárak erősek, vagy mi jöttünk meg túl hamar, de nem jutnak be. Mi már csak annyit érzékelünk, hogy kívülről nem lehet nyitni a jobb oldali ajtókat, teljesen szétbarmolták a zárakat.
Mit is tehetnénk?
Örülünk, hogy nem fosztottak ki bennünket, értékeink megmaradtak. Indulunk.
Már Belgium utait rójuk. Csinos porták, szép vidék.
Beállunk az első pihenőbe, de hideg zuhanyként ér: itt sem találni mosdót. Tehát tovább az első benzinkútig! Sietősen kapkodom lábamat és mire fellélegezhetnék rádöbbenek, hogy fizetni kell. Vissza egy kis apróért.
Két hete vagyok úton. Láttam pár női kamionsofőrt , és lassan kezdem megérteni, hogy miért férfiasodott el ez a szakma.
Én pedig kezdek beilleszkedni és alkalmazkodni ehhez a nomád élethez. Most jövök rá, hogy mennyi minden átértékelődött bennem. Amit a mindennapokban észre sem veszek, mert természetes, az jelenleg élményszámba megy.
Figyelek, mert minden érdekel és irigykedem. Érdekes, hogy a házakat itt sem vakolják - ebből adódik a téglavörös és téglabarna szín. Ha pedig változtatni akarnak az egyhangúságon egyszerűen lefestik fehérre.
Tehát nincs vakolás, nincs szigetelés, hogy spóroljanak az energiaköltségeken / nem úgy, mint mi otthon!/, mert ki tudják fizetni. A bejárt országok demokráciájában érvényesül az " élni és élni hagyni" elve.
Míg emiatt dohogok magamban Hollandiába érünk. Urkba megyünk, ez a tengerparti város az úticélunk. Úgy kapkodom a fejemet jobbra-balra, mintha egy teniszmérkőzésen lennék, és rájövök, hogy ennek az országnak megkapó, magával ragadó hangulata van.
Figyelem a csatornákat, a hagyományos szélmalmokat, aztán a tengert.
Szombat este van. Megérkezünk és leállunk egy csatorna mellett. Lesétálok a partra és legeltetem szememet a kis hajók sokaságán, ahogy némán pihennek. Mellettük vadrécék úszkálnak, fölöttük sirályok keringenek, kész csendélet.
Vasárnap besétálunk a városkába. Meglep a hollandok nyitottsága, a függöny nélküli kis házak szépsége. Bekukucskálok az ablakokon, pedig tudom, hogy illetlenség, de érdekel hogyan él egy-egy család. Harmónia és nyugodtság. Az utcán mosolygós, ráérő emberek. Ahogy elhaladnak mellettünk köszönnek. Itt mindenki üdvözli a másikat ha ismeri, ha nem. A házak előtt apró, gondozott, kerítés nélküli előkertecskék.
Közben figyelem a növényeket is, hátha sikerül valami különlegességet felfedeznem. Igen. Észreveszek egy gyönyörű fát, lehet, hogy a fenyő-félék családjába tartozik, nem tudom. Levelei hegyesek, de nem az ismert tűlevél.
Keskeny, sikátoros utcákon bandukolunk. Az utcán tárolják a kerékpárokat a gyerekek játékait, mégsem nyúl hozzájuk senki. Nálunk még a kerítés sem akadály. Latolgatom, hogy valaha is eljutunk-e erre a szintre.
Hatalmasat bóklászunk a tengerparton. Majd egy étteremben kávézgatunk, ahonnan megint csodálhatom a tengert.
Hideg van, de ez nem érdekel senkit.
A fiúk kérdeznek: - tudom-e, hogy miért nincs függöny az ablakokon?
- Persze, hagyomány.
Tényleg - mondják - ez egy tengerész hagyomány. Ugyanis az embernek mindig látni kellett, hogy mit csinál az asszony.
Viccelődöm velük. Lehet, hogy pont fordítva volt. Az asszony akarta látni az urát, nehogy időnek előtte felöntsön a garatra. Nevetünk.
Mire visszaérünk az autókhoz szinte lefagyott a fülünk, a kezünk, de megérte.
A fotók 2009. januárjában készültek
3. rész
Aostában fogunk aludni. Itt van egy kis időnk várost nézni, az áruházban feltölteni fogyó élelmiszer készletünket. Nem sokáig nézelődünk, mert hideg van. Ilyenkor szokták mondani: - hogy még a kutyát sem verik ki a lakásból. Szinte csíp a hideg hegyi levegő, ezért inkább visszaballagunk a jó meleg fülkébe.
A hajnal már úton talál bennünket. Pechem van. A köd kibabrál velem, nem sokat lehet látni a tájból és mindent hótakaró borít.
Előző utamon Olaszország keleti, most a nyugati oldalán utazom, a csizma orra felé, Nápolyba.
Párma külvárosában pihenünk. Kedves kis városka. Jól megférnek a régi boltíves, tornácos kis házacskák az újak mellett. De itt sem nézelődhetek sokáig. Menni, menni kell tovább!
Firenzéhez közeledve tisztul ki az idő. Jól megfigyelhetem a várost és egy-egy műemlék jellegű épületet is kiszúrok. Janus Pannoniusról beszélgetünk, hiszen ő köt minket ide. Már jól érezhető, hogy déli irányba haladunk. Változik a növényvilág. Az út mentén megjelennek a pálma-félék, olajfák és más egyéb hideget nem tűrő fafélék. Itt már nincs a hónak nyoma sem, de az is lehet, hogy nem is volt. Nem sokáig gyönyörködhetek a vidékben, újra befutunk a sűrű, tejfehér ködbe. Így aztán Rómának csak a fényeiből láthatok valamicskét. Még 2 órás út áll előttünk Nápolyig.
Tudjuk, hogy itt már várnak bennünket a magyar kollegák. 24 órás pihenőnk lesz itt és megünnepelhetjük fiam születésnapját.
Ahogy befutunk Nápoly közelébe annyi a pálmafa, mint nálunk az akác. De elkeserítő, hogy mennyi ezen a környéken is a szemét. Valamikor nekem is álmaim netovábbja volt, hogy eljussak ide. Sajnálom, hogy nem mehetünk közelebb a városhoz, de az öreg fuvarosok megnyugtatnak, hogy ekkora autóval be sem tudnánk hajtani, egyrészt a szemét miatt, másrészt a sikátor jellegű utcácskákkon nem lehetne forgolódni.
Azon meditálok, mekkora idegenforgalmi bevételtől esik el a város, hiszen ilyen feltételek mellett nem tolonghatnak a túristák.
Az idő pompás. Hétágra süt a nap. Kihasználom a lehetőséget és napozok. A fiúk közben főzik az ebédet. Segítenék, mint egyedüli nő, de nem engedik, én most vendég vagyok. Közben mesélik kalandjaikat, viccelődnek. Sokat nevetünk. Jól érzem magam a körükben.
Az idő azonban nem áll meg, indulni kell. Átmegyünk egy másik logisztikai telepre, ahol majd feltöltik a kamiont. Ez már sokkal közelebb van a városhoz. Szemét borít mindent. Átcikázik a fejemen, hogy talán össze lehetne szedni, bezsákolni, de nem élek itt. Nem tudom eldönteni, hogy ez igénytelenségből vagy felesleges szélmalomharcból ered-e?
Ami még meglep, hogy az útszéli szemétben nem ácsorognak,
hanem székeken asztalok mellett, már komfortosított körülmények között vadásszák kuncsaftjaikat a "pillangók".
Késő éjjel pakolnak bennünket. A nyitott ablakon keresztül füstöt látok és érzem a szagát. Azért próbálkoznak rendet teremteni, égetik a szemetet.
Korán reggel indulunk vissza Angliába.
Genova felé vesszük az irányt. Most igazán csodálhaton Olaszország természeti szépségét. Dombról-dombra, hegyre fel - völgybe le fut velünk az út. Egyik alagútba be-ki.
Két dolog van, ami igazán kizökkent a nyugalmamból és tapsikoló gyermekké válok:
- nagy szerelmem a tenger látványa
- a hegyek, erdők közt való kóborlás.
