Elbeszélések,novellák bejegyzései

Szabó István: Fecskék

Janika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben.
 
A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén, és riadtan szemlélték az alattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléről. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj, repüljenek bátran, vidáman - de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék nekifeszültek a repülésnek, ő is önkéntelenül megmerevítette lábujjait, szíve izgatottan vert.
 
Végre az egyik kisfecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott, rémülten imbolygott a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön. Összehúzódva, félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kilendült a fészekből. Janika eltátotta a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és fiait, majd a kiürült fészekre pillantott.
 
De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot.
 
Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek.
 
- Édesapám, az a kisfecske miért nem repül ki? Talán aluszik? - kérdezte.
 
Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre.
 
- Gyönge lehet még - mondta, és kiment.
 
Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repül ki, de hiába leste, az meg se mozdult. Sokáig állt a fészek alatt, már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Újra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb.
 
Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda, mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt.
 
Ismét bement az istállóba, és az első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént.
 
Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majdnem szétvetették mellét a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett.
 
Sokáig állt ott bódultan, míg odatoppant az apja.
 
- Hát te miért sírsz?
 
Fölemelte könnyes arcát apjára, szemét vádlón szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh:
 
- Miért nem röpül ki hát az a fecske?
 
Apja védekezően vonogatta a vállát.
 
- Mit tudom én...Talán gyönge, mondom. Vagy pedig...
 
Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokból fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett apja tétovázó szava: vagy pedig...Sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni sem rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudja megmondani, miért nem repül ki az utolsó fecske. Vagy...talán nem is akarja megmondani?
 
Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút, s ráripakodott:
 
- Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Útban vagy.
 
Janika ránézett könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta:
 
- Na, a rosseb egye meg, hát! Fölemellek, aztán megnézheted.
 
Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte.
 
- Na, látod már?
 
A kisfiú ágaskodott, ágaskodott. Végre egy vonalba került a szeme a fészekkel. Belepillantott. A kisfecske mozdulatlanul lapult. Kinyújtotta a kezét. A fecske meg se moccant. Hozzányúlt, megsimogatta.
 
Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét, s a hátára fordította. A hasa mint rémes fehérség villant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán.
 
- Jaaj! - sikoltotta, s ájultan zuhant apja vállára.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 9. 6:03 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Déry Tibor: A Dunánál

A gyerek megállt a rakparton, és még egyszer szemügyre vette az alsó lépcsőkön üldögélő öregembert. Már egy félórája figyeli:szétvetett lábakkal, mozdulatlanul ül a kövön, arcát a Duna izzó tükre fölé hajtva. Ha felhő szalad el fölötte, a hibátlan, illatos májusi égen, egy kissé összébb húzza a vállát, mintha fáznék. Erős, üde vízszag kavarog a lépcsők fölött, olykor egy kis kátrányszag is bele-belenyomkodja vastagabb testét.
 
Mi baja ennek, gondolta a gyerek. Nadrágzsebébe süllyesztette mind a két kezét, lelépegetett a lépcsőkön, s az öreg mellé telepedett.
 
- Mit néz, bácsi? - kérdezte hangosan. Az öreg nem felelt.
 
- Mit néz, bácsi? - ismételte a gyerek.
 
- A lakásomat - morogta az öreg.
 
A gyerek elnevette magát. - A Dunába akar ugrani, bácsi? - kérdezte.
 
Az öreg megint nem felelt. A nadrágja lila volt, a kabátja zöld, a foltok bánatosabb színűek. Félrövid, őszes szakállt viselt, de már rég nem gereblyézte ki, egy szalmaszál is villogott benne. Testes, jól megtermett öregembernek látszott, kár lett volna érte. A gyerek a szeme sarkából figyelte.
 
- Hol a lakása, bácsi? - kérdezte egy idő múlva.
 
Az öreg szótlanul kinyújtotta karját, s a túlsó part felé irányította, ahol épp szemben egy szétmorzsolt, tetőtlen romház mutogatta beleit a budai napnak. - Príma! - mondta a gyerek elismerően. - Fürdőszoba is van hozzá?
 
- Volt, fiam - felelte az öreg.
 
- S most itt tetszik lakni?
 
- Most is, te vénasszony - morogta az öreg.
 
A gyerek elgondolkodva piszkálgatta apró, napsütötte lábujjait. - Igaz, hogy Budán kevesebb a poloska? - kérdezte. - Mert akkor esetleg átköltöznék a bácsihoz.
 
- Hát te hol fészkelsz? - mormogta az öreg, bozontos arcát rövidlátón hunyorgó kék szemével a fiú felé fordítva. A szagukról felismerték egymást: mindketten árvák voltak, mint a csordából kimart farkasok. - Jelenleg egy fatelepen, a Bulcsu utcában - mondta a gyerek. - De minden reggel hatkor el kell mennem, ha az őr leadja a kontolóórát...Összeállhatnánk a bácsival - tette hozzá tűnődve.
 
Az öreg még egyszer szemügyre vette a gyereket. Egy ideig némán elnézte, aztán a hasa hirtelen rázkódni kezdett, félig nyitott szájából, sárga fogai közül, nyikorgó hang hallatszott. Olyan lelkesen rázta a hasát, hogy egy idő múlva még a szemét is meg kellett törülnie. - Sír a bácsi, vagy nevet? - kérdezte a gyerek sértődötten. - Mert el is mehetek!
 
- Mutasd a sapkádat! - dörmögte az öreg, s egy hirtelen mozdulattal lekapta a fiú fejéről a paradicsomszín svájcisapkát. - Nincs benne tetű?
 
- Nézze meg távcsővel! - tanácsolta a gyerek.
 
Egy felhő szállt föléjük, az öregember újra összehúzta fázós vállait. Mindketten hallgattak. Egy motoros húzott el mellettük, s apró hullámokat kavart a partra. A gyerek sóhajtva utánabámult. - Beleülnél, mi? - kérdezte az öreg. - Aztán hogy állnánk össze?
 
A gyerek megráncolta a homlokát. - A bácsi elmehetne vak koldusnak, én meg vezetném - mondta. - Egy fehér botot kéne beszerezni, meg egy fekete szemüveget.
 
- Hány éves vagy te? - kérdezte az öreg
 
- Az nem érdekes - mondta a gyerek. - Tizennégy, de ha akarom, akkor tízévesnek sem látszom. - Hirtelen fellelkesült. - A bácsi sem olyan öreg - vélte, miközben összecsípett szemével lassan felmérte szomszédja gondszántotta kövér ábrázatát. - Ha levágná a szakállát, elmehetne hadirokkantnak is, vagy orosz hadifogolynak. Akkor csak zubbonyt kéne szerezni.
 
- S azt honnét? - kérdezte az öreg, s hasa újra rázkódni kezdett.
 
- Tessék csak rám bízni! - kiáltotta a gyerek, s vékony arcocskája kitüzesedett a buzgalomtól. - Udvarokra járhatnánk énekelni, vagy villamoson gyűjteni, de még vonaton is lehetne dolgozni, Érdig vagy Aszódig és vissza, úgy, mint a cigányok. Vagy be lehetne szerezni egy kutyát, egy egész aprót, azzal jól lehet főzni a nőket.
 
- Tán meg akarsz házasodni? - kérdezte az öreg.
 
- Arra még ráérek - felelte a gyerek elgondolkodva, s lassan, férfiasan megvakarta feje búbját. Az öregember ismét megdörgölte a szemét, mintha egy porszem szállt volna belé.
 
- Nagy lókötő vagy te - mondta csendesen, mialatt feltápászkodott, s egy zsineggel a hasa fölött lekötötte a nadrágját. - Akasztófán fogod te végezni! - Megfordult, felballagott a lépcsőn, s lassan elindult az új híd felé. A gyerek csak most látta, hogy sánta: egy ideig elgondolkodott, hogy utána menjen-e, de aztán csak megvetően beleköpött a Dunába, és gyorsan fütyülni kezdett, mint egy felbosszantott rigó.
 
Másnap az öregember már korán reggel lebandukolt a vízhez. De dél is elmúlt - s már szinte letett minden reményről -, amikor végül is felfedezte a kis paradicsomszín svájcisapkát, amely már messziről úgy hányta magából az életkedv minden szemtelenségét, hogy az öregnek egy pillanatra elszorult a szíve. A gyerek zsebre tett kezekkel állt meg fölötte a rakparton. - Hol fogom végezni , bácsi? - kérdezte gúnyosan. - Akasztófán?
 
- Elhoztad a szemüveget? - mormogta az öreg.
 
Délután már elkezdtek dolgozni, egyelőre felszerelés nélkül. Másnapra az is került: a gyerek apró, fehér foltos öreg kutyát szerzett, az öregember pedig egy vastag, göbös botot, amelynek segédletével szemrevalóbban lehetett sántítani. A kutya a két hátsó lábán ülve elég jól festett, s csak akkor kezdett el gonoszkodni, ha rendőr vagy postás haladt el előttük: ilyenkor felborzolt szőrrel olyan éktelen vonításba fogott, hogy a fél utca megfordult utána. De nagyobb hiba nem történt, s estére a gyerek beköltözött az öreg romos lakásába, a háznak egy szűk, udvari üzlethelyiségébe, melynek nemcsak az ajtaja, de az egyik fal mentén a polcai is megmaradtak. - Klassz! - mondta a gyerek, és tisztelete jeléül megemelte sapkáját. - Holnap szerzek egy seprűt, és kitakarítom. Mibe kerül itt a panzió?
 
A keresetből vacsora is telt, egy hosszú szál pirosan verejtékező kolbász, amelyet két tégla között rakott tűzön egy német katonasisakban főztek meg. Az étkezéshez az öreg meggyújtotta az újonnan vásárolt gyertyát is: a sárgán megvilágított sarok a vízben zümmögő, ficánkoló kolbásszal s alatta a pillogó, piros parázzsal úgy kifényesítette a jelenlevők szívét, hogy a gyerek csámcsogás közben dudorászni kezdett, az öreg egyszer-kétszer elsírta magát, a fehér foltos kutya pedig fülét hegyezve több ízben megugatta a mennyezetet. A gyerek s az öreg a földre terített szalmazsákon vacsorázott, a kutya szemben, egy piros szalmagyékényen. Az üres ablakrámákon át édes akácillatot hordott be egy-egy buzgó budai szellőcske.
 
- Az igaz, hogy a bácsi azelőtt is itt lakott? - kérdezte a gyerek.
 
Az öregember mutatóujját a mennyezet felé emelte.
 
- A negyediken - mondta. - A feleségemmel s a fiammal.
 
- Érdekes - vélte a gyerek. - S mi volt azelőtt a bácsi?
 
- Az régen volt - morogta az öreg.
 
- Mégis?
 
- Tanár- vallotta be a másik.
 
- Az én öregem szövőmester volt a Kispesti Textilben - közölte a fiú. Az arca hirtelen elsötétedett. - Ma még gyengén ment a bolt - mondta szórakozottan -, de ne tessék félni, aratás után több pénzük lesz az embereknek. Az a fontos, hogy le ne bukjunk, mert akkor toloncba teszik az embert vagy javítóba. Tud a bácsi futni?
 
- Ki elől, fiam? - kérdezte az öreg.
 
Egy pokróc tartozott a szalmazsákhoz, de elég széles volt, mindketten belegyúrhatták magukat. Az öreg kutya a parázs mellett szuszogott, két lába közé bújtatva vakarcsos orrát. A Duna felől olykor behallatszott egy hajókürt mély búgása. Kellemes, békés este volt.
 
- Holnap kirázzuk a szalmazsákot - közölte a gyerek elalvás előtt -, s beverünk két szeget, hogy legyen mire felakasztani a kabátot és a sapkát. Ne tessék félni, olyan rend lesz itt! A Telekin majd veszünk egy vödröt, amiben tiszta vizet lehet tartani, az az első! Jövő héten pedig egy fésűt kell beszerezni a bácsi szakállának, mert mindig tele van szalmával.
 
Reggel a felkelő nap egyenesen a szalmazsákra sütött. Az öreg kutya a hátsó lábán ült a gyerek fejénél, s nyelvét lógatva, mozdulatlanul nézte az alvókat. A nap egyébként is jól kezdődött: a gyerek az udvaron, a törmelék közt egy szép darab tükörcserepet s egy kis zöld kancsót talált, amelynek épp csak a füle hiányzott. Alighogy a polcra állította a két dísztárgyat, a szoba megfordult tengelye körül, és ragyogni kezdett.
 
Estefelé a standjukon, a Pozsonyi út sarkán, ahol már előtte való nap is dolgoztak, a járókelők közül egy idősebb, sovány arcú fejkendős asszony lépett eléjük. Az öregember úgy látta, hogy az asszony arca láttukra hirtelen elváltozik, halovány ráncos homloka elborul, szája kinyílik, és kezével olyasféle mozdulatot tesz, mintha egy legyet akarna elhessegetni. Néhány másodpercig szótlanul nézte a gyereket, majd szatyrából kiszedett egy tárcát, a tárcából egy kétforintost, s miközben alaposan szemügyre vette az öregembert is, a pénzt belehullatta a paradicsomszín sapkába. Alighogy elment, a gyerek halkan elkáromkodta magát. - Mi a bajod? - kérdezte az öreg. - Miért nem felelsz?
 
- Semmi - morogta a gyerek.
 
- De hiszen egészen kivörösödött az arcod - súgta az öreg.
 
- Azt maga nem láthatja, mert maga vak - kiabált a gyerek dühösen. - Még mindig nem tudja, hogy vak?
 
- Ki volt ez az asszony? - kérdezte az öreg egy idő múlva. - Ismered?
 
- Már hogyne ismerném, mikor az anyám - mondta a gyerek.
 
Néhány perc múlva hazaindultak. Az úton egyikük sem szólalt meg, de alighogy hazaértek, a gyerek rögtön a földhöz vágta sapkáját. - Inkább adott volna egy jó nagy pofont - kiáltotta magából kikelve -, akkor tudom, hogy mit feleltem volna neki. Nem maradok én otthon, még ha meggebednek sem. Én már lőttem géppisztolyból is, nekem senki se parancsolgasson!
 
- Hol dolgozik az anyád? - kérdezte az öregember csendesen. A fiú elrándította a vállát. - Mi köze hozzá? - morogta. - A kezére akar adni?
 
- Nem akarlak a kezére adni - mondta az öreg, s a hasa újra rázkódni kezdett: megint nem lehetett tudni, sír-e, vagy nevet-e.
 
- Úgyis visszamész hozzá!
 
Másnap reggel már egyedül ébredt. A kutya ugyan ott maradt, de nem örült neki. Egy darab kolbászt vetett oda neki az esti maradékból, ő maga csak egy kis szárazkenyeret morzsolgatott. Az asszony arcát igyekezett felidézni: sovány, agyondolgozott arc volt, csak a szeme hasonlított a fiáéra. Ezen eltűnődött egy kissé, aztán újra végigfeküdt a szalmazsákon. Amikor a közeli templomban harangozni kezdtek, felkászálódott, s a fehér foltos öreg kutyával a nyomában lebandukolt a rakparthoz, az alsó lépcsőkre.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 5. 9:45 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Gelléri Andor Endre: Kisgerezdek

 
 
 
 
A fiatalasszony elkezdett nevetni. Előtte párás volt az ablak, s ő úgy nevetett, hogy az ujjaival fölírta az ablakba, bele a párába: Ne nevess, te!
Majd amikor a torka már madaras lett a kacagás ingerétől, egy kis szamarat rajzolt az üvegre.
 S mondta magának:- Te kis csacsi.
 
Ugyanis az egész asszony nem volt régebben férjnél, mint három hónap óta. És még tegnap is, mikor fölébredt a paplan alatt és föltámasztotta a fejét és úgy képzelte magát, asszonyosan, éjféli fürtökkel: az neki egészen rendkívüli volt. Amíg leányka volt, semmi mást nem volt szabad. Ha nagyot, hangosan nevetett, rögtön mélyen elpirult. "Nem volt illemes."
 
Pedig ő olyan volt mindig, igen, mint egy kiscica. Még azt is pont úgy szerette, a vastag tejfölt nyalogatni a nyelvével. És azt is szerette volna, ha úgy beszabadulhatott volna egyszer a spájzba: egy csipet szalámit, utána dzsemet, aztán sajtot, összevissza, igazán torkosan.
 
De ott volt a mama, a papa. Bim-bam! Mindjárt megkondulnak, mint a nagyharangok. Persze a pap előtt még mindig szelíd aranyhalként úszkált. Igen, a papának leesne a bajusza, ha ő odamondana neki valami pikánsat.
 
Ellenben a mamának, ha felszalad hozzá a piacról jövet...igen, annak már mer egy-két elképesztő kijelentést tenni. S nem volt édesebb semmi annál, ahogy a mamuska tiltakozva és mégis nevetve elszégyenkezett. Már arról is mert vele csevegni, amikor a múltkor a szüleinél volt ebéden, hogy őneki gyermeke lehet. Egy egész darab gyermeke!
 
Ez a kijelentés még a papát is kimozdította az újságja és a cigarettafüstje mögül. Azt mondta:
- Ne légy már olyan szeles.
 
Hát ez a papának: szelesség! Muszáj cincogni ezen! Cin-cin. S most fel és alá kezdett sétálgatni. De szépek a bútorok, de szép a fal, jaj, de szép itt minden! Megállt. Figyelt. Mi az? Már megint? Hiszen most hagyta abba. Bizony még a lába is reszketett, olyan éhes lett újra. De hisz ez rettenetes! Elhízik, gurulni fog, lesüllyed a vízbe. Próbált ellenállni. Nem, nem megy. Legalább csak egy narancs kell neki. Attól megszűnik az éhség.
 
Mint egy kis földgömböt, úgy szelte fel a narancs héját. S vékony hegyű ujjaival elkezdte boncolni a gerezdeket, inni, ízlelni. Majd kettétörte, s akkor nagyot, édeset nézett. Egy pirinyó narancsszeletkét látott meg a nagyobba bújva: olyan volt, mint egy kisbaba összehúzódzkodva aludna az anyja mellén.
 
Pislogott. Egyik benső szava az volt, hogy lenyeli, éppen mert oly édes és csöppecske...Hogyne! Elteszi estére, becsomagolja szépen, s mutatja az urának: Kisnarancs!
 
Hevert az asztalon egy cukorkaköntös aranyból. Valami konyakos meggy volt benne, abba tette a kis narancsot. Olyan volt, mint egy előkelő kínai csecsemő.
 
Aztán az asszonyka porolgatni kezdett, pihét szedni, felvarrt három gombot, de a harmadik gombnál megállt a tű. Egész határozottan valami ételszag kezdte csiklandozni az orrát: nem tudta, minek a finom illata ez, s hogy valóban érzékeli-e, vagy pedig képzelgés az egész. Szimatolgatott. Marhahús lenne? - Hagymás rostélyos - állapította meg. S mikor ezt megállapította, már kapta is a kabátját, s már rohant is a henteshez.
 
Amikor hazahozta a húst, olyan lázzal és akkora tűzzel kezdett dolgozni, hogy még a konyhabútorok is belemelegedtek. Csak úgy csorgott a veríték a néma üvegpoharakról. S őt magát is olyan mohóság bántotta, úgy reszketett a gyomra, hogy majdnem elszédült a tűzhely mellett. Amikor a húst kikalapálta, gyorsan hozott egy fej hagymát. Fölvágta az egyiket, és akkor nagyot sikított.
 
Az volt benne, egy picike, illatozó, parányi hagymacsecsemő. Begubózva, szenderegve feküdt az idősebb, zománcos hagymalevelek között.
 
Le kellett ülnie. Te jóságos Isten, mi az, mi történt, körhinta lett a konyhából? Mert a falióra az ablakra fordult, az ablak az ajtóra, a betonpadló a tűzhely fölött lebegett, és a fazekak fakanállal a bendőjükben elkezdtek vitorlázni a küszöb felé.
 
Valahogy kiment a hidegebb előszobába levegőt szívni, ott leroskadt, a két karját lelógatta.
 
Tudta, hogy sül a rántás, forr a vize, buzog minden, de nem tudott megmozdulni. Hűlnie, eszmélnie kellett a rájött nagy láztól.
 
Megtörölte a homlokát, megdörzsölte a szemét. És azt mondta: - Phü! - S ezzel egész jól lett.
 
És édes tekintettel bevitte a narancsbaba mellé, játszott velük, majd a tükörben megnézte az arcát: csak az angyali öröm látszott rajta, és a pilláin szétszóródva a csillogó könny...
írta: jazsoli5, 2008. dec. 1. 16:34 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Lázár Ervin: Az asszony

Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kint az ajtó előtt, mert nem kopogott.
 
- Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy - mondta neki anyám.
 
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:
 
- Engem üldöznek.
 
- Egy nőt? Csecsemővel? Miért? - kérdezte apám.
 
Anyám szelíden megfogta a karját.
 
- Jöjjön már be.
 
- Nem követtem el semmi rosszat - mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. - Azt mondták , aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
 
- Jöjjön csak be.
 
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpenyét, kibontotta a pólyából a kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.
 
- Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk - mondta az asszony.
 
Anyám ránk nézett.
 
- Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?
 
- Nem azért, mintha bárkitől is tartanunk kellene - mondta apám -, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.
 
Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat.
 
Igen, őtőle félni kellett.
 
Pedig mióta az asszony a gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt fölolvasták, egészen elszemtelenedett.
 
A katonák terepszínű dzsippek érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják.
 
Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb, sőt megindult a házunk felé.
 
- Ha akarja, most rögtön elmegyek - mondta az asszony apámnak. - A kerten át, nem vesz észre senki.
 
- Nem megy sehová! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!
 
Bederik Duri estig ott ült. Fülelt, gyereksírásra lesett.
 
Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában megjelent Jósvai Jancsi. Addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.
 
- Mit akar János?
 
- Az asszony meg a gyerek miatt...
 
- Milyen asszony? - rebbent meg anyám.
 
- Ne tessék félni, tud róla az egész puszta...Amíg ez itt ül, jobb helye lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek.
 
Így került az asszony a gyermekével Jósvaiékhoz, majd mikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, amely ne bújtatta volna, hacsak félórára is.
 
Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.
 
- Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám.
 
Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált. Előlépett a fák közül Bederik Duri.
 
- Állj! Kit visz maga?
 
Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta.
 
Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába.
 
Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az útmenti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézet, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórót hömbölget a szél.
 
Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny.
 
Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt , láthatta: mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyai, körös-körül, , a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz-tanyáig mindenütt katonák, körülzártak bennünket.
 
Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?
 
A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:
 
- Oda nézz!
 
A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébet-domb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódtak, tünékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, ide nézz, a kezem. Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye...de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.
 
A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell lennie, a páncélosról leszáll egy tizedesféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog kezében az aranyszegélyű, kék köpeny A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, áruló gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember.
 
A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró.
 
Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, s az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 27. 15:11 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Móricz Zsigmond: A rokkant

Ott álltunk a tanya közepén.
Körös-körül a véghetetlen puszta. A föld annyira sík és lapos, hogy nem is látni, csak egy keskeny vonalat köröttünk s felettünk a tökéletes eget 360 fok méretben. Az ég mély kék, és óriási fehér felhők lógnak le róla, mint boldog zászlók, tündéri selyembuggyok, szinte lepotyognak az ember nyakába.
 
A barátom azonban semmit sem látott az égből, ő csak a földet nézte szigorúan és keményen. Nézhette, ezer hold volt körben az övé belőle.
 
- Nagy teher ez, mondta, nagy gond ezt az ezer holdat a mai világban megművelni. A termény ára lent van, lejjebb, mint a béka feneke, az iparcikkek ára meg fent van a fellegek között. Az ember felvette az adósságot, hogy majd kifizeti a harminchat pengős búzából, és ma a búza ára 6 pengő, a tőke meg a régi.
 
Botjával szurkálta a földet, amely szintén a régi, mert éppúgy terem, mint azokban az években, mikor 36 pengő volt a búza ára.
 
- De a legnagyobb baj ezekkel a gazemberekkel van. Folyton sztrájkolnak. Folyton srófolják felfelé a napszámot, s nem veszik tekintetbe, hogy én nem kapom meg annak az árát, amit ők termelnek.
 
Savanyú arccal merült magába s bólogatott. Aztán:
 
- Hanem most elbántam a gazemberekkel. A télen három és fél emberrel elvégeztem a birtok minden munkáját.
 
- Hogy?
 
- Hogy? Nagyszerűen...Ősszel felszántattam a földeket, bevetettem a búzát a rozsot. A többi az Isten dolga...A marhának a fölöslegét már eladtam. Kevés volt tavaly a takarmány, s nem vagyok őrült, hogy pénzen vett szénával etessek. Most még olcsóbb a marha, mint ősszel volt, most visszavásárolok annyit, ami kell. Lehet válogatni. A télen meg három ember elég volt, hogy gondozza az állatokat, az istállókat tisztítsa.
 
