Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Vörösmarty Mihály: Toldy Csepelben

Sírva áll az özvegy, sírva lánya,
Egy szerelmes szép lány, a mezőn,
Mély keservben két vitéz miatt, kik
A cseh bajnok által estek el.
S íme nagy villogva, és zörögve
Toldy jő feléjük biztosan,
Toldy, akit ösmer napkelettől
Minden élő s retteg nyúgatig.
Bojtosan függ vállán kacagánya,
Büszke kalpag rettentő fején:
Melle nincs vasakkal födve: karja
Menti azt meg a csapás alól.
Jobb kezében vasbuzogány forog, leng,
És temérdek kard lóg oldalán.
Így jön ékes arccal, fegyverében
Zordonan szép, mint had istene.
A leányka kezd vidúlni, s enyhűl
Özvegy anyja szivén a keserv,
Bátorodva futnak már elejbe,
És bosszúra kérik karjait.
"Ott - Dunának partjait mutatván
Szól az özvegy - vesztek gyermekim,
Oh ha többé nem kel is halott föl,
Légy bosszúlóm, légy te gyermekem!"
Ezt sohajtván, könnyekkel jelenti,
Amit nyelve nem tud mondani,
Lánya áll mellette és esengve
Nyúl az érkezőhöz hó keze:
"Légy te, ó hős, oltalmam, segédem,
Mert bátyáim immár nincsenek."
A legédesb ajkak lágy szavával
Így rebeg s kér a szelíd leány.
Ajka hangját egy pár szép szem éri,
Mely szivéből véve lángot, ég,
S a vitézre most egy pillanat száll
Félig búsan, félig nyájasan,
Mint esőn túl a kegyes verőfény,
Melyben ég-föld megnyilik neki.
Toldy gyengén törli arcaikról
A keservek néma cseppjeit,
Biztató szót mond erős ajakkal,
S a leányra vetvén hős szemét
Útnak indul zúgó fergetegként
A cseh bajnok ösmert nyomdokán.
Megtalálja őtet a ligetben
Elterűlten egy vén tölgy alatt.
Barna páncél nyomja durva testét,
Jobbra kardja, balra a sisak
Ingva rezgő tollal áll körűle:
Kétfelé leng borzasan haja.
A magasság fellegébe szegzi
Égre fordult képpel vad szemét.
Így találja őtet Toldy, és szól:
"Föl! föl álmaidból, nyúgovó!
Majd ha megdönt kardom, álmadozhatsz
S halva csúf porodban nyughatol."
"Gyáva lelkek - így szól az, bosszúsan
Talpra kelvén s rántván fegyverét -
Ötven ilyen, ötven dől előbb le,
Mintsem engem megdönt kardotok.
Bidsov élve nyugszik még sokáig
És előtte ezrek halnak el."
"Ezrek?" kérdi Toldy, s mond "beéred
Még te jámbor Bidsov, eggyel is.
Jőj csak, ott a part alá taszítva
Két hajócska áll és vár reánk.
Jőj: Csepel még megbir két csatázót,
Hol csak ég, föld s víz leszen tanúnk."
Mennek és hajóba lépve gyorsan
Érik a szigetnek partjait.
Toldy száll előbb ki, s visszarúgván
A zajos habokba csolnakát:
"Egynek itten veszni kell ma" úgymond,
"S egy vitéznek egy hajó elég."
Hallja Bidsov, s döbbenésre mozdul
Durva vért alatt is vad szive,
Mégis eltitkolja, és kijutván
Gőgösen száll bajra Toldyval.
Összecsapnak föllobbant haraggal,
Mint Krivánnak bércén két vihar,
S messze hallik már vad csattogások,
Messze villog fegyverök vasa.
Bidsov összehúzott könnyű testtel
Lopva áll szurásra rést keres,
S bizva fegyverében, s gyorsasága
S annyi győzödelme híriben,
Jobbra, balra méri vad csapásit,
S csalja a vivó társ gondjait.
Toldy mint erős sas fellegéből,
Visszatarthatatlan vág elő:
Nem marasztja őt csalárd kerengés,
Nem csapás, ha száz kar sujtja is.
Álljon útban ég, föld: ő kitolja,
Vagy keresztül rontja rajt' magát.
Így rohan, s már bomladozva lógnak
Bidsovon páncéla rongyai,
És magyar kard élétől hasítva
Mély sebekre nyílnak tagjai.
Bidsov is már jobb erővel és nem
Gyáva fortéllyal szabadkozik:
Szerte-széllel omlanak csapásai,
S társa balján vért ereszt vasa.
De halállal csattog már fölötte
Toldy kardja: reng a réz sisak,
És kicsengvén izzadó fejéből
A magas fű s gaz közé esik.
Toldy hévvel űzi győzedelmét,
S a cseh hőst most úgy arcon szegi,
Hogy hajától állig megszakadva
Vérnyilással ketté száll feje,
S a fejetlen test is összerogyván,
Durva lelkét nyögve adja ki.
Aggva gyötrelemben, félelemben
A leány a túl parton vigyáz:
Hallja néha a csatajt, kilátja
Néha fák alól a villogást,
S mindenik csillámlás megriasztja,
Minden zajra megdöbben szive.
Végre látja Toldyt jőni gyorsan
Győzödelmi jellel vállain,
S aggodalma oszlik, mint az éji
Lengeteg köd nap derűltekor.
Már dagályos hátán hozza büszkén
A szerelmes győzőt a Duna:
Sziv-epedve jő már anyja is.
Toldy égő győzödelmi szemmel
Nézi esdeklőleg a leányt.
Ez szelíden elsimúl ölében,
Mint kegyesség nyájas angyala,
S csendes elmerűlő pillanattal,
Önti el szerelme bájait.
A fiatlan bús anyának e víg
Látományra új reménye kél:
Kezd derűlni képén a komorság,
S régi búját új öröm lepi.

Garay János: Lehel kürtje

Hős Lehelnek szózatos kürtéről
Hir maradt a régi szép időből,
És ha híre volt a kürt szavának,
Nem kisebb volt sulyja hős karának.

Mint levente még a hét vezérrel
Ázsiából ifjan költözék el;
Kürte volt a nemzet nagy zsoltára,
Valahányszor kelt véres csatára.

Kürte volt a győzedelmi ének
Diadalban Árpád nemzetének,
Kürte nyögdelt szomorú torában,
Valahányszor gyásza volt csatában.

Most az ifjú hosszu szép hajának
Hollójával hattyúk párulának,
S kürte már csak régiség diszéül
Függ szalagján hős csipejérül.

Hős Lehelnek untig volt csatája,
S gyászt, csak egy volt, mely hozott reája.
Német Augsburg éré megbukását,
Otto császár verte rája lánczát.

Szálig elhullt, mint midön kaszálván
Nem marad meg a fű árva szálán,
Szálig elhullt húszezer vitéze,
Húszezer más hullt a Lech vizébe.

Őt lováról harczának közötte
Durva német dárdával ütötte,
Négyen álltak össze, folyván vére,
A vitéznek megkötözésére.

S elvivék a császár udvarába,
Mint rablónak kötve keze-lába;
Otto császár fényes udvarában
Diadalnak vannak mámorában.

Mint a puszták szörnyű hienája
A halottat sirból is kivájja,
Körbe Otto gyűjt élőt, halottat,
És fölöttük véritéletet tart.

S mint a gyermek gyönyörét találja,
Ha fejenként a mákot kaszálja,
Ugy találja kedvét Otto benne,
Ha magyarfej még kétannyi lenne.

S már a szörnyü mészárlás fogytán van,
A midőn uj ötlet kél agyában.
Hét magyar van élve még, szegények
Mind heten szép és ifjú legények.

Mind a hétnek megbocsát a császár;
Egy helyett de rájok két halál vár.
Megcsonkitva orr- s fülek hiával
Rakva lesznek gúny gyalázatával.

És hajón elküldi a Rajnára,
Küldi onnan őket a Dunára;
Megizenvén gőggel a magyarnak,
Hogy ha jőnek, ily sorsot aratnak.

Hős Lehelnek vére rég habot hány,
Meg-megrázza lánczát hősi karján.
Élni nem tud szörnyű szégyenében,
S halni nem bír kínja tengerében.

"Mért e késés? - szól fájó haraggal -
Mért nem öltök százszoros halállal?
Életemmel nem csere-beréltek,
Hogyha érttem váltságot reméltek?"

"Meglakolsz még te is! - mond a császár
Rád, vezérül, fényesebb halál vár;
De előbb mint a vérpadra mennél,
Szívességet mivelünk tehetnél.

Hős kürtödről, mely függ oldaladnál,
S nagy hirével félvilágra szolgál,
Úgy beszélik, eddig csak vig ének
Harsogott le Árpád nemzetének.

Kandi volnék hallanom, miként szól
A szomorú ének ajkaidról,
Fújj halotti nótát társaidnak,
S rá, ha tetszik, búcsuzót magadnak."

Mond a császár sértő gúnykaczajjal,
Tréfát űzve védtelen fogolylyal.
"Megteszem!" mond hős Lehel dühében;
Mert nagy ötlet lobban fel fejében.

És azonnal oldatik bilincse;
Jobb karában lehet ujra kincse,
Ifjusága szózatos barátja,
Most utósó tette vég istápja.

És kilépvén a császár elébe,
A helyett, hogy kezdne gyászzenébe,
Hősi kürtét két kezére kapja,
S le a császár rőt fejére csapja.

"Menj előre - mond - a más világra!
Tégy magadnak szert, ha kell, szolgára!
És ha szolga kell a szellemeknek,
Ottan is te szolgálsz hős Lehelnek."

Szólt, s utósó hangja volt szavának.
Kürte és a hős elnémulának;
Kürte Otto homlokán hasadt szét,
A hőst Otto népe vágta százrét.

Arany János: Szent László füve

I.

Ezer év után még nem irtak nyolczszázat
Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
Pogány kun hadakkal háborúba szálla.

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,
Sziget benne a sok halomra ölt ember.

Kivel sebje nem birt, az vérbe fúladott,
A félig elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt hirvinni messze Kunországba.

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak;
Osztoztak, lakoztak, nagy vigan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.

A király ellenben csöndes sátorában
Buzgón imádkozva térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének,
Hálát adva érte Ura-istenének.

De nem hallgatá meg a felséges Isten,
Véres háborúkban mikor kedve nincsen,
Véres háborúkban, emberáldozatban
Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban.

Hiába, hogy a vért szomjas föld feliszsza,
Boszúért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a boszuálló Isten meglátogat!

Akkor is elküldte öldöklő angyalát
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak
Hull a fű előtte az éles kaszának.

A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek,
A magyarok pedig omlottak szüntelen,
Keserű lett nékik a szép győzödelem.

Minden utcza és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,
Másszor a holt-testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialutt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyák az apát fölnevelt magzati.

Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
Sikoltva szaladt el beteg gyermekétűl:
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába.

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a kantárszárat:
Másszor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra; –
Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb:
Mi öröme annak, a ki élve marad? –

II.

A király pedig űlt a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában;
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fenn szóval könyörge. Én uram Istenem!
Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:
Csak népemről vedd le sujtoló karodat.

Igy könyörge László, magyarok királya.
Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mint, ha föld alól mennydörgést hallani
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

A hogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat:
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:
Atyafiak, mondá, halgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.

Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, a hogy előadom.

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett
Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vad állatoknak lészesz a királya.

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.

Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle
Ki Szittyaországból kihozott e földre.

Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.

Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.

A mit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mint kiüritette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

Hiába könyörgünk most az uj Istennek
Hogy szakaszsza végét a veszedelemnek:
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közűlünk az uj tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni,
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni,
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.

Igy beszélt az ember, akkor félre álla;
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.

Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenki láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
„Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát;
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:
Teremts csodát nekik: hisznek mikor látnak.”

Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De a mit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszűlt fedetlen hajára,
Nézi, nézi hát csak azon veszi észre
Hogy világosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.

III.

A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját bal kezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak:
Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek:
Mert megadta végét a veszedelemnek.

Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, –
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

A nyíl meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva,
Szigonyáig fúrta hegyes fejét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: „Ime gazdag kegyelmében,
Fűvet adott Isten csodálatos képen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,
S megszűn öldökölni a halál angyala.”

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról szájra terjedt hire a csodának:
A sir szélin állók visszafordulának,

Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz Istenében.
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A „keresztfű” helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név s a fűvet ma is még
Szent László fűvének híja a magyar nép.

Arany János: Szent László

Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.

Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszőjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti,
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyén völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.

Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.

Ide, ide, jó vitézek!
Gyüjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.

Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.

Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:

Nem a székely, nem is Laczfi.
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.

Arany László: Hunok harca

Sietős munkája lehet a világnak,
Mindenki farag, fúr, kalapál, fut-fárad;
Sürög-forog a nép az egész föld hátán,
Éhes tömegekben ide-oda árad;
Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,
Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,
Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,
Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,
Verseny heve nem bánt, munkavágy nem sarkal,
Mit bánod akárki akárhova nyargal;
Sőt nyugodalmadban tán észre se vetted,
Micsoda ellenség leskődik mögötted.
Hogy verne le tollal, tiporna le pörrel
Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher,
Hogy költi holt híred, hogy lesi a veszted,
Iszonyún fölborzolt tollal hogy ijesztget,
S huhogja, - fölülvén a kakasülőre:
"Haldoklik a magyar, miénk lesz a bőre."

De nem úgy, hős baglyok, még ne olyan fönnyen!
Az ilyen népirtás nem megy olyan könnyen.
Bár ontana tintát Lech-etek és Spree-tek,
Százszor keserűbbé sürülne epétek,
Bár, mint stymphalidák tollainak szála,
Valahány tollatok csupa nyillá válna,
S vaskos csataménné vessző-paripátok:
Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.

Más harcot is éltünk, más szelet is láttunk,
Más nép volt ősötök, kikkel szemközt álltunk,
Mert régi viszály ez: faj vivja faj ellen,
Örökölt adáz harc, kiegyenlíthetlen.
Száz ivadék jő-megy, löki egymást sírba,
E küzdelem átka van róla megírva:
Változik alakban, de nem fogy erőben,
Nincs kezdete multban, sem vége jövőben;
Eredete titkát senki föl nem nyitja,
Ezer meg ezer év rétege borítja;
S hol a hagyományok fénye is kialszik,
A puszta homályból, a levegő égből
Harsona-zaj, kürtszó, hadi lárma hallszik.

Mikor ama zord hős, ura hunnak, gótnak,
Bálványa keletnek, ostora nyúgotnak,
Viharos néptenger szigonyos Neptunja,
Mikor nagy Attila szemeit behunyta,
S vele sírba tették az isteni kardot,
Mellyel egész földrészt remegésben tartott
Az uratlan nép, mely addig az ő fékén
Moccanni se merve összelapult békén,
Hun, alán, gót, svéd faj, gepidák, herúlok,
Mint riadó ménes egymásra tolultak,
Míg újra csitulván, mint víz az olajtól,
Atyafi törzsekben vált ki faj a fajtól,
S a szerteriadt nép rémült zavarából
Két részre verődött két iszonyú tábor
S kiki önvérével, itt hunok, ott gótok,
Netád vize mellett egymásra csapódtak.

Milyen özön volt az, milyen emberirtás,
Hol egész nemzedék önmagának sírt ás;
Harc, hol a megholtnak sem volt menedéke,
Harc, mit a síron túl sem követett béke.
Diadal nem végzé, halál szét nem vágta,
Túlélte az éltet gyűlöletök átka,
S mikor élő már több nincs a csatatéren,
Aki sebért sebet s vért váltana véren,
Csak a letarolt rend hever szanaszélyel,
S a nagy temetőre leborul az éjjel
Im a csatasíkról fölfakadó pára,
Mint darabos ködfolt lengvén, idomulván,
Emberi formákat kezd venni magára.
Eleinte szállong, viszi a szél kénye,
Majd tömörebbé lesz foszladozó lénye,
Nem vesz erőt a szél otromba alakján,
Köd leple kiduzzad izmosodó tagján,
Már önerejével nyomul a magosba,
Ruganyos léptekkel levegőt taposva;
Metszi a híg étert karja, feje, válla,
Mögötte lobogva huzódik uszálya,
S mint ha kilőtt nyílnak zizeg éles tolla,
Süvölt a lég, amint nyilaló röptében
Előre feszített pallosa széttolja.

És párolog a tér szerte közel-távol,
Csupa hős válik ki az üres párából;
Minden szakatag köd repülő harcossá,
Lenge alak válik marcona izmossá,
Seregökkel a lég népesedik gyorsan,
S új zaj riad ott fenn, tárogató harsan,
Kavarognak, zúgnak, mint mikor a fegyver
Pihenő nádasból vad madarat felver.
Majd csapat és had gyűl, szállva alább-fellebb,
Egymásra toluló két viharos felleg.
A tömeges, súlyos, sűrű csatarendtül
Erőlködik a lég, meginog, megzendül,
Mint jégrianásnak csengő repedése;
Vagy viharos égnek haragos zengése.

Mert nem csatarend az, oszloposan fejlő,
Csak kavarog, kóvályg két eleven felhő,
Nincs terv, nincs vezető, ki parancsát adja
Tömegekben mozdul a levegő hadja,
Öntehetetlenül, végzetes ösztönben,
Mig összecsapódnak egy bonyolult tömbben,
Mely idomul, hömpölyg, se árnya, se fénye,
Örökös bomlásban szakadoz szét lénye;
Bár az alak ember: nincs húsa, se csontja,
Testébe ütött kard vérét ki nem ontja,
Átverheti a nyíl, mint az üres léget,
Küzdő erejének nem vet vele véget;
Ha kétfele vágják, két tagra oszolva
Folytatja tusáját, ujjá alakulva;
Nincsen olyan bennök, mit meg lehet ölni,
Nem halni születtek, csak dúlni, gyűlölni.
S nem látva halottat, nem félve haláltól.
A düh nem irtózván a vér iszonyától:
A tehetetlen harc maga-magát szítja,
Had hadat űz, egymást nyomja, veri, győzi,
Alul ostromolja, felülről tetőzi,
Felhőkbe szorítja, földig letaszítja;
Néhol kiszakadnak, küzdve ketten-hárman,
Tova elszáguldnak, majd vissza lehullnak,
Újra elenyészvén a tömeges árban,
Máshol gubalyonként átölelik egymást,
Karukon, mellökön, derekuknál fogvást,
S a tehetetlen tömb, a lég magasábul,
Küzdve esés közt is, a földig aláhull,
Itt szétszakad ismét s föl, visszacsapódik,
Kettes-hármasával harcát tovább víjja,
S mint a levegőben veszekedő héja,
Űzi, veri egymást, felhőkbe furódik,
El, tova, végetlen, föl egész a holdig.

Lent pedig a földön, a dult csatatéren
A holt tetem e zajt hallja, de nem ébren;
Látja, mi ott fönn foly, noha behunyt szemmel,
Érzi, miként harcol szelleme szellemmel,
Neki e rém-látvány egy iszonyú álom,
Szelleme fönn harcol, de teste nem ébred
Amaz örök éjből, mit a halál rá nyom;
Mint néha az alvó, akinek, álomban,
Lelke tusakodik szörnyű izgalomban,
Hasztalanul óhajt serkenni tudatra,
A szökevény lelket hasztalanul hívja,
Fogva van az, nem bír hüvelyéhez térni,
Álma varázsterhét lerázni nem bírja,
De az élénk kíntól, mit gonosz álom fest,
Vergődve vonaglik a tehetetlen test.
Delejes ár ömlik csontja velőin át,
A szellemi harcnak érzi egész kínját,
Őt égeti a seb, őt üti át kopja
Ideges rángással összeszorul jobbja,
És minden izében remeg a látványtul,
Hang akadoz torkán, idege megrándul,
S vergődve vonaglik - míg eljön a hajnal,
Szétverni az éjnek ködeit és árnyát,
S had eloszlik, zaj szűn, harc kihal s a síkon
Az enyészet ismét kiteríti fátylát.

De azon éj óta, mint örök igézet,
Marad e két népen az iszonyú végzet,
Hogy soha gót s hun közt ne lehessen béke,
Küzdjön a két fajnak minden nemzedéke,
Örökösön egymást támadva, gyötörve,
Leveretve százszor, soha meg nem törve,
S bár a kimerült test lankadva lerogyjon,
Szellemök egymástól nyugodni ne tudjon,
Életöket folyvást fenekedve töltsék,
Éjöket, napjokat zaklassa gyülölség,
Ha az egyik nyugszik, verje föl a másik,
Erejök fogytáig, lélekszakadásig.

A harc foly azóta, földön, levegőben,
Volt bizony a hun faj sokszor kiveszőben,
Néha csak egy-egy folt, besnyő, palóc, székely,
Félre hegyek mélyén bújva menekvék el,
De szorongó harcát, felhők magasából,
Figyelemmel nézte amaz őrző tábor,
S ha erejök lankadt, ha bizalmok csüggedt,
Ha életök már csak imádságon függött,
Akkor riadó kürt harsog megin ott fön,
S védő seregével Csaba vezér megjön,
Szállva alá a menny ívezetes hidján,
Amaz örök mívű, fényes Hadak-útján,
Védve marok népét, már-már kiveszőket,
Míg messze keletről, újabb hatalommal,
A magyar is eljött megmenteni őket.

Jött legutolsónak, faja közt legvégül,
S rá maradott e harc súlyos örökségül,
Folytatja azóta, se nyeri, se veszti,
Soha nem végezvén, mindig elül kezdi:
Folytatta csatában, bajnoki fegyverrel,
Folytatja, ha szükség, ravasz, álnok csellel.
Néha vérontással, majd tinta özönnel,
Néha igen nyájas krokodilus-könnyel.
Néha reánk törtek irtani, pusztítni,
Máskor vad fajunkat szépen finomítni,
Mosolyos jósággal, békés olajággal,
Kínálva bennünket csupa boldogsággal.
Im csata és fegyver más alakot ölte,
Levegőből a harc rég lejutott földre,
Majd nyilt csatasíkról beszorult fal közzé,
S most ujra alább száll, le a föld gyomrába,
Bányák üregébe, gépek odujába.
Nem is a lőpor küzd, jobban küzd a kőszén,
Nem fellegek ormán, de kazánok gőzén,
Otromba kürtőkből kigomolygó füstben,
Mozdonyok öblében, katlanokon, üstben,
Ott jön a hódító, nesztelenül, rejtve,
Egy ujjal sem bántva, egy szitkot sem ejtve.

De ha zsibbadt álom szállott a magyarra,
Ha szunnyadt erélye, ha lelankadt karja,
Felriadt egy szózat, amaz ősi szellem:
Talpra magyar, ébredj! nyakadon az ellen.
Oda vigyázz, ott légy, most vagy soha, rendben
Hol ama munkásraj közeledik csendben,
Ki nem éget-pusztít, nem öl és nem sarcol.
De kemény munkával szótalanul harcol.
Kit nem ijeszt ágyú, kit nem sebez a kard,
Kit hősi vitézség soha vissza nem tart,
Mert nem erővel jön, nem tör be hadastul,
De kitart, tűr, fárad, soha meg nem lassul.
Nem koszorúért vív, nem harci babérért,
De az éhhom készti, küzdeni a létért.
Nem bánt, de eláraszt zord idegen szóval,
Bizvást megy előre, vasuttal, hajóval,

Őt hozza magával a siető mozdony,
Ott van előörse minden kicsi poszton.
Ott ül türelemmel, gyár, huta, gép, hámor
Zugaiban s vés, fúr, dolgozik és számol.
Csáklya, gyalu, pöröly forog a kezében,
Csatarendjök megfér egy-egy kicsi gépben,
Nem alél, nem csügged, ha korán vagy későn,
Izzad koha mellett, kalapácson, vésőn,
Szivós türelemmel vasat is meggyúrja,
Célja felé útját mindig odább fúrja:
Mint hangya seregnek portyáz elül őrse,
S ha ennivalót lát, azt meglepi törzse,
Fészket üt a földben, váj bele tág magtárt,
Folyosókat, cellát, alagutat, raktárt,
És a laza földet addig szedi, bontja,
Míg össze nem omlik aláásott hantja.

Te pedig, ó magyar!... mennyi üres látszat!
Mennyi hiú légvár és mennyi káprázat!
Délibábban úszol, csalfavizű árban,
Mely hol fényben mutat, hol csunya hinárban,
Melyben fenekestől felforgani látszol,
Mi szilárd is rajtad, mind inog és táncol,
A látkör előtted csupa ködben vész el
Félbehagyod munkád lehanyatló kézzel;
Önbizalom csügged, hit, erély megrendül,
Az egész nemzetre zsibbadt, tunya csend ül,
Iszonyú rémképek s mily tétlen ijedség!
Hol van az önhit, mely kétségbe ne esnék?
Ó lesz-e segítőd? Lesz-e, ki megóvjon,
Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?
Lebirod-e győzni az összetolúlt bajt?
Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?
Mint eljőve egykor felhők országából
Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,
Mint földi csatákban Magyarok Istene,
Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,
Mentő hatalommal, nem földi erővel,
Védett beözönlő népek hada ellen...

Elég az álomból! - De bizony nem védett,
El ne higyj valahogy ily mesebeszédet.
Mi megóvott eddig, nem bűv-csuda volt az,
Nem szellemi tábor s holmi külön isten,
De erőd, de kardod, de hazaszerelmed,
Mely vész idejében sutba nem ül resten;
Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,
Akarat, mely bátran nagy célja felé néz,
Száz vészt kikerültél, rabigád áttűrted,
Mi hajolt: hajlítád, ami nem: eltörted;
Bölcsen az időkhöz idomulni tudtál,
Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál. -
Félre kishitűség: szégyen, ki most retteg.
Jön már az erősb kor: szavak után tettek.
Ál-lelkesedésnek kezd fogyni határa,
Az üres hű-hónak lefelé száll ára;
Kezdj csak te dologhoz, vedd csak magad észre,
Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre,
Leld ki csak a csínyját, tudj vele jól bánni,
A régi hatvágást ezzel is kivágni
S jöhet a hódító, nyiltan avagy titkon,
Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon.

Samuel Taylor Coleridge: Christabel

Első rész

A vártorony-óra éjfélre mutat,
bagoly-huhogásra kakas riad.
Ku-vik! Ku-hú!
És hallga, megint: a kakas riad:
álmos kukurikú.
Sir Leoline báró itt az úr,
vén szelindeke fogatlanul
él egy ólban a szikla alatt,
s az óraütésre mindig felugat,
négyet a negyedre, tucatot egészre,
ha derül, ha borul, és sose késve,
tizenhat üvöltés, kurta, szelíd -
tán úrnőnk leplét látja, hiszik.

Fagyos, sötét az éj?
Fagyos, de nem sötét az éj.
Vékony, szürke felleg az égen,
fedi, de nem rejti egészen,
mögötte bújdos a telihold
tányérja töppedt, fénye holt.
Fagyos az éj, szürke a felleg,
május hava még csak közelget,
messze még a tavaszi szellet.
Szép ifju úrnő, Christabel,
kit atyja úgy imád s kegyel -
az erdő mélyén merre lohol,
félmérföldre a várkaputól?
Múlt éji álmában egyre csak
ő járt, az eljegyzett lovag;
s könyörgeni vágy az éji pagonyban
a kedvesért, ki messzi uton van.

Kilopózott, kinek se szólt,
halk és mély volt a sóhaja,
a tölgyfán zöld még nem bomolt,
csak ritkaszép fagyöngy s moha.
Az órjás tölgyhöz térdepel
és hangtalan imát lehel.

A bájos lányka, Christabel
most talpraszökkent hirtelen!
Nyögést hallott egész közel,
és hogy mi volt, nem sejti, nem,
a túlfelén hangzott talán,
a széles, vén tölgy túloldalán.

Fagyos az éj, a pagony kopár;
talán a szél nyög s jajgat itt?
De a légben annyi szél se jár,
hogy félrehajtsa arca elől
a drága lányka fürtjeit -
annyi szél sincs, mely megpödör
egy rőt levélkét, mely neméből
maga maradt, táncolni le és föl,
függve oly fennen, oly könnyeden
az égre néző felső ághegyen.

Csitt, Christabel doboló szive!
Jézus, Mária, légy vele!
Köpeny alatt kart fonva, félve
lopózott a tölgy túlfelére.
Mit láthat ott?
Szép, ifju lány állt túlfelen,
köntöse lágy fehér selyem,
mely a holdvilágnál messze fénylett,
s nyaka, a selyemnél fehérebb,
a büszke nyak s a kar fedetlen,
s a kék-eres láb is meztelen,
s vadul elszórva itt-amott
hajában sok ékkő villogott.

Ijesztő volt ott látni őt
ily gazdag öltözetű nőt -
gyönyörűt és előkelőt!

"Ó Szűzanyám, most el ne hagyj!
(szólt Christabel) S mondd csak, ki vagy?"

A titokzatos hölgy válaszolt,
a hangja lágy és gyenge volt:
"Szánjad meg fájdalmas keservem,
kimerültség béklyózza nyelvem,
nyújtsd hát kezed, s ne félj, te szűz!"
Szólt Christabel: "Ide hogy kerülsz?"
S a hölgy, kinek hangja gyenge, lágy,
ily szókkal adta válaszát:

"Nemes lordok az őseim,
és a nevem Geraldine.
Tegnap öt harcos tört reám
- ó jaj, én védtelen leány! -
szám befogták, hogy ne üvöltsek,
s a fehér ló nyergéhez kötöztek.
Szélsebes volt a paripám,
s bőszen robogtak ők nyomán,
sarkalva fehér lovukat vadul,
míg az éj árnya ránk borult.

Úgy segítsen az égi kegy meg,
hogy sejtelmem sincs, kik lehettek;
s meddig robogtunk, azt se tudom
(mert transzban lehettem bizony),
míg egyikük, a legmagasabb,
lovam nyergéből leemelt,
kimerült nőt, élőhalottat.
Összesúgtak a társak ott,
s ő e tölgyfához állitott,
jönnek rögvest, fenyegetett,
s eltűntek - nem vettem ki, merre.
Pár perce rémlett, mintha egy
közel kastély órája verne.
Nyújtsd hát kezed (mondotta végül)
egy balsorsu lánynak menedékül."

S kezét nyújtotta Christabel
s Geraldine-t vigasztalta így:
"Nyugodj meg, szép hölgy, s higgyed el,
hogy Sir Leoline megsegít;
parancsot sok büszke vitéznek
s hű barátnak készséggel ád,
köztük bizton s bízvást eléred
nemes atyádnak csarnokát."

Felállt a lány s követte, bár a
lépte lassúbb volt, mint kivánta.
Áldotta kegyes csillagát,
s így folytatta szép Christabel:
"Alszik a vár, cseléd s család,
a csarnok is csendet lehel;
Sir Leoline gyengélkedik,
nem volna jó felverni, nem,
majd lopva lépünk, te pedig,
ha meg nem sértlek, ez éjjelen
ágyad megoszthatnád velem."

Árkon átérvén, Christabel
kulcsot vett elő, könnyedén
egy kis ajtót nyitni fel
a nagy kapu közepén;
a kapu kivül-belül vasalva volt,
melyen egy csatára kész sereg is átvonult.
A hölgy, mintha kínban, elalélt,
s Christabel minden erejét
feszítve - súlyos volt a terhe -
a küszöb fölött átemelte;
s a hölgy újra lábára állt,
s megkönnyebbülve ment tovább.

Így, baj nélkül s aggálytalan
értek az udvarra és vigan.
S Christabel szólt jámborul
a hölgynek, ki vele vonult:
"Áldjuk a Szent Szűzet, hogy ím
nagy szorultságodból kimentett!"
"Ó jaj, ó jaj!" szólt Geraldine,
"a fáradtság szólnom nem enged."
Így baj nélkül s aggálytalan
értek az udvarra és vigan.

Aludt a szelindek ólja előtt,
hideg holdfény takarta őt.
Nem ébredt fel az öreg eb,
mégis mordult egy mérgeset!
Mi bánthatta a vén szukát?
Még nem mordult így soha fel,
ha előtte állt Christabel.
Talán hogy a bagoly kiált?
Mi bánthatná más a vén szukát?

A csarnok visszhangzott, habár
lágyabban léptek, mint a madár!
A parázs már lappadt halódva,
önnön fehér hamvába fojtva;
de amint elhaladt a hölgy,
fény lobbant, egy lángnyelv kitört;
s Christabel látta a hölgy szemét,
nem is tűnt fel néki egyéb,
Sir Leoline pajzsa köldöke csak
sötét falifülke árnya alatt.
"Csak halkan", mondta Christabel,
"atyám álmát ne űzzük el."

És a saruját ím leoldja,
s a fülelő légtől is óva
mennek a lépcsőkön lopózva.
Hol pisla fényben, hol homályban,
most épp a báró ajtajában,
s tovább, lélegzet-fojtva, csendben,
s ím a lány szobájába értek,
s most már Geraldine alatt reccsen
a padló-gyékény, hova lépett.

Odakünn halvány hold dereng,
s nem látszik fénye idebent.
De a szobát így is csak látják,
bizarr, különös faragását,
kigondolva művészi aggyal
díszítik a szűz hajlokot:
kettős ezüst láncon egy angyal
lábára kötve mécs lobog.

Az ezüst mécs pislogva ég,
Christabel szítja majd tüzét.
Felcsavarta, ragyogjon újra,
s hagyta himbálni egy kicsit,
miközben Geraldine, lesujtva,
padlón nyugtatta tagjait.

"Ó Geraldine, te eltörődött,
igyál e gyógyborból, könyörgök!
Varázslatos hatása van ám,
vadvirágból főzte anyám."

"S meghatja majd anyád szivét
egy ily balsorsu hajadon?"
"Ó jaj!", Christabel így beszélt,
"megszült s meg is halt - egy napon.
Az ősz barát elmondta aztán,
hogy haldokolva mit parancsolt:
húzzák meg esküvőmnek napján
tucatszor a kastély-harangot.
Drága anyám! bár itt lehetnél!"
Szólt Geraldine: "Én is szeretném!"

De tüstént hangot váltva csattant:
"Távozz, asszony! Tűnj, kósza lény!
Elűzni téged van hatalmam!"
Mitől fél Geraldine, szegény?
Mire mereszti dűlt szemét?
Látja a holtak szellemét?
Kongó hangon kit szólogat?
"Tűnj, asszony, tűnj, ez óra enyém!
Habár e lány védszelleme vagy,
hatalmam van - hordd el magad!"

Christabel mellétérdepelt,
kék szemét égre emelte, és
szólt: "Drága hölgyem, megviselt
e kisérteti jelenés!"
"Elmúlt" - mondta vendége nyögve,
s homloka jéggyöngyét törölte.

Vadvirág-borból újra kortyolt,
szép nagy szemét fény járta át,
s a padlóról, ahol kuporgott,
a fenséges hölgy talpraállt:
gyönyörüség volt látni őt,
mint messzi táj küldötte nőt.

S szólt a szép hölgy ily szavakat:
"Kik fenn élnek az ég magasán,
szeretnek mind, szent Christabel,
s te is őket, maguk miatt,
s a jóért, mit velem teszel,
én is igyekszem, drága lány,
hogy majd jutalmat érte nyerj.
De most vetkezz, míg én imámat
mondom, s majd lefekszem utánad."