Rómát ismét elhagyva, egy nemzeti park húzódik az autópálya mellett. Vadlovak csoportja legelészik. Egy hollófekete musztáng nyeri el tetszésemet és míg el nem tűnik őt figyelem.
Firenzét elhagyva lapos, sík területen haladunk. Nem hittem volna, hogy 100 km megtétele alatt:
1. sütkérezhetem a tavaszi napsütésben / + 18 fok/
2. kapunk a nyakunkba egy hatalmas nyári záport
3. szörnyűlködhetek egy természeti katasztrófában. Áradnak a patakok, folyók. Látok olyan
házat is, amelyiknek az ablakán folyik be a zubogó áradat.
4. visszatérek a télbe
Lassan beérünk Genovába. A város gyönyörű, hatalmas, jól belátható , mert felette vezet el az út.
Ugye szép látvány?
Irány a Mont Blanc Olaszország felől. Hajnali három. Környezetünkben még minden és mindenki mélyen alszik. Üresek az utak is, csak néha húz el mellettünk egy-egy másik vándor. A hegyek között sötét van, későn pirkad.
Sokat bosszankodom, mert nagyon nehéz a robogó autóból fényképezni. Mire exponál a gép, már belefutunk egy facsoportba, oszlopba, útjelző táblába, zajvédő kerítésbe vagy csak egyszerűen nem úgy és nem azt fotózom, amit szerettem volna. Úgy vélem egy igazi fényképésznek is kihívás lenne ilyen feltételek mellett fotózni. Így én csak kattintgatok és reménykedem, hogy lesz egy pár jól sikerült felvétel is.
Közben nézem a semmibe futó utakat. Néhol egymásba szaladnak, ölelkeznek, majd újra szétválnak és úgy haladnak tovább, mintha soha semmi közük nem lett volna társukhoz. Olyanok, mint némely emberi kapcsolat!
Kibukkanunk az alagútból és szemem, szám eláll a csodálkozástól. Friss hó esett. Vakító a fehérség. Gyönyörűek a hócsipkébe öltöztetett fák, és olyanok, mint megannyi szépséges menyasszony , aki völegényére vár.
Ez az egyszerű természeti szépség elvarázsol, elkápráztat engem.
Oly közel érzem magam az örök hó birodalmához, mint még sohasem. Aki hívő lélek, az pedig igazán közel érezheti magát Istenéhez.
Meredek, kacskaringós úton araszolunk lefelé. Lenézek és borzongok a mélység látványától.
Később észreveszek több helyen is piros-fehér színű kivezető sávokat. Ilyet még nem láttam és nem is tudom mire használják. Nem várat magára sokáig a magyarázat.
- Ha valakinek véletlenül elmegy a féke - magyarázza a gyerek - ide ráfutsz és bevezet egy sóderágyba, ami megfogja a kocsit.
Talán nálunk is elkéne pár ilyen beálló. Jó lenne , ha mi is gondolnánk veszélybe került embertársainkra.
Mielőtt elindultam, megfogadtam, hogy nem fogok összehasonlítást végezni hazám és más országok között, de nem tudom megállni. Egyszerűen azt tudom mondani, hogy ami jó, az jó és talán mi is próbálkozhatnánk vele.
/ Folyt. köv./
A fotók 2009. januárjában készültek.
2. rész
Itt hallom az újabb történetet. A gyár területéről már több magyar sofőrt is kitiltottak.
- Miért? - kérdezem.
Ez is egy olyan hely, ahol nincs mosdó. Ha útközben a benzinkutaknál nem tudtad elvégezni a dolgodat, bajba kerülhetsz.
Így jár az egyik sofőr, aki a kamion takarásában engedte le a "fáradt gőzt" - sajna észrevették. Ebben az esetben igazat is adok, hiszen élelmiszerrel foglalkoznak, tehát fontos a higiénia.
A másik sofőr a kislányát hozta magával. Ő ugyan kivitte a telepről a gyereket, de a kamera felvette a jelenetet. Ilyenkor nincs mentség, nincs magyarázkodás. Egy megoldás létezik - kitiltás. No, ebben az esetben már erősen csóválom a fejemet.
Újra megpakolnak bennünket, de reggelig pihenő.
Felébredve hallom, hogy fiam szentségel. Nem indul a motor, "bikázni" kellene az aksit. Naná, hogy most nem jön erre egy vándor sem. Angoloktól próbálunk segítséget kérni, de csak széttárják karjukat és húznak el mellettünk. Ennyit az angolok emberségéről, segítségnyújtásáról!
Nem szeretnék az általánosítás hibájába esni, de ez történt, nem színezem és nem ferdítem el a tényeket.
Fiam leleményességének köszönhetően addig-addig ügyeskedik, míg felberreg a motor. Indulunk vissza Doverbe.
Szürke felhők futnak az égen. Noha délelőtt van, olyan mintha alkonyodna. Amerre nézek birkák legelnek. Gondozott, rendezett a vidék, de meglepő, hogy itt is mennyire egyformák a házak. Vidéki szinten nincs sok dolguk az építészeknek. Ahogy haladunk a távolban feltűnik egy régi várhoz hasonlító kastély. Valószínű a királyi család tulajdona.
Mi jut eszébe ilyenkor egy magyarnak? : - az energia költségek, a személyzet bére stb. És ki fizeti mindezt?
Itt lép beszélgetésünk fonalába a politika. Keserűen legyintünk egyet - hagyjuk a fenébe!
Újra a kikötő.
Sikerül azonnal feljutni a kompra. Most tiszta az idő, de jókora hullámokat korbácsol a viharos szél a tengeren. A hajón ingyenes a net. Gyorsan elő a számítógépet - kapcsolat az otthoniakkal. Közben a híreket is böngészem. Elborzadok, ahogy olvasom, hogy az ónos eső miatt hét kamion futott egymásba otthon. Itt, nyugati barátainknál az lenne a hír, hogy lezárták az autópályát, mert életveszélyes, s addig élő ember fel nem hajthatna rá, míg le nem takarítják vagy fel nem sózzák. A kis ördög megint belémbújt:
- Mi lenne, ha nálunk is hinnének a meteorológiai előrejelzésben?
- Mi lenne, ha a beszedett pályadíjakat arra fordítanánk mi is, amire beszedtük?
- Mi lenne, ha ezen a pénzen több gépet vennénk, több pályamunkást alkalmaznánk?
Álom, álom, szép álom!!
Konzekvencia - van mit tanulnunk !!!
Már Franciaországban utazunk. Gyönyörködöm a táj szépségében. Minden darabka föld megművelve. Figyelem az elsuhanó falvakat, városokat. Tetszik amit látok.
Aztán elképedek: még a legkisebb pihenőhelyen is van mosdó. Mind tiszta, halk zene is szól. Itt tényleg gondolnak az átutazókra.
Átfut agyamon a mondás: "Mutasd meg a mosdód és megmondom ki vagy, milyen vagy!"
Szívembe zártalak Franciaország, annak ellenére, hogy nem láttam műemlékeidet, nem kóstoltam bele hagyományaidba, szokásaidba, és minderről csak annyit tudok, amennyi tanulmányaim során rám ragadt.
Reimsben éjszakázunk. Takaros városka.
A reggel már úton talál bennünket. Egyre izgatottabban várom, hogy a Mont Blanc közelébe érjünk. Ahogy a hegyek felé közelítünk, már messziről észreveszem a hósipkás csúcsokat. Az ember úgy érzi egy mesevilágba csöppent. A hegyóriások lábainál, mint apró manófalvak bukkannak elő a települések.
Fenyveserdők között haladunk, lehúzzuk az ablakot és mélyeket szippantunk a gyantás illatból. Nem győzöm kattintgatni a fényképezőgépet.
Hó az bőven van, hideg az idő is, de nincs bennem félelem a hegyi utakon, mert tiszta az út. Nincs jeges szakasz, nincs vízátfolyásos lefagyás!
Letaglóz a hegyóriások látványa , ahogy gleccserek futnak lefelé a sziklás oldalakon, néhol kisebb zuhatagként. Feljebb haladva pedig, ahol már megfagyott a víz, hosszú jégcsapok meredeznek.
Nem tudok betelni ennyi szépséggel. Hirtelen előttem tornyosul a Mont Blanc - talán egy pillanatra még a lélegzetem is kihagy.
