Elbeszélések,novellák bejegyzései 
Jevgenyij Csarusin: A fürj
Élt nálunk egy ideig egy szelíd fürj. A fürj amolyan kicsi vadtyúkocskafajta. A tolla vörhenyesbarna, világosabb sávokkal. A begyén tollakból kis plasztornféle, olyan, mint a gyerekek előkéje.
Ide-oda járkál a kalitkájában, és halkan fütyörészik, ilyesformán: "Türr-türr! Türr-türr!
Néha lefekszik, néha fürdik a homokban, mint az igazi tyúk. Tisztogatja a tollát, szárnyával verdes. Ha kukacot mutatunk neki, odajön, és a kezünkből kieszi.
Még a tenyerünkre is tettük, mint játékszert. Ott megül, és nem repül el. Szelíd, mint a vadgalamb.
De a legérdekesebb, tudjátok, mi volt? Mihelyt este felgyújtottuk a villanyt, a fürjecske azonnal pitypalattyolni kezdett, így: Pitypalatty! Pitypalatty!
- Mit mond? - kérdezte Nyikita.
- Aludni küld téged. Hallod, azt mondja: Pitypalatty, hív az ágy! Hív az ágy, pitypalatty!
Nyikita fülel: csakugyan valami affélének hangzik:
- Pitypalatty, hív az ágy!
- Pitypalatty, hív az ágy!
Nyikitának pedig csakugyan már aludnia kéne. De nehéz őt ágyba kergetni.
- Még korán van! - mondja könyörögve.
És a fürj megint rákezdi:
- Pitypalatty, hív az ágy!
- Nincs kedvem!
- Hív az ág!
- Hadd játsszam még egy kicsikét!
Most aztán rázendít a fürj, hogy az ember majd megsiketül belé.
- Pitypalatty! Hív az ágy! Pitypalatty!
- Igen, igen, megyek mosakodni!
- Hív az ágy! Hív az ágy!
- Igen, csak levetem a nadrágomat.
- Hív az ágy, hív az ágy!
- Mit kiabálsz, ostoba? Hisz már lefeküdtem!
Eloltják a villanyt a házban: elhallgat a fürj, Nyikita is elalszik.
Így volt ez nálunk minden áldott este. Hozzászoktatta a fürjecske a lefekvéshez. Mihelyt rákezdte a pitypalattyát, Nyikita ásítozni kezdett. Addig-addig ásítozott, amíg szépen megmosdott, levetkőzött, és lefeküdt aludni.
Igaz, a fürjecske nemcsak esténként kiáltozta, hogy "hív az ágy", hanem más napszakban is, de olyankor rádobtam valamit a kalitkájára, kendőt vagy törölközőt, és a fürj nyomban elhallgatott.
A fürj nem szól a sötétben.
Nyáron kiköltöztünk a nyaralóba.
A kertben jókora ketrecet rekesztettünk el a fürjecskének. Oda betettük, s azután kimentünk a mezőre virágot szedni, hogy feldíszítsük vele új lakásunkat.
De a ketrecben valahol rés támadt - megszökött a fürjecske.
Mire hazaértünk, nem volt sehol. Jaj, de sirattuk! Kerestük mindenfelé. Kerestük egész délután, egész este. Kotorásztunk a fűben, végigcsörtettük a bokrokat. De a mi fürjecskénknek se híre, se hamva.
Kimerültünk, elfogyott az erőnk. Nyikitának már rég ágyban lenne a helye.
- Hogy fogok lefeküdni? - kérdi Nyikita sírva. - Nincs, aki aludni küldjön!
És akkor felkel a hold. Fényesen megvilágított mindent körös-körül, a gyepet, az utat. Egyszer csak mit hallunk az egyik út menti bokorból:
- Pitypalatty! Pitypalatty!
- Ő az! - lelkendezett Nyikita.
És a fürjecske még hangosabban:
- Pitypalatty! Hív az ágy!
Bebújtunk a bokorba, és egyszeriben megfogtuk a fürjecskénket. Hideg volt a teste, és csuromvíz: megáztatta a harmat. Hazavittük, megjavítottuk a rést a ketrecen és szépen visszatettük belé a fürjecskét.
Nyikita pedig elment aludni.
/Ford.: Szöllősi Klára/
Fekete István: Őszi esték
Akkor is szép szeptemberi napok jártak. Elfogytak már a fecskék, zörgősre vált a tengeriszár, és búcsúzó csendes ködök homályosodtak a távoli dombtetőkön. Esténként fellobbantak az örömtüzek az erdősarkokon, s a hold nagy, vörös udvarral kapaszkodott a Tejút felé.
Egyik este azt mondja főnököm:
- A vaddisznók tönkreteszik a kukoricát. Menjen ki, és nézzen a csőszök után, mert erős a gyanúm, hogy alusznak a lókötők.
Félig már le voltam vetkőzve, és siralmas ábrázatot vághattam a megbízáshoz, mert még búcsúzóul hozzátette: - Aludni a sírban is lehet... - Azzal magamra hagyott.
Felrángattam újra csizmáimat, s bánatos pillantást vetettem az ágyamra, melynek enyhe teknőjét minden tagom kívánta, és neki a holdvilágos erdőnek.
Egy öreg mannlichert szorongattam a hónom alatt, zsebemben néha koccantak a töltények, egyébként csend és holdvilág ömlött el az alvó tájon.
A túlsó domb oldalában cigányok tüzeltek, és a bokrok alján akkora szentjánosbogarak villogtak, mint egy mogyoró. Már elfelejtettem a fáradtságot, már megfogott az erdő.
Az ég magasságában apró kis felhők siettek, talán mulatni valahova, az öreg erdő fekete árkaiban hangosan rémüldözött a bagoly, s az ismert utak olyanok lettek a holdvilágban, mintha sohasem jártam volna arra.
Csak az ősz eleji holdsugár ilyen varázsló. Valami finom köd ül mindenen, a házak fehér fala kilométerekre látszik, de a közvetlen környék ismeretlenné lesz, mesebelivé, más világgá, mint amit nappal látunk. Ilyenkor talán a vándormadár ösztöne bujkál az emberben, mert jó menni, menni ismeretlen tájakra, és várni valamire, amit csak a következő dombtetőn látunk meg. Fel a dombra, le a völgybe, új meg új őszökön. Vágyak, remények teljesülnek be, és újak születnek. A csalitokból öreg erdők lesznek, a szálasokból tarfejű óriások. Mi pedig mind lassabban járjuk a holdas utakat. Elmarad mellőlünk a rohanó vágy, és csak a remény baktat mellettünk, hogy majd ott...ott, a túlsó domboldalon...ott...ahova talán soha el nem érünk, mert folyvást új meg új völgyek vájódnak, és új dombok nőnek a reménység holdvilágos tengerében.
Nemsokára fellobbantak előttem az őrtüzek.
Óvatosan cserkésztem arrafelé a magamban elkészített prédikációval, mert már láttam, hogy a tűz mellett nincs senki. No, megálljatok!
Ekkor megszólal mellettem a kukorica:
- Ifiúr! Itt vagyunk e! Nagyon meleg volt a tűz mellett.
No, vége a szépen elkészített dikciónak! Ott állt kopott szűrében az öreg Galamb. Háromszor is elmentem volna mellette, ha meg nem szólal.
- Menjünk csak a tűzhöz - mondom -, ha már itt vagyok, csak hadd jöjjön ki a disznó.
- Kijön az, attól ne tessék félni - nyugtatott meg az öreg. - De azért odamehetünk.
Ledobta magáról a rozzant szűrt, végigheveredtem rajta. Néztem a lángok játékát, a parázs izzását, a füst születését meg a csillagokat a tenger éjszakában. Embereim egy-egy szót váltottak halkan, aztán csak a tengeriszár susogott, meg a makk pottyant néha zörögve a száraz leveleken.
Nem tudom, meddig néztem így a tüzet, és mikor nyomott el az álom, mert amikor felébredtem, már a fejem felett szállt a hold, és csak parázs volt a tűz helyén. Az emberek sehol. A szél már elült. Néha libbent csak a kukoricalevél árnyéka, és hideg csend poroszkált a nyárvégi utakon.
Megsimogattam arcom, milyen érezhető nyomokat hagyott az öreg szűr egy gombja, és fázósan nézegettem, hogy jön-e már valaki. Kis idő múlva ott terem az öreg Galamb.
- Itt vannak - susogja. Kezével mutatja az irányt. Most már mintha én is hallottam volna valami zörgést. - Két nagy meg a malacok - tette még hozzá.
Intettem, hogy üljön mellém, és suttogva megbeszéltük a tennivalót. Ők bemennek a kukoricába, én meg elállok, és rám hajtják a kondát. A disznóknak más útjuk nem volt, tehát csak arra jöhettek, ahol én várom.
Halk zörgéssel indult meg a hajtás. Egyszer mintha nagy fekete árnyék tolakodott volna a kukoricaszár közé, tőlem talán tíz lépésre, de annyira mozdulatlanná vált, és annyira árnyékszerű volt, hogy nem mertem lőni. Pedig már majd a szemem esett ki a megerőltetéstől. A gyenge szélben hajladozó tengeriszár mintha táncra kerekedett volna. Akárhová néztem, még az égen is ott állt a fekete árnyék, és teljesen belezavarodtam a sok disznóba. Ekkor az egyik emberem elköhintette magát. Ezt már disznóink nem állták ki.
Mintha a föld dobálta volna ki őket. Nagy töréssel robbantak ki a kukoricából, s a sok rohanó árnyék között azt sem tudtam, hova lőjek. A nagy feketeség is megindult, és mint egy mozdony, úgy zúgott el mellettem. Erre vártam, hiszen a malacnépség nem nagyon érdekelt.
Nem hibázhattam el, mert majd az oldalát érte a puskám, mely a nagy durranás helyett szép csendesen azt mondta, hogy:
- Csett.
Azután én is mondtam valamit, miközben az öreg mordályt úgy vágtam a földhöz, csak úgy nyekkent.
Azután is sokat jártam a disznók után. A szerencse azonban nem nevetett felém. Reggel álmosan, összetörten ébredtem, egész nap éreztem az alvás hiányát, de amikor a hold vörössége kigyulladt az égen, mennem kellett. Fojtogatott a szobalevegő, rám feküdt a négy fal, s ha mégis itthon kellett maradnom, szinte karjaimmal nyúltam a szabad terek után.
Éjjel éltem. Két emberemmel is úgy voltam, hogy nappal alig ismertük egymást. Adjon isten!...Fogadj isten! - és vége. De amikor fellángolt körülöttünk a tűz, a szél belemarkolt a lángokba, és sziporkákat vitt a levegőbe, emberebb emberek lettünk. Eltűntek az öreg Galamb rongyai, el a nappali munka zörgő hétköznapossága: az augusztusi ég ragyogása közénk ereszkedett, és ünnep lett.
Egyszer pár napig nem mehettem ki, pedig nagyon üzengettek értem, hogy egy nagy kan forgóját pontosan tudják, könnyen meglőhetem. Végre szabadultam.
Nagy léptekkel poroszkáltam az erdőn keresztül, és gondolatban már húztuk a nagy kant a tűzhöz, amikor távoli lövés dörgött végig az erdőn. Ki lőhet itt ilyenkor? - gondoltam, és még jobban siettem. Az irányt pontosan meghatározni nem lehetett, hát arra gondoltam, hogy a szomszédban lőttek.
Amikor félóra múlva befordulok a dűlőúton a kukoricatáblák közé, szekér zörög szemben velem. Hiába törtem a fejem, miféle szekér lehet, hát beálltam a kukoricába, mert a szekéren nagy beszédben voltak. Majd megtudom, kicsodák.
Pár perc múlva principálisom hangját ismerem fel:
- Tudja, Józsi, alig ültem le, már jött...egyenesen nekem...Felemeltem a puskát, és nyakba lőttem...alig rúgott...lehet két mázsa is.
Én meg csak álltam a kukoricában, hol az égre néztem, hol a földre, és majd sírva fakadtam. Az én disznóm! Viszik a disznómat! Utánuk néztem. Végigfeketedett a hosszú igáskocsiban. Ezért jártam én heteken keresztül, ezért áldoztam fel az éjszakáimat, hogy más egyszer kijön, és az lője meg! Még hallottam, amint principálisom mondta:
- Ma is üzent az öreg Galamb, gondoltam, kijövök. Az ifiúr nem tudom, hol csavarog mostanában.
- Talán doktoréknál - vélte Józsi -, azt mondják, a doktorkisasszony tetszik neki...
A hold széles tepsiképével kajánul vigyorgott le rám, én meg búsan indultam a szekér után, mint az őszi esték megcsalt szerelmese.
Józsi kocsisnak azonban igaza volt.
A doktorkisasszony azóta már rég a feleségem, de még most is, ha valami nem sikerül, amire nagyon vágytam: feltűnik a szekér a holdvilágos úton, és én búsan ballagok utána.
/Forrás: Fekete István : Vadászatok erdőn, mezőn, Mezőgazdasági Kiadó Bp., 1987/
Móricz Zsigmond: Lábnyomok a porban
Az alispánnak még a hajdúja is öreg badacsonyit iszik ma, mert ma nagy nap van Csurgón. Ma volt az examen a gimnáziumban és a diákok színijátékot csináltak utána, teátrumot az özvegy Karnyónéról meg a két szeleburdiakról. Az epilógust az alispán úrfija, Albertke mondta el, de olyan szépen, olyan bátran és értelmesen, hogy az asszonyságok és a kisasszonyok majd megették érte. Az alispán úr örömében az egész exameni publikumot meghívta vacsorára.
Vacsora alatt a zsidóbanda játszott. Utána tánc volt, de míg a banda jóllakott, addig összeállott az úri társaság és még egyszer megbeszélték a mai nagy napot.
Az alispán úr előkiáltotta a fiát, a nap hősét, s odaállította a tek. és nagyságos urak elé:
- Gyere csak, te kis rétor! Mit szól hozzá domine spectábilis.
A mérges arcú septemvir nyájasra húzta az arcát s megcsípte a piruló fiúcska állát.
- Azt mondom, hogy a követek asztalánál huszat tudnék mutatni, aki hamarabb belesülne az európai konstellációk előadásába, mint ez a kis discipulus.
- Egy Sárközy Albertnek az ördögtől sem szabad megijedni! - mondta az alispán és tetszéssel nézett végig a fián. - Előre megmondtam Vitéznek, hogy ne kímélje a nebulót, olyan dikciót szerkesszen össze neki, hogy a szeme-szája elálljon annak, aki hallja.
- Olyan kedves volt! - mondta egy néni, szerényen beleszólva az urak beszédjébe.
- Nagyon jó ez a teátrumoskodás! - szólt az alispán -, bátorsághoz szoktatja a gyerekeket.
- Gyerekeknek jó - mordult bele egy kövér szittya, aki húsz esztendeje nem mozdult ki a falujából -, de csak azt szeretném én tudni, igaz-é, hogy a londoni teátrumba nem deákok játszanak.
- Igaz-a - mondta az alispán -, hiszen egypár esztendőkkel ezelőtt Pesten is volt egy magyar színjátszó társaság.
- Horribile! - álmélkodott el a testes úr. - Hát mán a magyar közt is van, amék csepűrágásra adja a fejét?
Voltak, akik nevettek, de a septemvir közbe mennydörgött.
- Approbo! - kiáltott s villámlott a szeme. - Tele abajgatták a múltkor, valami öt-hat esztendeje az egész országot, hogy a pesti magyar teátristák megbuktak és ezer pengőnél több adósság maradt utánok! Hát adakozzanak a nemes magyarok, drága hazafiak, mert az agyarkodó mostoha szerencse összetapodta helyzetüket. Azt mondtam rá, hogy isten akarattya. Nem korcsosulhat a magyar annyira, hogy bemázolja a képit és odaálljon a komédiába, hogy bolondot csináljon magából. A gyerek csak gyerek, nem tudja, mit cselekszik, de mikor már benőtt a fejelágya, akkor ne böcsmölje életével a magyar nemzetet!
Az öreg úr akkora hangon dörögte el ezt, hogy az egész társaság egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy: vivát!
Egy derék magyar úr szólalt meg, gróf Fegyverneky, aki maga is ott volt két kisasszony lányával az examenen, mert az elsőszülött kis unokája tündért játszott a komédiában.
- Ezek a firkáló fiatalok bizony mind amolyan elveszett emberek. Hozzám is eljött a minap valami Tempefői nevű poéta és arra kért, hogy adjak neki harminc aranyat, mert ő kinyomatta valami írását a régi nemes Fegyverneky nemzetségről, de belevesztett a tipográfus.
- Azt elhiszem - kiáltották többen. - És adott a nagyságos gróf?
- Nincs nekem kiloccsantani való harminc aranyom - pattant fel a gróf a bizalmas kompánia előtt. - Minden alávalóságra! Annak a hat csikónak, amit most állítottam cúgba, sokba kerül a szerszámja, csak az ötvösmunka, az ezüstözésért, aranyozásért sokra megy. Majd a faeton is, ha leérkezik Bécsből, elvisz néhány aranyat. Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek. Meg akkor egynéhányszáz úri vendégeket meg kell vendégelni: világosításokat, tűzijátékokat csináltatni! - Oh jé, meg kell a mai világban gondolni, mire adja ki az ember a pénzt.
- Meg bizony, de hát a Fegyverneky nemzetségről írt az a poéta... - szólt az alispán, akiről mindenki tudta, hogy szereti istápolni az ilyen poétaféléket. Hiszen Csokonai Vitézt, aki ezt a mai komédiát csinálta az özvegy Karnyónéról, ezt is ő tette be az iskolába professzornak, pedig az esperes úr váltig rezonérozott ellene, mikor meghallotta, hogy Vitéz uramat kicsapták a debreceni kollégiumból.
Gróf Fegyverneky fel is csattant az alispán szavára.
- Nem a pénzt sajnálom, eb az inge, de nem szorult a Fegyverneky név arra, hogy semmiféle emberek firkáljanak róla. Mert ha igaz volna is, amit az a poéta mesélt, hogy századok múlva is megmarad az ő csinálmánya, akkor se a Fegyvernekyeknek csinálta, mert azoknak a virtusa ezredek múlva is virtus lesz, hanem magának, hát őneki kellett volna megköszönni, hogy megengedtem, hogy az én jeles elődeimről verset csináljon!
- Igaz, igaz, úgy van! - kiáltották az urak.
- No de azért nem mondom, hiszen nem eresztettem én el alamizsna nélkül a jámbort, de megmondtam néki: fájlalom, hogy a maga balgatagsága miatt ilyen bajba vergődött. Én kegyelmedet - mondtam neki - mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom!
Nemes Tökkolopi Menyhárt uram alig várta, hogy közbeszólhasson.
- Én csak azt mondom, hogy szép a szép név, kivált, ha szép tettek is járulnak hozzá. Az én nevem ugyancsak rövid, de szép tettem, az van elég, ha eljön hozzám az a poéta, szívesen megtraktálom, urasan ellátom dohánnyal, míg él, írja meg nemes tetteimet! Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániában szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa s hatot nyert tőle mégis.
Fegyverneky Éva, aki szeretett kötekedni Csokonaival, most odafordult a költőhöz:
- No, Vitéz uram, magára csak rápergelnek.
Csokonai csendesen, kissé fanyarul mosolygott. Egyszerre ő lett a terem másik oldalának a középpontja. A lányok mind köréje csoportosultak és kíváncsian lesték, mit szól a Lilla-dalok költője arra, ahogy az urak beszéltek a poétákról. Csokonai nem jött zavarba s nem volt elkeseredve a beszéd miatt, mint várták.
De még mielőtt megszólalt volna, Fegyverneky Róza, az Éva testvérnénje, aki az előbb emlegetett Tempefői poétába néhány évvel ezelőtt szerelmes volt, érzelmesen megszólalt.
- Óh, bizony kár a poétákat bántani!...
Csokonai elmosolyodott s olyan fölényesen és természetesen nézett a grófkisasszonyra, mint aki hozzá van szokva, hogy napról-napra még a grófkisasszonyoknál is előkelőbb, sőt műveltebb hölgyekkel, a Múzsákkal társalogjon. Sárgásbarna bőrén átsütött a vér tüze és nagy gömbölyded orra alatt csalafinta mosolyra húzódott a nehány szálnyi bajusz. Nagy álmatag szemei most derűsen villantak ki a sötét karikák közül s kedves hangja tréfásan csengett.
- Bizony kár a poétát bántani, nagyságos kisasszony, mert a poéta veszedelmes ellenfél, lehet, hogy ma egy szót sem szól, de száz év múlva megnevetteti a válaszával a világot!
- Jaj, poéta uram, hogy jutott eszébe annyi sok bolondság, amit ma a deákokkal elkomédiáztatott! - kérdezte egy kacagó kis lányka.
- Az igazán érdekes! valóságos boszorkányság! - szóltak minden oldalról.
- Ugyan, arra való az egész, hogy a dámák ne unatkozzanak, ha már poéta került Somogyba.
- Biz azt jól tette! De jól tette! De most nem marad békén, míg meg nem vallja, hogy csinálta!
- Játék - mosolygott Csokonai -, egy éjszaka ütöttem össze az egészet és két próbára már el is játszották a fiúk!
- Jaj, de érdekes! De hogy találta ki!
- Hát, volt egy tanítványom - tréfált velük a költő -, olyan kövér, mint egy szatócsné és olyan csintalan, mint egy ördög, ez volt az első gondolatom, hogy ebből legyen Karnyóné! Ennek hadd csapjanak kurt két szeleburdiak, éppen jó lesz rá a két Körmendi testvér.
- Na hát azok igazán olyan szeleburdiak! - kiáltott közbe egy kis fitos leány nagy derültséget keltve.
- Volt egy kis parasztgyerek az első grammatisták közt, ha megijedt, mindig hebegett, ez lesz a Samuka. Biztosan jól fog hebegni, mert félni fog színpadon. Volt egy fiú, aki jól tud tótosan beszélni, ebből legyen Lázár deák. Akkor aztán már mindenki megvolt. Hanem eszembe jutott, hogy Deák Lajos, a Deák assessor úr fia szépen dalol, legyen belőle Boris szolgáló.
- Hát a két tündér? - kérdezte valaki.
- A két tündért azért találtam ki - bókolt a költő a Fegyverneky-lányok felé -, mert a nagyságos gróf úrnak akartam kedveskedni azzal, hogy az ő kis unokája legyen a legszebb. Hadd legyen hát tündérfi, mondtam, ám nagy volt a bökkenő. Mit csináljon a tündér a Karnyóné boltjában! No de egy poétának nincs lehetetlenség. Hadd haljanak meg az összes szereplők, az lesz csak cifra komédia és a végin hadd támassza fel őket a kis grófi tündér.