Szólt Christabel: "Legyen tehát!"
S zsenge testéről a ruhát,
mint kérte a hölgy, levetette,
s bájosan dőlt a kerevetre.

De agyában annyi gondolat
nyüzsgött, bajosak s boldogak,
hogy hiába zárta szemét le,
így hát az ágyból félkönyékre
hajolva felemelkedett,
és Geraldine felé lesett.

A mécs alatt görnyedt a hölgy,
és szeme lassan körbejárt,
mélyet sóhajtott elgyötört
reszketéssel, s övszalagát
megoldotta melle alatt:
selyemköntöse, patyolat
inge lábához hullt, kitárva
lám! keblét és fél oldalát -
álomkép, szó nem mondja el!
Vigyázz, vigyázz, szép Christabel!

Geraldine nem szól, meg se rebben;
ah! mily levertség a szemekben!
Ön-mélyéről mintha nehéz
súlyt emelne, roskadni kész,
tétovázva a lányra néz;
s egyszerre, a végsőkre szánva,
gőg és gúny közt lelve magára,
lefeküdt a lány oldalára!
És a leányt karjába vette,
Uram, segélj!
s halkan, fájdalmas tekintettel
eképp beszélt:
"Bűvös erőt ád, ha megérint, e kebel,
és végzeted ura ez, Christabel!
Tudod már holnap, megismered ez éjen
e szégyen-jelem, e bú-pecsétem;
küszködnöd azonban
kár: kimondani azt
neked van csak erőd,
hogy a mély vadonban
hallottál bús panaszt,
s ott lelted a hölgyet, a tündöklőt,
s hogy hazavezetted, mert szántad s szeretted,
hogy a hűvös éjtől védd s fedezzed őt!"


Második rész (részlet)


Jaj! barátok voltak ifju fővel,
de hitet mérgez fecsegő nyelv;
hűség csak az égben lehet;
tüskés a lét; hiú az ifjuság;
s gyűlölni, kit a szív szeret,
az agyban téboly módra rág.
Így történt, sejtelmem ha nem csal,
Sir Leolin-nal és Rolanddal.
Ez is, az is fennen dörögve
szívének jobb felét gyalázta,
s megváltak - mégpedig örökre!
De egy se talált soha másra,
ki szivében betöltse az űrt,
sajgó sebbel csak állt egyedül.
Mint két szikla, különszakítván:
köztük vad tenger hánytorog,
de sem hő, sem fagy, sem a villám
le nem töröl minden nyomot,
amit a régmúlt otthagyott.

/Ford.: Tótfalusi István/

Ruben Darío: Szonatina

Oly bús a kis királylány: ugyan, ugyan mi bántja?
Sok-sok sóhajt lebegtet szagos szamóca szája,
mely lassan megfakult és nincs rajta már mosoly.
Arany a trónja s mégis sápadt a kis királylány -
a billentyű is néma zenélő zongoráján,
s egy régi váza mélyén a jázmin haldokol.

Rikoltva zeng a kertben hetven királyi páva,
fecseg-locsog csak egyre dajkája bamba szája
s pörög piros köpenyben az udvari bolond.
A kis királylány néma és élet nincs szemében,
bár olykor elkalandoz Kelet felé az égen;
homályos álmok rabja, nyomukba elbolyong.

Golkonda, Jáva, Kína szép hercegére gondol?
Vagy arra tán, ki egyszer ezüstös nyárfa-lombból
bukkant kék-lángú szemmel eléje hangtalan?
A hó-királyra gondol, a rózsa-illatúra?
A kincsek hercegére, kié az ég azúrja?
Vagy arra tán, kinél most Ormuz száz gyöngye van?

Szegény kicsiny királylány! Olyan fehér a színe!
Szeretne fecske lenni, csapongó lenge pille,
szeretne könnyű szárnyat, suhanni nesztelen -
a napba fellebegne villó sugár-kötélen;
úgy szállna, mint a rím egy szeszélyes költeményben
vagy szél-örvénybe hullna a dörgő tengeren...

Ó, nem kell már a vára, sem bűvös-barna sólyma;
selymét-bolondját mind-mind ezek közé sorolja -
azúr tavát se nézi megunt hattyúival.
Szegény virág! be szánja sok-sok kedvenc virága,
a lótusz és a pálma, a jázmin és a mályva,
a nyárfa száz ezüstje, s a hulló lomb-avar.

Milyen, milyen szegény a kis kékszemű királylány!
Aranybilincs a kincse, előtte ül csak árván:
márványkalitka vára - s ő benne rabmadár.
Az ősi várat őrzik, se napja nincs, se éje,
száz holló-bőrű néger vigyáz az életére
s egy óriási sárkány, meg egy fehér agár.

Ó, mennyit gondol arra - ne lárva lenne - pille!
(Oly bús a kis királylány! Olyan fehér a színe!)
Arany-ezüst előtte hiába tündököl.
Ha tudna - hercegéhez csapongna pille-szárnyán,
(Olyan fehér a színe! Oly bús a kis királylány!)
hozzá - ki szebb a napnál, szebb, mint az ég-tükör!

- Nem vársz, nem vársz hiába tündéri szép királylány!
A herceg már elindult a szárnyas szélre szállván:
alatta most az ég van, körötte fény-azúr.
Száguldva száll elébed, minden halált legyőzve,
és elkísér szerelme a foszló-szirmú őszbe
és ajkad ajka lángján örök tüzekre gyúl...

/Ford.: Végh György/

Kisfaludy Sándor: Csobánc

Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szitva melege;
Csobáncvárról, Édes-kedves,
Im ! halljad, egy agg rege:
Múlt szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, amiolta
E pompás hegy földjébe,
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe;
Esztendőnként sok úri nép
Gyül oda a szüretre:
László s Rózsa szerelmek is
Ott kelt e bús esetre.

l.

Szép jó s vitéz volt a kedves,
Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelső, - nem volt mássa
Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, hires neme
Nem volt minden érdeme:

2.

Fellengező, erős lélek,
Éles, mély tűz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy sziv,
Lángoló hiv szerelem
Voltak azon tulajdoni,
Melyek ötet szememben
Eggyetlenné s - örökössé
Tevék az én szivemben.

3.

Itt ült velem legutólszor,
Engem általölelvén, -
Hű szerelme szerelmemnek
Teljesen megfelelvén
Szüret vala itt akkor is:
A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
Hajh ! és szivünk csikorgott!"

4.

"Isten hozzád, Rózsa lelkem;
Megyek, úgymond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? - Aki nem megy,
Nem nemes, nem - magyar a'.

5.

Ha az isten szerencsét ád,
Visszahozom szivemet,
S borostyánnal koszorúzva
Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepülni
Egykönnyen majd nem fogok.

6.

De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa - érted foly az
Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat:
Szép halni a hazáért!"

7 .

Imígy szólott, súlyos kardját
Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel
Magam kívül valék én;
S elszakadott kebelemtől
S elment a vad törökre !
De fúlánkja szerelmének
Benn e szívben örökre !

8.

Oda van ő! - fel gyilkolva
Örömei éltemnek ;
E nagy világ semmit többé
Nem adhat már szivemnek! -
Oda van ö! - utána, hajh!
Haszontalan sohajtok;
Oda van ő! - legyek én is!
Egyebet nem ohajtok. "

9.

Badacsonnak szüretjében
A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
SzőIő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak
Senkitől sem láttatván,
Egy legördült ormon ülve,
Csak rigóktól hallatván

10.

Imigy zengé, elmerülve
Tengerében kinjának,
Szive gyászos történetét
Egyedül csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
Sürün omló könnyeit.

11.

A szép Rózsa! Gyulafynak
Dicsőséges leánya,
S aki őtet csak ismerte,
Minden férjfi bálványa:
Amilyen szép és kellemes,
Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
Nem volt hozzá hasonló.

12.

Bő, vig s népes volt Badacson
Az akkori szüretben;
Mozgott, hangzott az egész hegy
Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
Veszprim-Somogy-Szalának,
Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának.

13.

Durrogtanak a mozsarak,
Hogy a bércek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
Az ostorok pattogtak ;
Harsogtak a tárogatók,
A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a tánc
S a sarkantyúk pengének.

14.

De mind erre a bús Rózsa
Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
Lankada és csüggede :
Se nem látott, se nem hallott
Keservénél egyebet;
Se nem érzett, se nem tudott
Keservénél egyebet:

15.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak
Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
Pogány-földön kardjával,
S Mátyás halálseregében
Harcolt Kenyérmezején,
Sebet, s utóbb halált nyere
Azon nyárnak elején.

16.

Épen, midőn kalangyákban
Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
Csobáncra egy katona:
,Szentgyörgyitől jövök, úgymond,
Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, a kisasszony,
Szegény uram mátkája?

17.

Ó kisasszony! Kegyelmednek
Szomorú hirt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
Meghalt Kenyérmezején!
Farkas előbb oda lett már
Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
Sárkány paripájával.

18 .

Meg kell halnom, - eredj, mondá,
Ledűlve egy dúlt sáncra, -
Mikor s mint lett halálomat
Vidd mátkámnak Csobáncra.
Emlékezzék meg én rólam,
Az ő holtig hivéről; -
De miattam le nem mondjon
Az életnek kedvéről.

19.

Legkedvesebb barátomat
Válassza el férjének
Boldogitsa Varjas Andrást
Szerelmével szivének !"
Imígy szóloIt, írni akart,
De jobb keze nem vala!
S ugyan az nap, pünkösd kedden,
S ugyan ottan, meghala l"

20.

Ily fenével kinzá Rózsát
E katona jövevény;
Ó íszonyú rút csalárdság!
Pokol fonta szövevény!
Az egész hir költemény volt;
Varjas András koholta,
S Orbán deák, aki Rózsát
Ezen hirrel gyilkolta.

21.

Varjasnak már rég fájt foga
Csobáncra és kincsére,
S fejét sokat törte abban,
Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna, -
S csikorgatta agyarát.

22.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment,
Hah! mint örűlt annak ez:
Reménylvén, hogy a csatákban
Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy, hogy Rózsa elfelejti
Távollévő mátkáját,
S utóbb még is néki adja
Szüzessége pártáját.

23.

De élt a még, megtartá öt
Az igazat védő ég;
S élt keblében hiv szerelme
Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
A tartozott oltalmat,
Jönni készült mátkájától
Megkérni a jutalmat.

24.

Se Rózsa nem felejté el,
Amit igért hivének;
S távolléte kétszerezte
Lángját égő szivének.
Kosarat nyert, aki kérte:
Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay,
Póky, Érsek s Szilvásy.

25.

Úgy cselekszik a távollét
A szerető szívekkel,
Valamint a szélfúvalma
A lángoló tüzekkel :
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
A szél mindjárt elfojtja;
De ha már elharapódzott,
Azt még inkább felbojtja.

26.

Imígy látván füstbe menni
Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöcikkel
Jól megtöltött erszényét:
"Orbán ! (úgymond ez ördöghez)
Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobáncot,
És Rózsát megszerezed.

27.

Dárday, hogy ő húgait
A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt
Nemde kétszáz sárgát ád?
Ebben itt kétannyi vagyon:
Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
Rózsát nyoszolyájában."

28.

S poharak közt így végzének :
Közösülés ne legyen,
A mátkák közt - tudósitást
Egy a mástól ne vegyen:
S utóbb László elvesztéröl
Bizonyos hir terjedjen,
Ugyhogy erről kételkedni
Akárki is feledjen.

29.

S úgy lett. Orbán a sátánfi
A dolgot jól intézte,
Hogy Rózsát, mint elnyert koncot
Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy cimborássa
Ki Lászlóról halált irt,
A táborból, hitelessé
Tevé ama költött hirt.

30.

Holtnak tartá László úrfit
Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban rekviem is
Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
A két ördög - s nevelte.

31.

De ez által dolgát Varjas
Nemcsak jobbá nem tette,
Hanem minden reménységét
Egyszerre elvesztette,
S kétségbeesvén, hogy valaha
Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott,
S csikorgatta agyarát.

32.

Ó, de Csobánc bezzeg hangzott
Rózsa szive jajjától :
Lászlót! Lászlót! kért Ő szegény
A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
Haját, keblét szaggatta!
Földhez sujtott reményeit
Éjjel, nappal siratta.

33.

Látván ezt az ősz Gyulafy,
Vigasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerlicéjét,
Ó! mert igen szivelte.
De a lelkét vesztett szivnek
E föld már nem adott irt:
Vajh! mért kellett elhinnie
Ama gyilkos hamis hirt!

34.

Mint ősszel a liliomszál,
Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, lelke alélt,
Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már
S kedveséhez siete.

35.

Budán volt már a király is
Az országnak nagyjával,
S diadalmit innepelte
Bajnokinak javával.
A múlatság- s vigasságnak
Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé,
Kedveséhez siete.

36.

Mert, hogy rég nem hallá hirét,
Se nem vette levelét
Mindég sziveit mátkájának, -
Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
Rózsájának számára:
Örült, midőn elképzelé,
Mint illik majd nyakára.

37.

Nagy-Vázsonyig Kinizsivel
És többekkel útazott;
De késztetvén Csobánc felé,
Nem veszteglett soká ott.
Napnyúgotkor indúlt onnan,
Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
Eggyütt viselt urával.

38.

Késő őszben volt ez a nap :
Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
Már lehullott levele.
Hideg szél fujt éjszak felől,
Repült a ló serénye:
De kedvezve világitott
A már tellő hold fénye.

39 .

"Rózsa! Rózsa! közel vagyok!
Hahogy hivem maradtál,
S megtartottad, amit nekem
Badacsonyon fogadtál? -
Szigligetben fogunk élni
Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkből kirepüIni
Egy könnyen már nem fogok."

40.

Ezt gondolá s több effélét,
László úrfi magába,
S nyargalt, nyargalt, hogy szikrát hányt
A száguldó ló lába,
Estve késön volt az immár,
Hogy kiért a tisztára,
Felpillantott és ráismért
Csobáncvárnak fokára.

41.

Itt megtoppant paripája,
És egy nagyot horkantott;
Mert épen egy nyúl az úton
Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
Nyargalt Csobáncvárának.

42.

Tovább jutván a sziklák közt,
Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
S bátor szive dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
Hogy semmi jót nem jelent,
Amit most hall, s imént látott ;
De a bajnok - tovább ment.

43.

Továbbá, hogy odajutott
A hegy gyöpös aljába,
Ahonnan felkanyarodik
Az út Csobánc várába:
Szomorúan hallott kongni
A várban egy harangot,
.Mit jelent ez?" - az erös szél
EI-elkapta a hangot.

44.

"Úrfi lassan, monda Farkas,
Én itt jót nem érezek,
Torba megyünk, - a faluban
Valakit megkérdezek. "
S egy paraszt jött éppen szemközt,
S László imily kérdést tön;
.Földi! minek szól e harang?"
Válasz erre, jaj! ez lön:

45.

"Dicsértessék az úristen!
Kisasszonyunk vivódik
Tegnap óta a halállal;
Mondják: szörnyen kinlódik.
Bár az isten megtartaná!
Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg: - lelkéért ez
A harmadik harangszó."

46.

S mintha ezer kardot döftek
Volna László szivébe,
Elbödüle, - minden vére
Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyil a várban termett,
Lova eldölt alatta:
De hajh! Rózsát László elől -
A halál elragadta.

Fejes István: Szent István

Homályos volt a palota, budavári palota,
Sűrüdött a merev falon az alkonyat fátyola:
István király félszenderben, de egészen betegen
Ott feküdt a nagy teremben s nem volt senki más jelen.
Szép Gizela, a királyné, csak az imént mene ki,
Fehér ünget, kristály vizet s egy csókot hagyván neki.

A beteg sziv félszenderben meglátja a titkokat
S ime egy kéz István előtt már a falra irogat:
"Isten veled" pihenj király, az ördög már odakin,
Nem árt neked, noha mérges a lehelet ajakin."
Az agg király felsohajtott: feleségem ajakin!

"Imre herczeg a te fiad és utódod, érted-e?
Férfiu volt teli lánggal, mese, hogy nem szerete:
S hogy a koronázás napját meg nem érte, meghala,
Mi ölte meg, mi baja volt, tudja azt jól Gizela."
Az agg király felsohajtott: feleségem, Gizela!

"Mig királylyá ne jelölted volt Vazulnak két szeme,
Most gyötri a nyomorultat kinzó vakság éjjele:
A haza szép reményeért sirtál sorsán igazán,
Egy kaczagott csak rajta és rajtad és a szent hazán."
Az agg király felsohajtott: feleségem, Gizelám!

Nyugtalan lett a nagy király, a fehér üng égeté,
A kristályviz márványarczát izzadásra készteté:
És az a csók, az gyötri csak kinosabban, mérgesen,
Felkiáltott, de szavára nem jelent meg senkisem.

"Mindjárt jönnek, - csak aludj' el nagy király, - a gyilkosok,
Isten veled, ki ellened? meg ne rettenj, légy nyugodt."
Szent Istvánnak szeme előtt a titkos kéz igy ira,
Láza elmult, ámde álom nem szállott pilláira,
Ezt rebegte tizszer, százszor: feleségem, Gizela!

Midőn éjfélt zugott a kürt Etele-vár tornyain,
S egy őr sem volt ébren immár a palota ajtain:
Besurrantak a gyilkosok feketében mint a gyász,
A tőr és a szem villogott s halk szó suttogott: jól vigyázz!"

Némán feküdt az agg király, bár hallotta jól a neszt
S már a gyilkos kebelének mérte a tőrt egyenest,
De a sötét palotában világosság terjedett:
"Isten velem, ki ellenem?" - a gyilkos kéz megmeredt.

Szép Gizela most benn termett nagy sikolylyal ajakán:
"Csak vizet a véres sebre s fehér leplet szaporán," -
A szent király felsohajtott: "nincs semmi baj, Gizelám!"

"Endre, Béla, Árpád-fiak, - mondtam én azt, oh egek!..."
Endre, Béla, Árpád-fiak legott ott benn termenek.
Tiszta arczuk nem árult el a bünökből egy vonást, -
S István király hinni kezdé a rejtélyes látomást.

"Endre, Béla, rossz itt a lég, mig kitisztul, fussatok,
A trón s a hon a tiétek"...Szép Gizela hallgatott.
Mit szólt volna? István király nem hallotta már a szót,
De látta a szivnek a titkát s a gonosz gondolatot.

Vörösmarty Mihály: Kemény Simon

1

A kém

Gyilkos haraggal tört utat,
S fut lesbe csalt Hunyad:
De társa vesztett harcmezőn,
A püspök elmaradt.

Erdélynek, oh Maros! vized
Gonosz vendéget hoz:
Szent-Imre lejtős oldalán
Mezet bég sátoroz.

S Mezet bég szörnyü sátorát
Nem ékesíti hold:
Ormán a püspök szent feje
S egy véres dárda volt.

Körűle tenger zagyva nép,
Szilaj gyönyör szivén:
De benn tanács ül, a magyar
Romlását esküvén.

Végzésök:"Essék Hunyadi!
S Erdély utána kél:
Erdély lesz megdőlt nagy fián
A vérző szemfedél!

Ötezren, ismert bajnokok
Csak rá vadásszanak:
Mióta harc van, ily nemes
Vadat nem fogtanak.

Jutalmok halva török üdv,
A húri-lakta menny:
Mig élnek Erdély kincsei,
S hír minden nyelveken."

S idézve szög Hafiz belép,
Halvány, beteg legény:
Levert ifjúság bágyadoz
Meghajlott termetén.

Fölnéz: de gyorsan elhaló
Szemlángja tétováz:
Boldogtalant olyannyira
Kinozza testi láz.

Majd szólni kezd s igy rebegi
Fáradtan szózatit:
"Kivántad, oh kegyelmes úr!
Leirnom Hunyadit?

Leirom őt s a gyermek is
Ráismer szóm után:
Rab voltam nála évekig,
Szolgáltam udvarán."

S lefesti arcát, termetét,
És szürke mén lovát,
Melyen vezérli hadait
Véren, halálon át:

A fegyvert, mellyel karja sujt,
A hollót paizsán,
S mind, ami rajta feltünik,
Rettentő a csatán.

De nemcsak arcát, termetét,
De nemcsak ménlovát,
Lángszózatokkal irja le
A ritka hőst magát:

Villám gyanánt mint terjed el
Nagy lelke táborán:
Mint jár előtte rettenet,
Pusztulás nyomdokán:

Szemének harci őrtüzén
Mint gyúlnak ezerek:
Ha szól, szivrázó hangjain
Mint éled a sereg.

majd fővezér, majd közvitéz,
Rengetve buzogányt,
Mint öldököl, mint veszti el
Kiket halálra szánt:

A nemzet mint lesz általa
Egy szivvé, nagy s merész,
Mely a csatákra feldobog,
Mely élni, halni kész.

S megy, mint lerontó zivatar:
A kis, de bátor had:
Közöttük a harc istene,
S ez isten ő, Hunyad!

S amint Hafiz igy közre szól
S mindinkább lángba jő,
Feléled elhalt izein
A vele szült erő.

Kinyúlnak izmos tagjai
A hallgatók felett,
S betölti szálas termete
A sátorszegletet.

Harsogva zeng, mint hadi kürt,
A szózat ajkirúl:
Szemében rémvilág lobog,
Éa arca felpirúl.

S Mezet bég sápadt, mint halál,
Merően néz körűl,
S egy bátor arcot nem talál
Oly sok vitéz közűl!

De mind, ki látta Hunyadit
Dúló hadrend előtt,
Döbbenve ismer rá: Hafiz
Oly hűn rajzolta őt.

Majd kór Hafiz felé lövel
Gyanús pillanatot:
De ő a nagy sereg között
Többé nem láttatott.

A hegytetőre vágya fel
Enyh s tiszta lég után,
Felment, s fej nélkül ott lelék
Jövő nap hajnalán.

Őt vélte mindenik: de ő
Nem volt a fejtelen:
Utána csúszván Ali Kurd
Ráismert egy jelen.

S dühös csatától zenge fel
A puszta rengeteg:
Kér ellenséges ismerős
Halálra küzdtenek.

És Kurdot ő gyilkolta meg,
Kurd a vér-fedte holt:
Az ál Hafiz, magyar fiú,
Hunyadnak kéme volt.

2

Kemény háza

Mely ritka szerencse,
Mely isteni kéz
Áldott meg örömmel
Oh, ifju vitéz!
Tisztelve dicsőnek
Ismére hazád,
S most ős lakod éden,
Mely kéjeket ád.
Tündökletes arccal
Szép hölgy jön eléd,
És hoz puha karján
Egy kis csemetét.
A nő maga gyöngyház,
És gyöngy a fiu.
Boldog szerelemnek
Mily szép koszorú!
"Nem hal ki tehát
A bajnokok ága,
Bár harc mezején
Elhulla virága,
Sok hősi Kemény.
Irtózatosan
Fenntartja magát
Új sarjaiban
A régi család."

Hő érzelem árja fogadja Keményt,
A harcokon honnit, a honn jövevényt,
S keblére, csatái sebeinek irúl,
Hölgyével egy ég magas üdve borúl.
És csendes a ház, az örömteli lak,
Távolba nem érik a harci nyilak:
Kőszirtok örök tövü szálainál,
Elzárva, fedezve, magányosan áll.
Mormolva köszönti a bérci sió,
Zúgása szelid nyugalomra hivó,
S mig rengetegin zivatar rohan át
Rá védve tekint le az agg Retyezát,
S ő ott a gyönyör teli kútfejénél,
Mint férj s atya mennyire boldogan él!
Miért mégis ez arcon a néma ború,
Felhői között mire érik a bú?
Lelkére mi rémletek árnya vonúl,
Hogy felriad álma karjaiból?
Mért hölgye szelid ölelése helyett
Nyujt durva vitéznek orozva kezet,
S hozzája titokteli éjfeleken
Véralku felett tanakodni megyen?
Oh szent haza! érted ez aggodalom,
Mely nem hagy örűlni a szűz karokon:
Éretted az égiek asztalitól,
Hol szüntelen örömnek éneke szól,
Szent isten imádatos arca elől,
Bár ülne sugárai jobbja felől,
Fölkelne a honfi s dicső nevedért
Eljőne csatáidon ontani vért.
S esküdve az alku égbe megyen:
Nagy Hunyadi bajnoki cimeiben
Fog küzdve kiállni a síkra Kemény,
S vagy győzni vagy esni a hir mezején.

3

Az ütközet

Ompolynak árjai vérben hempelygenek,
Csatázva partjain huzódik két sereg.
Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent,
Másik belföldi had s csatái tárgya szent.
Eljöttek oldani rabláncra vert rokont,
Szivökben a bosszút hordván s a drága hont,
S tovább továbbmegyen téren, tetőn a had,
Holtakkal hintve a viritó tájakat.
Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög,
Ott egy zászló körűl küzd számtalan török,
A hollós pajzsu hős szemközt s székefiak,
S vad ellenségeik sok ezren hullanak:
De új ezer fedi a véres harchelyet,
S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet.

Most egy merész lovag tajtékzó paripán
Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván:
"Így gyilkos Hunyadi, nyitom meg szivedet:
Miattad ősz apám a varjak étke lett."
S egyszersmind elröpűl a dárda kezéből
A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől.
Majd jő egy óriás: halálfej cimere,
Jelül, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere,
Hogy nemcsak nézni jött, kitűnik termetén:
Borzasztó látni őt a vértől feketén.
S nem szól, de buzogányt forgat halálosan
S a hollós hős előtt két bajnok ölve van.
Már fennyen cseng vasa a hollós paizson
S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon:
De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull:
Rémitve görg alá az Őrhegy ormirúl.
S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:
A hollós vértü hős párjára nem talál.

S amint tovább-tovább zajong az ütközet
S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,
Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia,
Előszáguld heven egy ifju dalia.
Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll
S kezében meghajol a zászlós kopjaszál.
"S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad,
Jó sorsom engedi meglátnom arcodat,
S látnom véres kezed munkáit: iszonyúk!
Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hir nem hazug.
De hogy nem rettegem kezedtől a halált:
Im vedd, s ha úgy lehet, kerüld e kopjaszált."
S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén:
A hollós hős alatt átszúrván dől a mén:
De Ferhád elesik, szivében kelevész,
S fölötte áll setét pajzsával a vitéz.
S szól: " Hős fiú, korán enyészik életed.
Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?"
Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még:
"Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék.
Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit,
S többé nem látom ah honom határait!"
S Mezet bég ott leli lélektelen fiát,
S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át.
De hősileg felejt fájdalmat és halált,
Buzditva vág elé s harsogva felkiált:
"Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk.
Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk.
Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat.
Halállal en fiam dicsően tárt utat!"
Így szól s félszáz ezer ordit s rohan vele:
A székel fut: kevés, kit kard nem sujta le,
S vérében ott a hős a hollós paizs alatt,
Ajkán s szivén haza a végső gondolat.
S Mezet bég felkiált: "Mienk a diadal!
Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival!"

S már indúl végzeni a meghajolt csatát,
S száguldva vezeti vérszomjuzó hadát.
Már szerteszét rabol s pusztit török, tatár,
S csak egy magyar had áll, mely még csatára vár:
De ez bizton halad, nem enged semmi tért,
S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért!
S Hunyadra csakhamar ráismer a török,
Amerre kardja vág, szózatja mennydörög.
Mint villám terjed el nagy lelke táborán:
Előtte rettenet, halál van nyomdokán.
S dicsőn győzni száll a kis, de bátor had,
Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad!
Mezet bég véresen boritja a mezőt,
Fiával itt talál nem diszes temetőt.
Gyérülten omlanak vert hatvanezrei:
Őket téren, tetőn magyar had kergeti.
De ott fekszik kemény a hollós vért alatt:
E nagy, dicső napért ő volt az áldozat.

4

A sír

Elmúlt a harc, a hon szabad.
Sirjában a hős ott szunyad
Az ádáz nap után.
Felette ifju hölgye van
Setét hajának gyásziban:
Oly szép, oly halovány.

Fájdalma szókra nem fakad:
Tőr benne minden gondolat:
Az érzemény halál.
Bújával semmi föl nem ér,
Csak ami nincs, a vesztett férj
A por lakóinál.

Elmúlt a harc, a hon szabad:
Vezéri diszében Hunyad
És bajnok társai
A sirhoz jőnek komoran,
A harc setét ruháiban
Végbúcsút mondani.

"Helyettem, oh nemes barát,
Elestél, s mentve lőn hazád.
Dicsőn és szabadon,
Ha él, virágzik nemzeted,
A véren váltott érdemed:
Örök hir hamvadon!

Vedd im vezéri diszemet,
Melyet jelessé tőn kezed,
Vedd esküm zálogúl,
Hogy e hon- és e nemzetért
Ontok pogányban annyi vért,
Mig holda elborúl."

Szólt, s minden szónak hangiban
Törökjaj s harc dörgése van
S nem gyáva fájdalom.
Majd meghajolt a sir fölé,
A zászlót, pajzsot föltevé
S kidiszlett a halom.

Utána mind a bajnokok
Lerakják sorra paizsok
S kél zordon ravatal,
Setét kopjákkal lobogó,
Tört fegyvereknek villogó
Rémes pompáival.

S miként jött, vissza komorúl
Huzódik a had s elvonúl
A mélyebb gyász elől:
A bús hölgy még ott térdepel:
Őt semmi zaj nem kelti fel
Nehéz gyötrelmiből.

"Dicső volt ő hajh! s odavan!
Oly ifjú még, most szótalan,
Oly hű volt, most hideg."
Ez, amit a hölgy nem feled,
Ez, amit vissza nem vehet,
S fájdalma rengeteg.

Ott csügg a siron egyedül
Gyászfűzként, melynek mélyen ül
A földben gyökere.
Ott hullnak néma könyei,
S szivét mindinkább vérezi
A gyilkoló csere.

Elmúlt a harc, a hon szabad
S kiket bilincsre vert a had,
Veszendő honiak,
Nő, gyermek, ifjú s agg öreg,
Egy tízezernyi nagy sereg,
Most visszaszállanak.

Kiket barátság, szerelem
Kötött s ért búcsú-gyötrelem,
Kétszerte kedvesek,
Most újra egymást ölelik,
Egymásnak arcán könyeik
Ragyogva ömlenek.

S Erdélynek völgyén, halmain
A tízezernek ajkain
Felzeng a háladal.
Fel a magas mennyekre hat,
Betölti a mély sirokat
Megrázó hangival.

"Igen! mindünkért halt meg ő!"
Szól illetődve most a nő
S a sirtól felriad:
"Örüljön, ki mentve lőn,
Áldás a sirban pihenőn:
Erdély megint szabad.

Ne lássa senki gyászomon,
Midőn derűre vált a hon,
Hogy még van fájdalom:
De titkon én e gyászomat,
Mig fájdalomtól megszakad,
Szivemben hordozom."

Ibsen: Terje Vigen

Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt,
hol meghal a puszta sziget, -
mások sebébe sose szagolt,
és néma volt és siket,
de néha szikrákat szórt az a szem, -
ha várta a messze vihart, -
bolondnak hitte a nép is, igen,
s ahol így bolyongott Terje Vigen,
a táj rögtön kihalt.

Kint láttam egy csendes túra után,
lent leste a tiszta halat,
egy dér volt már, de furcsa-sután
dalolt a révek alatt.
Tudtuk, hogy lányt mókázva vadit,
s kacagták őt a fiuk,
majd délnyugatra repült a ladik,
és másnap alig pitymalt meg, alig,
őt vártuk, amíg kijut.

Most elmondom, mit kürtöl a nép,
s mi volt a sorsa lent,
ámbár mesém se cifra se szép,
de minden mondata szent,
nem ő beszélte e pár kusza sort,
de néhány régi barát, -
kinek vad könnye borába forrt,
midőn megülte rajta a tort,
s elbúgta telét s nyarát.

Komisz kölyök volt, hetyke, pimasz,
elcsalta korán a kaland,
s mint csöpp, fiatal hajósinas
tanult meg tűrni alant.
Így Amsterdamba sodorta az ár, -
aztán, hogy higgad a vér,
zsugorgat s tengve hajóra vár,
de otthon senkise tudta már,
hogy Terje, ki visszatér.

Legény lett, szép és csupa izom,
hol a pezsgő vér szine forr.
S meghalt az apja s az anyja, bizony,
s az egész hajdani kor.
Egy-két nap fájt a szülő s a rokon, -
míg nem lesett újra szelet.
"Port nem nyalok", - mondta - "mig nincsen okom!"
nem, jobb volt néki egy puszta fokon
a tenger síkja felett!

Egy évvel később nős a fiú, -
valóban elég korán.
Azt hitte a nép, hogy lusta, hiú,
ki mulat a maga torán.
Izzott is a vére, mint a zsarát,
s kit a mámor láza ráz -
és szűrte a mécses víg sugarát
a függönyön és virágokon át
a csöpp, pirosszinű ház.

Mikor megtört a jég meg a szél,
azt mondta Terje: elég!
de ősszel, mikor a vadkacsa kél,
ismét megjött a derék.
És ekkor a gond a szivébe mart:
erős volt, büszke, deli,
mögötte derű és sok csoda-part,
a dal meg a fény hintázta a fart, -
s az orr a ködöt szeli.

Horgonyt vetettek, s mindvalahány
pazalta a pénzt meg a vért.
Csak Terje volt bús és halavány,
hogy háza tövébe ért.
A függönyön át kutatott odabent, -
s hány várt a hajósra, hány?
Az asszony ült és szőtte a lent,
s ágyán egy friss, piros, pici szent,
egy édes, ökölnyi lány.

Mondják, hogy azóta Terje Vigen
kerülte a léha falut.
Otthon gügyögött, s dajkált is, igen,
míg a gyermek el nem aludt.
S vasárnap este, ha táncra uszit
és búgva rikolt a húr,
egy zúgban ült, mint holmi szuszik
és tűrte, hogy Anna, míg rájakuszik,
folyvást a hajába túr.

S lassan meghozta miránk is a vészt
az ezernyolcszázkilenc.
Hány hős, ki egy kort csodára készt!
Hány hős, ki azóta pihensz!
Angol keresztek a révek alatt,
a szárazon gyász meg aszály,
kincsért sem akadt egy árva falat, -
ott úsztak az árban a gyenge halak,
s a parton a Rém kaszál.

És úgy ült Terje, akár a herék,
míg nem lesett újra szelet,
és hívta a hab, a hű, a derék,
a tenger síkja felett. -
Ó, híre miköztünk most is úgy él,
mint valami hősi dal:
"mihelyt kissé megindul a szél,
Terjénk egy csónakon útra kél,
oszt lassan a ködbe hal!"

Látták, hogy félve, figyelve kutat,
míg egy kis ladikot talált,
s leszedte a vásznat és a rudat, -
kerülte a sanda Halált.
Azt hitte, hogy éppen kedvez az ár,
mely bőgve keresztbe dől,
minden jüt szirt egy-egy gyász jele már, -
de többet igért a britt "Man of war"
meg a sasszemű árbocőr.