Most én néztem rá gondolkozva. Ezer hold ezen a télen tehát három embernek adott kenyeret...
 
- És mi az a félember, amit mondtál?
 
- Ja - mosolyodott el. - A rokkant...Van egy rokkantam...Régen béresgyerek volt nálam...Mikor ez a földreform volt, mi, gazdák azzal tudtunk valamit megmenteni, hogy aki vett egy rokkantat örökszerződéssel, annak elengedtek annyi földet, ami tőkésítve egy családnak az évi jövedelmét biztosítja. Hatvan holdat mentettem meg avval, hogy a rokkantat megtartottam...Hát így ő is jól járt, mert biztosítva van nyomorultnak az élete...Fél lába volt és százszázalékos amellett.
 
Hatvan hold egy rokkantért, nem is rossz üzlet...
 
Mikor a hatalmas ököristálló mellett mentünk, feltűnt nekem valami furcsa kis házikó. Ki volt tapasztva kívülről, még a teteje is. Azt hittem, valami verem, krumplit, répát vagy búzát tart benne. De a tetején kémény volt, s az füstölt.
 
_ Mi lehet ez? - kérdem.
 
- A rokkant - mondja a gazda -, ebben lakik a rokkant.
 
- Szabad megnézni?
 
- Tessék.
 
A kicsi viskónak volt egy kicsi ajtaja. Csak éppen annyi, hogy lehajolva be lehetett lépni rajta. Bent két pici helyiség volt. Egy parányi előszoba-konyha, amelynek legnagyobb részét elfoglalta a tűzhely és a moslékosdézsa.
Jobbra egy kicsi ajtón be lehetett lépni a szobácskába, amelyből éppen jött kifelé egy piros, vidám menyecske.
 
- Jó napot kívánok, nagyságos uram - köszöntött vidáman.
 
-Jó napot - köszöntöttem én is -, szabad a házat megnézni?
 
- Tessék csak, tessék. Jó kis ház ez - és félreállott, hogy mi be tudjunk bújni.
 
A szobának nem volt padlása. A tető belölről is ki volt tapasztva gondosan sárral és kimeszelve fehérre. Egy akkora ablak volt a szobán, mint egy zsebkendő. Volt benne egy ágy, egy asztal, két szék, egy kis ruhásszekrény, más nem fért bele.
 
- Hányan laknak ebben?
 
- Mi ketten az urammal meg három gyerek.
 
- Azt tudnak - mondta a gazda morózusan -, gyereket csinálni. Három gyerek négy év alatt, az éppen elég.
 
- Ó, mi már öt éve házasok vagyunk, nagyságos uram - mondta az asszony, és a kezét szemérmesen a szája elé tette, mert hiányoztak elől a fogai, s azt takarta.
 
Az úrért jöttek, hogy az egyik tehén ellik. Erre ijedten elsietett, ami természetes, mert a jó gazdának ez a legfontosabb.
 
- Tessék csak leülni - mondta az asszony, s megtörölte a széket a kötényével.
 
Leültem a kis szobában.
 
- Hogyan alusznak maguk itt öten? - kérdem tőle.
 
- Nagyon jól. Az uram az ágyban az egyik gyerekkel. Én meg szalmát hozok be minden este, leterítem a földre, és én azon alszom a két gyerekkel.
 
- Télen is?
 
- Télen is. Ó, nagyon jó kis ház ez, olyan meleg, mint a kemence.
 
És büszkén mutogatott meg mindent, amije csak volt. A sótartót a falon, a lisztesládát az ágy alatt s a kis petróleumlámpát az asztal felett. Soha életemben nem láttam háziasszonyt, aki büszkébb lett volna a lakására, mint ő.
 
Elbeszélgettem vele az életéről. Mindent elmondott őszintén és értelmesen, kedvesen és friss hangon.
 
- Hogy ismerkedett meg az urával? - kérdeztem aztán tőle.
 
- Ó - azt mondja -, az nagyon nagyszerű volt. Egész regény, nagyságos uram...Kommendálták nekem. Hogy jó volna nekem ez a rokkant. Nem iszik, nem goromba, jó fizetése van, örökös fizetése...Én itt laktam egy másik tanyán, az uram elesett a háborúban, gondoltam, megnézem, hátha nekem rendelte az Isten... Hát kérem, mingyán megszeretett, mert nagyon jó ember ez.
 
- No, és aztán elment magáért csengős szekéren, ahogy errefelé szokás?...Befogatott az úr négy lovat, úgy hozták el magát?
 
- Ó, nem - mondta az asszony -, mingyán megirigyelték a szerencsémet, és el akarták tőlem venni. Pletykáltak rám, kérem, hogy én egy nagyon cifrálkodó vagyok, nem vagyok szegény asszonynak való.
 
Dacosan vetette fel a fejét.
 
- Én nem vagyok szegény asszonynak való? kérem! Mikor nekem minden szülőm cseléd volt a tanyán! Olyan szegények voltunk mink mindig, hogy ennivalónk se volt. Ilyet mondani rám, kérem alássan...De hát ilyen az irigy emberiség...Itt akartak a nyakába varrni egy lányt...de olyant, hogy még beszélni sem lehet róla...a piszok csorog róla, amerre lép...hogy a való neki, és ez a bolond ember meg majdnem meg is esküdött már vele, mikor nekem feltűnt, hogy mi van evvel a rokkanttal, hogy ez még nem is izen utánam, mikor pedig olyan szívesen fogadott...
 
Nagyot lélegzett, és szaporán folytatta:
 
- Hát én akkor este, hogy ez eszembe jutott, mingyárt elgyalogoltam ide, s beállítok...Éjjeliőr az uram, mert egyébre nem lehetett használni, hát tudtam, hogy ébren találom...Kérem szépen osztán mindent elmondott nekem mindent, én is neki mindent...Elbeszélgettünk...Hát újra nagyon megkedvelt. Azt mondja ne is menjek már el, maradjak itt mingyárt nála...Hát mondom, azt nem lehet, mert el kell búcsúzni a rokonoktól, meg el kell hozni, ami kis vagyonom van...Hát legalább egy éccakára...Arra osztán itt is maradtam...
 
S az asszony újra a szája elé kapta a kezét, s mosolygott.
 
- Akkor még megvolt a fogam is, hát nagyon megszeretett akkor éccaka...Reggel osztán szekeret kért, úgy mentem el a holmimért, meg az írásokért...
 
Szerényen és szemérmesen mondta el a dolgot, s úgy csillogott az arca, hogy szinte kivilágosodott tőle a kis sötét lakása.
 
- Hát az ura hol van? - kérdem.
 
- Jaj biz az a városban van, mert baleset érte. Leesett egy létráról, mert hiába fél lába, segíteni kellett neki a szénarakásnál, és lecsúszott. Össze is törte magát, és bevitték a kórházba. Két hónapig feküdt ott, akkor azt mondták az orvosok, menjen már haza, mert másnak kell az ágy. Ő meg ahogy leszállott a betegágyról, újra elesett. Nem tudott ráállni. Akkor megvizsgálták, és csak akkor látták, hogy el van törve a lábacsontja. Még rothadt is már szegénynek. No, le is vágták a másik lábát is, és most aztán szépen meggyógyult. Vótam bent nála, mikor a havi négy pengő hadisegélyért bementem a városba, most mán olyan egészséges, mint a makk, és a jövő héten, ha szekér megy be, haza is hozzák a lelkemet.
 
Egy kis négyéves gyerek jött be a szobába.A karján cipelt egy még kisebbet, olyan félesztendőset. Aztán jött a harmadik is, a középső. Pirosak voltak a gyerekek, mint a pünkösdi rózsa, és vidámak, mint a szép kis szőke malacok.
 
Körülvették az anyjukat, fogták a kötényét. Az megnyálazta a köténycsücskét, és megtisztogatta vele arcocskájukat.
 
És én szégyenkezve éreztem, hogy íme, most a boldogok szigetén vagyok.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 24. 14:37 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Szeptemberi szivárvány

A fecskék már napok óta készülődtek. El-elröppentek, visszaszálltak. Edzettek a nagy út előtt. Esténként meg sorba ülték a tornác fáját, bizonyára tanácskoztak.
 
Ma reggel már verebek diadalmaskodtak a helyükön. Járatták a csőrüket: szidták-szapulták a mindig hűtlen, odébbálló fecskéket.
 
- Elszálltak.
 
- Elmentek.
 
- Megléptek.
 
Ilyen és ehhez hasonlókat vicsogtak a verebek a kisfiúnak, aki mit sem sejtve lépett ki az udvarra.
 
- Elmentek, megléptek, el bizony, meg bizony - csirikolták most már kórusban s olyan hangosan, hogy a kakas is jónak látta beleszólni:
 
- Elhallgassatok!
 
Csönd lett, s a csöndben a kisfiú az elszállott fecskék védelmére azt mondta:
 
- Biztosan tanulni mentek. Iskolába mentek. Hátha a fecskék iskolája ott van Afrikában. Oda mentek. Onnan is jönnek ide tanulni - mondta nagyon okosan a kisfiú, s még azt is hozzátette:- Különben ma én is elmegyek. Visszamegyek a városba.
 
Erre még a verebek is elhallgattak. Egytől egyig. A kakas némán leugrott a kerítésről. A pulyka is, mint egy kilyukadt, nagy, lila labda, lassan leereszkedett. A kis kecske abbahagyta a reggeli kérődzést. Szétvetett lábakkal állt, mintha önmaga szobra lett volna. S látni lehetett, hogy a szeme, a mindig ághegyen járó két fürge szeme elhomályosodik. A tyúkok is hirtelen leültek a porba. A ludak hangtalan nyújtogatták a nyakukat. Nem akartak hinni a fülüknek. A nyulak is a ketrecben abbahagyták a majszolást.
 
- E-e-elmész?! - mekkentette el magát a kis kecske, de olyan fájdalmasan, hogy újra csak fölzsibongott az egész udvar.
 
- El. Elmegyek. Iskolába kell mennem nekem is.
 
- Iskola itt is van - kottyantotta el magát az újra fúvódó pulyka.
 
- Van. De én a városban lakom, oda kell mennem. Legyetek jók mindannyian! A jövő nyáron majd újra találkozunk.
 
Ennyit mondott a kisfiú. Szerencsére már jött is az édesapja ki az ajtón, csomagokkal megrakodva. A kisfiú is kézbe kapott egy tömött szatyrot, s így a búcsúzkodást megkönnyítette a cipekedés.
 
A kapuból még visszaintett a szomorkodó nyári barátoknak. A kocsiban aztán még egy-két könnyet is szétdörzsölgetett a keze fejével. De ezt már nem láthatták, sem a kis kecske, sem a pulyka, de még a néma díszkíséretként felsorakozó ludak se. Gágogtak egy hosszat, s ettől a kocsi is ijedtében nagyot dudált, burrogva nekirugaszkodott a  kövesútnak.
 
Szótlanul értek ki a főútra. Ott a kisfiú hirtelen felkapta a fejét.
 
- Nem hazafelé megyünk? - mert tudta, ismerte ő jól az utat.
 
- De. Csak egy kis kerülővel. El kell köszönnünk még valakitől.
 
- Kitől?
 
- Nemsokára megtudod - mondta az édesapja.
 
Félórát ha mentek, amikor már ott álltak két nagy cserefa árnyékában. A kisfiúnak már nem kellett mondani, tudta ő jól, kitől kell elköszönniük.
 
Tamási Áron sírja mellett álltak.
 
- Ő volt ennek a tájnak a legnagyobb írástudója. Szeptemberben született, amikor az iskolák kezdődnek. Te, kisfiam, most kezded az iskolát, illendőnek tartottam, hogy ide jöjjünk - mondta az édesapja. - Innen indulj ezután is, minden szeptemberben.
 
Álltak még egy kicsikét. Hirtelen mintha szivárvány tündökölt volna, a két cserefa fölé. Valamelyik szomszédos falu gyerekei énekelve jöttek, születésnapot köszönteni. S hogy ők is innen induljanak az iskola felé.
 
Körülállták a sírt, s azt énekelték:
 
                                          Temető kapuja,
                                          sarkig ki van nyitva.
                                          Arra járnak a falumbeli lányok,
                                          sej, rólam szedik a virágot.
 
Erre a kisfiú elszaladt a kocsihoz, kivette a virágcsokrot ( az édesanyjának szedte volt), kettéosztotta szépen, s a felét rátette a virággal borított sírra. Aztán kiléptek a szép ének szivárványa alól, s indultak hazafelé. Egy kicsit még vidámabban is talán, mint ahogy a temetőből szokás jönni.
 
Este lett mire a városba értek.
 
De amikor a kisfiú meglátta a várost, mintha a nagyváros is meglátta volna őt. Éppen akkor gyújtotta fel sok ezer fényét, sokszínű lámpáit. A trolibuszok is játékos szikrákat sercegtettek a kisfiú örömére. S az autók is, mert dudálni nem szabad egy ilyen nagy városban , kedves burrogással mintha azt dorombolták volna: mennyire örülnek, hogy újra láthatják a kisfiút. És gondjuk lesz rá - de azért ő is vigyázzon! -, hogy baj nélkül jusson át mindig a zebrán a nagy táskájával iskolába menet vagy jövet.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 21. 15:07 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Bálint György: Egy macska naplójából

 
 
                                             
 
 
Tudom, hogy népszerűtlen vagyok. Miért? Nem haragszom senkire, mégis vannak haragosaim. Kedves vagyok és csendes - talán ezt nem tudják megbocsátani, egy dühös és zajos korban.
 
Ezért aztán folyton más állatokhoz hasonlítanak, és a hasonlat az én rovásomra dől el. A kutya fürgébb és szolgálatkészebb, mint én, a baromfi szaporább, a birka szelídebb, és a disznó kiadósabb. Még a hangyát is többre becsülik, mert ha másnak nem is hajt hasznot, legalább magának gyűjt vagyont, és az ilyesmi elragadtatást kelt az emberekben.
 
Az én bűnöm, hogy nem keresem a sikert. Nem versengek sem a kutyával, sem a hangyával. A derék eb humanizmusát némi szánalommal szemlélem. Mindenkihez jó, mindenkinek segít, minden munkát elvégez. Mindig azt ugatja meg, akire a gazdája haragszik, mindig ott van, ahol lennie kell, minden rúgást eltűr, és minden falatot hálásan megköszön. Mint általában a humanisták, minden érdeket tisztel, kivéve a magáét. Nem irigylem. 
 
De nem irigylem a hangyát sem, ezt az agresszív és nyárspolgári tömeglényt, mely rovarokat, csigákat, lepkéket és növényeket pusztítva menetel, zárt sorokban, a vagyon felé. Fullánkja mindig célba talál, raktárai mindig dúsak. Dorombolni viszont csak én tudok.
 
Nekem nincsenek nagy ambícióim. Nyugodtan ülök a küszöbön, és derűsen szemlélem a nyüzsgő világot. Csak annyi kell nekem, amennyit fáradtság és megalázkodás nélkül tudok megszerezni. Ezért érem be olyan kevéssel. De egyhez ragaszkodom: a függetlenséghez. Én vagyok az egyetlen állat, amelyet még nem sikerült idomítani. Nem végzek mutatványokat, nem "szolgálok", és nem adok kezet. Ezért sokan butának tartanak. A tárgyilagos közvélemény döntésére bízom, hogy ki a buta.
 
Nem igaz, hogy nem szeretem a ház népét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.
 
Szememre vetik, hogy költözködés után visszaszököm a régi lakásba, hogy nem az emberekhez vagyok hű, hanem a helyhez. De el kell ismernem, hogy az új környezetet nehezen szokom meg. Néhány zajos, fecsegő ember társasága nem kárpótol a régi falak, fák és tejesköcsögök elvesztéséért. De nem becsmérlést, hanem elismerést érdemlek, amiért elsősorban intézményekhez ragaszkodom, és nem egyénekhez.
 
Kegyetlenül bánok az egerekkel?
 
Beismerem. De megfigyeltétek-e már alaposan az egérjátékot?
 
Nem vettétek észre, hogy pontosan úgy játszom az egerekkel, mint a fiaimmal? Elkapom, és újra elengedem őket, hadd tanuljanak rugalmasságot, erőt, kitartást, merészséget. Megkísérlem a lehetetlent: macskát szeretnék nevelni belőlük. De mindig csalódom. Nem értik meg a szándékomat, nem akarnak túlnőni nyomorult kis egyéniségükön. Ragaszkodnak a dohos, puha egérlyukhoz, az örök rágcsáláshoz, a serény kis nyüzsgéshez.
 
Elveik vannak, pocakot eresztenek, nagyképűek, gyávák, unalmasak, és azt hiszik, hogy a szürke a legszebb szín a világon. Mindenhová eljutnak, mindent kiszimatolnak, mindent kirágnak, és erre rettenetesen büszkék. Hiába minden kísérletem, reménytelenül egerek maradnak. Mit tehetek hát? Elszomorodom és megeszem őket.
 
Ha lenéző véleményt mondanak rólam, ha félreértenek, ha támadnak ,nem felelhetek mást, mint egyik ősöm, a Fekete Macska, mikor színe miatt ócsárolták: "Lehet, hogy sötét vagyok, de mégis az én szemem világít a sötétben."
írta: jazsoli5, 2008. nov. 19. 17:19 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

James Thurber: A szellemjárás

1915. november hó 15-én egy bóklászó szellem akkora bonyodalmat okozott a házban, hogy szívből sajnálom, amiért nem hagytam kedvére jönni-menni, majd visszabújni az ágyba. A hajcihő kezdetén az anyám a cipőjét a szomszéd ablakába röpítette, a végén pedig a nagyapám eltrafálta az ügyeletes őrszemet.
 
Éjjel egynegyed kettőkor valaki futkosni kezdett az ebédlőasztal körül. Az anyám az egyik, Hermann a másik emeleti szobában aludt, nagyapám meg a padláson, a vén diófa ágyban, amelyik, tudják, leszakadt egyszer az apám alatt. Mikor a szaladgálást meghallottam, kiugrottam a kádból, és sebtében megtörülköztem. Emberi léptek! Valaki szaporán szedte a lábát az ebédlőasztal körül. A fürdőszobából kiszüremlő lámpafény végigvetült az ebédlőbe vezető hátsó lépcsőn. A haloványan fénylő tálakat láttam a polcokon. Ám az asztalt nem tudtam kivenni.
 
Folyt a jövés-menés. A léptek súlya alatt ritmikusan döngött a padló. Először azt hittem, hogy az apám az, vagy Roy bátyám, aki Indianapolisba utazott, s föltehetően minden pillanatban betoppanhat. Aztán tolvajra gyanakodtam. Csak később gondoltam arra, hogy kísértet is lehet.
 
Már vagy három perce járkáltak, amikor lábujjhegyen Hermann szobájába lopakodtam.
 
- Pszt! - sziszegtem a homályban és megráztam.
 
- Ööö - nyöszörgött olyan erőtlen, segélykérő hangon, akár egy megriadt kuvasz. Mindig tartott tőle egy kicsit, hogy majd "valami" az egyik éjjel elviszi.
 
Megsúgtam neki, hogy ki vagyok, és tudattam vele, hogy a földszinten valami zrí van. Felkelt és követett a lejáróig. Hallgatóztunk. Csend volt. A lótás-futás abbamaradt. Hermann egy kissé riadtan bámult rám. (Csupán egy törülköző volt a derekam körül.) Szeretett volna visszabújni az ágyba, de én lefogtam. - Valami zrí van odalenn - ismételtem.
 
A rohangálás megint megkezdődött. Mintha emberi lény futkározott volna az ebédlőasztal körül, majd nagy robajjal, kettesével szedve a lépcsőket, elindult volna felénk. A lámpa most is homályosan világított a lépcsőházban. Senkit sem láttunk közeledni, csak a lépteket hallottuk. Hermann a szobájába iszkolt, és bevágta maga mögött az ajtót. Én is belöktem a lépcsőházit, és nekifeszítettem a térdemet.
 
Az ajtócsapódás kiugrasztotta anyámat az ágyból. Kileselkedett a szobájából, és ránk förmedt: - Mi a fene van veletek, fiúk!
 
Hermann előmerészkedett, és magabiztos hangon annyit mondott: - Semmi. - (De olyan fehér volt, mint a fal.)
 
- Mi az a rajcsúrozás odalenn? - faggatta tovább az anyám. Így hát ő is hallotta a futkározást! Csak bámultunk reá. - Rablók! - kiáltotta ösztönösen.
 
Én hanyagul nekiindultam a lépcsőnek, hogy megnyugtassam. - Gyere te is, Hermann - szóltam vissza.
 
- Én a mamával maradok - válaszolta. - Hisz csupa izgalom! - Erre visszaléptem.
 
- Egyikőtök sem mozdul egy tapodtat sem! - jelentette ki a mama. - Föltárcsázzuk a rendőrséget!
 
Csakhogy a telefon a földszinten volt, s fel sem foghattam, hogyan hívjuk ki őket, és nem is igen lett volna az ínyemre.
 
Anyám ekkor a tett mezejére lépett. Sebbel-lobbal kinyitotta a hálószobaablakot. Fölkapott egy cipőt, és a szomszéd ablakba zúdította. Az üveg csörömpölve hullt be a hálóba, ahol a nyugdíjas vésnök, Bodwell s neje lakott. Bodwell az utóbbi időben sokat gyengélkedett, s már több kisebb gutaütést is kapott. Egyébként már minden közeli ismerősünket megütötte néhányszor a guta.
 
Éjjel két óra volt. Elrejtőzött a hold. A felhők sötéten és alacsonyan gubbasztottak. Bodwell azon minutában az ablaknál termett. Hol üvöltött, hol meg dadogott. S az öklét rázta. Hallottuk Bodwellné sipítását. - Eladjuk a házat, és visszamegyünk Peoriába!
 
Jó időbe telt, amíg mama Bodwellékkel szót értett. - Zsiványok! - kiabálta át. - Rablók vannak a házban! (Mi Hermann-nal nem is mertük megmondani, hogy nem rablók, hanem szellemek járnak, hisz az anyám a kísértetektől még jobban rettegett, mint a betörőktől.)
 
Bodwell előbb arra gondolt, az anyám azt állítja, hogy a betörők nála vannak, ám később visszanyerte hidegvérét, és feltárcsázta érdekünkben a rendőrséget. Miután a szomszéd visszavonult, az anyám olyasféle mozdulatot tett, mintha egy másik cipőt is át akart volna lódítani, nem azért, mintha még szükség lett volna rá, hanem, mint később kifejtette, kimondhatatlanul felizgatta a képzeletét az, hogy a cipőt az ablaküvegbe vágja. Még idejében közbeléptem.
 
A rendőrök elismerést érdemlő gyorsasággal kerültek elő. Egy csukott Ford dugig volt velük. Kettő motorbiciklin jött.
Egy rabszállító kocsiban pedig legalább nyolcan szorongtak. Néhány riporter is akadt köztük. Fénycsóvák cikáztak a falon, az udvarban, s végig a Bodwellékhez vezető járdán.- Nyissák ki! - bömbölte egy borízű hang. - A kapitányság emberei vagyunk!
 
Már a bejáratnál álltak. Le akartam menni, hogy beengedjem őket, de az anyám hallani sem akart róla. - Anyaszült meztelen vagy! - pirongatott. - S halálra fázol!
 
Újra a derekam köré tekertem a törülközőt. Közben a zsaruk nekifeszítették vállukat a díszes, külső üvegajtónak és betörték. Hallottam, hogy hasad a fa, és az előszoba padlójára hullik az üveg. Lámpáik fénye bevilágította a nappalit, nyugtalanul szökellt az ebédlőben, megvillant a folyosókon, végiglövellt az utcai lépcsőn, és utoljára elért a hátsó feljáróhoz is. Ahogy ott álltam törülközővel a derekamon, megpillantottak. Az egyik robosztus rendőr már rohant is felém.
 
- Ki vagy? - kiáltott rám.
 
- Itt lakom - szóltam vissza.
 
- Aztán mi a csuda van veled? - firtatta.- Rád jött a forróság talán?
 
Csakugyan hideg volt. A szobámba mentem, és nadrágba bújtam. Amikor kiléptem, az egyik zsaru a bordáim közé döfte revolverét.
 
- Mit keresel Itt? - kérdezett követelőzőn.
 
- Idevaló vagyok - válaszoltam.
 
Az ügyeletes tiszt jelentést tett az anyámnak. - Sehol semmi. Biztos megléptek. - mondta.- És hogy néztek ki?
 
- Ketten vagy hárman lehettek - magyarázta az anyám.- Hangoskodtak, rohangáltak, és az ajtót vagdosták.
 
- Furcsa - bökte ki a rendőr. - Minden ajtót és ablakot annak rendje és módja szerint bereteszelve találtuk.
 