- Jaj, de érdekes!
- Csak még azt kell kitalálni - mondta a költő -, mért haljanak meg a bolondosok. De ott a lottéria! Azon vesznek össze. Azt pedig ki sem kellett találni, mert csakugyan megesett Kaposváron!
- Az ám! - kiabálták a kisasszonykák -, azt is éppen Körmendi Feri tette meg, a szeleburdiak bátyja, hogy kitétette egy öreg németnek a számjait a lottériába! De az csakugyan felment Bécsbe!
Egy tüzes szemű barna lányka haragosan, szégyentől piros arccal mondta:
- Azért mégse kellett volna csúffá tenni a mi városunkat!
Felkacagtak, s mivel a másik szobában megszólalt a zene, egy pillanat alatt szétrebbent a társaság. Jöttek a gavallérok, s ki-ki vitte a párját táncba.
Csokonai magában maradt.
Átment az öreg urak közé.
- Itt jön az én édesem - kiáltott rá az alispán úr vidáman s hatalmas kezét rátette a fiatalember vállára. - No, amice, most aztán ne sajnálja a vágott dohányt, hadd halljuk egy jó debreceni tréfát.
Csokonai szokása szerint egy kicsit félszegen nevetett, s frissen elmondott egy kollégiumi erős borsos adomát a professzornéról meg a három deákról.
Az adomának igen erős volt a csattanója, az urak hatalmasan kacagtak rajta, ki az oldalát fogta, ki a szemét törülte.
- No, amice - mondta az alispán, mikor kinevették magukat -, deferáljon édesem egy kicsit a világ gusztusának; ha mán elmondja, csendesebb hangon, még benéz valamelyik asszonyszemély.
A septemvir még egyszer kinevette magát kedvére, s akkor így szólt:
- Na hát még azt is megbocsátom ezér a jó mondásáért, hogy komédiába avatkozott az öcsém.
- Csinált ő egyebet is - vette pártfogásába az alispán a védencét. - Olyan szép verseket írt a szeretőjéhez, hogy Gyöngyösi óta nem írt olyat magyar poéta.
A septemvir egyszerre elkomorodott.
- Ne emlegesse domine spectábilis Gyöngyösit: Nem lehet Gyöngyösihez tenni egy mái fiatalt! Gyöngyösi több vármegyék táblabírája és Gömör vármegye alispánja volt. És olyan verseket, mint a Márssal társalkodó Murányi Vénus, olyat nem ír többet senki magyar anya szülte.
Csokonai dacosan, merészen vetette fel a fejét.
- Ej, nagyságos uram, nincsen Gyöngyösivel beszegve a magyar poézis.
A septemvir gorombán vágott oda:
- Hátrább az agarakkal!... Hallottam bizony, hogy kend is csak két sorra tesz mán rigmust. Bezzeg Gyöngyösi uram nem sajnálotta a fáradságot, mind a négy sor végire odatette... Nem is szeretek hallani ezekről a mái gyerekek impertintiájáról. Gyöngyösihez tenni egy Csokonait! Mi lesz a világból... Különben is nem verseket kell írni az embernek a szeretőjéhez, hanem el kell venni feleségül!
A pohara után nyúlt; Csokonai felpattant ültéből.
Kiment az éjszakába. Egy savóképű fiatalember, egy fiatal jurátus ment utána. Muzsafi volt, aki már verset küldött a magyar poézis kertészéhez, Kazinczyhoz, Széphalomra. A szent lelkű öreg válaszolt is neki s a német poéták utánzására serkentette. Különösen Bürgert és Mathissont ajánlotta neki.
Odakint szép csillagos nyári éjszaka volt.
Az alispán hajdúja avval mulattatta a többi vendégek cselédségeit, hogy már harmadszor mondta el szóról-szóra, hogy mi minden volt a délelőtti komédiában.
- A lidvérc abba a gólyafészekszurkáló poétikusba! - mondta. - Olyanokat talált a ki, hogy öregapám se hallott olyat. Héj az a Kuruzsló uram, aki ott kínálta a verset, olyan vót, hogy magam is fel akartam mán kiátani neki, hogy hajja kend, nekem is aggyon egy polturáért. De Belzebub faragjon villanyelet a lelkiből, a volt csak cifra, mikor akik meghóttak, mind eccerre talpra ugrottak, de még kántálni is rákezdtek!
- Hogy lehet mán a? - kérdezte a gróf inasa.
- Kotty belé! Hász mit értesz te ahho, mi a csízió! Deákok voltak azok, fel kellett azokat támasztani, mert mi lett vón abból, ha nem mennek haza vákációra! No, ha százszor elcsinálnák azt a komédiát, százszor megnézném! Meg istenuccse!
Csokonai távolabb ment a kert fái közé. A tisztelője, a szerény Muzsafi, mint az árnyék húzódott utána.
- Boldog lehet, mester! Azért mégis mély nyomokat hagyott a lelkekben.
Csokonai kissé hallgatott. Aztán felsóhajtott.
- Nyomokat hagytam a porban! Jön az első szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek - lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kősziklát!... Mi ez abból, amit tenni szeretnék!... Magyar föld, magyar átok!... A mai napnak vége, eltűnt, elfeledték... S ezzel a nappal el vagyok temetve én magam is... Hová lesz az az erő, ami itt feszít belülről!... Hová ez a világ, ami itt van körülöttem, amit olyan könnyen tudnék komédiában megörökösíteni!... Talán sose írok többet effélét, és ki játszaná újra! Én magam se láttam soha, semmiféle színielőadást a main kívül... Talán száz esztendő múlva lesz olyan boldog kor, mikor kíváncsiak lesznek s megpróbálják mit is, hogy is experimentáltunk... Ah, vestigia lena... Könnyű lábnyomok a porban... Ez a Karnyóné!...: Itt járt valaki!... Valaki járt itt!
Jókai Mór: Egy ember, ki gyalog járta meg Párizst
E napokban egy meleg délután sajátságos alak vetődött a színház udvarára. Torzonborz, őszbe vegyülő szakálla s a különös öltözet, melyet e szakáll kiegészíte, minden jövő-menőnek felötlött erősen. Fején katona holcmücli, ahhoz vászon katonakabát, magyar nadrág, s arra térdig érő harisnya húzva, poros katonabakancsokkal.
A jövevény azonban nem szólt senkihez, csak hagyta magát a járókelőktől bámultatni, vállával a falnak támaszkodva.
Egyszer a színésze egyike jobban a szeme közé néz, s elkiáltja magát:
- Hisz ez te vagy!
- Persze, hogy én vagyok! - felelt a kuszált alak. - De nehezen ismersz rám.
- Elhiszem azt, de te könnyebben rámismerhettél, miért nem szólítottál meg?
- Mert attól féltem, hogy azt fogod hinni, tán kérek tőled valamit.
- Hisz ami kevesem van, abból kérés nélkül is adnék, de hát honnan jössz?
- Párizsból.
- Hogyan?
- Hát csak gyalog.
- Mondták az onnan jövők, hogy hirtelen eltűntél onnan, azt hitték, elölted magadat.
- Eljöttem, mert az utolsó garasom is elfogyott, s hazajöttem gyalog. Két hónap óta jövök.
Ott rögtön több ismerős is veszi körül a jövevényt, régi erdélyi hadjáratbeli fegyvertársak, most szintén nyugalmas polgárok: aki még nem ismerné, bemutogatják egymásnak: hadnagy, jó vitéz volt a maga idejében, aztán a nem neki való időben kedve támadt olyan helyet keresni, ahol azt mondták, hogy vitéz emberekre van szükség, kiment Olaszországba, onnan aztán egy kutyának való időben ötvenketted magával, mint nyugtalan, türelmetlen embert elküldték, sok viszontagságon át Párizsba tévedt, ott olyan jó dolga lett, hogy majd meghalt éhen, ismeretlenekhez nem folyamodhatott, ismerősökhöz pedig éppenséggel nem. Egy nap aztán meggondolta a dolgot, s elhatározta, hogy haza fog jönni.
Hazajönni! Annyi idegen országon keresztül, könnyű annak, akinek tele erszény, vagy alázatos ábrázat áll rendelkezésére, aki vagy fizetni, vagy koldulni tud, de hogy utazzék Párizstól Pestig, aki ehhez nem ért?
Eleinte eladogatta testéről a ruhákat, a büszke magyar jelmezt, s vett kopott zsibárus rongyokat, úgy jött faluról falura odább. Sehol sem kért semmit.
Mikor már nem volt mit eladnia magáról többé, egy este fáradtan érkezett meg egy nagy francia városba, s egy kávéház verandája alatt elült. A veranda alatt délceg katonatisztek sziesztáztak, kiket sértett a rongyos alak megjelenése. Egy közülök megszólítá, mit keres itt?
- Ne olyan kevélyen, vitéz uraim. Voltam én is valaha olyan kardos úr, mint önök, s most sem vagyok se tolvaj, se koldus.
E szóra a francia tisztek körételepedtek, elmondatták vele élete viszontagságait, s azután egymás között harminc frankot gyűjtöttek össze, ezt odaadták útiköltségül a messze föld árvájának.
Ez adománnyal tudott eljönni egész a határszélig. A német földön megállították. Útlevélnek persze híre sem volt nála. Elmondta őszintén, hogy kicsoda, s hogy a Székelyföldön van otthona.
A lelkiismeretes urak rögtön táviratoztak Bécsbe, Budára, s szép időbe került, míg a válasz visszaérkezett, hogy állítása való, eresszék szabadon. Ezalatt legalább az európai diplomácia költségén élt.
Ott adtak neki útlevelet és ötven krajcárt.
Ötven krajcár nem nagy kapitális, de untig elég arra, hogy takarékos ember egy német fejedelemségen átutazzék vele: a fejedelemségben megint adtak neki más útlevelet és ötven krajcárt.
Gondolta magában, ez így pompásan megy, utazni a szövetség költségén: hanem a harmadik státus határán megtagadták tőle az ötven krajcárt, ott bizonyosan elébb a budgetben kell tárgyalni az ilyen költségeket.
It tehát már törni vagy szakadni kellett. Éppen Németországban kezdeni el a koldulást? Az nem lehet. Éhen meghalni? Azt inkább lehet.
Az utolsó hat krajcárral zsebében érkezett egy német városba, mely híres fürdőhely, nagyon járják az angolok. A legelső vendéglőben, ahová pihenni betért, azzal utasították el, hogy itt nincsen közkorcsma, ide csak vendégek térhetnek be, akik lóval jönnek. Ment a másikba, ott is azzal utasították el, ment a harmadikba, ott is azt ismételték. Jó rend van itt!
Ekkor újra visszament az elsőhöz.
- Ez azon vendéglő, ahová lóval lehet szállni? - kérdé fennyen a háziszolgától.
- Ez az.
- Mutassa, milyen a lovak számára való szállás?
A szolga bevezette az istállóba, az is tele volt ugyan angol urak lovaival, de egy hely még üres volt, s szépen megvetve friss szalmával, a jászolban illatos széna készen.
Friss szalma! Illatos széna! Milyen jó angol urak lovainak lenni! Jójcakát, édes barátom. Majd csak magam aluszom itt.
Reggel megy a vendéglőshöz, s mondja, hogy fizetni akar az istállóért, egy lóért.
- Hát hol az a ló?
- Én vagyok magam az a ló.
Egy ilyen ötlettel valami francia vaudeville-író divat-lionná lenne egy szezonra: no, de ő is nyert vele annyit, hogy a korcsmáros nem fizetteté meg, inkább még reggelit is adott neki azért, hogy olyan jól megnevettette. Mert nevetséges dolog ez nagyon.
És így jött egész Magyarországig, hallgatva és éhezve ott, ahol nem kérdezték meg, mit szenved?
A magyar határon belül ért aztán tetőpontot nagy ínsége. Itt csak nem szólhatott az embereknek. Szép is lett volna! egy magyar vitéz, aki elhagyta hazáját, családját, házi tűzhelyét, aki eltávozott fényes reményekkel, büszkén, dicsszomjasan, s most hazatér rongyosan, éhesen, megalázva: hogy mondhatná ez valakinek, ím itt vagyok!
Legsanyarúbb állomása volt a legutolsó, a budai Lánchíd-főtől a pestiig. Itt, mint tudva van, két mérges oroszlány ül kőből kifaragva, ami azt jelenti, hogy minden átmenőnek két krajcár váltságot kell fizetni.
Két krajcár, hiszen nem pénz! De hol vegye, aki most esett le a holdból?
Végre itt is megszánta néma arcát egy emberséges fuvaros, azt mondta neki, kapjon fel az üres szekérre, ha át akar jutni, s így ért el hazája fővárosába, országa szívébe, az, aki...
Nincsen tovább.
Móricz Zsigmond: A kapupénz
A fiatalember kócosan, kedvetlenül nyomta meg a csengőt. Egy vas nem volt a zsebében. A házmester, a vékony kis suszter, kinyitotta az ajtót s álmosan, rosszkedvűen várt.
- Majd holnap - mondta a fiatalember s billentett a kalapja felé.
A házmester nem szólt semmit, csak utánanézett; a szemével kísérte a lépcsőn s akkor csukta be a kaput.
Másnap este megint garas nélkül ért haza. Utolsó ezer koronását a Mancika söréért fizette ki s csak azután gondolt rá, hogy azt meg kellett volna őrizni, tegnap is ötszáz korona, ma is ötszáz korona.
- Fene egye meg, nincsen semmi pénzem, legyen szíves Hegyi úr, írja fel, hogy el ne felejtsük, ezer korona, igaz?
De a következő este már ezerötszáz koronát kellett volna adni, szerencsére idejében eszébe jutott s kapucsukás előtt hazaszaladt. Úgy surrant be a kapun, mint a tolvaj s érezte, hogy a házmester kinéz az ablakon, de ő csak futott felfelé, mint akinek sürgős útja van.
Másik este eszébe jutott, hogy haza kellene menni, de olyan nehéz volt elindulni s volt is egy kis pénz a zsebében, mert a ligetben boltot csinált. Csütörtök délután volt s egy kis forgalom a bódék körül. Mert ő nem vetette meg az ilyen dolgot sem, hogy kikiáltó legyen a hableánynál.
Éjfél elmult, mikor hazavetődött s akkor már igazság szerint ezer korona a kapupénz. De közben kártyáztak s mind leadta a dohányt.
- Nézze Hegyi úr, írjon hozzá ezer koronát.
- De kérem, az nem úgy megy - mondta a házmester. - Nekem is szükségem van rá. Na. A kapupénz: törvény, kérem. Itt nincs hitel, kérem.
Nem szólt egy szót sem, mert dühös volt s nem vághatta a szemébe ennek a piszoknak. Hallatlan, kétezer koronából milyen morgást tud csinálni.
De a következő este csak azért sem fizetett. Gondolta, hogy ha szól, a szemibe csapja, mert volt nála pénz. De a házmester nem szólt, csak bement s beírt újra ezer koronát. Most már háromezer volt.
Másik éjjel ki akarta igazán fizetni, de megint úgy járt, hogy elnyerték tőle. Istenbizony, anyira restellte magát, hogy ötször is elment a kapu előtt s nem mert becsöngetni. Mégis, nem hálhatott az utcán.
Most az asszony nyitotta ki a kaput. Ez egy magas fekete asszony volt, olyan rossz szemeket tudott vetni, úgy nézett, mint egy gyilkos.
- Naccsád kérem, istenuccse, vót pénzem s tudja naccsád...
Az asszony nem szólt. De mikor ő elslisszolt, fel a lépcsőre s utána nézett, felkiáltott neki:
- Vótér nem ád a zsidó.
Ő lenevetett, mintha kedves tréfa volna s azt mondta:
- Jóéccakát naccsád, szép álmokat, rózsás csókokat.
Másik éjjel elkészítette a pénzt. Most már négyezer koronát, mert mindig később kezdett hazajönni s azt mondta magában, hogy ha az ember jön, akkor kifizeti, de ha az asszony nyit kaput, akkor nem fizet. Megpróbál egy kicsit kikezdeni avval a fekete nővel.
Csakugyan, az asszony nyitott kaput.
- Hehe - mondta, - jól néz ki naccsád.
- De maga is jól néz ki, úgy látom. Minek lumpol maga annyit?
A legény meg akarta csípni az asszonyt tréfásan, de az olyan lett, mint egy pulyka. Vannak nők, akik annyira vágynak a legyeskedésre, hogy a legcsekélyebb érintést se bírják elviselni. Az asszony úgy érezte, hogy evvel a kis simogatással rátörtek a női becsületére. Hátraugrott és elsápadt s nagy szemet meresztve lihegte:
- De menjen, maga... inkább fizesse meg a kapupénzt.
- Nono, mit ijed úgy meg, nem eszem meg mindjárt, csak ha maga is akar - vágott fintort a legény s hetykén felment a lépcsőn.
- Péteri úr, Péteri úr - kiáltott utána az asszony teljes tüdővel. - Micsoda dolog ez, most már ötezer koronával tartozik, mi jogon merészel maga adós maradni. Ha holnap nem fizet, nem eresztem be a kapun, vegye tudomásul. Én tisztességes asszony vagyok, nekem a gyerekem élelmére kell gondolni.
De a legény nem szólt semmit, hanem sietett be a szobába, a mostoha nagyanyjához, ahol lakott. Az öregasszony felébredt s pár keserű szót mondott:
- Ilyenkor kell hazajönni, te jóféle. Megállj csak, te útszéli betyár.
Hogy ötezer korona miatt így kell neki szenvedni. Ma is hazajött volna kapucsukás előtt, ha nem restellte volna beszökni a kapun. Osztán hogy nem volt pénze, hát csak azért várt éjfélutánig, hogy hadd legyen meg a házmesteréknek az ezer korona plusz.
Másik este azonban előre kikészített ezer koronát s bár még csak féltizenegy volt, mind az egészet a kezébe nyomta a házmesternek s azt mondta:
- A többi csak hadd maradjon felírva.
A házmester morgott s nem szólt, mert ez valóban gavallérság volt.
Aztán ez így ment, hol adott, hol nem adott, egyszer csak tizenkétezer korona volt már a kapupénz-tartozás.
Akkor aztán meglógott. Otthagyta a nagymamát s elment lakni a Mancihoz.
Eltelt valami félesztendő, felé sem fordult a háznak, hanem egyszer sok pénze lett, volt vagy hetvenezer korona a zsebében s új ruhája, új cipője s új nyakkendője volt, akkor, gondolta, elmegy egy kicsit meglátogatni a nagymamát s hadd pukkadjanak az unokatestvérek.
Mikor úgy alkonyat felé bement a kapun, egy pillantást vetett a házmesterfülke felé s fütyörészve felment.
- Nézd csak - mondta a házmesterné, - nem az a gazember Péteri ez?...
- Az a! Megy a nagyanyjához.
- Én felmegyek hozzá, elkérem a hátralékot, úgy sincs a gyereknek vacsorája.
A kis suszter, aki egészen tüdőbajos volt, köhögött s az arca éle vörösre kigyúlt.
- Csak eredj, mert ha én megyek, abból baj lesz. Olyan ideges vagyok, hogy nem tudok mit csinálni.
Az asszony várt egy félórát, hátha lejön a fiú s akkor megszólítja. Mégis, idegen lakásba bemenni... De nem jött le s félt, hogy elszalasztja, hát hirtelen összekapta magát s felment. Becsengetett a harmadik emelet hatos ajtón.
- Itt a Péteri úr?
Bement a szobába. Péteri ott ült az asztal mellett s cigarettázott. Hogy ő belépett, feléje se nézett, csak ült mereven.
- Nézze kérem Péteri úr, legyen szíves azt a kis kapupénzhátralékot adja meg, mert a gyereknek nincs vacsorája.
A nagymama ráförmedt az unokájára.
- Még most is tartozol, te szemtelen, hogy nem sül ki a szemed. Add meg.
A fiatalember belenyult a nadrágzsebébe s szó nélkül kivett egy marék pénzt. Odalökött az asztalra egy tizezer koronást, meg két darab ezer koronásat.
A házmesterné lecsillapodva ment az asztalhoz s felvette.
Akkor a fiatalember elibe állott s:
- Mondja naccsád, rúgták mán magát fel?
Úgy nézett az asszony szemébe, mint akkor éccaka, mikor megcsípte s az ordítozni kezdett. Hát most az asszony a pénzzel a kezében, úgy meg volt rémülve, hogy nem bírt hangot adni, csak azt mondta:
- Nem.
- Nahát - ordított a legény, - a kutya istenit, most fel lesz rugva!
A nő megfordult, hogy elmegy. Akkor a fiatalember felemelte a cipőjét s belerugott. Bözsike, az unokanővére, elkésett, mikor hátulról átölelte, mert már akkor a Hegyiné úgy zuhant az ajtónak, hogy csak úgy összeesett.
Feltápászkodott, aztán szó nélkül kiment.
Sírva, a csontjait s a lépét fájlalva vánszorgott le az urához.
- Neked mi bajod, te?
Elmondta sűrű könnyek közt.
A kis suszter ijesztően izgatott lett, csak lihegett s frecskelt a vére, nem tudta, most mi lesz, felrohan, megöli. Nem is volt szabad neki izgatottnak lenni a tüdeje s a szive miatt. A harctéren és az orosz fogságban egészen tönkrement az idegzete.
Csak téblábolt s nyelt s fujt és sírt a szeme.
Felvett egy vascsövet, ami ott volt, amit már régen le kellett volna vinni a pincébe.
- Hová mégy - szólt utána a felesége, aki a gyerekhez menekült, azt szorította.
- Viszem a pincébe -mondta vakon az ura s kiment.
És akkor hozza oda a szerencsétlenség a Péterit, akit a nagyanyja kilökött a házból s jött veresen, dühödten lefelé a lépcsőn.
Valaki odasugta a házmesternek:
- Üsse agyon ezt a gazembert, házmester úr, láttam, mit csinált a feleségével.
A suszter, mint egy pulykakakas, elébe ugrott a fiúnak s azt mondta:
- Nézze, Péteri úr kérem, maga tettleg s szóval bántalmazta a feleségemet!
- Én nem bántalmaztam.
- Kérjen bocsánatot tőle! Kérjen bocsánatot tőle! - ordított a suszter.
- Nézze házmester úr - szólt a legény, - ne izgassa magát.