Isten kegyelmét kérte megén,
s már híre-hamva sincs.
Baj nélkül ért Fladstrandba szegény,
és véle a drága kincs.
Két-három tonna csuf árpa talán, -
az egész oly szörnyű csekély,
fele szemét, gyom, dudva, csalán, -
kint nőtt egy északi fok falán, -
de nőn s gyereken segél.

Pont három éj s nap semmi siker,
de Terje se hall se lát, -
s negyednap, amint a nap kikel,
part csillog az ősz ködön át.
Figyelt. És ím, felhő se pereg,
egy ormos fjeld az a folt,
és égig ível a messze, kerek
fönsíkon a kék Imencs-nyereg.
Már tudta, hogy merre volt.

Majdnem haza ért, lapátja megint
a pezsgő vízbe merült!
Azt hitte, az Ég csak rájatekint,
s derült lett újra, derült.
Majd tétovásan nyilik a köd -
a Sors se jobb se különb, -
s már látja, mit eddig az Éj keze föd,
hogy a hesncsi sund nyilása fölött
egy korvet árnya dülöng.

A sajka kitünt. Fönt ordít az őr,
s a korvet a part fele ront,
a nap szele lágyan a vízre dől, -
s Terjében halkul a gond.
De csónakot enged a fürge csapat,
mely zúgva agyába dalol, -
a lába szinte az orra tapadt, -
hajrá! míg a tenger előtte szabad,
bár vér fut a körme alól!

Gcsling az a titkos, sunyi fövény,
mely a Homborg-sundra néz.
Két láb a fenék s e csapda tövén
folyvást ott illeg a vész.
Ott fröccsen az ár, vagy csillog a tajt,
bár kívül szél se kering, -
de hogyha kipezsdül a hab dühe rajt,
csend váltja megint a vizen a zajt, -
s elnyugszik a rendje szerint.

Nos Terje Vigen is arra szökött,
s gyorsabban a nyíl se megy,
az angol a tősodor éke mögött, -
tizenöt elől fut egy!
Kínjában a végtelen Égre meredt,
az Égre, mely egyre henyél:
"ha most nyerek, örökre nyerek, -
egy asszony vár s egy gyönge gyerek,
s nincs otthon egy morzsa kenyér!"

De minden jaj meddő marad itt:
megint egy lyngöri-nap!
Mindég vígan harácsol a britt,
ha a norvég vízre csap.
S mig Terje egy ékfejű szirtre hatol,
s mig bőgnek a britt herék,
rábődül a tiszt: "megállj, lator!"
azán evezőt kap, fogja s ahol
kimérte, lesújt a derék.

S a kis ladiknak már hire sincs,
nem látja azt emberi szem,
két lábra merült az élet, a kincs,
de Terje ereje nem.
Az üldöző dühödve legyint,
s Terjénk a part fele tart, -
nyög, fúj s kikel s lemerül megint,
de a csónak ép, s hol a hős kitekint,
megcsillan a puska s a kard.

Kimerték őt. Az ágyu riad,
(boldog, kit az Ég kegye hord)
s mily féktelen, Anglia, drága fiad,
a tizennyolc éves lord.
Első csatája, - s a híre ragyog!
Nyers gőgje szívébe jegedt, -
de Terje, kit Istene veszni hagyott,
még térdrehull és sírva gagyog
a korvet hídja megett.

Minden könnyért röhögve fizet, -
s midőn a pokolba vitt,
nyomban kikémli a fürge vizet
s gyorsan hazafordul a britt.
Többé nem térdelt Terje se, sőt
vak lett s kínjának ura.
De nékik, aki foglyul viszik őt,
az a büszke legény mindegyre nőtt,
bár néma volt és fura.

Így nyűtte évekig őt a "prison",
mondják, hogy teljes ötig,
mert megtöri s őszre zilálja bizony,
kin a Gond szeme őrködik.
De közben valami kincse akadt, -
szentség, mint a kín tüze véd.
S megjött a tizennégy s nyílt a lakat,
s minden foglyot hajóra rakat
s lassan hazaszállít a svéd.

És révkalaúzul várta Vigent
egy nagy királyi pecsét,
de nem volt ő már se vad se kikent,
ahogy festik a régi mesék.
Minden javát más dúlta le, más, -
s jobb hírt a Fáma se mond:
"addig táplálta őket a sás,
amíg a Halál oly fekhelyet ás,
hol nincs se nyomor se gond." -

Minden múlt s ő a régi maradt,
akárcsak a puszta sziget,
egy percre se fért szivébe harag,
és néma volt és siket,
de néha szikrákat szórt az a szem,
ha várta a messze vihart, -
bolondnak hitte a nép is, igen,
s ahol így bolyongott Terje Vigen,
a táj rögtön kihalt.

Egy holdas, viharos este nehány
nyers szívben elállt a vér:
egy angol yachtot a szél ki-behány,
s tépázza rajt, amit ér.
A rőt lobogó csapkodva hörög,
és vájja ezer karom -
s míg nőnek a vizen a tömpe körök,
egy csónak a vész közepébe pörög,
de Terje ott áll a faron.

Egy perc - s kezébe került a kerék,
egy perc - s megint csoda-friss, -
s a yacht, mely rögtön irányt cserélt,
már húzta a csónakot is.
S a lord meg a lady s a lányka dadog,
és hála ragyog szemén:
"ha kincset akarsz most, kincset adok,
csak áttörhessük e szikla-padot."
- De a kormány újra lemén.

A hős elsápadt, ajka körött
a gyászok mosolya volt.
A szél zihálva a yachtba törött,
s fönt gúnyosan szállt a hold.
"Tüstént a ladikba! Lomha, ne késs! -
Mylord s mylady velem!
Sziklára jutottunk! - Tágul a rés! -
Csak rajta, mig távol acsarkodik és elfúl ez a rémes elem!"

S a kései holddal, amely hazahúz,
a csónak útnak eredt.
Ott állt a faron a vén kalaúz,
és bőszen a lordra meredt.
Gćsling fele vagy Hesnćsbe, tova!
Akárhogy is ejti szerét!
Nyers és kemény volt, mint a kova, -
sandán kimérte merre, hova, -
aztán sújtott a derék.

S már lábuk a tenger árja fedi -
elhaltak a régi tusák, -
de nyúlva emelte lányát a lady,
a félelem rágta husát.
"Annuska, szivem!" - zokogta szegény -
"a Végzet tört ma miránk!"
de Terje a tengert túrja megén,
s miként a madár az Isten egén,
úgy szállnak a part iránt.

Hiába, akárhogy símul az ár,
a sajka bugyogva lemén,
fölöttük a gyászok csillaga jár,
s szivükben semmi remény.
A lord kiált: "jaj, mi mozog itt! -
nem ismerem ezt a talajt!"
De Terje lesóhajt: "csitt, kutya, csitt!
itt zúzta szét e roncsot a britt,
mit Isten alánk szalajt."

És tőrt merít a lordba a mult,
mely tépi a régi heget -,
ez hát az a hős, ki térdrehullt
a korvet hídja megett!
S Terjénk fölsírt: "semmim se maradt, -
de a Hír röpült veled!
Egy perc, - s köztünk a Bosszu arat - -"
s a lord maga kent magára sarat
a fulladt sajka felett.

De Terje ugy állt, akár a karó,
min a tenger súlya tapod,
a szeme szilaj volt, büszke, maró,
s a szél hajába kapott.
"Te nem féltél, dagadt vagy apadt,
nyugodt és néma valál,
mögöttem egy éhes, durva csapat,
amelyet gőgöd gúnyra kapat,
s szívemben a tompa Halál.

A te ladydet nem érheti folt,
csak él, ragyogva, henyén, -
az én feleségem bús, suta volt,
de jó volt, - és az enyém!
Lánykád haja szőke, csodás szeme kék,
egy angyal néz le reám,
enyém, ne rójja bűnül az Ég,
olyan volt, mint száz más kicsi még, -
egy vézna, szürke leány.

Ez volt a kincsem és a napom,
drágább, mint sok buta lord.
Azt hittem, a fényt is tőle kapom,
de néked semmise volt. -
Most bosszúra lázad agyamban a vér, -
de vártam e lusta napot!
Minden minutája egy évet ér,
mert hátam görbe, fejem csupa dér,
és gáncsod a porba csapott."

A lányra rohant. Utána kapott,
s a ladyre tört vakon.
"Tovább, mylord! Egy árva tapot, -
s családod a vízbe rakom!"
Hiába lapult ugrásra a lord,
ma minden idegre rest, -
a szeme tüzelt, a veleje forrt,
s haját - így pótol a félsz kegye kort -
fehérre meszelte ez est.

De Terje, ki szinte tüzeket hányt,
s nem bánt se kicsit se nagyot,
most boldogan adta vissza a lányt,
s nyers ajka kezére fagyott.
S látták, hogy már sodrot se keres,
s dühétül örökre ment:
"ha gyűlöltél, most újra szeress.
Most, Terje, erőd is ezerszeres,
s a bosszú - a bosszú ma szent!

A hosszú "prison" öt hosszú tele
tudtam, halálra nyű.
Oly csúful fonnyadtam le bele,
akárcsak ősszel a fű.
De semmi panasz, most kap, aki kér,
adósod szívesen ád.
Hisz bármit is adtam, - kincseket ér,
de hogyha kevés volt néked e bér,
Teremtőm érje a vád." - -

Reggelre megint nyugodt a fenék,
s a yacht fele kékel a fjord.
Némák maradtak az éji zenék,
de a Hír szele messzire hord.
A vész is rég elhordta magát,
felhő se csúfít eget,
és hősünk úgy emelte nyakát,
minthogyha megint gyűrnék a bakák
a korvet hídja megett.

A lord jött, és a mylady vele,
és száz meg újra száz,
hogy néha szinte rogyott bele
a picike szürke ház.
Forrón köszönte e hősi hevet,
mely állta a gyilkos özönt,
de Terje a csöpp gyerekre nevet:
"az én fura lelkem mákot evett, -
szerencséd néki köszönd!" - -

A yachto norvég zászló alatt
a hesnćsi sundba tört.
Ott sortüzet ád, továbbhalad,
s elhagyja a szirtfogu kört.
De Terje csak áll. A könnye ragyog,
és nézi a széles eget:
"most végre megint a régi vagyok.
Ki megtöröd itt a kicsit s a nagyot, -
ó hála, Uram, neked!"

Így láttam egy csendes túra után,
lent leste a tiszta halat,
egy dér volt már, de furcsa-sután
dalolt a révek alatt.
Tudtuk, hogy lányt mókázva vadít,
s kacagták őt a fiuk,
majd délnyugatra repült a ladik,
és másnap alig pitymalt meg, alig,
őt vártuk, amíg kijut.

A fjćri templom háta mögött
egy bús sír bújik el,
fogas szél hántja tövén a rögöt,
de rajta a deszka-jel.
"Thćrie Wiighen" s egy szám nyoma még -
csak ennyi a dísze már. -
Eső csapkodja, tüzes napon ég,
gyom, dudva, lapú meg fű lepi rég,
s virággal rejti a nyár.

/Ford.: Hajdú Henrik/

Dsida Jenő: Miért borultak le az angyalok Viola előtt (Egy nyári alkonyat csodálatos története)

BEVEZETÉS,
Melyben a költő áhítattal köszönti az olvasót

Bocsánat, olvasóm,
ki mostig üldögéltél
újságot-olvasón,
vagy halk imát morogtál
vén gyöngyház-olvasón
és most véletlenül
akadt e vers kezedbe:
Bocsánat, olvasóm!

Nem sértesz meg, ha tán
azt gondolod: no már csak
érdekesebb Japán
és Kína bősz csatáján,
családírtó apán
s tűzvészen borzadozni,
mint átdöcögni holmi
mérföldes balladán.

Avagy tán gondolod:
jobban teszed, ha lelked
szent üdvét ápolod
s ahelyett, hogy eféle
gonosz, bűnös, bolond
világi élvre vágynál,
inkább továbbad is
imádat mormolod.

Zavarni, olvasóm
szikrányit sem kivántalak,
ám ha unalmason
telnék időd egyébként
s ülsz verset-olvasón:
ezt olvasd és ne másét,
mert ez csupa tanulság!
Üdv néked, olvasóm!

ELSŐ FEJEZET,
Mely hangós szóval dicséri az erdőt,
az ifjúságot és a szerelmet

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrű monostori erdő?
Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.
Fent fény paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő
bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,
én egy kőre pihentem, s lábam elébe hevert ő.

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,
cserjék közt futosott: tán hogy ne legyen tanu pajzán
dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek
szép Violám kitakart testének hószíná rajzán,
s ajkammal vonom útját száz finom árnyerezetnek.

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest
lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,
lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest
nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,
míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag
jószagu színes ölén. Ily cuppantó-zaju csókra
megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.
Elrezzentek a csókák. Könnyű ruhák lila csokra
ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szallag.

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt
szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemű mámor
ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.
Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor,
s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot
látunk, s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti
lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott
s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti
s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,
néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.
Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj
s a combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál...
Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó gally.

Mennünk kellett. Várt a világ, gondjával a pénz és
számtalan otthoni nyűg. Mialatt segítettem a lenge
fortu ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés
sustorgott ki a szivemből, mintha damaszkuszi penge
gyors hasítása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,
mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek
s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna
vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek,
testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Csókolj meg, szeretőm, bucsuzóul a messzi-magas-tág
mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi...
Sajgó gondolatok foga tép keblembe, harap s rág:
Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli
nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.

MÁSODIK FEJEZET,
Mely arra int, hogy szűk cipővel
ne menj az erdőre

Kis Viola fölsziszegett kín-dúlt
arccal, amint hazafelé indult
szegény.

"Fáj a lábam", mondta, "nagyon hosszút
jártunk ma, és rögös ez a rossz út,
kemény."

Meg-megállott, menni elfelejtett,
mint ki valamit a porba ejtett
s keres.

"Sarkamat a kéreg összetörte!"
Pöffedt volt és mint az őszi körte,
veres.

Keskeny ajkát harapdálva, gyarló
kedvvel jött az árok és a tarló
során,

homlokán csepp gyöngyözött sereggel,
mint a lombon harmatverte reggel
korán.

"Sajog, mintha mardosná a sátán.
Hogyan jutok haza ilyen sántán
s mikor?"

Bandukoltunk, én és ifjú hölgyem,
két vezeklő, ki siralomvölgyben
tipor

s minden földi hívságról lemondott:
így értük el, hol egy fűzfa lombot
ereszt,

és alatta lágyan elmosódón
búvik meg az ütött-kopott, ódon
kereszt.

Megbékültem fájdalmas magával,
balzsamozva vadfüvek szagával,
azúr

folttal, rubint vérrel erezetten,
bádogtesttel függött a kereszten
az Úr.

Itt Viola szinte gyökeret vert.
Mivel pedig jellemzi az embert:
mihelyt

hangyabolyba vagy csalánba lépett,
emlékéből minden régi képet
kiejt.

Istenről is tudni kezdi, hogy van,
bűnbánattal menten térdre roggyan
ina,

s míg két szeme kövér könnyben ázó,
dől szájáról a meakulpázó
ima, -:

Viola is nézte a keresztet
s áhítattal fohászkodni kezdett
emígy:

"Uram Jézus, Irgalmad esengem!
Kísértetbe, fájdalombe engem
ne vigy!

Ki vigyázol minden kicsi gyomra,
ha szemed nagy, keserű kínomra
tekint,

nem lesz nehéz, hogy én hazajussak
s holnap épen, szökdécselve fussak
megint.

Emlékezzél, mikor összeroppant
fáradt térded s elfogott a roppant
iszony, -

akkor a rút vasszeg tompa, kurta
hegye lábadat keresztül fúrta
bizony.

Erre gondolj s légy hozzám kegyelmes,
kínjaimra ír légy, puha-selymes
moha

s én fogadom szentül: férfinemmel
nem vétkezem többé szerelemmel
soha!..."

Én merengve álldogáltam ottan,
s gondolatok gyűltek meghatottan
körém.

Tinti arrább üldögélt a nagy fa
vadhajtással sűrűn teli, zagyva
tövén,

majd felém jött settengőn emelve
lábait, mint szokta őkigyelme,
ha csínyt

vagy ravaszdi gondolatot forral
s tisztán láttam: kétkedő hunyorral
kacsint...

HARMADIK FEJEZET,
Melyben a költő elbúsul az ő roppant
szegénységén

Istenem, Te tudod: koldusan élek én
földgolyónkon, ahol annyi haszontalan
senki dúslakodik hírben, aranyban és
hízik, mint a falánk kukac.

Kincsem nincsen. Olyan rojtosodó ruhám,
mint öreg tanító sok zivatart megért
frakkzsakettje. Zsebem pár savanyú barack
magvát zörgeti pénz helyett.

Istenem, Te tudod: nem panaszolta fel
szájam még soha, mint járok az ég alatt,
mint siettem e dús könyvkirakat tömött
színes polca előtt, nehogy

balga vágyakozás fonja be lelkemet,
pompás kertek előtt, nagy paloták során
könnyelmű dalokat mint fütyörésztem és
mint húnytam le irigy szemem,

kávéház zizegő képmagazinjait
mint dobtam le, ha szép távoli tájakat,
bárkás tengereket, gleccserek ormait
s pálmák végtelen erdejét

láttam lapjaikon: tűzbe vetettem egy
kedves nászutazó-pár levelét, mivel
onnan jött a kobalt tengeren álmodó
szirtes, isteni Capriról.

Nem hánytam fel a sors mostohaságait,
káromlás sohasem tört ki fogam közül,
bárha ostoba és ronda hatalmasok
fitymálták le személyemet.

Inkább zengedezőn jártam a réteken,
természet tavaszán ittam a föld szagát
és kutyámmal a zöld rengetegek vadon
mélyén űztem a perceket,

lombos rejtek alatt szívtam az ifjúság
kábító italát asszonyi szájakon,
voltam csirkefogó, gondtalanul gyerek
s háltam ott, ahol ért az éj.

...Ámde értsd meg, Uram, most az eset miatt:
itt látván Violát sírni e bús kereszt
alján gyötrelem és annyi panasz között:
túlcsordult az örömpohár!

Tudván: - nem vihetem bőrkanapés, finom
sikló gépkocsin őt, még zötyögő batár
öblét sem tehetem teste alá, hanem
sajgó sarka tovább törik,

s én csak nézni tudtam vad-tehetetlenül
annak könnyeit és kínjait, ó, kit oly
lángoló szerelem fűz velem össze: - ezt
elviselni türelmesen

többé nem birom! Én lábad elé vetem
koldus testemet és sírva csapom fejem
e korhadt feszület léceihez: Felelj
szómra, én Uram, Istenem:

Gazdag földeiden mért vagyok én szegény?
Mért vagyok nyomorult? S mért a szegény olyan,
mint úton heverő gyönge, beteg bogár,
melyre bárki reátapos?...

NEGYEDIK FEJEZET,
Melyben kiderül, hogy a fájdalomnál erősebb
a jóság

(Olyan strófákban zengjen most az ének,
amilyenekbe rímét Dante rótta
öröklétet adván Beatricének!

Mert hogy a földön nem volt Dante óta
ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,
hogy elzenélje lágy költői flóta,

mint amiről most szó fog esni, ez tény, -
sem arra méltóbb lélek Violánál,
hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

...Pihenve fűnél és megállva fánál,
beteg csigánál alig szaporábban
értünk oda, hol roppant szomorán áll

kerékküllőig külváros porában
az autóbusz, mint ócska barna bárka.
(Mily furcsán hat e gép a tercinában!)

Itt gyűlni kezde homlokomnak árka,
mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,
sehogysem tudtam összeszedni, bárha

kilenc zsebemben is matattam egyre
és két jegyről már rég nem álmodozván,
csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

Tűnödve álltunk ott az utca hosszán,
majd Viola is példámat követte,
kis táskájában szorgosan motozván.

Minden garasnak ujjongtam felette,
s épp annyit tudtunk így előkotorni,
hogy a jegy árát összesen kitette.

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi
nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,
hogy Violának nem kell gyalogolni.

Szerelmesem örvendett rajta szintén.
Én búcsút vettem, s Tintikével útnak
eredtem, vissza búcsúcsókot intvén,

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,
amely mellett a békés szürkületben
jókedvű vízerek zubogva futnak.

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,
mint karácsonykor kisgyerek-koromban,
mikor égett a gyeryafény felettem,

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,
bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom
a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

de nem volt szabad többé ott maradnom
és mentem lassan, visszanézve hévvel,
mint akit hátra édes akarat von,

szájamban még a sütemény ízével,
orromban a karácsony illatával
s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

Így telve lelkem mostan Violával,
meleg szerelmes illatát szagoltam,
érzve: ajkam íze is reá vall

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan
szerelmes arcom folyton visszabámult,
hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

Így visszanézve: jaj, miként elámult
szemem s miképpen torpant meglepetten
lábam a képtől, mely elémbe tárult:

nem hinné senki, olyan hihetetlen,
ha nem tudnék tanút idézni mindjárt,
mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

A gép már messze gyors kerekein járt,
de Viola még vesztegelt a sarkon.
Előtte koldusasszony, keblein tárt

rongya cafatban, kis porontya markon,
(szopni akart a száraz anyamellen,
de nem tudott és sirdogált kitartón).

Viola nem bírt tenni szíve ellen,
mely könnyes lett és puha, mint a vatta
s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

minden pénzét a bús asszonynak adta.
Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,
de legnagyobb győzelmét most aratta,

s hiába vére itt-ott átalüt már,
kemény mosollyal léptet felmagasztalt
útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

Viola is bár égő kínt tapasztalt,
öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,
büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

s merről a város kéklő tornya intett.

ÖTÖDIK FEJEZET,
Mely csak annyi, mint a sóhaj

Lelkem nyugtalan lett,
nyugtalan a mély tó.
Habján, mint hajóraj,
bukdosik a sóhaj:
nem vagyok én, ó, jaj,
Violára méltó...

Bárha mindig tudtam,
hogy a szó, a mondás
csak ragyogva ámít,
legfeljebb vidámít,
de a tett, mi számít,
másokért lemondás:

kéregető előtt
hányszor elhaladtam! -
ami szűken tellett
s ami nap-nap mellett
énnekem is kellett,
abból sosem adtam.

Nem öleltem eddig
éhezőt, bevallom,
szemem sose látta,
mint roskad a háta
s hogyan megyen át a
túlvilági pallón.

Megmosolyogtam, ki
másokért halált halt.
Nagycsütörtök esten
fogságba nem estem,
s kínt, csapást a testem
senkiért se vállalt.

Nyugtalan a lelkem,
nyugtalan a mély tó.
Tükrén, mint a sóhaj,
borzol át az óhaj:
bár lehetnék, ó, jaj,
embernévre méltó!

Aki hősiesség
útját lanyha, gíatra
szívvel elkerültem,
bűnben elmerültem
s egyszer sem hevűltem
igaz áldozatra:

Krisztus nevét bár egy
életen át zengtem, -
egek fényessége,
mennyek békessége,
szentek egyessége
nem fogad be engem...

HATODIK FEJEZET,
Melyben Viola csodálatos módon megdicsőül
Isten és emberek előtt

Lágyan zengj a csodáról, emberi nyelv, átszűrve szelíden
jámbor hangulatok liliomszirmú, puha, tiszta szűrőjén,
olvadozón muzsikálj meleg emberi szív, mint halk
szamovár duruzsol,
lágyan járd a papírt, kis acéltoll, mint dudorászó méla
zarándok!

...Halk suttogás hallatszott, íme, a kéklila esti
homályban
halk repeső suhogás, mely ütemre suhog s mindegyre
erősebb,
suhogó repesés, repülő zúgás, lengő szárnyak suhogása
verdeső puha angyali szárnyak csattogó muzsikája:

jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori
utca fölött,
szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek
seregestül,
jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy
mandolinokkal,
víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes

ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer,
föld tele, ég tele, száz és ezer és száz meg ezer.
Négy daliás angyal fölemelte ölébe, a légbe ölelte
kicsiny Violámat
s vitte röpülve az esteledő, tág biblikus úton,

vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa
fölött befelé,
vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város
szíve felé.
Lent ezalatt a fehér s halványkék angyali tábor
földre borult kétoldalt s mennyei nyelven örök
diadalról zengedezett.

Tinti kutyám ujjongó nagy csaholásba fogott, s kórusban
ugattak
a környék mindenfajta kutyái, a lassacskán döcögő
szénásszekerekbe
fogott lovak is mind fölfele tartották fejüket s
nyerítettek.
Arany Violám szép homloka ívén megbomlottak a
fürtök,

s lengtek utána - megharsantak a mennyei kürtök
s zengtek utána.
Nem tudnók elmondani, elmuzsikálni, lefesteni,
bárhogy akarnók:
mint lett isteni, ünnepi csarnok a külváros poros
és füves útja,
mint bődültek az áhítatos, hazabandukoló, szelíd
esteli barmok,

mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent
a nehéz por,
sűrű templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő
légi nyomába,
mint hullottak térdre az emberek és mutogattak
a gyermekek, és
mint kondult meg fékeveszetten a nagy város
valamennyi harangja:

ging, gong, mindet a kis Violáért!
gong, gong, ne sajogjon a lába szegénynek!
zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és
harsona zengi:
Angyalok asszonya Ő és ülni fog egykor az Úrnak
jobbja felől.

UTÓHANG,
Melyben a költő elbúcsúzik a türelmes olvasótól

Hasznos igék e sorok közt
bőven akadnak:
számtalan üdvös okosság.
Ámde magadnak
kell kikutatnod: e terhet
én ma lerázom.
Írtam volt, amit írtam,
nem magyarázom.

Majd ha puposra öregszem
s görnyed a vállam,
s mellettem verdesi vattás
rőfnyi szakállam:
verseimet magyarázva
oktatok én is.
S mondják: Istenes ember.
(Nem csoda: vén is.)

Ily balga felére sokára
fordul az érem.
Most még kerget a kedvem,
hajszol a vérem
átal a fényteli város
víg zsivaján s túl
messzi hegyek puha csöndjén -
Rajta, kutyástul!

Keresse a búskomor árnyat
az erdei gomba!
Én fényt akarok, lobogó fényt
inni magamba:
csorduljon a csók meg a dallam,
csíz dala áradj!
Űzve sodorj, fiatalság!
Láb, ki ne fáradj!

Élünk szép Violámmal,
mint égben a felhők,
gondtalanul futorászva,
semmirekellők,
kacagjuk a gúnyt, a veszélyt
s a városi pletykát:
vár a mező ezután is,
jószagu hegyhát,

vár puha fű, csakazértis
vár a Monostor,
s mint csorda nyomán a csobán
markában az ostor,
csókok száza meg ezre
csattog a szánkon.
Kancsal kicsi ámorok ülnek
körben a fákon,

repes valamennyi, tolakszik,
hogy le ne késsen,
kuncognak, áthunyorognak
a lombközi résen,
majd iskolapadban ülő
szorgos gyerekekként
jegyzik arany palatáblán
a boldog eredményt...

Thaly Kálmán: Bethlen Gáborról

Hűvös éjjel! Ónodon a várteremben
Őrvitézek virrasztnak nagy, néma csendben:
Bolygó lelkök, tudja Isten, merre szárnyal -
Bujdosván az őszi széllel, föllegárnynyal!...

Kandallóban reszket a láng, pattog a fa:
Deres bajszu vén levente rakosgatja:
Szemei a lányok közé merőn néznek,
S feltámadnak lelkében a régi képek.

"Hej! mikor igy a táborban tüzelgettünk -
Szintén ilyen hűvös volt az éj felettünk..."
Meg elhagyja, s a parázsat megszurkálva,
Ifju hősök biztatgató szavát várja.

"Gergely bácsi! folytassa hát, kérjük szépen,
Hisz nem szokott fukar lenni a beszédben!"
S egyikők egy kulacsot is tesz eléje:
Ne szenvedjen szárazságot a gégéje!

Mind figyelnek: még a szél is az ablakra
Odajő a vastáblákat ropogtatva,
És dörömböl mérgesen: hogy ereszszék be:
Hadd lehessen egy kis része a beszédbe!...

" Mikor, mondom, a táborban tüzelgettünk -
Szintén ilyen hűvös volt az éj felettünk:
Lomhán égett őrtüzünk az ősz ködében:
Demeter-nap elmult vala immár régen.

Vagyok mostan Rákóczy György katonája,
Jó uram is, nincs panaszra okom nála,
De jó volt ám a régi is: Bethlen Gábor -
Héjh, hires volt alatta a magyar tábor!

Bethlen Gábor Erdélyország fejedelme
Ellenséggel nagy harczba volt keveredve,
Akkoron is ott csatáztunk az Ipolynál:
Hontban, vagy hol - bizonyosan nem tudom már!

Rákóczy volt akkor a fő-generális -
Nagyobb hadat vezérelve uránál is,
Mert hogy Bethlen elküldte őt messze hadba:
Maga derék seregét is vele adta.

Mi maradtunk pár ezren a fejdelemmel,
Az Ipolynál járva tábort jó hiszemmel:
Mert velünk nagy jó szerével ott valának
Feles török segédhada a szultánnak.

S Rákóczy még öt-hat napja alig ment el,
Alig levénk magunkra a fejdelemmel:
Hát egyszer csak csöndes este véletlenül
Jő az ellen nagy hadával környös-körül.

A hegyekre, mint a felhők, azonképen
Települtek északára zord sötéten:
Sötét felhő villámot hoz kebelébe:
Veszély árad Bethlen Gábor seregére.

Maroknyi a magyar sereg: node semmi -
A török is együtt fog a harczba menni!
S fölriad a trombitaszó: " hej vitézek!
Hajnalra mind legyetek ti víni készek!

Azt akarja a mi utunk, Bethlen Gábor:
Virradatkor harczot áll az egész tábor:
Piros hajnal, piros legyen, piros vértől -
Nyögjön a földfutó ellen seregétől!"

Harczolunk hát...viadalunk leszen holnap...
A törökök nyugtalanul zúgolódnak:
Táborukból vészhangokat hall az éjjel:
Mint mikor az ár a gátot rontja széjjel.

Pártos agák izgatják a bamba népet:
""Nem látjátok azt a tenger ellenséget?
Összejátsznak...ne higyjetek hitetlennek:
Holnap reggel zsákmányul vet az ellennek!""

"Uram, uram fejedelem, veszély támad:
Virradatkor nem csatázik a pogány had!"
"Nő a veszély, uram, uram, Bethlen Gábor:
Hajnal előtt szétszalad a török tábor!"

Fejedelem kél, pompadiszt is ölt magára,
Jobb kezében fényes ezüst buzogánya,
Bibormezre hosszan ömlik nagy szakálla  -
Délczegen ugy ül toporgó paripára...

És nyomában a magyar had kél robogva,
Számra nézve kicsiny: ámde nagy haragja,
S hol pogány nép zajlik és zúg, mint a zápor, -
Ott megáll és szól dörögve Bethlen Gábor:

"Agák, bégek! - s végig néz a hetyke főkön -
Parancsoltam, hogy e csorda itt üvöltsön?
Vagy mért e zaj? e zsibongás? e vak, lárma?
Reszkettek, hogy elsodor a harcz hulláma?"

És előlép husz kevély tiszt kiabálva:
""Nem csatázunk! Vissza térünk mind Budára!
Jól tudod, hogy régen elmult Demeternap,
Mozlem népek azontul nem táboroznak!

S ha vezetne bár szultánunk-fejedelmünk:
Ütközetre még akkor se kéne mennünk!
Halld azért hát: nem csatázunk mi ezentul -
Táborunk mind még ez éjjel utnak indul!""

"Más baj nincs?" szól Bethlen Gábor: ""Semmi! semmi!""
"Ugy ennek is mindjárt vége fog majd lenni!...
Gyáva tisztek! Pártos főnök! térdepelj le -
Parancsolom, én: Erdélynek fejedelme!"

Látnátok most a tábori sokaságot, -
Zug mint a viz, a melybe a mennykő vágott...
Lárma zajlik, kopja villog fenyegetve,
Vészmorgás kél, megdobban a paisz öble...

Ámde Bethlen nem rettenve, sasszemével
Zugó hadon irtóztatón tekint széjjel,
Megrengeti buzogányát érczkezében:
S mélyebb csend lesz mint a sirbolt éjjelében.

S miként az eb, ha megverik, hunyászkodva
Leborul, és gazdájának lábát nyalja:
Ugy az elébb daczos török agák, bégek,
Bethlen előtt szem-lesütve hajtnak térdet.

Jön a hóhér, irgalmatlan éles bárdja
Husz töröknek gőgös fejét porba vágja:
És ezt látja, nézi egész török tábor - -
Ekkép irtják ki a konkolyt a buzából!

"Nos, ki nem jő még a harczra? Szóljon mostan!"
""Harczolunk mind!, mind!"" üvölt a hadsorokban,
S bár nem szürkül még az égbolt véghatára:
Kürt megharsan, dob megdörren vad csatára.

Uttól fáradt még az ellen, horkol, alszik,
Körül-körül már a fegyverlárma hallszik:
S mire ébred: nem ébredhet...zárt szemére
Ráborulván örök álom örök éje.

Node tovább mit beszéljek még hiába -
Megvertük az ellenséget igazára:
A törökök ugy harczoltak, mint a tigris:
Hát még mi?! De hisz a felől kétség nincs is!

Török hadak e nap óta mondogatták:
Demeternek napját többé meg se tartják:
Demeternap nekik eztán Gábor napja:
Harczolnak mig Bethlen Gábor ugy akarja!

- Végzi szavát öreg vitéz , Gergely bátya,
Kandallóban hamvadoz a tüznek lángja, -
Ifju hősök arcza mégis ugy világol:
Harczi hirnek, dicsőségnek a lángjától.

S odafenn a komor falon - ha felnéznek -
Ugy tetszik: a vén kardok megzörrenének.
S mintha Bethlen lobogója ingadozna -
Ó dicsőség hüvös szele lobogtatja. -

Guy de Maupassant: A paraszt Vénusz

Az örök istenek!...Élnek ma is még,
mint egykor az antik Itáliába,
de a koruk már nem dicséri ismét,
meghalnak, s a tömeg feled, hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog,
habár a népbe mostan hit se pezsdül,
még héroszok lelkeznek Herkulestül,
és jönnek a vén földre Vénuszok.

1

Egy rekkenő meleg napon a parton
ment egy halász - a hátán nagy kosár -
s ott, hol a tenger földet mos kitartón,
hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kisleány volt, elhagyott, mezítelen,
apálynak és dagálynak odadobva,
vagy tán az is lehet, úgy szülte itten
a tenger s a fövenynek tiszta csókja.

Hát megtörölte, a kosárba tette,
rá a hálóra, és örült felette:
és ingó hátán, mint ladikba, csínján
elszenderült szelíden a kicsiny lány.
A jó halász hazaigyekezett,
eltűnt a szemhatár aljába végre:
s egymásba forrt a part mentén a lépte,
mint gyöngyfüzéreken a gyöngyszemek.