Ahhoz, hogy uticélunkat , Nápolyt elérjük, át kell furikáznunk az alagúton. Előtte azonban megállunk. Kérdőn nézek fiamra:
- Megint pihenni kell?
- Nem - mondja készségesen. Felvezető autó nélkül nem mehetünk át. Mesélni kezd: - pár évvel ezelőtt az alagútban kigyulladt egy hűtős kamion. Az esetnek 23 halálos áldozata volt. / tényleg, már rémlik nekem is a hírekből /. Azóta - mondja - csak ilyen biztonsági feltétellel lehet átjutni.
Megvárjuk, hogy 4-5 kocsi összegyűljön, elénk és mögénk áll a villogó lámpás kis furgon és már mehetünk is. 11600 m-t teszünk meg így.
A tulsó oldalon kibukkanva már Olaszországban vagyunk.
/A fotók 2009. januárjában készültek/
Fiam telefonált, ha van kedvem részt vehetek egy kisebb európai körúton, persze kamionnal. Nem sokat hezitáltam, habár még elevenen élt bennem az előző út minden viszontagsága, de kíváncsiságom és látni akarásom legyőzte viszolygásomat.
Már szinte rutinosan mászok fel a magas fülkébe, tudom, hogy minek hol a helye, mert itt rendnek kell lenni, mindennek helye van.
Veszprémből indulunk Angliába. Birminghambe viszünk árut.
Ausztrián keresztül haladunk. Itt most is minden tiszta, rendezett, de én jobban szeretem, ha az ablakokból integetnek felém a színes muskátlik és a virágba borult kertek. Átlépve a német határt Nürnberg felé autózunk. Odakint hó, röpködnek a mínuszok, de az autópálya olyan száraz, jól járható, akár nyáron. A német precízitást most magam is megtapasztalom. No azért találok hibát. Mindjárt lejár a menetidőnk, le kellene állni. De hová?
Hiába van két kilométerenként pihenő, ha olyan kicsi, hogy 6-7 kamionnál nem tud több parkolni. Benzinkútra-pihenőhelyre be-ki, de helyet nem találunk. Az időnk vészesen fogy! Minden talpalatnyi lyukat megnézünk, de leparkolni nem tudunk.
Mikor már feladjuk, és lesz ami lesz alapon haladunk tovább, a szerencse mellénk szegődik. Itt éjszakázunk.
Hajnalban indulás, mert szerda estére az angliai telepre kell érnünk. Tehát nincs mese, nézelődés - menni kell!
Alig indultunk el, belefutunk egy balesetbe. Lelki szemeim előtt megjelenik a" Cobra 11" című filmsorozat egyik jelenete, amikor is meg kell állni az autópályán. Igaz, nem röpködnek látványosan egymáson keresztül az autók, de egy kis furgon és két kamion esik áldozatul.
Idegesség.
- A francba! - mondja fiam. Legalább két órát itt szobrozhatunk. És újra tervezni kezdi a menetidőt.
A német rendőrök, mentősök, útkarbantartók tényleg gyorsan dolgoznak. Nem telik el fél óra letakarítanak két sávot és már indítják a forgalmat. Innen már hála, eseménytelen az utunk. Beszélgetünk, zenét hallgatunk. Megvitatjuk a család ügyes-bajos dolgait. Én meg boldog vagyok, hogy együtt lehetek gyermekemmel, akit egész évben ritkán látok.
Késő este befutunk Hollandiába. Érezhetően változik az időjárás. 2 fok van odakint és elered az eső. A kivilágított kis településeket nézem. Meglep a házak egyformasága. A barna és fehér a domináns szín.Észre sem veszem és már Belgiumban vagyunk. Rettenetesen tetszik, hogy szinte az egész hosszúságában ki van világítva az autópálya.
Nekem tetszik , de a rutinosabb sofőrök azt mondják:
- Nem jó! A fény lenyomja a ködöt!
A házak színe és formája itt sem változik. Ahogy haladunk kibontakozik előttem Brüsszel éjszakai, lámpafényes nagysága, pompája. Raktározom a látottakat, lehúzom az ablakot és mélyeket szippantok az itteni levegőből.
Fogynak a kilométerek és már átléptük a francia határt. Calaisba, a kikötő felé tartunk, innen hajózunk majd át Doverbe. De nem jutunk el odáig, a tahográf ördöge nem engedélyezi. Megállunk, bevackoljuk magunkat az ágyba és már szundizunk is.
Hajnal felé kocogtatják az ablakot. A függönyön keresztül is látom a villogó kék fényt. Felriadva az álomból, jóformán azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Végigfut az agyamon, hogy vajon milyen hibát követhettünk el? Eszembe jut, hogy semmit és hogy egy nagy parkolóban állunk.
Fiam kikecmereg az ágyból és kiszáll a rendőrökhöz. Én pedig bent izgulok: - Mi történhetett?
Rutin ellenőrzés, most nincs kedvem kérdezni, majd reggel.
Reggel az állam is leesik attól, amit megtudok.
Más nemzetek fiai, akik francia menedékjogot kaptak mindenféle módon próbálnak átjutni angol területre. Furmányos dolgokat eszelnek ki: felmásznak a kamion tetejére, bepréselik magukat a raklap-tárolóba, de volt már rá példa, hogy a kerekek közé kötötték magukat vagy feltörik a plombát és elbújnak a rakomány közé.
No, azt ellenőrizték éjjel, hogy van-e potyautasunk.
Még 20 km a dokk - és az autópálya leállósávjában megpillantom a 6-7-es csoportokba verődött fiatal férfiak társaságát. Szép komótosan baktatnak a kikötő felé.
Mielőtt a kikötőben leparkolhatnánk a hajóra várva , két nagyon szigorú ellenőrzésen esünk át: műszerekkel , tükrökkel, vagy csak egyszerűen felmásznak az autó tetejére. Olyan komoly műszerekkel dolgoznak, amely kimutatja a szívhangot - ha van élőlény a raktérben - s egyben az elhasznált levegő szintjét is méri.
Mivel hűtős kocsival vagyunk kizárt, hogy valaki bevackolja magát hozzánk a raktérbe, odabent -24 fok van.
De hallottam más országúti vándortól, hogy 8-n is préselődtek már a raklapok közé. Csakhogy ő nem Doverbe, hanem Nápolyba tartott. Majdnem félszáz kilométert tettek meg, amikor észrevette, hogy valami rongyféle lengedezik a szélben. Megállt, és sorban másztak kifelé a delikvensek, amikor felnyitotta az ajtót. Sírtak, de nem örömükben, hanem a rengeteg megtett út miatt, amit vissza kell majd kutyagolniuk. A másik történet: joghurtot és egyéb tejterméket szállított valaki. Bemásztak a raktérbe és a sötétben össze-vissza tapodták a műanyag poharakat. Mindenfelé folyt a fehér lé - persze azonnal megtalálták őket. A méreg, hogy ilyenkor már nem veszik át a rakományt. Sőt most hallottam, hogyha ilyen előfordul, a szerencsétlen sofőrrel akarják kifizettetni a fuvart. Nincs biztosítva a fuvar?- gondolkodom.
Nevetséges és embertelen!!
Csak halkan jegyzem meg, szinte egy gyermek is fel tudja törni a kamiont, mert semmiféle védelmi rendszer sincs!
Na, most hazudok, mert fiam vett egy lakatot a saját költségén, amivel védi a fuvart.
Komikus nem?! Nevetek is, potyognak a könnyeim, pedig inkább sírnom kellene. XXI. század!!!???
Ezt a fajta felelőtlenséget nem lehet a gazdasági válság számlájára elkönyvelni.
De menjünk vissza a kikötőbe. Csak délután indulunk. Behajózunk.
Pechünk van. Akkora a köd, hogy a hajó panorámás ablakából csak a hajónak csapódó hullámokat látom. Oh, Dover fehér sziklái - most nem gyönyörködhetem bennetek. Poszeidon nem kegyes hozzám.
Több, mint egy órát késünk - mire kikötünk újabb tervezés következik -, még ez belefér az időnkbe, hiszen bőven rászámoltunk.
Iszonyatos illetve kaotikus a forgalom a négysávos pályán. A London ringen 10 km-t egy óra alatt teszünk meg.