De a házmester vérszemet kapott, megragadta s azt mondta:
- Ne csináljon botrányt! Jőjjön be és kérjen bocsánatot a feleségemtől.
Már a lakók mind a folyosón voltak, a hintáslegény elszégyelte magát s belépett a házmesterfülkébe. De ahogy az asszonyt meglátta, ettől a fekete, vad asszonytól megveszett s elkapta a vascsövet a házmester kezéből.
Ez hátulról belekapaszkodott, de ő sokkal erősebb volt, kirántotta a vasat s úgy, visszafelé, fejbevágta vele az embert.
Annak a homlokából rögtön kiömlött a vér s a szemére futott.
A ház előcsarnoka már tele volt emberekkel, az utcáról is befutott egy csomó kiváncsi. Ott volt egy roppant magas diák egyetemi sapkában s közéjük lépett.
- Ne verekedjenek - ordított rájuk s megfogta a két embert és szétválasztotta őket, egyiket jobbra, a másikat balra taszította.
A Péteri kiment az ajtón s kint megállott a kapu előtt. Volt ott egy kis korlát, ahhoz támaszkodott s mint egy hős, elkezdett cigaretta után kotorászni. Rá is gyujtott.
De a kis házmester szégyellte magát, ugrált, nekirohant a sublódnak, kikapta a revolvert s kirohant az utcára.
Hát csak ott áll vele szemben nevetve, kivörösödve, hetykén Péteri, erre ő szó nélkül kapja a revolvert s rálő.
Találta, de a fiatalember meg se moccan. A vállába ment a golyó, de nem ért csontot.
Már a rendőr is itt volt s rögtön rátette a kezét.
- Mi volt ez itt kérem?
A házmester egészen tébolyodottan nézett a biztos úrra, már érezte, hogy elveszti az állását.
- A kapupénz - dadogta s a nyála folyt, - adós maradt a kapupénzzel...
- Ugyan! most fizettem ki a felesége kezébe - mondta a fiatalember. - Ez a köszönet.
- Tessék oszlani - mondta a rendőr. - Bekisérem magukat. Jőjjenek az őrszobára.
A tömeg suttogott s morgott. Határozottan a házmester ellen volt a hangulat.
- Meg kell lincselni - mondták. - Ez osztán házmester! A kapupénzért lelőni a lakót!
Móricz Zsigmond: A százszínselyem keszkenő
A púpos, nyomorék kis Veron ott settenkedett a Varga Gyuri gazda kapujánál. Gyuri, a gazda fia, négy-ötesztendős gyerek, az udvaron ugrált a hóba; rákiáltott.
- Méccz innen, te büdös!
Veron nem mozdult, inkább integetett neki.
A gyerek a kezébe kis ostort tartott. Kiment és végig vágott vele a nyomorék lányon.
- Czoki! - mondta s jól tudta, hogy neki szabad. Az anyja is megpofozta, megrugdosta a Veront, mikor ez a múltkor itt volt, hogy az apját elhijja az öreganyámhoz.
Veron egy szép fagyos almát mutatott.
A fiú megcsendesedett, mint a vicsorgó eb, ha koncot sejt.
- Hun az apád? - kérdezte a lyány.
A fiú kitalálta, hogy ez az alma ára. Gondolkodóba esett, azután visszaleskelt a konyhaajtó fele.
- Nem adod?
- Neked.
- Hátrul van a színbe.
Odakapott a lyány kezéhez, hogy kicsikarja belőle most már jogos tulajdonát. De az nem adta.
- Hát az anyád?
- Bent a nagyházba. Acczide má no!
Odaadta. A gyerek megforgatta az almát, beleharapott s elfelejtkezett mindenről. Elkezdett féllábon táncolni s piros orrát szipogatva csámcsogott.
- Megyek má Julcsa nénémék`!- mondta a nyomorék lyány és elkacsázott be a második szomszéd kapuján. Nem ment be a házba, hanem végigsietett az udvaron, le a kerten s a kerítésen túl visszafordult, úgy jött fel a kert felől a Varga Gyuri gazda portájára, a hátulsó színbe.
Sok, sok ravaszságra megtanította már őt a púpos háta, meg a csonka görbe, munkára nem való jobb keze. Az ő eszén nem könnyen járt túl senki s olyan pofonokat nem akar kapni többet, mint a múlt héten. Varga Gyuri gazdának az édesanyja küldi őt az édes fiához üzenettel. De a menyével cudarul van, hát ez nem szíveli, hogy az ember hazajárjon az anyjához, a rosszat hallgatni.
A törpe lyány belopakodott a színbe. Varga Gyuri nagyban faragott valami tőkét, csak akkor vette észre, mikor már előtte is állott a lyány.
- Mi kell - förmedt rá.
- Azt izente nénémasszony, - szólt a lyány babrálva - aszonta, hogy: Veron, erigy el a fiamhoz, mondd meg neki, vagy jön el valaha, vagy se, de most gyüjjön el, mer nagy dógot akarok neki mondani. Nagy dógot.
Az ember hallgatott, beleköpött a tenyerébe, felemelte a fejszét s tovább vágta a tőkét; valami gerenda, vagy szántalp lesz abból.
Munka közben odavetette:
- Mondd meg, hogy elmegyek.
A lyány egyet se szólt, megfordult, eltűnt. Varga Gyuri gazda tovább végezte a dolgát. Csakugyan szántalp lesz a gerendájából.
Egy óra múlva letette a fejszét, leverte magáról a port, felvette a ködmönét s elindult. Be se szólt a házba, kiment az utcára, be a faluba.
A templom fatornya mellett betért egy kis házhoz, az az ő szülei telke. Innen nőtt ő ki, ebből a kis fecskefészekből, nagyokat faló gólyának, nagy gazda lyány urának, vakmerő, mindenbe belefogó, vállalkozó gazdának. Innen a harag oka a felesége, meg az anyja közt.
A madzagkilincset megrántotta, bement. A szoba sötét volt, dohos, az ablakaik homokkal betömködve, papirossal beraggatva, a rozoga pléhtűzhely füstölt s ordító hideg volt bent.
Az ember rögtön odanézett az ágyra, ahol piszkos dunnák közt feküdt az anyja, kiszáradva, sápadtan, elaszalva. Ahogy a fiát meglátta, rájött a köhögés és csak jó idő múlva nyugodott meg tőle.
- Üjj le, - mondta vékony, beteg hangon.
Az erőteljes, pirosképű ember megzavarodva állott.
- Hajaj, - sóhajtotta s legyintett hozzá.
Az asszony felemelte száraz, gyenge ujjait s bágyadtan intett.
- Má mindegy. Üjj le.
Valaki széket tett mögé, aztán mindjárt ajtó nyílt s a valaki nesztelenül kiment. Veron volt.
- Mit tehetek kendnek, édesanyám?
- Te?...Semmit, - s megrándult az öregasszony kékes ajka. - Maj csak elmegyek mán magam is.
Sokáig némán voltak. Az öregasszony újra köhögött. A fia csüggedten bámult maga elé.
Végre megszólalt az anya.
- Hallom, hogy - hogy a Tószeget akarod kiárendálni.
Az ember oldalra billentette a fejét s megmozdult. Megkönnyebbült, hogy ilyen közömbös dologra került a szó.
- Szerettem vóna.
- Hát osztán?
- Nem adják.
- Nem?!
- Nem.
- A kutya, a kutya! - rikácsolta a vénasszony váratlanul s köhögésbe fult a szava.
A férfi meglepetve bámult rá az anyjára.
- Minek adná, - mondta, szinte azért, hogy az anyját ingerelje, - ha nem tetszik néki az ábrázatom. Ő úr, Gencsy, nyócvan esztendeje földesúr! én meg csak egy rossz paraszt vagyok, Varga Gyuri.
- Kutya, kutya! - sipított az asszony hangja, - cudar, jaj a cudar kutya.
- Kicsoda?
- Az a vén dög, Az. Hogy sillyedjen el. Az isten rogyassza rá az eget. Jaj a kutya.
- Ki parancsol benne neki, adja, ne adja? - morogta a férfi.
- Ki? Én, én! Én a kutyának. Én! - és felemelkedett az ágyából a roskadt asszony, mint egy megelevenedett átok.
- Nem kellesz neki? Nem? De én kellettem! Én kellettem! Mi? He? Te csuf vagy, utál, utál! De én kellettem! A vén dög. A vén kutya. Rám vót gusztusa. Belémharapott. De te nem kellesz neki. Az anyja kellett! A fia nem kell! A tulajdon fia! vén dög, vén dög!
A férfi felugrott és kidagadt erekkel meredt rá, orditott rá az anyjára.
- Mit beszél kend? Kiről beszél kend?
- Gencsyről, a vén Gencsyről, a földesúrról, hehe, az apádról, az apádról. A vén dögről.
Az ember megtántorodott, a nyelve a szájapadlásához ragadt. A szíve úgy verte, döngette a mellét, mint a kalló pummogása.
Csönd volt soká.
A férfi végre leült, leroskadt, levágta magát a székre s tompán elmeredve hallgatott.
Az öregasszony sírt. Aztán lassan, töredezve mondott egy-egy szót.
- Szép vótam. Megáhított. Utánnam járt. Az egész falu asszonyát szerette... Egy selyemkendőt ígért, egy százszinselyem kendőt!... - és még most is megcsillogott a némber, a gyönge asszonyi állat szeme, fakó, hályogos, vizes öreg szeme.
- Mér nem mondta ezt édesanyám régen?
Az anya legyintett.
- Szemérmetes vótam én édes fiam mindig.
Hallgattak, kinosan, keservesen.
A féri felütötte a fejét.
- Kapott? Mit kapott akkor, azér, édesanyám?
- Mit? Semmit. Akkor is kutya vót. Hazug. Selyemkendőt ígért, egy százszinselyem keszkenőt; az járta akkor nagyba. Azt se adta meg. igérte, nem adta.
- Bizonyos ez? Igaz ez?
- Láttad valaha? Láttad rajtam valaha? Hova tettem vóna? Kétszer kértem a cudartól, ígérte, nem adta. Pedig tudja, hogy jártam. Tudja. Azóta nem állhatott. Itthon se vót akkor az uram, félesztendeig vót a beregi erdőn. Alig tudtam lehazudni a bajt... Tudta a vén nyavalya, de nem is nézett azóta a szemembe... Harmadikszor is szóltam neki rólad. Mikor az iskolát kijártad, osztán, hogy olyan jó fejed vót, aszonta a rektor, kollégiumba kell vinni. Aszonta csak be kell vinni, csakhogy eccer füzessenek érted, a többiről nem kell gondolni. Azt agya a püspök. De eccer füzetni kell. Bementem a vén Gencsyhez. Megmondtam neki, füzesse ki azt az egypár kis pengőt, oszt álgya meg az isten. Sose mondom meg a fiamnak, mi hogy vót. Nem tötte meg. A kutya. Nem tötte meg. Nem a. Nem vót szíve. Aszonta. Ha paraszt, legyék paraszt. De megmontam neki: Tudja meg az úr, montam, tudja meg az úr, evvel nincs vége. Lesz még embernyi ember az én gyerekem. Terem még fütykös az erdőn!
Az ember felugrott, nagyot dobbantott és az öklével belesujtott a semmibe. Bikát levágó sujtással a levegőbe. Nagyot fujt, mint a dühödött bivaly.
- Menj el hozzá, menj el a kutyához. Mondd meg, azt izentem, hogy a Tószeget neked adja én izenem! Én izenem! Innen a halálos ágyamról izenem. Pozdorjának se maradjon a csontja, ha meg nem teszi. Azt izenem!
A hangja hörgött, berekedt, a szeme kidülledt, a keze iszonyatosan reszketett. A halálgörcsnél is jobban reszketett. Egy élet, hosszú, nyomorult, cudar, tehetelen élet dühe rázta.
Az ember felcsapta a kalapját s kiment. Ott hagyta az anyját, önkívületben, köhögésbe, örjöngésbe fulva.
Végigrohant az utcán, haza.
Otthon a felesége dulva-fulva fogadta. Már tudta hol járt, a gyerek, a szájas, gonoszmáju gyerek kifecsegte, hogy itt vót a Veron. Mint egy felpaprikázott sárkány csatorászott az urára, mikor az belépett.
- Na mán nem állotta! Mán haza kellett, az anyja szoknyája mellé kellett mán szagolni...
- Csend! - ordította az ember, hogy megrezgett az ablaktábla s az asszonyba belefagyott a szó. - Hallgass, mert szétgázollak! Az anyám hótbetegen fekszik. Mire hazajövök, itt ne tanáljalak. Ételt vigyél neki, meleg ételt. Levest. Úgy legyen, vagy kitapodlak. Cafat. Ronda paraszt. Rongy.
Az asszony csaknem elájult. De ahogy belenézett az ura szemébe, őrült láng lobogott abban s ő összecsuklott, megjuhászodott, mint a gyerek a nagy erős akarat előtt. Kifordult a konyhába s ész nélkül állott meg. Sirva fakadt, aztán borzongó, hideglelős háttal fogott hozzá, hogy teljesitse a parancsot.
Nemsokára tetőtül talpig felőltözve, vasárnapló ruhában jött ki az ura a szobából. Még a bojtos tajtékpipa is ott volt a zsebében.
Egy pillantást vetett az asszonyra, amelyben olvadt tüz, kohónak tüze égett, perzselt. S elment.
Egyenesen a kuriába. A Gencsy-kuriába.
- Hol van az úr, tekintetes Gencsy Pál úr? - kérdezte nagy erős hangon.
- Bent a fekete szobába.
Kopogtatás nélkül nyitott be.
Az öreg, nyolvanesztendős aggastyán megvásott, régi magyar ruhájában, pipázva ült egy karosszéken. Egykedvüen nézett a bejövőre, aki kurtán köszönt s megállott előtte.
- Mit akarsz? - szólott rá közönyösen.
- Izenetet hoztam.
- Jól van...
A paraszt hallgatott, csak a szemében nyujtogatta karmát, lángos szárnyát a belső tüz.
Az öreg nemes, a hajdani kis oligarcha, az ezerszüzes volt szolgabiró, aki már testámentumba tette nagy dicsőségét, a káptalannál őrizteti, hogy ezer szüzet rontott meg, lassan türelmetlenné lett s ráförmedt rekedt, borleráspolyozta hangján.
- Kivele hát.
A paraszt tovább hallgatott.
- No. Mit akarsz?
- Izenetet hoztam.
- Kitül?
- Az anyámtul!
Az aggastyán rávetette a szemét. A vörös szemhéjak alól megcsillanva vetődtek elő az éles, szúrós barna szemek.
- Hátosztán?
- Azt izeni az anyám, hogy Gencsy Pál úr máma bérbe adja, bérbe adja Varga Gyurinak a Tószeget.
- Úgy? Hm. - S az öreg úr megtömködte a fekete mutató ujjával a pipát, a tüzes hamut. - Hát tisztelem az anyádat jófiam, de késő tanált izenni. Kár, hogy meg nem mondtad neki, amit tennap hallottál tőlem. A Tószeget mán odaigértem a Samunak, a Svarcz Samunak.
- Nem addig a! - orditott fel az ember s az öklével iszonyatosat vágott az asztalra, úgy hogy az végigrepedt; végighasadt a vastag tölgyfa deszka. - Elébb ígért az ur az anyámnak. Azt se tartotta meg. Hát ezt se fogja.
Egy vén hajdu ijedten nyitotta be az ajtót. Az ősz földesur intett neki, hogy menjen dolgára.
Ő pedig ott ült nyugodtan a helyén. Még egy arcizma se mozdult meg; nézte a hatalmas parasztot, meg a pipáját, felváltva.
- Osztán mit igértem én az anyádnak? - kérdezte gúnyosan, komolyan.
- Egy százszinselyem keszkenőt! - sziszegte, hörögte a paraszt.
Az öreg gondolkozott.
- Oszt nem adtam vóna meg?
- Nem látta azt senki az anyámon.
A pátriárcha elsimitotta a bajuszát és godolkozott. Végre megszólalt.
- Egye meg a fene. Még a nagy körtefa alatt, a malomkő asztalnál adtam a vén Samunak rá 17 forintot meg ötvenkrajcárt. Hát persze. Az istennyila a svindlérbe. Ma se hozta el. Kétszer is ráorditottam pedig. Ennek a nagyapja vót. Ennek a Samunak.
Az agg nagyúr csóválta a fejét.
- Hm, hm. Hát hogy nem kapta meg az anyád? Hm. Az más. Hát persze, az más... Hát akkor igazgad van, fiam! Jól van no. Hát a Samu nem kapja meg a Tószeget. Ha megadod azt a bért, amit ő ígért, ha megadod, legyen a tied. No, megadod?
A paraszttal egyet fordult a világ. Szédült. Gondolta, most a szemeközé vágja a vén gazembernek az egészet. De aztán rögtön felülkerekedett benne az anyja vére. A parasztvér. A belenevelt, erősre hizott parasztvér s vérbegyült szemmel morogta.
- Meg. Mér ne adnám.
- Nojsz akkor rendbe van. Beszélj az ispánnal. Csináljatok írást.
És az öreg a cigánykovács fabrikálta rézdrót piszkálóval megböködte a pipa hamvát.
A paraszt meg sarkon fordult s bizonytalan lépésekkel kitámolygott az ajtón.
Móricz Zsigmond: A vaskereszt
A püspök már három órakor fenn volt. Pálinkát ivott s kiment felverni a hadat.
Ahogy átlépett a küszöbön, elkiáltotta magát:
- Hé, magister coadjutor!
A sötétben álmosan felült egy hosszú sovány alak s kimondhatatlan nyájassággal köszönt:
- Benedicite.
- Még mindig alszol, domine, - mondta latinul, mert a coadjutor nem tudott egy szót se magyarul.
- Már régen forgatom az olvasómat, - mondta az s a püspök rögtön vértódulást kapott erre az álszent s útálatos kegyeskedésre.
- Evvel a vaskereszttel agyonverni, - mondta magyarul s átment a szobán ki a szabadba.
- Hé, fickók, - ordította el magát a tornácon - fel, fel!
Lent az udvaron nemsokára nyüzsgés, mozgás, kurjongatás volt. Ő örömmel, tele tüdővel szítta be a csípős novemberi hajnali levegőt; dér is volt a fákon; nagy orrlikai tátogva dolgoztak
Fáklyát gyujtottak a szolgák és ő deres, kemény szakállával, nagy kámzsájában sokáig nézte a nyüzsgést.
Tele volt a sötétkék ég csillagokkal. Vajjon mit hoz a magyarnak ez a nap... És a holnap... Királyválasztógyűlés Fejérváron.
Nehéz szívvel fordult vissza a szobába. Azért nehéz dolog ez, magyar embernek. Ő vállalta, hogy lovasaival és püspök személyével beszáll Komáromba. Ma még be akar érni és Ferdinándusnak lekötni a várat.
Lehet. Minden lehet. De nehéz.
Visszafordult szótalan s súlyos léptekkel cammogott a házba, hogy a papucs helyett csizmát húzzon.
- Eminenciád korán ébredt, - mondta a coadjutor.
Erre ő összeráncolta a szemöldökét. Mintha tüzes vassal szúrták volna meg. Igaz, neki ígérték az üres esztergomi prímási széket és a bíborosságot, de ahogy ez a se hús, se hal ember máris előlegezi, az olyan volt, mintha a bűn maga szólalna meg. No és az maga, hogy azzal kapta az ígéretet is, hogy ezt az embert coadjutornak kell maga mellé venni, mint a királyné emberét, őfelsége gyóntatópapját.
- Szoktam, - mondta kurtán.
- Ma én sem aludtam volna el, sőt egyáltalán semmit nem aludtam. Micsoda szív és lélek tudna aludni, mikor Magyarország ily nagy napokat él. Bizonyára ötszáz év óta, Szent István atyánk óta, nem volt ennek az országnak ily fontos napja.
- Hagyjuk Istvánt, - dörmögte a püspök, mert úgy érezte, ez a száj bekeni a nevet azzal, hogy kiejti. - Hagyjuk Szent Istvánt, coadjutor uram.
- Nem, eminenciád. A magyar urak nem akarják belátni, hogy Ferdinándus ő hercegsége egy új szent István lesz a magyariak számára.
- Hagyjuk Ferdinándust, - mondta békét erőltetve a püspök. Mióta hallotta, hogy milyen kis sárgabőrű emberke, azóta nagyon megrendült a lelkében. Egy udvari úrfi, aki apród se lehetne egy Kinizsi udvarában, ez az új szent István?
- Ó, boldog Magyarország, hogy ily nagy szerencsét ér. V. Károly császár testvéröccse, egy Ferdinándus, a magyar trónon.
A püspök köhögött.
- Nono, coadjutor uram, ültek ezen a trónon már olyanok... nem a gólya költötte őket...
- Eminenciád, ő császári felsége, a spanyol király, mintegy pártfogója és testvére a szegény Magyarországnak.
- Gyere inkább uram, egyél s igyál. Itt a paprikásszelet s itt a szesz, a sancta spiritus.
- Ily korán, eminenciád? Ájtatosság előtt?
- Nézd csak, milyen szép húsos falat!
De a coadjutor vette olvasóját s azt kezdte pergetni oly felfordított szemgolyókkal, hogy a püspöknek kifordult a szájából a falat.
- Csak a boldogságos Szent István, - kezdte újra, keresztvetés után a páter.
- Mi van már megint avval a Szent Istvánnal?
- Csak Szent István volt ilyen helyzetben, mint őfensége Ferdinánd, - mondta a coadjutor, aki megragadta az alkalmat, hogy e korai órában a józannal beszéljen. Úgyse lehet aztán a részeg főkkel egész nap szót váltani.
- Hogy-hogy?
- Csak akkor volt ez az ország ilyen vad puszta, barbár csordák lakták, lóevő pogányok, Európa szemetjei. Ime, a magyarság ma is odasüllyedt, saját erejéből még egy litánitát sem ér. Ó mely istentelen pogányság, ó, mily állati barbárság, ó, mely útálatos sötétség.
A püspök csak nézett, nézett erre az arcra, erre a sárga, hosszú sovány, beretvált lófejre s hallgatta a szavait, amelyekben, pláne latin nyelven, oly mérhetetlen lenézés és megvetés volt, hogy benne kezdett fenekestől felfordulni a józan ész. Jól van, ő szívéből útálja azt a lágymosó kásaembert, a tótot, Zápolyát, de azért vigyázzanak ezek az urak is avval a panegyrissel.