A kis lelencet az egész vidék
szerette és bámulta, hogy mi szép.
Csókban fürödtek rózsás tagjai.
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
Ő meg kezét vígan nyújtotta ki,
vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezdett a kapuk alatt,
s tipegve ingott apró, tömzsi teste
a lábain, az asszonyok repesve
sikongtak, és mind-mind odaszaladt,
később pedig, hogy hancúrozva illant,
remekbe készült lába is kivillant,
a réteken pilléket üldözött
az ajkáig érő fű között.
S a többi száj úgy szállt e száj felé,
mint a virágra röppen rá a méh.
Mikor elébe nagyfiúk vetődtek
künn a mezőn, fejétől a bokáig
csókolták szilajul s olyan sokáig,
akárcsak a nagylányokat, a nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
sovány kezében reszketett csípője,
a régi múlt emléke szállt belőle,
s haján remegett a hervadt ajak.

Aztán, hogy a vidéken elbolyongott,
nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
melynek nem ízlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int,
s reggeltől estig - ő sem ostoba -
a széptevőit csábítgatta mind.
És hízelegtek néki: éjjelenként
sok harcias rablókalandra ment szét,
gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
ez itt rigót, stiglicet és poszátát
fogott neki és ágról-ágra szállt át
a zöld pagonyban, a falombba fent.
Olykor egy társaság rákászni ment.
S ő szedte vidoran a fürge rákot,
hálót feszítve pőre lábbal állott,
s nézték, hogy remeg a víz-fodorba
a zsenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek a faluba este,
megálltak ők a parton s nékiesve
köréje gyűltek, reszketeg ölelték,
tépték a csókját és ették a lelkét,
s ő komolyan-büszkén - nem félve-sírva -
nyújtotta arcát az ő csókjaikra.

2

Nőtt a lányka és hódítva vonzott,
testéből áradt az érett gyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki,
bezárt derékján gerjedt keblei
dagadva forrottak szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
s a teste bájos volt és karcsú, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája:
s szemén mosolygott a mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
és messziről futottak már elébe.
Kacagva jött, érezve vágyukat,
majd tovament s szoknyáinak szelére
átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Rongyokba járt, de úri a kegye:
s oly egyszerű, igaz a mozdulatja,
mindig nemesség, báj ragyog alatta,
bár köznapi munkáit is tegye.

És azt beszélték róla, hogy övé mind,
akit az ujja egyszer is, megérint.
Télen, hogy a fagy minden házat átjár,
s fázunk a vastag paplanok alatt,
s hó torlaszolja el az utakat,
árny-foltok ingnak éjjel ablakánál,
oldalgott a sápadt síkon a sok
váró kamasz, akár a farkasok.

Nyáron pedig, mikor megért a búza,
és a kaszások népe megjelent,
szél verte a virágzó, puha lent,
s hullámosan morajlott zengve-zúgva,
a rendeket kévébe ő kötötte.
A sárga ég vadul tüzelt fölötte,
s forrt a síkon a gyilkoló meleg,
szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a vetésbe vágott,
bezengve a nagy, tikkadt pusztaságot.
De ő piros szoknyájában viháncolt,
és ingében nem égett e gyereknyak,
habár a napsugár perzselve táncolt,
s a földön a fű, a virág lehervadt.
Fürgén szökellt a rét finom mezén át,
és vitte vállán a búzát, a szénát,
a férfiak vigyáztak, hogyha látták.

Borzongva és vágytól fölocsúdva
és szomjasan szürcsölgették magukba
tagjának édes, részeg illatárját,
e rózsatest szerelmes illatát!
Egyszer, hogy véget ért az aratás-nap,
s arany bíborba hullt a Nap alább,
egyik arató nékiment a másnak,
s mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
véres kaszákkal vívtak érte ketten!

Leszállt az árny a síkra szemfedőképp.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt, csak kelet
égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kusza lárma végképp:
a nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
csend szállt a földre, altató, csodás,
s fénylett a csillagoktól a sötétség.

Egy erdei, rejtett ösvényre ment ő,
táncolni kezdett és futott bolondul,
heves, tüzes tömjént lehelt az erdő,
és föltekintett, a faormokon túl,
a tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte lengett az ég kéklő csendje,
halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
a langyos árnyék, a finom, buja,
mely a szivet árnyas szövetbe ássa,
s elfogja a magány zavart buja. -
Egyszerre nesz riadt mögötte, új hang,
félénk iramlás, amint hallgatag
szökik a moh zöld bársonyán a vad,
és a sűrűben a zaj félve surran.
Csapkodta szárnyát láthatlan madárraj.
Leült, s a testén átszállt bűvös árral
egy zsibbadó és zsongító merevség,
hogy tépje le ruháját, s ifjú testét
fürdesse meg az illatos fű-árba,
s a légbe szálló csókot várta-várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott,
a bokrokon tűz-szárnyú rovarok
úgy tündököltek, mint csillag-csoportok.

De hirtelen egy test testére hullt,
két tűz-ajak tapadt rá az övére,
s az ágyszerű gyepen bomolt övére
forrt görcsösen kér kar s feléje nyúlt.
Egyszerre csak új lovag nyilallt,
levágta a győzőt, mint a bivalyt.
Egy másik is jött s bőszen fogta át
a társa hörgő, sípoló nyakát.
A támadót most a dühös ököl
véresre verte. - A sötét sűrűből
a férfiak nyüzsgő csapatja tűnt föl. -
S míg a tusára égi árny ömöl,
küzdöttek égő tűzbe, mint a hím,
hogy bőg a gím magányos síkjain.
Harag üvöltött, harci lárma hörgött,
roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
s vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
vad büszkeség szállt szemgolyóiból,
és leste onnan, hogy ki győz s mikor.
Aztán felérohant a legerősebb,
az arca csupa vér volt és merő seb:
s a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
és úgy szerette őt, mint a vadállat!

3

Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
a szikra-magból látjuk szétterülni,
röpül a láng, tovább suhan a fátyla,
s lángol az ég. A férfiak szivét
ily szerelmes tűzvész gyújtja föl,
egyikről másra terjed - s lángja öl -
és majdnem ég már az egész vidék.
Amerre járt e lány, otthagyta női
nyomát, a sziklaparton és az erdőn,
s szerelmesek követték őt esengőn.
Ha ketten voltak, küzdtek szeretői.
Ő engedett nekik, sosem szabódott,
neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
nem is örült szegény, de meg nem unta,
s végzet gyanánt fogadta el a csókot.
Aki csókolta szájával, szemével
lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
szakítva a mámor örök gyümölcsét,
az ágyékába nyíló buja fönség
szivébe nyilallt s meghódolt remegve.
Hideglelésként rázta a szerelme,
vágyott reá, mindig csak őt kutatta,
és esztelen szókat nyögött az ajka.

4

Az állatok is égtek érte titkon.
S a lány csókolta őket, szerelemmel:
mellette mind vidor tűzben szökellt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simítson:
követték a kutyák, nyalták a lábát:
virgonc csikók nyerítettek, ha látták:
bivaly örült, mint hogyha jött üsző,
kakas csapkodta szárnyát vér-üző
cselére, a bakok meg szarv-csatára
keltek, tusáztak faun-lábukra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
fullánktalan szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad,
s gyakran madárszárny csapkodott megette,
hogy a baromfit keblein etette.
Szerelmesek lettek belé a nyájak,
és a komoly, bús, kajlaszarvú kos
nem hallja pásztorát, nyomán futos,
s követték a barik, bégetve halkan
nagy lépteit iparkodó csapatban.

5

És csendes este elszökött gyakorta,
fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, nőtt a lágy hangú ár.
Futott: a szőke, végtelen fövényen
a messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte,
s kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
és lefeküdt a földre, a fövény
nyugtatta édes testét lágy ölén,
s hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
még ottmaradt a homok gyenge tükrén,
mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
mely partra hullt s mását a földbe hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
ezer szemével. - Majd egy víg habocska
elérte és a lágy gödröt lemosta!

6

Ő volt az az örök, tökéletes Lény,
ki újra visszahozta azt a fajt,
mely feltűnik az idők végtelenjén,
királyi bájjal hódolatra hajt,
és ősi titka andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét és Cleopatrát:
s pazar szerelmét adni-vágyó szive
ontotta bőven, mindent felderítve.
Csak egy embert gyűlölt, egy vén, hamis
gonosz juhászt, kitől a farkas is
szűkölt.

Ezt egy cigánylány tette ki
az árokölbe, még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
s csupán gyűlölséget hagyott neki.
Gyűlölt is mindenkit, ki dús, ki boldog,
azt mondták, hogy a társai koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön.
Ilyenkor álmodott szegény az ágyról:
aztán hogy a táj napsugárba fürdött,
s fukar falatját falta künn az árva,
bámulta, mint gomolyognak a kürtők,
távol tanyán, meleg levesre várva.

Aztán megvénült. - Furcsa és sötét lett.
Estelente elmesélték tetteit:
s a suttogott, titokzatos meséket
az asszonyok hallgatták reggelig.
Arról beszéltek, a sorsnak parancsol,
a pusztulást csak ő idézi föl,
és olvas az ég lángbetűiből,
jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
ütötte föl, így élt magába folyvást,
elmormogott egy-két boszorka-mondást,
rá síri hang felelt a szélzúgásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
hogy megszelídült tőle a bika.

Majd mást regéltek róla aztán.

Találkozott vele egy ifjú lány,
s láttára a lányt a vágy elragadta.
Nem szólt az agg, de a vad láz miatt
szegény kicsinyke éjjel felriadt:
hallotta, ahogy szólogatja hangja.
Hiába küszködött a fiatal lány.
S bár borzasztó, ködös volt a sötét,
hozzáfutott és véle hált a szalmán!

És így itatta sáros ösztönét
az ifjú, szép lányokkal minden éjen,
és nem pirult ellenkedő szemérem,
szép, szűzi mellét mind őneki adta,
pedig csúnya s vén volt az istenadta.

A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
sövényszerű volt hófehér szemöldje,
s arcán a haj burjánzott kuszán,
mint kecskeszőr a kikoszlott subán!
Bicegve ment a hegytetőre, zörgött,
hogy árny feküdt végig a lanka hátán,
s csámpásan ugrált, mint a sánta ördög.

Hát ez a vén, paraszti, buja Sátán
egy áprilisi reggel, fiatal
fák közt, mikor aranylott a magyal
egy domb mellett meglátta a leányt,
kit a vidék imádott egyaránt.
Mint napszúrás, átdöfte őt a vágy ott,
és fogvacogva már utána vágyott.
Egymásra néztek. - Vajon győzik-e,
a harcot, mert itt két Isten csatáz!
A férfi ámult, mint az a vadász,
ki látja, párduc jött, nem őzike!
A lány továbbment. - És a szőke, drága
haja virágzott édesen a lejtőn,
mint a magyalfa sápadó virága.
De reszketett és félt, kétségbeejtőn,
utálta a juhászt, szivébe kín dúlt,
tartott varázsától s futásnak indult.
Estig bolyongott, jött az éjszaka,
most borzadott meg az árnytól először,
amely az erdőn, a mezőn előtör.
Ment egy sötét fasorban egymaga,
hát a tölgyek közt a vén juhász
rémlett eléje, a csúnya subás.
Szegény rohanni kezdett esztelen.
Pedig lehet, hogy amitől szaladt,
nem juhász volt, csak egy fa-darab,
egy törzs, mely ott hevert az út-felen.

Múltak a napok és hónapok. A lelke
senyvedt, mint a szárnyán sebzett madár,
a rettegés egészen megviselte.
Kilépni se mert a kapuba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
azt hitte, látja a Vént, s ráhunyorgat
ravasz szemével, mely azt mondja: "Holnap",
s mintegy tüzes vasat nyom a sebére.

Így akaratja teljesen legörnyedt,
a szive félelemtől összezsibbadt,
érezte, meg kell hajlani a kínnak,
engednie kell végül is a Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.

Nagy hó takarta a talajt fehéren,
és mozdulatlanul hevert a sík.
Zord, messzi tájról hűs szél fújdogált,
megrázva az erdős, sötét homályt
s a fák mezítlen, szürke ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
arcát a hold alig mutatta csak.
A fagy pedig kemény, iszonyú volt.

A lány fagyott lábakkal bandukolt,
érezte, a juhász előkerül,
s fekete pontként ment ő egyedül.
Most gyökeret vert a lába reszketőn:
két szörnyű állat jött a hómezőn:
játékuk őrült-víg futásba átfolyt,
s bukfencüket növelte a sok árnyfolt.
Aztán rohantak, kóboran suhanván,
s bolond örömbe, borzadásra keltő
vággyal repültek a látókör alján.
A vén juhász kutyája: mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt,
s e szem kuszált fejükben oly csodás volt,
csaholva mindkettő a lány felé nyúlt,
szőrös mosollyal, foggal vigyorogva.
Mint a lovagkorban két hős Hűbérúrt
lánynézni küldött Hercegük gyakorta,
így jött e két eb is, és karikázva
vitték szegény menyasszonyuk a nászra.

Egy dombon állt és várt reá az Undok
karon ragadta, és mikor a kunyhót
elérték, a lányt durván lökte be,
s levetkőztette már előbb szeme.
Örömtől reszketett, egész leverte
az áhított boldogság szörnyű terhe,
reá tekintett s lihegett, akár
a préda sarkán vágtató agár!
Mikor csókolni kezdte, és a bőre
hozzátapadt, mint a nyálas csiga,
s a nyáj illatja áradott belőle:
félt a leány, és reszketett ina,
ő meg, mikor tartotta ezt a testet,
mit lázba csókolt már előtte annyi,
meg tudtak volna mind érette halni -
féltékenykedni kezdett, és a tespedt
öregbe a leány vágyat lopott,
hogy bosszút álljon rajta, lángolót!

Előbb nem bánta, mit tesz a sovány agg,
de hogy szabódni kezdett, néki támadt,
öklözte, verte, hogy engedjen ő,
a nő sírását a hó-szemfedő
lefogta, mint a meggyilkolt jaját.
Majd egy üvöltés járta be a síkot,
a két sötét eb búsan fölvonyított
s gerincük borzalom futotta át.

Harctól dübörgött benn a szűk odú:
test-buffogás, kétségbeesett csata
hangzott ki, s döngött a kunyhó fala,
leánysírás búgott, halk s szomorú!
Még egy tusa, s nem mozdult semmi más,
aztán egy elfúló segélyhivás
elhalt a hómezőn. -

- A sárga nap
a szürke égből lassan áldozott,
a szél hörögve, fagylalón szaladt,
a zuzmarás fát csúnya, átkozott
hideg csikarta. Tombolt a halál ott.

Egyszerre eltűnt a felhő s az égbolt
kacagva záporozott rózsás világot,
az égre bíborszenny fröccsent, a vér folyt,
s lángolt vörösen a hópusztaság,
a törpe kunyhó, domb, a puszta ág
egy óriás gyilkosság volt az égen!
- Ekkor kijött a juhász félve, halkal. -
Bíbor volt, bíborabb, miként a hajnal!
Aztán, mikor a nap már fölkelt régen,
s a sugaraktól az ég megfehérült,
a vén juhászon egyre-egyre vér ült,
mint hogyha arcát vérnél rémítőbb
bíborba mosta volna, hogy kijött,
a földre hajlott, egy marék havat vett,
s ott maradt az ujjainak pirossa,
s amint letérdelt, hogy arcát lemossa,
a hó vizéből is vérszínű hab lett.
Őrjöngve nézte. - S ment, mint a bolond.

Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
sűrűbe tör, az ág-bog kúsza, borzas,
és kuncsorog, mint űzött, kósza ordas!
Megáll. - És tág szemébe sanda tűzzel
kutatja, hol van a távolba tűzhely:
majd a markába újra havat old,
hogy végleg elenyésszen ama folt!
Továbbmegy. - Rémület kel a szivében,
hogy majd halálig száguld ily bolondul,
s fehér lesz a föld, s szürke lesz az ég fenn! -
Figyel. - A kis falu harangja kondul,
vágtatva a faluba menekül,
és a kapukban beszélgetőknek
fülébe szól: - "Meghalt." S fut egyedül.
Sok távoli sötét tanyán bezörget:
-"Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!"
Száll, száll a hír és kába zajt kavar,
a szomszéd község tudja. Mindegyik
elhagyja házikóját, követik,
de ő nem áll meg, esztelen továbbfut:
lohol. - Nyomán egész csapat szalad
a hómezőn, mint fekete szalag.
S minden vidéken csak nő még a számuk:
s a domb felé futnak csoportosan,
s elől lihegve a juhász rohan!

Mindenki tudja, hogy ki a leányka,
de kérdeni mégsem merik a gyilkost,
mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
hogy itt a titkos Végzet működik most.

Ő volt a báj, és a Rútság a másik:
az egyik elbukott. Két büszke Isten
nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen,
nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.
A dombtetőre, a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem:
kihozta a lányt halványan, meredten,
s a földre dobta durván durva marka,
mint hogyha szólna: - Hát vegyétek ezt!
Aztán bement, eltolta a reteszt,
s a szerelem és a véres düh marta.

Feküdt a hulla a hó-omladékon,
s nem volt vakító bőrén semmi vérnyom:
mivel a két eb, az ő hódolója,
mert mozdulatlan volt, lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
fénylett az arcán, mint bűvös titok,
a vén juhász még benne hagyta kését,
mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
a szűz havon. - Nem egy magánkivül
bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrűirül,
s szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
mint hullócsillag, hogyha éjbe vesz be:
fejét sugárzó szőkeség övezte,
és isteni dicsfényt vetett reája!

De a falu jámbor, öreg parasztja
magáról a bivalybőrt leszakasztja,
befödte, hogy ne lenne teste pőre.
Megácsolták a szentmihály-lovát,
felgyűrkőzött fiúk vitték tovább,
húsz reszkető karon ingott előre!

A néma nép meg szótlanul kiséri:
sápadt, fehér mezőkön át oson,
mint nagy kigyó kúszik a szoroson,
aztán a pusztaság megint a régi!

A vén juhász az ajtóját behúzta.
De nyomba fojtogatja a magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő, s előtte a hófödte puszta!...

Remegve áll. - S mert fél magában ő,
két jó kutyáját hívja most, fütyül.
De nem jönnek, csodálkozása nő,
hogy nem ugornak ki a sűrűbül...
- Kiált. - A hó csak hulldogál puhán...
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.

Kutyái otthagyták, s a lány után
ők is elmentek, a halottvivőkkel.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Petőfi Sándor: Három szív története

1

Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
Mert rajtaütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Piroslott a lovak hős arca szinte
S piroslott vére, melyet bőven önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére:
Ő megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a felhő ott szállott fölötte,
Ahol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja:
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. -
Megindult és ment tompa búja mellett,
Mely árny képében őt folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz, hamarabb találja:
S ha ráhull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden kivánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni tére,
S holt élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak romját honának:
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mind lángolók valának!
Igy a leányka napjai folyának.
S arcára halvány liljomot föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek:
Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? -
És a vidéket még egy ifju lakja:
Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát:
A titkon bámult lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől.
Ó, akinek ha jut száraz kenyérből
Egy-két nagyobb falat, során örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.

2

És a lovagnak kondult a nagy óra
Mely e világból őt egy másba vitte,
Ahol bitor kény mennykövit nem szórja
Az ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe:
Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen...
Miért is volna kő! a lyányka szíve,
Halála által kő lett, érzéktelen:
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a lyányka sem sokáig földi,
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.

3

Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát:
Akarja látni élte szép bálványát.
De a lánnyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár
Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még gazdája?

Puskin: Nulin gróf

Indulni kell - rivallt a kürt:
A hajtónép vadászruhában
Hajnalra már nyeregbe ült,
A falka is csahol vidáman,
A tornácnál az úr kilép
És néz, kezét csípőre téve:
Agár ficánkol, vár a nép,
Derülten felragyog a képe.
A testén szűk zubbony feszül,
Övében török tőre ül,
Egy flaska rum keblén hevül,
A bronzláncára kürt akasztva.
Feleségének álmos arca,
Melyet kendő keretbe von,
Mérgesen néz az ablakon
A sürgő-forgó sokaságra.
Most vezetik a férj lovát,
Kantárt ragad, kengyelbe lába,
S nejének búcsúszót kiált:
"Ne várj haza ma éjszakára!"

Szeptember már túl nyugodalmas,
(A vers itt prózában beszél),
A falu sáros és unalmas,
Havat is hoz az őszi szél,
Majd farkasok üvöltve fáznak.
De milyen jó ez a vadásznak,
Nem kényes ő, és útra kel,
Bármerre hálóhelyre lel,
Eszik, ázik, rikolt nevetve,
Portyázik zsákmányára lesve.

És mit csinál a felesége
Egyedül egész napon át?
Gombát tesz el besózva télre,
És eteti a sok libát,
Az estebédet megbeszéli,
A csűrt, a pincét újra nézi,
A gazdasszony szeme lát,
Mit látni kell, minden hibát.
Hősünknek sajnos más a gondja
(Tyű, nem adtam neki nevet!
A férje Natasának mondja,
De nevezzük mi e helyett
Natalja Pavlovának), szóval
Sajnos, Natalja Pavlovát
A munka egész télen át
Nem kecsegtette semmi jóval,
Mert őt nem a honi szokások
Szerint nevelték. Úri lányok
Közt tanítá a francia
És finom madame Falbala.

Az ablaknál ül elmerengve,
Előtte négy kötet regény,
Érzelmes irás, annyi tény:
"Eliz és Armand nagy szerelme
Avagy: Két család veszedelme."
Rég elmúlt kor lesz itt jelen.
Rendkivül hosszú, végtelen,
Erkölcsöt oktat, illedelmes,
Nem szenvedélyes, csak szerelmes.

Natalja Pavlovának előbb
Még elmerült a nagy regénybe,
De felfigyelt a ház előtt
Kerekedett kötözködésre.
Egy kecske egy kutyát döfött meg,
Köröttük suhancok röhögtek,
S míg folyt e zajos háború,
Az ablak előtt szomorú,
Káráló pulykák lépegettek,
És látott három kis kacsát,
Egy tócsa vízben henteregtek,
S egy asszony vitt a kerten át
Teregetni mosott ruhát.
Az idő elromlott hamar,
Úgy látszik, havazni akar...
S most csengő csendült át a légen.

Barátaim! Ki élt vidéken,
Emlékszik, hogy ha távoli
Száncsengőt lehet hallani,
Megdobogtatja sziveinket.
Vajon barát keresne minket,
Ki e fészekbe hozza itt
Az ifjúkor emlékeit?
Vagy Ő talán?...Én Istenem!
Jön, egyre jön. Nem, mégse, nem.
Elment a hang, halkulva...Vége...
S elhallgatott a messzeségbe.

Hősnőnk felugrott, s izgalommal
Az erkély rácsához szalad:
Ott egy vonalban a malommal
A folyón túl hintó halad,
A hídon van már...itt a part...
Felénk fordul most...erre tart...
Nem, balra tért. Az asszony ajka
Remeg, a sírás fojtogatja.
De hirtelen...hogy dombra mászna,
Feldől a hintó...- "Filka! Vászka!
Egy hintó felborult a dombon!
Siessetek, hamar, ha mondom.
Az uraságot, nézd meg, él-e?
És hívjátok meg őt ebédre."
A szolga fut."De gyorsan ám!"

Az asszony is most szaporán
Fésülködik, sálat keres ki,
Ráncot simít a függönyön.
És vár. Teremtőm! Senki, senki!
De íme jön már, végre jön.
A sérült hintó összeázva,
Sárosan vánszorgott oda,
És mögötte jött sántikálva
A hintő fiatal ura.

A lakáj csupa tűz, parázs,
És hajtja, hogy "Allons, courage!"
Na most a lépcső, most a pitvar,
Most lépik a küszöböt át.
Az úrnak, kit vendégül itt tart,
Be kell rendezni egy szobát.
Amíg Picard sürög beszélve,
S a vendég ruhát váltana,
Hadd mondom el, ki ez, miféle?

Nulin külhonból tért haza.
Divatos és viharos élet
Elvitte, mielőtt övé lett,
A vagyonát. Mi megmaradt,
Azzal mint csodabogarat
Magát most már itthon kinálja,
Ezért utazik Pétervárra,
Sok frakkot, mellényt hoz magával,
Kalap és kesztyű garmadával,
Inggombok, melltűk, köpenyek,
Vállfűző, lornyett s egyebek,
Azsur harisnya, szörnyü kényes,
Guizot-könyvecske, szörnyüséges,
Gúnyrajzokhoz egy füzetféle,
Walter Scott legújabb regénye,
Párizsi bon-mot-k, hitelesek,
Béranger-versek, legfrissebbek,
Rossinihoz egy citera
Et caetera, et caetera.

Asztal teritve vár ebédet,
A háziasszony izgatott.
Az ajtó nyílt, a gróf belépett,
A hölgy felállt, kezet adott
S kérdezte szemtől szemben állva,
Ki volna ő, s hogy van a lába.
A gróf felelt:"Bagatelle!"
Aztán leülnek mind a ketten,
Az asszony kinál szeretettel,
Majd kérdez, és a gróf felel.

Becsmérli szent Oroszországot,
Rémiti itt a jég, a hó.
Párizsba mélán visszavágyott.
"És a színház?..." "Már az se jó!
C'est bien mauvais, ca fait pitié.
Talma kivénült és siket.
De ő maradt csak egymagában."
"Ki kedvelt író mostanában?"
"Lamartine hódítja a nőket,
És D'Arlincourt-t is kedvelik."
"Utánozzák felénk is őket."
"Nem mondja! Tényleg ismerik?
Nagyon örvendek, ez derék,
Már művelődnek kegyedék."
"A derekat hol viselik?"
"Egészen lent, most mélyre rakják,
Majdnem a hogyismondjamig.
Ha például kegyedre szabnák,
Így, itt a rüss, és itt a bross.
Kegyed eléggé divatos."
"Mi járatjuk a Tyelegraf -ot."
"Remek...De nem hallotta még
A legjobb kuplét." - És a gróf most
Már énekel..."De gróf, egyék!"
"Nagyon jóllaktam már..."
Felállnak.

Az ifjú hölgy víg és heves.
A gróf is egyre már vidámabb,
Csodálja, milyen kellemes
Az úrnő. Párizst is felejti.
Az este gyorsan múlik el.
Az asszony hol lesütve rejti
Szemét, hol bátran nyitja fel.
Barátságos, de szende végül.
Grófunk feje már beleszédül.
Már kinézhetsz a teliholdra,
Pitvarban horkol már a szolga,
Szomszéd kakasszó sem maradt el,
Későre kiált már a bakter,
A szobagyertyák csonkig égtek.
A hölgy kezet nyújt. "Vár az ágy,
Szép álmokat..." - Még összenéztek.
Grófunkat hajtja már a vágy.
Tétovázik és kezet csókol.
A hölgy kacéran visszabókol,
S bizisten se szó, se beszéd,
Megszorítja a gróf kezét.

Levetkezett hamar Nataljánk,
És előtte áll Parasa.
Barátaim, ez lány a talpán,
Úrnőjének bizalmasa,
Varr, mos, pletykál - ahogy kivánod,
Hol hűséges, hol meg hamis,
Olykor kikezd az úrral is,
Máskor meg rosszat mond az úrra.
Most megtárgyalja fontoskodva
A grófot, múltját, jelenét,
Szokásait és jellemét -
Csak Isten a megmondhatója,
Hogy mindezt honnan tudja róla.
Hanem az úrnő csakhamar
Lefekszik, aludni akar,
A főkötőjét várja még
S azt mondja: "Unom már, elég."

A grófot, parancsokra várva,
A francia vetkezteti.
Lefekszik. Szivart kér az ágyba,
És Monsieur Picard hoz neki
Szivart, gyertyát, bronz gyertyatartót,
Ezüstpoharat, vizeskancsót,
Koppantót, vekkert s legalul
Egy regényt felvágatlanul.

Az ágyban fekve Walter Scotton
Csak szórakozva jár szeme,
De grófunk egész másra gondol,
Arra, hogy mi történt vele.
Töpreng és morfondál azon,
Hogy szerelmes-e most vajon.
Már játssza magát szerepében:
Szeretni őt, a drága lényt.
"Én kedves vagyok a szemében."
S kioltotta a gyertyafényt.

Testét a forróság kiverte,
Nyugodni most már nem lehet,
És bűnös vágya ingerelte
A lángra gyúlt érzékeket.
Nem alszik, az ördög sem alszik,
A képzelet forrón viharzik,
A vágya hall, a vágya lát:
A beszédes szem villanását,
A test gömbölyded karcsuságát
És lágyan csendülő szavát,
Az arc falusi pirosságát
(Az egészség a rúzsnál drágább).
A kecses lábhegy jut eszébe.
Jól emlékszik most az egészre,
Hogy mintha valamit akarna,
Megfogta kezét. "Ó, én marha!
Akkor maradni kellett volna,
A percet megragadni ott.
De még nincs veszve!" Felindulva
Kiugrott és ajtót nyitott.
Sokszínű selyem pongyoláját
Vállára vetve, szedte lábát,
És édes jutalmat remélve,
Belebotlott az egyik székbe,
S mint új Tarquinius, mindenre készen,
Indult Lucretiához a sötétben.

Az álnok macska, a cselédlány
Kényeztetett játékszere,
Így surran éji vadászútján,
Míg visszavárja fekhelye.
Félig lehunyt szemmel lopózik,
Összehúzódik, kinyújtózik,
Minden lépést némán kimér...
És - puff! - most megvan az egér.

A gróf sötétben tapogatva
Útját alig találja meg.
Szerelmes vágytól felkavarva
Liheg, fuldoklik s remeg.
Bizonytalan és összerezzen
Mikor a padló csöndbe reccsen.
De ott van már a szent helyen,
Hol ajtó őrzi csak a kincset -
És megnyomja a rézkilincset.
Az ajtó enged csöndesen.
A férfi néz: a lámpa lobban,
Derengő fény ül a szobán.
A ház úrnője alszik ottan,
Vagy lehet, hogy úgy tesz csupán.
Az ágy előtt a férfi térden,
És lába elé hajt fejet...
Ha megengedik, arra kérem
A pétervári hölgyeket,
Képzeljék el, rémülve kelni,
Ott látta Nulint térdepelni,
S döntsék el, mit is kéne tenni.

Bámulva, riadva szégyenpírral
Grófunkra, kit a vágy hevít,
S elébe hinti jó rutinnal
Elkészített érzelmeit.
A paplanhoz nyúl már merészen,
S az asszonyt zavar fogja el...
De hirtelen magára lel,
S büszke haraggal, harcra készen
(Bár tettét tán a zavar menti),
Tarquiniust képen teremti.
Bizony, bizony, pofont adott,
Pofont, méghozzá jó nagyot.

A gróf arcán kigyúl a szégyen,
Hogy ily sérelmet szenvedett.
Nem is tudom, marad-e tétlen,
Ha még tovább is ott lehet.
Haragtól ég. Hanem a zajra
Egy kis kutya vakkantva kel,
Ez Parasát ébreszti fel
És jön a lány, a gróf is hallja,
S morogva cifra átkokat,
Szégyenletesen elszaladt.

Hogy ő, az úrnő és a lány
Miképpen kezdett ezután
A nagyon rest hajnalra várni -
Tetszés szerint képzelje bárki.

Reggelre méltán kelt az ágyban
A gróf, és lassan öltözött,
És körmét ápolgatni lágyan
Babrált kis ollói között.
Nyakkendőjét lustán tekerte,
Nedves kefével megseperte
Kis fürtjeit a homlokon.
Hogy mire gondolt - nem tudom.
De íme hívják a teához.
Most mit tegyen? Szégyenli is
Az egészet, mindent elátkoz,
Mégis bemegy.

A kis hamis
Gúnyos szemét lesütve szendén
És csöndes társalgásba kezdvén
Szól erről-arról rendre, bárha
Olykor az ajkát harapdálja.
Feszeng a gróf még eleinte,
De mersze lassan visszatér,
felelget is, nevetve szinte.
Félóra gyorsan véget ér.
Tréfálkozik már kedvesen,
Csaknem megint szerelmesen.
De odakint zaj. Ki az? Jönnek.
"Szervusz, Natasa!"
"Istenem!
A férjem bemutatom önnek.
Ez Nulin gróf úr, kedvesem."
"Nagyon örvendek. Rossz idő jár!
Hintóját láttam a kovácsnál.
Már rendbe hozták. Natasa,
A konyhakertünk lugasa
Mellett imént egy nyulat lőttem.
Hé! Vodkát! Gróf, igyék előttem.
Ezt messziről küldték nekünk.
Ugye, együtt ebédelünk?"
"Sajnos, időm nincs erre már ma."
"Ugyan, de hisz senki se várja.
Feleségem is kedvesen
Marasztalná."
De mérgesen
És reménykedve, lehangolva
A szomorú gróf már indulna.
Italtól nyerve friss erőt,
Picard ott áll a bőrönd mellett,
Két szolga a kocsi előtt,
Amelyre felszíjazni kellett,
Picard már indulóra intett
Pontosan elrendezve mindent.
S a gróf elment útjára...Ím,
Csak ennyi volt, barátaim.
De egy-két szót még hozzátennék.

Mikor már messze volt a vendég,
Az asszony mindent felsorolt,
Grófomnak mily hőstette volt,
Még szomszédoknak is mesélte,
És ki volt a leghálásabb érte,
És legjobban ki nevetett?
S miért? - No hát ki lehetett?
A férj talán? - Ő nem nevette,
Sőt sértődötten emlegette,
Hogy grófunk taknyos és hülye,
S ha már egyszer kikezd vele,
Kutyát uszít rá. - Szörnyü mérges.
De a szomszéd huszonkét éves
Ligyin nevet, s mindent megért. -
Találjátok ki, hogy miért.

Már most mi mondjuk el magunkban,
Barátaim, hogy a korunkban
Csodának az még nem csoda,
Ha férjhez hű az asszonya.

/Ford.: Hegedüs Géza/

Puskin: A bahcsiszeráji szökőkút

Szemét lesütve ült Girej:
Szájában füstölgő borostyán:
Rab udvara leste, mivel
Deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend:
Görnyedő, szorongó alázat
Fürkészte: a harag s a bánat
Az úr mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
Türelmetlen, s földig hajolt és
Tovarebbent a szolgahad.

A teremben maga marad
A kán, sóhaj emeli keblét:
Most már vetheti szigorú
Arcáról zajgó lelke leplét:
Így festi a víz tükrös öblét
A közelgő égiháború.

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen
vágy s terv zsúfolja s gondolat?
Has hivja megint Moszkva ellen?
Vagy úr törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyújtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
Vagy a cselszövő Genova?
Nem: un harcolni: a dicsőség
Nem mozdítja félelmes öklét,
Távol van tőle a csata.