Hallottuk, mint kajtat lenn a többi rendőr. Mindenütt ott voltak a fogdmegek. Betörték az ajtókat, felszaggatták a fiókokat, és az ablakokat ki-be csapkodták. Tompa robajjal borultak a bútorok. Az emeleti folyosó félhomályából vagy fél tucat zsaru bukkant elő.Odafönn is mindent felborogattak. Az ágyakat elhuzigálták a faltól. Az akasztókról leszaggatták a ruhákat. A bőröndöket és a ládákat letaszították a polcokról. Mindezen közben az egyikük ráakadt egy elnyűtt citerára. Roy kapta egy úszóbajnokságon.
 
- Idesüss, Joe! - szólt az egyik rendőr a másiknak, s hatalmas mancsával belecsapott a húrokba.
 
A Joe nevű zsaru megfogta és felfordította.
 
- Hát emmeg mi? - kérdezte tőlem.
 
- Egy ócska citera, azelőtt a tengerimalacunk aludt benne. - Ez igaz is volt. Kaptunk egyszer egy tengerimalacot, s el nem aludt volna másutt, csak a citerában. Bár ne említettem volna! Joe meg a másik zsaru megkövülten bámult reám. A citerát visszahelyezték a polcra.
 
- Sehol senki - ismételte a rendőr, aki az előbb az anyámmal tárgyalt. - Ez a kölök pedig - bökött a hüvelykujjával felém, miközben a többinek magyarázott - ádámancúgban volt, s az asszonyság, úgy látom, hisztóriás. - Mindnyájan bólogattak, de egy kukkot sem szóltak. Csak bámultak rám. És az így ránk szállt rövidke csöndben mindnyájan hallottuk, hogy valami reccsen a padláson. Nagyapám forgolódott az ágyában.
 
- Emmi? - horkant fel Joe. Még mielőtt közbeléphettem volna, féltucat zsaru a padlásajtónál termett.
 
Mindjárt tudtam, hogy bajok lesznek, ha nagyapámhoz csak úgy bejelentés nélkül berontanak. Második gyerekkorát élte, s elhitette magával, hogy Meade generális embereit Kőfal Jackson állandó támadása visszavonulásra, sőt szökésre késztette. Amikor a padlásra értem, már minden a feje tetején állt. Nagyapám nyilván arra a megállapításra jutott, hogy a rendőrök megszöktek Meade seregéből, s most az ő padlásán keresnek menedéket. Hosszú gyapjúgatyában és flanell hálókabátban kipenderült az ágyból. A fején hálósipka volt, s dereka köré bőrkabátot kerített. A zsaruk egyből kitalálták, hogy a felindult aggastyán a házhoz tartozik, de nem jutott idejük a magyarázkodásra.
 
- Vissza, ti gyáva ebek! - bömbölte nagyapám. - Vissza a csatamezőre, istenverte nyúlszívű csürhe! - s úgy kupán teremtette a citerás altisztet, hogy hanyatt vágódott. A többiek visszavonulót fújtak, ám nem elég gyorsan. Nagyapám kikapta a citerás pisztolyát a tokból és elsütötte.
Azt hittük, a dörrenés szétveti a gerendákat. A padlás megtelt füsttel. Az egyik zsaru káromkodott, s a vállához kapott. Nagy nehezen mindnyájan levergődtünk, az öregúrra rálakatoltuk az ajtót. Egypárszor még beledurrantott a sötétségbe, aztán nyugovóra tért.
 
- A nagyapám volt - magyaráztam lihegve Joe-nak. - Azt képzeli magukról, hogy katonaszökevények.
 
A zsaruknak eszük ágában sem volt eltűnni, mielőtt kézre nem kerítenek valakit. Az éjszaka vitathatatlan vereséget hozott számunkra. Látszott, hogy nem tetszik nekik az eset.
Úgy érezhették, és szerintem teljes joggal, hogy valami hiba van a kréta körül. Szaglászni kezdtek megint. Egy mitugrász riporter odajött hozzám (mivel nem találtam közben egyebet, magamra öltöttem anyám egyik ingét) és érdeklődéssel vegyes gyanakvással tekintett reám.
 
- Voltaképpen mi is okozta a hékulát, pajtikám? - kérdezte.
 
Elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, és így szóltam: - Kísértetek jártak. - jó ideig úgy nézett rám, mint borjú az új kapura. Aztán odébbállt. A fogdmegek pedig vonultak utána. A zsaru, akit nagyapám eltrafált, a bekötött karját szorongatta, és kacskaringósakat mondott.
 
A citerás rendőr fogadkozott: - Megyek, aztán visszaveszem a pisztolyomat ettől a vén madárijesztőtől.
 
- Csak nem te! - vetette oda Joe. - Ember kellene ám ahhoz! - Én megígértem, hogy másnap beviszem a pisztolyt a kapitányságra.
 
- Mi történt azzal a rendőrrel? - kérdezte anyám, miután eltávoztak.
 
- Nagypapa meglőtte - válaszoltam.
 
- Miért? - firtatta tovább anyám.
 
- Mert katonaszökevénynek tartotta.
 
- Jó ég! - kiáltotta mama. - Pedig olyan szép fiatal férfi volt!
 
Nagyapám másnap reggel üde volt, mint a harmatos rózsa, és a reggelinél minduntalan tréfálkozott. Először azt gondoltuk, hogy elfelejtette, mi történt. De nem. A harmadik csésze kávé után először Hermannra, aztán pedig rám tekintett.
 
- Osztán mi a csudát koslattak azok a zsandárok a ház körül az iccaka? - de nekünk nem jött ki egy hang se a torkunkon.
 
Fordította:Lőrincz Tibor
írta: jazsoli5, 2008. nov. 10. 11:37 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
 
A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsőbb ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
 
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta a szemét, s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt ironjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadt homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént tárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.
 
- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.
 
- Egy lány - mondja a szolga.
 
- Hadd jöjjön az a lány.
 
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, amely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
 
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve: fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
 
- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen.(Az ilyen merev, szigorú hivataloknak nincs érzéke semmi iránt.)
 
A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:
 
- Nagy az én bajom, nagyon nagy.
 
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva mindenkit és mindent.
 
A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
 
Ott az írás, majd elmondja az: csakhogy azt még előbb meg kell keresnie a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte.
Óh, az a csúf kapocs! Ni, lepattant...leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.
 
A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.
 
- Egy végzés - dünnyögi, amint szúró szeme elszaladt az iraton -, Bede Anna felhivatik, hogy félévi fogságbüntetését a mai napon megkezdje.
 
A lány szomorúan bólint a fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arcába. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, mint a bíbor.
 
- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: "Eredj lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni." Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.
 
Az elnök kétszer is megtörölgeti szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül:" a törvény törvény."
 
Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.A,bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve besüvít a nyílásokon:" A törvény törvény."
 
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:
 
- Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.
 
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
 
- Talán valami mondanivalód van még?
 
- Semmi...semmi, csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az  az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
 
- Hisz akkor  nem te vagy elítélve?
 
- Óh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? nem vétek én még a légynek sem.
 
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
 
- Hát az úgy volt, kérem, hogy mialatt "ez a dolga" a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a "félesztendő" miatt, hogy mégis ki kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta...
Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:
 
- Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett.(Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát...
 
- Mit gyermekem?
 
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugadalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt.
 
A bírák egymásra néznek mosolyogva: "Milyen naiv,milyen együgyű lány!" Az elnök arca mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. A sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejjebb, valamit...
 
- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe...Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
 
- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok...
 
Nagy mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:
 
- Lássák, lássák!
 
Olyan fájós szemrehányás van a hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl: A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.
 
- Odafönn másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
 
- Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét szívéhez szorította.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 5. 12:02 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Egy szál gyönge hóvirág

Nőtt, terebélyesedett a kutyacsalád baráti köre. A romos ház udvara lassan szűknek bizonyult a látogatók fogadására. Különösen mióta az építők is megjelentek. Előbb csak szemrevételezték a helyszínt, de várható volt, hogy nemsokára földgyaluk s a markoló-, kotrógépek is fölvonulnak.
 
- A romos ház napjai, sajnos, meg vannak számlálva - sóhajtotta el magát a kisfiú.
 
- Sajnos - hagyta rá a bátyja -, de azért ne lógasd az orrodat. Majd csak lesz valahogy.
 
- Valahogy, valahogy. De mi lesz a kutyákkal?
 
- Mindegyiknek akad gazdája, kettő-három is.
 
- Akadni akad, de az már nem család. És mi lesz a csapattal? Pedig már milyen szépen kezdtek belejönni a játékba - nézett föl kesernyés mosollyal a kisfiú.
 
- Az igazi futballisták sem laknak mind egy helyen. Csak amikor edzőtáborban vannak. Táborozni fogunk mi is.
 
- Táborozni? Hol?
 
- A Hójában. Ott csapat, család, mindannyian együtt lehetünk.
 
Erre még a nap is mosolyogva bújt elő a felhőkből, s mintha azt mondta volna:
 
- Hát akkor majd én is minden vasárnap ott leszek.
 
Ott is volt. Minden áldott vasárnap ott ragyogott, amennyire csak vénülő sugaraitól tellett. És ott volt az osztály is mindig, teljes létszámmal. Még a gyöngélkedők is vasárnapra mindig fölgyógyultak. A szülők is, aki csak tehette, csatlakozott a vidám társasághoz. És a szomszéd bácsi még kocsit is ügyeskedett elő minden alkalomra, amivel a nénikét kivihessék. A kutya-focicsapat meg szemmel láthatólag fejlődött. Úgy kergették, vették el egymástól a labdát, hogy a nézőseregnek még a könnye is kicsordult a sok nevetéstől.
 
Egész hétre való örömet gyűjtöttek mindannyian.
 
Ki gondolta volna, hogy a vidámság meleg könnyei bánatossá jegesednek. Pedig ez történt.
 
Tisza és Vigyázó csak fölváltva vett részt a játékban. Egyikük mindig őrködött. Körbe-körbe futotta, szimatolta a tábort, majd leült egy halomra, és fülelt. És nem hiába, mert az egyik hosszabbra sikerült labda begurult a bokrok közé. A legkisebbik kutyakölyök, akit Vízhordónak becéztek, utána iramodott. De ugrott Vigyázó is, a soros ügyeletes.
 
Vízhordó viccantott vagy kettőt, aztán labdaként gurult ki a bokorból. Vigyázó gurította ki.
 
Megállt a játék.
 
- Róka, egy róka! - kiáltották többen.
 
S valóban egy róka inalt át a tisztáson, s nyomában öles ugrásokkal s nagyokat csahintva Vigyázó.
 
- Fogd meg, fogd meg! - kiáltotta a tábor. A nagy izgalomban még Vízhordóról is megfeledkeztek. Csak az édesanyjának volt gondja rá. Nyakánál fogva szépen a megriadt és vakkogó kölykök közé tette. Az ijedtségen kívül nagyobb baja nem esett, csak a fél füle vérzett egy kicsit, de ez sem a róka fogától, a bokor tövise téphette meg.
 
- Katonadolog -  mondta a nagyfiú.
 
Vigyázó csaholása egyre messzebbről hallatszott.
 
- Bárcsak ne érné be! - mondta rosszat sejtve a szomszéd bácsi. - Éhes volt a nyavalyás, ha nincs csirke, jó lesz egy kutyakölyök is. Ezért ólálkodott itt a girhese. De Vigyázó most úgy ráijeszt, hogy tavaszig se áll el a reszketése.
 
Nagyot nevetett a tábor. De ekkor hatalmas durranás suhogtatta meg a gyér lombú erdőt. És utána még egy.
 
- Hű, a nemjóját! - nézett a lövések irányába a szomszéd bácsi. A Vigyázó csaholását mintha elvágták volna.
 
A nagyfiú s a szomszéd bácsi meg néhány szülő iramodott máris az erdő felé. Nem sokáig kellett futniuk. Két vadász jött szembe velük, egyik a rókát, másik meg Vigyázót húzta maga után.
 
- Kié volt ez a kutya?
 
- A miénk - mondták szomorúan.
 
- Ki volt a gazdája?
 
- Mi mindannyian.
 
- Egy kutya, ennyiüké?
 
- Ennyiüké.
 
- Akkor meg fogjuk büntetni önöket.
 
- Megvagyunk.
 
- Miért engedték szabadjára? Törvénybe ütközik.
 
- Hagyd most a törvényt! - intette le társát a rókát vonszoló.
 
- Önvédelemből, a kölyke védelmében űzte a rókát - mondta a nagyfiú, könnyeivel küszködve. És kivette az élettelen Vigyázót a szigorú vadász kezéből.
 
Köröttük volt már az egész tábor.
 
Sírt mindenki, mint a záporeső.
 
A vadászok is elszégyellték magukat, amikor megtudták, mi történt. Szabadkoztak, sajnálkoztak, hogy ők törvényesen jártak el, nem tudhatták. De senki sem figyelt rájuk. Vigyázót siratták valamennyien. A vadászok végül válluk közé húzott fejjel elandalogtak a rókájukkal.
 
A szomszéd bácsi pedig a közeli háztól ásót, lapátot kért.
 
Mély sírt ástak Vigyázónak, a halmon, ahol utoljára őrködött. Kibélelték mohával, avarral. Arra fektették. Szemfedőül őszi kikericset szórtak rá. Azzal takarták, borították be a sírhantot is. Még ott a sírnál megtörtént az ünnepélyes örökbefogadás. Tisza természetesen a szomszéd bácsinál maradt. (Az utca se tudná nélkülözni kedves és hűséges hangját.)
 
A nap azóta egyetlen vasárnap sem mutatkozott. Mintha ő is gyászolna. Csak most az új esztendő első napjaiban bújt elő. És csodák csodája, mikor az osztály s a családoknál örökbefogadott kutyacsalád tagjai kint jártak a sírnál, hóvirág nyílott rajta. Egyetlen szál gyönge hóvirág.
 
- Bizonyára a nap, a jóságos szelíd nap ültette ide - mondta a kisfiú.
 
És mindannyian megilletődve tekintettek a már-már nyugvófélben lévő téli nap felé.
 
 
írta: jazsoli5, 2008. nov. 4. 10:08 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Bálint György: Az állatok dicsérete

                                      MAJOMHALÁL

 

Én már körülbelül tudom, milyen lehet a halál a rácsok mögött. Csak egy csimpánz haldoklását láttam egyszer évekkel ezelőtt, de ezekben a döntő órákban, mikor egy test már feladta a védekezést, megszűnnek a különbségek az élőlények között, hiszen szűnőben van az élet maga is.

 Maxit, az Állatkert halódó csimpánzát már elvitték párja mellől. A majomház végén kiürítettek számára egy ketrecet, és az oda vezető utat gerendával elzárták a látogatók elől. Csak messziről nézhetik tehát a majom haldoklását.

Nem is láthatnak sokat.

Ebben a haldoklásban kevés a pátosz, nem kísérik hatásos drámai mozzanatok. Zöld, kerti padon elnyúltan fekszik a csimpánz, mellette egy papírrongy. Arcát a fal felé fordítja, hogy ne lássák, vagy hogy ne lásson. Úgy fekszik ott a feketés, nagy majomtest, mintha már nem is élne.

De néha megrezzen, és ilyenkor halkan felnyög. Egyszer valami zajra felriad. Nagy, groteszk kezével görcsösen megmarkolja a keskeny padot, fejét erőlködve felemeli, és az arcát a nézők felé fordítja. Egészen beesett ez az arc, és meredten néznek maguk elé a sötét majomszemek. Azt látják, amit mindig: rácsokat és bámészkodókat. Annyi közük van hozzájuk, mint mindig - vagy talán még annál is kevesebb. Meleg van, félhomály, színtelen falak. A szomszéd ketrecben vagy két tucat kisebb majom éli zajos, párolgó, kedélyes életét. A terem közepén az elözvegyülő csimpánz járkál szomorúan és vakaródzik. A beteg csimpánz ismét a fal felé fordul. A rácsok arcvonalai szilárdan, megbízhatóan kötik össze a padlót a mennyezettel.

 A majmok őre jön be később, bögrét hoz. Maxi - szól be halkan. Maxi erre az ismert szóra, erre a régi jelre váratlanul felül a padon. Az ilyen pillanatok voltak sivár európai életének fénypontjai. Ez a bögre volt nyilván fogságának egyetlen öröme. Felül a padon, szeme egy másodpercre felvillan. Most oda kellene ugrania a rácshoz. De úgy látszik, hirtelen eszébe jut valami. Ültében összegörnyed, és hangosan felkiált:

-U-u-uu!

Nem tudom, mi ez: köhögés, jajgatás vagy talán csak búcsú a bögrétől. Nem tudom, az őserdőtől is így búcsúznak-e a haldokló csimpánzok. Csak azt tudom, hogy ilyen hangot sohasem hallott még közkertjeink zöld padja. Egy élet zárul le ezzel a hanggal, egy élet, mely már régen elvesztette értelmét.

Később az őr bemegy a majomhoz a bögrével, és kanállal eteti. Szelíden veszi szájához a kanalat a csimpánz, majd ismét elnyúlik a padon.

Mint mondják, tüdővész öli meg, a rácsok mögött élő majmok és emberek régi ellensége. Ő volt az igazi emberszabású majom: élete reménytelenül emberi volt, és ilyen a halála is.

írta: jazsoli5, 2008. nov. 3. 19:18 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Siegfried Lenz: Lotte nem halhat meg

Egyszerű történet ez, nincsen benne másról szó, mint arról, mennyire szeretett egy kisfiú egy öreg lovat. A színhely Mazuria, erdők, mocsarak és tavak vidéke.
 
Romeiken kicsike falu Mazuriában, lakói favágók és parasztok. Legnagyobb részük sohasem látta csak szülőfalujuk egét, nem ivott más vizet, csak Romeikenét. Át sem lépték soha a falu határát, de ha egyszer mégis meg kellett tenniük, olyan körülményes és hosszadalmas előkészületeket tettek, mintha egy más bolygóra kellene átköltözniük. Lehet, hogy azt hitték, Romeiken szántóin túl már a világ vége kezdődik. Talán így is van.
 
Rudi azonban tudta, hogy ez nem igaz, pedig még csak kilencéves volt, de a nagyapjának Johannisburgban fűrészmalma volt, és Johannisburg meglehetős messze esett Romeikentől. Rudi nyáron meztélláb járt, szürke flanellinget viselt és fekete klottnadrágot. A nap sötétbarnára égette a bőrét, a haját pedig világosszőkére szívta ki. Csatangolt az erdőkben, a tóparton, de ideje legnagyobb részét a mezőn töltötte, Lotte közelében.
 
Lotte ló volt, egy öreg, szürke kanca. Rudi apja már nem dolgoztatta Lottét, azt mondta, kiöregedett a munkából, kis híján huszonkét esztendős volt, s ahogy mondani szokás, most már kegyelemkenyéren élt. Kora ellenére azonban Lotte nagyon szép ló volt, a legszebb talán nyugodt, sötét, kicsit szomorú szeme volt.
 
Rudi naphosszat ült együtt a lóval, etette, kényeztette, és minden lehetőt és lehetetlent elmesélt neki. A kisfiú azt hitte, ez mindig így lesz, azt hitte, barátsága Lottéval örökké tart, nem lesz vége soha.
 
Egy nap azonban - Rudi éppen az udvaron volt - egy ember jött furcsa, ládaszerű szekerén. Vén, szikár ember volt bőrruhában. Azt kérdezte:
 
- Apád itthon van, hé?!
- Odabent van - felelte Rudi.
 
Az ember bólintott, bement. Rudi nagyon kíváncsi volt, mit akarhat az apjától, odalopózott hát az ablak alá, és hallotta, hogy Lottéről beszélgetnek. A bőrruhás azt mondta:
- Holnap korán reggel jövök, öt körül, és elviszem.
- Helyes - mondta Rudi apja -, addigra mindent elrendezek, de aztán ne felejtse el néhány nap múlva a bal első lábát elküldeni.
 
Mikor aztán a furcsa szekér kigördült az udvarból, Rudi a gyümölcsöskerten át utána osont. Nem értette, miért adta oda apa ennek az embernek Lottét. Vad félelem töltötte el, ha a ló első lábára gondolt, melyet a bőrruhásnak vissza kellett küldenie.
 
Meg akarják ölni Lottét - döbbent rá Rudi, a kivénült igavonónak meg kell halnia. A szekér egy poros földútra kanyarodott, aztán a görcsös cseresznyefánál ismét más irányba fordult, egyenesen a fenyőerdő felé, és ott megállt.
 
Rudi ide is követte a szekeret, bujkált egy ideig a fenyőfák közt, de a bőrruhás felfedezte.
 
- Mit csinálsz ott, hé?! Az előbb még az udvaron voltál, ugyi? Minek jöttél ide?
- Játszani - felelte Rudi nyugalmat színlelve.
- Játszani? - kérdezte nevetve az ember. - No, ezt meséld másnak, ne nekem! Nem úgy nézel te ki, mint aki játszani akar. Beszélj! Minek jöttél utánam?
 
Rudi nem felelt.
- No jó. Majd én elmesélem neked, miért lopózkodtál utánam. A ló miatt, ugyi? Hallgatóztál az ablak alatt, mikor apáddal beszéltem, aztán utánam jöttél, hogy megtudd, mi történik Lottéval. Így van, ugyi? Apád elmondta nekem, mennyire kedveled a lovat.
 
- Megölöd? - kérdezte a kisfiú.
 
A bőrruhás a vállára tette a kezét, majd megsimította a haját, és nagyon barátságosan mondta:
 
- Elmondom, fiam, úgy, ahogy van. Nem lenne értelme, hogy bemeséljek valamit. A lovat el kell pusztítani, előbb-utóbb úgyis meghal, nem sok van már hátra neki. Ha most elpusztítjuk, ezzel még némi hasznot is hajt. Biztosan a lómennyországba kerül, ebben egészen biztosak lehetünk.
 
- És miért kell a bal első lábát visszaküldened apának? - kérdezte Rudi.
- Hogy apád meggyöződhessen róla, a ló valóban kimúlt. - felelte az ember. - Ennek így kell lennie, másként esetleg eladhatnám, és még vén korára is dolgoznia kellene. Pedig dolgozott az már éppen eleget, nem gondolod?
 
- Sok lovat öltél már meg? - kérdezte Rudi rémülten, és egy kicsit elhúzódott a bőrruhástól.
- Sokat, fiam. Ebből élek - felelte az. - Egy kicsit segítségére vagyok a lóistennek, de csak egészen kicsit, egy-két hónappal előbb küldöm hozzá az övéit, mint ahogy maguktól mennének.
 
Rudi hirtelen felugrott, és rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott, hazafelé. Nem is hallotta a bőrruhás kiáltásait. Meg sem állt a mezőkig, ott Lotte is észrevette, és eléje trappolt. Rudi átölelte a ló fejét, és gyöngéden megsimogatta.
 
- Nem szabad meghalnod! Nem szabad meghalnod! - ismételgette újra meg újra. - Gondom lesz rá, hogy megakadályozzam. Holnap reggelig van még idő!
 
Este a szokottnál korábban vezette istállóba Lottét, aztán bement az apjához, és megkérdezte, elviheti-e másnap délelőtt a lovat a tóhoz, hogy megmossa. Apa azonban azt felelte:
- Holnap nem, talán majd néhány nap múlva.
 
Rudi most már biztosan tudta, hogy Lotte halálra van ítélve.
Fölment az emeletre a hálókamrájába, elővett egy szivarosdobozt, magával vitte az ágyba. A dobozból mindenféle apróságot szedett ki: tollszárat, drótkarikát, befőttesgumit és végül egy kis pléhdobozt, amelyet egyszer a tóban talált. A dobozkában krajcárok csörögtek. A pléhdobozt a zsebébe dugta, a többi holmit visszarakta a szivarosdobozba. Nem vetkőzött le, úgy feküdt az ágyra.
 
Nem tudott elaludni. Egyre csak a ló járt az eszében, az, hogy ez Lotte utolsó éjszakája. Legszívesebben fölkelt volna és lement volna az istállóba, hogy az utolsó éjszakát együtt töltse vele, de nem hallotta még apja lépteit az emeleten, tudta hát, hogy még nem feküdt le, ezért aztán csak virrasztott, és gondolatban együtt volt Lottéval. Hajnalig ébren volt. Apja már rég nyugovóra tért. Mikor az ég alja világosodni kezdett, nagy óvatosan fölkelt, és lelopakodott az istállóba. Mikor belépett, a ló feléje fordította fejét, és nyugodt, közönyös szemével ránézett. Rudi vigyázva becsukta az ajtót, és nézte Lottét. Mély részvétet érzett iránta, elhatározta, hogy megszökteti, elviszi Johannisburgba a nagypapához. Miután eldöntötte magában a dolgot, nem késlekedett, a kosárból néhány darab zsákrongyot szedett elő, madzagot szerzett, és rákötözte a rongyokat Lotte patáira. Ez eltartott egy ideig, úgyhogy mikor a lovat kivezette az udvarra, ijedten vette észre, hogy mennyire kivilágosodott már.
 