- Avagy Székesfejérváron holnapután királyválasztógyűlést tartanak a jó magyarok. Mely kicsiség és mely nyomorúság. Ők akarnak dönteni a birodalom sorsáról... Ő hercegi fensége Ferdinándus urunk kijelentette, hogy nem is fogadja el választás formájában a koronát, fölötte áll jogaiban, hogy csőcselék ordítása adja neki azt, ami szerződés alapján megilleti. Megbántva érezné magát, ha ő királynői felsége, Mária, az útálatos tömeg kegyét kérné. Csináljon a nép, amit akar, csupán tizenkét fővérből álljon a mi urunk, Ferdinándus egész serege: akik, mint az ország illetékes tényezői, minden külsőség nélkül jelentsék ki az ő törvényes jogát. Inkább akarja a fegyver jogán bírni jogos örökségét, mint a néplelkesedés vagy más illuzió alapján, mert így mindenkor ő szab törvényt, míg úgy állandó és kellemetlen beleavatkozást fog igényelni az ország s ebeknek a gazdát megugatni utolsó.
A püspök egyre merevebben ült. Már régen nem evett. Borzalmas gyanu kezdett benne támadni. Az a gyanu, hogy ez mind igaz. Hisz eddig is volt szó ezekről, de az csak úgy délben kezdődött, mikor már részegek voltak mindnyájan, a nádorral, a sánta Báthoryval az élükön, de most friss aggyal, alvás után, három vagy négy órakor hajnalban...
- Ő hercegsége, Ferdinándus - nevetett rossz fogaival a lófejű páter - nem a magyarok favorjától eredteti jogait: őt bátyja, a császár, V. Károly ajándékozta meg a magyar igényekkel. Őfelsége a császár megtartotta magának Németországot, Spanyolországot és gyarmatait és az olasz birodalmakat, ellenben öccsének, Ferdinándusnak engedte át a két Ausztriát, Stíriát, Karinthiát, Krajnát és Tirolt, valamint azokat az örökösödési jogokat, amelyeket Magyarország és Csehország koronájára szerzett a császári család... Mily nevetséges tehát e barbár magyarok ugrálása. Mintha a vadaskert vadjai mondanák: nekünk nem kell az új tulajdonos. Válasszuk királlyá a tulkot. De azonban jön az új tulajdonos és a vadaskertet tulkával együtt birtokba veszi.
- Hazudsz, - ordított fel a püspök és markába kapta a vaskeresztet az asztalon.
A páter rémülten esett hátra s a sötétben, az egy szál gyertya világánál várta a halált.
A püspök azonban megtántorodott, egyet fordult és végigzuhant a padlón.
A páter csak sokára mert mozdulni. De mikor látta a főpap hullaszerű fektét, fölkelt s intézkedett, hogy ő eminenciáját ágyába fektessék.
Mikor a püspök felébredt, reggeli világosság volt s a szeme tágra nyílt, mikor látta, hogy lábánál három, fejénél három fehérsüveges kispap térdel s középen a páter.
- Mit akartok? - hörögte.
Senki sem felelt, mintha némák volnának, csak az ajkak mozogtak.
A püspök rájött, hogy ezek a haldoklását imádkozzák el.
- Uhh, - tört ki belőle - takarodjatok. Nem halok meg... Meg akartok ölni?... Takarodjatok...
Újra visszaesett, elgyengült; érezte, hogy nyál szivárog a szakállára.
- Apage, menjetek, úgyse halok meg.
A páter alázatos édeskésen szólt:
- Eminenciád...
- Nyergeljetek... Komáromba...
- Meggyónni, megáldozni, eminenciád...
- Nyeregbe... - csikorgatta a fogát a püspök.
Hallotta, hogy a páter a gyónás formuláját duruzsolja. Fellángolt, a szeme.
- Komáromba... és onnan Székesfejérvárra...
A páter megnémult. Ő hörgött és nevetett magában.
- Ego te absolvo, - hallotta a páter szavát.
Erre újra összeszedte magát és iszonyú erővel felkönyökölt.
- Ne gyóntass kutya, ne oldozz eb... Takarodjatok a pokolba sátánok, úgyse halok meg... Majd adok én... nektek... vadaskertet... a ti meretrix királynétoknak... és taknyos herceg úrfitoknak... Uhh...
A páter hangosan kezdte az éneket és a kispapok kórusban kísérték.
A püspök magánkívül volt, a szeme véres, a szája tajtékos.
- Vivát Szapolyai... - hörögte.
A papi kórus teljes erővel énekelt.
- Takarodjatok a fenébe... a bestye meretrix-szel...
Megragadta a vaskeresztet, hogy agyonvágja vele a pátert, de ebben a pillanatban hanyatt esett s meghalt.
A páter azonnal jelentkezett Mária királynőnél.
- Ő eminenciája meggyónt, megáldozott, kegyelemben elbocsátott és felséged nevével ajkán kilehelte nemes lelkét.
Móricz Zsigmond: Vízcsöpp a tengerben
Addig ment, addig ment, míg az a jóleső érzése nem volt, hogy most aztán abszolúte nem tud tájékozódni ebben az idegen városban. A pályaudvar irányát is elvesztette.
- Na, most az emberek között vagyok, - mondta magában s kissé fölmosolyodott. - Elvesztem...Senki sem ismer, senkit sem ismerek. Még a nyelvüket sem tudom. Isten áldjon Múlt. Egy csepp a tengerben. Visz a Duna. Lássuk, lássuk, hogy jut a vízcsöpp az Óceánba.
Az utca végén, sárga lámpák éjjeli fényében néhány fiatal fiú állt sportruhában. Fehér dressz, fehér nadrágocska, verseny-cipő, hatalmas tüdők, izmos, barna, szőrös lábak s karok. Treníroztak a holnapi versenyre s olyan komolyan vették, suttogva, összebújva beszélték s nézték a stop-órát s a város egyetlen vízszintes utcáján, ahol száz métert síkban tudnak találni, - mert különben az egész város imbolygó terepen épült, - komolyan, elszántan, szinte összeesküvésszerűen dolgoztak. Szép volt, ahogy egy-egy gyönyörű fiatal test repülve és idomosan beleveszett az éjszakai világításba s szinte feloszlott, foszforeszkált, repülő holdfény.
Hirtelen tovább ment. Semmi sem újság, semmi sem idegen, ezt jól ismeri. Két perc alatt tájékoztathatja magát...
A házak olyan egyformák az egész világon! Rendes, tiszta utak, az Erzsébet-tér tájéka, unalmas paloták, különös, hogy az emberek mennyire félnek, mennyire iszonyodnak egyéniségük kimutatásától. Cél, hogy egész egyformára nivellálódjon az élet. Ungarn oder Austria, oder Schweiz: ne lehessen megismerni a helyet...Egy gyárban készül az összes ruha, az összes ékszer, az összes lakás, az összes ízlés, az összes élet. Szatmáron van egy ház, amelynek a falába paraszt-cserép tányérokat rakatott be az építő s itt van egy ház, amely kőből épült, de fagerendák vannak belenyomva, hogy svájcias legyen. Egy-egy ilyen naiv ötlet árulja még el a helyet. Azontúl semmi.
Egy szűk téren, sőt nem is tér, utca kissé széjjelebb dagadva, - nagy tömeg ember álldogál síri csöndben.
Ez igen...itt bele lehet veszni...
Közéjük állt.
Trombitások s hangászok pengették, nyekeregtették hangszereiket. Térzenét várt a nép. Már fel volt állítva az ideiglenes pódium s minden muzsikus a helyén ült. A közönség türelmesen s olyan hallgatagon állt, mintha álomemberek volnának. Aki szólt is, olyan halkan és súgva, mint aki fél, hogy kinevetik együgyű megjegyzéséért...
Térzene. A Szt. Márk-téren szebb volt. A Szt. Márk-tér szebb. Húsvét volt, gyönyörű este, fényes világítás, mesébe való gazdag és csillogó illusztráció. A pompázatos templom, a félelmetesen különös Campanile s a Procuratiák komor nyugalma...És az a tömeg, a világ minden részéből összeverődött gazdagok hullámzó tömege, tízezer milliomos a világ legszebb fogadótermében...Az egy pillanatra hangulatot adott...
De itt. Elfanyarodott a szíve. A vastag kis karmester, Ferenc-József-kabátban izgett-mozgott, kurtán, szemüvegesen s a veres sörázott képű polgárok a rézhangszereknél.
Oda pillantott egy pulpitusra: Wagner Tannhäuser.
Olyan ijedtség fogta el, hogy gondolkozás nélkül elszaladt.
Egyes boltok még nyitva voltak. Minden kirakatban ugyanaz, mindig ugyanaz...Miért él olyan sok ember, hogy csak egyet produkáljon? Minek ahhoz annyi nép? S olyan kínosan kommunizálják ugyanazokat az értékeket...Senki sem akar egyéniség lenni...Persze: az egyéniség egész világ és egész világ felelősségét viseli...
Már egész sötétek lettek az utcák és szűkek és kezdtek idegenné és félőssé lenni.
Egy helyen hatalmas jódlizás hallatszott. Öblös, fiatal, éretlen bariton öblögette vékonyan és vastagon. Megállt. Ez jó volt. Valami ősi, kedves és mély. Megkereste a kocsmát és benyitott.
Ez is jó volt. Alacsony és füstös, barna hely. Barna, súrolt asztalok, amilyen sűrűn csak lehet s két lépcsőfokot lefelé kellett menni: faoszlopok tartották a mennyezetet, faragott négyszögletes komoly fák s jobbra a belső asztalnál ült két diák, vagy mesterlegény, olaszosan fölkefélt roppant hajú fiatalok s egy lány, ezek daloltak.
Leült az ajtó mellett a sarokba s alázattal olvadt bele a miliőbe. A mestergerendán góth betűkkel hosszú verssorok: "Wo der Gastwirt selber sauft, wird sicher kein Getränk gekauft.""Wer hier streitet oder hetzt, wird an die frische Luft gesetzt."
Jó sokáig ült, senki se törődött vele. Nézte a dalolókat. Nagyon vidámak voltak, kevés ital mellett túlfűtött melegen. Három-négy fiú kacagott együtt egy túl fiatal lánnyal, aki közöttük ült. A kislány, ha rájött, úgy beszélt, mint a csicsergő madár, aztán elhallgatott és jelentéktelen lett. Kis kerekarcú barna lány, masnival.
Most bejött egy magas lány s neki megállt a szívverése. Magas, karcsú lány, apró szemű, kicsiny orrú, vékony szájú. De a testében, a mozdulataiban valami királynői. Szép?...Nem szép. Vékony bőrű, picit szeplős. Kegyetlen. Valami ősi gonoszság benne.
Egyenesen odajött hozzá.
Hogy mit akar?
Sört. Vacsorát.
Biccentett s ment.
S ő utána nézett fájóan, olyan roppant fájdalommal, hogy azt hitte, megszakad a szíve.
A lány észre sem vette, figyelemre sem, egy rápillantásra nem illette, ment e félhomályos kocsmában, a súrolt asztalok között, egyenesen s mégis könnyelműen, szeme a víg asztalon járt, odaheccelődött a fiúkhoz, kezében valami papír volt, összegyűrte s belevágta az egyik legény kacagó arcába.
Olyan furcsa volt ez a mozdulat. Olyan öntudatos. Olyan mindenen túl levő. Aki mindent tud, próbált, megunt. Akinek már minden mindegy, de élni akar, mit neki, nevet! S mennyire nem áll jól a nevetés, mint egy fegyver, úgy használja. S hogy lép. Milyen egyenes és mégis lompos. Sírokon táncol. De táncol.
- Miért van maga itt? - mondta neki. - Ki van itt s a világon, rajtam kívül, aki magát szereti?...S ki volt?...Soha, senki...lehet az, hogy maga itt él és ilyen vad és kegyetlen...Hm...elrontott élet...Most már nem lehet segíteni?...Ki az oka?...
A lány hozta az ételt. Elébe vetette. Volt a mozdulataiban valami példátlan könnyűség és közöny.
- Wos sogen Sie? - kérdezte az utast. És az ezt mondta:
- Was? dass: fene egye meg az egész világot...tengerestől, vízcsöppestől.
S lemondóan s bánatosan nézett a lányra.
Jókai Mór: Egy népnevelő
Ötven esztendeig volt fáradhatatlan munkása az Úr kertjének.
Azok az emberek, kiket apró gyermekkorukban a betűk ismeretére tanított, kiknek gyönge kezeiket a legelső írásjegyekre oktatá, mind kész öreg emberek lettek már mellette, és vénebb aligha volt nálánál a faluban.
Ötven év alatt sok jó és rossz nap letelik! Neki csak a rosszból jutott bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte.
Oh, be kevésszer evett eleget a kenyérből, és az is megpanaszolt kenyér volt. Azt mondták, de hiába eszi a más búzáját, aki maga se nem ás, se nem kapál, csak ül az iskolában, s a gyerekeket tanítja.
Ha néhanapján egy jó falat jutott asztalára, amit valami nagylelkű patrónus küldött neki, ilyenforma szóval: egyék, mester uram, úgyis a kutyáknak adnók, azt mondták: ni, hogy dorbézol, hogy dúskálkodik a más látottjából!
Ha egyszer-egyszer egy pohár bor fordult meg kezében, azt mondták: ni, hogy részegeskedik, azért olyan rongyos!
Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa vagy szomszéd népnevelő, s összeültek, beszélgettek, azt mondták: ni, hogy mulat, jó dolga van ennek!
A legrosszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember ura volt, aki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és öregek, még a kis gyermekek is.
Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, akik azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit: maga szűk napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyugodhatni.
Azok pedig elhulltak egyenkint. Mikorra a munkabíró kort elérték, melyben szülőik fáradságát megszolgálhatnák, akkor haltak el.
A vén iskolamester egyedül élte őket túl hitvesével.
Ősz, aggott, időktől és sorscsapásaitól meghajlott emberek voltak mind a ketten. Sokszor emlegették azután sóhajtva: melyik fog kettőjük közül elébb földben fekvő gyermekeikhez megtérni? Melyik temeti el a másikat? Milyen szomorú lesz az itt maradó sorsa!
A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb. Azon órától fogva, midőn feleségét is leereszték a sírba, elkezdék mondogatni az emberek: ni, milyen veresek a mester szemei, bizonyosan túl a rendén iszik.
Ki hinné el azt öregemberről, hogy egy öregasszonyt annyira sajnáljon, hogy a szemeit is kisírja utána? Mintha nem megunhatta volna annyi esztendő alatt az istenadtát!
A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sírás miatt. Hosszú, álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodott az éghez: ó, bár ne látnám többé ezt a napvilágot!
És lőn úgy, ahogy ő mondta: egyszer megvakult és nem láthat munkája után, tehát menjen koldulni.
Hisz ez rendes dolog: hogy vak ember, kinek semmije sincs és senkije sincs, koldulni megy. Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ptt van az országút, azok eltartják a vak embert.
És betölt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hírét azok a szegény emberek, akik a legszegényebbek minden faluban: a többi iskolamesterek.
Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozták, vénségére, nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba, és elmondja, én népnevelő voltam, odaadtam ifjúságom, vénségem napjait a hazának. Könyörüljetek a szegény kolduson.
A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy pártját fogják az elhagyottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban, békességben, amíg a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök világosságot.
És ugyanekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az óbudai tehénpásztor jövedelme, kilenc hónapi hivatalos fáradságért, ezerötszáz pengő forintra ment.
Móricz Zsigmond: A cica, meg a macska
Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyű, buborodó vitorlájú bárányfelhők úsznak a színén. A napsugár perzsel, de friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó, rekkentő, hanem lázba gyújtó.
Az ispán úr almás pején kocogva ér be a kis faluba. A lombok alatt leveszi széles karimájú szalmakalapját; csinos fürtjei szeszélyesen borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme csillog, barna arca tüzel, melle dagad s feketére égett keze idegesen rántja meg a ló zabláját.
Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az arcán pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak elment a kedve a munkától s azt mondta, haza kell néznie. Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát voltaképpen.
Letép egy akácfalevelet, a szájába veszi s halkan el kezd vele sziszegni. Végignéz az utcán. Sehol senki. Néhány liba, tyúk csipeget, kapargál a kiszáradt árok gazos partján.
Itt a háza, a derék urasági lak, amely körül alázatosan gurnyasztanak az apró zsellér viskók. A tőszomszédjában csinos kőház, ebben meg a gazdája a paraszt, aki ott lakik.
Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide.
- Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot.
Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg azon már senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak kész a botránkozásra.
A szomszédasszony most jelent meg a tornácon. Hátulról jön, a kertből, a tilolástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja fehérbabos törökpiros kendővel van menyecskésen hátra kötve, de nem úgy, hogy a legszebb fürtök lazán, baglyasan ki ne kandikáljanak. Fehér pozdorja lepi haját, arcát, ruháját. Ingvállban van s barna pirosra égett fehér teste telten, formásan kivirít a vászon ing tágas kivágásán. Ezerráncú szoknyájának kávébarna alapján nagy vörös rózsák hevernek a redők közé rejtőzködve. A szoknya féloldalt föl van tűzve csípőre, elfeledte leereszteni míg beszaladt a házba. Ám így kilátszik a durva vászonpendely csücske s alatta a remek láb, a hófehér térde kalácsáig.
A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségű fiatal asszony hamiskásan fölveti a szemét és azt hajítja oda az ispán szavára:
- Majd ha fagy.
Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis kertje kerítéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy.
- Na, - mi kő? ...
- Látni akarlak, - suttogja a férfi s úgy néz rá, majd felperzseli a szemével.
A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen mosolyog; fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán szemérmes lesz; elkezdi lesimítani hajáról, válláról, két karjáról a pozdorját. Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a cica, a kéjes, hamis tetsző, rőt foltos fehér cica.
A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz rá.
- Zsófi, - suttog a szava.
Az asszony egyre zavartabb lesz s feltűzött szoknyáját ereszti le, mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy ezzel a mozdulatával árulóvá teszi a kemény törésű ingvállat, amely öblös redőbe hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi szeme előtt.
Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belevágja sarkát a lova véknyába, hogy az felszökik; alig bírja aztán helyben tartani.
- Zsófi, - megveszejtesz! Belebődülök a szomjúságba. Innom kell! ...
- Majd - hozok - egy pohár vizet.
- Nem! Én megyek be hozzád! - lihegi a férfi.
A cica visszahúzza szép gömbölyű fejét a válla, a bársonyos lapockái közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart.
- Érted! Be, hozzád, egy pohár vízre, egy pár csókra.
- Van esze!? - szökik fel az asszony.
- Nincs!
- Elmenjen!
- Nem én!
- Bolond.
- Az.
- Fényes nappal.
- Ha most áhitalak!
Az asszony elrémül.
- Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, - kérjen tőle...
A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga házára. A hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait, de a konyháéból éppen ide látni.
Fölcsapja kalapját s fütyölni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl egy-két taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve elindul és nem sokára befordul a maguk udvarára. A férfi csak néz, néz maga elé, halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a menyecskére, aki lesődően figyel utána szürke, kitáguló, hunyorgó cica szemével.
A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt.
- Béni!
Egy tizenkét éves vaskos kis fickó vágtat elő. Nyomában két szép kis barna úrfi ugráncsol.
- Apa, apa! - Kiabálnak élénken a gyerekek.
- Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg... Jó van, jó van fiacskáim. Menjetek játszani Bénivel... Itasd meg az a lovat te ... Nyár van teringettét, fiacskáim!... Ugráljatok, ficánkozzatok, mint a csikó.
A gyerekek torkuk szakadtából visítozva ugrálják körül a lovat, amely barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A nagyobbik gyerek már iskolába megy az ősszel!...
Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját.
Bentről babasírás hallik. A prücsök szól.
Sári néni, a szárazdajka etette a csöppséget, de annak nem kell a tejbe ázott zsemle. Ínyenc, mint az apja. Pedig nem kapja meg többet a legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s kiabál:
- Ma- mma- mma-ma.
A mama a konyhában van s a cseléd segítségével az aratók ebédjén dolgozik.
- Lelkem, édes lelkem! - szól be hozzá az ura olyan szelíden és békésen, mint aki nem tudna egyet kiáltani. - Gyere be egy kicsit lelkem, hozz egy pohár vizet is.
Az asszony bámulva néz ki rá.
- Itt a víz, igyál. Friss.
- Melegem van, hadd álljon.
- Mindjárt.
A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a felesége.
A sovány, de szép arányú asszonyka hajlékonyan nyúl ide, oda. Ebben is van valami macskaszerű. Fekete ruhájában, amit valami távoli gyász miatt visel, s amelyen csak a fehér kötény, meg koromfekete haja alatt a hófényű, nyúlánk nyaka tör világos foltot, igazán olyan volt, mint a feketeszőrű, fehérfoltos egerésző házi macska.
Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a szabályos helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem tűri. Mindent a maga idejében, a maga módján.
Szívós teste acélos erővel nyúlik, hajlik. Nesztelenül jár-kél, ha dolgozik nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában. Dorombolni nem szokott, csak nagy néha ölbeli babájával, de pörölni, veszekedni sem. Azonban éles nézésű sárgás-dióbarna szemével úgy rendben tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség patvarkodásra.
A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, ahol minden olyan tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A díványon, a gépen, kis asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt ahol csak lehet, horgolt terítők; a szövetbútorok vászon takaróval behúzva; a szekrények tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s minden csillog, mint a tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket elmozdítani, hogy meg ne bontsa az érckemény, hideg rendet.
A férfi belesüpped egy fotelbe. Nagyot nyújtózik, ásít. Erős, szép fogait megmutogatja.
És újra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit. Kellemetlen előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát. Nem gondol semmire.
Végre nyílik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porcelán tányérkán kristálytiszta pohárvizet hoz.
Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig.
- Várj.
- Mit akarsz? - kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s leteszi a poharat.
A férj, amint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafonra, úgy érzi, már nincs semmi mondanivalója.
- Valamit - akarnék - kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja száját, hogy a bajuszát hozzá dörzsölhesse ugyan ahhoz a mutató ujjához.
- Nos?
- Hát gyer ide közelebb, - szól a férfi nyerseskedve.
Az asszony elbámul.
- Úgy állasz, mint valami szent, - folytatja a férfi a gorombáskodást erőszakosan, - az ember nem is mer hozzád szólani.
Az asszony vállat von.
- Mit akarsz? Sok a dolgom.
- Nekem is.
- Éppen azért.
A férfi hátraveti magát a fotelben.
- Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, - szól rá a felesége s közelebb lép, hogy helyrehúzza a lerántott vászon borítót.
A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége, hirtelen átkapja őt s odarántja az ölébe.