Háremébe hatolt talán a
Bűn útján a szentségtörés,
S egy gyaurnak adta szivét

Nem: Girej asszonyainak
Félénk eszébe semmi métely
Nem jut, bús börtönükben, éber
És hideg őrizet alatt
A vigasztalan unalomban
Nincs árulás, nem kél sehonnan
Hívó hang: szépségük örök
Árny rejti, titkos, néma átok:
Melegház üvege mögött
Élnek így az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
Fut tova nap és hónap és év,
És velük veszti vágya éhét
Az ifjúság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
Egyforma a holnap, a ma,
Az öröm ritka csoda: hosszú
Renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
Csalni szivüket egy kicsit,
Csengve, játszadozva tarka
Cicomáik cserélgetik,
Vagy hol a sok fénylő szökőkút
Sugara fölszáll és lezúg,
Ott imbolyg fák közül előbújt
És tovatűnő csapatok.
Köztük jár-kel az eunuch,
Akit rászedni lehetetlen,
Szeme oly gonosz, s füle úgy
Buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
A nap rendjét. Amit a kán
Akar, neki az az egyetlen
Törvény, azt lesi, a Korán
Szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kiván,
Rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
Dévaj kihivást, megvetést, unt
Könnyet, szitkot, megtört szemet,
Kárba vész sóhaj, gyűlölet,
S epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
Az álnok, asszonyi nemet,
Ha rab, ha szabad, egyre megy:
Mézmosoly, édes szemrehányás
Nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
Hogy nincs, aminek hinne, szó.

Déltájt, mikor a lángoló
Napban a nők fürödni mennek,
S bomló-szikrázó hajukat
S szivbűvölő bájaikat
Hab csókolja és enyhe permet,
Ott van mulatozásaik
Válhatatlan őre, s unottan
Nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
Járja az alvó háremet:
Neszt sem adnak a szőnyegek,
Készségesen nyílnak az ajtók.
S ő fekhelytől fekhelyig
Oson: a kán asszonyait
Lesi, mit mondanak az arcok
Álmukról: minden motozást,
Remegést, sóhajt, susogást
Rögtön észrevesz, és jaj annak,
Aki ajkáról önfeledt
Álmában idegen nevet
Röppent, vagy bűnös gondolatnak
Árnyát közli társnőivel.

Mért oly szomorú hát Girej?
Csibukja kihűlt...Mozdulatlan,
De mint aki egy jelre pattan,
Az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
Nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
S ő indul, szótlan, minap
Még szeretett hurik lakába.

Azok gondtalan s urukat
Várva, szőnyegek sima selymén
Üldögélnek, pajzán csapat,
Vagy a szökőkútnál hevervén,
Gyermekded nézik, a halak
Az áttetsző medence alján
Hogy játszanak, keringenek
S hogy úsznak egy-egy fiatal lány
Vízbe dobott gyűrűinek -
Miközben rabnők, halk a szelíd raj,
Friss szörbettel szolgálnak, és
Szinte fölverik az egész
Háremet édes dalaikkal.

TATÁR DAL

"Igaz kárpótlást, végtelen, ád
Az ég a földi könnyekért:
A vén fakir meglátja Mekkát,
S boldog, hogy - bár szenvedve - élt.

Boldog, akit a Duna vérző
Partjain ért dicső halál:
Elébe a mennyben igéző
Mosollyal hurik raja száll.

De még boldogabb, óh, Zaréma,
Aki élvez, szerelmesen,
És téged cirógat a néma
Háremben, Rózsám, Kedvesem!"

Így dalolnak. De hol a hárem
Gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
Hogy oly szép, azt hallania:
Mint pálma, amit szél dühe tépáz,
Ifjú feje úgy csügged el,
Semmi sem érdekli: Girej
Nem szereti többé Zarémát!

Elhagyta!...Ah, pedig van-é
Grúz lány még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
Liliomhomlokod köré:
Igéző szemed fényesebb, mint
A nap, szebb, mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
Kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kép kinek ajkait?
Hogy bir, veled telitve, másért,
Idegenért dobbanni szív?
De közömbösen és kegyetlen,
Kerül Girej, s te megvetetten
Csak sírsz sok árva éjszakán -
Te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
Mióta itt van, itt az új nő,
A hercegi lengyel leány.

Nemrég történt csak, hogy az égbolt
Fényét meglátta Mária,
S hogy kinyílt, virult, az se rég volt,
S hogy a hercegnek vigasza,
Gyámola lett a drága gyermek -
Ő mondta így, az ősz apa,
És számára törvényt jelentett
A lány ifjú akarata.
Egy gondja volt csak: Máriának
Boldog legyen az élete,
S tavaszi lelkét percnyi bánat,
Még az se árnyékolja be,
Hanem, mint a napfény, ragyogjon:
S hogy majd még asszonyfővel is,
Ha visszagondol, régi, friss
Varázzsal vonzhassa az otthon,
A sok víg, álomröptü nap.
És álom volt a lány, igézet,
Epedő kék szem, szende lélek,
Csupa szép s élénk mozdulat.
Amivel szinte záporozta
A természet, megsokszorozta
Művészetével: lakomák
Csodálták hárfáját s dalát,
Úgyhogy tolongtak a kezéért
Nemesek és gazdag urak,
S érte ifjú szív, szenvedélyét
Titkolva, nem egy megszakadt,
Míg ő, kinek nem verte lelke
Csöndjét még fel a szerelem.
Barátnői közt, mit se sejtve,
Az ős kastély termeiben
Szórakozva élte világát.

Így volt ez. Rég? Nem. A tatárság
Lengyelországra tört vadul:
Emésztő láng se száll, ha gyúl
A gabona, oly szörnyü gyorsan.
A dúlt ország egyszerre porban:
Háború volt: nincs több nemes
Mulatság, erdő, falu hallgat,
Nincs már helye világi dalnak:
A kastély árva és üres.
És üres Mária szobája...
A kápolnában, hol hideg
Álmukban ősök - koronázva
És címeresen - fekszenek,
Új síremlékeket emeltek...
Az apa halott, rab a gyermek...
Kapzsi utód lett úr a váron,
S pusztító járma becstelen
Súlyosul a messzi határon.

Óh, jaj, a bahcsii terem
Őrzi a hercegi leánykát:
A hűs szerájban sorvadoz,
Könnyes magányban, sóhajos
Kínok közt. Kiméli az árvát
Girej: álmát zavarja a
Boldogtalan lány bánata,
És foglya kedvéért a kán
Enyhit a hárem szigorán.
Az új szépséghez a mogorva
Őr nem léphet be, a herélt,
Se éj, se nap, hogy betakarja,
Vagy igazítsa fekhelyét:
Szemét se meri ráemelni:
Magában élhet, csöndesen,
Rabnőjével a fejedelmi
Hölgy a rejtek fürdőhelyen.
Maga a kán is fél zavarni
Foglya nyugalmát, akinek
A pompázatos hárem egy
Távoli részét adta lakni:
Az a szoba most szinte egy
Földöntúli lényt rejteget.
Ott éjjel-nappal ég a lámpa
A Szent Szűz bús arca előtt,
A lélek Tőle kap erőt,
Ő a tört szív vigasztalása:
A csendben bizalom lakik,
És megnyugvást igér a hit,
S egy közeli és jobb világra
Emlékezteti a rabot...
Irigyeitől távol ott
Sír ő: s míg kint a szenvedők is
Élvezik őrült mámoruk,
Bent szigorú szentséget őriz
Egy megmentett parányi zug,
És így a szív, bár száz veszélyt és
Gyászt s bűnt rejt minden pillanat,
Szent zálog, egy isteni érzés
Megtisztult erénye marad...

..........................................
..........................................

Éj van, árny borult az üde
Tauria zöld mezőire,
Babérliget messze ködéből
Idecsattog a csalogány:
Csillagok tábora után
Feljön a hold, s a tiszta égről
Porló ezüsttel hinteget
Völgyeket, erdőt, hegyeket.
Fehér fátylába burkolózva,
Árnyként, mely jön s oson tovább,
Bahcsiszeráj utcáin át
Most sietnek találkozóra
Kapunk ki-be s kapuk előtt
A tatár nők és szeretők.
A palota már néma. Csendes
Éj altatja a háremet.
Csak a nesztelen éj piheg,
Más semmi. Végigjárta rendes
Ellenőr-útját a herélt,
S alszik: de buzgó ijedelme
Lelkét most is zaklatja benne:
Álmában is azzal csatáz,
Hogy minden perc új árulás,
Hol ingsuhogást, suttogást hall,
Hol úgy véli, hogy hang kiált,
Füle csapja be - holtravált
Szíve riad s fél, csupa láz s jaj,
Úgy figyel, előrehajol...
De: csönd...Csak a szökőkutaknak
Dallamos muzsikája szól
A medencékben. S mind vadabbak
A fülmilék dalai,
Kik a tózsáknak könyörögnek:
Az őr soká hallgatja őket,
Majd álma visszaöleli.

Keleti éj! Hol lelni párját
Sötét bájodnak?! Kéjeid
Mézt szűrnek azoknak, akik
Mosolygó Prófétád imádják!
Házuk mily pompázó, buja:
Kertjeik: virágzó csoda:
Óh, meghitt háremek sötétje,
Melyet elönt a holdvarázs:
Mily csönd gyűl az ember szívébe,
Mily gyönyör az elragadtatás!

........................................

Mind alszanak a nők. Csak egy nem:
Alig lélegzik, felkel és
Indul ki. Hogy remeg a kéz!
A zár enged, s ő visszaretten
A nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten
Les a sarokba: a herélt
Csak meg ne törje szenderét...
Óh, az a szív kérlelhetetlen,
S alva is lát a vén zsivány!...
S elsuhan előtte az árny.

............................................

Az új ajtónál tétovázva
Érinti reszkető keze
A meghitt zárat...Vissza?...De
Már belépett, s egyszerre tágra
Nyitja két káprázó szemét
A látvány titka fogva tartja:
Magányosan virraszt a mécs,
Szentségtartó ragyog alatta,
S a Szeplőtlen Szűz szelíd arca
S a Jó jelképe, a kereszt...
Grúz lány, te láttad egykor ezt,
Láttad, még otthon: az riasztott,
Az ébresztett fel valamit:
Lelkedben drága, régi hangok
Zendültek, halk emlékeid!...
Előtte feküdt a vetélytárs:
Arcán szűzi álom heve
És még friss könnyek tündököltek
Bágyadt mosolyban: hogyha méláz
A hold, akkor ragyogja be
Így az esőgyöngyözte földet.
Szinte mintha égből leröppent
Angyal álmodott volna ott,
Ki siratja a sok rabot,
A háremét, Éden leánya...
Óh, Zaréma, szíved mi bántja?
Jaj, egész lelke elszorul,
Letérdel akaratlanul
S imádkozik: "Könyörülj rajtam,
Hallgasd meg, amit kér az ajkam!"
Mozgása, szava, sóhaja
Elrezzenti a szűzi szendert:
Döbbenten nézi ágya mellett
Az idegen nőt Mária.
Remegő kézzel és zavartan
Fölemeli s úgy kérdi halkan:
"Ki vagy, ki éjnek idején
Hozzám jössz?" "Óh, hozzád, tehozzád
Hozom szívemnek árva sorsát,
Melyben csak te vagy a remény.
Számomra az üdv testet öltött,
S élveztem, soká, gondtalan...
De üdvöm immár odavan!
Elveszek, hallgass meg, könyörgök.

Nem itt - nagy messze a hazám,
De képei a múlt napoknak
Emlékemben, bár tétován,
Ma is varázsosan ragyognak:
Bércek öveznek, szilajon
Zúgó víz, hegyek, óriások,
És áttörhetetlen vadon
És más törvények, más szokások.
Mi hozta ide utamat,
Azt nem tudom, már csak a tengert
Látom, és fent, vitorlák alatt,
Látok még valakit, egy embert,
Egy férfit...Bánat s félelem
Eddig nem ijesztett sosem:
S a háremben, békés magányban,
Virágként, mely repesve nyit,
Alázattal, megadva vártam
A gyönyör első csókjait.
Titkos vágyaim teljesültek.
Girej földi örömökért
Megutálta a szörnyü vért,
A harcot, portyát, és derültebb
Lélekkel háremébe tért.
Vágyva sorakoztunk elébe.
Ragyogó szeme hallgatag
Átfutott rajzunk, s rám tapadt.
Nevem mondta...S azóta vége
Nem volt üdvünknek: tiszta láng
Maradt szerelmünk: se gonosz vád,
Se gyanú,  mérges fulánk,
Semmi féltékenység s unottság
Nem zavarta fényét soha...
S ekkor jöttél te, Mária!
Jaj, a lelkét azóta bűnös
Gondolatok töltik tele:
Panaszomra válasza hűvös,
Nem ad szívem könnyeire,
Sóhajaimat unja, semmi
Kedve, mint rég, velem csevegni,
Szerelme hozzám megfagyott...
Nem te kavartad ezt az örvényt,
Tudom, nem bűnöd, ami történt...
De most jól figyelj: szép vagyok,
Az egész háremben egyetlen
Vetélytársam csak te lehetsz:
De én szenvedélyre születtem,
S ahogy én, te sosem szeretsz:
Gyenge lelkét mért zaklatod hát
Hideg szépségeddel? Szívén
Hadd legyek én úr! Ő enyém:
Csókjai ajkam bíborozták,
Hozzám szörnyü eskü köti
Minden gondolatát örökre -
Világom ő, mint én neki,
S jaj, a hűtlensége megölne...
Lásd, térdet hajtok és fejet,
És sírva szólok, és remegve,
Nem vádolva - nincs miért! - csak esdve:
Hagyd meg régi Girejemet,
Add vissza békém, régi üdvöm!...
Ne felelj semmit: ő enyém,
Csak beléd vakult. Kérleléssel,
Ha tetszik, daccal, megvetéssel
Fordítsd magadtól énfelém.
Esküdj! Én ugyan a Koránért
A kán rabnői közepett
Elhagytam régi hitemet,
De a vallás, melyben anyám élt,
A tied - esküdj arra, hogy
Girejt Zarémának hagyod...
Másképp...ha nem...ha lehetetlen...
Vigyázz: van tőröm, fegyverem!...
Én a Kaukázusban születtem!"

Így szólt s eltűnt. Lélektelen
Nézett a hercegnő utána.
A kínzó szenvedély maga,
Mint a sötét éj zavara
Hatott az ártatlan leányra,
De hogy iszonyúk a szavak,
Megsúgta a zord indulat.
Mi könny menti meg, mily könyörgés
A gyalázattól? Végzete,
Hogy szűz ifjúsága letelt, és
Most ágyasnak kell lennie?
Nagy Isten! Bár hagyná meg e
Rejtett zugban Girej örökké,
Vagy jönne gyors vég, hogy sose
Kelljen már rettegnie többé
Attól, ami még hátra van!
Óh, Mária, mily boldogan
Itt hagyná e vészes világot!
Ami szent volt, mind tovaszállott,
S múlt nincs, csak az álmaiban!
Mit vár a romok közt, ahol
Elhamvadt minden nemzedéke?
Órája ütött, égi béke
Hívja fel, s szülői mosoly.

.......................................

Szállt az idő, Mária nincs már.
A szép árva elszenderült:
Ahová vágya szárnyain szállt,
Új angyalnak égbe került.
Mi vitte sírba? Tán a fogság
Reménytelen, nagy bánata?
Betegség? Más baj? Oka volt száz:
Ki tudja?!...Nincsen Mária!...
A hárem gazdátlan. Girejre
Nem hat többé a női báj:
Gonoszul kergeti tatár
Hadait az idegenekre:
Vérszomjasan, gyilkolva, dúlva
vágtat viharos háborúkba:
De új érzések fojtva-gyúlt
Tüze perzseli őt is: éles
Kardját gyakran emeli véres
Sújtásra, aztán mégse sújt,
Csak áll, sápadtan, dermedezve,
Körülnéz, ajkán valami
Rémült susogás - hallani -
Tán egy név kél, és íme össze-
Folynak két szeme könnyei.

Soha többé nem látta arcát
A hárem, az elfeledett.
Vénül és fonnyad a rideg
Herélt körül a fiatalság,
A sok bús nő. Az egykori
Grúz lányt, ki oly szép volt, remek szép,
A hárem néma őrei
A rohanó vízbe vetették
Azéjt, hogy a hercegi lány
Szűnt meg szenvedni, ő is, és e
Kis jel azt mondja: bűne tán
Oly szörnyü volt, mint büntetése.
A Kaukázus népeire
És békés orosz tanyákra
Tüzét elszórva a fene
Girej visszatért Tauriába,
S márványszökőkutat emelt
Mária nevével a kert,
A szerájkert csöndes zugában.
Az emlékmű mohamedán
Holdján kereszt áll glóriában.
(Vakmerő jelkép, igazán
Torz vétke az ostobaságnak?)
Feliratát pár röpke század
Máig sem emésztette el,
És az idegenszerü fej
Szeme mögül keskeny patakban
Könny csurog megállíthatatlan
A hideg márványon alá:
Bús anya sír így, fájva, halkan,
Vízbefúlt gyermeke után.
A környék lányai pedig,
Őrizve titkát tűnt időknek,
A komor emléket a Könnyek
Szökőkútjának nevezik.

Elhagyva végre vad világát
Tivornyáimnak, Északot,
Felkeresem a bús romok
Bahcsiszeráji palotáját.
Bolyongtam az egykor vidám
Folyosókon, hol a népek
Ostora, az iszonyu kán,
Harc után dőzsölt, heverészett,
Fényűző tétlenség ura.
Még most is kéjt lihegnek a
Tört csarnokok, a buja kertek,
Rózsa lángol, vizek szökellnek,
S rajzot kúszó venyige von
Az aranycsillámú falon.
Láttam, düledeznek a rácsok,
Mögöttük, borostyánfüzért
Morzsolva, eleven virágok,
Sóhajos nők halk raja élt!
Láttam temetőjét a kánnak,
S a királyok végső lakának
Kőturbános oszlopait
Nézve úgy éreztem: a végzet
Márványnéma szavai élnek
Bennük, s a halált hirdetik.
Hol azok a kánok? A hárem?
A gyász s csönd szinte rám tiport.
Oda minden!...Csak a varázs nem,
Mellyel a szív úgy tele volt:
A zengő víz s a rózsamámor
Fölemelt, kivitt a világból,
Valami titkos lelki fény
Öntött el édes mámorával,
S a kert mozgó árnyai által
Egy nőalak suhant elém!...

..................................

Barátaim, kinek az árnyát
Láttam ott? Mondjátok, kinek
Arca kísért annyi szobán át?
Ki volt, ki folyton követett?
Az angyal Mária jelent meg,
Vagy a lázlelkű gyötrelem,
Zaréma kísértett a termek
Során, dúltan s féltékenyen?

Emlékszem, egy még földi szépség
Volt az a szép arc, drága szem:
Az kapja száműzött szívem
Minden parányi rezzenését!...
Elég! Hagyd abba, esztelen!
Üres epedés, hagyj, ne zaklass!
Megkapta már, amit te adhatsz,
A boldogtalan szerelem:
Térj észre! Kínjaid rabágyát
Csókolni még meddig fogod
S szerénytelen lanton világgá
Zengeni őrült bánatod?

Múzsák híve, béka barátja,
Felejtlek, hírnév s szerelem!
Óh, Szalgir partja, nemsokára
Színeid köszöntik szemem!
Zöld  pástok, lejtők, zegzug öblök,
Meghitt emlékek őrei,
S tauriai habok, özönlők,
Ti fel fogtok deríteni.
Óh, szem vigasza földi pompán!
Él minden! Bércek erdei!
Óh, völgyek varázsa! Borostyán!
Szőllők drágakő-fürtjei!
Hullám s jegenyék hűse: minden
Remény ott és édes vigasz,
Ha jön a reggel rózsaszínben,
S hegyi útján parthoz fut az
Odaszokott ló, és az ember
Elé zöld végtelen terül,
És tündökölve zúg a tenger
Aju-Dagh sziklái körül!...

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Szerb elbeszélő költemény: Murád szultán levelet ir Lázár czárnak

Murád betört a Rigómezőn.
A hogy betört, legott levelet irt,
El is küldi Krusevácz várába,
Lázárhoz, a szerb fejedelemhez.
"Hej te Lázár, szerbek fejedelme!
Nem volt soha, nem is lesz rá példa,
Hogy egy ország két urat uraljon,
Hogy egy népség két adót fizessen.
Mind a kettőnk itt nem országolhat:
Küldd hát el a kulcsokat s adókat,
Arany kulcsod, minden várad kulcsát,
Fejadót is hét esztendő adtát.
Ámde hogyha erre rá nem állasz,
Állj ki velem a Rigómezőre:
Országodon osztakozzunk karddal!"

A hogy Lázár a levelet veszi,
Nézi, nézi s szeme könybe lábad:
Hirvivőt küld világ négy tájára,
Szerteszét a szerb birodalomban,
Egybe hijja seregét s vitézit,
Égbe hallik kényszeritő átka:
"Valakinek szerb a származása,
Szerb a vére, szerb a nemzetsége,
S nem jön víni a Rigómezőre,
Szivének ne légyen sarjadéka,
Se fiu-, se leány-ivadéka:
Sohse légyen áldás keze dolgán,
Sárga borán, szép fehér buzáján,
Átok sujtsa, miglen magva szakad!"

A rigómezei ütközet

Kora reggel, hajnalhasadáskor,
Rigómezőn riad szertelen zaj:
Mind a két had sorba sorakozik,
Mindkét részről támadnak a hősök.
Rigómező terét török tartja.

Első hadat vezeti Jug Bogdán,
S kilencz fia, kilencz Jugovicsok.
Miként kilencz nagy erejű sólyom,
Mindeniknek kilenczezer hőse,
Kemény harcot vivtak a törökkel,
Hét basát már megvertek s levertek,
Nyolczadikat a mint verni kezdék,
Elesett az öreg hős Jug Bogdán,
Elesett a kilencz Jugovics is,
Miként kilencz nagy erejű sólyom,
S elesett az egész vitéz sereg.

Haddal jön a három Mrnyavcsevics.
Uglyésa bán, gojko vajda szintén,
Velök együtt Vukasina király,
Mindeniknek harminczezer hőse,
Kemény harczot vivott a törökkel,
Nyolcz basát már megvertek s levertek,
S a mint vernék a kilenczediket,
Elesett ott Mrnyavcsevics kettő,
Uglyésa bán, Gojko vajda szintén,
Vukasina lerogyott sebében,
Eltaposták törökök lovai.
S elesett az egész vitéz sereg.
Harmadik had István herczegé volt,
Jött nagyszámu sereg a herczeggel,
Hatalmas had, hatvanezer harczos,
Kemény harcot vivtak a törökkel,
Kilencz basát megvertek s levertek:
Tizediket a mint verni kezdék,
Elesett a vitéz István herczeg,
S elesett az egész vitéz sereg.

Haddal jön most Lázár fejedelem,
Jó sok vitéz szerb volt seregében,
Hatalmas had, hetvenhét ezernyi,
Kiverték a térről a törököt:
Nem mert nézni szemökbe a török,
Nem mert velük harczolni a török,
Legyőzhetik vala a törököt.


Szerencsével szerencsétlenség jár...
Brankovics Vuk - verje meg az Isten
Elárulta ipját a csatában,
Elcsábita tizenkétezer hőst,
Pánczélfödte legjelesebb harczost,
Átkozott ki nemzette s ki szülte,
Átkozott a sarja s nemzetsége!

Igy győzték le Lázárt a törökök,
Igy esett el szerbek czárja, Lázár,
Igy esett el egész vitéz serge,
Hatalmas had, hetvenhét ezernyi.
Szent csata volt, szent és igazságos,
Jó Istennek bizonyára tetsző.

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1899/

Eminescu: Az aranykert leánya

Volt egyszer egy király, valaha régen,
Aranykorban, mely vissza sose tért,
Mikor tavon, erdőn, mezőn s a réten
A zengő kürt istenekhez beszélt.
Volt egy leánya, édes, szép, törékeny,
Akiről még a monda is mesélt,
Hol járt, könnyed léptén meghajlott mind a
Zsenge virág, s fejet hajtott a nyírfa.

Hiába kérném meg, apja szabódik,
Hogy túl szép és nem e világra termett -
Édes neve hogy nem is rajzolódik
Ki csillagokból kék boltján a mennynek!
Rossz bárd, ki néki dallal nem adózik,
Barbár a föld, hol el híre se terjedt.
Elragadó alakja, arca, képe
Nem való halandók tekintetére.

Egy puszta völgyben, mit sziklák öveztek,
Őrizvén lenn egy fönséges világot,
Fényes kövekből palotát emeltet,
S arany kertekbe ültet éj-virágot:
A völgy illatos útja féltve rejtett,
Titkára apja egymaga vigyázott -
Oda zárta el tündérszép leányát,
Hogy e világi fények őt ne bántsák.

A termekben lágy selymek, mint a porhó,
Meggyszín rózsákkal varrva gazdagon,
Mozaikoktól tündöklik a padló,
Élénk ikonok a magas falon:
Az ablak vak, de rajta földig omló
Függöny, fáklyák lobognak szabadon,
S a lég, mit fényes tükrök hatnak át,
Terjengeti hűsét és illatát.

Nappallá változtatott örök éjjel.
Az Aranykert virága drágakőből...
A szellő útjában gallyakat tördel,
Friss leheletként szárnyal át a völgyön.
Azúr szárnyakon szállnak szerteszéjjel
A fehér nyár szép lányai, s a földön,
Bimbókon ülnek meg. Vizek ha zengnek
E lepkék - légi szirmok - játszva lengnek.

Több hasonló társával idezárva,
Kik mind gyerekek még s játékra készek,
Életüket borítják ragyogásba,
S e zord világ pajkosságuktól éled.
Meleg mosolyán érik zsenge szája,
Huncut és ifjú a lángja szemének.
S e kellem-világban, e tiszta mennyben,
A sok jótól majdhogy beteg a lelkem.

Ám páratlan szépségéről a monda
Florin királyfi fülébe jutott.
Úgy érzi, iker a leányéval sorsa,
S egy tűz keblében ekkor szétfutott.
"Hiába élek én itt rostokolva,
A dolgommal zöld ágra nem jutok..."
Vágya az ismeretlen messzi szűzre
Tanácsot kérni szent Szerdához űzte.

És szólt a szent hölgy: "Pompa, díszkíséret
Maradjon el, semmit se vigy magaddal,
Célodat egyedül kell hogy elérjed,
Keskeny az út, és meredek az oldal.
Vedd fehér lovamat, az majd tevéled,
Mint a gondolat, bátran messze szárnyal.
De egyet észbe véss: lovad, barátom,
Az emlékek völgyében meg ne álljon!"

Ő egymagában tüstént lóra termett,
S az vitte, hisz a szélnek volt a bátyja.
Arany a haja és sudár a termet,
E dalia párját a föld se látta,
Ő nemzetsége csillagának termett -
Útját minden szent szerencsével áldja!
Így érkezett el egy szép völgytorokba,
S mintha otthoni kertjét látta volna.

Egy hársfa alatt lováról leszállott,
És elfeküdt a puha fűben lustán -
Hajába hullottak a hársvirágok,
S nem volt kedve fölkelni onnan aztán.
Lova legel, a kengyelt és a hámot
S a cifra nyerget a hátán hordozván,
Az illatos és patakokkal ékes,
Árnyas völgyben a pihenés oly édes.

Idős apja jutott akkor eszébe,
Kit elhagyva, útjának nekivágott,
Mert forró, nagy szerelme ösztökélte
Űzni egy árnyat, hangot, semmit, álmot.
A szülői vágy s a honvágy utolérte,
Köddé foszlott minden, amire vágyott,
S hogy magát újból nyeregbe vetette,
A szűk utakat hazafelé vette.

De amint hazaért, elfogta ismét
A vágy, a nyugtalanság, mély szerelme -
Megint lovára száll, követi szívét,
Melyet nyomaszt a vágy, mint szikla terhe.
Királya, népe mindhiába intnék,
Csillag viszi, mely lángol benne egyre.
Szomja két ifjú szemben égő tűzre
Tanácsot kérni szent Péntekhez űzte.

És szólt a szent hölgy: "Én kedves vitézem,
Az emlékek völgyében mért időztél?
Kellemével, hogy bárkit megigézzen,
Otthonát idézi a lebegő szél.
Gyötrelmet iszol e völgynek vizében...
Ne állj meg ott, bizvást célodra törjél,
Szerelmesed keresd, s ha nyitva látod
Az ablakát, hajítsd be e virágot.

Ámde a kétségbeesés völgyében,
Mit biztos útba ejtesz, meg ne torpanj."
S ő ment megint világgá, eltökélten,
Vágytól betegen, lázaktól sodortan.
Egy völgybe ért az esteli sötétben,
Árnyak bújtak meg mindenik bokorban.
Oly komor volt minden, mint vakok éje,
Hollók röppentek föl a puszta légbe.

Az erdőmélyben lováról leszállott.
Suttog a lomb, beszélgetnek az ágak...
De a szemét elkerülik az álmok,
Lombágyán a levelek mind megáztak,
Mindenfelől különös susogások
Éberen neszező fülébe szállnak,
Hollók kárognak, és a tiszta boltot
Nagy rajokban lepik, mint tintafoltok.

A félelem szívét csapdába ejté.
Lóhalálában vágtatott el onnan,
S ahelyett, hogy útját tovább követné,
Még jóval célja előtt visszatorpan.
Ám hazaérve még szerelmesebbé
Válik, s kesereg még bánatosabban.
S mert újra föltámadt a vágya, a régi,
Szent Vasárnaphoz ment tanácsot kérni.

"Abban a völgyben megint elidőztél
- Szólott a szent -, hát indulj útnak ismét.
Ez a madár, akár a lebegő szél,
Szerencsével kísér célodig innét.
Ha szép szüzednél végül kikötöttél,
S ő sírna - nyisd meg madarad bilincsét.
Bár tétovázol, teljesül a vágyad,
S ő mindened lesz, csak próbád kiálljad."

A kétségbeesés völgyén haladva,
Fülét bedugta, ne érjék a hangok,
Útját elállni hiába akarta,
Süvöltést, morgást még csak meg se hallott.
Árnyak elől futott lélekszakadva,
Míg végül úgy tűnt föl, kongnak harangok:
És meglátta a császár palotáját,
Ahová az elzárta szép leányát.

Acélos fény hullt a kastélyfalakra,
Aranyba vonva fénylett mind a bástya,
A falakon remekül kifaragva,
A mesterek hatalmas figurája.
Élő forrás szökött frissen magasba
A kertekben, majd lehullt megjuházva,
Hogy is lehet mindez? - bámult a gyermek:
Bástyafok, falak, tavak, üde kertek.

Egy tohonya sárkány, az útban állva,
Lustán süttette rút bőrét a nappal,
Félig zárt szemmel - száját hogy kitátsa -,
Sandán követte Florint, játszva, loppal,
Ennek szíve majd megdermedt halálra,
Látva azt acél pikkelyekkel, fogakkal,
De odaugrott, kardjával cselezve,
És a farkától a földhöz szegezte.

Aztán sziklákat görget a hegyekből,
És a sárkányra halmozza serényen,
Ez fájdalmában, mint a bika bömböl,
Hányja-veti magát ijedelmében,
Ám reá egyre újabb szikla gördül,
Míg megfulladva nyúlik el a téren.
Ő lép kettőt, amekkora a lándzsa,
S magát a fényes udvarban találja.

Egy éve szőtte már a leánygyermek
Álmát jövendőről és vőlegényről,
A boldog napok, hetek egyre teltek,
S az unalom vett erőt rajta végül.
Régi szabad élete földerengett,
S feje a bánattól mellére szédült.
Mereven nézett, mintha mit se látna,
És hervadt, mint árnyékban a palánta.

"Meghalok, ha nem látom fönn a kéket,
S nem merülhetek el a végtelenben,
Árnyékok vertek belém fagyos éket,
És tovább így már lehetetlen élnem.
Ó, ha láthatnám az eget, a mélyet,
Világot, erdőt szabad messzeségben...
Ha akarjátok, szívem élni kezdjen,
Ki ajtót, ablakot, hogy lélegezzem."

Így emésztette őt a nyugtalanság,
Az életvágy s vágya a napsugárra -
S bár tudta mindenki császár parancsát:
Nehogy valaki magát arra szánja,
Hogy megnyissa a kastélykapu sarkát -
Mégis, hogy látták, mint válik halálra,
Mind azon tanakodtak, mit tehetnek,
Hogy' szeghetnék parancsát az öregnek.

S mert szemlátomást, napról napra sorvadt,
A császár végül is kinyittatott
Minden ablakot, és a ragyogó nap
Fényén a lány máris lábra kapott,
És lett még szebb és még varázslatosabb,
Mását még álmodban sem láthatod -
Kipirosodott arca, mint az alma,
Meggyógyította ég és lég hatalma.

Hogy napszálltakor kiállt ablakába,
Ott meglátta egy földöntúli lény,
S egy bájos, büszke szikra a leányka
Szeméből - ez a múló földi fény -
Szerelmessé tette a szép leányba,
Úrrá lett a tengerek gyermekén -
Kit szült a nap, a levegő s a pára,
Csillaggá lett a szerelem szavára.

S míg szállt az égből a vár csarnokába,
Fényességes ifjúvá változott,
Teste, min bő ráncokban állt ruhája,
Hajlékonyan, karcsún magasodott.
Fekete fürtökben hullt haja hátra,
Szeme kék, sötét tűzben lobogott,
De bőre fehér és mosolya halvány,
S volt valami démoni fény az arcán.

"Ó, szeretlek, gyermekem - szólt -, szeretlek,
A hangod lelkemen ütött sebet,
Csillaghomlokom meghajtom előtted,
Tekintetem csak arcodért eped.
Nézz, reszketek a vágytól! Ó, ne vess meg!
Ha megosztanád öröklétemet,
S szeretnél - a nap kertjébe virágnak
Ékességül téged választanálak.

Nem látnál telet, őszt sem és nyarat sem,
Csak örök tavasz, örök szerelem...
Ha szemed csókokkal lehetne fednem,
Én drága kincsem, én egyetlenem!
S míg elcsitítanád keserű lelkem,
A lábadhoz hajtanám le fejem,
Mindig csak téged néznélek, te csillag,
Szép fiatalságod, hószínű vállad."

"Ó, büszke szellem, lényed föl nem érem,
Egy pillantásodtól is fáj szemem,
És semmivé változna drága vérem,
Kiszárítana e szörnyű szerelem!
Ott az egekben lelném kora végem,
Napjaid kötelében, idegen.
Szép vagy te, de mert lényed halhatatlan,
Egy halandónak halála van abban."

Ő csak nézett merőn a lányra, hosszan:
Hűs, keskeny arcán - fájdalmas mosoly:
Csillag lesz ismét, a magasba hussan,
Vár reá fönn fényes égi boly.
De vágya egyre vonná vissza onnan,
Szelíden néz az ablakára, oly
Édesbús és szomorú-tiszta fénnyel...
A lány könnyű árnyát vigyázza éjjel.

A második nap eső lett belőle,
Ütemesen és üdítőn esett,
Pára alakban szállt a függönyökre,
És átitatta a lenszövetet,
Ismét a lány szobájába szökött be,
Bűvös lénye újra dalia lett:
És állt az ablak bojtja alatt szépen,
Zöldellő nádkoszorúval fejében.

Most szőke volt, és aranyhaja lágyan,
Csigás fürtökben hullt vállára le:
Arca sápadt, és ajka mosolyában
A föloldatlan fájdalom jele.
Szeme kék, szelíd fényű sugarában
A lelke árad a leány fele...
S amint így állt ott, néma égi lény,
Szép holtnak tűnt, kinek csak szeme él.