Most már tuti a késés! Fél kilencre kellett volna odaérnünk az üzembe.
Latolgatás, hogy leveszik-e az árut, hiszen ezen az éjjelen egy másik telepen fel kéne töltetni a kocsit.
Most izgulhatunk igazán. Benne van a pakliban, hogy elbukhatjuk a fuvart.
Közben a Heathrow - repülőtér mellett araszolgatunk. Hatalmas hanggal húznak el felettünk a le- és felszálló gépek. Szép látvány az esti égbolton.
Aztán feltűnik, hogy a leállósávban 300-800 m-ként műszaki hibás vagy defektes személygépkocsik vesztegelnek. Mellettük ezüstfóliába burkolózott emberek ácsorognak és csillognak-villognak, mint feldíszített karácsonyfák.
Mosolygok. Én ugyan biztosan nem ácsorognék a hidegben tétlenül! Egy defektes kereket nő létemre is sitty-sutty lecserélek.
Gondolkodni kezdek:
- Ennyire kényelmesek itt az emberek?
vagy:
- Ennyire nem értenek a műszaki dolgokhoz?
vagy:
- Előírás, hogy nem szerelhetnek az autópályán?
vagy:
- Esetleg ezt a szolgáltatást ők megfizetik és bolondok lennének bepiszkolni a kezüket?
Valószínű, hogy az utolsó gondolatom a helytálló.
Anglia nem tagadja meg önmagát. Egyre nagyobb és sűrűbb ködben szeljük a kilométereket.
Végre megérkezünk. Jó sokat késtünk, de megnyugodhatunk, leszedik az árut és nem is " cumiztatnak" bennünket sokáig.
(Folyt. köv.)
A fényképek 2009. januárjában készültek, de béna vagyok és elfelejtettem átállítani a dátumot! Bocsánat!
Betegen fekszem az ágyban. Sikerült alaposan megfáznom. Szörcsögök, szortyogok, csöpögök, - fulladozom a köhögéstől - egyszóval nyűglődöm.
Halálra idegesítene a semmittevés, ezért előkapom számítógépemet és írogatok. Fejemben szép emlékek sokasága kavarog. Fejest ugrom az emlékeim tengerébe és mesélek.
* * *
Ausztriában, Bad Gleichenbergben lévő Styrassic Park rajzpályázatot hirdetett "Én és a dinóm" címmel. Ez a téma nagyon érdekelte a gyerekeket és meg is mozgatta fantáziájukat. Tanulóim munkához láttak.
A versenyre több , mint 5ooo pályamű érkezett. A szakmai zsűri egyik tanítványom rajzát különdíjjal jutalmazta, amely ingyenes belépőket és idegenvezetést tartalmazott.
Szeptemberben érkezett el a várva várt nagy nap, akkor indultunk Ausztriába. Nem csak az osztályomat, de más évfolyamokból is vittem gyerekeket, összesen negyven kisdiákot. Kísérőmnek Istvánt ( testnevelő tanár), kértem fel. Ő egy rendkívül humoros, megnyerő személyiségű ember.(Nem véletlenül esett rá a választásom!)
A határhoz közeledve érezhető volt az izgalom a gyerekek körében, hiszen sokan közülük először lépték át a magyar határt.
István remekül töltötte be a buszon az idegenvezető szerepét. Rábafüzesnél csempészésre biztatta a lurkókat, és azt kérte tőlük:
- Most vegyen mindenki egy nagy levegőt és csak a határ túloldalán engedje majd ki!
Lilult is a kis buták feje ( mivel gondolkodás nélkül teljesítették a kérést), mi pedig gurultunk a nevetéstől. Aztán már az egész busz hahotázott, mert rájöttek , hogy ez csak vicc volt.
A park neve rokonhangzásával a jól ismert, óriási őslényeket feltámasztó Spielberg film címét idézi, és a steiermarki tartomány latin nevéből (Styra) született. Ausztria egyik legszebb vidékén, a híres fürdőváros, Bad Gleichenberg határában fekvő gyönyörű erdőben, mintegy öt hektáron ,több mint 70 életnagyságú, a tudományos kutatásoknak megfelelő valósághűséggel felépített monstrum segítségével mutatja be a dinoszauroszok történetét: megjelenésüktől drámai kihalásukig. Olyan élethűek ezek a hatalmas figurák, hogy az embernek az az érzése, hogy következő pillanatban megmozdulnak és elvágtatnak az erdő sűrűjébe...
Már a pénztárnál nagy szeretettel fogadtak bennünket. Az idegenvezetőnk igazán felkészült, ügyes fiatalember volt. Először bevitt minket abba a pavilonba, ahol a díjazott rajzokat állították ki: nagy volt az ujjongás, amikor megtaláltuk tanítványom munkáját.
Ezután indultunk el az erdei ösvényen az őslények birodalmába. Félelmetesek voltak az erdő hangjai: morgások, bőgések, ordítások. Többször megszeppenve torpantak meg a gyerekek, nyújtogatták nyakukat, merre fog feltűnni a hang tulajdonosa.
A legizgalmasabb és legfelejthetetlenebb élmény a vulkán kitörése és egy földrengés átélése volt. Most maguk is átélhették azt az érzést, amit eddig csak a televízióban képekről láthattak.
Tovább sétálva az életnagyságú dinoszauruszok között, idegenvezetőnk nemcsak magyarázott , kérdésekre válaszolgatott, de vizsgáztatta is tanulóinkat.
El kell mondanom dagadt a mellünk a büszkeségtől, mert jól vizsgáztak a srácok.
Megtudtuk, hogy hazánk területén is találtak az ásatások során épségben maradt csontokat, ennek alapján rekonstruálni tudták az állatokat.
A kimerítő és érdekes túra után következett a szórakozás. Játszottunk, csúszdáztunk, ajándékot vásároltunk, majd cirkuszba mentünk.
Együtt varázsoltunk a bohóccal, óriáskígyót simogattunk. Gyermekeink kipróbálhatták milyen is a rivaldafény. Az egyikük öt hulahoppkarikával dolgozott ügyesen, a másikuk a manézs légtornászaként kötelet mászhatott. (István nem tagadta meg testnevelői mivoltát, árgus szemekkel figyelte tanítványait, jó-e a lábkulcsolás, egyensúlyozás.)
A produkció végén arcán széles mosollyal nyugtázta a sikert.
Programunk befejezéseként meglovagoltuk a pónikat, és meglátogattuk a kisállat simogatót.
Késő délután fáradtan, élményekben gazdagon indultunk haza.
A buszon eleinte nagyon elemében voltak még a srácok, de lassan elcsendesedett a zsivaj, és lecsukódtak a fáradt gyermekszemek.
Józsi, akiről ez a történet szól, egy volt tanítványom.
Józsi, egy mindig jókedvű,duci és alacsony gyerek. Mindig az utolsó padban ült és természetesen mindig egyedül. Roppant rendetlen volt. Mindig minden a pad tetején hevert, nem is fért volna el senki mellette. Hatalmas étvággyal bírt. Tanítási órákon körülbástyázta magát könyvekkel, és evett-ivott, mintha étteremben lenne. Persze azt hitte, hogy nem látom.
Tanulásban nem jeleskedett, mert lustasága , nemtörődömsége és a tanuláshoz való viszonya ezt nem engedte.Nem érdekelte sem a számok világa, sem az olvasás-írás tudománya - ő így volt a Józsi!
Igazi kihívás volt számomra megtalálni azt, hogy ő miben tehetséges, mivel lehet kirobbantani közömbösségéből, tunyaságából.
Vallom, nincs tehetségtelen gyerek, valamiben, valamilyen területen minden gyerek tehetséges. Nála ez a rajz volt - ügyesen rajzolt, egy-egy téma kidolgozásánál megvillantotta kreativitását.
Ő ebben volt rendkívüli. No, meg bármilyen hozd-húzd-cipeld-vidd - munkára ő jelentkezett elsőnek. Ilyenkor fitogtathatta erejét társai előtt. Egyébként nem volt verekedős, nem bántott senkit.
Míg tanítottam őt, a korrepetálási óráknak "örökös" tagja lett. Nem duzzogott, hogy neki tovább kell az iskolában maradnia - nagyon szívesen elücsörgött, rólam viszont folyt a víz, mire megtanítottam neki valamit.