- Eh, már egyszer meg is csókolhatnál.
- Megbolondult?
- Meg.
- Hagyjon békén.
- Van eszemben.
Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászkodik s egy kissé mérsékli magát.
- Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma - kezdi hadarva s ujjaival idegesen megremegve szalad végig az asszony testén. Egy perc alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába s a következő pillanatban vasizmokkal szorítja magához az asszonyt, hogy majd összetöri.
- Jaj! - liheg az föl. - Őrült!
- Még nem vagyok, de megbolondítasz.
Elereszti és izmos markában csípejénél fogva messze eltartja maga elől.
Az asszony arca kipirul. Kihajtott ruhagallérja elgyűrődött, egy kapocs kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel több látszik, mint máskor. Férje kimeredt szemmel, vágytól szét-szétbuggyant ajkakkal néz bele a szemébe, a lelkébe.
Aztán újra magához szorítja, forrón gyötrőn; csókokkal borítja, s valamit súg az asszony fülébe.
- Nem! - lihegi az asszony, s ahogy hideg, gonosz macska szemével ránéz az urára, valami gyűlölködő karneol-láng villódzik meg a szeme mélyén, a sárga karikában.
- Nem? - hörgi a férj. - Nem? Hát majd én megmutatom, hogy igen.
S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szívós testével elvékonyul a markában s ki akar szabadulni.
A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik vízbe.
- Mi vagyok én? - hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a feleségével, hanem nyomorgatja azt. - Mit akarsz énvelem? Hát sose lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak várj, míg még egyszer beviszlek gyónni.
Kacagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját verte.
Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes szőrű fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe az ős mesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember keze között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki....
Gyönyörűség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is.
Kemény izmait megfeszítette csontos öklén, hogy nem bírt belevágódni az asszony éles egérfoga s lesiklott róla rózsaszínű puha körme. És át meg átszitta magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató hőségével.
- Csípj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép cirmosom, - lihegte a fülébe. - Te vadmacska.
Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte újra ezt a kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát, a gyönyörű formájú nyakát.
Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a vérét. Őrült, vad szerelem gerjedelme gyújtotta máglyába a szívét.
Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt szemében hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni.
Némán, megadással tűrt s lelkében annál erősebb lett az ellenállás gőgös ereje.
Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a félrevezető szót, de félt, hogy a hangja elárulja.
Végre megtörtént. Kimondta.
- Az ajtót. Zárja be az ajtót.
A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán felugrott és támolyogva ment az ajtóhoz. Alig talált a kilincsre, a kulcsra, hogy nagy csikordulással ráfordítsa.
Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott.
Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót. Be akarta zárni, de a kulcs nem volt meg.
Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete macska.
Az ablak nyitva volt.
Kivetette magát rajta.
Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az ablakhoz ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló bokrok alatt meglapult a szökevény.
De ahelyett ott állott, szemben, a másik ház tornácán a másik cica, a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent látott, mindent kitalált.
És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és ködök, aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen, harag, fájdalom szorította a szívét és düh, kegyetlen düh. Egyszerre csak félre nem érthető módon intett. Át hívta. A kackiás, az álnok, a szép cicát, amely csak hunyorgott és igent kacsintott rá.
S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű díványra. Forró agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert cimbalom.
A felesége ez alatt halálos kétségbeeséssel lopódzott a komló közt a szomszéd kamrájáig. Ha valaki meglátná!
Mire odaért, Zsófi, is ott volt mellette. Itt már nem láthatták meg őket az ablakból.
Zsófi asszony kinyitotta a kamara ajtót s mind a ketten bementek. Belülről magukra csukták az ajtót.
- Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a cudar, az alávaló,- borult a Zsófi nyakába az ispánné.
- Láttad!
- Igenis tekintetes asszony.
- Tudod úgy-e, mi vót ott?
- Igenis tekintetes asszony.
A rendes címe észretérítette s jólesően csillapította az asszonyt.
Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült paraszt, szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az ispánnénak adóztak azzal a tisztelettel, amivel a méltóságos asszonynak tartoztak volna. Zsófi volt a legkülönb a faluban. Módos, kedves, szép. Nem is cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve, hogy nincs előtte titka az ispánnénak. Még a mai esetnek az előzményeit is tudja. Istenem, hiszen az ember, ha még olyan zárkózott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá volt szorulva a Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, amit maga előtt is restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen becsületes és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet eleget dicsérni. Gyereke nincs és az ispán gyerekeket úgy szereti, mint a magáéit; azok meg rajonganak érte, jobban, mint az anyjukért. És milyen szép. Számtalanszor elnézte ezt a gömbölyű, finom arcú, habtestű parasztasszonyt az úrinő és nem egyszer hízelgett neki.
Most is azt sóhajtotta, amint a zokogása csillapult.
- Mégis, ha olyan kívánatos volnék, mint te vagy Zsófi.
És Zsófi csakugyan kívánatos volt. Izgatott. Az arca hol pirult, hol fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze, keble remegett, szava, lehelete el-elfult. Szegény cica, hogy meg van ijedve.
Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony is odakuporodott mellé. S a cica, meg a macska összebújtak, együtt duruzsoltak.
- Istenem, Istenem így még sose voltam.
- Dühös lehet a tekintetes úr, - véli selymesen az álnok cica.
- Jesszus, még utánam jön, - s a macska éles körmei támadásra húzódtak, begörbültek. - Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön az uram, tagadj el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az isten...
- Hogyne, tekintetes asszony.
Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cicus kész volt rázárni, kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél így magában. Inkább ő zárja be az ajtót belülről.
Megcirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér cica kisiklott az ajtón, aztán leskelt és amint hallotta, hogy a cirmos odabent magára kattantja kétszer a zárat, nagyot szökött, usgyé, lekapott egy teljes köcsögöt a legelső karóról, ment vele át a hátulsó kis kapun, az ispánékhoz.
- Hol a tekintetes asszony? - kérdezte nagy hangon a konyhában.
- Bent az úrral.
- Akkor én is bemék.
- Mécc a fenébe, - szólt utána az öregasszony, a tudós szárazdajka.
- Mán mér ne?
- Csak.
- Nekem szabad, - szeleskedett ártatlanul a cica s éppen abban a pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öregasszony valamit súgott a fülébe.
- Ki az ? - szólt belülről az úr.
- Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem.
- Hát jöjjön be, - szólt az úr ideges hangon.
Csikorgott a kulcs, a cica besurrant.
Az öregasszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon halkan, de megint csikorog a kulcs a zárban.
- Mi a patvar! - motyogta magában. - E cifra!...
Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok között ülve nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfújták volna, elmúlt a láza. Szégyellte magát.
Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s igen-igen különösnek tetszett neki, álomba valónak, hogy ő most itt van. Csak egy perc előtt még rendes életű boldog asszony volt s egy pillanat ... Mi történt vele? Révedezve nézett maga körül. Az ispánné, a tekintetes asszony a szomszédék kamrájába becsukva. És a gyerekei! És a cselédjei! És a hús a tűzhelyen! Az odaég; rögtön odaég, az a haszontalan lány, az sohasem tud vigyázni.
De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult volna, csak rájön a vadság s ... Se ideje, se rendje. Eh, ezek a férfiak igazán vadállatok.
Hirtelen újra meg újra feltűnik előtte fonák és nevetséges, mégis ijedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló arcát és a szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni akarna, hallgatózni. Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás. Tulajdon kezének tapintása kéjes vibrálást idéz elő bőrében s egyszerre csak lázas hőség csap az ajkaira. Így marad mozdulatlanul percekig, az ajka puhasága cserepes lesz s odaadóan, mohón bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével.
S ahogy tovább gunnyaszt a bársonycirmos, remeg és les és vár és eped és suttogva liheg ki ajkai közül a szó:
- Édes...
Egy hang, egy nesz sem jön kívülről, olyan, amit vár. Néha a tiló csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő.
A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tíz körmével elhárítja, rendbe simítja a hajfürtjeit, de úgy, hogy takarva maradjon az arca, forró tenyerébe takarva.
Csak jönne már, csak jönne már. Az ura, a férje, a kedvese. Szemgolyóját szerelem könnye futja, önti el. Szinte várja, érzi a vasmarok szorítását, amely világcsúfjára hurcolja vissza...
Nem jön. Megremeg. Baj van? ...
Felfigyel, kimeredt derékkal, - aztán új gondolat támad s arra egyszerre megenyhül, ellankad, lággyá lesz bolondos kis macskaszíve:
- Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes...
Az. Várja. A szobában, ott visszavárja.
S a kulcs megnyikorog a kamra ajtó závárjában. És egy sündörgő, félénk, pompás, ragyogó szőrű macska, elnyúlt testtel oson ki az ajtó megnyílt résén.
Körül les és örvendve, hogy senki sem látja, meglapultan, kicsire húzódva lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak elé...
Egy percig, egy másodpercig remegve leskel. Akkor megdöbben, a szívébe nyilall. Bentről rossz neszt hall.
Fölegyenesedik. Benéz.
- Szszsz...
Vad, őrült, dühödött sziszegés tör ki a foga között.
S odabent a fehér, puha, idegen cica összegombolyodva gurul a sarokban, szemét nem bírva levenni az üldözőjéről. A hatalmas, villámszemű házimacska tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel, vadul megőrülve néz be az ablakon.
Móricz Zsigmond: Cziróka- maróka
Berti az apjára, öccsére tolta a munkát, ahogy lefelé szállott a nap az égen. A nagy gyümölcsös, veteményes kertet ásták fel. A vén ember keresztül látott a legényen s morogva szólt rá.
- No csak ne hajigáld azt az ásót, erigy má erigy. Bogárzik má. Nem fér a bőribe. Csak erigy. Szoknya sustyog má a filibe... Hogy a főd hulljon rá valahol egy cifra asszony...
Berti dühösen levágta az ásóját, ezzel elismerte, hogy az apjának igaza van. Bánta is ő, ott hagyta a dolgot, hiszen neki ma még meg is kell beretválkozni. Úgy szereti az asszony.
Bement a házba, dúlva-fúlva, mintha borzasztóan megsértették volna s csak úgy lángolt az arca, míg a tükörfiókból előkereste a borotváló-készséget. Az anyja is csak dühíti. Tudhatna annyi tisztességet, hogy ha mán látja, miben sántikál a fia, legalább ne állna láb alá. Húzódjon félre, mintha semmiről se tudna. Okos anya érti az ilyet.
De a Berti anyja megszólal.
- Lelkem szottya, - szól fitymálóan a derék kövér asszony, - be szép akarsz lenni. Nem tom kinek a kedvéért.
- Nem állhatom ezt a szúrós vakarékot a képemen, - morogja a fiú.
- Nem állhatja!... Szeretném tudni, ki az, aki nem állhatja?
De nem Biri! Nem Takács Biri. Azt tudom.
- Ha tudja hát ne mondja, - dúl-fúl a legény.
Az anyja végig nézi a szeme sarkából.
- Biri?...Annak bizony jó vóna már tüskésen is...De megállj csak te, megállj! Megégeted még a szádat. Az isten áldja meg, valahol egy fiúkölyök van. Hogy annak minden szabad. Hogy a szegény lyányoknak akkor is be kell érni velük, ha dirib-darabba kapják meg a más levetett rongyát. Tán én nem úgy vótam az apáddal? Megöldösték más asszonya miatt, nekem kellett felistápolni. Ma is kódusa. De azért nekem jó vót. Persze. Csak erigy te is az apád után.
Berti már előszedte az egész szerszámot, a fenőkő is meg volt s kifelé indult. De erre a szekérozásra már nem állotta a béketűrés. Hiszen itt valóságos összeesküvés van ellene. Apja, anyja csak őt bosszantják örökké. Ezt nem lehet tűrni. Az ember idegenekkel meg tud békében lenni, de a szüleivel nem.
- Csak sokat beszéljen édesanyám, - mondja a foga közt, - úgy el is megyek hogy nem leszek többet bajukra. Legalább békességbe élnek, ha nem lesz kit rágni.
Behúzta maga után az ajtót. Katonaviselt legény volt, de azért nem merte bevágni. Még odáig nem nőtt meg a szarva, hogy az anyja előtt bevágja az ajtót. Pedig az legalább könnyítene rajta egy félmázsát.
Kiment az ólba, előszedte a zsámolyszéket, meg a kis katonatükröt, ezt felakasztotta az ámbitus gerendán ütött szegre, arra meg ráült s kezdte fenni a beretvát nagy nekibúsulva.
Míg a keze dolgozott, akaratlan is oda ügyelt az udvaron a két gyerekre. Erzsus, a nénjének öt esztendős lánya a szomszédék három éves fiával játszott.
- Misi, Misi te, gyere na, - csalogatta a lány a kicsit, - gyere na: ciróka-maróka!...Jó? Gyere na.
A kis gyereknek nem volt kedve a játékhoz. Ostor volt a kezében, madzagból kötött ostor, erővel azzal akart csapkodni, szaladgálni, de a nagyobbik nem hagyott békét.
- Gyere na. Misi, gyere na, ciróka! Misi ciróka-maróka. Na.
- Hagyj békét annak a pulyának te, - szólt rá Berti, aki nem állhatta már a sok nyávogást.
- Nem hozzád való az. Kicsi a. Mit játszol te avval. Erigy játssz Andrissal. Az már lyányokhoz való, mer iskolás.
A kislyány legörbítette a két szája szélét s lapos pillantásokkal mondta:
- Én nem is játszok többet az Andrissal.
- Mér?
- Mer' a mindig csak megpofoz.
Berti elnevette magát.
- Hogy a kakas csípje meg a kis bóbitádat, hát mit csináljon veled? Tán megcsókolgasson?
A lány még jobban elpittyesztette a száját; nem válaszolt, hanem hátat fordított a bátyjának.
- Gyere na játszani, - szólt a kis Misi után.
- Erigy hát vele öcskös, - mondta nevetve a legény.
- Hallod! Berti bátyám is azt mondja, hogy gyere! - kapott a lány igazi női érzékkel, a bárhonnan jövő segítség után.
A fiúgyerek hallgatott a férfi szavára s megadta magát. Leült az udvaron nyújtózkodó fatőkékre, a lányka melléje kuporodott s elkezdte a furcsa, babagyerekekkel való játékot, amely olyan jól áll a lányoknak s a fiatal anyáknak.
Duruzsolva, elnyújtva énekelte neki a bizserélő mondókát, amely a végén szalad, pereg s megijeszt:
Cziróóóóó-ka,
Maróóóóó-ka,
Midfőőőőő-szté,
Kááááá-sát,
Hova teee-tted?
Átsza-latta-papma-cskája
Mimmegettettettette...
Sicc!
A gyerek nagyot kacagott a végén s a lány újra kezdte másodszor, harmadszor, negyedszer, fáradhatatlanul.
Berti majd megvágta magát a borotvával, olyan nevethetnékje volt. Csak bolond szerzet ez a lányféle, már ilyen cseppkorába is. Hogy lehet kedve ilyen játékhoz, aminek az a veleje, hogy másat mulattat? Őt az mulattatja, ha másat mulattat? De még erőszakkal is fog magának valakit, akit nevettessen.
Megcsóválta a fejét.
- Ilyen az asszony, mind ilyen, - vonta le a következtetést. Hát nem azért fog magának szeretőt is, hogy legyen kit mulattatni? Neki csak annyi jut belőle, hogy van kit körülcirógatni. Köszönöm, nem kívánom.
Nagyon gonosz ötlete támadt s meg kellett állni, felemelni a borotvát, hogy meg ne vágja magát. Alattomosan, cudarul röhintett, míg ezt gondolta:
- Pedig neki van baja belőle... ojjé! de mennyi baja, milyen baja! Alig bírja cipelni a baját!... Úgy kell neki, az ű baja!
Nagyon meg volt most elégedve vele, hogy ő legény s nem lyány. No, nem lenne lyánnyá. Nincs az a kincs, amért azzá lenne. Neki? Mi kára van neki a szeretetből? Egy csók, két csók, száz csók nem a világ, nem kopik el a csókolója. Osztán ott hagyja. Meg van. Ha baja van? Nem az ő baja! Miköze hozzá?... Kivált ha arra az asszonyra gondol, akinek a kedvéért most megborotválkozott. Annak ura is van. Annak a baja se olyan baj, mint egy lyánynak. Jobb is ott forgolódni, mint Biriéknél. Mert igaz, hogy Biri szép lány, szebb, százszor szebb annál az asszonynál, de annál meg minden szabad! És az még nagyobb gyönyörűség. Mit ér az, hogy Birit szemmel jobb elnézni? Ha olyan ára van! Egy életet kell lekötni érte. Az neki drága. És Biri se lesz mindig ilyen szép. Ha legalább biztos volna, hogy míg él, mindig ilyen marad, amilyen most!... Dehogy marad! Egy-két esztendő múlva olyan lesz mint a többi vénasszony. És ő akkor is össze lesz kötve vele. Ez a szépségének az ára. Drága! A másik? ha megunja ott hagyja! Nem gyerek ő már, van esze, kiszolgált baka tudja hány hét a világ. Volt már neki elég Böskéje, Jutkája, de egyet se szeretne a sok közül ide a házába. Ott hagyta őket, a nevét se tudja már egyiknek másiknak. Mit vesztett vele? Milyen jó lám most is, huszonhét esztendős fejjel szabad legény lenni. A volt iskolás pajtásainak már mindnek ott sir a nyakán egy csomó pulya.
Kipödörte a bajszát hegyesre, nyalkára, legényesre. Így csalja az ki a csókot.
Az a kis prücsök lyány még most is a cirókát nyaggatja. A fiú már halálosan megunta és menekülni szeretne, de a lány nem ereszti.
Ülj szépen!- ripakodik rá, már tizedszer. - Megállj csak, mindjárt adok én neked! - és sipp-supp, megrázza, megtépi s megveri.
Berti, aki éppen elfordult, hogy az összepakolt borotváló eszközöket ideiglenesen az ólba tegye el, visszanéz.
Bosszantja a lány erőszakossága s rászól:
- Úgy! Hát azért szeretsz te inkább Misivel játszani, mert ezt megverheted.
A csöpp fruska egy kardos menyecske önérzetével tette csípősre a kezét.
- Tán csak elbírok egy ilyen kölyökkel!
Berti nézte, nézte s lassan fütyörészni kezdett. Úgy rémlett neki, mintha valami meggondolni való volna ebben a beszédben.
Bement az ólba, elrakta a holmiját, rendbe szedte magát egy kicsit, nem nagyon, hogy utána ne bámuljanak az utcán, mit akar a parádéjával s elindult. Az udvaron a kis Misi magában volt, a földön ült és csöndesen sírdogált.
- Ne búsulj öcskös!- vetette oda neki Berti. - Majd megnősz, akkor aztán te fogod megríkatni a lányokat. Csak arra vigyázz, hogy a nyakadra ne nőjön egy se. Ne kapaszkodj az ilyen kitanult vén rókába, mint ez az Erzsus, mert ez csak játszik veled, megkínoz, otthagy... Inkább te húzd el a nótájukat.
- Hogy tanítja a bagoly az öccsét! - Kiáltotta át a kerítésen a szomszédasszony, maga is fiatal menyecske, a Misi anyja, aki éppen utána nézett, hol a fia.
- A hát!- nevetett Berti.
- Tanuld meg kis fiam! Tanuld csak meg. Igaza van annak a vén legénynek. Fiú vagy te is, tartsd meg a férfi törvényt... Hej csak kapnálak a körmöm közé jómadár, majd megtáncoltatnálak én is. Csak az vigasztal, hogy addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Majd pórul jársz még te is egyszer a sok csintalanságodért.
A szomszédasszony éppen egyidős Bertivel. Együtt gyerekeskedtek valaha s a természetes asszonyirigység fakadt ki a tréfában a legény ellen, aki ilyen soká élvezi az aranyszabadságot, amit ő már tíz évvel ezelőtt elveszített.
Berti nevetett, de megérezte, hogy komolyság is van, még pedig nagy, az évődő hang mögött.
Kihúzta magát nyalkán, legényesen s elnézte az asszonyt, aki átlépett a kerítésen a kis fiáért. Csinos lány volt valaha ez is, piros arcú, gömbölyű, jókedvű; és most lesoványodott, fakóbőrű, házsártos asszony, akinek ritkán van jó szava, mindig pöröl a három gyerekével, az urával, az egész világgal.
Hogyne irigykednék ez őrá?
Eszébe jutott, hogy mikor a katonaságtól hazajött, jobb színű és jobb kedvű volt ez az asszony is. Járni is kezdett egy kicsit ő utána. Mert akkor minden asszony, aki az ő korából való volt, szemet vetett rá. Tudja isten hogy, de igen kapós volt ő akkor, és az asszonyok még jobban szaladtak utána, mint a lányok. Azok gyengék, fiatalok voltak hozzá, de ezek az elmúlt lányságukat érezték felújulni mellette.
Nem kellett neki ez az asszony; jól emlékszik, hogy visszautasította a kínálkozását, ami úgy lappangva, a szó mögül kandikált ki. S az asszony megharagudott, aztán lassan elközönyösödött s gyorsan levetette azt a kis frissességet, csinosságot, amit magára szedett, még lomposabb, renyhébb, zsémbesebb lett, mint valaha volt. A gyerekit püfölte, az urát szidta s szüntelenül panaszkodott, semmi se volt jó neki a világon.
Most olyanformán érezte magát a legény, hogy ennek ő az oka.
Utána nézett az asszonynak, míg az ölben hazavitte a fiát. A szép tavaszi alkonyatban egy kis ruganyosság, frissesség lobbant fel az asszonyban s míg átszökött a sövénykerítés lépcsőjén, lányos mozdulatai voltak. És Berti biztosan tudta, hogy ez érte van, előtte van. S biztosra vette, hogyha ő akkor ennek az asszonynak kedvébe jár, ha elfogadja, akkor ez ma is volna olyan takaros, mint akár az a másik, akihez most készül.
Boldond az élet. Miért kellett neki inkább az az asszony, mint ez?
Mert messzebb lakik. A falu túlsó oldalán. Mert mindig idegenebb volt, már gyerekkorában is. Mert azt ő kívánta meg, míg erre nem is gondolt, hiszen szomszéd, jópajtás, rokon is, nem is álmodta volna, hogy ez is alkalmas lehetne...
Zagyván kergették a gondolatok egymást a fejében.
Kiballagott a kiskapun a csöndes udvarról. Az anyja odabent dulful a házban, az most nem néz ki míg ő itthon van, haragból. Az apja, meg az öccse hátul a kertben. Azok most agyon dolgozzák magukat az ő trucczára.