"Gyere velem, kedves, a tengermélybe,
Várnak reád nagy kristálypaloták,
A szél, ha rátör vizek tág terére,
A hullámokon zengi el dalát:
Egy álom lesz életed napja-éje,
S egy óceán fog hallgatni reád...
Kapsz palotákat klárisból, korallból,
A mennyezetük tiszta vertaranyból."

"Hogy érdemtelen szerelmem elérjed,
Odahagytad a mennynek sátorát,
De a te természetfölötti lényed
Nem kelti a szerelem mámorát.
Ó, géniusz, tekintetedtől félek,
Te halott vagy, bennem lobog a vágy.
Meg nem oszthatom öröklétedet,
Hol égek tőled, hol meg reszketek.

Nem...Ember légy, oly halandó, akár én,
Az ember-lét minden hibáival,
A lelkedet én érteni szeretném,
És támaszom legyen a gyönge kar,
Melyet a szerelem tesz csak erőssé,
Itt erény, mi ott túl hibára vall.
Ha szeretsz, légy olyan, mint én, s feledd
- Nászajándékul - öröklétedet."

Sötét tekintettel, reménye vesztve
Nézte a fényes géniusz a lányt -
Sóvárgó szívét súlyos láncra verte
Az ezer nyelvű, különös világ.
" Épp halhatatlanságom akarod te,
Titkos erőim legnagyobbikát?
Hát jó, legyen. Tárulj meg, kék azúr,
És halálomat adja meg az Úr.

Igen, halálom! Egy szerelmi percért
Az örökléttől oldozzon el engem,
Hogy lássam köröttem az évek vesztét,
S a hideg halált hordjam a szívemben.
Legyek, mint tenger habja, tünde játék,
S múljak a perccel, mely múlik felettem...
Ó, sokat kértél, túl sokat - de mégis:
Tied hatalmam és az öröklét is."

És fölszárnyal ismét a magas égre,
A hamvas utat söpri hosszú szárnya,
Onnan a tündöklő kastélyra néz le,
És mély fájdalma ömlik sóhajába:
"Ó, mulandó lány, mit kérsz te cserébe,
Hogy elcsituljon szívem kínja-vágya!"
S a világ fölött szárnyait kitárván,
Megjelent fönn, mint éjjeli szivárvány.

Mintha virág szökkenne földi mélyből,
S holt kövekből a hegy elevenedne,
Úgy tör ki a jókedv a lány szívéből,
Mikor odaáll az ablakkeretbe,
Olyan, mintha most szállt volna az égből,
Egyszerre a víz s a föld leánya lenne.
A tavasz első hírnökét hallgatta,
S nézett az üdén mosolygó hajnalba.

Szétszóródva sziporkázik a harmat,
Megannyi gyöngy, ibolyaszínű fénnyel,
Az új tavaszban a föld füve sarjad,
Hűvös a szél vizek leheletével:
Pedig nem esők, csak fények szakadnak,
S a fényár szinte már sehol se fér el.
Kacag a leány szeme, szája, arca,
Hunyorogva tekint a tiszta napba.

A tükörfényű, hűs reggeledésben
Florin a kapuk előtt rostokol,
Lova a falakat kerüli éppen,
Az ő szíve meg ugyancsak dobol,
A bezárt kapu nem mozdul kezében,
A vaspánt sem csikordul meg sehol.
Ám egy ablakot amott nyitva látott,
S bedobta rajta a varázsvirágot.

Eközben arany- és gyémántvirágból
Fürge kézzel koszorút font a lányka:
Kártyából jövőt egy lánytársa jósol,
Szerencséje egy rés lesz - úgy találja.
S hogy a virág ölébe hull - bolondul
Csókolja azt - a többit félrehányja,
Megnyílt szájjal szagolja ezt az egyet,
Szemei száz álomba révedeznek.

Aztán az ablakhoz sietve lépett,
Lássa, a szél nem hoz-e még virágot,
Mint ez, oly illatosat, üde-szépet,
És ott csillogó szemmel tétovázott:
Majd elpirult, amikor arra nézett,
Ahol az ifjú a kapuban állott.
Ő is meglátta a lányt, s büszke szóval
Így szólott hozzá, megállván a lóval:

"Ó, csakhogy látlak, csakhogy végre látlak,
Te éjsötét-kék szemű szűz jelenség,
Láthatom selymes, finom szempilládat...
Mosolyodban szelíd könyörtelenség.
Hogy szemem téged színről színre láthat,
Nem kapott részül senki ily szerencsét.
Ó, mit szenvedtem, amíg ide értem
Hozzád, ki oly szép vagy, mint hold az éjben.

Ó, gyere velem, gyere otthonomba,
Kastélyaimba, üde kertjeimbe,
Ős koronám előtted meghajolna,
Szép királynőm, rabszolgád vagyok, íme.
Drágaköveim rakva nagy halomba,
Mit hogyha nem lát ember, el se hinne,
S több aranyam, mint ezüstje apádnak,
Gyere hát velem páromnak, virágnak!"

Sajnálkozás ült a lány szemében,
A szavait ajkáról itta volna,
A lelke kitárulkozott egészen,
Szívét ájulás környékezte, fogta -
Szomorún nézi a felhőt az égen,
S a mord falat, kaput...Szemébe lopva
Efy tiszta csepp gyűl: szívére szorítja
Kezecskéjét, aztán elfakad sírva.

Hogy a sírás így erőt vett a lányon,
Ő ráfüggeszti nemes-nagy szemét,
A varázsmadarat engedi - szálljon,
Az kékszínű szárnyát terjeszti szét,
És amíg lebeg könnyű, lenge szárnyon,
Mind növeszti alakját, termetét,
Addig, hogy a csak verébnyi madárka
Akkora lett, mint egy nagy égi bárka.

"Gyermekem, - szólt a madár -, meg ne rettenj,
Sok vágyódó szívet vitt már a hátam,
A vén idővel szélként versenyeztem,
Át ezer országon suhanva szálltam -
Lásd, Florin azt se tudja, mint nevezzen
Szerelmes, fájdalmas várakozásban.
A tűket, guzsalyakat félredobva
Te csak bízd magad e légi hajóra."

Ő a hátára ült, karját emelve,
Minthogyha valamiben megfogózna,
A különös madár lassan lebeg le,
Floriannak szép aráját ringva hozza:
Az lovára könnyedén emelte,
Hogy - mintha örökre - karjába fogja,
Szemébe néz, lovát megsarkantyúzza,
Az elindul fürgén a szélben úszva.

Időközben fölérkezett a szellem
Kiterjesztett szárnyaival az égbe.
Felé ezer csillag mosolya lebben,
A kavargásuk, mint a hó esése:
Büszke géniuszok fáklyás menetben
Lépcsőn jönnek az örök trón elébe:
Ő térden öleli meg ura lábát,
S az örök Jósághoz küldi imáját:

" Ó, Adonáj, kinek világ a gondja,
Ki elől nem bújhat el semmi, senki,
Hallgass meg, s ahol nevem áll beróva,
Az öröklét nagy könyvéből töröld ki:
A csillagos ég s tenger összefogva
A mindenséggel dicsőséged zengi:
Minden, mi volt, van, s mi létét reméli,
El nagyságodnak árnyékát sem éri.

Mit néked az, ha eggyel kevesebben
Dicsérik majd fényes nagyságodat,
Ó, örök Jóság, hallgass hát meg engem,
És törd szét halhatatlanságomat!
Én bolond, egy halandót megszerettem,
Életet, mint az övé, adj olyat.
Annyi kínt és fájdalmat kell kiállnom,
Hogy nem bírom, s inkább meghalni vágyom."

"Te irigyled őket...és azt irigyled,
Mit boldogságnak hívnak ők a földön.
Ám nem késztet-e sajnálatra téged
A kis szikra, amely a napba tör föl?
Ők vágynak, gondolatnak és a hitnek
Végtelen létet adnának örökkön,
De ahogy elhal nap felé a szikra,
A végtelent le az ember se bírja.

Olyan, mint ők? Hogy lásd, az átkozódás,
A gyűlölet a szívet kőre váltja,
Életed fenyegesse egy mohó társ,
S légy, mint hab, mint könnyű hab futása?
Egy szív, mit befon az idő, az indás,
Egy szenvedély, kivetve a világba,
Hogy szidj majd s kérdezd: mily jogon s ki tett
Mellembe verni emberi szívet?

Hogy az öröklét csak egy pillanatján
Nyisd föl tiszta, csodálatos szemed,
A lét színes álmain áthaladván
Lásd, lassan minden elmúlik veled,
Egy porcsík légy az élet fény-alapján,
S a pillantásban csak egy rezzenet
Légy, mintha nem volnál...A volt s a lesz
Között egy perc...Tudod, mit követelsz?

Mi az ember, akinek szerelmével
Fölváltanád örökléted tiszta fényét?
Hullám ő, hullámok természetével,
Semmiségekkel tölti röpke létét.
Él látszatokkal és hiú reménnyel,
És árnyék-út vezeti földi léptét...
Gyarapszik benne a test holt agyagja,
Agyag szüli s magába az fogadja.

Én ezt az útját a pornak, pusztulásnak,
Mint tervrajzot róttam saját kezemmel,
S mert mit sem ér, adtam az elmúlásnak -
Romját hiába óvják fedelekkel,
Nem őriz semmi örököt a látszat.
Hiába hordják nagy igyekezettel
A fényt könyvekbe, írásba, s hiába
Szegény életükben az Örök álma.

Mint ők, olyan akarnál lenni, szellem,
Te, ki nem is vagy az én alkotásom?
Te, aki a szent, égi seregekben
Örök-szép hangon dicséred világom...
Ige, ki itt valál a kezdetekben,
Mikor csak szürke köd szállott e tájon...?
Hogy éveid számát a hold jelezze,
Egy lány miatt...? Nézd, mit ér a szerelme:"

S valóban, a mélységben, a messzeségben
Látta a lányt Florinnal a lovon.
Könnycseppek gyűltek tiszta, mély szemében,
Ez egyszer, kívül minden korokon,
Lehulltak s megültek a tengermélyben,
Nagy és szép gyöngyökként a homokon.
Szárnyalva lassan és fennségesen
Szállt a géniusz át a tereken.

A pár után még bús szemmel tekintett,
S intett, mint bármely távozó után.
A világ keblére, mint drága kincset,
Tengermélybe vitte volna a lányt,
Ha az szereti őt...Könnyei szűntek:
"Legyetek boldogok - szólt azután. -
Az életben csupán egy kín epesszen:
Hogy lassan haljatok meg, részletekben."

/Ford.: Jancsik Pál/

Eminescu: Az aranykert leánya

Volt egyszer egy király, valaha régen,
Aranykorban, mely vissza sose tért,
Mikor tavon, erdőn, mezőn s a réten
A zengő kürt istenekhez beszélt.
Volt egy leánya, édes, szép, törékeny,
Akiről még a monda is mesélt,
Hol járt, könnyed léptén meghajlott mind a
Zsenge virág, s fejet hajtott a nyírfa.

Hiába kérném meg, apja szabódik,
Hogy túl szép és nem e világra termett -
Édes neve hogy nem is rajzolódik
Ki csillagokból kék boltján a mennynek!
Rossz bárd, ki néki dallal nem adózik,
Barbár a föld, hol el híre se terjedt.
Elragadó alakja, arca, képe
Nem való halandók tekintetére.

Egy puszta völgyben, mit sziklák öveztek,
Őrizvén lenn egy fönséges világot,
Fényes kövekből palotát emeltet,
S arany kertekbe ültet éj-virágot:
A völgy illatos útja féltve rejtett,
Titkára apja egymaga vigyázott -
Oda zárta el tündérszép leányát,
Hogy e világi fények őt ne bántsák.

A termekben lágy selymek, mint a porhó,
Meggyszín rózsákkal varrva gazdagon,
Mozaikoktól tündöklik a padló,
Élénk ikonok a magas falon:
Az ablak vak, de rajta földig omló
Függöny, fáklyák lobognak szabadon,
S a lég, mit fényes tükrök hatnak át,
Terjengeti hűsét és illatát.

Nappallá változtatott örök éjjel.
Az Aranykert virága drágakőből...
A szellő útjában gallyakat tördel,
Friss leheletként szárnyal át a völgyön.
Azúr szárnyakon szállnak szerteszéjjel
A fehér nyár szép lányai, s a földön,
Bimbókon ülnek meg. Vizek ha zengnek
E lepkék - légi szirmok - játszva lengnek.

Több hasonló társával idezárva,
Kik mind gyerekek még s játékra készek,
Életüket borítják ragyogásba,
S e zord világ pajkosságuktól éled.
Meleg mosolyán érik zsenge szája,
Huncut és ifjú a lángja szemének.
S e kellem-világban, e tiszta mennyben,
A sok jótól majdhogy beteg a lelkem.

Ám páratlan szépségéről a monda
Florin királyfi fülébe jutott.
Úgy érzi, iker a leányéval sorsa,
S egy tűz keblében ekkor szétfutott.
"Hiába élek én itt rostokolva,
A dolgommal zöld ágra nem jutok..."
Vágya az ismeretlen messzi szűzre
Tanácsot kérni szent Szerdához űzte.

És szólt a szent hölgy: "Pompa, díszkíséret
Maradjon el, semmit se vigy magaddal,
Célodat egyedül kell hogy elérjed,
Keskeny az út, és meredek az oldal.
Vedd fehér lovamat, az majd tevéled,
Mint a gondolat, bátran messze szárnyal.
De egyet észbe véss: lovad, barátom,
Az emlékek völgyében meg ne álljon!"

Ő egymagában tüstént lóra termett,
S az vitte, hisz a szélnek volt a bátyja.
Arany a haja és sudár a termet,
E dalia párját a föld se látta,
Ő nemzetsége csillagának termett -
Útját minden szent szerencsével áldja!
Így érkezett el egy szép völgytorokba,
S mintha otthoni kertjét látta volna.

Egy hársfa alatt lováról leszállott,
És elfeküdt a puha fűben lustán -
Hajába hullottak a hársvirágok,
S nem volt kedve fölkelni onnan aztán.
Lova legel, a kengyelt és a hámot
S a cifra nyerget a hátán hordozván,
Az illatos és patakokkal ékes,
Árnyas völgyben a pihenés oly édes.

Idős apja jutott akkor eszébe,
Kit elhagyva, útjának nekivágott,
Mert forró, nagy szerelme ösztökélte
Űzni egy árnyat, hangot, semmit, álmot.
A szülői vágy s a honvágy utolérte,
Köddé foszlott minden, amire vágyott,
S hogy magát újból nyeregbe vetette,
A szűk utakat hazafelé vette.

De amint hazaért, elfogta ismét
A vágy, a nyugtalanság, mély szerelme -
Megint lovára száll, követi szívét,
Melyet nyomaszt a vágy, mint szikla terhe.
Királya, népe mindhiába intnék,
Csillag viszi, mely lángol benne egyre.
Szomja két ifjú szemben égő tűzre
Tanácsot kérni szent Péntekhez űzte.

És szólt a szent hölgy: "Én kedves vitézem,
Az emlékek völgyében mért időztél?
Kellemével, hogy bárkit megigézzen,
Otthonát idézi a lebegő szél.
Gyötrelmet iszol e völgynek vizében...
Ne állj meg ott, bizvást célodra törjél,
Szerelmesed keresd, s ha nyitva látod
Az ablakát, hajítsd be e virágot.

Ámde a kétségbeesés völgyében,
Mit biztos útba ejtesz, meg ne torpanj."
S ő ment megint világgá, eltökélten,
Vágytól betegen, lázaktól sodortan.
Egy völgybe ért az esteli sötétben,
Árnyak bújtak meg mindenik bokorban.
Oly komor volt minden, mint vakok éje,
Hollók röppentek föl a puszta légbe.

Az erdőmélyben lováról leszállott.
Suttog a lomb, beszélgetnek az ágak...
De a szemét elkerülik az álmok,
Lombágyán a levelek mind megáztak,
Mindenfelől különös susogások
Éberen neszező fülébe szállnak,
Hollók kárognak, és a tiszta boltot
Nagy rajokban lepik, mint tintafoltok.

A félelem szívét csapdába ejté.
Lóhalálában vágtatott el onnan,
S ahelyett, hogy útját tovább követné,
Még jóval célja előtt visszatorpan.
Ám hazaérve még szerelmesebbé
Válik, s kesereg még bánatosabban.
S mert újra föltámadt a vágya, a régi,
Szent Vasárnaphoz ment tanácsot kérni.

"Abban a völgyben megint elidőztél
- Szólott a szent -, hát indulj útnak ismét.
Ez a madár, akár a lebegő szél,
Szerencsével kísér célodig innét.
Ha szép szüzednél végül kikötöttél,
S ő sírna - nyisd meg madarad bilincsét.
Bár tétovázol, teljesül a vágyad,
S ő mindened lesz, csak próbád kiálljad."

A kétségbeesés völgyén haladva,
Fülét bedugta, ne érjék a hangok,
Útját elállni hiába akarta,
Süvöltést, morgást még csak meg se hallott.
Árnyak elől futott lélekszakadva,
Míg végül úgy tűnt föl, kongnak harangok:
És meglátta a császár palotáját,
Ahová az elzárta szép leányát.

Acélos fény hullt a kastélyfalakra,
Aranyba vonva fénylett mind a bástya,
A falakon remekül kifaragva,
A mesterek hatalmas figurája.
Élő forrás szökött frissen magasba
A kertekben, majd lehullt megjuházva,
Hogy is lehet mindez? - bámult a gyermek:
Bástyafok, falak, tavak, üde kertek.

Egy tohonya sárkány, az útban állva,
Lustán süttette rút bőrét a nappal,
Félig zárt szemmel - száját hogy kitátsa -,
Sandán követte Florint, játszva, loppal,
Ennek szíve majd megdermedt halálra,
Látva azt acél pikkelyekkel, fogakkal,
De odaugrott, kardjával cselezve,
És a farkától a földhöz szegezte.

Aztán sziklákat görget a hegyekből,
És a sárkányra halmozza serényen,
Ez fájdalmában, mint a bika bömböl,
Hányja-veti magát ijedelmében,
Ám reá egyre újabb szikla gördül,
Míg megfulladva nyúlik el a téren.
Ő lép kettőt, amekkora a lándzsa,
S magát a fényes udvarban találja.

Egy éve szőtte már a leánygyermek
Álmát jövendőről és vőlegényről,
A boldog napok, hetek egyre teltek,
S az unalom vett erőt rajta végül.
Régi szabad élete földerengett,
S feje a bánattól mellére szédült.
Mereven nézett, mintha mit se látna,
És hervadt, mint árnyékban a palánta.

"Meghalok, ha nem látom fönn a kéket,
S nem merülhetek el a végtelenben,
Árnyékok vertek belém fagyos éket,
És tovább így már lehetetlen élnem.
Ó, ha láthatnám az eget, a mélyet,
Világot, erdőt szabad messzeségben...
Ha akarjátok, szívem élni kezdjen,
Ki ajtót, ablakot, hogy lélegezzem."

Így emésztette őt a nyugtalanság,
Az életvágy s vágya a napsugárra -
S bár tudta mindenki császár parancsát:
Nehogy valaki magát arra szánja,
Hogy megnyissa a kastélykapu sarkát -
Mégis, hogy látták, mint válik halálra,
Mind azon tanakodtak, mit tehetnek,
Hogy' szeghetnék parancsát az öregnek.

S mert szemlátomást, napról napra sorvadt,
A császár végül is kinyittatott
Minden ablakot, és a ragyogó nap
Fényén a lány máris lábra kapott,
És lett még szebb és még varázslatosabb,
Mását még álmodban sem láthatod -
Kipirosodott arca, mint az alma,
Meggyógyította ég és lég hatalma.

Hogy napszálltakor kiállt ablakába,
Ott meglátta egy földöntúli lény,
S egy bájos, büszke szikra a leányka
Szeméből - ez a múló földi fény -
Szerelmessé tette a szép leányba,
Úrrá lett a tengerek gyermekén -
Kit szült a nap, a levegő s a pára,
Csillaggá lett a szerelem szavára.

S míg szállt az égből a vár csarnokába,
Fényességes ifjúvá változott,
Teste, min bő ráncokban állt ruhája,
Hajlékonyan, karcsún magasodott.
Fekete fürtökben hullt haja hátra,
Szeme kék, sötét tűzben lobogott,
De bőre fehér és mosolya halvány,
S volt valami démoni fény az arcán.

"Ó, szeretlek, gyermekem - szólt -, szeretlek,
A hangod lelkemen ütött sebet,
Csillaghomlokom meghajtom előtted,
Tekintetem csak arcodért eped.
Nézz, reszketek a vágytól! Ó, ne vess meg!
Ha megosztanád öröklétemet,
S szeretnél - a nap kertjébe virágnak
Ékességül téged választanálak.

Nem látnál telet, őszt sem és nyarat sem,
Csak örök tavasz, örök szerelem...
Ha szemed csókokkal lehetne fednem,
Én drága kincsem, én egyetlenem!
S míg elcsitítanád keserű lelkem,
A lábadhoz hajtanám le fejem,
Mindig csak téged néznélek, te csillag,
Szép fiatalságod, hószínű vállad."

"Ó, büszke szellem, lényed föl nem érem,
Egy pillantásodtól is fáj szemem,
És semmivé változna drága vérem,
Kiszárítana e szörnyű szerelem!
Ott az egekben lelném kora végem,
Napjaid kötelében, idegen.
Szép vagy te, de mert lényed halhatatlan,
Egy halandónak halála van abban."

Ő csak nézett merőn a lányra, hosszan:
Hűs, keskeny arcán - fájdalmas mosoly:
Csillag lesz ismét, a magasba hussan,
Vár reá fönn fényes égi boly.
De vágya egyre vonná vissza onnan,
Szelíden néz az ablakára, oly
Édesbús és szomorú-tiszta fénnyel...
A lány könnyű árnyát vigyázza éjjel.

A második nap eső lett belőle,
Ütemesen és üdítőn esett,
Pára alakban szállt a függönyökre,
És átitatta a lenszövetet,
Ismét a lány szobájába szökött be,
Bűvös lénye újra dalia lett:
És állt az ablak bojtja alatt szépen,
Zöldellő nádkoszorúval fejében.

Most szőke volt, és aranyhaja lágyan,
Csigás fürtökben hullt vállára le:
Arca sápadt, és ajka mosolyában
A föloldatlan fájdalom jele.
Szeme kék, szelíd fényű sugarában
A lelke árad a leány fele...
S amint így állt ott, néma égi lény,
Szép holtnak tűnt, kinek csak szeme él.

"Gyere velem, kedves, a tengermélybe,
Várnak reád nagy kristálypaloták,
A szél, ha rátör vizek tág terére,
A hullámokon zengi el dalát:
Egy álom lesz életed napja-éje,
S egy óceán fog hallgatni reád...
Kapsz palotákat klárisból, korallból,
A mennyezetük tiszta vertaranyból."

"Hogy érdemtelen szerelmem elérjed,
Odahagytad a mennynek sátorát,
De a te természetfölötti lényed
Nem kelti a szerelem mámorát.
Ó, géniusz, tekintetedtől félek,
Te halott vagy, bennem lobog a vágy.
Meg nem oszthatom öröklétedet,
Hol égek tőled, hol meg reszketek.

Nem...Ember légy, oly halandó, akár én,
Az ember-lét minden hibáival,
A lelkedet én érteni szeretném,
És támaszom legyen a gyönge kar,
Melyet a szerelem tesz csak erőssé,
Itt erény, mi ott túl hibára vall.
Ha szeretsz, légy olyan, mint én, s feledd
- Nászajándékul - öröklétedet."

Sötét tekintettel, reménye vesztve
Nézte a fényes géniusz a lányt -
Sóvárgó szívét súlyos láncra verte
Az ezer nyelvű, különös világ.
" Épp halhatatlanságom akarod te,
Titkos erőim legnagyobbikát?
Hát jó, legyen. Tárulj meg, kék azúr,
És halálomat adja meg az Úr.

Igen, halálom! Egy szerelmi percért
Az örökléttől oldozzon el engem,
Hogy lássam köröttem az évek vesztét,
S a hideg halált hordjam a szívemben.
Legyek, mint tenger habja, tünde játék,
S múljak a perccel, mely múlik felettem...
Ó, sokat kértél, túl sokat - de mégis:
Tied hatalmam és az öröklét is."

És fölszárnyal ismét a magas égre,
A hamvas utat söpri hosszú szárnya,
Onnan a tündöklő kastélyra néz le,
És mély fájdalma ömlik sóhajába:
"Ó, mulandó lány, mit kérsz te cserébe,
Hogy elcsituljon szívem kínja-vágya!"
S a világ fölött szárnyait kitárván,
Megjelent fönn, mint éjjeli szivárvány.

Mintha virág szökkenne földi mélyből,
S holt kövekből a hegy elevenedne,
Úgy tör ki a jókedv a lány szívéből,
Mikor odaáll az ablakkeretbe,
Olyan, mintha most szállt volna az égből,
Egyszerre a víz s a föld leánya lenne.
A tavasz első hírnökét hallgatta,
S nézett az üdén mosolygó hajnalba.

Szétszóródva sziporkázik a harmat,
Megannyi gyöngy, ibolyaszínű fénnyel,
Az új tavaszban a föld füve sarjad,
Hűvös a szél vizek leheletével:
Pedig nem esők, csak fények szakadnak,
S a fényár szinte már sehol se fér el.
Kacag a leány szeme, szája, arca,
Hunyorogva tekint a tiszta napba.

A tükörfényű, hűs reggeledésben
Florin a kapuk előtt rostokol,
Lova a falakat kerüli éppen,
Az ő szíve meg ugyancsak dobol,
A bezárt kapu nem mozdul kezében,
A vaspánt sem csikordul meg sehol.
Ám egy ablakot amott nyitva látott,
S bedobta rajta a varázsvirágot.

Eközben arany- és gyémántvirágból
Fürge kézzel koszorút font a lányka:
Kártyából jövőt egy lánytársa jósol,
Szerencséje egy rés lesz - úgy találja.
S hogy a virág ölébe hull - bolondul
Csókolja azt - a többit félrehányja,
Megnyílt szájjal szagolja ezt az egyet,
Szemei száz álomba révedeznek.

Aztán az ablakhoz sietve lépett,
Lássa, a szél nem hoz-e még virágot,
Mint ez, oly illatosat, üde-szépet,
És ott csillogó szemmel tétovázott:
Majd elpirult, amikor arra nézett,
Ahol az ifjú a kapuban állott.
Ő is meglátta a lányt, s büszke szóval
Így szólott hozzá, megállván a lóval:

"Ó, csakhogy látlak, csakhogy végre látlak,
Te éjsötét-kék szemű szűz jelenség,
Láthatom selymes, finom szempilládat...
Mosolyodban szelíd könyörtelenség.
Hogy szemem téged színről színre láthat,
Nem kapott részül senki ily szerencsét.
Ó, mit szenvedtem, amíg ide értem
Hozzád, ki oly szép vagy, mint hold az éjben.

Ó, gyere velem, gyere otthonomba,
Kastélyaimba, üde kertjeimbe,
Ős koronám előtted meghajolna,
Szép királynőm, rabszolgád vagyok, íme.
Drágaköveim rakva nagy halomba,
Mit hogyha nem lát ember, el se hinne,
S több aranyam, mint ezüstje apádnak,
Gyere hát velem páromnak, virágnak!"

Sajnálkozás ült a lány szemében,
A szavait ajkáról itta volna,
A lelke kitárulkozott egészen,
Szívét ájulás környékezte, fogta -
Szomorún nézi a felhőt az égen,
S a mord falat, kaput...Szemébe lopva
Efy tiszta csepp gyűl: szívére szorítja
Kezecskéjét, aztán elfakad sírva.

Hogy a sírás így erőt vett a lányon,
Ő ráfüggeszti nemes-nagy szemét,
A varázsmadarat engedi - szálljon,
Az kékszínű szárnyát terjeszti szét,
És amíg lebeg könnyű, lenge szárnyon,
Mind növeszti alakját, termetét,
Addig, hogy a csak verébnyi madárka
Akkora lett, mint egy nagy égi bárka.

"Gyermekem, - szólt a madár -, meg ne rettenj,
Sok vágyódó szívet vitt már a hátam,
A vén idővel szélként versenyeztem,
Át ezer országon suhanva szálltam -
Lásd, Florin azt se tudja, mint nevezzen
Szerelmes, fájdalmas várakozásban.
A tűket, guzsalyakat félredobva
Te csak bízd magad e légi hajóra."

Ő a hátára ült, karját emelve,
Minthogyha valamiben megfogózna,
A különös madár lassan lebeg le,
Floriannak szép aráját ringva hozza:
Az lovára könnyedén emelte,
Hogy - mintha örökre - karjába fogja,
Szemébe néz, lovát megsarkantyúzza,
Az elindul fürgén a szélben úszva.

Időközben fölérkezett a szellem
Kiterjesztett szárnyaival az égbe.
Felé ezer csillag mosolya lebben,
A kavargásuk, mint a hó esése:
Büszke géniuszok fáklyás menetben
Lépcsőn jönnek az örök trón elébe:
Ő térden öleli meg ura lábát,
S az örök Jósághoz küldi imáját:

" Ó, Adonáj, kinek világ a gondja,
Ki elől nem bújhat el semmi, senki,
Hallgass meg, s ahol nevem áll beróva,
Az öröklét nagy könyvéből töröld ki:
A csillagos ég s tenger összefogva
A mindenséggel dicsőséged zengi:
Minden, mi volt, van, s mi létét reméli,
El nagyságodnak árnyékát sem éri.

Mit néked az, ha eggyel kevesebben
Dicsérik majd fényes nagyságodat,
Ó, örök Jóság, hallgass hát meg engem,
És törd szét halhatatlanságomat!
Én bolond, egy halandót megszerettem,
Életet, mint az övé, adj olyat.
Annyi kínt és fájdalmat kell kiállnom,
Hogy nem bírom, s inkább meghalni vágyom."

"Te irigyled őket...és azt irigyled,
Mit boldogságnak hívnak ők a földön.
Ám nem késztet-e sajnálatra téged
A kis szikra, amely a napba tör föl?
Ők vágynak, gondolatnak és a hitnek
Végtelen létet adnának örökkön,
De ahogy elhal nap felé a szikra,
A végtelent le az ember se bírja.

Olyan, mint ők? Hogy lásd, az átkozódás,
A gyűlölet a szívet kőre váltja,
Életed fenyegesse egy mohó társ,
S légy, mint hab, mint könnyű hab futása?
Egy szív, mit befon az idő, az indás,
Egy szenvedély, kivetve a világba,
Hogy szidj majd s kérdezd: mily jogon s ki tett
Mellembe verni emberi szívet?

Hogy az öröklét csak egy pillanatján
Nyisd föl tiszta, csodálatos szemed,
A lét színes álmain áthaladván
Lásd, lassan minden elmúlik veled,
Egy porcsík légy az élet fény-alapján,
S a pillantásban csak egy rezzenet
Légy, mintha nem volnál...A volt s a lesz
Között egy perc...Tudod, mit követelsz?

Mi az ember, akinek szerelmével
Fölváltanád örökléted tiszta fényét?
Hullám ő, hullámok természetével,
Semmiségekkel tölti röpke létét.
Él látszatokkal és hiú reménnyel,
És árnyék-út vezeti földi léptét...
Gyarapszik benne a test holt agyagja,
Agyag szüli s magába az fogadja.

Én ezt az útját a pornak, pusztulásnak,
Mint tervrajzot róttam saját kezemmel,
S mert mit sem ér, adtam az elmúlásnak -
Romját hiába óvják fedelekkel,
Nem őriz semmi örököt a látszat.
Hiába hordják nagy igyekezettel
A fényt könyvekbe, írásba, s hiába
Szegény életükben az Örök álma.

Mint ők, olyan akarnál lenni, szellem,
Te, ki nem is vagy az én alkotásom?
Te, aki a szent, égi seregekben
Örök-szép hangon dicséred világom...
Ige, ki itt valál a kezdetekben,
Mikor csak szürke köd szállott e tájon...?
Hogy éveid számát a hold jelezze,
Egy lány miatt...? Nézd, mit ér a szerelme:"

S valóban, a mélységben, a messzeségben
Látta a lányt Florinnal a lovon.
Könnycseppek gyűltek tiszta, mély szemében,
Ez egyszer, kívül minden korokon,
Lehulltak s megültek a tengermélyben,
Nagy és szép gyöngyökként a homokon.
Szárnyalva lassan és fennségesen
Szállt a géniusz át a tereken.

A pár után még bús szemmel tekintett,
S intett, mint bármely távozó után.
A világ keblére, mint drága kincset,
Tengermélybe vitte volna a lányt,
Ha az szereti őt...Könnyei szűntek:
"Legyetek boldogok - szólt azután. -
Az életben csupán egy kín epesszen:
Hogy lassan haljatok meg, részletekben."

/Ford.: Jancsik Pál/

Mentovich Ferencz: Az idegen

I.

Fejér hópalásttal
Van a föld boritva...
Régen beestellett -
Egyszerű kunyhóban
Kis család gyült össze
Felszitott tűz mellett.

A fiatal asszony
Kis leánya arcán
Függ tekintetével,
A ki éppen alszik...
Szájából az emlőt
Csak most ereszté el.

És a férj, vidámon
Játszó fiacskáját
Nézi gyönyörködve,
Ki tüzes vesszővel
Fényes karikákat
Ir a levegőbe.

"Legyetek megálldva,
Gyenge fejecskétek,
Ne környezzék vészek,
Kik nélkül a kunyhó
Nem volna egyéb mint
Puszta, üres fészek.

Ti vagytok azok, kik
E szegény kunyhóba
Szépen lehozzátok
Égi lakhelyéből
A megelégedést,
És a boldogságot."

S mig a kunyhó boldog:
Vad hangok riadnak
Künn a zúgó szélben:
"Fel talpra, fegyverre
Mert a szent hazának
Élete veszélyben."

S a felhivó hangok
Vad rivalgásával
A gyülemlő hadnak,
A békés kunyhónak
Édesen örvendő
Belsejéig hatnak

S fölverik a csendet.
"Mit jelent e lárma,
S a vad szenvedélyek
Felköltött haragja?
Kedves férjem, nézd mint
Remegek, mint félek!"

" Bátorság, kedves nőm
Bátorság...ládd vannak
Perczek, a mellyekben
A boldogság mint egy
Nyári éjben látott
Álomkép ellebben:

S mig az erősb férfi
Kardját élesíti
S vitézbojtot köt rá:
Addig a gyengébb nő
Szivét aczélozza
Keménnyé, bátorrá". -

S előveszi kardját,
Fegyverét, mik félig
Rozsdában hevernek.
Sir a megrémült hölgy,
Édesen mosolyg a
Vészt nem sejtő gyermek.

"Isten hozzátok most -
Szól a siró hölgyet
Átölelve férje -
Mig én a hazáért
Harcolok...te itthon
Imádkozzál érte!"
II.