Az utcán fölmászott az egyik kerítésoszlopra, innen pedig a ló hátára. Mikor Lotte a hátán érezte a kisfiút, felélénkült, mintha kedve támadt volna egy utolsó szép kalandra.
 
Hosszan haladtak a krumpliföldek mellett. Rudi aztán megállította a lovat egy egydül álló öreg almafa alatt, fölállt a ló hátára, és alaposan megtömte a zsebét almával. Néhány lejebb pirosló almát Lotte tépkedett le és evett meg.
 
Ekkor Rudi szekérzörgést hallott. Megfordult. A bőrruhás ember volt.
Rudi úgy gondolta, hogy az ember most megy Lottéért. Ismét lova hátára ült, és így szólt:
- Rajta, Lotte! Most aztán igyekezz!
 
Lotte azonban úgy tett, mintha nem értené, nem akarta ilyen hamar otthagyni a jóízű almákat. Rudinak csak nagy nehezen sikerült lovát gyorsabb mozgásra ösztökélni, de így is csak egy mélyebb árok, melyen szekérrel nemigen lehetett átjutni, mentette meg őket az ostorral fenyegetőző, kiabáló bőrruhástól.
 
- Most már rendben van, nem kell félned - mondta Rudi, mikor tisztes távolba kerültek a szekértől. - most már nem fogsz meghalni.
 
Így vette kezdetét hosszú utazásuk.
 
Rudi természetesen nem tudta merre van Johannisburg, csak azt hallotta, hogy ott lakik a nagypapa, meg azt, hogy messze van, és nagyobb Romeikennél. Meg volt azonban győződve arról, hogy Romeikentől minden út Johannisburgba vezet, a nagypapához. Másra mire valók volnának az utak? Azt gondolta ugyanis, hogy az utat azért építették, hogy könnyebben el lehessen jutni a nagypapához. Rudi úgy képzelte, bármelyik úton induljanak is el, egyszer csak ott állnak a nagypapa fűrészmalma előtt, nagypapa kilép a fészerből, tele a ruhája fűrészporral, barátságosan rájuk mosolyog, és elrejti őket. Mi mást dondolhatott volna Rudi?
 
Így aztán mikor gyökerekkel benőtt erdei útra talált, megnyugodott, és szépen poroszkálva megindultak rajta. A kisfiú közbe-közbe el is szunyókált egy kicsit a ló hátán, hiszen egész éjszaka nem hunyta le a szemét.
 
Végül is egy erdészházhoz érkeztek. Az erdész öregember volt, görbe pipa lógott a szájában, és nagyon meglepődött, mikor megpillantotta kettejüket. Azonnal kihívta a házból a feleségét is. Rudi, csak hogy mondjon valamit, megkérdezte, jó úton vannak-e Johannisburg felé. Az erdész ránevetett a feleségére, és így felelt:
 
- Itt mindenfelé Johannisburgba jut az ember. Lovagolj csak bátran, amerre jól esik, előbb-utóbb odaérsz.
 
Betessékelte aztán a kisfiút a házba, megkínálta tejjel és rozskenyérrel meg sonkával, és Rudi evett, amennyi belefért.
 
Kis idő múltán azt mondta az erdész:
- Kimegyek a konyhába az asszonyhoz. Csomagol neked egy kis füstölt húst az útra.
 
Kiment a konyhába. Rudi azonban észrevette, hogy valami más szándéka van. Utánaosont, és kihallgatta a beszélgetésüket.
 
- Itt kell tartanunk őket - mondta az erdész a feleségének. - Ki tudja, ki ez a gyerek? Láttad? A ló patái ronggyal vannak bekötve.
 
Most jutott csak a kisfiú eszébe, hogy a zsákrongyot nem vette le Lotte patáiról. Visszasietett a szobába, sonkát, kenyeret dugott a zsebébe, fölmászott Lotte hátára, és hamarosan messze hagyták az erdészházat a hátuk mögött.
 
- Előre, Lotte! - kiáltotta Rudi. - Irány Johannisburg!
 
Így poroszkáltak tovább, és ha útelágazáshoz értek, Rudi nem jött zavarba. Az azonban már nagyon bántotta, hogy Lotte elveszítette az egyik patkóját. Egyszer csak nem volt a patkó sehol, és a kisfiú ugyancsak törte a fejét, honnan szerezhetne egy másikat, mert úgy gondolta, a ló patkó nélkül nem mehet messzire.
 
Szerencsére hamarosan egy kisebb faluba értek. Chlopitzkennek hívták, és volt benne kovács is. Rudi eleinte azt hitte, hogy máris Johannisburgba érkeztek, de a parasztok szilárdan kitartottak amellett, hogy ez Chlopitzken. Rudi némi csalódással fogadta a dolgot, de aztán belenyugodott, és fölkereste a kovácsot. Mialatt Lotte a kovács kertjében nézett szét, Rudi belépett a műhelybe. Sötét hely volt, mindenütt kocsikerekek, abroncsok és tengelyek. A háttérben izzó parázs. Rudi közelebb lépett a tűzhelyhez, és ott a peremén egész csomó patkószöget talált. Mivel egyedül volt a műhelyben, néhányat rögtön zsebre vágott. Aztán újra kiment az utcára, és úgy tett, mintha most érkezett volna.
 
Jött is a kovács hamarosan, egy hatalmas, zömök ember, bőrkötény volt a nyakába kötve. Először is kikergette Lottét a kertből, mikor pedig meghallotta, hogy a ló Rudihoz tartozik, azon nyomban a kártérítésről kezdett beszélni. Mikor megtudta, hogy a kisfiú meg akarja patkoltatni a lovat, azt mondta, nem érdemes ilyen vén gebére új patkót verni.
 
Rudi elővette a pléhdobozt, és megcsörgette a krajcárjait. Erre a kovács megváltoztatta a véleményét. Miközben Lotte patájával foglalatoskodott, megpróbálta Rudit kikérdezni, honnan jön, hová igyekszik. A kisfiú azonban kurtán-furcsán felelgetett, csak annyit mondott, hogy a ló megszökött hazulról, s most vissza kell vinnie. Ez hihetően hangzott, s mivel a kovács gyerekkorában maga is hazavitt egyszer egy szökött lovat, nem is faggatózott tovább.
 
Már csak a fizetség volt hátra. Kiderült, hogy a pléhdobozban mindössze huszonöt fillér van. A kovács rettenetes lármát csapott.
- Nyolc patkószöget pazaroltam el erre a mihaszna gebére - üvöltözte. - Mintha egyszerűen kidobtam volna ! Ki téríti meg a káromat? Huszonöt fillérrel akarsz kifizetni? Ezzel még a patkót sem fizeted meg, hát még a drága szögeket?!
 
Rudi félt, hogy a falut fellármázza, ezért inkább a zsebébe nyúlt, és elővett egy jókora darab sonkát, és a kovács orra alá tartotta.
- Elég lesz? - kérdezte.
 
A kovács nagyevő volt, és nagyon szerette a sonkát. Kikapta a kisfiú kezéből, aztán ismét a patkószögek áráról kezdett lármázni.
Rudi erre ismét a zsebébe nyúlt, és elővette a patkószögeket, Tizennégy darab volt. Leszámolta őket a meglepett kovács kezébe. Erre az megölelte a kisfiút, megveregette a vállát, sőt föltette Lotte hátára. Ekkor azonban hirtelen gyanú ébredt benne, berohant a műhelybe, de mire dühöngve, átkozódva újra előjött, Lotte és Rudi már messze jártak.
 
Sötétedett, de Johannisburgnak még híre-hamva sem volt sehol. Rudi nem is álmodta, hogy a nagypapa ilyen messze lakik. Egy szénakazalhoz irányította Lottét, és így szólt:
- Ne szomorkodj, Lotte, hogy ilyen messze van. Holnap biztosan odaérünk. Most aludjunk egyet.
 
Másnap kora reggel Lotte prüszkölésére ébredt. Talált még zsebében egy darab rozskenyeret meg egy almát, Lottéra nem volt gondja, mert az jócskán ellátta magát a szénából. El is indultak, de Lotte nagyon fáradtnak látszott, nem sok kedve volt a mozgáshoz.
 
Erdőn, szántóföldeken áthaladva déltájban egy fahídhoz értek. Alig keltek át rajta, mikor egy tömzsi csendőrrel találkoztak. Csillogó új biciklije volt, és nagyon izzadt.
- Jó reggelt kívánok - mondta Rudi barátságosan. - Messze van még Johannisburg?
- Egy arabs telivérnek macskaugrásnyira, tábornok úr - felelte a csendőr. - Ha a tábornok úr továbbra is kitart ezen az úton, rövidesen megláthatja Johannisburg háztetőit.
- Hogyan tetszett mondani? - kérdezte Rudi.
- Hát ha meg nem sértem, tábornok úr, csak azt akartam mondani, hogy szállj le azonnal, és kísérj el az őrszobára. No, rajta! Egy kicsit gyorsabban, különben én szedlek le!
 
Rudi leszállt, és mit volt mit tenni, elindultak. Úgy érezte minden elveszett, hazaviszik őket, és Lotténak meg kell halnia.
 
Mikor a csendőr a fejére olvasta, hogy a lóval együtt megszökött hazulról, letett arról, hogy félrevezesse a rend őrét. Elmondta neki, hogy Lottét meg akarták ölni, mert öreg, elmondta, hogy milyen kedves és jó ló a szürke, és hogy ő mennyire szereti. A csendőr kissé meghatódott a történettől, megveregette Lotte nyakát.
 
- Meg kell néznem, hogy a nyulak megreggeliztek-e már - mondta ekkor, aztán eltűnt biciklijével együtt a bokrok mögött.
 
Rudi unalmasnak találta, hogy soká várakozzék rá, felmászott hát újra Lotte hátára. A nap egyre melegebben sütött, és a kisfiú észrevette, hogy Lotte elfáradt. Szomorúan lógó fejjel baktatott az öreg állat, nem is nagyon fülelt Rudi becéző, vigasztaló szavaira. Közönye is azt bizonyította, hogy nagyon fáradt és beteg. Hiába próbálta válogatott ízletes füvekkel és levelekkel etetni, Lotte nem evett, csak állt, állt reszkető lábakkal, és nézett a kisfiúra sötét, kicsit szomorú szemével.
 
- Beteg vagy, Lotte - mondta Rudi -, de ne félj meggyógyulsz. Érjünk csak Johannisburgba! Most már hamarosan ott leszünk, és újra egészséges leszel. Én is voltam már beteg, és látod, meggyógyultam.
A legfontosabb, hogy most már nem kell meghalnod. No gyere, szép lassan elindulunk. Engem nem kell többé cipelned.
 
Nem is mászott fel aztán Rudi a ló hátára. Egyre lassabban haladtak, míg végül Rudi belátta, aznap már nem érnek Johannisburgba. Mielőtt besötétedett volna, borókabokrok közé jutottak. Rudi megállította a lovat, ő maga pedig előre ment az útig, és megpillantott egy táblát, melyen ez állt:
                                     JOHANNISBURG
                                      4 kilométer
 
Visszament Lottéhoz, és így szólt:
- Látod, csak négy kilométer. Egészen közel vagyunk már. De sötétben nem megyünk tovább. Itt maradunk reggelig. Most pedig aludjunk.
Leheveredett a borókabokor alá, és figyelte a lovat. Lotte ott állt fölötte mozdulatlanul, mintha gondolkodna, aztán hirtelen megroggyantak a lábai, letérdelt, aztán lefeküdt a kisfiú mellé, olyan közel, hogy Rudi érezte lehelete melegét. Így aludtak el.
 
Másnap reggelre Lotte halott volt.
 
Rudi először azt hitte, csak fáradt. Nincs kedve továbbmenni.
Belekapaszkodott a sörényébe. A fülébe suttogott:
- Gyere, gyere már, Lotte! Csak négy kilométer. Ez igazán már semmi.
Ekkor megemelte az állat fejét, és látta , hogy meghalt.
Látta, de nem akarta elhinni.
Leült melléje és simogatta a fejét. Nem sírt. Elhatározta , hogy itt marad mellette. Ott ült egész nap szó nélkül. Nem is evett.
Este sem hagyta volna ott a lovat, de két favágó rátalált. Magukkal vitték.
 
A favágók ismerték Rudi nagypapáját. Odavitték a kisfiút a fűrészmalomhoz. A nagypapának nem volt könnyű dolga, amíg kiszedte belőle, amit tudni akart, mert Rudi alig felelgetett neki.
Másnap a kisfiú belázasodott.
Nagypapa írt Romeikenbe, beszámolt mindenről Rudi apjának.
 
Mikor jobban lett, eljött érte az apja, de Rudi nem akart visszamenni Romeikenbe.
 
- Menj csak vissza egyedül - mondta. - Én nem megyek veled. Lotte nincs többé, nem tudom, miért mennék oda.
- És ha Lotte is ott volna? - kérdezte apa. - Ha ott volna eljönnél te is?
- Meghalt - felelte Rudi.
- Nem halt meg - felelte apa -, odahaza van az istállóban, és vár téged.
- Lotte?
- Igen, Lotte - mondta apa -, egy szürke, magad is meggyőződhetsz róla. Csak egy kicsit fiatalabb lett.
- Nem hiszem - mondta Rudi.
- Gyere, és győződj meg róla.
 
És Rudi egy szép nap hazament apjával Romeikenbe, és amikor kiment az istállóba, ott állt egy szép, fiatal szürke. A kisfiú ujjongott.
 
- Lotte! - suttogta, és a ló hátrafordította fejét.
 
Nyugodt, sötét, kicsit szomorú szeme volt.
Rudi lassan közelített hozzá. Megsimigatta. Még mindig gyanakodott kissé.
 
Apa közben bement a házba, és így szólt:
- Nagyon örülök anya, hogy megvettem a lovat. Éppen olyan, mint Lotte, és azt hiszem, máris jó barátok lettek Rudival.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 22. 6:28 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - 2 komment

Móra Ferenc: A gólyafészek

Vettétek-e már észre, ti városi gyerekek, hogy mikor így tavasszal hazajönnek a gólyák, milyen kevélyen repülnek át a nagy kőházak felett? Csalogathatjátok őket, integethettek nekik: nincs az a kecskebéka, amelyikért lefelé billentenék azt a hosszú nyakukat. Nagy méltóságosan úsznak a napsugaras levegőben, ki a fehér tanyaházak közé, a szabad rónára. Ott várja már őket a nádtetőn az öreg fészek, az udvaron a Marci gyerek, a Maros kutya, s még az öreg gazda is megbillenti a fejében a báránybőrsüveget:
 
- Hozott Isten, gólyamadár, jaj de régen várunk!
 
Nekem, mikor így tavaszidőn gólyát látok a város fölött, mindig eszembe jut a siroki gólyák története. Régi történet az nagyon, édesapámra az öregapám hagyta örökbe, az édesapám nekem adta, én meg - mit tegyek vele egyebet? - tovább adom nektek.
 
                                                       ***
 
Nagy úr volt a siroki gróf, de még milyen nagy úr! Ki nem tudnám én azt beszélni, ha holnap ilyenkorig beszélném is, pedig az már csak nagy idő. Szántóföldje, erdeje, pusztája annyi, hogy a nyúl reggeltől estig mindig siroki földön szaladhatott, pedig az már csak ért a nyargaláshoz.
 
Ennek a tenger birtoknak a kellős közepén kevélykedett a siroki gróf kastélya. Márványoszlopai, tükörablakai, aranyos tornyai: a tündérek nem laknak ilyen palotában. Kertje akkora, hogy elfért volna benne a fél falu s abban a kertben akkora tó, hogy kifáradtak a hattyúk, mire az egyik partról a másikra értek. A tó körül csodálatos nagy virágok kristályüveg házikóban, hatalmas fák, amikről soha le nem sárgul a levél s a fák közt több a szelíd őzike, mint szegény embernél a bárányka.
 
De hiába volt ez a kert akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, soha nem tette abba a lábát senki, csak a siroki gróf meg a kisfia.
 
Szívtelen, kevély ember volt ez a siroki gróf fiastul. Gonoszabbul bánt a szegény jobbággyal, mint a vadászkutyáival.
 
Nagy úr volt a siroki gróf, de még nagyobb volt a fia. Senkit sem szeretett az a mord ember, de a fiáért az életét adta volna. Meg is engedett neki az égvilágon mindent, azt legszívesebben, hogy a falusi gyerekek minden mulatságát elrontsa. Féltek is tőle a gyerekek, mint a tűztől, kerülték, mint bárány a farkast.
 
Egyszer egy szép meleg tavaszi napon közéjük ugratott kis pejlován, ahogy a falu végén csomóba verődve meresztgették nyakukat az ég felé.
 
- Mit tátjátok a szátokat? - kiáltott rájuk mérgesen. Azok meg nagy tisztességtudással kapták le a sapkájukat:
- Várjuk haza a gólyáinkat, gróf úrfi.
 
Csakugyan fönt, fönt a kék égen feketéllettek a siroki gólyák, ahogy seregestül jöttek hazafelé. De a kis gróf nem sokat törődött a gólyákkal, hanem az ostorával közéjük suhintott a gyerekeknek:
- Takarodjatok haza a viskótokba!
 
A gyerekek ijedten rebbentek szét, mint a meghajított varjúsereg, hanem volt közöttük egy öklömnyi kis gyerek, az futtában visszakiáltott a gróf úrfira:
- A mi viskóinkra rászáll a gólya, de a siroki kastélyt még az is elkerüli.
 
A kis grófnak szöget ütött a fejébe ez a beszéd. Körülnézett a sok apró házon, mindnyájának a kéménye mellett ott gubbasztott a gólyafészek, némelyiket már igazgatta is gazdája: csak az ő kastélyuk tornyaira nem szállt soha gólya.
 
Lihegve, kipirultan állított be az apjához:
 
- Apám, ugye te mindent megtehetsz?
- Meg, fiam - feszítette ki kevélyen a mellét a siroki gróf.
- Ugyan, apám, mondjad a gólyáknak, hogy rakjanak fészket a mi kéményünkre is.
- Meglesz, fiam - mondta a gróf -, mire reggel kiugrasz az ágyból, minden tornyon lesz egy gólyafészek.
 
S azzal kiadta a parancsot a hajdúknak, hogy építsenek a tornyokra gólyafészkeket. A hajdúk szerettek volna nevetni, de nem mertek. Inkább szót fogadtak s gabalyítottak olyan gólyafészkeket, hogy kastélynak beillettek.
 
Hanem a kis gróf nem ugrott ki másnap az ágyból. Megártott neki a sebes lovaglás, rázta a hideg, tüzelte a láz, de azért az volt az első szava:
- Apám, kelepelnek-e már a gólyáink?
- Mindjárt jönnek, fiam, mindjárt - simogatta meg a gróf a fiú kipirult orcáját. De biz azok egész nap nem jöttek. Este megint hiába nyögte a gyerek:
- Apám, itt vannak-e már a gólyáink?
 
A siroki gróf másnap hajnalban összefogatott az embereivel valahány gólyát s berakatta őket a pompás fészkekbe. Alig várta, hogy fölébredjen a gyerek. S abban a percben, mikor kinyitotta bágyadt szemeit és megkérdezte, mit csinálnak a gólyák, ijedten suhant be az ajtón az öreg hajdú:
- Megint elszálltak a gólyák.
 
A gyerek sírva fakadt, a siroki gróf pedig újra szétzavarta a szolgákat:
- Fogjatok gólyákat!
 
Sirokon soha nem kelepeltek annyit a gólyák, mint aznap. Egész estig űzték, hajszolták, fogdosták őket a hajdúk: hiába, egy se maradt meg a cifra fészekben.
 
Mikor a nap lement és elcsendesedett a gólyavadászat lármája, a kis gróf elsóhajtotta magát:
- Látod, apám, mit ér a nagy hatalom, ha még egy gólyát sem bírtál nekem itt marasztani?
 
Azzal lefogta a szemét és föl se nyitotta többet. Szárnya nőtt neki is, elrepült ő is a siroki kastélyból.
 
Nem sokáig maradt ott a siroki gróf se. Egy darabig még kijárt a faluba, előgyelgett a gólyafészkes házak közt s könnybe borult szemmel nézte, hogy tanítják repülni kis fiókáikat az öreg gólyák. Egyszer aztán otthagyta a kastélyát, birtokait s úgy eltűnt erről a tájról, hogy sohase látta többet senki.
 
A gazdátlan kastélyt aztán megette az idő. S ahogy márványoszlopai megrepedeztek, tükörablakai megvakultak, tornyai leroskadtak, odaszoktak a gólyák. Ma csak egy-két magas falomladék van már belőle: annak is mindnyájának gólyafészek van a tetején.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 17. 7:49 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Kosztolányi Dezső: Fánika

Sétálok anyámmal, otthon vidéken. A Szent Terézia-templom előtt megáll.
- Nézd. Ott ül.
- Kicsoda?
- Nem ismered meg? A dajkád, a te első dajkád. Fánika.
 
Nem ismertem volna meg. De a név - ez a név _ úgy dalol bennem, mint régi, elnémult csengettyű, melyt valahol a padláson, lomtárban megtaláltak , és rázni kezdenek.
 
Fánika. Fánika.
 
A templom pitvarában, ahová három süppedt, a hívők lépteitől, csókjaitól kivölgyelt vörös márványlépcső vezet, koldusok kuporogtak, őskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben, viharverten. Köztük egy asszony is - úgy ötven és hatvan között -, fekete kendőben. Az én dajkám, aki most koldul.
 
Anyám megindul velem a templompitvar felé. Amint közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdulatlan arcát, odasúgja:
- Vak.
 
Lehajol hozzá.
- Fánika, itt a fiam, Budapestről.
A koldusasszony tüstént megismeri ezt a hangot, a volt tekintetes asszony hangját. Emelgeti fejét. Rám tekint világtalan szemével. Szeme kék, ragyogó és tiszta, mintha látna vele.
- Dezsőke - mondja bágyadt meghatottsággal, a sötétség mélyéből, arcjáték nélkül.
 
Mozgékony ujjaival motoz a levegőben, lenn, egészen lenn, a térdemnél mintha egy öt-hat éves kisfiút keresne, hogy fejére tegye a kezét, és megsimogassa.
- Fánika - mondom, hogy hangommal tájékoztassam térben és időben.
 
Egy lépést közeledek feléje. De csak botorkálok. Időbe telik, míg rábukkanok, mert ő nekem akkor nagy volt, magas, e ebben a kis, alacsony asszonyban nem tudom őt mindjárt fölfedezni.
 
Végre megleljük egymás kezét. Keskeny keze van, kétségtelen, finom, akár az enyém. A koldusok tétlen keze hasonlít az írókéhoz, akik csak írnak.
 
A két kéz ügyetlenkedve birkózni kezd egymással. Ő lefelé húzza a kezemet, erőnek erejével meg akarja csókolni. Én, hogy ezt megakadályozzam, egyre magasabbra emelem a kezemet, vele együtt az övét is. Már szinte arcomhoz ér ez a kéz. Van egy pillanat, amikor szeretnék ráborulni, és megcsókolni. De mindketten gyöngék vagyunk. Fánikának a teste gyönge. Szégyellném, hogy én, aki már annyi rongy nőnek csókoltam kezet, megcsókoljam a kezét az első nőnek, aki anyám után pólyált, ápolt és oltalmazott. Az álszemérem elhiteti velem, hogy ez színpadias volna, ízléstelen volna.
Elengedem a kezét.
Egymásra borulunk mind a ketten, csodálkozva.
- Hát haza tetszett jönni? - kezdi.
- Ó - sopánkodik - ó, ó - s ezzel az egyetlen magánhangzóval, ezzel az egyetlen betűvel hiánytalanul fejezi ki, hogy mit érez ő, és mit érzek én, mindazt, ami történt vele és velem: az élet csodálatos, borzalmas zűrzavarát.
 
Ehhez nem is lehet semmit se hozzátenni. Akármi csak kisebbítené, ellapítaná. Mit válaszoljak? Nézzem alázatos fejét, melyet még egyre ingat " Ó, ó" - mint valami óriási költő, aki valamit rövid versbe tömörít minden ámulatot, fájdalmat és emlékezést, valami furcsa és kezdetleges hangjátékban.
 
Fekete ruhája kopott, de nem rongyos. Öreg, nagy szemű olvasó hever ölében. Mellette bádogtálka, az alamizsna számára, üresen. Előkotorászom erszényemet. Azt a kevés ércpénzt, mely benne van, odaöntöm a bádogtálkára. Egy pillanatig tétovázom, ne dobjam-e neki a bugyellárist is, de eszembe jut, hogy az erszény, még ha üres is, a pénzgyűjtés jelképe, csak azoknak való, akiknek van mit tartogatniuk benne: koldusoknak gúny. Visszadugom a zsebembe. Álldogálok, kicsit zavartan. Egyszerre - köszönés és búcsú nélkül sarkon fordulok, otthagyom.
 