Negyedikesek voltunk és mint minden évben, többnapos osztálykirándulásra készültünk, most a Mátrába.
Józsi most volt igazán elemében - szabad volt - nem volt iskolai kötöttség. Szerette az erdőt az állatokat, boldog volt, hogy ide megyünk.
"Mi ilyenkor sem tétlenkedünk. Programokat szervezünk. Pl: múzeumot látogatunk, bepillantunk az üvegfúvók munkájába, túravezetős kirándulás, kosárfonás, - emellett: gyűjtögetés, tapasztalatszerzés, irányított megfigyeltetés. Szóval - itt is tanulunk."
Június elején indultunk Parádfürdőre. Gyönyörű, napsütéses, meleg időt fogtunk ki. Szinte teljes díszében pompázott a természet. Nyíltak a virágok, sürögtek-forogtak az apró rovarok, mókus szaladgált a közelünkben, és tiszta, illatos levegőt szívhattunk.
A második napon a parádfürdői vízeséshez indultunk, ez kb. 6km-es séta .Túravezetőnk a helyi iskola tanára volt, földrajzot tanított. Ismerte a vidéket, mint a tenyerét, mindenről volt valami története. Sok újdonsággal gyarapodott a gyerekek tudása.
Józsi fejében csak az ragadt meg a sok információból, hogy a Mátra vulkanikus eredetű hegység.
Ettől kezdve csak köveket gyűjtött, de nem ám apró kavicsokat, inkább kisebb sziklákat. Mire felértünk a vízeséshez ,hátizsákja már tele volt, de szó nélkül cipelte terhét.
Nagyon megkönnyebbülhetett, mikor lepakoltunk pihenni, gyönyörködni, figyelni a patakban élő szalamandrákat, a víz fölött repkedő szitakötőket.
Józsi, mivel már a zsák tele volt, rövidnadrágja zsebébe gyűjtögette tovább, most már csak kisebb - kavics nagyságú - köveket.
Elröpült az idő, indulni kellett vissza a szállásunkra. Már az út felénél tartottunk, mikor azt vettem észre, hogy Józsi nadrágja szinte a bokáját veri - nem győzte huzigálni - ,és furcsa pózban ment úgy, mint aki hídba akar lemenni.
- Józsi, mit cipelsz? - kérdeztem
- Vulkanikus követ. - mondta ő.
Le akartam emelni a zsákot a hátáról, hogy megnézzem és kipakoljak belőle, de olyan súlyos volt, hogy nem bírtam megtartani, lezuttyant a földre.
- És mi van a nadrágoddal , hogy állandóan huzigálod? Talán kiszakadt belőle a gumi? - érdeklődtem
- Itt kavicsok vannak. - felelte.
- Minek ez a sok neked? Válasszunk ki belőle egyet-kettőt, amit elbírsz !
- Azt nem lehet! Nekem mind kell! -
A gyerekek már körülfogtak bennünket, volt , aki csak kuncogott, de volt, aki " harsányan röhögött" Józsi viccesen csúszkáló nadrágján, meg azon, ahogyan én pakoltam kifelé, ő meg notorikusan vissza a hátizsákba a köveket.
Én sem bírtam tovább visszafogni nevetésemet, úgy tőrt ki belőlem , mint egy vulkán, és láva helyett a könnyem folyt patakokban az arcomon.
Mivel Józsi mereven ragaszkodott kincseihez, nem vitáztam vele tovább.
- Akkor hozzad! - mondtam engedékenyen.
Mire a szállásunkra értünk, ereje már az utolsókat rúgta, teljesen kimerülve rogyott az ágyára. Elvesztett energiáját a vacsoránál pótolta három tányér bablevessel, hat karéj kenyérrel és úgy 6-8 db szilvás gombóccal.
Elérkezett az utolsó este. Megbeszéltük, hogy mindenki a bőröndbe, nagy táskába rámolja a motyóját ( mert ezt autó szállította haza, ne cipekedjenek a gyerekek), a hátizsákokba csak az enni- és innivalót tesszük.
Reggeli után indultunk a vonathoz. Józsi hátizsákjából itt egy törölköző, amott koszos zokni, fél pár papucs kandikált kifelé.
- Józsikám, megbeszéltük, hogy nem cipekedünk! Miért nem rámoltál a bőröndödbe?
- Mert...nem fért bele. - sóhajtotta.
Hát persze...a kövek, jutott eszembe.
Még alig érkeztem haza Horvátországból, mikor kaptam barátnőmtől az üzenetet, hogy ki se pakoljak, induljak Bécsbe, mert vár rám.
Igaz, már nyaralásom előtt megbeszéltük, hogy együtt fedezzük fel Bécs és környéke nevezetességeit, de a fő ok nem ez volt. Szerettük volna megnézni Csicsada lányának, Csillának versenyét az ügetőpályán,mert ez volt élete első Derbyje. 
A találkozás és összeborulások után indultunk Badenbe a verseny helyszínére. Rettenetesen izgatott voltam, mert élőben először vettem részt "lovin", és persze, mint családtag páholyból nézelődhettem. Bemehettünk az istállókba, megnézhettük a gyönyörű állatokat, azt, hogy hogyan készítik fel a versenyre, hogyan cicomázzák őket, milyen szerencsét hozó dolgokat aggatnak rájuk. Szóval izgis volt.
Mivel először voltam ilyen versenyen, elhatároztam, hogy megkísérlem a szerencsémet és a "szűz kéz" elve alapján fogadni fogok. Én becsületesen bevallom, nem értek a lovakhoz, bármennyire is csodálom őket. Nem értek az esélyek latolgatásához, így a fogadáshoz sem.
De Csicsada hamar kisegített:
- Nézd meg a Turfban, melyik lónak tetszik a neve és fogadj arra.
Aztán már együtt tanulmányoztuk a neveket. Ilyenekre fogadtam, mint: Victory Boy S, Desperado, Vanesse Princess, Blackberry, Mister Moon.
Szinte leírhatatlan a hangulata egy ilyen versenynek. Mondanom sem kell, engem is magával ragadott a hév, fölugrottam - leültem, kiabálva buzdítottam - nem ismertem magamra.
Csillára visszatérve, nem nyert, de nem is utolsóként végzett Flory Sunrise nevű saját lovával. Flory még szinte kölyök ló, de nagy reményeket fűznek hozzá. Én pedig szerencsés voltam, mert nyertem. Igazi csoda volt.
Másnap hajnalban keltünk, mert Schönbrunnba mentünk. Mindketten szenvedélyesen szeretjük Sissit, azaz Erzsébet királynét (olvasgatunk, kutakodunk utána, sőt színházban is megnéztük az életéről szóló darabot), és ha már ott voltunk, ezt nem lehetett kihagyni, ezt látnunk kellett.
Már nyitáskor ott ácsorogtunk, így elkerültük a hatalmas tömeget és a
sorban állást. Jó két órát barangoltunk a kastélyban szobáról-szobára járva. Kár, hogy erről fényképet nem készíthettünk, tilos volt. Gyönyörűek voltak a termek falikárpitjai, a berendezés, a sok-sok festmény, személyes tárgyak, annak ellenére, hogy Ferenc József és Sissi is nagyon puritán életet élt, és nem szerették a pompát, a csillogást.
A kastélyból kiérve bevetettük magunkat a több holdas parkba. Ó, csodák csodája! Gyönyörű, fenséges, szívet-lelket gyönyörködtető édenkert, csak magasztos, ünnepélyes hangon tudnék ódákat zengeni róla!
Elmúlt már dél, leültünk, hogy szendvicseinket elővéve megebédeljünk. Na, ekkor jött a hidegzuhany! Csicsada otthon hagyta a telefonját, az enyém nem volt feltöltve, magunkra maradtunk.
- Hogy fogunk hazamenni? - aggályoskodott barátnőm.
- Ne izgulj! Valakinek csak fel fog tűnni, hogy hiányzunk a családi névsorolvasásnál, majd értünk jönnek.
- Két buta tyúk vagyunk! - állapította meg társam.
Jót nevettünk, de azért nem voltunk nyugodtak.