Üsse a kő. Ha neki különb dolga van! Őt viszi a vére, a lángja!
Az asszony tudtára adta ma délelőtt, hogy az ura a vásárra megy s még délben elindul. Csakugyan utána lesett s látta, hogy elment a gazda. Azóta majd megbolondul, úgy siethetne az asszonyhoz.
- Ciróka, maróka, - dünnyögte magában. Széles szájjal mosolygott, mint mikor jó falat van az ember ínye között.
Eszébe ötlött a szomszéd asszony szava:
- Majd adnék én neked, csak a körmöm közé kaparíthatnálak...
Mit adhat, hogy adhat, hogy állhat bosszút egy asszony a szeretőjén?
Ciróka, maróka! - feltűnt előtte az Erzsus húga arca, milyen dühvel tépázta meg a fiúgyereket, mikor az már nem akart úgy játszani, ahogy ő kívánta.
Hát akkor mi lesz, ha ő nem akar úgy játszani, ahogy Klári, az asszonya akarja?
Mert örökké nem tart!
A kassai lyányokkal, a katonaságnál, jól volt dolga. Ha ezt egyszer megunta, otthagyta, sose látta többet. De ez itt van a faluban, ezzel akár mindennap találkozni kell. És ez bolond, őrült, eszeveszett. Ez harap mikor csókol, hát még akkor mit csinál, ha megharagszik.
Igen kényelmetlenül kezdte érezni magát.
Két esztendeje már, hogy játszanak egymással, legalább neki csak játék az egész. De most az utóbbi időbe nagyon veszedelmessé kezd lenni a játék. Az az asszony már olyan dühösen szeret, hogy néha azt hiszi, elment az esze. Már nem egyszer hozta kínos zavarba. Tavaly aratáskor ebédet vitt neki a mezőre! Úgy indult, hogy az urának viszi, és egyszer csak jobbra fordult az odvas ficzfánál s neki vitte el a Hátszegre. Még ma is a hátába áll az ijedség, ha eszébe jut. Ezer szerencse, hogy egyedül volt. Az asszony különben tudta ezt.
Ha még egyszer ilyet tesz!
Pedig mostanában már megint kezdi a bomlást. Tavaszi szelek fújtak.
Berti úgy ment végig az utcán, nem látott senkit.
- Teremtette, - mondta magában - ez már nem ciróka, hanem maholnap karmolóka.
De mit akar vele az az asszony?
Szerelmes! Jó, no, hisz ő is szereti, úgy kívánkozik utána, majd elviszi az ördög! Ha nem forrna benne a nagy vágyakozás, talán végigmenne utána az utcán, frissen borotválkozva, alig alkonyodott? Csak az nem mutat rá ujjal hova megy, aki nem akar.
De azután mi lesz? Hóttig ez nem tart.
Csudálatos, hogy ő két esztendő óta nem gondolt erre.
Egész a mai napig egyre csak befelé ment a tóba, arra sose gondolt, hogy lábol ki vissza belőle. Számtalanszor eszelte ki a találkozás módját, egyszer sem a szakításét. Pedig már ideje volna erre is gondolni. Most hogy megijedt, minden ördög eszébe jut. Az asszony nem egyszer mondott valami fenyegetőt "ha megcsalná", "ha otthagyná". Ő persze csak nevetett rajta. Nem akarta megcsalni, otthagyni, sőt inkább még jobban megkeríteni.
Jól van, ha ő így gondolkozik, az érthető. De az az asszony mit gondol? Elment annak az esze? Férjes asszony? Tisztességes dolog ez?
Mit szól az ura, ha megtudja?
Rágni kezdte a szája szélét. Máskor hangos nótával, torkaszakadtából gajdolva ment végig az utcán, most esze ágában sem volt dalolni, legfeljebb füttyös-huhogással fujt el egy-két hangot.
Gondolt ő már eddig is rá, hogy mit szól a férj? De mindig könnyen elintézte a kérdést. Összenézte a maga erejét azéval s érezte, hogy az ő erőtől duzzadó szilaj ökle szerteszét tudná törni azt a szikár, alattomos nézésű embert. És ebben megnyugodott.
De most felháborodott rajta.
Mit? Mért bántana ő egy embert? mi haszna volna neki abból, ha akár agyoncsapná? A tömlöc nem számit. Azt szívesen elviseli az indulata kitöltéséért. De mi haszna volna neki az egész harcban? Mit kapna érte?
Egy asszonyt, örökre?
Összerántotta a szemöldökét és fölvillant előtte az igazság.
Meghökkent tőle.
Ohó, drága lesz a ciróka-maróka? Olyan nincs!
Pedig ezt akarja, biztos, hogy ezt akarja az asszony! Hahaha. Nem is lenne rossz a lelkemnek... Persze, már mondott is effélét. Nem is egyszer. Számtalanszor. Örökké azt beszéli, milyen jó volna, ha egymáséi lennének. És ő még tódította.
Mire kellene neki örökre? Mit csinálna ő vele? Talán nincsen szebb asszony a világon? Birivel egy nap ki se lehet mondani a nevét. Vagy jobb asszony? Jó is volna egy ilyen teremtés örökre. Cifrálkodó, puha dolgú, más után járó! Teringettét, inkább malomkövet venne a nyakába és kútba ugrana, minthogy ilyen asszony legyen a felesége.
Hiszen ha ő meg akar házasodni, nem ilyen fejér cseléd után néz. Ez már levirágzott. Kap ő most feslő rózsát is. Olyat szakaszt, amilyet a szeme kíván, szépek legszebbikét... És ez koldus. Ennek semmije nincs. Mit vitt az urához? Három köblös földet? Takács Birire féltelek néz... És aztán ez nem is asszonynak való, gyereket se tud nevelni. Három lánya volt, mindet eltemette. A céda, a condra, csak magát csinosítja. Ahhoz ért. De a gyerekekkel dolgozni kell, meg a házzal, a gazdasággal. Tisztességes asszonyon nem akad meg a legények szeme!
Egészen fel volt háborodva.
Már jóformán végire ért a falunak. Itt van a sikátorban a Törökék háza. Úgy szokott odakerülni, hogy kimegy a mezőre s a szilváson át fellopózik. Dühösen nézett a sikátorba s szeretett volna nyíltan, egyenesen bemenni, hogy bekiáltsa az asszonynak az igazi nevét. A rongy; hogy süt-főz az most, hogy tálal, hogy vár. A rossz teremtés. Csak várjon, várhat ezután az ítéletig.
Kiért a mezőre s hűvös szél csapott az arcába.
Hej ciróka-maróka, ennek rossz vége lett. Kicsi híja, hogy nem olyan, mint a Misike játékának ott az udvaron. Neki is kedve lett volna leülni a fűbe és pityeregni, mert hiszen olyan árva, megbúbolt kis fiúnak érezte magát. Nem vész ki az emberből a gyermek vén korára sem.
És olyan szörnyű árva sorsnak látszik előtte ez az övé. Ej-haj idestova vén ember és még is milyen pulya élete van. Ma is olyan, mintha valami vén fiú volna. Apja, anyja parancsa alatt áll, mint egy iskolás fiú. Senkije, semmije. Nincs háza, bútora, érdeke, mégis dolgozik. Nincs felesége, gyereke, nem vár tőle senki semmit. Csak egy vén kölyök, olyan mint akármelyik suhanc. Itt-ott ősz szál is kerül a hajában és még nem került embersorba...
A cimborái, akikkel együtt iskolázott, már mind túl nőttek rajta. Helyük van a községházán, a falugyűlésében, választásnál. Házuk van, nem ácsorog most itt a világtól elhajítva egy sem, hanem otthon vannak, a feleségük tálal, a gyerekek az ölükben vacsoráznak, két fiú a két térdükön, a kislány a karjukon és öleli azt a jó kis gyerektestet. Üsse meg a guta ezt az ő buta fejét, hogy neki csak most jut ilyen az eszébe. Harminc esztendős lesz, mire hallja, "édesapám..."A többinek akkorára már az ekeszarvát tartja a fia és úgy káromkodik, mint egy káplár, a napszámosra...
Elmosolyodik.
- Megállj, - mondja félhangosan, - teszek én róla. Még ma teszek én róla.
Visszafordul az úton és erős, biztos léptekkel halad be a faluba.
Valamelyik udvarról egy öreg asszony néz ki s meglátja őt.
- Jó estét, - int be a nagy bámulással ránéző asszonynak.
- Adjisten, mi a Berti...
- Mi?
- Miótátul folyik visszafelé a Tisza?
Berti értetlenül bámul rá a vén asszonyra, aki különös csúfondáros pillantással méregeti őt végig.
- Mit beszél maga? - szól bosszúsan.
- Azt, hogy neked este virrad máma ahogy látom.
- Nem baj a néném, - szól Berti, mindent elértve. Hiszen ami igaz, igaz. Máskor reggelibe szokott ő visszafelé menni ezen az úton. És szólt:
- Csak legalább megvirradjon egyszer. Adjisten.
- Jóécczakát.
Berti tovább ment, be a templomig s ott benyitott a zöldre festett rácsos kapun. Takácsékhoz.
Szerencséje van, éppen Biri is kifelé jön a pitvarajtón.
A lány megdöbbenés forma örömmel ismeri meg Bertit. A szava is eláll és jó estét se tud mondani a hangos köszönésre.
Így állanak egy ideig szemben egymással.
A legény esetlenül, de erősen kezet nyújt. A lány odaadja a magáét. Berti megfogja s egy szó nélkül tartja sokáig. Igen sokáig, úgy hogy reszketni kezd a szép lány erős, kedves dolgos keze.
- Biri, - mondja csendesen a legény, - tudod-e mér gyüttem hozzád?
A lány nem bír szólani, csak ránéz s puha lány arcán egymást váltja a piros meg a fehér.
A legény hallgat és nézi, élvezi, a megkívánt, szívébe cirógató, kitanulatlan, ártatlan, tiszta erényes, alázatos virágszétborulást.
- Csak azért gyüttem Biri, hogy nagyon megáhítottam valamit.
- Mit? - kérdezte a lány megzavarodott, lázas pillantása és szétfeslő, szinte meglibbenő szótlan piros ajka.
- Játékot Biri, egy kis játékot, kisgyerekjátékot, azt, hogy ciróka-maróka...
És összemosolyodtak, könnyel felbukkanó, új élet-szülő mélységes mosollyal.
Nagy Lajos: Mariska és János
Mariska pincérlány volt, tizennyolc éves volt és szép volt. Egy nyári és éjjeli mulatóhely vendéglőjében volt pincérlány. Szeszes italokat és ásványvizeket hordott a vendégeinek, ivott velük s ő szedte be a vendégektől az elfogyasztott ételek és italok árát. Fekete blúzban, fekete aljban és fehér csipkés köténnyel, a hajában egy fehér őszirózsával sürgölődött az asztalok körül és mosolygott a vendégeire.
János bankhivatalnok volt és költő. Csinos, kellemes külsejű fiú, mélytüzű és ábrándosan tekintő szemekkel... Amikor János a vendéglő teraszszerű emelvényén először széttekintett, szeme a Mariskáéval találkozott. Mariska szendén, tiszteletteljesen mosolygott. Ez volt a vendégszerző mosoly. És János leült a Mariska asztalához.
Miután János a pincérnél megrendelte a vacsoráját, Mariska az ő kedves hangján szerényen, sőt egy nagyon kicsi zavarral megkérdezte:
- Milyen italt parancsol?
- Valami bort hozzon, kis aranyos!
- Igyunk egy üveg "Leánykát". Jó lesz?
- Helyes. Igyunk "Leánykát".
...Mariska "Leánykát" ivott Jánossal. (Kevés bort töltött magának és sok vizet.) De Mariskának még két asztala volt. Az egyiknél egy nagyobb társaság ült, asszonyokkal, a másiknál egy idősebb bácsi borozgatott. Mariska még az első pohár "Leányka" közben otthagyta Jánost, ezekkel a szavakkal:
- Ne haragudj, édesem, át kell mennem ahhoz a majomhoz, nagyon jó vendégem. Majd visszajövök. Tudod az üzlet... Öt korona borravalót szokott adni. Majd visszajövök...
János belátta, hogy Mariskának igaza van, át kell mennie ahhoz a vendéghez, aki öt korona borravalót szokott adni. De úgy érezte, hogy ő most be van csapva... Már tegeződött Mariskával, szerelmesen nézett a szemébe és Mariska gyöngéden mosolygott vissza, egyenesen bele az ő sóvár tekintetébe. De mégis úgy érezte, hogy be van csapva; sőt annál inkább be van csapva, mert már oly édesen néztek és mosolyogtak egymásra.
*
Mariska minden este vidáman és mosolyogva sürgött-forgott a három asztala körül és leült hol az egyik vendégéhez, hol a másikhoz. Vendégei csaknem mindig voltak, mert ő volt a legszebb és a legfiatalabb a pincérnők között. S a sok vendég mindig éhezett és szomjazott Mariskára... Jöttek esténként belülről a városból, a nagy zűrzavarból, a napi színtelen, koptató munkájuk után; a megszokott, megunt emberek, hivataltársak és ügyleti felek, kávéházi cimborák köréből; némelyik talán a családja mellől. És keresték Mariskát és leültek vele inni, beszélgetni és vágytak rá. Éhesek és szomjasok voltak Mariskára. A mosolyára, a friss leányhangjára, a kedvességére, a hízelgésére - még ha tudták is, hogy az csak hízelgés. (Ha nincs más, jó a hízelgés is, ez a sovány lelki koszt...) Némelyik csupán a testére vágyott, egyébre semmire. Mert vannak ilyen férfiak is. Ezek a silányak, de ezek az erősek.
Jöttek esténként a férfiak, megálltak a vendéglő teraszán és fürkészve keresték a barátnőjüket, azután ittak, költekeztek, nagy borravalókat adtak, versengtek és tülekedtek, éjszakáztak ezek a vágyódó, éhes és meggyötört férfiak... Mind jól voltak öltözve, panamájuk, felöltőjük, aranyláncuk, gyűrűik voltak, de lélekben olyan megrongyolódottak voltak. Lelki szegények voltak. Olyanok voltak, mint a kivert, nagyon megzavart kutyák, amikor ott a terasz szélén megálltak és köröskörül szimatolóztak.
És Mariska nagy üzleti ügyességgel kezelte a vendégeit. Mosolygott rájuk, érdeklődött a dolgaik iránt; egyszerűen és az őszinteség teljes látszatával közölt magáról apróságokat, félig-meddig intimitásokat s valamennyiöket kellemes, lágy kötelékekkel, mintegy finom - de erős és tartós - selyemszálakkal kapcsolta magához.
*
János másnap is kiment a mulatóba és várta, hogy előbb Mariska mosolyogjon rá. És előbb Mariska mosolygott. Pajzánul, ígérően, mindent odaígérően. Ez volt a vendégmegtartó mosoly. János leült és egy üveg "Leánykát" rendelt Mariskánál.
Egy tubarózsa volt a János gomblyukában, a szára ezüstpapírral volt körülcsavarva. Mariska elkérte a tubarózsát, a keblére tűzte és odaadta Jánosnak az őszirózsát a hajából. Körtét vetetett magának Jánossal - egy darab ötven fillér - és nem ette meg. Végül egy szerencse-koronát kért. Viszonzásul, amikor János elment, elkísérte őt egy darabig, karonfogva ment vele, azt mondta neki, hogy "te vagy az én barátom" és elváláskor - oly helyen, ahová már nem hatolt el a villanylámpák fénye - odatartotta az ajkát Jánosnak, melyet az hevesen csókolt meg tízszer. Mariska visszacsókolta őt egyszer a képén. János tíz csókot adott a szájra, ezért egyet kapott a képére.
Ez este János szívét kellemes, büszke érzések simogatták, a gondolatait, melyeknek tárgya Mariska volt, jó meleg megelégedések kísérték... Most már tervei voltak Mariskával. Sőt már tegnap is voltak tervei. Persze, ezek a tervek a vágyak, homályos és még rendbe nem szedett gondolatok körén túl alig léptek. Ha el kellett volna szándékait valakinek mondania, vagy le kellett volna őket írnia, akkor jutott volna csak ő maga is tiszta tudatára annak, hogy a tervekkel a dolog így áll:
Tegnap az volt a szándéka, hogy majd valamelyik nap, amikor hangulata lesz hozzá, megszerzi Mariskát - ha ugyan lehet - oly módon, ahogy a pincérnőket általában szokás. Iszik vele reggelig, kerülgeti a célját; reggel, záráskor, megvárja, pénzt ígér neki.
Ez volt a tegnapi terve. Ma ez a terv lényegesen módosult, sőt talán azt is mondhatná, hogy egészen mássá alakult át. Terve volt most már foglalkozni Mariskával, udvarolgatni, kedveskedni, mesélni neki, csókolgatni őt, gyöngédnek lenni hozzá és így szerezni meg őt, mert így többet nyer el, mint amúgy... János erre a többre vágyott, mert Jánosnak, aki bankhivatalnok volt és költő, mély tüzű és ábrándos tekintetű szemei voltak és nagyon, nagyon vágyott arra, ami magasztos, ami szép, ami lélek.
*
János már egy hét óta ismerte Mariskát. Minden este künn volt a mulatóban. Néha beült a vendéglőbe, máskor csak a kávéházba ült egy pikolóra s ilyenkor csak rövidebb beszélgetésekre találkozhatott Mariskával. Körülbelül minden másnap leadott egy szerencse-koronát. Szőtte, bogozta a viszonyt, miközben Mariska oly változékony volt, "mint hold képe a hullámzó vízen".
Ma hétfő volt, hideg volt az idő, ezért a mulató egészen néptelen volt. János unatkozott. Mariskával nem találkozhatott, mert őt, amint megérkezett, elfogták rá várakozó vendégek és most iszik velük a szeparéban. Tegnap meg minden ok nélkül nagyon hideg volt hozzá Mariska. Sok oka volt tehát Jánosnak, hogy ma, ezen az unalmas, hűvös estén fekete melankólia szálljon a lelkére és ezúttal újból - amint már oly sokszor tette és még tenni fogja - megállapítsa, hogy sivár és gyötrelmes az élet... Vágyunk, vágyunk valamire s ha nem érjük el azt, amire vágyunk, szenvedünk. Ha meg elérjük, csalatkozunk és nyomban új vágyaink támadnak. S a vágyak ezen játéka soha meg nem szűnő, szakadatlan, vég nélküli. Az élet tehát elejétől végéig egy sziszifuszi pálya... Ezt gondolta János. Furcsa, hogy most gondolta ezt, mikor nagyon vágyott valamire és még ezt a vágyát nem látta beteljesülve, de mégis ezt gondolta... Gondolt azután még sok mindent. Persze, Mariska volt az ok, a tárgy, a végcél. Az idő, az unalom csak mint észbejuttatók szerepeltek, mert, hej! milyen gyönyörűen érezheti magát az ember borús, esős időben is, egészen néptelen helyen is - egy kedves, szép nővel, aki őt szereti...
Mariska most másokkal mulat a szeparéban. Hízeleg másoknak. Talán igaz szívből kedves hozzájuk. Hozzájuk dörzsölődik, mint a kis macska. Azok átölelik, talán az ölükbe ültetik. Ő talán meg is hagyja magát csókolni. Talán ad is csókot, talán reggelre egészen az övéké lesz... Nem jó ezt elgondolni!... De talán még sem lesz egyiké se. Csak ígér, ígér, szimulál, pumpol és végül mindenkit becsap... Vajon egyáltalában volt-e már valakié? Olyan üde, friss, lányos, mintha még szűz lenne. Azt mondják - János már tudakozódott -, hogy minden reggel egyedül megy haza az üzletből... Az ő tréfás gyanúsításaira mindig olyan válaszokat adott, hogy - nem lehet!
Könnyen megtudhatta volna ezt János, csak meg kellett volna próbálnia, úgy, ahogy legelőször tervezte. De ő inkább akarta magát bizonytalanságban hagyni, ha már érzéseket pazarolt Mariskára... Meg aztán egy kicsit meg is akarta ő tenni azt a próbát, de egyik napról a másikra halogatta.
*
Egy hét múlva esett az eső. (Szomorú valami egy esős nyári este!) Mariska ma beteg volt. Mikor meglátta Jánost, komoly arccal, mosoly nélkül ment hozzá, rátámaszkodott a vállára és panaszkodott, hogy nagy fájdalmai vannak, elrontotta a gyomrát.
- Bizonyára sok szeszes italt ittál - mondotta János.
- Igen.
- Mért iszol annyit? Mért nem vigyázol magadra?
- Mert muszáj. Abból élek, hogy iszom a vendégekkel.
...Később annyira rosszul lett Mariska, hogy kérte Jánost, vigye haza kocsin.
- Valaki már megígérte, hogy hazavisz, de én inkább megyek veled. Majd elszököm úgy, hogy nem vesz észre - mondta - és, bár nagyon beteg volt, mosolygott, mert jól esett neki, hogy valakit most be fog csapni.
A konflis lassan döcögött, az eső beszitált Jánosra és Mariskára. Mariska egészen hozzásimult Jánoshoz, elérte ennek felöltőjét, beléje burkolózott, de még akkor is vacogtak a fogai. Mikor a kocsi egyet-egyet zökkent, fájdalmasan följajdult. Ráhajtotta a fejét Jánosra és nagyon panaszkodott a fájdalmairól. Tegnap éjjel is nagyon rosszul volt - mondta. Egész éjjel jajgatott, a papája és a mamája se tudtak miatta aludni. Nagyon sokat szenvedett - mondta -, ma napközben egy kicsit jobban volt, de este megint rosszabbul lett. János mondogatta, hogy "szegény Mariskám", "drága aranyom" és egész úton csókolgatta az arcát, az ajkait, a fülét, szemét, vállát és haját és szítta hajának illatát. Mariska gyöngéden simult Jánoshoz, jólesően tűrte a csókokat s mikor János hosszabb szünetet tartott, ő nyújtotta csókért az ajkait. És János lelkesen, hosszan, erősen szívta a láztól tüzes, reszkető ajkakat.
*
Másnap megint hazavitte János Mariskát kocsin. Harmadnap is. Mariska most már sokkal jobban érezte magát. Egész úton vidám volt, nevetett, pajkosságokat beszélt a vendégeiről, János csókjainak ellenszegült, el akarta őket hárítani, néha egyet-egyet lanyhán csókolt vissza. János, mint valami finom készülék, fölfogta ezeket az árnyalatbeli különbségeket és erősen reagált rájuk. Egyszerre elérzékenyedett s attól kezdve szótlanul ült Mariska mellett. Csak annak egy-egy kérdésére válaszolt igennel, vagy nemmel, vagy ha az valamit elbeszélt és közben sűrűn mondogatta, hogy "tudod? tudod?" - János rámondta, hogy "igen".