Sietek a templomtéren, szaladok. Esőköpenyemet ráncigálja a vad tavaszi szél.
Anyám sokára ér utol.
- Miért futottál el? - kérdezi, de nem vár feleletet, hiszen tudja, hogy miért futottam el. - Szegény - szól gyorsan.
- Szegény - visszhangozom.
 
Ballagunk hazafelé.
- Fánika, Fánika - mondja anyám. - Jó kislány volt. Szorgalmas, iparkodó kislány. Tizenhárom éves korában szegődött hozzám. Csantavérről került be a városba. Ő dajkált mindhármótokat. Téged, öcséd, húgod. Hat évig szolgált nálam. Az utolsó évben, nyáron, hazakéredzkedett aratásra. Ősszel nem jött vissza. Férjhez ment. Ura meghalt, úgy hallom a háborúban esett el. Azután Fánika csak egyszerre ott ült a templom előtt, vakon.
 
Anyám tart szóval.
- Te nem emlékszel rá? - vallat.
- De - mondom -, emlékszem. Piros kendője volt. Egy délután fölemelt karjára, az ablakhoz vitt, s a ködös kertben, a fenyvesek és kaktuszok között megmutatta a Bubust. Télen pedig, ha a szobába jött, mindig behozta magával a jó szagú hideget, a havat, a friss éjszakát, a kendőjén, tudod, azon a horgolt piros kendőjén. Csillogott rajta a zúzmara, s a meleg szobában lassan vizes csöppekben olvadt szét. Erre emlékszem.
 
De másra is emlékszem.
 
Egyszer szüleim temetésre mentek, és Fánikára bíztak bennünket. Abba a kis asztalpadba telepedtünk mindnyájan, mely lenn egy állványkával két szemben levő padot fogott egybe s a padok között egy asztalkát. Fánika is belefért ide, mert vékonyka volt. Én melléje húzódtam. "Írós" - t játszottunk, iskolát. Embereket rajzoltunk óriási fejjel, hegyes pocakkal, gyufaszállábakkal, s apám színes irónjaival színeztük ki. Valósággal belevadultunk a játékba. Folyton firkáltunk, folyton szaggattuk-tépdestük a papírosokat, mikor széthasítottuk, úgy sikítottak, hogy kacagtunk.
Megrészegültünk az alkotástól és a rombolástól. Köröttünk vastag rétegben csörögtek a papírok, mint ősszel az avar. De még mindig írtunk. Fánika vezette kezemet. Jólesett, hogy a kezemen pihent az ő érdes s mégis csiklandós keze. Ekkor éreztem először - még hatéves se voltam -, milyen csodás forróság áradhat szét egy másik kézből. Mihelyt levette kezét a kezemről, nyafogtam, utánakaptam, s karjára hajtottam fejemet. Így üldögéltem szoknyája mellé bújva, míg be nem sötétedett. Amikor pedig hirtelen fölkelt, rimánkodtam, hogy maradjon még, de ő nem maradt.
 
Kiment a konyhába, behozta kávénkat, meggyújtotta az olajlámpát. Színes rajzok, széttépett papírlapok, a délután megsemmisült örömei között hunyorogtam a lámpa fényében. Nem ittam meg a kávémat. Azt mondtam, fáj a fejem.
 
Sokat gondoltam erre azóta. De senkinek se meséltem el. Anyámnak se mesélem el.
 
 Csak ezt kérdeztem tőle, hogy beszéljek valamit, mert már megint sokáig hallgattam:
- Mondd, megvan még a mi asztalpadunk?
- Ja - szólt anyám -, az a kis, barnára festett asztalpadotok, amelyikben annyit ültetek valaha? Nincs meg, fiam. Sokáig fönn állt a padláson. Még háború előtt is láttam. De egyszerre eltűnt. Lehet, hogy föltüzelték, amikor nem volt fánk. Vagy költözködés közben veszett el? Isten tudja.
 
Megyünk, megyünk, szótlanul.
 
Mikor befordulunk a jegenyesorba, anyám, aki mint jó gazdasszony, bizonyára bosszankodik emiatt,
hangosan folytatta magánbeszédét, melyet addig némán szőhetett lelkében:
- Tudod, fiam,  az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 10. 6:51 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Kenyérmadár

Akkora lehettem, mint ti, lehet, hogy még kisebb is valamivel. Nemrégiben töltöttem volt a hetedik esztendőmet, amikor egy szép szeptemberi, nem is reggelen, de hajnalon azzal költött édesapám, nevemen szólítva:
 
- Fogjunk bé! - Ami azt jelentette, hogy a lovak már be is vannak fogva a szekérbe, s hogy megyünk valahová. De nem az iskolába, annyi bizonyos. Az öltözéssel hamar megvoltam. Majdnem olyan hamar, mint a juhászember, aki fölül a már kialudt tűz mellől, szeméből a feje tetejére taszítja a kalapját, nyúl a botjáért, s azzal már föl is van öltözve.
Bebújtam én is a nadrágba, hátamra öltöttem a posztómellénykét, feltettem a kicsi zöld kalapomat, s már indulhattunk is. A mosdást majd később ejtettem meg, reggeli előtt, kint az erdőn, egy jókedvű forrás mellett. De akkor aztán alaposan. Ki az inget a nyakból, és paskoltam magam a kacagó forrás vizéből. Attól ébredtem föl csak igazán, mert addig, ha le is vágtunk egy szekérre való fát, mintha csak álmomban húztam volna a fűrészt. A szemem mind egyre le akart koppanni. Le is koppant volna, ha apám nem tart szóval, s a térdem alá gyűrt békétlenkedő gyertyánfa csemeték nem akartak volna mindegyre az arcomba sújtani, amiért zsarnok módjára magam alá kényszerítettem őket. Az egyiknek sikerült is akkorát suhintania az orromra, hogy mogyorónyi kakas nőtt a nyomában. De föl igazán még attól sem ébredtem. Csak a mosdástól.
 
Az a kakas már rég elmúlt, de felnőtt fejjel sem felejtem a gyertyánfa vessző tanítását. A képébe sújtok annak, aki a térde alá akarna kényszeríteni.
 
Mosdás után nekiláttunk a tarisznyának. Volt abban kenyér, szalonna, hagyma mellett egy még majdnem meleg kis madár. Kenyérmadár, amit indulás előtt vett ki a kemencéből s dugott a tarisznyába édesanyám. Minden kenyérsütéskor sütött nekem a vakarékból ( a dagasztóteknőről levakart tésztából) egy igazi madár formájú kis kenyeret. Akkorácskát, mint az öklöm. És én azt nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy meg sem ettem a reggelinél. Betettem a zsebembe, mint valami fészekbe, hadd tartsa a melegét, s engem is melengessen.
 
Igazi szép szeptember volt, olyan kék éggel, amilyennek csak a gyermek láthatja egy gyönyörű tisztásról, s olyan messze a falutól, hogy a harangszó is csak pihenőkkel ér el odáig. De akkor tisztán hallatszott a reggeli harangszó is, s mintha beszélgetett volna a legelgető lovak csengettyűjével. Apám szótlanul rágyújtott. Én meg arra gondoltam, most mennek a többiek iskolába.
 
Reggeli után vígabban ment a munka. Harsogott a fűrész, hogy visszhangzott tőle a völgy. Túl voltunk már jól az ebéden s a délutáni szundításon. A szekér is megrakva, a többi fa megkészítve a holnapi fordulóhoz, amit már apám egyedül is hazahozhat. Még valami kicsi sarjút, a hegyi nyár sovány ajándékát gereblyézgettünk boglyába a bokrok alól, amikor valósággal feldördült az eladdig békésen csöngő csengő. Horkantak a lovak a szomszéd tisztáson. Döngött a föld. A csengettyű, mint félrevert harang, egyre kétségbeesettebben s egyre távolabbról szólt. Aztán hatalmas csönd lett.
- Nézz a lovak után! - vette ki apám a gereblyét a kezemből.
 
Mentem készséggel, amerre a csengettyű s a dobogás elenyészett. Apám még utánam kiáltott, hogy igyekezzem s itassak meg a vályúnál, ha nincsenek kimelegedve.
 
Mentem, s ahogy beértem a sűrűbe, egy kicsit visszanéztem: a nap mintha a szemem láttára lépett volna egyet lefelé a láthatár irányába. A nyírfák meg elkezdtek borzongani. Az avar mind hidegebb lett a talpam alatt. Már az utolsó tisztást is elhagytam. A lovaknak se híre, se hamva. De előttem állt egy ismeretlen nagy erdő. Keskeny szekérút csalogatott bennebb, hátborzongatóan mindig-nyirkos keréknyomokkal. Lónyomot, frisset, nem láttam ugyan, de hirtelen mintha a csengettyű hangja remegett volna ki az erdőből. Benyúltam a zsebembe, megtapogattam a már alig langyos kenyérmadarat. S ettől akkora bátorságra kaptam, hogy elindultam az erdőbe.
 
Loptam magam fától-fáig. Meg-megálltam, füleltem. Nem hallottam, majd újra mintha hallottam volna a csengettyűt. Fogyott mögöttem a tisztás s igen a világosság is. Aztán egyszer csak elfogyott az út a talpam alól. Nem is tudom már, hogyan kerültem vissza a fával rakott szekérig, ahol már nem találtam mást, csak a holdat. Ott ült egy nyárfa tetején. Mosolygott szelíden, amitől egy kicsit magamhoz tértem. De a nyárfa egyszer csak kihajolt a hold alól, mintha le akarná ejteni. Ettől nagyon megijedtem. Elkezdtem pityeregni. De a hold, mintha megsajnált volna, visszaült a nyárfa tetejére, s ott is maradt, míg könnyeimmel együtt a kenyérmadárkát is morzsánként meg nem ettem.
- Na - gondoltam -, ha már ilyen jól megvacsoráztam, legjobb lesz, ha lefekszem. De hová?
 
Nem messze tőlem, ahol ültem, ott volt a nyári szálláshely. Rágyújtottam egy nótára, hogy nagyobb legyen a bátorságom, s amilyen gyorsan csak tudtam, odanótáztam a kalyiba helyére. De ott bizony csak egy hideg tűzhely fogadott, esőverte hamuval, holtszenekkel. Ilyen helyen sok a kullancs - jutott eszembe -, itt nem lesz jó. Újabb nótába kezdtem, s a szekér felé vettem az irányt. Befeküdtem alája. De ha farkas talál jönni? Fölnótáztam magam a szekér tetejére. Nagyon kényelmetlen fekvés esett a hasábfákon. És ha a farkas keresne a szekér alatt s nem talál, lesz annyi esze, hogy felnézzen a szekér tetejére is!
 
Úgy látszik, ezt már a hold is megsokallta, mert a nyárfáról belépett egy vékonyka felhőbe. Ha ő a felhőbe, én a boglyába. Ott lesz a legkényelmesebb. Kikerestem a leghosszabb nótát, amelyik elszolgálna a boglyáig. És nekivágtam a kőhajításnyi útnak, még félig sem énekeltem a hosszú nótát, már ott vackolódtam a boglya tövében. De mi lesz, ha jön a farkas, s mint a kutyák szokták, egyik hátsó lábát fölemelintve levizeli az  én mezítlábas lábamat? Elkezdtem ásni be magamat a boglyába. Be is ástam, hogy még az orrom sem látszott ki.
 
Arra ébredtem, hogy valaki a nevemet kiáltja. Kiperdültem a boglyából,
s hát édesanyám áll ott a már holdtalan éjszakában, kezében egy lámpással.
 
-Csakhogy megtaláltalak! - Ölbe kapott, s úgy hozott egy darabig hazafelé. Megtudtam, hogy a lovak úgy megijedtek valamitől, hogy hazáig meg sem álltak. Édesapám keresett engem egy darabig, aztán azt gondolta, biztosan hazamentem, s ő is hazament. "Nagyfiú már, nem szik meg a farkasok!" De édesanyám ettől nem nyugodott meg. Keresésemre indult. És vitt, fogta a kezemet az ő kenyérmadár-meleg kezében.
 
Másnap én voltam az iskola hőse. Nagyon büszke voltam az orromom kunkorodó kakasra. Máig is úgy tudják, hogy a farkassal vívott küzdelemben szereztem volt.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 7. 7:10 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - 5 komment

Lovas Ildikó: A haj

Löbl Sára végigsimított fejbőrén, amely egészen öreg és sárga volt már, akár egy agyonhasznált térkép, egy szegény kisgyermek térképe: fejbőrének erezete a vízhálózat, apró dudorai a domborulatok, varratai a vasúthálózat, májfoltjai a tavak. Pihe-puha, fehér hajpihéit azonban nem lehetett hasonlítani semmi máshoz, csak a májusi hó furcsán nagy, öngyilkosságra születő pelyheihez.
 
Érdekes módon az állandó borotválás nem erősített a gyér, szögszín hajon, de ez nem hátráltatta annak idején a leányt a férjhezmenetelben, hisz parókája volt olyan szép, mint bármely más lányé. Erre gondolt most is, erre gondolt mindig, ahányszor csak leült a komódra erősített ovális tükör elé, s végigsimított kopasz fején. Az évek folyamán megvénült kezén önálló életet életek ujjai, fürgék voltak és idegesen rezdülők, csak a karikagyűrűbe zárt ujja volt kissé másmilyen, azt idegenszerűen tartotta, mintha nem is az övé volna, nem a sajátja, hanem egy puskázásra használt műujj, amit ügyesen illesztenek hatodikként a tenyérhez, hogy a rajta lévő lyukból kényelmesen átírhassák az anyagot. S ez talán így is volt. Karikagyűrűs ujját arra használta, hogy végigpuskázza az életet. Egy asszony, akit nem szólhatnak meg: akinek irigyelhetik szombati toalettjét: aki méltóságteljesen nézi el férje gyöngéit, a szőke-fitos Médit a Rudics utcában.
 
Sára elfintorította keskeny száját, majd kinyújtotta a kezét az éjjeliszekrényen heverő paróka felé. Felrakta, megigazította, mint az idők kezdete óta mindig. Érezte, hogy a kopaszság és a paróka nem szent törvény, hogy létezik másmilyen ébredés, amikor nem szúr a kiserkenő haj, s ez édesebb-puhább, ám meg nem tudta érteni, hogyan lehet ez, gátolta az "örökségül kapott föld."
 
Odakint hideget leheltek magukból a varjak. Feketeségük ráégett a tájra, mozdulatlanságukban benne rezgett a telek mindegyike. Sára egyedül volt. A cseléd, aki az új világban lakótárssá lett, a piacon volt, fenyőágat vásárolt, hisz közeledett a karácsony, a piszkos szürke kontyot viselő, öreg cseléd ünnepe. 
 
Sára ténfergett a megmaradt házrészben, és nem gondolt a halott férjére. Télen sohasem gondolt rá, télen jobban gyűlölte, mint nyáron, télen minden napja azzal telt el, hogy visszapergetett és másként történtetett meg egy eseményt, az életét. Estig, míg nem ült ismét a tükör elé, hogy levegye a parókát, sok-sok édes gondolatot dédelgetett.
 
Sára egyetlen barátnője a gimnázium igazgatójának volt a lánya. Máriának hívták. Rövid ideig tartó barátságuk ideje alatt órás sétákat tettek kart karba öltve a Szent István tértől a Teréz templomig ( végig a Deák utcán), útba ejtve a Szent Rókus kápolnát, miközben Mária, aki egy szép nevű francia íróról mesélt, meg-megállt az úton, hogy halk hangon magyarázza, mi minden szépséget írt a francia a templomokról, aztán elkanyarodtak az Eötvös utcába, és a sárga csúszós macskaköveken leereszkedtek a Damjanich utcáig, elgyalogoltak az indóházig, s nézték a pályaudvar felől fölszálló füstöt, s ilyenkor mindig Dezsőről beszélgettek, Mária bátyjáról, aki Pesten járt egyetemre, s akit karácsonyra vártak haza.
 
Sára nem ismerte Dezsőt, egyszer sem látta, de hát Máriát is csak az utcán véletlenül ismerte meg, s nem árulta el neki a nevét, azt mondta, hogy Tóth Annának hívják, a szülei martonosiak, de meghaltak, ő a nagyanyjánál lakik itt Szabadkán, de nem sokáig, mert el fog menni világgá.
 
Sára nem volt hazudós, csak félt, hogy elveszítheti az okos, bár csúnya lány barátságát, aki olyan távoli dolgokról mesélt neki, kalácssütésekről a családias szombat délutánokon meg hancúrozós reggelekről, melyeken a fiútestvérek az ágyból egyenesen a lányok ágyába rohannak játszani, s nem kezet mosni, mosdatlan szemmel áldást mormolni. És a Mátyás templomról is mesélt Mária, hogy ott koronázták I. Róbertet, Ferenc Józsefet, ott helyezték nyugalomra III. Bélát, ott szólt Liszt Koronázási miséje, és azt is mondta, hogy " a földrészünk kultúrájának meghatározói a katedrálisok", s ezt Dezsőtől, a bátyjától hallotta. 
 
Sára számára izgatóan szép volt ez a világ, s míg Máriával sétált, valóban Annának érezte magát, csak amikor szétrebbentek karjaik és hazafelé indult - hatalmas kerülővel, nehogy Mária megtudja, hogy a Széna téren lakik -, csak ekkor érezte, hogy nem egészen helyes, amit csinál, de elhessegette a kellemetlen gondolatot, inkább azt nézte, hogyan tipegnek a verebek mellett otrombának tűnő galambok Wolf doktor háza előtt, és Dezsőre gondolt, aki nemsokára hazajön.
 
Az öreg, halála felé lépegető Sára almát és sajtot evett, aztán durvára reszelt cukros diót s merengett. Megváltoztatta azt a hetven év előtti eseményt.
 
Akkor már itthon volt Dezső és ismerte Tóth Annát, mi több, bájosnak találta, megdobálta volna hógolyóval, hogy aztán lecsókolja a lány piros arcáról az olvadásnak indult pelyheket, de Anna nem hagyta. Keskeny szája morcos lett, fekete szeme elkomorult. Ne dobálj! - kiáltotta, s elfutott, alig lehetett utolérni. Dezső nem értette, de hagyta. Tetszett neki a lány, jobban, mint eddig bárki.
 
Egy délután, szombat volt éppen. Sára nehezen tudott szabadulni otthonról. Magára kapta a kabátját, s kihasználva az alkalmas pillanatot, kiszökött az utcára. Boldogan hagyta maga mögött a gyertyafényben úszó szobát az előre-hátra hajlongó szakállas férfival, aki nem gyújtott világot, mert tilos volt, s hunyorogva, de megállás nélkül rótta a sorokat a könyvben. Fiútestvérei fáradtan az apa által kijelölt fejezet tanulmányozásától jóízűen aludtak, egyedül anyja méregette gyanakodva, de Sára hatalmas elszántságot érezve magában elinalt, amikor anyja átlépett a szomszédba.
 
Boldogan szívta magába a frissen hullt hó illatát, különösen jól esett ez a dohos, könyvszagú szoba levegője után. Ezen a délutánon a szokottnál is többet sétáltak Dezsővel. Amikor már forró volt a fejük a ki nem mondott szavaktól, forró ujjaik begye véletlenszerűnek éppen nem mondható összeérintésektől, forró volt a szájuk is az el nem csókolt csókoktól, s mindezek mellé hatalmas pelyhekben hullott a decemberi hó., Dezső elfeledkezve magáról, megcélozta a templomot bámuló lányt egy jókora hógolyóval, s el is találta a fejét, mintegy ötlépésnyi távolságból.
 
Hogy véletlen volt-e vagy az egész délután tartó séta, fogózás eredménye-e, de Sára fejéről leesett a paróka. Visszafordult, s ott állt kopaszon egy fiú előtt, akinek eddig ő volt a legszebb. Kopasz feje csillogott a ráhulló pelyhektől, akár Dezső szeme az összegyűlt könnytől. Sára elpirult, keze-lába megbénult, jeges dermedtség szorította össze a szívét. Hallgatott, nem hajolt le a parókáért. A templomban harangoztak. Dezső lassan megfordult, és szó nélkül ment el. Sárának akkor csak az fájt, hogy soha nem érezhette, milyen, amikor Dezső a fejét, a haját simogatta.
 
Aztán férjhez ment Jakab Lőrinchez, hisz parókája volt olyan szép, mint bármelyik lányé. Sokat sétált a templomok környékén, s arra kérte az Istent, ne adjon neki lányt vagy, ha lánya születnék, haljon meg. Lassan öregedett meg. Gyerekei és férje nem tértek vissza a rájuk zárt és útnak indított vagonból, de Sára nem sajnálta. Azt hitte , ő sem él már sokáig. Tévedett.
 
Az volt a büntetése, hogy minden télen jobban és jobban szenvedjen, hogy a másodperc tört része alatt másfelé röpítse a hógolyót. Elaludt a székben, míg cselédjére várt. Parókája félrecsúszott, azt igazgatta, amikor felriadt a kulcszörgésre. Ujjai fürgék voltak, idegesen rezdülők, csak a karikagyűrűbe zárt ujja volt kissé másmilyen, azt idegenszerűen tartotta.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 2. 15:13 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Mindenki árvája

Élt egyszer, még a nagy háborúk idején, éldegélt egy kicsi eldugott hegyi faluban egy kis pásztorlegény. Jobban mondva legényke, mert nem volt ő akkor még tíz esztendős se. Se apja, se anyja. Apját a háború, anyját a bánat vitte el. Úgy is hívták: Mindenki Árvája.
 
Jó gyerek volt nagyon, nem is hagyták magára. Kiváltképpen a falu pásztora. Ő vette pártfogásba. Nem volt magának gyermeke, örökbe fogadta. Lett apja helyett apja. A pásztor felesége meg úgy szerette, mintha édes gyermeke lett volna. Megadtak neki mindent, amire a maguk szegénységéből tellett. Meg is becsülte magát s örökbefogadóit a legényke. Tavasztól őszig minden áldott pirkadatkor talpon volt. Vidám tülköléssel, kürtöléssel gyűjtötte, hajtotta, terelte végig a falun s a faluból ki a legelőre a csordát. Még az álmos borjak, s az egyébként lusta bivalyok is egyből fölébredtek a legényke kürtszavára. Mert úgy szólt az, mintha verset szólt volna. Valahogy ilyenformán:
 
                                Hajt a csordás, szól a kürtje:
                                hí-te, gyü-te, gyü-te!
                                Ostor csattog, a csapója
                                belelóg a langyos porba:
                                ide szisszen, oda ér el,
                                versenyt csíp a hegyes széllel.
 
Ősszel aztán, mikor az iskola elkezdődött, borjak, bivalyok s a játszi kis bivalybocsok nagy bánatára, de a legénykének mégiscsak örömére, el kellett válniuk. - Az iskola, édes fiam mindennél előbbre való - mondta olyankor a pásztor. - Azt szeretném, ha te pásztorságnál többre vinnéd.
 
Kedvére való beszéd volt ez a legénykének, mert nagyon szerette a betűt. A csorda mellett is, hacsak tehette, mindig olvasgatott.
 
Történt aztán, hogy az egyik ősszel, éppen a nagy háború miatt, nem tudott megkezdődni az iskola. Katonák lepték el a falut. Visszavonulóknak mondták őket, s nem ellenségnek, pedig a nyelvüket egy első nagy háborút járt rokkanton kívül senki sem értette a faluban. A pásztorékhoz is beszállásoltak egyet közülük. De látta, hogy ők is szűken vannak, nem fogadta el a fölajánlott vetett ágyat. Fölkéredzkedett a szénapadlásra. Ott aludt. Másnap elmenőben megölelgette, megsimogatta a kisfiút. A kenyérzsákjából meg előkeresett egy tábla csokoládét és neki adta. Mondott melléje valamit, aztán elsietett, hogy a könnyeit senki se lássa.
 
- Falusi ember maga is - mondta az éppen arra bicegő, nyelvüket tudó bácsi. - Neki is éppen egy ekkora fia van. Annak tartogatta azt a csokoládét. De örül, hogy neked adhatta. Ki tudja, eljuthat-e még egyáltalán haza az övéihez.
Meg volt mindenki illetődve. S a legényke meg akkor evett életében először csokoládét. Azóta is a szájában van az íze.
 
- Jön az ellenség! Jönnek! - futott végig a falun a hír, s még a harangot is félreverték. A harangozó pedig bölcsen rúdra szegezett egy nagy fehér lepedőt, s a torony ablakából kilengette.
- Hát ez meg mire való? - ámult el a legényke.
- Azt jelezzük vele, hogy mi még az ellenségnek sem vagyunk ellensége. Tiszta szándékú a szívünk, akár az a rúdon lobogó lepedő.
 
Aztán megjött az "ellenség". Éppolyan fáradtak, porosak voltak, mint a visszavonulók. Az ő nyelvüket is csak egyedül a rokkant bácsi értette. Beszállásolták őket is. A pásztorékhoz is jutott nem is egy, de kettő belőlük. Egy még majdnem gyermek fiatal, s egy idősebb rendű.
 