Vége lőn a harcznak, visszatért a béke,
A hazának minden vérázott vidéke
Ujra nyugodt, csendes:
Mint mikor vad szélvész rohan át a földön
És nyomában csend lesz.

Kiket megkiméltek az ádáz hadvészek,
Lakjaikba térnek a fáradt vitézek
És édes reménynyel:
Hogy kiömlött vérök tengeréből egykor
Szebb jövendő kél fel.

Kiül a szegénynő háza küszöbére
Sovárogva nézi: ha vajjon hős férje
Nincs-e a csapatban?!
"Mondjátok meg nékem száguldó vitézek
Hogy hős férjem hol van!?"

S a vitézek ekkép felelnek: ki tudja
Hová veté őt végzetének utja,
S merre járt, hol forgott!?
A had egy nagy erdő, ki ismerne benne
Minden fát és bokrot?!

De a hír elmondja a vitézek helyett,
Hol és mint kapá a halálos sebhelyet,
S mint feküdt holt teste
A harcznak mezején, bátor bajnokoknak
Vérével befestve.

És még hozzá teszi, hogy megvigasztalja:
A derék hősnek, ki ottan maradt halva
Életén nincsen folt:
Melly éltét kioltá, a halálos vágás
Bátor homlokán volt.

III.

Az idősek árja hasztalanul jő s megy
Fájdalmában meg nem könnyebbül az özvegy.

Rá nemcsak búbánat nehezült egyszerre,
Hanem azon felül az élet gondterhe.

A mint a gyermekek erősbülnek, nőnek,
Gondja is a szerint nő az özvegynőnek.

"Istenem, Istenem - igy sohajt fel titkon -
Mért kell ajkam mindig csak panaszra nyitnom!

Erőm fogy, reményim egyre haldokolnak:
Egyre kétesebb lesz előttem a holnap.

Te ki sorsunk titkát kezeid közt tartod
Szent hatalmú Isten! mutass békepartot.

Nem magamért esdek...hanem e kis árvák
Azok, a kik védő kezeidet várják!"

Alig hanzottak el e szavak lelkében,
Az ajtó megnyilik és egy férfi lép be.

Arcza nemes, bátor...rajt vágy s reménységnek
Egymásba olvadó sugárai égnek.

Nem tétováz soká, elmondja, hogy mért jő:
Gyöngéden tudatja véle: hogy ő kérő.

Elmondja: hogy benne tiszta a szent szándék,
Melly szerint napjait boldogítni vágynék.

S hogy e kis árváknak védő édes atyja
Lesz, ki még erőtlen léptök támogatja.

S megmutatja nékik az elrejtett útat,
Melly a szent erénynek templomához juttat.

" Jó özvegy - igy végzi - nem kérek most választ.
Végy időt, és sorsod meggondolva válaszd."

És ő gondol...éjet napot összetészen,
Végre lelkében a határozat készen:

" Előtted nincs rejték...te látod szent Isten!
Hogy a hűség lángja nem aludt el itt benn.

Özvegy-fátyolomat le csak azért tészem,
Hogy ezzel árváim sorsát elintézzem.

Köszönöm szent Isten, köszönöm tenéked.
Szent kezed mutatta ezt a menedéket."

IV.

És ugy lőn...a szegény nőnek másod férje
Mind azt, a mit szóval mint kérő igére
Híven megtartotta:
A nőnek hű férje lőn, s a gyermekeknek
Gondos édes atyja.

A nő kebelén a bánat elsimulhat.
Boldog változás és kedvezőbb fordulat
Támadt életében:
Mint mikor derengőbb napok állnak be
Zivataros télben.

Gyászos életére másod nyár derüle,
Jótevő világot áraszt el körüle
A felhőtelen nap:
Sugara nem olly hév, a minő régen volt,
De szendébb, tartosabb.

Egy szép nyári reggel szól a gyermekekhez:
" Kis fiam, leányom ma sokadalom lesz
A szomszéd helységben:
Mig azt atyátokkal megjárom, magatok
Viseljétek szépen.

Az öreg cselédnek szót fogadjatok ám...
Neked czifra bábot hozok kis leánykám...
Lesz rajta csipke, fátyol,
Neked kis fiacskám pisztolyt, kardot, huszárt
Mézes pogácsából." -

Elmult a dél...feljött az alkony sugára,
A boldog gyermekek ottan ülnek várva
Alján a küszöbnek.
Fel felsohajtoznak: "Istenem, Istenem
Millyen későn jőnek."

S a mint ott ülnének a távolba nézve,
Im a kis ajtón egy fáradt utas tér be:
" Van valaki itthon?"
Szól - s hogy megpillantja őket, egy meleg köny
Gyül szemébe titkon.

" Álmodom-e avagy higyek-e szememnek!
Mint megszépült és mint megnőtt a két gyermek -
Felsohajt magában -
A fiúcska hozzám hasonlit, a lányka
Mint az anyja ollyan."

" Szülőink nem jöttek még meg a vásárból
De azért betérhetsz elfáradott vándor:
Ajtónk mindig tárva
Jámbor idegennek, s fáradt utazónak
Elfogadására."

Igy felel a gyermek tiszta nyilt beszéddel...
Az idegen betér és biztos fedélt lel,
A hol megpihenhet.
S végre lemoshatja izzadt arczáról az
Úti port, a szennyet.

"Jertek közelembe, jertek ide hozzám" -
Szól az útas, szemét arczukon hordozván
Boldog érzelemmel -
A fiucska bátor, a leány félénkebb,
Közeledni nem mer.

Végre testvérétől maga is példát vesz:
Egyre közelebb megy a jó idegenhez...
Most ott játszik térdén -
Enyeleg az útas...közbe közbe egy-egy
Komoly kérdést tévén.

S ők hiven felelnek, nyilt beszédök ollyan
Mint a tiszta tükör, mint a kristály-folyam,
Melly belátszik mélyen,
Hol meg nem akad a kereső tekintet
Homályos rejtélyen.

Megtudja beszédök tiszta folyamából:
Hogy atyjok nem él, és sirját sem tudják hol...
Csatákban elvérzett:
S hogy egy jó emberben ők atyát lelének
Anyjok pedig férjet.

És hogy anyjok boldog, megjött régi kedve...
De azért a hős férj sincsen elfeledve,
Emlékeznek róla:
Szivök a derék hős dicső szent emlékét
Könnyek közt gyászolja.

"Ott feküdt ő: - mond a kis fiú, - körülte
Nem volt a ki véres arczát letörülje,
Sebét bekötözze:
Ott feküdt a földön - tomboló paripák
Taposák őt össze.

Atyám, édes atyám, oda fenn a menyben!
Emléked örökre élni fog lelkemben...
És ha egykoron tán
Ujra védő kar kell a szegény hazának,
Te leendsz a példány!"

" Én pedig szól a lány - minden este, reggel
Elmondom imámat összetett kezekkel:
Temetői álmod,
Nem ismert sirodban, legyen nyugodalmas
És legyen megáldott!"

A kis gyermekek ez ártatlan szavára,
Egy meleg köny ömlik az útas arczára
S szökdelő érképen
Hogy senki se lássa, eltünik szakálla
Sűrü erdejében.

Hanem a fiú, az útas kis barátja
A magát elrejtő könycseppet meglátja.
" Jó útas te szenvedsz...
Jer a kis szobámban vetett ágy vár készen,
Ottan megpihenhetsz.

Hogy az alkonyfény is bucsut vőn a földtül
A kapu megnyilik s a kocsi megzördül,
Halszik a komondor
Örömvonitásán, hogy megérkezének
A sokadalomból.

Van öröm, vidámság...nevetnek, ugrálnak
A sok ajándéknak, a vásárfiának:
Ott az aranyos báb,
A mézeskalács síp...nem tudják mellyiknek
Örüljenek inkább.

Egyszer a kis fiú hangja csendesebb lesz
S esdő tekintettel igy szól testvéréhez:
" Lassabban örvendjünk
Édes kis testvérem, hogy a szegény útas
Álmát el ne verjük."...

Ő pedig nem aludt...mindent hallott, látott
Boldog-, szerencsésnek látta a családot:
A férj s a nő bizalmas
Beszédének minden hangjából, szavából
Boldogságot olvas.

Feljött a hold...s már késő éjszakában
A még éber útas igy beszél magában:
Éljetek békében
Jó gyermekeim, nőm, csendes boldogságtok
Én össze nem tépem.

Én a végső harczban, a bősz ütközetben
A csatával úgy is mindent elvesztettem -
Jobb nekem a sirban:
Ott a szenvedések, ott a csalódások
Fájó sebén ír van."

Igy beszél csak tőle érthető szavakkal,
Azután felkél s világot gyujt halkkal,
S csendében az éjnek,
A mécs világánál egy kis levelet ir
Aluvó nejének.

Bevégzi azt...akkor egy sóhajt emelvén
Visszatér az ágyhoz s tőrévl dult keblén
Megnyitja a sebet,
Mellyet a csatáknak vészében kapott volt,
Melly még be sem hegedt.

A fogyó mécsnek halovány világa
Egyre kétesebb fényt hint az éjszakába,
S midőn végsőt lobban
Végsohajtás hallszik...a boldog családnak
Házánál halott van.

V.

A nap fényes arcza már magasan égett:
Bemennek megnézni a szegény vendéget:

Mi okból nem ébred, mért alszik olly hosszan?
Kérdi aggódva a gondos háziasszony.

Jó asszony olvasd el ezt a kis levelet:
Kérdésedre meg van benne a felelet.

" Bocsáss meg - igy olvas - egykor drága hölgyem!
Hogy nyugvó keserved egy perczig felköltem,

Átvonuló felhő lesz a kebeledben,
Melly  a milly hamar gyúlt, épen ugy ellebben...

Életemnek vége... nehezült porházom,
Szenvedő lelkemről végre most lezárom.

Jobb nekem igy...élve mért lépnék közétek:
Hiszen ez esetben a te tetted vétek.

A sors ugy akarta, hogy csupán halottan
Vehessek részt a ti boldogságotokban.

Magadat ne vádold...bánattal, keservvel
Bűnre képtelen jó lelked ne terheld.

Avagy mért terhelnéd?!...Oh te nem vagy vétkes
E csapást mirajtunk a sors vitte véghez.

Ezért légy boldog, és szived örömében
Semmi fordulat, vagy változás ne légyen.

Gondold: hogy sirom egy könyörületes kéz
Csak közelebb hozta - ebből áll az egész."...

Tovább nem olvashat...fájdalomtól némán
Függ felismert férje hült poromladékán.

" Jertek gyermekeim! - megszólal végtére -
Boruljunk atyátok nemes kebelére."

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1856./

Bonyhai Benjámin: A ki mint vet, ugy arat

Példák tanitanak, példákból tanuljunk,
Mig lehet, mindig a más kárán okuljunk,
Szülők, ifjak: im e tükörbe nézzetek,
S ebből tanulságos képre ismerjetek. -

I.

Kétlaki Pál hires gazda Félkeréken,
Ő hozzá fogható nem volt a vidéken,
Mint kékbeli ember magát rátartotta,
Biró - hogy még sem lett - nagyon bosszantotta.
Édes apja még élt, - nyolczvan körül jára,
Szép jószágát általruházta fiára: -
Érdemes öreg volt, tisztes-becsületes,
Úr, szegény, és gazdag előtt tiszteletes. -
Mert a jó viselet becses mint drága gyöngy,
S a gyémánt tündöklik bár fedje azt göröngy.
És mégis a rosz hir olly formán szállongott,
Hogy Pál - ősz atyjára már botot is fogott. -
Úgy szokták mondani: hogy a nyárfa levél,
Nem zörög magától - ha nem mozgatja szél. -
Nagy bűn pedig apát, és anyát bántani,
Vénségök idején megszomoritani -
Háládatlan fiu! meglásd ha vétettél,
Úgy aratsz majd te is - mint magad vetettél. -

II.

Pál gazdának volt két szép kis csemetéje,
Egy fia s egy lyánya, két szemének fénye.
Őket apjuk s anyjuk mindennel halmozták,
Még a fúvó széltől is megoltalmazták.
Jánost és Zsuzsikát ugy elkényeztették,
Nagy kamasz létükre ölbe is vitették.
Már a fiu nyolcz, s a kis lyány hatéves volt,
Játék s bábfélékkel még sem győzte a bolt,
Báránkám, tubiczám, kincsem volt a nevük,
Mindenhova pesztra s szolgáló ment velük:
És ezeket sokszor jól jól felpofozták,
Szülőik mégis a cselédet okozták.
És ha káromkodtak, ők nevettek rajta,
A feddés annyi volt "ejnye! kutya fajta."
János az evésnél rendesen bort kapott,
Mindig szürcsölgetett ha egyet harapott.
Mert az édes anyja fejébe azt verte:
Hogy a viz ártalmas a zsiros ételre:
Pedig az emésztést viz segiti elő,
Mig a bortól hevül a vér s agyvelő.
Reggel pálinkáért kunyorált az anyján,
- S igy szokik italra a gyermek lassacskán. -
A fiu, ha magát egy s másra kötötte,
Mig az atyja s anyja kedvét nem töltötte,
Mérgelődött, sirt, ritt, magát földhöz verte,
És apja kezéből karját kitekerte.
Sőt az anyjához is többször hozzá csapott,
Véle huzalkodott, s ujjába harapott.
Látva ezt az öreg, tovább nem állhatta,
Fiának s menyének tanácsul ezt adta:
"Fiam! az Istenért mi lesz igy veletek,
Ha gyermeketeket ekként nevelitek,
Meglássátok, ennek szomoru vége lesz,
Gyermektek nem lesz a család ékessége.
Ugy is már a gonosz s erkölcsi romlottság
Lábra kapott, és most már a fiatalság,
Vallástalan, Istent káromló kezd lenni:
Kár annak akadályt, és gátot nem vetni.
Kérlek benneteket, azt meggondoljátok,
Gyermekeiteket - el ne kapassátok:
Őket rosz tettökért szükség meginteni,
Sőt még ollykor ollykor meg is fenyiteni.
Még talán nem késő, bár már hibáztatok,
Mert a nevelésnek rosz irányt adtatok.
Magatok vertek kést gyenge sziveikbe,
Bűn magvat plántáltok termő kebleikbe.
Új földben a mag is bujábban tenyészik,
Gyermekszivben a rosz hamarább növekszik:
A bűn ollyan, mint egy görgetett hólapda,
Mindig ragad hozzá, ki egyszer elkapta! -
Pál fiam tanácslom, hogy ne halaszszátok,
Mindkét unokámat iskoláztassátok,
És a tanitónak kössétek szivére:
Hogy nagy gonddal legyen majd növendékére.
Isten! milly bánattal szállnék le siromba,
Ha unokám lenne elfajult s goromba!"
"Ej! haj! apám, felelt daczczal Kétlaki Pál,
Nem kell azt ugy venni " tudja Pál mit kaszál."
Én a hamvába holt fiut nem szeretem,
Majd nagyobb korában kordába vehetem.
Jövő tavaszszal feladom iskolába,
Hogy ne legyen a kendnek szemében szálka." -
Ekként a szép szóra - Pál - sokat nem hajtott.
S a jó öreg többet nem szólt - csak sohajtott. -

III.

Hát a kis leánynyal anyja mit cselekszik?
Csak hogy éppen tejbe, vajba nem fürösztik.
Kényére - kedvére - hágy mindent megtenni,
Véteknek tartaná - még meg is inteni. -
Czifrábbnál czifrábbak a ruhái már is,
Hajában pántlika, nyakán gyöngy a kaláris.
Piros, zöld, és sárga topánka lábára,
Változtatva huzzák fel- s le parancsára.
Még a csillagot is örömest rá tennék,
Ha azt a csillagos égről levehetnék. -
Nincs olly keresztelő, lakzi - és mulatság,
Hová el nem vinnék már a kis Zsuzsikát.
Édes anyja örül, - ha lyányát dicsérik,
Oh! de kár pedig, hogy észszel fel nem érik.
Milly bűn a gyermeket igy elkényeztetni,
Belé a hiuság mérgét csepegtetni,
Plántálni a nagyravágyást termő magot,
Korán beoltani a vétkes anyagot. -
"Szülők, meglássátok, megkeserülitek,
Ha leányaitokat ferdén nevelitek. -
Szülői tisztelet, kész engedelmesség,
Ártatlan szelidség, és szemérmetesség,
A házi dolgokat, s a rendet megszokás,
Ruhában csinosság, de nem czifrálkodás,
Gondosság, fürgeség s több illy nő-erények,
Jól nevelt leánynál tündöklő ékszerek." -

IV.

Már eljött a tavasz, és a szép kikelet,
Zöld bársony kantusban űzé el a telet,
S már a kelepelő gólyát, és a fecskét,
A játszi gyermekek nagy örömmel lesték. -
Kétlaki Pál is bár huzta - halasztgatta,
Végre két gyermekét iskolába adta. -
Mind két tanitónak rá beszélt lelkére,
Hogy ujját se tegye ám növendékére,
És azoknak soha egy zokszót ne adjon,
Inkább a tanulás és irás maradjon. -
Úgy de a két gyermek, már néhány nap mulva,
Apjoknak oktalan beszédjén indulva,
Annyi pajkosságot, és csinyt elkövettek,
Hogy tanitóiknak már terhükre lettek.
Tűrtek ezek még is, - szép szóval intették,
Őket a jó útra kérve téregették.
Oh! de a  hol a rosz egyszer gyökeret vert,
A gyermek a szülők gyengéire ösmert,
És mikor ő egyszer már vérszemet kapott:
Ollyanból jó embert senki sem faragott. -
A gyenge plántát is, ha magára hagyják,
Korán nem öntözik és nem gyomlálgatják,
S az oltványnak fattyu-hajtását nem nyesik
- Kivész vagy elsatnyul, s okát hol keresik?
A jó fi-tanitó is - sokat vesződött,
Jánossal éveken által bibelődőtt:
Végre próbálta őt meg is fenyiteni,
Rosz példaadástól igy elrettenteni.
Nem is kellett egyéb. - Fia panaszára,
Rá ment Kétlaki Pál a tanitójára.
Megtámadta, - s ugymond: az ur azt gondolja,
Hogy az én fiamat bátran hóhérolja?
Azt én nem engedem, - s most azt is megteszem,
Hogy az iskolától fiamat elveszem."
És ostoba észszel szavát megtartotta,
Az iskolát tőle megszabaditotta.
Jaj: de már mind késő - mert az iskolába
Tőle sok gyermek, - sok roszat szitt magába,
Már lehetett látni lakadalmasokkal,
Iskolás gyermeket, palaczkkal, kulacscsal,
Kendő lobogokkal ujjongatva járni,
Kocsin nyargalózni, fel- s alá ugrálni -"
Még Zsuzsika néha fel-feljárogatott,
Reá sok lány irigy szemmel hunyorgatott.
Pávának csufolták, olly gangosan jára,
Hétköznap is drága ruhát vett magára. -

V.

Jánosból már suttyó legény kerekedett,
S a nagyobb legények közé keveredett,
Czimborák, pajtások elegen akadtak,
Kétlaki Jánosnak a kik kezet adtak:
És ebben szülői nagyon gyönyörködtek,
Hol jártán, vagy keltén? - nem kérdezősködtek
Őt egészen hagyták maga szabadjára,
Mindig csak mulatság s vigság után jára.
Nálok dinom-dánom volt, s a sok cimborák,
Ették, itták a jó pajtás apja borát.
Sallangós paripán járkált ide s tova,
Addig ugratta azt, mig birta a lova. -
- A tanyán a szegény öreg csetlett botlott,
Mert otthon nyugalmat - már nem találhatott,
Száraz eleségen csivelygett rágódott.
Mig otthon családja kedvére dobzódott.
Őt itten egy öreg tanyásné dajkálta,
A ki negyven éven által - már szolgálta:
Hát ez a sorsa egy öreg apának,
Kinek a dologban körmei kopának,
A ki szép vagyonát önmaga kereste:
Fiának jó szivből - általeresztette:
Hogy kegyelemkenyér legyen a jutalma,
És lelki fájdalom - kinzó aggodalma? -
Fiak! tartsátok meg az Isten parancsát:
Oh! " tiszteljétek az atyát és az anyát." -

VI.

János " ki vagyok, mi vagyok" jól érezte,
Magát minden lépten hányta és vetette,
Csuf volt előtte a koldus és szegény, -
Ő volt csak a hirre hágó gazdalegény.
Világért sem köszönt, s tért volna ki másnak,
Több embersége volt bármellyik kondásnak,
Szemtől szembe minden embert kinevetett,
Könnyebb volt lelkének, ha ingerkedhetett. -
Vasárnap ha elment az Istenházába,
Ott is őgyeledett gyakran izgágába,
Másnak kalapját a karból levetette,
A buzgó népséget fel-felingerlette,
És ezért: házához a pap megidézte -
" János fiam! ugymond, minő botrányt teszesz,
Ha Istent nem ismersz, szerencsétlen leszesz.
Majd ha szomoruság emészti kebledet,
És balsors viszálja rongálja éltedet,
Vétkeidnek árja ha majd reád borul,
Lelked bűnbánását érzed majd ostorul.
Ki lesz vigasztalód, védelmed kutfeje?
Keblednek orvosa, gyógyitó ereje
Vigyázz! mert az ollyan ember boldogtalan,
Kit a hit elhagyott - s keble vallástalan." -
Hajh! a lelki atya borsót hányt a falra,
Szép szava nem hatott a rosz fiatalra,
Délután fütykössel ment már a korcsmába,
Czimborái voltak mindenütt nyomába.
A kocsmáros a bort nem győzte hordani,
Az iczéknek számát nem kellett mondani,
Mert marokkal nyomta a bankót kezébe,
Tallért, huszast szórt a czigányok szemébe. -
Nem volt hossza vége, a táncznak ivásnak,
A hajat meresztő rút káromkodásnak:
És mikor megjelent a helység esküttje,
Hogy a garázdákat onnét elszéleszsze:
János s pajtási, lábon s karon kapták,
És kurjongatások közt kihajitották. -
Ők már azt gondolták, hogy rendjén szénájok,
De a biró huszad magával ment rájok,
S mint a kik törvénynyel s renddel daczolnak,
Mások nyugalmával semmit se gondolnak,
Őket egytől egyig mindjárt befogatta,
És törvénylátásig kóterbe záratta. -

VII.

Kétlaki Pál - reggel - hogy mindent megtudott,
A derék biróra dult fult, haragudott.
És ment egész dühével, a helységházához
Számot kérni, hogy ki mert nyulni fiához?
S mig más, sok ott levő szülék kérve kérték,
A birót - fiokat hogy jól megfenyitsék:
Ő nagy hatalommal fiát követelte,
Az elöljárókat nagyban fenyegette.
"Szégyelje el magát Kétlaki Pál uram,
Mond a biró - hiszen ha belátása van,
Láthatja kegyelmed, hogy fia elromlott,
És sok becsületes fiukat elrontott,
János - a helységben - már Isten ostora,
Mi lesz még belőle? ha igy megy a sora.
Kár hogy kegyelmed még pártolja, s lábat ád
Neki s jobban jobban - rontja el a fiát.
A kegyelmed fia - már falunk mételye,
Egy ivadék ifjat megronta, mérgeze.
Elvész pedig a nép, a melly istentelen,
Részeges, dobzódó, vakmerő, féktelen.
És a melly a törvényt lábával tapodja,
Istenét, biráit szidja, káromolja, -
S a melly nép, csak abban tartja az ünnepet,
Hogy hever, tivornyáz, korcsmákba őgyeleg.
Én fenyegetésit semmibe sem veszem,
Mit rend-kötelesség tart, vele azt teszem."
S a mit szóval mondott, azt meg is tétette,
Kétlakit - s pajtásit jól megfenyitette. -

VIII.

A sok okos szülők rosz néven nem vették,
Fiaikat hogy olly szigoruan büntették:
S rájuk parancsoltak, hogy békét hagyjanak,
Kétlaki Jánossal ne társalkodjanak. -
Volt is az intelemnek néhányra sikere,
Kétlakit elhagyta egy két jó embere.
Látták, hogy csak bajba sodorja be őket,
Busitják általa a szegény szülőket. -
Jaj! de Kétlakin a büntetés nem fogott,
Apjával anyjával együtt agyarkodott, -
A birót átkozták, sőt ő fenyegette,
"Megállj - ezt megbánod" erre szedte vette!! -
János ezentul is, csak ugy hetykélkedett
És a városokra járt, s ott legénykedett.
Éjet s napot töltött a laczi-konyhákon,
Örült lelke az ott talált czimborákon. -
Azokkal is össze-szürte már a levet,
Költött rájuk, velök tánczolt, ivott-evett. -
Olly részegen is ment haza, - hogy lováról,
Ugy vették le, hogy ő nem tudott magáról. -
Fájdalom! hogy ezt még éltesek is teszik,
A vásárt csupán csak azért felkeresik,
Hogy ott más emberek botránykozására,
Igyanak családjuk, s maguk rovására. -
Kétlaki Pál már már kezdett eszmélkedni,
Hogy fiát csakugyan kordába kell szedni.
Másnap hát a fiut korholni is kezdte,
De még feddésit jól be sem végezte:
Felemelt ököllel káromolta apját,
És bőszült méreggel kiüté kalapját.
Neki rivalkodott! hogy több szó ne legyen,
Mert nyakánál fogva az ajtón kimegyen. -
Bezzeg! a bárányka szép nagy szarvat kapott,
Atyja fejéből - kiüté a kalapot.
Vigasztalhatja most magát Kétlaki Pál,
Hogy bölcs okos észszel " tudja Pál mit kaszál." -

IX.

Jánosnak az apja többé pénzt nem adott,
Jaj! de amit tőle apja megtagadott:
Ő azt rosz lelkével ki tudta pótolni,
És apját - mig észrevette - megtromfolni. -
Nyolcz szép jármas ökrét vásárra hajtotta,
Azokat jó pénzen - ott eladogatta. -
És mivel apjának sok szegény felese,
Szántás által nála kenyerét kereste. -
Mint a ki - már minden jóból - kivetkezett,
Velük saját apja ellen szövetkezett, -
És együtt tetemes lopást vittek végbe,
Melly borzasztó vétek felkiált az égbe. -
"Istenem, az még is vajmi rettenetes,
Hogy mai világban alig van olly feles,
A ki a gazdának hiven beszámolna,
A jótéteményért - igaz sáfár volna. -
S még a szent irásból szokták azt menteni,
Nyomtató lónak nem kell száját bekötni.
János hogy magát illy módon megzsebelte,
Sok rosz pajtásit kereste - fellelte.
Azokkal hétszámra járt kelt, korhelykedett,
Az apja házához nem is közeledett.
Számtalan rosz ember lett a czimborája,
Minden kártételnél - a gyanu - volt rája,
És gonosz pályáját annyira futotta,
Hogy a biró házát maga felgyujtotta.
Végre őkegyelme ám hurokra került,
S őt czimboráival tömlöczre vetették
Tiz évi rabsággal láb alól eltették. -
Kétlaki Pál pedig, a sok kárt fizette,
Vagyona nagy részét fel is emésztette. -

X.

Kétlaki Pál s neje nagyon töprönködtek,
Fiok bal esetén sirtak, szörnyülködtek.
A kárt, gyalázatot nehezen szivelték:
S mind ezt annál inkább restelték, szégyelték,
Mert sokan őket és fiokat átkozták,
Hogy családjukat illy kárba, bajba hozták,
És öreg atyjuknak, hogy szót nem fogadtak,
Fioknak jót roszat önkényére hagytak. -
Most már Zsuzsikában volt még reménységük,
Ő volt még egyetlen egy gyönyörűségük:
Jóllehet pedig szép leány vált belőle,
Még is az ifjuság őrizkedett tőle. -
Mert nagyra-vágyó volt, - czifra - dologtalan,
Másokat lenéző, csufoló s csintalan. -
Jaj! de azért ám ő szerencséjét tette,
Egy szücslegényből lett ispán eljegyezte.
S minthogy a vőlegény, gavallérnak látszott,
Zsuzsikának tetszett: a pénzzel csak játszott.
Szép, czifra szerszámos paripán ment oda,
Örömükben azt sem kérték  mi s kicsoda?
Sőt Kétlaki Pálék boldogságban voltak,
Róla dicsekedve beszéltek és szóltak, -
Hogy Zsuzsikából már uri asszony válik,
Mellyre az anyjának foga régen vásik. -
És mind a mellett, hogy adósságba másztak,
Mint eddig, ugy most is mind egyre pompásabb
Volt Zsuzsikának menyasszony ruhája,
Hogy a ki látta, elállott szeme szája. -
Lakodalmán nem volt kalács, turóslepény,
Hanem csak mind drága és czukros sütemény,
Amelly Kétlakinak sok százakba került,
Hajh! a lakodalom még sem jól sikerült:
Mert mikor legjobban állott a mulatság,
Tánczol, dalol, ujjong a sok fiatalság,
Zsuzsika éppen menyasszony tánczát járja,
Az öreg tanyásné az ajtót feltárja.
Holtan hozzák be a legjobb öreg atyját,
A kinek gond sem volt tudni állapotját...
A kit a sok rosz hir, és háládatlanság,
Vele nem gondolás, s vétkes méltatlanság
Legkinosb érzete megtört, ágyba ejtett,
Mig buzgó fohászok közt kiszenvedett. -
El lehet képzelni, hogy ez a jelenet,
Mint egy mennykő csapás, mindenkit meglepett,
És a jó érzésű ember ugy megrendült,
Hogy erében belé még a vér is mghült.
Kétlakinak le volt verve a családja,
Hangos volt nékiek mások susogása. -
A muzsika, lárma most már elhallgatott,
A vendégek okosb része elballagott.
Ám de sokan, azért még ottan maradtak,
Virrasztás szin alatt, - mert tivornyázhattak.
"Bezzeg volt sok beszéd, hogy ez Isten átka,
És a kevélyeket - az ur megalázta,
S a miért Kétlaki atyját megvetette,
Atyjában s fiában az ég megbüntette." -

XI.

A temetkezés két nap multán tartatott,
Félkeréken illyen soha nem láttatott,
Minden rendü, rangu, sok nép besereglett,
A kegyes apának végtisztességet tett:
És két lelkész tartott ollyan szónoklatot,
Mellynek mind egyike a velőkig hatott. -
Bezzeg meg lehetett azokból érteni,
"Hogy a jó szülőket nem kell megsérteni,
És boldogulását csak az reménylheti,
A ki jó Istenét, vallását szereti." -
"Sajnos, hogy a nép közt van egy csunya szokás,
A halottasháznál rendezett torozás, -
Némely helyeken azt, már annyira viszik,
Hogy a vendégsereg részegségig iszik. -
Példa van rá elég, hogy mig együtt ülnek,
A testvérek sokszor ugy összezördülnek,
Hogy a kis maradton támad verekedés, -
Mást helyt jó kedvükben tánczra kerekedés." -
Kétlaki Pál is hát, a nagy tort megadta,
S lánya lakodalmát jó formán folytatta,
És tiszteletére az elhunyt apának,
A sok dorbézolók reggelig ivának. -
Másnap az ispán is, sok rakott szekérrel,
Elvitte Zsuzsikát Istennek hirével. -
S pár nap milva, hogy a kisérők megjöttek,
A szülők egy kissé neki rökönyödtek:
Mert uri vejökről ollyan hirt kapának,
Hogy tütsdkit, vagy hajtsd kit, nála nem látának.
És hogy egy sik pusztán, ollyan ház a laka,
Mellynek jó formán sem teteje, ablaka. -
Kétlaki Pál erre magába feltette,
Hogy mihelyt dolgait kissé rendbe szedte,
Anyjokjával együtt kimegy a pusztára,
Vejének s lányának látogatására. -
Ugy de mi történik? - már negyedik héten,
Két jámbor szamárral befogott szekéren,
Egy birkás betegen hozta be Zsuzsikát,
Mellynek ő magyarán meg is fejté titkát. -
"Az ispán ur, ugymond, részeges, kóborló,
Sokszor azt sem tudja, merre viszi a ló, -
Azért nincs egyebe rajta-valójánál,
Még azt is elveszti néha a kártyánál.
És ha részeg, ollyan mint a veszett állat,
Üt, ver és előtte senki meg nem állhat. -
Tegnap is jobb keze, valahol megverte,
A nemzetes asszonyt végig egyengette. -
Szegényt, hogy megszántam ime haza hoztam,
Lehet, hogy magamnak egy kis bajt okoztam. -
Bizonynyal azt mondom, jobb lesz neki itthon,
Ámbár most már nem lesz sem leány sem asszony."
Szegény Zsuzsikát megszánta volna pogány,
Szólni is alig birt, arcza volt halavány,
És a midőn őt a kocsiról levették,
Összetört testével az ágyba fektették. -

XII.

Kétlakiék most már szörnyű buban voltak,
Midőn illy tömérdek csapásra gondoltak:
Vétkes és gondatlan hibájokat látták,,
Bünöket jó atyjuk irányában bánták. -
Kétlakit a lelkiismeret furdalta,
Sem éjjel, sem nappal nyugtát nem találta,
Meghallotta, hogy a fia is átkozza, -
És romlott voltáért szüleit okozza.
Leányának minden boldogtalansága,
Szintén s egyedül az ő gondatlansága,
És most már nem segit rajtuk a rangkórság,
Mert nyakán van a sok tömérdek adósság. -
Kétségbeesetten látja Kétlaki Pál,
"Hogy a koldusbot az ajtó küszöbön áll."

* * *

Szülők! ti szórjátok el a termő magot,
Ti oltsátok be az ép s erős anyagot,
És a gyenge fácskát, még a csirájában,
Az atyai növényház meleg ágyában,
Ti ápolgassátok, és takargassátok, -
A fattyu hajtástól, férgektől óvjátok,
Hogy majd az iskolakertésznek kezébe,
Szép s ép gyökeres fát adjatok kertjébe,
Mellyet az termővé gonddal nevelhessen,
Árnyában a szülő, hogy megpihenhessen." -
Higyjétek el! mihelyt a kis gyermek eszmél,
Akkor már a hajlam, és vágy benne kikél,
És ha ti azokat nem korlátozzátok,
Jó idején, korán meg nem vigyázzátok,
A gyalog ösvényen a gyermek oda jut,
Hová sok más országuton siet és fut::
És a példabeszéd mindig igaz marad:
"Hogy a ki mint szántott és vetett, ugy arat."

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1858./

Ismeretlen francia költő: Aucasin és Nicolete ( részlet )

Aucasin dala

Mikor látta gróf Garin,
hogy az ifjú Aucasin
nem felejti kedvesét,
ékes arcú jegyesét,
megnyittatta egy setét
márványpince rejtekét,
odazárta gyermekét.
Ott a mélyben Aucasin
sírt, ahogy még sohasem,
sóhajtott keservesen,
sóhajtása milliom:
"Nicolete, te liliom!
Fényes arcú kedvesem,
szőlőízű édesem,
kis csészém, borlevesem!
Volt egyszer egy idegen,
hazája volt Limosin,
tengett-lengett betegen,
sínylett-sorvadt szüntelen,
ágya mélyén csüggeteg
haldokolt a nagy beteg.
Akkor ottan, kedvesem
elsuhantál csöndesen:
látta, hogyan emelint
sarkad hosszú hermelint,
látta vállacskád, amint
gyolcsa hó szinével int
s ím, meggyógyúlt hirtelen,
ép lett, mint még sohasem,
ágyát hagyta üresen,
haza is ment sebesen,
frissen, egészségesen.
Liljomocskám, kedvesem,
szép ha kelsz, és szép ha jársz,
szép ha szólsz, és csókra vársz,
szép ha kart ölelni társz,
ki gyűlölhet? Senkisem!
Érted rejt most itt a mély
márványöblű pince-éj,
itt sírok keservesen,
meg is halok, azt hiszem,
érted, édesem!"