Aztán róttuk tovább a kilométereket. Először a Neptun-kúthoz sétáltunk. A nagy melegben jólesett itt megpihenni, élveztük, ahogy a vízpermet az arcunkba hull és elragadtatva figyeltük, ahogy vadréce mama úszni tanítja kicsinyeit.
Innen meredeken vezetett fel az út a Gloriette-hez. 
Fellépcsőztünk a teraszra, ahonnan Bécs egy darabkáját láthattuk. Közben persze csak fotóztunk-kameráztunk. Végül zárásig - mivel időnk bőven volt - felkerestük az állatkertet. Nem volt se különb, se több, mint más állatpark, de mi nagyon élveztük, jól szórakoztunk.
Szerettük volna még látni a narancskertet is, sok szépet hallottunk már róla.
Azt nem tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk, meddig kell várnunk a családra, így beültünk egy vendéglőbe vacsorázni. Hagyományos bécsi kolbászt ettünk párolt káposztával, mustárral. Ajánlom mindenki figyelmébe, ha arra jár. Isteni finom!
Esteledett, mikor jóleső fáradtsággal lezuhantunk egy kastély előtti padra, és vártuk a csodát. A csoda megtörtént - értünk jöttek, mégiscsak hiányoztunk.
Másnap pihenőnapot tartottunk, de nem tétlenkedtünk. A bécsi Krieau-i versenypályára mentünk, lovat vittünk edzeni, hogy szokja a pályát, mert ez méretében nagyobb, mint a badeni. Rebeccát, Csilláék másik lovát pedig itt várta az állatorvos, látni szerette volna, hogyan mozog, mivel... hogy is mondjam egyszerűen... fájt a dereka.
Itt is volt élmény - beszélgettük az itt dolgozó magyar lovászokkal, viccelődtünk, nevetgéltünk - megnézhettük, hogyan is készítik elő a híres bécsi konflisokat.
Bécsből azonban eddig még mindig csak szeletkéket láttunk, így a következő napon belátogattunk a belvárosba.
Első utunk a híres Stephansdom-hoz vezetett. Hatalmas, gigantikus építmény, és mint minden templom, csodálatos freskókkal, oltárképekkel, ikonokkal, szobrokkal, feszületekkel büszkélkedhet. Csicsadával vágytunk arra és reménykedtünk, hogy szerencsénk lesz egy orgonajáték meghallgatására, de ez nem így alakult - majd legközelebb.
Lifttel fölmentünk a harangtoronyba, ahonnan fenséges panoráma tárult elénk Bécsről. Megállapítottuk: Bécs fekvése, elhelyezkedése hasonló Budapestéhez.
Innen a múzeumnegyedbe indultunk. Ugye nem kell mondanom, hogy a Hofburg-ba mentünk, ahol csak a Sissi Múzeum megtekintésére volt időnk.
A kiállító vitrinekben megcsodálhattuk a gyönyörű étkészleteket, terítési kellékeket. Pazar, mondhatom, pazar! Külön tudomány még ma is a szalvétahajtogatás. Igazából meg sem tudom mondani, hogy hány száz fényképnél tartottunk már. Sajna a lakószobákban itt sem lehetett fotózni, pedig szívesen megmutatnám Sissi tornatermét, a közös hálószobát, a fürdőt és az első angol módra épített illemhelyet.
Aztán Sissi személyes tárgyait: kalap, cipő, legyező és gyászruháját, amit Rudolf fia halála után hordott.
Szívünk repesett örömében, mikor a kivetítőkön megláttuk a királyné verseit. Csicsada - mivel németből perfekt - mindjárt fordított is magyarra. Sissi verseiből kitűnik, mennyire magányos volt, mennyire utálta az udvari etikettet - mindig is vágyódott arra, hogy szabadon élhessen.
Borzasztó, hogy mennyire elröpült az idő! Amit szerettünk volna megnézni, csak a töredékét láttuk. Még elsétáltunk a Természettudományi Múzeumhoz, de bemenni már nem volt idő. Jött értünk a "taxi" és mi lerogytunk az ülésre. Fejünk zsongott, már szinte nem is tudtuk, hogy hol, mit láttunk.
- Most elraktározzuk, otthon pedig szelektálunk - nevetett Csicsada.
Pillanatok alatt elröpült ez a pár együtt töltött nap. Mi élveztük egymás társaságát, sokat beszélgettünk irodalomról, történelemről. Előpecáztuk a római és a görög mitológiáról tanult tudásunkat, hogy a szobrok tengerében ne vesszünk el. Amit nem tudtunk beazonosítani, további kutatómunka lesz.
Programunkból nagyon sok minden kimaradt, és mivel Bécs nem jön el hozzánk, elhatároztuk, hogy mi fogjuk újra tiszteletünket tenni nála.
(További képek megtekinthetők: www.csicsada.fotoalbum.hu)
Ez az este is úgy indult, ahogy már hónapok óta megszokott volt, nem volt se jobb, se rosszabb. Az asszony tette a megszokott dolgát - már rutinból - leckeírás és tanulás a gyerekekkel, vacsora, fürdetés, alvás előtti beszélgetés.
Mikor egyedül maradt a halálos csöndben, fáradtan hajtotta fejét karjára.
Gondolatai, mint mostanában, a férje körül forogtak. Hol van ő? Miért nem jön már haza? Történt vele valami? - aggódott.
Pedig szeme előtt tisztán látta a kocsma képét és homályosan egy elmosódott női arcot.
Megborzongott és egy kézmozdulattal elhessentette a látomást.
Fáradt volt. Már régóta szenvedett a kialvatlanságtól, lelke is összetörve, romokban hevert. Szívében az elkeseredettség lett urrá, és a szerelem, szeretet kezdett gyűlöletté válni.
Csak ült a sötét konyhában és várta, hogy végre nyíljon az ajtó. Pedig tudta, ha haza is jön az egykor imádott férfi, annak jó vége nem lesz.
Ismerte a férfi arcának minden rezdülését, már tudta, hogy mikor hazudik és mikor mond igazat.Három lehetőség közül választhatott.Ha megérkezett lezuhanyozott és lefeküdt, akkor az asszonynak is nyugodt éjszakája volt. Ha részegen jött haza, az mindig kiszámíthatatlan volt, hogy éppen túlfűtött jókedvű vagy agresszív lesz a hangulata. Mikor vidáman érkezett, harsány nevetésével, hangoskodásával felverte az alvó gyerekeket is. Őt hidegen hagyta, hogy késő van, örüljenek a lurkók, hogy láthatják és beszélhetnek az apjukkal. Ha rossz kedve volt, akkor jobb volt az asszony számára is, ha átköltözött a gyerekek szobájába. Bár nyugta itt sem volt. Percenként nyitotta rá az ajtót, szídta és szapulta a nőt, egyértelműen ő volt mindennek az oka. Ilyenkor mindig azt vágta a fejéhez:"Nem vagy te jó sem anyának, sem feleségnek!".....
Félt már előre, rettegve leste az ajtót, még nem mert lefeküdni.
Az utóbbi időben már az is előfordult, hogy két-három napig a színét sem látták. Ha végül hazatalált, magyarázat akkor sem volt, hogy hol töltötte at idejét. Már lassan nem is érdekelte a nőt, hogy merre járt, volt elég gondja e nélkül is. Helyt kellett állnia a munkahelyén , az iskolában is, és négy gyermek gondja, baja, nevelése is elég megterhelő volt számára.
Csak ült a sötétben, agyában cikáztak a gondolatok.
Már többször megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha haza sem jönne többé. Érezte házasélete széthullott, nagy a baj. Kereste önmagában is a hibákat és okolta is magát, hogy talán tényleg igaza van férjének és ő tehet arról, hogy házasságuk megromlott. Tudta, hogy sem szervezete, sem idegrendszere nem bírja már soká ezt az örökös feszültséget, rendszertelen életet, félt , hogy összeomlik. Azt is pontosan látta, hogy ezt a luxust nem engedheti meg magának, mert akkor mi lesz a gyerekekkel
Sírni kezdett, rázta a zokogás és ahogy csendesedett a keserűsége, az asztalra borulva elnyomta az álom.
Arra riadt fel, hogy nyílik az ajtó és belép a férje. Az alvástól még félig kábán azonnal felmérte, hogy megint részeg és megint haragos.