Ők sem fogadták el a felajánlott ágyat. A szénapadláson háltak. Náluk időztek pár napot. A fiatal katona végig a legénykével játszott. Cifra botot faragott neki. A legényke meg viszonzásul nyolcágú ostort font. Kiderült, hogy otthon a fiatal katonát éppen ekkora öcs várja. Se apjuk, se anyjuk, mind a ketten árvák. Maga alá temette a szülőket a házuk, amikor lebombázták. Szerencsére az öccse nem volt otthon. A pásztorné csöndesen s ismeretlenül is elsiratta őket.
 
A néhány nap alatt szinte egy családdá váltak. Amikor indulniuk kellett, az öregebb rendű, szótlan és szomorú szemű katona kivett a kenyérzsákjából egy pár vadonatúj bakancsot, s a mezítlábos legénykének adta. Valahol egy szétlőtt cipős bolt helyén lelte, s gondolta hazaviszi. De az még messze lesz, amikor ők, ha megérik, hazajutnak.
- Tél jön, hideg. Ne fázzon a lábad! - s úgy mentek el ők is, hogy a könnyüket ne lássák.
 
- Munkásemberek voltak. Városiak. Gyáriak - magyarázta a rokkant tolmács.
- Édes gazdám - mert így szólította a legényke a pásztort -, azt mondja meg kend, hogy ki s miért ellenség.
- Nekünk, édes fiam, akik itt jártak, sem az egyik, sem a másik nem ellenségünk. Szegény embernek, munkás embernek szívbéli ellensége sose lehet a másik, bármilyen nyelvet beszéljenek is.
- Akkor miért háborúznak?
- A háborút sohasem a szegény emberek csinálják. Ők örülnek, ha békében élhetnek.
- De akik csinálják, miért csinálják?
- Hogy kiigazítsák a történelmet.
- Miért kell mindig igazítani rajta?
- Hogy ki legyen igazítva. Ennél okosabbat én, egyszerű pásztorember, mondani neked nem tudok. Ezért szeretném, hogy tanulj. Hátha majd, ha tanult ember leszel, tudsz valamit igazítani a világon. Anélkül, hogy háborúskodni kelljen az embereknek.
 
Hallgatott a legényke, hallgatta nevelőapja egyszerű, okos beszédét. Alig várta már, hogy kezdődjön el újra az iskola. Megfogadta, megtanul tőle telhetően minden nyelvet. Minden nép történelmét. És egyszer majd összegyűjti e világ tudósait, és írnak együtt egy olyan történelmet, amelyik egyik népet, nemzetet sem bántja. Hogy soha többet ne kelljen rajta háborúval igazítani.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 1. 15:22 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Mikszáth Kálmán: A ló, a bárányka és a nyúl

Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni: ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.
 
Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, amikor a város megindul az erdő felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.
 
Egy fa az erdőből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott "valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. a testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről vagy egy kis kalapács. "Melyiteké ez gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié volt." Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.
 
Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska". Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?"
 
Még a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám felemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat.
 
Menekszem az emlékektől, s rajként tódulnak elém. Futok tőlük, és hívogatom őket magamhoz.
 
Ott állnak az íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott: nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csöngettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csengettyű:
- Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk? Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni rakott?
 
Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jókedvem virágzott...Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám!
 
Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: "Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen."
 
Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.
 
Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.
 
Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szőke fejecskéjét:
- Nem eszem, nem eszem.
- Igazi lovat veszek esztendőre.
- Nem eszem húst mégsem.
- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.
- Jaj, nem eszem én húst!
Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, és elkezdtem neki magyarázni okosan a dolgot:
- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.
Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.
- Mert mikor te húszesztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.
- Ahol a király lakik?
- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.
- Mama is velünk jön?
- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.
 
Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült az öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország: téged pedig becsuknak egy börtönbe.
 
Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.
- Nekem úgy látszik, én leszek az erősebb.
- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányóan -, mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet, és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győzve.
- Nekem két font húst süssenek! - selypíté parancsolón.
S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
 
Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett mesélni esténkint. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei között: Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak. Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket.(Kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.)
 
Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát most már én kivel verekszem?
 
Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.
 
Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe:
- Apa, ha meghalok viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarta.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.
Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon.
 
 
Itt van a szobában a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?
 
Nem. Nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit! Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.
 
Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat báránykám, hadd hallom csengődnek szívet tépő hangját:
- Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?
írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 13:59 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - 2 komment

Szász Imre: Egy kutyakölyköt eladnak

Basát kölyökkorában hozta be a gazdája a nádasból. Egy vödör bort adott érte a számadónak, annyira megtetszett neki a hófehér, erős, zömök kiskutya.
 
- Ebbűl nagy, erős kutya lesz. Jó kutya. - mondta a számadó, s bánatosan nézte, hogy a paraszt madzagot köt  a kiskutya nyakára, s egy süvegbillentéssel eltűnik a nádas útvesztőjében. De hát amúgy is sok itt a kutya, hasznukat nem lehet venni, csak vadásznak, kujtorognak. Meg az a kis bor is kellett. Majd kölykezik másikat Vigyázz, a Basa anyja.
 
Így került Basa Fodor Balázs jobbágy portájára.
 
Első napokban kikötve tartották, hogy el ne szökjön: az ilyen kis kölyökkutyát annyi baj érheti: emberek ellophatják, kutyák lemarhatják, a nádasban meg farkasok martalékára eshet. Basa egész nap feküdt a madzag végin, kinyúlva, mint egy ellapított fehér süveg: s nézett a nádas felé, amely a kert végében suhogott: hallgatta zsongását, zúgását. Ha alkonyodott, halkan nyüszített, kéredzkedett vissza az anyjához és testvéreihez, s várta, hogy összeterelik a juhokat, s anyja nagy szökeléssel teremt rendet a nyájban, míg ő a testvéreivel a számadó körül ugrándozik, s belekap vastag gatyájába. Éjszaka fázott, hiányzott neki a testvérbundák melege, orrát izgatta a sokféle új szag, a parasztudvar sose látott állatai: lovak, tehenek, tyúkok. Szülőhelyén, a laponyagon, ahol a birkák karámja állott, mást nem érzett, csak a pásztorok erős, füstös, kellemetlen és mégis gyönyörűséges szagát: a testvérek különböző páráját s a birkák csípős, faggyús gőzeit. Itt egyszeriben ezernyi új dologra tanította orrát a világ...
 
Fodorék új házasok voltak: az ember csendes, szikár, kevés beszédű, sokdolgú. Az a fajta, akinek szájáról felesleges szó, kezéről felesleges mozdulat nem szakad le: Basát sem kényeztette, simogatta, azért sem, mert makacs céltudatossággal kemény házőrzőt akart belőle nevelni. Az asszony más volt, éppen az ellenkezője: kicsi, gömbölyű, patakcsobogás-beszédű. A paraszti élet sok gondja-baja még nem ölte ki belőle a könnyebb lánytermészetet, s mindig talált egy percet, hogy a kiskutyát etesse, simogassa, szelídítse.
 
- Te báránybunda - mondta az elnyúlt kis állatnak becézőn, megvakarta a füle tövét, s Basa még jobban elnyúlt gyönyörűségében, mikor a tömpe ujjak szelíd gorombasággal tépték-cibálták az ő viszkető, sóvárgó, alázatos bőrét. Az asszony kisimogatta belőle a honvágyat, a nádas emléke s a nádas a falu alatt egybeolvadott, S Basa kutyalelke már úgy érezte, hogy a nádas muzsikája a szívében nem a múltból jön, hanem a jelen valósága. Hamarosan az udvar lett Basa hazája, majd birodalma.
 
Ahogy nőtt, megismerkedett a faluval, emberekkel és állatokkal. A tehenet, ha este nem akart a helyére menni, ugatva kell hajszolni. A tyúkokat harapni, fojtogatni nem szabad, de kötelessége beárulni őket, ha a vetemények közé szabadultak. A disznónak pedig legjobb a fülébe akaszkodni, ha megkergül és futni kezd.
 
Eleinte sok baja volt más kutyákkal. Jött haza megvérzett lábbal, tépett bundával. Főleg a szomszéd alattomos tarka kutyája csípett belé sokszor, s Basa vinnyogva menekült haza, pedig nagyobb volt a tarkánál. Másfél éves korában aztán egy verekedésnél megdühödött, a nyakbőrénél kapta el régi ellenségét, a levegőbe emelte, s addig rázta, míg annak tenyérnyi bőre a foga közt nem maradt. Az első vér ízével aztán megjött a bátorsága, s egy hétre rá véres harcban lemarta a falu legerősebb kutyáját, a bíró hatalmas komondorát. Attól kezdve egy kutya se mert kikötni vele.
 
Kétéves korában hatalmas, borjú nagyságú kuvasz lett. Combvastagságú nyakán kötélként feszültek az izmok, mancsa tenyérnyi nyomot hagyott, puszta súlyával eldöntött egy erős embert, lefogta a bikát: s ahogy Fodor Balázs némi túlzással szerette volt mondani: futtában meg tudta volna állítani a négylovas hintót. Hófehér, sima szőre csak a váll-lap és a horpasz körül fordult egy-egy örvényes csomóba.
 
A falu uralkodója lett, nem félt sem embertől, sem állattól, de nem is kötözködött senkivel. A nagy kutyák, ha nem tartják kikötve őket, rendszerint békésebbek, mint kisebb fajtestvéreik.
 
Napközben, ha gazdái otthon voltak, eljárt a nádasba vadászni, halászni. Házőrző mestersége mellé belekóstolt a szabad vadászéletbe is. Éjszaka őrködött, apró, éber álmokat alva közben-közben, kutyaszokás szerint, de a legkisebb nesz felébresztette. Jobbágyembernek kerítése nem volt, így aztán Basa képzelete jelölte ki azt a határvonalat, ami az ő birodalmát a falu egyéb részitől elválasztotta. Aki azt átlépte, csak annyit látott, hogy egy fehér, farkasforma árnyék repül feléje halk morgással: leroskadt a hatalmas súly alatt, torka körül kurrogva vicsorgott az óriási kutya. Az éber álmú Fodor Balázs aztán hamar kijött a fejszével, vasvillával, s Basa átadta neki a rémült foglyot - tolvaj vagy részeg embert, mert mindkettőből akadt elég. De olyan vad morgással nézett vissza-vissza, míg gazdája keze alá nem ért a jutalomsimogatásért, hogy az ember összerázkódott.
 
- Ne, te, ne. Micsoda gyilkos egy vér szorult beléd!
 
Pedig gazdáinak nem volt oka félni, mert akit egyszer Basa a szívébe vett, azt onnan semmilyen sérelem, semmilyen őrület nem szoríthatta ki. Még akkor sem haragudott Fodor Balázsra, amikor elvette a kölykeit, s vízbe fojtotta őket, pedig két napon át mindig duzzadó emlőinél érezte lágy, meleg kis testüket, s reggeltől estig halk nyüszítéssel szaglászott a parton, ahol még utoljára itt fogott a föld egy parányit tejszagukból.
 
Mikor az első alomból elpusztítottak öt kölykéből négyet, az asszony megkérdezte:
- Miért futja el őket? Van szíve kendnek azokat a szegény ártatlanokat így megölni?...Mit vétettek azok kendnek?
Anyasérelem és könny volt a szavában.
- Elszíják az anyjuk - mondta kelletlenül Fodor Balázs.
- Aj, jó ember, de félti a kutyáját, de büszkélkedni akar vele. Azt nem bánja, ha engem elemészt a sok dolog. - S végighúzta kezét a szögletesre sikkadó testén.
- Hogy én egy év alatt ötöt vénülök. De énvelem lánykoromban sem büszkélkedett úgy, mint a kutyájával.
 
Nem ez volt az egyetlen veszekedés a kutya ürügyén, de Basa érezte, hogy a morgó asszonyi szó az ő szegény elpusztult kölykeit pártolja valahogyan. Sokat megértett már az ember dolgaiból, többet, mint az emberek gondolták.
 
Ettől fogva még jobban húzott asszonyához, pedig az már nem sokat törődött vele, az egyre-másra érkező gyerekek s az el nem fogyó munka gondjai közt.
 
De legjobban mégis a szótlan, csendes gazdát szerette, akinek nem lehetett hízelegni, aki ritkán simogatott, de akiért meg kellett halni, ha a szükség úgy hozza.
 
Aztán a gyerekek. Mihelyt kikerültek az udvarra, már kúszó-mászó korukban, egészen az övéi voltak. Ott feküdt mellettük, elnyúlva a nyári porban, fejét két mancsára fektette, s figyelte őket, nem keverednek-e bajba, nem közeledik-e idegen hozzájuk. Oly gyámoltalan az ember kicsinye...Hagyta, hogy a bundáját tépjék, fejét üssék, hátán lovagoltatta őket, dajkájuk s játékszerük volt. Ó, azok a vékony, kicsi hangok, kicsi vinnyogások, azok a vastag, maszatos, meleg kicsi testek! Basa legnagyobb gyönyörűsége s feladata volt ez. Elnyúlt közöttük, mint egy nagy, békés, mesebeli szellem, akinek csak egyet kell szólni, s mindjárt ott terem és segít, véd mindenben. Gazdái rábízták a gyerekeiket, s ő a vadászvérét is sokszor megtagadta értük, annyira örült nekik. Kevesebbet járt a nádasba, otthon ülő, csendes, kényelmes kutya lett.
 
Négyéves volt már, ereje teljében, mellette egyetlen kölyke, akit otthon fogott a gazdája: boldogságának egyforma napjai voltak ezek, s mindörökre megváltoztathatatlannak látszottak.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 26. 11:50 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - 3 komment

Kosztolányi Dezső: Rövidlátó, kövér öreganyám

Ebédlőjében a cserépkályha mellett kitömött mókus állt.Virágfüstölőt szórt a tüzes lapátra, azzal füstölt.
 
Zömök, vérmes, szeleburdi asszony volt az én anyai öreganyám, s roppantul rövidlátó. Ha összehasonlítom apai öreganyámmal, a sovány, hallgatag, kis asszonnyal, megértem, miért hadakozott egymással ez a két elválhatatlan, örökké civakodó, kedves öreg.
 
Az ő vérük lüktetett ereimben, összevegyülve, de még mindig harcolva. Úgy érzem, mind a kettő támogat mesterségemben. Apai öreganyám vére talán ahhoz segít, hogy megfigyeljek és kigondoljak valamit, anyai öreganyám vére pedig ahhoz, hogy ezt kiszínezzem, végtelenbe feszítsem és túlozzam.
 
Mindig túlzott, mindig lelkesedett, mindig rajongott. Mohón evett és kiabált. Már fiatalasszony korában ujjnyi vastag szemüveget viselt. A külső világot rég nem látta. Annál gazdagabb volt a belső világa. Bőkezű volt, tékozló, könnyelmű, igazi bohém. Szeretete nem állt meg a családnál. Mindenkit szeretett. Unokáinak kérőibe külön-külön beleszeretett, s mátkaságuk egyes szakaszait - jegyességet és menyasszonyságot - oly együtt érző izgalommal élte végig, hogy amikor végre párta alá kerültek, ereje fogyatékán elcsigázottan dőlt ágynak.
 
Sohase zárt semmit. Nyitott kapunál, nyitott ajtónál aludt, késő özvegységében is. Nem félt senkitől és semmitől. Mi gyerekek akármikor bemehettünk kamrájába, mely akkora volt, mint egy terem, s ott mindig leltünk valamit, ami reánk várt, hosszú deszkákon aranysárga piskótákat, szultánkenyeret, birsalmasajtot, szürettájt édes, lila lében úszó töklekvárt. Mindenét széthordták és ellopták. A vincellér: szőlője termését, gondnokai: különböző járandóságait, Panna, öreg, tolvaj cselédje: fehérneműit, aranyóráit, családi ékszereit. Ha szemére lobbantották, hogy elkótyavetyéli vagyonát, éktelen dühre gerjedt, s arca kivörösödött. Nem hitte el ezt soha. Hazamenet így panaszkodott tolvaj cselédjének:
- Pannám, azt mondják, hogy te lopsz. Ugye nem lopsz , Pannám?
Panna vékony madárhangon válaszolt:
- Dehogyis lopok, tekintetes asszony. Már hogy lopnék én.
- Na lásd - szólt megnyugodva -, pedig azt mondják, hogy te lopsz.
Aztán együtt méltatlankodtak, a fejüket rázogatva.
 
Rendetlen volt.Kalapjai ferdén táncoltak a fején, szoknyái, kötői lógtak. Mindent feldöntött, összetört. Amerre haladt üvegkancsók, tükrök csörömpöltek. Egy ízben, mikor nála aludtam, a szekrény mellett egy díványon, halk csöpörgést hallottam az éjszaka közepén, mintha benn a szobában esnék az eső. Rögtönzött ágyamra az almabefőtt leve hullogott, amelyet ő este a szekrény tetejére helyezett - szokása szerint megfordítva -, kiborította az egészet, s az almabefőtt hajnalig csordogált édes és ragadós patakban, melyet én a szekrény ajtajáról és a paplanomról nyalogattam föl. A kiscicákat különösen kedvelte. Reggelenként tejbe áztatott zsömlét adott nekik. Ezek télen selyemszalaggal a nyakukon sütkéreztek kályhája körül, a szenescsöbrön. Ha fűtött, s nagy szelesen szenet dobott a parázsra, hirtelen becsapta az izzó vasajtót, nemegyszer megesett, hogy az izzó vasajtó mögé egy-két kiscica is odakerült, és a lángok martaléka lett. Aztán csodálkozott, hogy macskái mért fogynak.
 
A házában lévő bolthelyiségeket - nem tudom, miért - következetesen koporsósok bérelték. Hozzá menet borzongva néztem a halálmadarakat, különösen őszi este, ködben. A boltok bérét arra fordította, hogy neve napján, Aurélia napkor - óriási dínomdánomot csapott, amely minden évben három napig tartott. Erre meghívta ismerőseit, tisztelőit, barátnőit. Hatvanan-hetvenen jöttek össze. Maga a szűkebb család - leányai, vejei és gyermekek - ezek felét tették ki. Vagy húsz gyermek sürgölődött itt ilyenkor, mindenféle korú és nemű, sokan bölcsőben vagy dadák karján. Nekünk külön szobában, a macskaasztalnál terítettek. A vendégség alatt ott aludtunk. Sokszor éjfélkor fektettek le, s fölébredtem hajnali négy órakor, vagy reggel hatkor fektettek le, és délben ébredtem. Nem tudtam, hogy hány nap múlt el, hogy ebédelünk-e vagy vacsorázunk?
 
A muri szakadatlanul folyt, a cigánybanda húzta, és megitta a savanyú csigert, a kénes lőrét, melyet ő pancsolt össze a pincéjében, s a városi hajdúk meg a cselédek folyton hordogatták a friss fánkot, a friss töpörtős pogácsát.Künn a folyosó asztalain már napokkal az előtt ingerkedtek velünk a torták és a vajhabok, a heringsaláták és kocsonyák tükörsimára fagyva, mint a jégpályák, bennük a malac bohókásan fintorgató testrészeivel.
 
Nem találta helyét vendégeinek. Mindenkinek újabb és újabb meglepetéssel kedveskedett. Sorra járta őket és unszolta, kínálgatta. Bohó nagybátyám, a patikus, egyszer ezt felelte neki:
- Köszönöm, én már két szemfedő árát megettem.
 
Lassanként elvesztette szeme világát. Mind a két szemére megvakult. Talán csak annyi fényérzékenysége maradt meg, hogy különbséget tudott tenni nappal és éjszaka között.
 
Minthogy botot szégyellt viselni, napernyőt vagy esernyőt hordott. Ezentúl is imádta a társaságot és a fiatalságot. Bálozó unokáit tovább kísérgette a táncmulatságokra, s reggelig időzött ott. Gyönyörködött az élet zajgásában. A szerelmespárok előszeretettel választották garde de dames-nak.
Neki igazán semmi előtt se kellett "szemet hunynia".
 
Fogyatékosságát csodálatos agyafúrtsággal palástolta, úgy hogy legközvetlenebb környezete sem tudta, voltaképp hányadán is áll a látással? Orvosokat nem engedett magához közel. Ha szóba hozták, hogy szeme gyöngül, hogy új szemüveg kellene már, az asztalra csapott, s faképnél hagyott bennünket. Szégyellte hibáját? Nem, Egyszerűen nem akarta tudomásul venni. Így nem is létezett számára.
 
Mint kisfiú, sokszor üldögéltem nála az üveges tornácon. Ha észrevettem, hogy a kert rózsafái és üveggolyós karói között valaki látogatóba jön, elújságoltam neki. Izgatottan tudakolta:
- Mondd, fiacskám, milyen a szoknyája, a napernyője, és milyen színű, gyorsan, fiacskám?
 
Miután mindenről értesült, az illetőt nevén köszöntötte, minekelőtte az megszólalt volt, s kellő pillanatban előhozakodott azzal, amit tőlem hallott. Odafordult unokahúgomhoz, s csodálkozva jegyezte meg:
- Nézd, nem is láttam még rajtad ezt az új kék szoknyát, nézd, nem is láttam még ezt a zöld napernyőt, hol vetted?
 
Ezzel a két igével: nézni és látni, tüntetőleg élt.
Magányos kirándulásaiból kisebb-nagyobb sérülésekkel tért haza, karcolásokkal az orrán vagy az arcán. Szemüvegei már mind megrepedeztek, összetörtek. Úgy hordta őket tovább. Hiszen mindegy volt. Ugyan ki törődik azzal, hogy a lakatlan ház ablaküvegei meghasadnak?
 
Egyszer , amikor hazajött, galambtojás nagyságú dudorodást fedeztünk fel a homlokán. A piacon kocsirúd "súrolta". Máskor hetekig sántított, s borogatta lábait.
 
Hetente ki szokott sétálni a temetőbe, egyedül, az ura sírjához, s a síron nyíló fehér violákat maga öntözgette.
 
Egy délután , amint botladozott  a sírkövek között - hogy, hogy nem - beleesett egy frissen ásott sírgödörbe, és ott sokáig kellett kiabálnia, míg az odafutó sírásók ki nem húzták.
 
A sírások szerint inkább dühös volt, mint ijedt. Csak éppen sopánkodott: "Ó, ó, ó."
írta: jazsoli5, 2008. szept. 21. 7:07 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

A ludacskával, amelyikről ezt a történetet írom, sose találkoztam az életben, de hírből nagyon jól ismertük egymást. Nekem mindig őróla írt, neki mindig énrólam beszélt az édesanyám. Én tudtam róla, hogy ő a világon a legfehérebb ludacska, ő pedig tudta énrólam, hogy semmit sem szeretek jobban a világon, mint a lúdhúst. Én ezért igen becsültem a ludacskát, ő azonban nyilván nemigen becsült engem.
 
Pedig én alig vártam, hogy találkozhassam vele, s az édesanyám át is adta neki az üzenetemet.
- Úgy bizony, ludacskám, nagy tisztesség ér téged - veregette meg a ludacska törleszkedő fejét. - A legkedvesebb gyermekemnek sütlek meg ebédre. Úgy igyekezz meghízni, ludacskám, hogy szégyenben ne maradjak veled.
- Giá-gá, giá-gá! - mondta erre a ludacska. Lúdnyelven ez annyit jelent, hogy: ne félj semmit, anyókám, tudom én, mi a lúdbecsület!
 
Tudta is, meg kell adni neki. Úgy meghízott, hogy gurítani lehetett volna.
 
"Nagyon várunk haza a ludacskával, lelkem gyermekem - írta akkor az édesanyám. - Olyan szép pirosra sütöm, mint a rózsa. Nem lesz többet az életben ilyen nagy ebéd nálunk."
 
"No, már erre szót kellett fogadni" - gondoltam magamban. Megírtam, hogy otthon leszek vasárnapra, s tiszteltetem a ludacskát addig is.
 
- Giá-gá, giá-gá - ennyit felet erre a ludacska nagy engedelmesen Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle ez az engedelmesség. Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig sokan voltak. Nagy ritkaság ám a szegény soron a tepsiben muzsikáló lúd. Felvég, alvég minden gyereke összeszaladt arra a hírre, hogy nagy ebéd lesz nálunk.
 
- Érzem a drága jó szagát! - szippantott nagyokat a konyhaajtóban a kalaposék Marcija. - Azt mondta szülém, nekem is ilyet süt, ha olyan jó deák leszek, mint az Annus néni fia.
 
Lelkem édesanyám erre a szóra csak kiszaladt a liba mellől az ajtóba, s megsimogatta a gyermek kócos üstökét.
- Hát aztán csakugyan olyan leszel Marcikám?
- Olyan szeretnék lenni - kapta Marcika válla közé a fejét.
- Segítsen meg a szándékodban az Isten - törülgette meg édesanyám könnybe lábadt szemét a kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának. - Nesze, Marcikám -Adta a kezébe a gyereknek, aki akkorára tátotta a száját csudálkozásában, hogy befért volna rajta az egész ludacska.
 