/Ford: Tóth Árpád/

Thomas Moore: Erin ( részletek)

Csata-dal

Oh emlékezzetek nagy Brien királyra,
Ha tovaszállott is a hősi idő.
Zöngje dicsét fönnen a dal és a hárfa,
Manonia berkén bár rég pihen ő.
Leszállt a hadcsillag, mely a csatatérre
Büszke sugarait annyiszor veté,
A véres acélon ott van azért fénye
S utat int nekünk a győzelem felé.

A természet, Erin, völgyeid, szikláid
Annyi dús viránnyal szőtte-fonta át,
Nem akarhatá, hogy a viruló pázsit
Zsarnokoknak sinylje lába-nyomát.
Ó égi szabadság, tied szivünk lelkünk!
Mondd meg a dánoknak, ezt izenem én:
Hogysem szégyenitő láncokat viseljünk,
inkább elhullunk a harcok mezején.

Óh, ne feledjétek, kik voltak az ősek,
Örök dics kiséri szent emléköket,
Omló piros vérrel festék a mezőket,
De meg nem hátrálva, halva - győztenek!
Az a nap, mely mostan lenéz tireátok,
Látta őket halni ifjan, boldogan, -
Az elhunyó napot el ne piritsátok
Szégyenében, hogy ők haltak hasztalan.

Oh Erin emlékezz...

Oh Erin emlékezz a régi napokra,
Mikor véres csatán küzdtek hőseid,
Uj koszorút fonva fenkölt homlokodra
Győztesen űzték az ellen sergeit.
Elül ment királyod, lobogója lengett,
Vezette előre a sok lovagot,
Mikor zöld gyémántod céda idegennek
Koronájában hajh, még nem ragyogott.

Ha este a halász bánattal telve
Álmokat álmodni a tengerre száll:
A habok szétválnak, és ime előtte
Régen elfelejtett csodás város áll.
Az emlékeket is időről-időre
A napok hullámit igy válassza szét,
S elsülyedt dicsőség felmerülő képe
Hevitse tettekre az utód szivét.

Az ír leány

Ruhája csillog sok kővel, ékkel,
Arany gyürűvel ujja tele,
De szépségével egyik sem ér fel,
Sem aranya, sem drágaköve.

"Oh hölgyem, monddsza, az alkonyatba'
Nem félsz bolyongni így egyedül:
Íreknek szive fényes aranyra,
Asszonyi bájra tán nem hevül?"

"Nem bánt, lovag, engem, se félsz, se búgond,
Erin fia ujjal sem érintne meg,
Mert szeretik bár az aranyat, asszonyt,
Százszor is jobban a becsületet."

És tova megy és arculatja
Fényt hint körülötte, bárhova lép,
Mindenki szeretve, áldva fogadja,
Mert hitte Erinnek becsületét.

/Ford.: Inczédy László/

Fejes István: A berki vár

A berki vár mély csendben áll
sziklás halom felett:
Első sugár tornyára száll,
Ha serken napkelet.
És a torony magába' fent
Morog, zúg rémesen:
Harangja nincs, mi zúgna bent,
S ki szólna, senki sem.

A vár alatt csendes patak,
Zsongó, szelid habok:
Tükrébe ' lent ugy játszanak
A fényes csillagok.
De éjfelen fölzajg a hab
S mint a sirály kiált,
S a csend ölén a várat egy
Sikoltás rezgi át.

A vár körül liget terül,
Lomb árnya enyhet ad:
Apró madár fészkére száll
S megüli hallgatag.
A dél hevén fű sem zizeg,
A nap lenéz verőn,
Csak egy sivitás hangzik el
Az óriás fenyőn.

Kilép a várnak uj ura
Az első dél szakán,
Sápadva hallja udvara
E szókat ajakán:
"Egy nap elég, hej! szolga nép,
Kiirtsd a vén időt!
Kedvemre nincs, pusztitsd ki ott
A százados fenyőt!"

A büszke gróf kilép megint
Az első éjfelen,
S várnépe, hogy parancsa int,
Remegve megjelen.
"Két nap ha sok, végezz elébb,
Patakcsa zúg panaszt,
Temesd be ott, vagy vidd odébb,
Többé ne halljam azt!"

Mindjárt nyomon regghajnalon, -
- Munkába' már a nép -
Kilép megint a vár ura,
S parancsa szól ekép:
"Három napig ne lássam itt
Ez ó torony falát,
Pusztuljon el váram körül
Egyszerre, a mi bánt!"

Szólott a gróf: a nép mivel
Munkája gyors, serény,
És már a százados fenyő
Estvére nincs helyén.
Másnapra a patak se' zsong
A síri hanton át:
Harmadnap a torony se' zúg,
Szél hordja el porát.

A berki vár mély csendben áll
Sziklás halom felett:
Első sugár vajj' hova száll,
Ha serken napkelet?
A vár ura szivéhez kap,
Feljajdul rémesen,
Első fia most alszik el
Örökre, csendesen.

A vár alatt kihalt patak,
Mélységbe zárt habok:
Szép éjszakán hol játszanak
A fényes csillagok?
Csillag lefut, s ah! elviszi
A gróf kisebb fiát,
S a berki várat ujra egy
Sikoltás rezgi át.

A vár körül liget terül,
Lomb árnya enyhet ad:
Apró madár fészkére száll
S megüli hallgatag.
Békét a nap hajh! még se' hoz,
Bár nincs a vén fenyő:
De dél szakán végsőt lehel
A grófi csecsemő.

Kilép a várnak uj ura,
Szó csuklik ajakán,
S könyet nem ismert arczain
Köny árja folydogál.
Három koporsó egy napon!
Mindenki sir vele,
Hajh, csak a lég oly rekkenő,
S zugással van tele...

"A berki várnak ős ura
Szabadság bajnoka,
S ki szolga dijba' nyerte azt,
Nem lesz örökjoga!
Száműzve bár, de visszajár
Büntetni még a hős,
S áldozva érte, él honán,
Örökre él az ős!"

Számomra ismeretlen költő: Egy házasság története

Van egy falu - messze innen,
Lakik ott sok jámbor ember,
És közöttök Gazdag János. -
Közel hozzá a komája,
Kinek neve: Szegény János.

Körülnéze Szegény János
Egy délben a kamrájában:
De biz ottan semmi sem volt!
Előtte meg a nagy kérdés:
Hogy ebédre mit egyék ma?
Koldulni csak még sem illik,
Keresetje lesz, de nincsen.
Veszi ő ezt fontolóra...
S szégyenkezve utnak indul,
Megy, s befordul Gazdag János
Keritéses udvarába:
Keritéses udvaráról
Pipázgató gazd' uramhoz,
Ilyen szókkal köszöntvén be:

Jó napot adjon az Isten
Kegyelmednek Gazdag János,
Komám uram! szerencséset.
Azért fordultam én im be
- Kérem egész tisztességgel -
Hogy ha egy forintocskával
Szegény fejem megsegitné,
Megáldaná az ég érte.
A legelső pénzecskémből
Rendi szerint kifizetném,
Megszolgálnám böcsülettel.

És felele Gazdag János:
Tudom én, hogy böcs'tes ember,
De kérdem - ha meg nem bántom -:
Mire most az kegyelmednek?
Mit volt tenni? Szegény János
Bevallotta, hogy ő - koplal.
Fiának csak van mit enni,
Munkán van az uraságnál.

Gazdag koma nem engedte
Szegényt haza ebédelni,
Hanem együtt lakomáztak,
S itatta nagy szivességgel.

Nem tudta, hogy mire vélje
Szegény e nagy tisztességet,
Komájának mosolygását,
Különös jó indulatját.
De nem állja már a gazda,
S tempózgatván imigy kezdi:
Ezt a pohár ó neszmélyit
Legény fia jóvoltáért!
Emezt pedig - mondja Szegény -
A kegyelmed szép lányáért!
S most ezekről beszélének...

Szóla Pedig Gazdag János:
Derék fiu az a Jancsi,
Igyekező és erkölcsös,
Jámborszivű, istenfélő.
Tudja-e mit, komám János?
Én valamit vettem észre
Minapában, hogy estenden
Künn voltam a kertem alján.
Hiszi vagy nem, de biz ugy van:
A gyerekek csókolóztak!

Szedte-vette rosz kópéja!
Orditottam haragomban.
- Szegény bácsi fészkelődik -
Gazdag pedig csak beszéli:

Megleczkéztem a leányt is,
Hogy a sirást alig győzte.
De kimondta a szemembe:
Hogy ő bizon máshoz nem megy
Soha, akármit csináljak.
S gondolja csak: azt is mondta,
Adhatok én nekik annyit,
Miből ketten elélhetnek,
Hogyha nem lesz az urának.

Fejet csóvált Szegény János,
Imigy szólván: no nézzék csak!
Azután meg Gazdag János
Előadta bő beszéddel:
Hogy végtére a leányon
Megesett ám az ő szive,
És hogy biz ő nem rosz ember,
És a többi, - az a vége:
Legyenek már házastársak!
S levének ők házastársak.

Nagy Ignátz: Belgrád

"Belgrád, Belgrád, büszke Belgrád!
Allah menyköve hulljon rád,
'S zúzza porrá ormaid':
A' mekkai koporsóra
Esküszöm, hogy viradóra
Döntve lesznek tornyaid:
'S vér-özönben gúny kaczajjal
Gázolva, borzasztó jajjal
Töltöm el utszájidat,
És kövön kő nem marad,
'S boszúm dühe el nem apad
Mig látom bástyájidat." -
Igy ordit a' vad Solimán,
Dúzzadozó dús pamlagán
Mákonytól fél részegen
Nyugtalanul hánykolódva,
'S irtóztatón szitkozódva,
Végrohanást mérgesen
Szikrázó szemmel parancsol,
Félelem és aggódástól
Reszkető basájinak:
'S esküszik, hogy dús jutalmat,
Méltóságot 's nagy hatalmat,
'S egyikét leányinak
Azon elszánt hős nyeri-el,
Ki bátran első tüzi-fel
A' félholdat Belgrádnak
Rég daczoló bástyájira,
'S a' városnak utszájira
Ösvényt nyit vad hadának.
'S a mint pitymallik, zsibongás,
Lódobogás és tolongás
Támad a' pogány sereg
Táborában, 's az egész had
Gyorsan a' vár felé halad
Mint pusztitó fergeteg.
Bátran fogadják a' várnak
Védjei, 's a' félvilágnak
Megmutaták, mit bir-el
A' Magyar, ha egyesülve
Hazájáért felhevülve,
Ellenével harczra kel.
'S midőn a' napfény sugárja
A' láthatárt tűzbe mártja:
Alant bőgve, dühösen
Mászni kezdi a' vár falát
A' pogány had, és záporát
Nyilainak ügyesen
Röpinti az erős várnak
Védjeire, 's a' halálnak
Gazdag aratása lőn.
'S hideg karjába dől szegény
Dús, bátor, gyáva, keresztény
A' pogánnyal egyenlőn. -
Puska recseg, ágyú dörög,
Kard, buzogány csattog, pörög,
'S haldoklóknak jajjai
Has'gatják a sürű füsttől
Setét eget, 's harcz hevétől
Bőszült hősek szitkai.
Ezerenként hullnak a' pogány
Seregből, és még sincs hiány
Soraiban, előre
Lépvén mindig ujabb hadak.
Ingadoznak már a' falak,
'S létrán mász a' tetőre
Vad öröm ujongásokkal
A' Török, tele torokkal
Győzedelmet kiáltva.
'S egy óriás barna Jancsár
Keziben villogó kard jár
'S zászlóval, ölve, vágva
Mindent, a' vár falára lép,
'S csüggedni kezd a' magyar nép:
Midőn egy kék pánczélos
Hős - Dugonits ez - dühösen
Ellenéhez vág erősen:
De a' Török fortélyos
Paizst vet a' vágás ellen,
'S a' kard törve földre zörren.
'S a' magyar hős félve áll?
Nem áll félve, sőt elszántan
Minden fegyver nélkül bátran
A' pogánnyal szembe száll.
'S szörnyű küzdés tanúja lesz
A' két had, de nem győzhetett
Dugonits vad ellenén,
Dühösséggel megragadja
Azt tehát, 's magával rántja
A' mélységbe, 's fenekén
A' vár mély árkának lelte
Halálát, de eltemette,
A' Jancsárt is magával.
'S a' pogány tábort félelem
Boritván-el, győzedelem
Volt a' szent hit hadával,
És számtalan Török talált
Belgrád alatt véres halált:
'S látta minden, mit bir-el
A' Magyar, ha egyesülve
Hazájáért felhevülve
Ellenével harczra kel.

/Forrás: Regélő, 1834. 46. szám/

Nagy Ignátz: Isten kegye

A' Mátrának felhőt érő
Szirtes vadon tetején,
Lakott a' kereszténységnek
Homály-lepte elején -
Uralkodva a' környéken
Zongor büszke várában,
Rettegte őt minden anya,
'S rejtve tartá házában
Leányát, ha látta jönni
Zongort vadász népével:
Erőszakkal vitte tüstént
Azt hatalmas lakjába,
'S ha nem akart önkényt dőlni
Szerelemmel karjába,
A' legkinosb halál leve
Büntetése tettének,
'S ragadozó állatoknak
Gyomra, sirja testének!
Sok szüz lett már áldozatja
Határtalan dühének,
'S számos anya átkozta vad
Indulatját szivének.
Egykor bevett szokás szerint
Vad lármával, 's szitkokat
Szórva, galád társaival
Bérczeket és halmokat
Vadat üzve befutotta
Zongor, 's tüze keblének
Enyhet lele a' vadaknak
Ölésében, 's lelkének
Bőszült dühe csillapodott,
Ha az erdők szörnyével,
Az agyaras vadkannal volt
Harcza, 's azt erejével
Meggyőzheté, vérhez szokott
Társai iszonyodtak
Határtalan bátorságán,
'S erejének hódoltak.

Vége lön a vadászatnak,
'S zengve undok dalokat,
Elhagyák a' vad vitézek
Az erdőt és a halmokat,
Követve szolga-csoporttól
Bő zsákmánnyal rakodtan. -
"Kerüljünk erre" - kiált vad
Zongor, 's nevet hangosan,
'S kitérvén az ország utból,
Kalászok közé veti
Tajtékozó barna ménjét
'S minden csak őt követi.
"Vesszen a pór mindenestől"
Folytatja dörgő hangon,
"Ha dologra nem kellene,
Mind függene már a fa-ágon."
'S rontva, döntve, zuzva mindent,
Üget a' dühös sereg
Zongorvár felé, mint nyári
Villám-terhes fergeteg:
Reszketve fut a' szegény pór
Életét hogy menthesse,
Könnyes szemmel nézvén kárát,
'S nincs a kin azt keresse.
Gyorsan tovább halad Zongor
Csoportjával, 's öröme
Határtalan leve, 's gerjed
Hires vére ösztöne:
Midőn egy tölgy árnyékában
Egy szép szüzet pihenni
Látott a' gyep zöld bársonyán:
Alig mert lélekzeni
A' vad Zongor, ugy meg vala
Szépségétől bájolva
A' szép alvó hölgynek, 's lassan
Lováról lehajolva,
Álmélkodva nézte számos
Kellemit testének:
'S még soha nem érzett vágyok
Tölték mélyét szivének.

Gyenge szellők játszadoztak
A' hölgy szőke hajával,
'S homlokán vette lakását
Vénus egész hadával:
Arcza hótól fedett tájhoz,
Mellyen rózsák viritnak,
Hasonlita, 's midőn álma
Elenyészvén kinyiltak
Az ég kékjét szépségökkel
Felülmuló szemei.
Látván az idegent, bibor
Szintől emelt kecsei
'S szent szemérme párosulva
Hó keble hullámival,
Legyőzék a' zordon vadászt
Minden indulatival,
'S szelid hangon kérdi:" ki vagy?
Szép szüz szólj, mi sors hozott
Magánosan e' vadonba?
'S bút ha néked okozott
Valaki jobbágyim közül
Mond, azonnal ezeret
Kardra hányatok közülök,
Asszonyt, férjfit, gyermeket."
""Szüntesd vitéz haragodnak
Dühét, - a' hölgy pirulva
Szóll - búmnak oka távul van,
'S rövid idő mulva
Egyesülve vele legyek,
Legforróbb ohajtásom.
Tudd meg vitéz, meghalt mátkám
'S vele földi vigságom!
Tünde nevem, atyám Kárpát
vidékének vezére,
Anyám meghalt, 's ugy jutottam
Idegenek kezére,
Mivel atyám csata-zajban
Élt szünetlen, 's leányán
Nem aggódott, csak bánkódott
Fiú magzat hiányán.
Igy töltém el magánosan
Gyermekségem vig korát:
Galambjaim között velek
Enyelegve, táborát
tömérdek búnak gondnak
Nem ismervén, békével:
Midőn egykor életemnek
Gyermek-kora végével
A' csatából vissza térő
Atyám előttem terem,
De nem maga - ó, jó vitéz!
Felbuzdul minden erem
Most is, ha csak gondolatban
Etét látom, atyámmal
A' harczból jött, barátjának
fija volt az: hév lánggal
Néze szemem közé, 's szivem
Legott az övé leve:
Boldogságom végtelen volt,
De a' sorsnak vas keze
Elrabolta életemnek
Örömeit, 's szenvedés
Árasztá-el napjaimat,
És örökös epedés!
A' Tatárok ellen harczolt
Ete szokott tüzével
'S hátulról egy nyil szegzé át
Mérgesitett hegyével:
Sirját látni, 's ráborulva
Sirni, titkon indulék
Atyám várából, 's fáradtan
E' tölgy alatt aluvék
Mély bánattól elnyomatva:
Engedd tehát utamat
Folytatni, hogy kisirhassam
Mátkám sirján magamat!""
Igy végzé a szép Tünde szavát
Keservesen zokogva:
'S Zongor szive hév lángoktól
Nyugtalanul dobogva.
A' szép hölgynek birásáért
Mindent elkövetni kész,
És hogy czélját elérhesse
Szinlést szinlésre tetéz.
"Veszélyes e vad berekben
Magánosan tévely'gni
Szóll a szüzhöz - én kalauzt
Fogok melléd rendelni
Szép alak! hogy veszély nélkül
Láthasd mátkád sirhalmát:
De most váramba kövess, hogy
Tested lelvén nyugalmát
Biztosabban követhessed
Szived tiszta vágyait.
Nem messze van váram, látod
Ott a' bérczen falait!"
És gyengéden felemelvén
A' szép hölgyet lovára,
'S mielőtt még szóllott volna
Az tett ajánlására,
Öröm és hév szerelemtől
Szikrát hányó szemekkel,
Repült gyorsan vára felé
A' szép kedves teherrel.

'S oda érvén cselédinek
Parancsolja: mindenek
Ugy nézzék a' bájos hölgyet
Mint magát, 's intésinek
Hódoljanak, csak a' várból
Ne engedjék kimenni,
'S a ' vár legszebb teremébe
Kiséri őt pihenni.
Tünde másnap megköszönvén
Baráti fogadását,
Kalauzt kér, hogy folytathassa
Elkezdett utazását:
De a' vitéz minden módon
Hátráltatni igyekszik
Szándékát a' szép kesergő
Szüznek, 's végre esküszik:
Hogy e' földön nincs hatalom
Melly tőle elragadja:
'S térdre hullva hő szerelmét
Tüzes szókkal megvallja,
'S szerelmet kér, 's vakmerően
Átkarolja térdeit
A' borzadó szüznek 's csókkal
Illeti hó kezeit.
"Vissza vakmerő vitéz - szóll
Ez - soha se szeretek
Én e' földön többé, egyet
Szerettem, ahhoz megyek,
'S reménylem, hogy szabad utat
Engedsz: nem szeretlek,
Mondom még egyszer, alacson
Tettedért csak gyűlöllek."
'S kifejtvén magát karjából
Zongornak, méltósággal
Az ajtó felé lépett: de
Zongor gyorsan vad lánggal
Szikrázó szemmel elejbe
Állott, 's kimondá nyilván,
Megragadván kezénél, hogy
Túl nem lép a' vár falán
Mig él, ha csak önkényt nem dől
Szerelemmel karjába,
'S ne gondoljon mátkájával
Nyugodjék az sirjába'.
'S nem szünt-meg őt ostromolni
Szerelmének tüzével
'S fenyegetni indulatja
Zabolátlan dühével.
De a' szüz álhatatosan
Megtartá mondott szavát,
'S megvetéssel utasitá-
El a' várnak vad urát.
Mindeneket próbált ez már
Ujult a' hold, 's szerelmet
Nem nyerhete szép foglyától:
Keménységet, kegyelmet
Egyenlően megvetett ez,
'S holt kedvesét siratta.
Dühödt Zongor, 's fenekére
Tömlöczének záratta.
Ez se használt, harmadszor már
Ujult a' hold, 's szerelme
A' vitéznek őrültségig
Nőtt, 's forró gerjedelme
Gátot törvén, vad hevében
Egy pogány oltárhoz fut.
Borzasztóan fütyült a' szél
Fákat döntve: nap nem jut
Soha ezen setét helyre:
Görhes baglyok 's farkasok
Tanyáznak itt magánosan
Csak, 's vad rabló csapatok.
Oda érvén Zongor, haja
Borzalomtól felállott,
'S vére elállt: de vad lángja
Szerelmének kiáltott
Belsőjében, 's irtóztató
Szokásokkal segédül
Hivja meg a' gonosz lelket,
'S szerelmében eszközül.
Szörnyű esküvések között
Bal karjából hat csepp vért
Az oltárra öntvén, Tünde
Szive és szerelméért.

Egy év lefolyása után
Fogadja, saját testét
A' gonosznak hogy engedi
Jutalmul 's vele lelkét.
Alig végzé esküvését,
Szörnyű zúgás csattogás
Támadt, 's a pogány oltár
Beomolván, dobogás
'S vad üvöltés között hangzott:
"Kérésed meghalgattam,
Egy év lefolyása után
Lelked leszen jutalmam."
A' borzasztó jelenést
Befejezvén: magán kivűl
Rohant Zongor, epedést
'S bánatot felejtve vissza
Várába, 's szerelemmel
Hajlott hozzá Tünde szive:
Forró gerjedelemmel
Kéjben uszott Zongor szive,
Czélját hogy elérhette,
'S szép Tündének rózsa-ajkát
Hév csókokkal hinthette.
Természete megváltozott
Egészen, és vadsága
Szelidséggé lett, 's áldotta
Cselédje és jobbágya:
De az idő repül, 's napok
Váltják-fel a napokat,
'S hetek üzik gyors futással
Egymást és hónapokat.
Határtalan boldogságban
Mult a' kikötött év el,
'S megjelent a' gonosz lélek
Jutalmát hogy vigye-el.
"A' szent Istennek nevében
Távozz-el kényszeritlek -
Szóll Zongor egy feszületet
Tartván elejbe - kérlek
Irgalomnak szent Istene!
Bocsásd-meg bün-tettemet,
'S oltalmazd a gonosz ellen
Bünét bánó lelkemet!"
'S nagyot dörren, tüzes villám
Sujtja földbe ellenét
Az emberi nemnek, 's Zongor
Igy menté-meg életét:
'S számos évet töltött Tünde
Karjai közt édesen
Nyugodva, és jobbágyain
Uralkodva kegyesen.

/Forrás: Regélő, 1834. 30. szám/

Ángyán Mihály: Szerencsétlen vadász

"Szálj ah! szálj lelkem édes kedvese
A' zöld liget hüs árnyából felém
Csókoddal bő tüzem megoltani,
Délpontra hágva lángol a' nap, és
Haldoklik a' mezők zöld élete,
Jer, keblem itt eped rég csókodért,
Itt a' szilas setét homályiban.
Itt szoksz te fürtjeimmel játszani,
Munkám nehéz terhét itt nyugtatod,
Ha ajkaid szelid lehelete
Lágy pázsiton álomra szenderit."
A' hüst lehelő gyenge szél után
Az eltikkadt vadász igy esdekel,
Utána zenge völgy, halom, liget.
Fondorkodó irigye hallja ezt,
Ki ördögi indulattal ellene
Leselkedett, mivel boldog vala.
Sátánörömre gyult kigyó-szive
Jó módot lelve azt megejteni,
Ki mást nem véte neki, mint hogy a'
Szép Laura karjain boldog vala.
Megy a' gonosz, bár nyári dél tüzelg,
Ellent nem áll, siet, hogy álszava
Mérgét befujja Laura keblibe.
Megálj sátán inasa! kénköves tüzet
Onts rá nap: ingadozz föld: nyiss neki
Sirt: édent dúlni készül a' pokol.
Haszontalan, már ott van, egy kies
Völgy hársligetje közt futó patak
Partján Laurát dalolva lelte-fel,
E' boldog éden idves angyalát.
"Jobb sorsra méltó hölgy - igy a' gonosz -
Némuljon ajkaid öröm szava:
Jaj illik szádba: az, kiért szived
Forrón dobog, kit olly nagyon szeretsz
Mást kedvel és szeret, nem tégedet.
Hallám a' hűtelent, midőn ama
Távolba kéklő szikla-ormokon
Túl a' ligetbe hivta kedvesét,
Hogy csókkal oltaná-meg hő tüzét."
Mint lankad a' bibor ruháju rózsa, ha
A' nap tüzes szemével rátekint
Délben, mikor zefír kies angyali
A' parti füveken szenderegnek,
Ugy hervad Laura arczi kelleme,
Lator - szavára e' czudarnak el -
Hol ajkinak vidám örömdala?
Vasmarkú bánatok szorongaták
Szivét, a' fájdalom borút vona
Arczára, 's lenézte a' halál
Hályog szemével minden kellemit.
Czélt érve távozott-el a' gonosz,
Pokol-szivének aspis-érzeti
Mint törpe ördögök kaczagtanak.

"Mi lelt, ki bánta, mid fáj édes? ah!
Arczidnak angyal-éke hol vagyon?
Vig dalra nyiltak rózsaajkaid
Másszor, ha csendes esti holdvilág
Fényénél gyanitád vissza jöttömet:
Nem igy most: homlokodra bánat ült,
Szemed csillagjain homály borong,
Kebled, melly vig örömnek édene
Volt, bús, nehéz, szorong, eped, sohajt.
Mi lelt, ki bánta, mid fáj angyalom?
Forrón öleltek másszor karjaid,
Ajkimra szálva érzém szived
Hevét, és csókjaid szelid tüzét:
Mindent felejtve hiv öledbe' ah!
Nem földi kéjre gerjedeztem én.
Nem igy most: ah! Laurám örömtelen,
Mint a' fűlepte sirok éjjele."
Igy esdekelve kémlelé okát
Laurája bánatának - a' hű férj,
Haszontalan, komor - miként az éj,
Hideg mint zordon észak tengere.
A' hajnal ujra rózsa-diszbe néze le
Felleg szobájinak lángablakin,
'S az éj komor leánya, a' hideg
Setétség völgyek horpadásiba
És sziklabarlangokba rejtezett.
Nehéz szivvel, nem ugy mint másszor a'
Vadász szokott munkájit kezdeni,
Ki száll a' harmatos ligetbe. - Túl halad
Hágdosva messze szikla ormokon.
Ment Laura titkon férje nyomdokin
követve, hogy kilesse azt, kivel
Hitetlenül ama szilas setét
Homályin őt felejtve éldeleg.
Ment, 's átkozott tövisek szaggatták
Szilált hajfürtje kellő bársonyát,
Mérges kigyók sziszegtek a' mohos
Szirtek barlangiból felé,
És gyászt huhogva a' halál-madár
A' csonka tölgyek odvas ágain. -
"Szájl-ah! szálj lelkem édes kedvese
A' zöld liget hüs árnyiból felém
Csókoddal hő tüzem megoltani:
Délpontra hág a' nap, églel, és
Haldoklik a' mezők zöld élete,
Lángolva ontja szét sugarait,
'S a' lenge árnyak kis leányait
A' törpe bokrokon elaltatá. -
Ah! lengj felém szivemnek édese
Csókoddal hő tüzem megoltani." -
Igy a' vadász: ott a' közel liget
Megett Laurája hallja: bánatos
Sohajtozási a' falombokon
Lengtek, 's levél-ingást okoztak.
Vadat vél a' vadász ott mozogni,
Lő, 's jajt kiáltoz a' liget,
Jaj a' közel szirtek közt szunnyadó
Hangnimfa: fut rohanva a' vadász
Megismervén Laurája jajszavát. -
Sziven találta gyilkos fegyvere
Az alvilág e' kegyetlen fija,
Melly a' setét éjtől tehrét kapott
Szirt méhiben fogantatott vala,
'S angyal kezében is kegyetlen, öl. -
Sohajta Laura, mint az est homályra dült
Liget hüs árnyin ingó lengeteg
Sohajta, és elalvék csendesen.

/Forrás: Regélő, 1834. 12. szám/

Vörösmarty Mihály: A hű lovag

1

"Ki lesz, ki úgy örüljön,
Óh szépem, jóm, neked,
Mint e sziv, mely felé most
Forrón ver kebeled?

Ki lesz, ki úgy szeressen,
Mint én most, tégedet,
Ha a távol világban
Bal sorsom eltemet?

Ki lesz, ki, mig belőle
Egy porszem fennmarad,
Lánghévvel égjen érted
A súlyos föld alatt?

Ki lesz, ki siron túl is,
Az üdvök közepén,
Csak rólad emlékezzék,
Mint hű barátod, én?

És mégis, drága Róza,
Hivednek menni kell:
Nem férfi, aki nem küzd
Hon ellenségivel.

Letörni távozandom
A pusztitó hadat,
S megtérek elfogadni
Kezedből dijamat."

S zokogva, könyben ázva
A lányka ráborúlt,
S bár gond-sanyarta szivvel,
Hős Zámor elszaguld.

S Zámornak útja zordon:
De harca diadal.
Gyász! hogy dicső csatáin
A bajnok oda hal.

Nyomát vesziti a hir,
Nem lelni őt sehol:
S Rózának szive vérzik,
Rózának könnye foly.

2

Nap, év emészti a bút.
Sok bal tanács után
Szép Róza új menyasszony
Bár gyenge s halovány.

Szivében gondok ülnek,
S az őr emlékezet
Gyötörni visszahozza
Az eltünt képeket.

De nász előtt s utána
A női szív nem egy:
Gyönyörre olvadoz fel
A jég-oltotta kegy.

S várában elbizottan
Duskál a boldog úr.
Lélekben, hangszerekben
Mind vigan zeng a húr.

De lenn a tömlöc éjén
Penészes bolt alatt,
Elhagyva szenved a rab
Hallatlan kinokat.

S ha néha vig robajnak
Gyanitva fenn neszét,
A kétség elboritá
Fellázadó eszét:

S szivében fájdalom, bú
S az őrjöngő harag
Emésztő lángjaikkal
Végigrohantanak.

Csendesb lesz, mint a sirlak,
Oly csendes, mint a lég,
Mely a még nem teremtett
Világon nyúgovék.

S e csend kietlenében
Haszontalan mereng:
Mert benn egy átkos élet
Kintermő magva zseng.

S nem látja senki búját,
Nem hallja semmi lény:
Örömnek háza tombol
A szenvedő fején.

3

"Ki jő az éj lakába,
Suhogva, mint a rém?
Kinek fohásza kél fel
A tömlöc kebelén?

Gazságnak áldozatja,
Ki vagy te, új lakó?
Légy üdvöz! átkozódni
Ha úgy tudsz, mint az ó.

Átkommal én a léget
Felhővé nevelem,
Felhőim tűznyilával
A kinzót üttetem.

Úgy verje őt meg a sors,
Úgy verje őt az ég:
Gyúljon lélegzetétől
Lánggá a tiszta lég,

S mint én, az életpályán
Úgy légyen áldozat
És ördögül szegődjék
Hozzá az öntudat!"

Kinoktól ostorozva
Így szól a régi rab:
Az új alélva rogy le,
Aléltan boldogabb.

De ébred s egy sugártól
Derűl az éji lak,
Hogy Róza s Zámor egymást
Karolva sirjanak.

Zámort a vad bitorló
Rabbá tevén orúl,
A szép menyasszony ékét
Eltépte gyilkosúl.

S most elfajult hevében
Új kéjeket vadász:
Mig lenn az elcsapottal
Megnépesűl a ház.

4

S ismét zajoknak árja
Csapong a bolt felett,
Távol harc hangja tölti
Az éji teremet.

De most a két szerelmest
Nem bántja semmi gond,
Egymás szivében lelve
Szerelmök égi hont.

S mindig zajosb, zajosb lesz
A föld feletti lak,
Mig végre sok csapástól
A boltok omlanak.

S veszélyes résen által
A két fogoly kikel:
Hol állnak, a kemény vár
Most rombolt puszta hely.

5

Hol vagy, te durva zsarnok?
Hol vannak népeid?
Romoknak súlya fekszi
Mindnyájok testeit.

S Rózához mély keservvel
Így szól a hű bajnok:
"Fogadtan és megállom,
Hogy hived maradok

Életben és halálban,
Szólj, drága, mit tegyek,
Hogy szörnyű szenvedésid
S emléke szűnjenek?"

"Sir, amit én kivánok,
A csendes temető."
Így szólal haldokolva
A megcsalt ifju nő.

"Hittem csalárd szavaknak,
Örültem nélküled:
Egy bűnöm a világon,
S ez ami eltemet.

Ez életem virága
Fonnyadva, tépve már:
Az egy halál maradt még,
Mely nyúgalomra vár."

S ott húnyt el hű karok közt
A puszta rom felett:
S a tiszta ég borit rá
Örök szemfödelet.

6

S mind pusztább s elhagyottabb
Lesz a bús omladék,
Hol kurta vigalomból
Oly szörnyü lett a vég.

Csak néha éjfelenként,
Vagy fergeteg ha dúl,
Jár rémi arculattal
Egy férfi ott vadúl.

Kitárt kebelre várja
Az orditó vihart,
S felhija öldökölni
A sujtó égi kart.

És nem talál nyugalmat,
Nem enyhet bánata:
Lelkében zordonabb még,
Mint künn, az éj s csata.

Egy eltiport világnak
Jár ő ott romjain:
Egy eldúlt angyalarcnak
Mereng vonásain.

Idő és végtelenség
Nem adhat érte mást:
Sem élet- sem halálban
Nem lel vigasztalást.

S nem teste sorvadoz csak
E sajgó bánaton:
Reménye, vágya, lelke
Ott hal ki a romon.