Gyönyörű szép, teliholdas éjszaka volt. Teljes pompájukban ragyogtak a csillagok és a felhőalakzatok, amint a hold előtt elsiettek, fantasztikus, repülő hóhalmazoknak látszottak. János nézte az eget és arra gondolt, hogy milyen jó volna forró testével, lelkével azokba a hideg, ezüstszínű hóhalmazokba beledőlni.
Mariska talán észrevett valamit Jánoson, mert most ráhajtotta a fejét a vállára...
Mikor az M. utcába befordultak - ott lakott Mariska a 12. számú házban -, a sarki kávéház elől egy férfikiáltás hallszott:
- Mariska!
- Az apám! - mondta Mariska és fölkapta fejét a János válláról, kezet nyújtott Jánosnak, a kocsi megállt és ő leszállt a kocsiról. Most persze elmaradt a búcsúcsók, de elmaradt a kapupénz is - némi kárpótlásul.
János félszemmel megvizsgálta az öreget. Már előbb, mielőtt kiáltott, látta őt, amint az ócska kis kávéház teraszkerítéséhez támaszkodva a pincérrel beszélgetett. Vérmes, haragos képű ember volt, totyakos léptekkel haladt a lánya mellett. Az arca hasonlított a Mariska kedves leányarcához s ezt János nagyon kellemetlennek találta.
János ezt gondolta: "Most három óra s az öreg itt beszélget a kávéház előtt. Biztosan eddig benn ült. Mikor kel föl? Valószínűleg délben. Tehát valószínűleg a lánya tartja el."
Azután fölnézett az égre... Oly szép, oly hangulatos az a nyári csillagos ég, hogy ha az ember belebámul, attól is majd megszakad a szíve...
Mariskát megdorgálta az apja:
- Ki volt az a fiatalember?
- Ki volt... Fiatalember volt. Vendégem.
- És miért feküdtél rajta?
- Nem feküdtem rajta. Álmos voltam, kissé lehajtottam a fejem.
- Nem feküdtél rajta?... Hiszen egészen rátehénkedtél, gyalázatos!... Vigyázz magadra!... Eleget prédikáltam már...
És tényleg eleget prédikált már. Mondogatta: "Mariska, vigyázz magadra!" és "Össze ne add magad holmi fiatalemberrel"... "Nehogy aztán valami utolsó személy legyen belőled"... "Az embernek meg kell magát becsülnie, hogy mások is megbecsüljék"... És sok más efféléket mondogatott az apja Mariskának. Nem annyira a szüzességét féltette (ami talán már nem is volt meg), hanem inkább arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne, ha valami gazdag úr eltartaná Mariskát, sok pénzt adna neki és mindnyájan megélnének. Jó élete lenne neki is, meg az asszonynak is, meg Mariskának is úgy volna a legjobb. Bizony!... Vele - szegény fejével - még az is megeshetik, hogy öreg napjaira éhen vész. Most sincs keresete... Főleg a fiatal emberektől óvta nagyon a lányát. De bajos volt magát megértetni a lánnyal, mert mégis az ilyesmit nem lehet egyszerűen, nyíltan megmondani. Nehéz dolog ám ez! Nincs hozzá az embernek pofája... De Mariska okos lány volt, ő mindent igen jól megértett.
*
Másnap nagyon kedves volt Mariska. A betegségnek már a nyomai is eltűntek. Az arca üde, piros volt. (Még nem tudta rózsáit leszedni az éjjeli élet.) Hazafelé Jánossal az egész úton kacagtak, tréfálkoztak. Volt csók sok és finom. Mariska elbeszélte, hogy tegnap a papája megdorgálta. De vidáman, kacagva mondta el ezt is... Elmondta, hogy tegnap otthon kenyeret sütött a mamája, ő is segített. Dagasztott is. Házi kötényt kötött maga elé és fehér fejkötőt a fejére. "Olyan voltam, mint egy kis gazdasszony" - mondta. "Szerettem volna, ha láttál volna"...
- Milyen szép az idő, milyen jó lenne egy kicsit még kocsikázni - mondta később.
- Hát kocsizzunk!
- Nem lehet. Ilyenkor már haza muszáj mennem.
- Legalább lefekszel szépen, idejében s jól kialszod magad - vigasztalta János.
Mariska sóhajtott:
- Azt hiszed, olyan kellemes az embernek hazamenni!... Bár soha se kellene hazamenni...
*
János döcögött hazafelé a konflison. És elgondolkozott:
"Ma nagyon kedves volt. Talán ma utoljára volt ilyen kedves, ilyen házias. Utoljára... Holnap már nem lesz az, aki ma volt. Holnap már kevesebb lesz, holnapután még kevesebb lesz, egy év múlva már nem lesz semmi... Találkozni fogok vele majd egy éjjeli mulatóban, de az már nem lesz ez a Mariska. Ez akkorra már meghalt, eltemettetett. Az egy más Mariska lesz, egészen más. Mindaz, ami most benne magasztos, ami fönséges, ami boldogságot adó, akkorra elpusztul, megsemmisül... ma volt talán utoljára ilyen kedves, házias, lányos... Már most is mennyi van benne a romlott nők tulajdonságaiból!... S ő megy a maga útján, mint ahogy ez a konflis-ló megy az úton, amerre a kocsis hajtja... Az élet, a nagy kocsis, ostorral kezében ül a bakon, ráterel bennünket az utunkra - néha szép szóval, gyöngéd fordítással, máskor pár ostorcsapással - és hajt bennünket rajta végig, végig... Mindenki megy a maga útján. Mariska is megy a maga útján".
Ezeket gondolta János és mire mindezt végiggondolta, akkorra már nagyon szomorú volt. Oly nagyon szomorú volt. Oly nagyon szomorú dolog is valami szépről, valami nagyon kedvesről azt tudni, hogy ez most utoljára volt, többé nem lesz már soha. Szomorú még a közönyös, még az élettelen dolgok elmúlása is és szomorú bármitől, amit az ember megszokott, elszakadni. Ha egy ismerős, naponként látott követ a házunk tájékáról, elvisznek messze, nagyon messze, hogy az ember többé soha sem láthatja s ha ezt jól elgondolja az ember, talán sírva fakad... Talán még a megszokott fájdalomtól való elszakadásba is belevegyül valami szomorú elem.
És János most szeretett volna leborulni és kimondhatatlan keservesen és nagyon sokáig sírni. De nem tudott. Valahogy nem volt diszponálva a síráshoz...
Hanem elhatározta, hogy bemegy egy kávéházba és ott leissza magát sörrel a sárga földig.
Móricz Zsigmond: És akkor meghalt a mese
Köd volt mindenfelé, mintha ködből jött volna Anderjás király palotája elé. Mint ködből idehajított kő, egyenesen haladt, bátran előre a gödrös köves budai váron át. Senki sem állította meg.
Csak torony csúcsán ragyogó arany kakas kukorékolta el magát s rázta meg szárnyát, északról egyszerre délre fordult.
- Hahó - rikoltotta - hahó.
Anderjás komolyan nézett magasba s megfenyegette ujjával kakasát, azzal fellépett az első lépcsőfokra.
Akkor rávicsorította fogát kőoroszlán, szinte visszahökkent tőle, nagy fene pofáját magasan tartotta s dülledt szemekkel, előre kiálló gömbölyű fogakkal némán meredt rá, az is meg volt dermedve, meredve.
Anderjas megállott, bitang kőkutyával szembe vert s tudta, hogy meg van babonázva, őneki nem árthat s fellépett a második grádicsra.
Tárva volt a kapu, királyi vár nagy vasas kapuja, de ő előtte sárkánykígyó megvonaglott bronzból verve s sziszegő nyelvét messze kivetette, kettős szóró nyelvét, tajtékozva villant eléje s ő magasra emelte előtte kezét: kövek, ércek meredt alakja nem engedett, semmi kísértés rajta nem fogott, hiába őrizték szörnyeteg állatok, az emberi szív akarata áthaladt a hármas varázskörön. Most kisütött a nap s ezer szemmel nézett utána, amint belépett a tornácra. Anderjás eddig békén viselte el a támadásokat, melyek mindenfelől megrohanták, de most rettenetesen összeijedt. Mintha szemrebbenés alatt elmúlt volna minden, vége volt ködnek, csöndnek, kisütött a nap és meghalt a mese.
De már előre dülledt nagy homloka bent volt a setétben, süvege, zsírosra kikent hosszú gyér hajával belevágódott a sorsba s már iszonyodott megfordulni, csak tovább, csak tovább bé palotába.
Bent jó volt, setét volt, itt még tartott a köd, nyirkos volt a lélegzet, dohos az álom, immár nem bírt gondolkodni, csak hagyta, vigyék a lovak, kantárja-vesztett nehéz lábain csak baktatott a megkezdett úton s oda se ügyelt jobbról-balról kardos, fegyveres hősökre, akik azt hitték, közéjük tartozik, hogy oly magabiztán halad. Folyosókon süvöltött a szél s csattogtak a boltok alatt a felaggatott pajzsok a fekete falon.
Anderjás előre nyújtotta nyakát s ment, mint itatóra bivaly, serényesen, mint bölény, zordonan apró szemekkel, nekidülledt feszült inakkal, belölről fűtötte a gondolat s már cipelte hátán a vedlett, rézpitykés iszákot, teli arannyal és üsttel...
Mintha valaki vezette volna, csak belölre, legbelölre, cellákon át üreseken, zsúfoltakon, magyarok, lengyelek, cifra idegenek, lomha itthoniak között. Akár magyar, akár lengyel, egyforma idegen.
Csak mikor a legbelső házban volt, akkor érte utol tétova, félsz, tudatlanság, megállt s már mindjárt rácsapott egy üstökös, nagygombos úrmagyar.
- Hej, kit kereső.
- A kiráát.
- Várr.
A bozontos bement, még beljebb, be szőnyeg takarta titkos ajtón s ő ott maradt egyedül.
Ahogy megállt, úgy maradt.
Most jó volna kobzot elővenni s rákezdeni az új udvari úrfiaknak énekit:
Első fok garádics bineknek esméretyi,
megesmérem binemet, mer az magát kelletyi...
De nem volt kobza, csak kurta kés, oldalán, előre dülledt nyakán részeg fejét, mint lopótököt himbálva, vizes kék szemekkel gyáván már látta, ahogy csákányokkal szétverik s darabokra szaggatják asztalt ott sarokba, magasra repült forgács, ahogy dühösek verték fejszével s derék öreglábú asztal percek alatt romokba hullt... Lehunyta szemét és enyhén szelíden meredt el: nini, hogy ő itt vagyon s kés az oldalán és tökkolop koboza nélkül: megölni a királyt...
Izzadt a homloka s pukk, pukk, döngetés mindenfelé, mintha pokol felszabadult vón, mennyütőkő csattogási előtte utána, de ő csak összeszorította gyér fogait s furfangosan állta, kiizzadt homlokán a gondolat: megölni a királyt.
Keze hosszan lelógott térdeig, nagy lomha, bágyadott csontökle, nagy dagadt erekkel, mezejtelen lába térdit érte, lassan letisztult szeme előtt a fúrteszű gondolat: jobb lenne megtenni... mint cifrázni... s meghalt meselelke csapott még visszafelé, mintha visszajár, romlott kicsiny ország nagyot játszik, lenyesve erre-arra a szabad határ, éhkoppal oly szomorún, utolsó zsír a konyháról, mit felesége kéricsélt, hajára kente, itt csepeg izzadtan a homlokán végig... elérhetetlen bús nagy gondolat... szegény kicsi lelke: sok lesz az akarat... megölni: megölni a királyt s... Igen: de jutalmát venni: soha...
Már fordulna, futna, álom, ólom nehézlábak, menni nem lehet, moccani nem, hogy tudja ember e palota csontjait elvetni, kibújni zordon szörnyeteg vad bunkók alól, egy ina nem moccan, áll, elvetett lábbal, mintha feje fellegekbe, lába tengerekbe, karján végig mókusok futnak, bocskora bozótján medvék mormitolnak.
Szét a függöny, pokróc s kilépett rajta egyedül előre a szőke urifia lengyelfi, suttyó legény, cifra lebernyegben: megölni... s megse ölni... elárulni s el se árulni... árát felvenni és bűnt se cselekedni... Meglóbálódott a teste, most mindjárt elvágódik, egyet kalimpált a lelke, de még állva maradt s csak hápogott üres szemmel, üveghal szárazon...
- Ez az.
Anderjás csak nézte, csak nézte: derék vállas gyerek, széles pofájú nagy szőke fiatal, haja sárga, nyakába lóg, szeplős pofája éle s szája, mint a fiatal farkasé...
- Mit akarsz?
Szemét lassan nehéz tengelyeken arra fordította, a goromba kérdőre, aki magyarul szólt, az előbbi gombos nagyúr, üstökös borette rohadt ragyás.
- A királyt.
- Ez az.
- Johom.
- No, és mit akarsz véle.
- Megölni.
Csönd. A nagyúr meredt, megáll, csak néz s mered s nyitott szájjal.
Kardot ránt s elébe az urifiunak, aki nem ért s figyel.
Akkor hörög, krákog s üvölt:
- Térgyepüjj!
Anderjás az emelt karnak fejet bókol s térdre esik, mintha felhők tetejibűl hullana le földig.
- Héj legények, elééé.
Katonák be, kettő, három sok, sok, tele egyók a ház.
- Kössétek meg az ebet.
Anderjást megkötik.
És erre pof, ütés, vágás, taglalás. Fejét lehajtja s fel-felvillant fényekben tűri az ütést, minden ütés újra megrázza s jólesik.
Vér omlik agyából, részegen nevet: ha most látná az asszony és nevet...
Csak mikor a nagyúr dühén könnyebbített, józanul:
- Megölni a kirájt?
Anderjás int, igen.
És újra a botcsattogás fején.
- Megölni a királyt?... Minek!
Anderjás szótalan, nyelve nem fordul, angyali csendességgel mosolyog, nyelvével küszködik:
- Möghatta... Özsébet... Mü asszonyunk...
Bólint.
Idegen a beszéd, vérrel köpött a szó, hörgő dadogás. Anderjás szót sem ért, mint a penitenciás áldozat maga térdin előbukó aggyal...
Akkor felnéz és látja a királyt. Már érti, a szeméből szánalom és megértés sugárzik s mosoly, a győző mosolya.
- Özsébet asszony... a királyné aki vót... az özvegy?
Bólint.
És a király nem nevet, a szeme mosolyos, de az arca vágásába nem tud bebuni a nevetés, hideg kemény vonalak, elhaltak, megmeredtek a mélyben, odafenn tűz ég a homlokon belül...
Legyint, elfordul, elmegy.
Az üstökös nagy úr, tán Ujlaki, ki tudná, böffenve szól:
- Vigyétek ki s aprítsátok fel... meg akarta gyilkónni a kirát...
Anderjás elejti fejét, halálverejtékben: elvégeztetett: a mese meghalt, meghalt a mese...
Kisütött napon a mese tört szárnyakkal feküdt a hóban és csizmák tapodtak rá. Idegenek viszik, magyarok, magyar beszédűek, oly idegenek, mint a rád uszított kutyák, szavadat nem értik, faldosnak, harapnak, s magyar nyelven idegen akaratokat ivöltenek... Már látja, fel fogják aprítani az idegen fattyért, aki egy szót se szólt: mért oly dühödöttek, hogy tépik, rúgják és verik, az orcájuk olykor felvillan és lila és kék s a torkokból bugyborkékolva düh s boldog belérúghat...
Le a lépcsőn, ki az utcán, csak azért nem gurul, mert félti koncát elereszteni, aki fogja, markolja, bírja, már gúnyája cafatokban szét, élesre faragták a követ, hogy fájjon, lépcsőn fel könnyű, le... fáj... Sárkány, kígyó sziszeg most, oroszlán ugat, kakas kukorít... S csak egyet mind: későn, most visítja a gyerek is: ölik a kirájt...
Álom, láz, betegség, pokolvarrühesség, sátán a pokolban: s fel-fel egy gondolat: ezért kente haját reggel disznózsírba, az asszony, az asszony...
Most kard fényét látja villan, aztán puha meleget, ez jól esik, a szörnyű fájdalom, éles nagy fájások, tündérálom, halk kacagás...
Még egy elernyedett mosoly s halk hörgés, gurguláz, mint a leszúrt disznó...
Anderjás hulláját végig vonszolják kötélen Buda utcáin, aztán tüzes fogókkal tépik szét, darabokba vágják, hogy a kapukra szegezzék...
Akkor egy szegény asszony, kíváncsi, mint a többi, a közelbe fér s visít:
- Ez az én Anderjásom iszákja!
Fogják, verik, tapossák, a királygyilkos párja, sír, átkoz esküszik: soha, soha ő Anderjása szinét se látta Özsébetnek, átkozott volt, a királyné ha mondja...
- Maga mondta, tulajdon szájábul.
- Ó buta, buta vad baromállat, ő látta vón, koszos, vele állott szóba királyné, vad barom, királyok gyilkosa: ó buta mesélő ember.
Szörnyű, napsütésen kibogozódik: mesét csinált magábul: már régen meséli, hogy Veres Királyt megölte Fehér királyné kedviért, az új Fehér királyt vót fekete Királyné kedviért... Titkát pénzért megmutogatta...bolond, bolond, ne higyjetek neki halálba se: mese... Azt hitte a bolond, hahó, hah, haha: ki lehet a mesét cipelni a napra, hahó...
Haját tépte, marta az asszony, az asszony, tépte, marta véres haját a bolond, a bolond:
- Reggel vette az iszákot, minek? nyakába vetette: aranyat akart abban, ezüstöt akart abban, jaj szégyellem magam, hogy ien bolond uram vala...
Nézték, hallgatták, nevették, urak elé vitték.
Hitték, nem hitték: a polyákok püspöke szólt:
- Ha hazudott, tulajdonítsa magának, amit nyert: nem kellett volna hazudnia...
Az emberek nevettek, boldogan, hahotával, nagyon, hemperegve vastagon, buffogva, hóban hemperegve a szegről letépett tagokat kacajjal s akkor meghalt, meghalt, meghalt a mese...
Móricz Zsigmond: A birkaitató válu
Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember.
Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, beletették a földbe s ráhúzták a rögöt.
Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak, a két legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége, a szomszédokból három asszony, meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy még egyszer megdobja a röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak.
Azután hazajöttek s mielőtt szétoszlottak, egy pár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohánya nem vót, a krumpliszárat is elszíjta szegény, ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből.
A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után.
Az öreg asszony tűzet rakott s megmelegítette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, míg az öreg meghal, de másnap aztán gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor költözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt.
Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy "hát Zsuzsi néni, mit fog azután csinálni?" Mondta, hogy nála ellakhat, kivált ha ágya is van, a kis kamarát odaadják neki, ott el lehet míg él, csak a baromfira kell vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öreg asszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog s azóta nem sírt annyit, mint addig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kiseperni is csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? reggel ő már megy a papékhoz, a többihe meg semmi köze.
Lassan, szótlanul eddegéltek, míg csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tőle. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygazdához, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni.
- Maga megy, a papékho? - kérdezte az anyját a kisebbik s a városra gondolt, ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Amérikáig...
- Nem tudom, hogy lesz - mondta óvatosan az öreg asszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megutálta az örökös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára. Istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap...
- Maga dóga - mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszébe, házasodni szeretett vón, annál jobban, mert a jányéknak van egy kis házuk is: örült azért, hogy szabadul az anyjától.
A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelű penécilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer s újra becsattantotta: ez olyan messze vágyó embernek való fajin kés volt... Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást.
- Be cafra egy tarisznya - mondta aztán s a szőrtarisznyára nézett.
A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt, meg messze idegenbe, régebben, kubikos munkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukban ebből került ki a madárlátta kenyér, meg a vásárfia, nagyon megbecsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mit jelent az öccse szava: böcsmöli, hogy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öregnek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól.
- No a tarisznya, még tarisznya - mondta -, de evvel a vedlett rossz csizmával micsinájjunk!
A kisebbik fiú kapzsian pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jó állapotba, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ő is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát, vagy a tarisznyát. Ha tudta vón, mék kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, míg nem ér a városba, mert a városban már senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útrakelni a faluból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon... Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a bátyja fel se veszi a tarisznyaválasztást s a csizmához pártol. El kezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, amilyennek ő látta.
- Ó, fijaim - mondta az anyjuk elpityeredve - itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok!...
S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára meg a csizmára. Bizony úgy vón az igazság, hogy itt minden az övé vóna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd azután. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát, meg a veres pipát s egy őtözet ruhát ígért érte az anyjáéból, fekete ternó ruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vón abba a ruhába menni a papékho, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. El kezdett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak...
A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték ez csak irigység s ez nagyon fájt a tulajdon édes anyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt:
- Maga mit rücsköl!...
Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg:
- Ó, fiaim, sajnálom én aztat a ti jó apátokat... Nem tudjátok ti, mi vót ű nekem!
Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkából, az öreg asszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa...
A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét s hosszan s nagy értelemmel tűnődtek rajta, hogy most melyikük jár jobban... De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kígyótermészet, aki még a faluból is el akar menni s rettenetesen meggyűlölte érte a gyerekét.
- Ó ti kutyák - mondta s megfenyegette őket ököllel - még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára. Inkább téged kapartalak vón el, ha ilyen bittangok vattok.
De a fiúk felől beszélhetett. Azok egymásután szedték vették a rossz ringyrongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekuláltak, míg mindenen elosztoztak.
Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papékhoz, ágyával, ágybelijével, ócska ládájával, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fognak arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házban, eközt a limlom közt, soha nem jutott eszükbe válogatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt ez körülöttük. De most egyszerre egyénekké, lényekké lettek a bútorok, ruhák, még a rozsdás járomszeg is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével s átkával és kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak.
Végre mégis csak készen voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar fenekén egy hosszú s rettenetesen rossz birkaitató válut.
- Ezt még nem osztottuk el - mondta.
- Az a - morogta sötéten a bátyja.
- Most evvel mit tegyünk?
Az új zsellér odaállott közéjük s heccölve beleszólt:
- Vágjátok ketté.