Szülém pedig hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy dolgozgat vele, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csendesség a tornácon.
- Nini, de elillantak a vendégek - kukkantott ki az ajtón a gyerekekre.
 
Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés kalapos Marcit, ahogy a lúdcombbal birkózott.
- Jaj, csak soká enné, hogy soká nézhessük! - sóhajtott a favágóék Piroskája a kis bátyja fülébe.
 
Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordta a kis éhesek közt.
- Vegyetek hamar, míg el nem hűl, lelkecskéim!
 
Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s csak akkor kapott észbe az édesanyám. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! De aztán megint vigasztalódott, ahogy az örömtől kipirult kis arcokat látta, s megvigasztalódva tette vissza a tűzhelyre a tálat.
- Elég lesz ez az egy darab az én fiamnak. Nem volt az nagyétű soha életében.
 
Abban a percben léptem be a kisajtón. Édesanyám boldogan ugrott ki az ajtócsattanásra, és nevetve-sírva borult a nyakamba.
- Ó, de rég vártalak, édes gyermekem!
- Hát a ludacska, édesanyám? - kérdeztem incselkedve.
- A ludacska, fiam... - babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a tornácon. - A te részed megmaradt belőle. Éppen a legjava.
- Mi-a-ó, mi-a jó? - kérdezte a küszöbön az öreg hamvas macska.
 
Pedig ő már akkor tudta, hogy mi a jó, mert a körme közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a mellcsontját. Mert a húst akkorára már leette róla, s boldog dorombolással dörgölődzött hozzám. Bizonyosan az ebédért hálálkodott.
 
Édesanyám sírva fakadt, hogy engem így kisemmiztek a nagy ebédből. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy ilyen nagy ebédet nem esznek a királyok portáján se. S azt gondolhatta a jó Isten is, mert napszemével nagyon mosolyogva sütött be a szívünkbe.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 20. 19:09 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Benedek Elek: A török basa

Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza hazájukba, s amerre haladtak, falukat, városokat gyújtottak fel, asszonyokat, férfiakat, de még gyerekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.
 
A többi közt Törökországba került egy kis fiú. Ezt a török császár udvarába vitték, ott nevelődött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belőle..
Telik-múlik az idő, megházasodik az egyszeri magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetődött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ő gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is őrizze, mert különben így meg úgy, kerékbe töreti.
 
Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tőle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éllel-nappal, nem tudta elcsitítani.
"Istenem, Istenem - tűnődött magában az öregasszony - mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:
 
                                                  Csicsija, babája,
                                                  szép török fiúcska!
                                                  nékem is volt egyszer
                                                  szép, kicsi fiacskám,
                                                  elvitte a török,
                                                  szép piros hajnalban,
                                                  hajnal hasadásban.
                                                  Most is megismerném,
                                                  ha elémbe jönne,
                                                  karja fehérjéről,
                                                  fehér szemölcséről.
 
Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, hogy mit énekel az öregasszony.
 
- Ez az én édesanyám! - kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.
- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, megismer-e engem?
 
Mondotta az öregasszony:
 
- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.
Ott mindjárt felgyűrte inge ujját a basa, ím rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt az ölelésnek, csóknak.
 
Így volt, igaz volt, vége volt.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 20. 8:29 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Camilo José Cela: A narancs a tél gyümölcse

A narancs a tél gyümölcse.
A narancsarcú nap elindult körben a maga pályáján, a hegyeknél messzebb, embernemlátta messzi utakon.
A hűsön, a szikláshát tövén, melyre , ha lovas kaptat, szikrát csihol a lépte, két tucat ház szorult a torony mellé.Nyűves, mocskos, csonka házak.Az egykor sudár, délceg torony mamár roskatag és gyámoltalan, akár a porba hullott hős. Olykor szél kerekedik, kedve támad, hogy követ hasítson róla, és a kő szárnyra kap, mint az átok, valamelyik tetőre zuhan, száz cserepet szétzúz - azokat már senki meg nem javítja. A torony felett üres gólyafészek vár a tavasz ébredésére, a messze tűnt madarak jöttéről pletykáló napsütésre. Mert ezek a furcsa madarak betéve tudják a naptárat, akár a szorgos nebulók. Titokzatos,kőbe bújt érdes gyökerek hajtanaj ki a gólyafészekből. Ezt a néhány száraz gallyból tákolt fészket sem a hegyi szél, sem a felhők mennydörgése meg nem ingatja. A gólyafészek felett talán isten örködik egerészsólyom képében.
 
Éjjelente a tanyasi ablakokból halvány fénysugarak szövődnek. Nem sokat árulnak el, de az ablakon mindig nyílik valami keskeny rés, talán az álom, a félelem vagy a reménység felé, úgy, mint a sóvárgó szív, mely nem talál vigaszt a magányban.
Félig zárt tekintetükkel olyanok a fényhasadékok, mint az árnyhoz kötözött vézna kísértetek: olyanok, mint a csorbult tőr pengéje, amely csillan, akár a macskák szeme, akár a lovaké, akár a farkasok szemében a gyűlölet bozótjának a színe. És a gyűlölet az ideget marcangolja, fát ültet a koponyába, s szétterpeszti borzadt ágait az agyvelő hajlatain.
 
Csípős szelecske iramlik le a lankán, előbb csak éhes kutyaként szimatol a sikátorokon, szökken egyet, majd már a pap olajfái közt huhog tova, azon a hamu-olajligeten át, melyet vén ezüstpénz szirmából pingáltak: az emlékezet kopottas színéből.
A pap olajligete alatt, egész a patakig nyúlik az a vályogkerítés, mely a farkasfekete éjszakától óvja Esteban Moragón, a rőt Tinto juhait
.
Tinto ifjú, jegyben jár. A magas keritést tövises sövény fedi, sebet ütő fagyalbokor, sok alattomos üvegszilánk és arcátlan, vad hidegen könyörtelen acélhuzal. A rőt Tinto úgy védekezik, ahogy tud.
 
A ragyás Picatel kocsmájában alacsony a mennyezet. A ragyás Picatel magas. A ragyás Picatel kocsmája nyirkos és homályos. Picatel szikkadt és eszelős.
A ragyás Picatel kocsmája sötéten dünnyögő. Picatel haja seszínű, de ő maga víg kedvű.
Picatel ötvenéves. Picatel már nem szeret enni. Picatelt veri az asszonya. Picatel szoknyapecér. Picatel káplár volt Afrikában, lábát meglőtték a Monte Arruiton.
Picatel sánta. Ragya verte ki az arcát. Picatel köhög.
Ez a ragyás picatel története.
- Gebednél bele a nyomorúságba!
 - ...
- Hogy esne hályog a szemedre!
- ...
- Hogy férgek rohasztanák el a szíved!
- ...
- Hogy lepra ülne a nyelvedre!
Picatel a pult mögött ül.
- Befogod a szád,Segureja?
- Nem fogom be, nincs hozzá kedvem!
Picatel gyakorlatiasan bölcselkedik.
- Akarod , hogy megismételjem azt az anyádról, Segureja?
Segureja elhallgat. Segureja Picatel asszonya. Segureja tömzsi, faggyúzsíros és nagyfenekű. Segureja erényes és fecsegő. Segureja ropogós szépleány volt, rózsaszín húsú.
Bemegy a konyhába. Csendben. Szó nélkül.
 
Picatel és a rőt Tinto nem voltak barátok. Tinto mátkája Picatel házában szolgált.. Beszélték, hogy olykor Picatel bement a konyhába, és így szólt Tinto mátkájához:
- Ne törd magad, lányom, nem kapsz többet érte. Hadd dolgozzék Segureja, ő másra már úgyse jó.
Beszélték, hogy egy nap sírva futott ki a rőt Tinto mátkája Picatel házából. Segureja ellátta a baját, csepp híján a derekát is letörte. Segureja, mesélik, azt mondta az embernek:
- Disznó...utolsó cafat...Bebújt Picatellel az istállóba, hogy ott disznolkodjanak.
- Aztán...látta-e, Segureja anyó? - érdeklődtek az emberek.
- Nem - felelte az asszony -, mert ha látom, megölöm. Meg én, ha látom!...
Azóta Picatel és a rőt Tinto nem voltak jó barátok.
 
Picatel kocsmájában kolbász csüng a gerendáról. Kolbász és ragacsos légypapír, amelyen még ott tapadnak a júliusi, augusztusi zümmögő és szemtelen legyek.
A rőt Tinto vakmerő legény, hetykén járja a pasodoblét. Ar őt Tinto zsokésapkát visel. A rőt Tinto merítőhálóval fogja a pisztrángot. A rőt Tinto fütyülgetve heréli a disznókat. A rőt Tinto csapdát állít a nyúlcsapásra. A rőt Tinto a foga közül sercint.
Családi örökség a rőt Tinto tudománya. Apja egyszer husánggal verte agyon a nőstény farkast.
- Mijét verted? - kérdezték a cimborák.
- Egyenesen a lelkit, fiúk: Ha nem hiszitek, ám ne higgyétek...
Máskor fogadott két cuartillo borba, hogy bemegy a boltba, és mindenből eszik egy krajcárnyit: krajcárnyit a szappanból, a sóból, a cukorból, krajcárnyi szalagot és szeget, krajcárnyi borsot, enyvet ,tűzkövet, levélpapírt, kékítőt, szalonnát, aszalt szilvát, krajcárnyi petróleumot és smirglit, azonfelül egy krajcárost, melyet a fiókból vett elő a szatócs.
Aki fogadott vele, az fizette a hat reált.
Aztán elballagott a patikába, hogy egy krajcárért hashajtót kérjen.
 
A rőt Tinto beállított a kocsmába.
- Hallgass rám, Picatel...
Picatel rá se nézett.
- Eusebio a nevem.
Tinto letelepedett a sarokba.
- Hallgass rám, Eusebio...
- Mi köll?
 - Hozz nekem egy pohárral a fehérből. És valamit harapni hozzá.
- Kolbász van, ha megfelel...
Picatel előjött a pohár borral a pult mögül.
- Adhatok egy kevés tőkehalat is.
Tinto hátradőlt a falnak, a szék két lába a levegőben imbolygott.
- Nem szeretem a tőkehalat. A kolbászt se szeretem.
Taplót halászott elő, rágyújtott a kihamvadt csikkjére, és hosszú szippantást húzott, élvezettel vetve hátra a fejét.
- Légypapírt hozz. Gusztusom szottyant rá.
Picatel az asztalra tette a bort.
- A légypapír az enyém, nem eladó.
- Hát a legyek?
- A legyek is az enyémek.
- Mind?
- Mind. Vagy nem tetszik?
Ami Picatel kocsmájában történt, arról senki se tudott bizonyosat. Aki tudott, az sem árulta el.
Mikor a csendőrpár a kocsmához érkezett, Picatel a pult alatt hevert. Arcáról patakzott a vér.
A csendőrök talpra segítették. Sápadt volt, mint a frissen őrölt liszt.
- Mi történt?
Picatel bárgyún meredt maga elé. Hosszú, rőt csíkban szivárgott arcán a vér, lassan és vörösen, mint egy rossz álom.
Színtelenül motyogta újra meg újra:
- Ahol neked a legjobban fáj...ott  szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
A csendőrök Tintohoz siettek, aki a sarokban üldögélt, és ügyet se vetett rájuk.
- Mit eszel?
- Légypapírt. A csendőrséget ne izgassa, hogy én mit eszem.
 
A narancs a tél gyümölcse. A narancsarcú nap még nem bukott le a látóhatáron, még hallotta Picatel mormogását:
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
- Mit beszélsz?
Picatel lehunyt szemmel ült, nem hallotta Segureját.
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
 
Az őrsön Tinto azt mondta az őrvezetőnek, hogy csak a légypapírt volt szándékában megenni.-  - - - Akár az anyámra is megesküdhetek, őrvezető úr. Ha megehettem volna, ott jövök ki, ahol bementem.
Az őrvezetőnek nem volt humorérzéke: a csendőrpár ágyból verte fel. Amikor kétszer megkocogtatták az ajtaját, éppen arról álmodott, hogy egy kapitány azt mondja neki:
- Figyeljen rám, őrmester, most nehéz szolgálatról lesz szó. Olyanról, amit csakis megbízható embernek adhatunk.
Az őrvezető különben sem értette ezt a dolgot a légypapírral.
- Jó, jó - mondta - De nézzük csak. Miért akart maga légypapírt enni?
A rőt Tintonak jó ötlete támadt. Meggyőző kifogás.
- Amint látja az őrvezető úr...ez valami rigolya...
 
Az emberek ugyanazok akik Segureját faggatták, hogy mi történt férje és a cselédlány között, összeverődtek a pap ligete alatt, a patakig nyúló vályogkerítésnél.
Egy órával korábban Picatel vadmacska módjára szökött át a kerítésen, a tüskés fagyal, az üvegcserepek és a ruhaszaggató szögesdrót felett.
Picatel fehéren csillanó kést markolt. A kés úgy csillogott az éjszakában, mint a halványan gyöngyöző félelem, mint az ablakon derengő fénysugár, amely semmit sem árul el. Mert az ablakon mindig nyílik valami keskeny rés, talán a bosszú, a félelem vagy a kétségbeesés felé. Picatel, mikor átlendült a cserény kerítésen, a félelmes zsolozsmát hajtogatta:
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
 
Az igéretes, langymeleg juhokhoz imbolygott. Jószagúak voltak, mint az asszonyok. Szíve a torkába ugrott, akárcsak mikor a rőt Tinto mátkájával az istállóba zárkózott.
A juhok közé lépve, fellángolt benne a kakasféltékenység, kéjelgett, mint a szultán, ha haragját megpihenteti a meztelen ágyasok hódító sorfala előtt.
Görcsöt érzett a torkában.
- Ahol a legjobban fáj...
Megtapogatta az egyik nőstény derekát, esztendős bárányka volt: tekintetében a fiatalasszony Segureja szemét látta, és Tinto trágyára tepert mátkájának a szemét.
Zúgott a halántéka. A bárány halk és kezes volt, mint egy szerelmes, engedékeny asszony.
Picatel tekintete megsűrűsödött. A bárány is megértette ezt a beléjehatoló pillantást...
Egy pillanat volt az egész. Felemelte a kést, és a szügyébe döfte . A bárány megremegett és a földre rogyott.
Egy őrült kakas rettenetes kacagása bugyborékolt a hegyeken át.
Az emberek ugyanazok, akik arról suttogtak, hogy Picatel és Tinto mátkája között szavaknál több történt és hallgatagon álltak a pap olajligete alatt, a karámnál mely a patakig nyúlt.
De a csendőrpár nem engedte őket a karámhoz.
Az az ember, aki mindenhová, mindig megkésve érkezik, megkérdezte:
- Mi történt?
- Semmi - mondták -, Picatel megölte rőt Tinto mind a száz juhát.
 
A narancs a tél gyümölcse.
Mikor a narancsarcú nap megkerülte pályáját, hegyeknél messzebb, távoli, embernemlátta utakon, Picatel már nekivágott a hegyhátnak,
melyhez a nyűves, mocskos, csonka házak tapadnak: alvajáróként lépkedett az utakon valamerre a világ vége felé, s merengve fújta a lekiismeret-furdalás együgyű nótáját:
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
A narancsarcú nap a karámra fordította ropogós fényét, és vállat vont.
Igen, kétségtelen, hogy a narancs a tél gyümölcse.
 
/Ford.: Tabák András/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 17. 14:38 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Móra Ferenc: Nekopogi kovács

Hiába kotorászok a mestertarisznyám fenekén, ma nem találok benne vidám bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a mosolygó históriák. Egyre csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy ahogy tőle magától hallottam néhány esztendővel ezelőtt.
Balogh Demeter lett volna a becsületes neve, de az egész falu aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert aranyat ért a mestersége. Egész nap búgott a fújtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly a kovácsműhelyben. Üllője előtt soha üres kézzel nem dologtalankodott az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a nappalt, ha sok volt a munka. Ennek örült ő nagyon, mert így gyarapodott a gazdaság. Volt már háza, földje, szőlője s rakással az ezüst forint a ládafiában.
- Könnyű neki - mondogatták az emberek -, mert akinek olyan derék, szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet kétszerez a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska! Angyalt nem lehetne  szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a jó Isten ezt az aranykovácsot!
De meg is érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen a sora. Szorgalmának maga látta hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó szívét áldották a falu szegényei. Szelídségre, jó kedvre sem volt neki párja, Egész nap oly vidáman fütyörészgetett, hogy még a nótás rigó is megirigyelhette volna. S mikor esténként letette a kormos bőrkötőt és ölibe vette a kislányát, míg a felesége csendesen dúdolgatva vasalgatta a kis patyolatszoknyákat, babafőkötőt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:
- Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég alatt.
De nem sokáig tartott Balogh Demeter boldogsága. Felesége meghalt. Kivitték a jó asszonyt a temető szomorúfűzfái alá s magára maradt az aranykovács az aranyhajú Piroskával.
- Kicsi virágszálam - gügyögött neki elfojtott sírással -, mi lesz most már mibelőlünk?
- Ne félj, aputám - vigasztalta a csöppség -, főzöt én teneted levestét, de a Bodjinak nem adunt belőle.
Parányi kezével összeszedte a műhelyben a vasreszeléket, a törött patkódarabokat: azokból főz az ő apukájának finom csipedett leveskét. Az apja pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja magát, de aztán megint csak az üllőhöz lépett, hogy érne ő rá a sírásra, mikor úgy várja a munka? És búgott a fújtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly, de sose fütyörészett többet az aranykovács. Temetői szomorúfűzfák tövébe az ő jókedvét is eltemették.
Jajgató fájdalomnak legjobb altatója a munka. Most még ezerszer jobban szerette kislányát, mint azelőtt. Aranyhajú Piroska nőtt, növekedett, egyre szebb lett testben, lélekben. Kacagásától csengett a ház, mint madárszótól az erdő.
- Szemem fénye, aranyos pintyőkém - simogatta ragyogó haját az édesapja -, mit szeretnél karácsonyra? Csengős nyulat, táncoló babát, égig érő karácsonyfát?
- Nincs nekem kívánságom sem egyikre, sem másikra. Azt szeretném, ha az én apuskám ne lenne mindig ilyen szomorú. Hanem nevetnél, dalolnál te is, mint a többi emberek.
De karácsonyra az édesapa még szomorúbb lett. Egyetlen Piroskáját megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú Piroskát az édesanyja mellé s a nagy üres házban egyes-egyedül maradt az aranykovács.
Ahogy a temetés napján bezárta a műhelyt, ki se nyitotta többet. Semmivel a világon nem törődött többet. Emberek közé nem járt s a hozzámenőket nem eresztette be. Földjét, szőlőjét fölverte a gaz, eszébe sem jutott neki. Szerszámait a bezárt műhelyben belepte a rozsda s a falubeliek egészen elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi kovácsnak.
Nem bánt ő semmit a világon. Telt, múlt az idő s ő egyre ott ült a kis szobájában s merően nézett maga elé. A tükör alatt volt fölakasztva
a kislánya arcképe, oda-odaállt eléje s elkezdett vele beszélgetni.
- Itt hagytál. Nem szerettél. Aranyos pintyőkém mi keresnivalóm van nekem most már a világon?
Az arckép csak nézett, csak nézett rá, mintha mondani akart volna valamit.
- Ugyan mit akarhat, mit? - tűnődött a Nekopogi kovács.
De sehogy se találta el.
Egyszer aztán megértette. Csúnya, zimankós tél eleji időben szokás szerint üldögélt a szobában, mikor hirtelen rányitották az ajtót. Egy drótos tót lépett be rajta, hátán batyuja, ölében nagykendőbe takargatva a kislánya. Szánalom volt őket nézni. Szellős nyári gúnyájában, rongyos bocskorában didergett a tót s gémberedett kezecskéjét félénken nyújtotta ki kendője alól a kék szemű, lenhajú kislány.
- Jó napot kívánom - köszönt alázatosan a drótos.
- Edd meg, ha jó - mordult rá haragosan a Nekopogi kovács.
- Kérek valami munkacska. drotoznyi, nagy jó uram.
- Ha csak ezt a rongyos életet össze nem foltozod - motyogta a kovács s keserűen tekintett az arcképre.
Aranyhajú Piroska mintha szemrehányóan csóválta volna meg a fejecskéjét a képen. A kovács valamivel szelídebben szólt a drótoshoz:-
Mit jársz télvíz idején ezzel az ártatlan teremtéssel?
- Nagy baj érte engemet - fakadt sírva a drótos - meghalt enyim feleség.
Nekopogi kovács hirtelen befordult a kamrába s kihozott egy nagy bundát.
- Jó ember - mondta a tótnak -, munka énnálam nem akad, hanem vegye föl ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.Míg a drótos hálálkodva öltözködött, Nekopogi kovács megint a kamrába motozott. A rossz csizmák közt válogatott, de egyik lyukasabb volt, mint a másik. Aztán elmosolyogta magát s kifordult a szobába és lehúzta lábáról a csizmát. Odatette a tót elé:
- Nézze csak, atyámfia - rebegte szégyenlősen - ez a csizma nekem szűk. Próbálja meg, jó lenne-e magának?
Szegény tót ember erővel kezet akart csókolni, ahogy belebújt a ruhába s még az utcáról is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez meg odaállt az arckép elé s nézte könnybe lábadt szemmel, ahogy az arckép elkezd mosolyogni. S hirtelen eszébe jutott valami a kovácsnak, utána szaladt a tótnak:
- Kerüljön csak vissza, barátom! elfelejtettem valamit.
Mire visszajöttek, akkorára kiszedte a kovács a ládájából az aranyhajú Piroska féltve őrizgetett ruháit. A jó meleg gúnyácskát, a bélelt kis cipőket, a bodros szőrű sapkácskát. S úgy felöltöztette a kis tót lányt, hogy öröm volt nézni.
- Csupa grófkisasszony lett a Hanka - kacagott a drótos, s mint a záporeső hullott a könnye, mikor elment.
A gazda pedig nagy, nagy melegséget érzett a szíve körül, ahogy odaállt a kép elé:
- Jól tettem-e aranyos pintyőkém?
- Édes jó apám - ragyogott a kép.
Nekopogi kovács megint kinyitotta a műhelyét. És megint búgott a fúvó, szállt a szikra, csattogott a pöröly. Amit keresett a kovács, mind a szegények között osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derűlt lélekkel, az egész határ szegénye megsiratta.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 15. 7:30 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Nagy Lajos: Képtelen természetrajz

A pacsirta
 
 
Ismeritek-e a pacsirtát? Noná, nem ismeritek. A költők annyit áradoznak róla, hogy muszáj az embernek ismerni. Még az olyan becsületes városi ember is ismeri, aki különben azt hiszi, hogy a búzát kapálják, a szarka pedig négylábú állat, mely a víz felszínén csúszkál.
 
A pacsirta éneklő madár, ami alatt azt értjük, hogy őrült csiripelést végez, amikor a magasba száll. Valamivel nagyobb a verébnél, s tolla olyan szürkés, mint a veréb tolla, de szurokba mártva a pacsirta is fekete.
 
Ha tavasszal járkálunk a mezőn, pacsirtát mindig láthatunk, amennyiben pedig nem látnánk, vagy vakok vagyunk, vagy pechünk van. A pacsirta jókor ébred, s mire a munkások is a mezőre érnek, s dühös morgás közt megkezdik napi munkájukat, a pacsirta már éktelen vígsággal csiripel, azaz zenél, sőt danál, vagy másképp csicsergi reggeli énekét. Néha olyan magasra repül, hogy csak akkorának látszik, mint egy darázs - ebben hasonlít a repülőgéphez.
 
A pacsirta nem csak ingyen zenél a szántóvetőnek, azaz a zene után nem tányéroz nála, hanem azáltal is hasznot hajt neki, hogy a kártékony bogarakat pusztítja.
 
Ez a kis zenész nem lakik fényes palotában, hanem rejtekhelyen lévő fészkében, melyet a földre épít, melyre a parasztok néha tévedésből rálépnek, amikor is annyira megsajnálják a szegény madarat, hogy iszonyúan elkezdenek káromkodni. Ha tehát a pacsirta házat akar építeni, nem szorul az ácsra, sem a kőművesre, viszont az ács és a kőműves sem szorulnak a pacsirtára, amiben aztán kvittek is volnának.
 
A pacsirta néhány apró tojást tojik, úgyhogy azok, akik azt hitték eddig, hogy a pacsirta tojja a strucctojást, alaposan tévedtek: azokat a tojásait, amelyekre nem lépett rá a paraszt, kikölti, s ugyancsak azokat a fiókáit, amelyekre szórakozottságból szintén nem lépett rá a paraszt, szépen felneveli, s rémes csiripelésre tanítja. A pacsirta csicsergéséről különben el lehet ismerni, hogy szép, de ha szép is, nem érdekes. Érdekes lenne ez a vékony, szapora csiripelés akkor, ha nem a pacsirta csiripelné, ami elvégre is egy kis madár, hanem például a bivaly vagy a sündisznó.
 