Felállt a székről, szó nélkül a gyerekek felé indult. Ilyenkor felesleges volt minden szó, jobban tette, ha csendben marad, és veszekedéssel nem önt olajat a tűzre.
Párját azonban ez a némaság csak még jobban felingerelte. Elkapta a nő karját, már ütésre emelte a kezét, de végül nem ütötte meg.Szitkok özönét zúdította feleségére, már a gyerekek is felébredtek, félve bújtak anyjuk háta mögé. Az asszony finoman betessékelte a gyerekeket az ágyba, és puhán betette a szobaajtót a férfi orra előtt.
Aztán csend.
Nemsokára csak annyi zaj szűrődött be, hogy a férfi rámol.
Nemsokára újra nyílt, majd becsukódott az apa után örökre az ajtó.
Régi gyerekkori álmom teljesült. Mindig is csodálattal néztem a kamionokat, ezeket a monstrumokat.
Szerettem volna felmászni a lépcsőn a magas pilótafülkébe, de sem a rokonok, sem az ismerősök között nem volt gépkocsivezető, kamionsofőr meg pláne.
Irigykedtem is ezekre az emberekre, akik munkavégzés közben bejárhatják a világot.Láthatnak új, gyönyörű tájakat, megismerkedhetnek más népekkel, azok kultúrájával, hagyományaival.
Most magam is megtapasztalhattam, hogy ez közel sem igaz, és mennyire fárasztó ez a munka.Fiam, aki Olaszországba, Bariba fuvarozott tejet, felajánlotta, hogy magával visz, ha szeretném kipróbálni a kamionosok, szinte barbár életét.
Örömmel kaptam a lehetőségen ,( Olaszországban még nem jártam )és felmászhattam a rég óhajtott magas fülkébe.Kényelmesen elhelyezkedtünk, indítókulcs be, a motor felbőgött és elindultunk.Mögöttünk, tartályban 26 tonna tej, 1200 liter üzemanyag a tankban, az autó saját súlya és mindezt 12 keréknek és a motornak bírnia kellett.
Szlovénián keresztül értük el az olasz határt.Közben csak kérdezősködöm és szívom magamba azokat az imformációkat , szabályokat, melyek végig fogják kisérni utunkat.Megtudom, hogy 4 és fél óra után 45 perc pihenőt kell tartani kötelezően, mert a tahográf mindent mér.A gyerek mérgelődik is miatta, ő még bírná tovább is.Én próbálom győzködni, hogy ez értük van, ne merüljenek ki teljesen, ne legyen annyi a baleset, de nem nagy az egyetértés köztünk.
-Ki tudjátok játszani a tahográfot? - kérdezem.
-Régebben, mikor a korong volt, azt lehetett manipulálni, de most kártya van.Itt nincs mese,mindig figyelni kell az időt és ahol éppen lejár, ott meg kell állni! -válaszol készségesen.
Közben futnak alattunk a hatalmas kerekek és faljuk a kilométereket.
Az ország keleti oldalán autókázunk végig a " csizma talpáig."Utunk végig autópályán vezet.
Még messze vagyunk Velencétől,de egyre több a rendőrautó.
- Milyenek a rendőrök, volt már szerencséd hozzájuk? - faggatom újra.
- Persze. Ha udvarias vagy ők is azok.Szeretik, hogy "kapitány úrnak" szólítom őket.Kisebb szabálysértéseket meg lehet velük beszélni, de ha megszeged az előzni tilos szabályt, ott helyben egy-két hónapra is bevonhatják a jogosítványt.- válaszolja.
Eddig kétszer álltunk meg pihenni, még egy órát furikázhattunk, de Velence előtt időnk elfogyott, le kell mára végleg állni.Irány az első benzinkút.Egy kis vacsi (otthoni).Az illemhelyen "cicamosdás, fogmosás".Nem is éreztem a fáradtságot, de pillanatok alatt bevackoltam magam és szundi.
Hajnal, még 5 óra sincs, de már úton vagyunk. Mellettünk suhan a táj. A kalászosok már sárgásbarnán várják az aratást.A napraforgók hiába forgatják fejüket csak az eső kopog szirmaikon. Velence szépségéből nem sokat látunk.Sorba hagyjuk el a városokat, településeket.
Ascona felé haladunk.Az egyik kanyar után hirtelen előbukkan szeretett tengerem.Most nem kék, köd borítja a szemerkélő esőben. Egyre délebbre haladunk, amerre a szem ellát szőlő- és olajfaültetvények.Érdekes,hogy a falvak ,kisvárosok a dombok tetejére épültek.Sok a régi elhagyott ,szerintem tanyasi ház, de érdekesek az új épületek is. Egyre több a pálmafa, kaktusz.
Nem unatkozom, nézelődöm.
Délután végre befutunk a célba, előttünk a tejüzem.Leparkolunk. Közlik, hogy csak éjjel 2 és 4 órakor fogják a tartályt űríteni. Egykedvűen veszi fiam tudomásul, legalább lesz egy hosszú pihenőnk.
Szerencsénk van, mint később megtudom, mert van zuhanyzó a fáradt sofőrök részére. Élünk is a lehetőséggel.
- Milyen jó, hogy gondolnak rátok. Ez mindenhol így van?
- Egy fenét!, van ahol még WC sincs!
- És mit csináltok, ha rátok jön a szükség?- vallatom.
Először nem akar felelni, nem szívesen fedi fel előttem a kulisszatitkot.Nincs más lehetőség, elő kell kapni a zacskót - mondja szégyenlősen - aztán kuka.
Ha már szóba került - mesél tovább - képzelheted milyen, amikor u.n. SOS-parkolóba kerülsz egy több, mint 24 órás pihenőre. Itt se víz, se illemhely.
Nem kell ecsetelnie tovább, el tudom képzelni a környéket.
Hajnali 4 óra. Valóban verik a kamion ablakát, most fogják leengedni a tejet. Végre mehetünk tovább. Reggelire nincs idő, majd az ebéddel együtt elfogyasztjuk, különben is kinek van kedve hajnalban enni.
Visszafelé bort hozunk. Újra tartálytöltés , de hála nem várakoztatnak bennünket. Mint megtudom, sokszor 2-4 órát is várakoztatják a sofőröket, mire le és felpakolják az árut.
Ilyenkor nem a legnyugodtabbak, ők a megtett kilométerek után kapják a fizetést.Ez km-ként 20-35 Ft között mozog. Ez nem is olyan sok pénz ahhoz képest,amilyen lemondásokra kényszerülnek. Átéltem : hogy nem fürödhettem , nem étkeztem rendszeresen, hogy a természet lágy ölére kényszerültem.
Olaszország szépségeiből nem sokat láttam, emberekkel sem ismerkedtem.Az élmény azonban felejthetetlen lesz számomra.
Meghajtom fejemet a kamionosok társadalma előtt.Ez egy kőkemény, fárasztó munka.Már nincs irigység bennem, minden tiszteletemet kivívták ezek az emberek.
Fiatalasszony voltam, de már túl egy váláson.
Négy gyermekkel maradtam magamra, akiknek próbáltam, sokszor erőmön felül is, megszépíteni a gyermekkorát. Mikor már lelkileg, idegileg és anyagilag is talpra álltam, elhatároztam, hogy repülőre ültetem népes családomat és irány a Fekete-tenger. Csatlakozott még hozzánk két tanítványom is, így hat gyerekkel vágtam neki a hosszú útnak, az ismeretlen Bulgáriának.
A lurkók félelemmel és lelkes izgalommal várták az utazást. Számtalan bugyuta kérdéssel fordultak hozzám:
- Nem fog letuhanni a repülő?
- Ki fog az ablaknál ülni?
- Mit fogunk enni-inni?
- Láthatjuk közelről a felhőket?
- Ki az a légikisérő?
- Mi az ő feladata
Elérkezett az indulás napja. Hajnali 3-kor indultunk otthonról.Persze, mondanom sem kell, hogy senki sem aludt egy percet sem.Kicsit aggódtam, hogyan bírják majd az utat a srácok, de kár volt, én sokkal jobban elfáradtam, mint ők.
A repülés csodálatos volt, de még nagyobb volt az ujjongás, mikor megtudták, hogy Szófiából egy másik géppel Várnáig tovább kell még repülnünk.
Délután volt már, de még egy pár órát a buszpályaudvaron kellett töltenünk.Örömömre a kölykök nagyon türelmesen várakoztak, nem volt hiszti, unatkozás. Végre befutott a mi buszunk. Fiaim nagy segítőkészségükben, kapásból letörték a busz csomagtárolójának az ajtaját .Káromkodott is a söfőr,majd felkötözték az ajtót és végre elindultunk a motel felé.
- Naná, hogy rossz buszra szálltunk!
- Naná, hogy eltévedtünk!
Az ok egyszerű volt.A mi szállásunknak is és egy településnek a neve is Kavarna volt. Nekünk viszont Száboába kellett volna mennünk!
Tanácstalanul álldogáltunk az idegen helyen - sehol a tenger! - Közben ránk esteledett és az eső is elkezdett zuhogni. Látva a gyerekek fáradtságát, türelmetlenségét, nyugtalankodni kezdtem. Nagy sokára befutott egy másik autóbusz és a vezetőtől kértünk útbaigazítást.
Ma is áldom kedvességét, jóságát, hogy kedvünkért tett egy kis kitérőt - valószínűleg megesett a szíve rajtunk, ázott verebeken -és a motel kapujában tett le minket. Éjfél volt mire a szobákban lecuccoltunk és megnyugodtunk.
Korán reggel volt, de a kölykök már talpon voltak.
- Anyu igyekezz már! - sürgettek.
- Gyerünk a tengerhez!
Egy rövid séta után feltünt a várva várt tenger, a hatalmas kéklő víztömeg.Csak álltunk és szótlanul, mereven néztünk ki a fejünkből. Nem tudtunk betelni a látvánnyal.A kristálytiszta vízben medúzák lebegtek, a sziklák tövében már serényen tevékenykedtek a rákok, apró halacskák cikáztak mellettünk, a fenéken fű lengedezett úgy, mintha a szél fújná.
Napkeltétől-naplementéig a parton voltunk. Élveztük a víz meleg puhaságát, sós , halszagú illatát.
Egy-két nap telhetett csak el, mikor legkisebb fiam, Fecó, könyörögve kérlelt.
- Anya, kérlek, vegyél nekem látószemet?
Látószem, mi a fene lehet az a látószem? Hiába gondolkodtam nem jutott eszembe semmi. Fogtam hát kicsikémet és levittem a közeli boltba - bíztam benne, hogy itt láthatta azt a valamit -
vásárolni. Persze rögtön ahhoz a polchoz húzott, ahol a távcsöveket tárolták.
Azonnal leesett a tantusz! Nem is értem, miért nem jutott eszembe!
Most már "látószemmel" figyeltük a víz fölött szállongó sirályokat és a messzi távolban a hatalmas hajókat, míg le nem buktak a láthatáron.
Az első fürdés? - no, az sem volt egyszerű.
Mivel nem tudtam sokat a medúzákról - és hemzsegett a víz tőlük - féltettem a gyerekeket a csípésüktől. Elindultunk fürödni, de alig tettünk meg néhány métert a vízben, már hátráltunk is kifelé./ a féltés miatt, kiesett a látószögemből a sok , vidám fürdőző / Játszhattuk ezt egy kis ideig a parton napozók, pihenők nagy derültségére. Végül megsajnált valaki.Odajött hozzám, megfogta a vállamat és elmagyarázta nyugodtan pancsikáljuk, ezek az állatok ránk nézve veszélytelenek.
M it mondjak, nagy kő esett le a szívemről!, de szégyelltem is butaságomat. Azzal érveltem magamnak, nem lehet mindenki tengerbiológus!
Gyönyörű volt az együtt eltöltött idő - megerősítette összetartozásunkat, egymás szeretetét -,
a tenger is naponta meglepett minket valami újdonsággal, szépségével.
Ez az első talalkozás meghatározó lett életünkben.Ekkor lettünk a tenger rabjai, szerelmesei.Azóta is sűrűn nyaralunk EGYÜTT, a hatalmas óriás mellett.
Óbudán születtem, ott is nőttem fel. Életem e szakasza a szép emlékek tárháza.Mi gyerekek a szabadságot élveztük a legjobban. Császkáltunk a környező hegyekben, sohasem ültünk a szobában, mindig a szabadban játszottunk. Így érthető, hogy lábunk tele volt karcolásokkal, sebekkel, hegekkel és kék-zöld foltokkal.Ebben az időben még megengedett volt az állattartás, ezért tyúkok kárálásától, kakasok kukorékolásától, malacok röfögésétől volt zajos a környék.
Édesanyám is , mint mindenki, tyúkot ültetett és türelmetlenül vártuk a pelyhes csibék születését. Ha a mama ismerte volna a tojások genetikáját vagy kivűlről látható lett volna valami rendellenesség, az az egy tojás nem került volna a kotlós alá.De ott volt , lassan feltörte a kemény héjat és előbújt a mi nyomorék csibénk, akit azonnal Lidinek becéztünk.
Feje féloldalra biccent, nem tudta egyenesen tartani, mivel a nyaka is ferde volt.Ötöt-tizet is vágott csőrével az élelem után, mire egy.egy kis kukoricát éhes hasába tudott juttatni. Ezért kézből etettük-itattuk, babusgattuk, pátyolgattuk.
Szüleim azt hitték hamar el fog pusztulni, de szívós kis jószág volt, életereje és élni akarása bámulatba ejtette őket.A gondoskodásnak köszönhetően nemsokára szép kis jérce lett belőle.
Egy reggelen fájó, lüktető érzésre ébredtem.
Apró kis furunkulus növekedett a térdemen.Anyám azonnal orvoshoz akart vinni, de én megmakacsoltam magamat, közöltem ő mehet, de én nem megyek vele.
Szegénykém, rohant a szomszéd nénikékhez, kérdezősködött, hogy hogyan gyógyíthatná meg fájós lábamat.Ajánlottak is mindenfélét, de házipraktika ide, házipraktika oda, az én kelésem csak egyre nagyobb lett és gyönyörű sárgán,mint érett kukoricaszem, villogott rajtam.
Késő tavasz volt, még iskolába jártunk. Arra gondoltam kiülök a napra , süttetem lábamat, közben meg tanulok egy kicsit.Elhatározásomat tett követte.
Lidi ott sertepertélt körülöttem.Észre sem vettem, hogy szemezget a lábamon ékeskedő sárga valamivel.Próbáltam elhessegetni, de elűzni nem sikerült magam mellől.
Egyszercsak iszonyú fájdalmat éreztem. Lidi egy jól irányzott csapással / ami egyébként sohasem sikerült elsőre / vágta bele csőrét a sebembe.
Lábszáramon folyt a sűrű lé, én meg ordítottam, mint egy szamár.
A család hősként ünnepelte a tyúkocskát és még nagyobb tiszteletben élt közöttünk. Tyúkok, jércék, kakasok mind a fazékban, sütőben végezték pályafutásukat, de Lidi nem, ő szent volt és sérthetetlen. Ha le is vágta volna apám, biztosan egy falatot sem tudtunk volna enni húsából.
Hónapok jöttek- mentek, ám egyszer futótűzként terjedt el a hír, hogy nyest kóboról a környéken.A mi tyúkólunkat egy darabig elkerülte.Valószínű, mert édesapám éjjeli őrjáratot tartott, védve állatait.
Sokáig nem is történt semmi, de egy napon anyám látta meg, hogy az összes baromfi holtan fekszik az ólban, köztük az én szeretett Lidim is.
Mikor közölték velem a hírt, zokogni kezdtem.Mi lesz velem Lidi nélkül? Ki fog elém szaladni, ha jövök az iskolából? Persze rengeteg más kérdés is foglalkoztatott, de barátom elvesztését valahogy nem akartam tudomásul venni.
Igazából csak akkor tudatosult bennem a "halál" szó jelentése, amikor magam is láttam élettelenül feküdni
Lidinek gyönyörű temetést rendeztem, sírjára sokáig, naponta vittem mezei virágot.
Igaz, nagyon sok év telt el azóta, de Lidi története még ma is, elevenen él emlékezetemben. Néha még most is átérzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem.