Télen nem láthatni a mezőn pacsirtát, több okból: először , mert télen nincs mező: másodszor, mert télen bebújunk a szobába, s pacsirta helyett legfeljebb csak pókot látunk: harmadszor, mert a telet jókor megérzi, és más, melegebb országba vándorol, s itthagy bennünket, szegény embereket, a legnagyobb télvízben.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 13. 18:23 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: Virágok és bogarak

         Mikor az első cserebogár végigkeringél a füvek és virágok fölött, mindig azt gondolom: íme a vőfély. Mert a cserebogár a természet menyegzőjének a vőfélye. A zöld szín uralkodik már a síkon és halmon mindenütt. Egyes fák tetőtől talpig hófehér csipkében. Azok a menyasszonyok. Más fák halvány piros selyemben. Azok a vőlegények. A lábuknál finom puha szőnyeg.
 
És éjjelenként susognak, izengetnek egymásnak, egymás felé terjesztgetik karjaikat: egymásnak virágot küldenek: a levegőt telelehelik édes sóhajtásokkal. Ó, ha két ilyen virágos fa megindulna, és azzal az ezer fodros-bodros, virágos karjával átölelhetné egymást!
 
         Epedő szerelem sóhajtozása hallatszik erdőn és réteken, patakparton és domboldalon. A virágok egymás felé hajladoznak. A fűszálak egymáshoz simulnak. A pipacsok remegve hajlanak át egymás vállán. A folyókák átfonják a búzavirág derekát százszorosan, és a szív alakú, kis zöld levelek bizonyára azt rebegik: Én szép, kedves, kék búzavirágom, én szerelmesem! És a gyöngyvirágok, a szemérmetes, üde gyöngyvirágok, az erdő virágnépének fehér kis szűz leányai, félénken és alázatosan hajolnak meg a széles, zöld levélpalást alatt: némán várják a vőlegényt, akit mi nem ismerünk.
 
         Valahányszor a gyöngyvirág illatát érzem, mindig valami csodálatos álomféle mámor fog el. Az erdei tündérek meséit ilyen mámorban álmodta meg az emberi fantázia. Tündérek nincsenek, mint ahogy mindenről azt mondjuk, hogy nincsenek, amiket nem látunk, de hát elhinné-e valaki, hogy van ez a csodás finomságú, szűzies, édes illat, ha soha nem érezte?...Behunyom szememet, és boldogan szívom ezt a tiszta, édes illatot...
 
          Micsoda okos és boldog teremtés a pillangó, hogy a virágok között tölti az életét. Ő maga is virág, csakhogy repülő virág. Amint itt lebeg előttem, hol a napsugárban, hol az árnyékban, hol a virágok vállain, úgy érzem, mintha őt jobban megilletné az emberi név, mint bennünket, nehéz testű, redős homlokú, morzsahordó óriáshangyákat, akik csak eltaposni és letépni tudjuk a virágot, s tiszta ég helyett a földön jár a tekintetünk. Ő a boldog, a tökéletes, ő meg a szitakötő, aki a vizeknek a tündére!...
 
          Mióta megszűnt a tanítás árva vagyok. Az iskolám néma. Ahogy ma beléptem, kongott a lépéseimtől. A falakat megszáradt koszorúk és falombok borítják, és azoknak a szaga illatozza be a levegőt.
Milyen furcsa, mikor az iskola csendes!
 
Csak egy pók költözött ide a nyitott ablak vasrácsára. Mit akarsz itt, pók barátom, talán bizony tanulni akarsz? Dehogyis akar tanulni őkigyelme: vadászterületet csinált az iskolából.Úgy ül ott a hálója közepén, mint a lesipuskás az erdőben. Sokszor elnézem, hogyan vadássza a szúnyogokat meg a legyeket. Egyszer egy kis aranyzöld légy akadt a hálójába. Úgy sírt ott, mint az ember.
 
Kiszabadítottam.
 
A zsebembe tettem egy ábécéskönyvet, és elindultam ki a mezőre.
Az én tanítványaim mind odakünn vannak most a szabad ég alatt. Az aprók libát legeltetnek, a nagyok a lovakat őrzik. A Balog gyerek úri pályára lépett: csizmadiainasnak adta az apja a városba. Az Ábris gyerek meg a nagyapját vezetgeti, aki vak szegény és koldul. Tíz-tizenöt falu a kerületük. Hol imádkoznak, hol énekelnek:
 
                                       A mennyei szent városnak
                                       gyöngykapui mind megnyílnak.
                                       Üdvözlégy, óh, Mária! Üdvözlégy, óh, Mária!
 
              Ábris persze csak gyerekhangon fújja, és a nyakát nyújtogatja hozzá, az öreg meg brúgózik mellette. Erre aztán, ha a gyöngykapuk nem is nyílnak meg előttük, de a fakilincses ajtók megnyílnak. Itt egy marék liszt, ott egy marék só - összekerül télire a kenyér.
 
Az Ábris gyereket ma egy fűzfa alatt találtam az öregapjával. Az öreg csak üldögélt, a gyerek meg fürdött.
 
Érdekes, kis eleven gyerek ez az Ábris. Valami cigány-tatár ivadék lehet, mert a szeme olyan, mint a kőszén, fekete, fényes és vidám. Mind a kettőnek a feje hasonlít valamennyire a buldogéhoz.  Csakhogy az öreg már megfehéredett. A fején hosszú ősz hajszálak, mint a sziklai árvaleányhaj: még a szakálla is olyan. Egy nagy tüzi veszedelem nyomorította az öreget koldussá. Csak ketten maradtak, ő meg az unoka. És senkijük, semmijük a nagy világon: mindig kívül minden küszöbön, s mindig csak ketten a maguk nyomorult tűzhelyénél. Hacsak vad, zimankós idő nincsen, az öreg mindig eljön a gyerekkel az iskolába, s megvárja vagy az udvaron vagy a pitvarban. Ott fülel az ajtón áthangzó hangokra.
 
                 A gyerek már messziről meglátott. Sietve felöltözködött. Az öreg leült az árnyékba az út mellé, a gyerek pedig elém szaladt födetlen fővel, azon haja-vizesen, és örömmel szorította meg a kezemet.(Én nem engedem, hogy nekem kezet csókoljanak.)
 
Leültem melléjük az árnyékba, és elővettem az ábécéskönyvet. Ábris gyerek már a k-nál van. No, lássuk, felejtett-e valamit, mióta nem találkoztunk?
- Olvass Ábris fiam.
És a gyerek a betűket egy fűszállal kísérve olvas:
 
                         k, ok, sok, mák, pék, köz, köd, eke, kár.
 
           Az öreg világtalan hallgatva ül mellettünk. A hátát a fának támasztotta: térdét felhúzta, és átfogta két sovány, eres, öreg kezével. És mintha a felhőkre nézne(mert vak arca mindig az égre néz,),látom, hogyan mozognak ajkai, és hallom, amint halkan és áhítattal motyogja az unokája után:
                          mák, pék, köd, eke, kár...
írta: jazsoli5, 2008. szept. 8. 15:02 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: Kék pille

Van a méhesemben egy szalmadívány.
Amikor a napóra igen fekete vonással mutatja a délutáni időt, oda szoktam leheveredni és olvasgatni vagy szenderegni.
Mert olvasni is jó, meg aludni is jó. Mikor olvasok úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség: mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben: és ez is gyönyörűség.
Most a néhai jó Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája van a kezemben. De se nem olvasom, se nem alhatnám. Csak üldögélek a szalmadívány sarkán, és a fejemet kezemre támasztva, elmélázva nézem az ajtó elé ereszkedő diófa lombjain át a kertemet.
Micsoda sokadalma ez itt az életnek!
Nincs a földön egy tenyérnyi térség, amelyen valami növény meg ne vetette volna a lábát. Ezernyi ezer rejtelmes élet emeli itt az ég felé leveleit meg virágait. Táplálkoznak a földből. Isszák a harmatot. Várják a napot reggel, az éjjeli árnyékot este. Az ágak meg a levelek érintik, takarják, nézik egymást. A virágok ide-oda forgatják fejüket: hajladoznak, mint a susogó leányok. Egy lila színű, bájos mákvirág, mintha valamit keresne a földön. Egy liliom, mintha a szilvafára nézne. És a borsóvirágok erre-arra hunyorgató, mosolygó szemek. Mindezek között pedig ezernyi ezer más élet rejtőzik: csigabigák, akik föl-fölágaskodnak egy-egy levélre: végigsétálnak a cukorborsó karóján, és jobbra-balra guggerozzák a kert világát. A rózsabokrokon gyönge kis aranyszemű levelészek halványzöld tüllruhákban. A ribizlibokrokon gömbölyű kis katicabogarak. Szanaszét meg ide-oda vitorlázó pillangók, akik életének úri mivolta abból is kitetszik, hogy soha egyenes irányban nem szállnak, hanem csak ötlet szerint ki meg be, egyik virágcsárdából a másikba, és mindennap lerészegednek.
Mennyi élet!
És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága vagy szomorúsága. Mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik, dolgozik és alszik, éppúgy, mint az ember.
A méhes deszkáján egy kis nefelejcsszín kék pillangó jelenik meg. Ismerem ezt a pillangófélét: a lycaenák bájos családjából való. Mikor a nap már lehajlóban van, ott rajzanak az erdő tisztásain meg a kaszálatlan réteken, a láncvirág fehér pehelygolyói fölött. Néha egy-egy csoport összegomolyodik a virágok fölött, és mint valami kék labda, forog föl- és alászállva a levegőben.
Mi ezeknek az életük?
Csupa gondtalanság, játék és vidámság.
A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott eszembe, az én kis kék szemű, kék ruhájú tanítványom. Ilonka is a mezőn él, a pitypangok, temondádfüvek, harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor. Kedves kis fehér arcú gyermek. Napestig dalol, meg röpköd a mezőn. A minap, hogy a kőhídon megállottam, ott láttam őt a fű között. A fűzbokor árnyékában ült, és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat. A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó. Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz a kis együgyű szívéhez. Mert a szívnek szeretni kell, ha rongy, ha fadarab!
Csöndesen álltam ott, mégis megérzett. Az ember megérzi hátulról is, ha nézik. Fölugrott és hozzám futott. Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam
- Tudok még mindent - szólt a kezemet fogva -, kérdezzen.
- Hát mondd meg, hogy miért teremtett téged a jó Isten?
És a kis leány az iskolai éneklő hangon felelte:
- Azért, hogy Őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.
A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott.
Azután megmutatta a babáját.
A babához adtam egy piros selyempántlikát, ami a könyvemben hevert, meg kifaragtam a baba fejét.
Mondom, így eszembe jutott a kis Bozóki Ilonka, mikor a kék pillangó felém lebegett, és leszállott egy rézszögre, éppen a macskám feje elé. A macskám ott aludt a napon. Szinte szétfolyva feküdt ott féloldalt, elnyújtva mind a négy lábát. Most azonban, hogy a pillangó odaröppent, megmozdult és az egyik lábával rákapott. Azután lomha mozdulattal visszavonta a lábát: a szemeivel hunyorgott, megszagolta és tovább aludt.
A pillangó meg ott maradt szétesett szárnyakkal, mint két kék virágszirom. Soha többé nem látja ez a virágok országát, nem kereng a napon az ő kis testvérkéivel.
Volt.
Nincs.
Mi célja lehetett vele a teremtésnek, hogy életet adott neki, átdajkálta éveken keresztül a hernyó meg bábalakon, aztán pompás kék bársonyszárnyakkal csinosította föl, és a virágok illatos világába tette lakónak, s végül egy nagyobb állat egyetlen vad mozdulatának engedte áldozatul.
Arra gondoltam, hogy megütöm a macskát.
De minek?
A természet gyilkossá nevelte, s csupán bennem kiáltozott föl az igazság hangja megtorlásért.
Szerencséje volt mégis a macskának, hogy a kertajtó megzördülése elfordította tőle a figyelmemet.
Ki jön?
Egy ünnepi ruhába öltözött, sovány kis parasztasszony.
Egyenesen a méhes felé tart. Félrehárítja az útba hajló almaágakat.
Most megismerem: Bozókiné, az Ilonka anyja. Sír. Temetést jelent?
- Ki halt meg, lelkem?
- A kisleányom.
- Ilonka?
- Az.
- Mi baja volt? Mi érte?
- Torokgyík.
Leült a deszkára, és nagy fehér zsebkendőjébe takarta el az arcát.
A macskám már eltűnt onnan. Nekem mégis úgy rémlett, mintha a fák árnyékában egy másik hunyorgó szemű, óriási fekete szellemmacska lebegne el, ahogy a ragadozók szoktak: lomhán és nesztelenül.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 7. 15:41 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!

Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember: a másik, mint a piros öregember.
 
A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben: ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
 
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből: ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...
 
Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
 
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húsz éves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
 
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem - mondja az asszony -, a vízililiomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
- Mikor indulunk?
- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
- A gyerekek eléggé erősek?
- Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivitelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? - Ki tudná megmondani, ha nem madár?
 
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelget az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
 
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
 
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:
- Anyácskám, elfáradtam!
- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.
 
S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
 
írta: jazsoli5, 2008. szept. 7. 7:50 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - 3 komment

Gárdonyi Géza: A cinege

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza.Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszercsak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
- Istenem! - kiáltott fel Juliska. - Meghalt?
- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
- A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába.
Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele:
- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak, és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
Aztán mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba tulsó sarkába, megállott.A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
A lányok örvendezve állották körül.
- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehúnyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőkön kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék.
A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé.
Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kívánkozik.
- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked: nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha bezárva hagynánk.
- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
- Isten áldjon, kis madár - mondogatták a kendővel integetve.
- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 5. 6:23 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Gelléri Andor Endre: A vasutasházban

Ennek a háznak mindig nyitva volt az egyik kapuja. S piros lámpás gyulladt fel a kőoszlopán, mintha valami rendőri épület lenne. Télen már hétkor égett ez a piros szem: nyáron későbben csillogott fel, hogy ne aludjon el reggelig.
A ház építője ormótlan bronzfejjel meredt egy márványlapról az emberre: érces homlokán mintha kalapácsütések fájó sebéül dagadtak volna ki mindenféle csomók és dudorok. A szakálla sötét volt , belepte a por. S ő - nevét nem tudom - úgy tervezte a házat, hogy négy kapuja legyen, az égtájak irányában, hogy igazi vasutasház legyen, ahova a nap s az éjszaka különböző óráiban szabadon érkezhettek a vasúti emberk. A közeli pályaudvarról, különösen éjszaka, átszuszogott a gőz lihegése: a mozdonyok erős s-s-s-nyögése: dugattyúk dolgoztatása s a hosszú nyelű kalapácsok üveges harangjátéka, amint a kocsiszerelők a vonatkerekeket kongatták indulás előtt. És szokása volt az itteni kalauzoknak, akikhez a nagyapám is tartozott, mellre akasztott lámpással kibotorkálni a házból, vagy megérkezni oda. S ha valaki lenézett a sötét udvarra, csak a lépteket hallotta kopogni, míg az árnyék közepén a lámpás ragyogott.
Ebben a házban némelyek éjfélkor reggeliztek, és délben vacsoráztak: az idevaló asszonyok nagyon jól ismerték a menetrendet, és aki nem ismerte, annak sok baja és kellemetlensége volt.
Az első emelet hat alatt lakó idősebb asszony épp az éléstárban motozott, gyertyavilág mellett, amikor benyitott hozzá a szomszédnője. Aki bejött, annak barna cigányszeme volt: a gyertyát tartóé kék, gyöngyszínű.
- Jó reggelt - suttogta a jövevény -, hogy van a fiatalasszony?
- Köszönöm, jól - válaszolta a vendéglátó.
-Mozog már? - kérdezte a jövevény.
A kékszemű elnevette magát susogva, s azt mondta:
- Föl, le.
-Fiú lesz?
Gyertyával intett igent a másik.
Majd azt kérdezte:
- Hát maguknál mi az újság?
- Egy kis savanyúkáposzta kellene, szomszédasszony.
A kékszemű még jobb kedvű lett:
- Ivott a Jakab?
- Ivott - és a szomszédasszony keresztet vetett magára.
Erre a gyertyás asszony csupasz tenyerével belemarkolt a jegeces káposztába, és elkezdte telirakni a korai látogató zománcfazekát.
- Kell hozzá paprika is?
- Kell a disznónak. Attól csuklik, s így legalább megkönnyebbül.
A kék szemű idősebb asszony az én nagyanyám volt: sok-sok hordó káposzta dicső elkészítője, aki elvárta a vasutasház lakóitól, ki-ki hozzá jöjjön káposztáért, ha jót akar.
A fiatalasszony akiben már fel-le ment a gyerek, az anyám volt. A férje imént sietett el a műhelybe, s a vajúdó asszony félig álomban, félig ébren nyomon kisérte, amint áthalad a sátoros Teleki téren, a Népszínház utcán, hogy a Körúton át a Rákos utcáig jusson, ahol egy nagy vaskulcs volt a műhelycégér, s egy kalapács. Érezte, hogy furcsán van, néha félt, majd megint mosolyogva bizakodott. Egy fiúcskát képzelt el magának, aki nézni és sírni fog hamarosan, majd bizonyos idő múlva a keblére veheti, hogy megszoptassa. Néha viszont úgy rémlett neki, hogy valami ártatlan kislányt hoz a világra, akit senki se látott volna szívesen, mondva, hogy elég lány van a világon, egyszóval minek az. Gondolatban Veruskának hívta a kislányt, s becézgette, melengette, mondogatta neki, hogy csak érezze kellemesen magát, és nincsen semmi baj. Annyira betelt azzal, hogy lányt fog végül is szülni, hogy behajlított ujjal, megkopogtatta ágya szélét, és azon a hangon, amennyit a hangos súgás megenged, kiszólt anyósának:
- Mama!
Meg kellett sokszor ismételnie, míg a káposztaevők meghallották, és benéztek hozzá az ajtón. Lábhegyen közeledtek feléje, noha a szobában már nem aludt senki: a fiatal férj már elment, s a nagyapámnak hat óra felé kellett érkeznie Szerbiából.
- Mama - mondta anyám, mint aki megvilágosult egy belső tudattól -, én azt hiszem, hogy lány lesz.
- Nincsenek neked ahhoz, Sárikám, szeplőid - felelte nagyanyám, s a szomszédasszony vak hittel helyeselt neki.
Ugyanis abban az időben a tiszta arcú viselős asszonyoknak csak fiút volt szabad szülniük: a leányhordók szeplősek voltak, foltosak, mint a kakukktojás. - Hát akkor legyen fiú - mondta sóhajtva anyám, és sírni kezdett.
- Mit sírsz, te? - gagyogta nagyanyám.- Ez a bolond - magyarázta a szomszédasszonynak - a lánykát siratja.
A szomszédasszony málés ijedelemmel tette ajkára az ujját: "Ah, Jézusom" - at mondott, és kifejtette, hogy az ilyesféle szó, mint például bolond, igen ragadós hatású ezekben a vajúdó órákban. Minden elejtett szónak a jövőbe vágó jelentősége van, s ezért inkább azt kell mondani: kis csillagom, szerencsebogaram, satöbbi, satöbbi, és lehetőleg azt kívánni, hogyha férfi, hát szőrös karú legyen, mert az a gazdagság jele: és burkot óhajtozni, mert az szerencsés órában magas rangra jogosít.
- És ne beszéljünk arról se - fejezte be a szomszédasszony, s itt nyilván az urára gondolt, aki részegen és oáhozva várta a nyers, gyomrát enyhítő káposztát. Majd összefogva sokrétű szoknyáját: -Szerencse legyen a kis csillagbogáron - mondással a küszöb mögé akart lépni, hogy az urához tartson, amikor anyám nagyot sikoltott, s azt hitte, vége a világnak. Nyugalma eltűnt: szemei kissé kidagadtak: ujjaival maga alá gyűrte a lepedőt, és vajúdni kezdett.
A földszintről csakhamar följött puha posztópapucsában a vasutasházi bába: orrára tolta a szemüvegét, és meleg vizet kért: a láng a konyhai tűzhelyen magasra szökött: egy nyirkosabb fahasáb pedig előbb pattogott, szikrázott, majd dudálni kezdett olyan hangon, aminőt a skót hegyek között hallani a rejtett pásztoroktól.
Aztán megtörölték anyám verejtékező homlokát, s a szeme felé toltak engem. Hiába intették őt nyugalomra az asszonyok: nevetni majd zokogni kezdett, és amikor eltávolítottak tőle, hogy törülközőbe takargassanak, egyre nyúlkált értem, azt kérdezve:
- Van lába, van szeme, él?
- Van lába, van szeme, él - felelte nagyanyám -, van ez a kölyök négy kiló is.
- És milyen pici a szája! - álmélkodott a szomszédasszony.
- S hogy belekapaszkodott a blúzomba a zsivány! - örökítette meg a nagy fontosságú dolgot a bába is.
Ekkor sírtam fel először, és erre minden elnémult: mély, vallásos csend támadt, amelyben vékonyan és kétségbeesetten hangzott fel az én újszülötti oázásom.
Majd igen borízű hangon egy férfi szólt be az ingatag mozgású ajtóra támaszodva teste súlyával:
- Hol maradsz a káposztával, Rebeka? - Hites tanúk szerint ezt mondta, de szentségtelen személyét azonnal kituszkolták az asszonyok, s közben a felesége olyanokat mondott neki, hogyha újszülött létemre értettem volna a jelentésit, hát elröstelltem volna magam a bába kezei között.
S noha hajnali öt volt csupán, mégis izegni-mozogni kezdett az egész ház északtól keletre és déltől nyugatig: hálósipkás és réklis asszonyok és férfiak tolongtak az ajtónk felé, az egyik kalauz pedig, hogy nagyobb legyen a cécó, s meghallják még a legálomszuszékabbak is, a vasúti trombitájába fújt, mintha vonatot indítana.
Anyám csakhamar tíz-húsz asszony között találta magát, akik elszívták előle a levegőt: mind mondott neki valamit, hogy így és úgy tegyen: néhányan még össze is vesztek az ágya körül: ő pedig összeszedve minden erejét, azt mondta a nagyanyámnak:
- Szóljatok a Józsinak - és ezzel elalélt.
A zsibongó nők lábujjhegyen kihúzódtak a szobából: csak a bába maradt mellette, csillogó szemüveggel, engem mustrálgatva és zsiványnak becézve.
Apám éppen a tűzben dolgozott, amikor a hírnök megjött. A kicsorbult vágókat kovácsolta: szőke haja alatt lámpaszín fényben tündöklöttek az izzadtágcseppjei. Egy vágót az üllőre szorított a vasfogóval, amikor meglátta a jövevényt. Azonnal kiengedte a tüzesített acélt, s a fogót kiejtette a kezéből: ellenben magasra kapta a kalapácsát, s a hírnök feje fölé vitte.
- Fiú? - ordította ujjongó és rettentő hangon.
Bár a küldöncnek bemagyarázták, hogy mondjon először lányt, a báva ember elfelejtette a tanítást, s védőleg maga elé kapva a karját , duzzogva mondta:
- Hát persze, hogy fiú, de azért nem köll engem agyonütni.
- Fiákert - rivallta erre az apám, s amennyi inasa volt, az mind kiugrott az utcára, szétordítozva: - Fiákert! Fiákert! - s mikor egy odagurult, apám ölébe vetve a ráverőkalapácsát, munkaingben és kék nadrágban beleült, s a nagy nevetéstől nem tudta megmondani, hogy hova vigye őt a kocsis.
Két inas ugrott a bakra: a harmadik pedig a kocsitengelyre ült: a hírhozó a járda szélén szaladgált a vágtató lovak után.
A Rákos utcai műhely ajtaja eközben tárva-nyitva maradt: eleinte csak a cégérül szolgáló vaskulcs és kalapács őrizték meg szerszámjait: később arra jött egy Mikuska nevű kedves, kakastollas fövegű rendőr, s jó barátságból addig vigyázott ottan, míg csak az egyik inas vissza nem loholt a műhelykulccsal. Majd krétát húzva elő a zsebéből, ráírta a vasajtóra: "Gyerekszülés miatt zárva".
Amikor ez is megtörtént, én már hunyorogtam a beszűrődő márciusi napfény hatása alatt, majd tej után kezdtem zokogni: és amikor jóllakatam, úgy aludtam el anyám kebelén, ahogy ez a szelíd Mária-képeken is látható.
írta: jazsoli5, 2008. aug. 28. 14:13 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek
« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

  • http://csicsada.freeblog.hu/
  • Csicsada irodalmi naplója
  • Ircsi Birodalma
  • Vicushka Blogja
  • Ibolya: Tűnődéseim
  • Zsuzso3 : Napsugár
  • Képek,Versek
  • Maya Blogja
    •