Nevetett rajtuk, mert mit ér a válu, ha ketté vágják. De az öregebb, a gazda, kifundálta, hogy ha ketté vágják, akkor ő a levágott végire deszkát szegez, jó lesz a még válunak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt...
Mihály átvetette a fűrészt a válu derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a váju teszi gazdává a bátyót, ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja bornyút vesz, ha a tehenet eladja, házat vesz, gazda lesz, ő meg kódus az országúton...
Fogta a fűrészt s hosszába tette a válun...
Így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna...
Móricz Zsigmond: A kicsi
Péterke nagyon szerette a kicsit.
Gyönyörű is volt, szépen tudott gőgicsélni, a nagy lába ujját a szájába tudta venni, szép, kövér, maszatos, magáról nem tudó, gyönyörű jószág. Péter a magáénak tartotta s folyton dalolt neki, egész nap eljátszott vele s dúdolta a maga furcsa kis énekeit, amik nélkül, azt hitte, nem is tudna már aludni a kicsi.
Egy délután nagy dolog történt, az anyja ráhagyta a kicsit. Neki adta. Kivette a bölcsőből, hogy valahogy ki ne forduljon, mert hisz Péterke is picike volt még, egy nagy kétfülű kosárba dunnázta be s Péterke, ha a kicsi pisszegni kezdett, a kosarat húzgálta, rázogatta a tornácon.
Azután jött egy csomó idegen fiú és olyan lármát csaptak, hogy a kicsi nyugtalankodni kezdett. Péter annál hangosabban dalolt s ugrált a kosár körül. A fiúk a tyúkokat zavarták, Péter oda se nézett.
Nem is törődött velük, míg elő nem jöttek, tele volt a markuk frissen kitépett kakastollal, ragyogtak a szép nagy tollak, Péter is szeretett volna belőlük. A fiúk adtak neki egyet s azt mondták, most zsandárt játszanak. Feltette a kalapjához, de a kicsi megijedt a libegő nagy tollútól s iszonyatosan sírni kezdett.
Péter kétségbe volt esve, ringatta, rázogatta, de az nem hagyta el a sírást s ő nem tudta, hogy a kakastolltól fél. A fiúk éppen a macskát akasztották fel az eperfára, aztán odajöttek s azt mondták, csend legyen, mert ők nem szeretik a gyereksírást. Péter ezen még jobban kétségbe esett s ő is sírni kezdett.
A fiúk azt mondták, ők tudják a módját, hogy kell elhallgattatni a gyereket. Hoztak egy rudat, azt keresztül dugták a kosár két fülén, úgy hurcolták az udvaron. A kicsi a hintázástól csakugyan elhallgatott. Akkor a fiúk odavitték a kúthoz, áttették a rudat a kútkáván s a kosár ott bent lógott a kút fölött.
- No most ringathatod, éppen úgy mint a bölcsőben - mondták Péternek.
Péterke nem érte el a kosarat, hát felültették a kút deszkájára, a lába befelé lógott a kútba s ő lassan, szépen ringatta a kosarat s a kicsit.
A fiúk röhögve száguldoztak az udvarban s csak akkor szöktek meg ijedten, mikor meglátták, hogy jön a Péterke apja, anyja az úton.
Mikor az anya belépett a kapun, egyszerre látta, hogy középen a nagy tűz, az udvar felfordítva, ajtó, ablak, hombár, magtár nyitva, a macska a fán, a tyúkok kodácsolnak s a gyerek a kúton.
Hogy ezt látta, csak megölelte a kapufélfát s hangtalanul, elsápadva, nyitott szájjal, szédülve maradt ott.
Az apó azonban nem vesztettel el a fejét. Odaszólt Péterkének.
- Mit csinálsz te ottan kis fiam?
Péter a nevető hangra odanevetett:
- Ringatom a kicsit.
Az anyja halkan felnyöszörgött s beleájult: a kicsi is, a kicsi?
- No várjál csak, megyek, segítek.
Először levette Péterkét, azután a rúddal a kosarat s benne a kicsit.
Akkor azután megindult a jajveszékelés. Péter tágra nyitott szemmel hallgatta, nézte, nem értette.
Később látta, hogy a fiúkat összeszedték, s a saját apjuk fejszenyéllel verte őket, akkor borzasztóan megijedt, hogy őt is...
Napokon keresztül folyt az egzekúció, apja, anyja nem szólt másról, csak az iszonyúságról. Ő ült, ült konokan, csöndesen s várt, várta, mikor kerül rá a sor.
De nem bántották. Valahogy olyan felfordulás volt körülöttük, hogy ő egészen kiesett, senki se törődött vele. Ült egy helyben s várt. Nem ment a kicsihez, nem dalolt neki, félt tőle, nem mert ránézni s nem mert a kút felé pillantani. Ha a kakast látta megtépett farkával, szörnyű félelem fogva el, még a kis csibéktől is rettegett. De csak ült, árván, nesztelen s egyszer hallotta, mikor az apja mondta:
- Ez is kutya, mint a többi, ennek is kakastoll volt a kalapján.
Harmadnap hajnalban hirtelen felébredt. Szédülve és forogva riadt fel. Szörnyedve érezte, a kút felett van a kosárban s szalad a kosár lefelé, a vízbe, a fekete mélybe s a hideg víz, a fekete kút... s ő utána szédült...
Elvetette magát a kis ágyában s halálveríték verte ki a kis testét.
Mikor, sokára megcsillapodott: egyszerre megértette. Megtudta, milyen veszedelemben forgott a kicsi s vele ő...
Sokáig iszonyú reszketés rázta a testét, a foga zörgött s hideg volt a bőre és lucskos.
Végre sírásban tört ki. Összekuporodott és úgy kezdett sírni, összeszorított kis szájjal, fuldokolva, keservesen.
A szülei felébredtek.
- Mi az?... - szólt az apja.
Az anyja is felült s hallgatott.
- Megfakadt benne a jóság - mondta halkan.
Azután csend volt.
Az apa komoran morogta:
- Sírjon. Az ostoba kutya.
Erre ő még jobban zokogni kezdett.
Az anyja hallgatta s nem jött hozzá. Ült az ágyában, szomorúan, fáradtan, álmosan, ő is ki volt merülve, ez a háromnapos rémület megvénítette.
Aztán a kisfiú lecsúszott az ágyról s a sötét szobában négykézláb mászott a bölcsőhöz s aláfeküdt, mint egy kis kutya.
Herceg János: Vándorbotot vett a bolond
Már sokszor elmentem a falunkból, de mindannyiszor megtaláltak. Lehet, hogy most is utánam jönnek, mint a mérges kutya a birkák után, de most már odébb leszek. Nem fognak megtalálni.
Gondoltam mindig, ha bolond vagyok is, de nem annyira, hogy a gazdák birkáit őrizzem a hegyen örökkön-örökké. Mert, ha megnő a bárány, a gyapját lenyírják kétszer is, háromszor is, aztán szép kövérre hízik, levágják, és nekem adják a hólyagot.
– Nesze, fújd föl! – mondják, és én fújom, fújom, míg el nem reped. Aztán készen vagyunk. Sokszor mondtam már a gazdáknak, hogy talán nekem is járna valami hús, ha már őriztem a nyájat a rablók ellen, de csak nevetnek rajtam, és azt mondják: Gyűrűt az ujjadra! Így hát én málét eszek meg sós palentát, és nézem, hogyan csúszik le az ő torkukon a zsíros falat.
Múltkor azt mondta a boltos, ha levágom az ő birkaszukáját, akkor enyém lehet a pacal. Még hajnalban felkeltem, leszúrtam, lenyúztam neki, kivettem szépen a belsejét, s amikor mindennel készen voltam, indulni akartam a pacallal.
– Nem oda, hékás – mondta a boltos – ezt a pacalt én már odaígértem egy asszonynak. Így most sem kaptam semmit.
*
Amikor harmadszor mentem el a faluból, akkor nemcsak azért mentem, hogy a várost lássam ott túl a hegyen, hanem amiatt is, mert kárt tettem a nyájban. Ez meg úgy történt, hogy hátast feküdtem a tarlón szembe a nappal, és harmonikáztam. Lassanként elnyomott a meleg, harmonikámat magam mellé tettem. Fektemben egy-kettőt fordultam, és mélyen elaludtam. Birkáim, csendesen legeltek. Egyszerre csak arra ébredtem, hogy megnyikkant a harmonikám. Fel is szöktem mindjárt, de mire magamhoz tértem, addigra végiggázolt az egész sereg a muzsikámon. No, csak csapkodtam jobbra meg balra a botommal teljes erőmből. Egy kos meg egy szuka nyöszörögve terült el a földön, és a szamárnak is levertem az egyik lábát, de a harmonikámon ez már nem segített. Nagy szomorúság fogott el. Meg se vártam a delet, hanem felkerekedtem és mentem búsan a hegynek. Egész úton húztam, nyomkodtam gombjait a harmonikámnak, de mindhiába. Csak nyögött, sírt, mint a beteg borjú, és nem tudtam segíteni rajta.
Este lett, mire a faluba értem, túl a hegyen. Lányok és legények álltak a kapuk előtt, és én mindenkinek elmondtam nagy bánatomat, de nem esett meg a szívük rajtam. Nevettek, és azt mondták, húzzam a tehén farkát, az majd muzsikál nekem. Sokáig el sem aludtam az árok szélén, ahol leheveredtem. Reggel aztán, amikor a város felé akartam menni, hogy ott valami mestert találjak, aki megreparálná a muzsikámat, utánam kiáltott egy rendőr:
– Hé, te harmonikás!
Megkérdezte, hova indulok. Elmondtam neki a bajomat, mire ő azt mondta, hogy jöjjek csak vele, majd ő segít az én harmonikámon. El is vitt a községházára, ott megkötözték a kezemet, lábamat, feltettek egy szekérre és délben már a mi falunkban jártak a lovak. Ott is a községháza udvarán tett le a szekér. Aztán megmarkolt két rendőr, és levitt a pincébe. Ott nekem estek, puskával vertek és a hasamon táncoltak.
– Na, most muzsikálj, te bolond, hogy legalább zenére menjen – így beszéltek és röhögtek. Aztán sokáig aludtam ott a pincében, s mire levették a kötelet rólam, alig tudtam a lábamra állni.
Azért a harmonikámat nem hagytam. Azt mondtam anyámnak, ha nem csináltatja meg, felgyújtom a házat. Akkor egy ember elvitte, és három napra visszahozta. Úgy szólt, mint a templomi orgona. Nem éreztem én akkor már fájdalmat a hátamban, ha mondta is az anyám, hogy valami leszállt bennem, azért kell éjszaka is sokszor kimennem. Én akkor csak a muzsikámnak tudtam örülni. Nemsokára aztán meghalt az anyám. Egy este az istállóba ment fejni, és amikor visszajött a fejőkével meg a háromlábú székkel, egyszerre csak nyögött egyet, mint a muzsikám, amikor kilukadt, aztán elesett. Fölkaptam mindjárt, bevittem a szobába és az ágyra tettem. Fehér volt, mint a meghasadt nyírfa belseje. Hiába is szólítottam, ráztam, keltettem – ő halott volt.
Egy darabig néztem a fehérségét, akkor szóltam a szomszédoknak, hogy meghalt anyám, ők bementek a szobába anyámhoz, aki csendben feküdt, én meg kiültem a ház elé és harmonikáztam. Most szomorú nótákat játszottam rajta, hogy mindenki sírjon. Sírtak is. Mindenki, aki rám nézett és meghatotta a muzsikámat, sírva fakadt. Nekem pedig dagadt a mellem, hogy ilyen szépen tudok muzsikálni.
A temetésén is muzsikáltam, és amikor hazajöttem a testvéreimmel az üres házba, tudtam, hogy én itt reggelnél tovább nem maradok.
Így is lett. Ahogy kinyílott a hajnal, botot kerítettem magamnak, jó vastag csomós botot, és megindultam. Harmonikám a hónom alatt, bot a kezemben. Gondoltam, ha rendőrrel találkozok, azt fejbe verem. Akkor aztán táncolhat, ha van kedve hozzá, de engem nem visz haza egy se többé.
*
Bent voltam a városban az ökörvásáron. Nagy mezőre terelték a barmokat, akik bőgtek rettenetesen, a gazdák pedig csapkodtak egymás tenyerébe. Én járkáltam az ordító barmok között, és muzsikáltam. Egyszerre hozzám jött egy nagy hasú ember, a hasán keresztbe vastag aranylánccal.
– Behajtod-e ökreimet a városba, látom, egyéb dolgod úgy sincs – azzal odavezetett egy csordához, megszámolta az ökröket, és újra felém fordult.
– Úgy vigyázz rájuk, mint a szemedre, mert különben darabokra váglak!
Nem szóltam semmit, csak füttyentettem egy párat, hadonásztam a botommal, azzal megindultam az ökrök után.
Szép napos idő volt, mezítláb rúgtam a port, danoltam, muzsikáltam meg a barmokra kiáltottam, ha a járdára mentek. Délre beértem a városba, ahol új gazdám már várt rám. Az ökröket egy kocsma udvarára tereltük, aztán a gazdám bement a kocsmába, én pedig kint az udvaron vártam rá.
Sokáig nem láttam a gazdámat, nagyon soká. De amikor megláttam, se volt köszönet benne. Már esteledett, amikor egy leány szalonnát hozott ki nekem kenyérrel. Azt megettem és vártam tovább. Egyszerre nagy lárma hallatszott ki a kocsmából. Ordítás, káromkodás. Berohantam a kocsmába, ahol a gazdám nagy tócsa vérben feküdt. A hasa fel volt vágva egész hosszában, s úgy látszott, mintha az aranylánc tartaná össze, hogy szét ne essen. A másik sarokban nyöszörögtek a meglékelt emberek.
Gazdám mellett egy kövér asszony állt ingben, és egyre sápítozott:
– Ki köll rúgni a disznókat, ha nem maradnak békivel.
Vastag lábán harisnya volt, a térde felett madzaggal megkötve, s ahogy a lámpa alatt állt, egészen átlátszó volt az inge. Ahogy így legelgettem rajta a szemeimet, rendőrök jöttek be, és akkor vége lett a látványosságnak. Aki nem vérzett az egy-kettő eltűnt a kocsmából, így én is gondoltam, jobb lesz kívül lennem.
Kimentem az udvarra, és a disznóól mellett leheveredtem. Harmonikámat a fejem alá tettem, és így aludtam el a csillagok alatt.
Ez volt az első napom a városban.
Kosztolányi Dezső: Hét kövér esztendő
Nem most történt ez. Régen történt, vidéken, aratás után, egy augusztusi napon, a hét kövér esztendőben.
Rekkenő reggel volt, vasárnap. Mihelyt megvirradt, a sárga napfény pállott pocsolyákban pezsgett a homokbuckákon. A tüdő nem kapott levegőt. Azok, akik ünneplőruhában nyolc óra felé az utcán jártak, kivették szépen összehajtogatott, tiszta zsebkendőjüket, s fölitatták vele a homlokukon gyöngyöző verejtéket.
A Nyárikert-ben álmos cinkék, rigók csivogtak. De kihallatszott onnan egy másik muzsika is, mely nem az éneklő madaraktól származott. A cigánybanda húzta, fátyolosan és tétován, maga is fáradtan és pityókosan azoknak a kitartó korhelyeknek, akik a szombat éjszakából belevirradtak a vasárnap reggelbe, és még mindig nem tudták befejezni, nem akartak hazamenni.
Ha valaki fölágaskodott a kerítés sövényénél, oroszlánszájakat, sarkantyúvirágokat, petúniákat vett észre a kert körgyöpén. Oldalt ült a társaság – négyen – lombokkal befuttatott fapáholyban, zöldre festett lócákon, zöldre festett, terítetlen asztalnál, melyen már a hosszú nyakú, üres borospalackok valóságos tüzérütege vonult föl. Középütt trónolt egy tagbaszakadt úr rövidre nyírt hajjal, nyírt, deres bajusszal, nyersselyem ruhában, Szél László. A tanyájáról jött be, hogy eladja termését. Most ő diktálja az ütemet. Csöndesen, de elszántan mulattak.
Velük szemben egy másik társaság is ült, melyet kívülről nem lehet látni. Ezek tőlük a harmadik asztalnál, a sarokban foglaltak helyet, hárman, fiatalabb emberek, nem negyven-ötven évesek, mint Szél Lászlóék, hanem húszasok-harmincasok. Az ő vezérük és ivómesterük Viczay Feri volt, a jegyző, aki panamakalapot viselt, bal szemén monoklit, ők is itt virradtak meg, már hajnal óta itt tanyáztak, derekasan, komolyan ittak, de nem fehérbort, mint a öregebbek, hanem következetesen vörösbort.
A két társaság nem ismerte egymást személyesen, legföljebb látásból és hallomásból. Mindez elegendő volt, hogy az egyik asztal a másikat bizalmatlanul méregesse, ha nem is éppen ellenséges, de fitymáló–vetélkedő tekintettel, mint az egyik sátor a másik sátor lakóit. „Úriemberek és testvérek ők is – állapították meg kölcsönösen – egyet akarnak velük, inni és mulatni, de egyelőre ismeretlenek, ezért résen kell lennünk, vigyáznunk kell úri méltóságunkra.” A korkülönbség, valamint az a körülmény, hogy nem egyféle bort ittak, fokozta a világnézeti ellentéteket. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy ki mulat rangosabban, hogy ki beszél családiasabban és hetykébben a cigánnyal, hogy ki bírja inkább az italt, hogy ki szórja fölényesebben a pénzt, hogy nem esik-e valami csorba az ősi szokások szertartásán, s minderre a beléjük edzett szürke józanságában arra, hogy mit vallanak a tanúk, és mit védekezik a vádlott. Ahhoz, hogy nyíltan észrevegyék egymást, hogy büszkeségüket alázva vállalják a közvetlen kockázatát, hogy át is szóljanak a másik asztalhoz, a saját hibájukon kívül még mindig nem voltak eléggé részegek.
Egy cigánybanda muzsikált nekik. A prímás tapintatosan hol az egyik asztalhoz sétált, hol a másik asztalhoz. Amíg a fiatalok énekeltek, az öregek beszélgettek, ittak, s úgy tettek, mintha nem is hallanák nótájukat, és nem is vennének részt jókedvükben. Így cselekedtek a fiatalok is. Nem közösködtek. Állig begombolkoztak. Ez a tartózkodás és elzárkózás tüntető volt, de csak látszólagos. Azok a nóták, melyeket a cigányoktól rendeltek, arra vallottak, hogy nagyon is figyelik egymást. A cigánnyal érintkeztek, azzal üzengettek. Ha például a fiatalok a „Csak egy kislányt” játszatták, vagy a „Fekete szem éjszakáját”, csupa szerelmes, epekedő és hejehuja nótát, az öregek magukhoz intették a prímást, és mást követeltek. „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak”, vagy „Babot vittem a malomba”, olyan lassúbb, higgadtabb dalokat, melyekben nem a hamar ellobbanó szenvedély izzik, hanem a földművelés és állattenyésztés tartalmasabb bölcselete, mely még mindig megmarad számunkra akkor, amikor a kislány és a fekete szem éjszakája már rég elveszett, s ilyen módon irigységükben vagy keserű bölcsességükben ezzel oktatták–leckéztették a tapasztalatlan ifjúságot, hogy érniük kell mindaddig, míg ezt majd egészen megértik, amint kezdetben mindenki a tüzes és érzelmes Schillert olvassa, csak aztán, érettebb korában tér át Goethe mély és egyszerű költeményeire.
Kilenc órakor a hőség pokolivá vált. A nap, mint egy őrült részeg, aki rumtól rúgott be, vörös pofával bámult szét az alföldi rónán, és tüzet, lávát okádott mindenüvé. Benn, a Nyárikert egyébként hűs rejtekén valamennyien azt érezték, hogy meggyulladnak a szesztől és a nap lángjaitól, melyek már átnyilalltak a falombokon is, s homlokukra, hajukra, orrukra tüzeltek. Viczay Feri az asztalt verdesve énekelte, hogy ő az a bizonyos nem jó, az a bizonyos csárdaajtó-nyitogató és édesanyaszomorító, utána pedig duhaj-szemtelen fiatalságában egy akácfa törzséhez csapta a poharát. Egy sugárpászmában úgy tündökölt a monoklija, mint a briliáns. Szél László ezt nézte sokáig. Nyugtalanította a kacér, kihívó üvegdarab, mely lencséjével összegyűjtötte a fényt a gyújtópontba, s egyenesen őt pörzsölte vele. Egy kicsit izgett-mozgott, töltött ő is, ő is legurított torkán egy pohár fehérbort, aztán még mindig a monoklira meredve Feri felé nyújtotta kövér, pecsétgyűrűs mutatóujját, és így szólt:
– Megveszem azt a szemablakot.
Csönd lett. Feri felkönyökölt az asztalra, s csak úgy, félvállról a levegőbe mondta:
– Nem eladó.
Poharak emelkedtek pirosborral. Poharak emelkedtek fehérborral. Mindnyájan ittak.
Szél László kivette pénztárcáját. Ismét Ferire mutatott:
– Akkor megveszem azt a kalapot. Harminc koronát adok érte.
– Az kevés.
– Negyvenet.
– Az is kevés.
– Ötvenet – kiáltotta Szél László, s meglobogtatott egy mályvaszínű bankjegyet.
Feri nem felelt. Szomorú anyagi helyzetén gondolkozott. Egyszerre mindenki meglepetésére áthajította lilaszalagos panamáját. Szél László a fejébe próbálta nyomni, de az csak táncolt boltozatos koponyáján. Mindenesetre átküldette a pincérrel – tálcán – az ötven koronát.
– Megveszem azt a nyakkendőt is – folytatta az ismerkedést. – Meg azt a gallért is. Összesen húsz koronáért.
– Csak harmincért – vetette oda Feri, s ekkor a nyakkendő, a gallér meg a harminc korona már gazdát is cserélt.
– Aztán a kabátot is, meg az inget is, de az tüstént átadandó és nincs alku, először, másodszor, harmadszor.
– Nem bánom.
– A nadrágért is adok annyit.
– Hohó – tiltakozott Feri. – Az testvérek között is megér százötven koronát.
– Egye fene – mondta Szél László, és fizetett.
Feri már vetkőződött, és éljenzés közben küldette át a pincérrel a nadrágját.
– Pezsgőt – ordított Feri –, pezsgőt!
Amikor hozták a hűtővödröket megtöltve jéghideg kútvízzel, s bontogatták az üvegeket, és durrogtak a dugók, Szél László tovább vásárolt:
– Húsz korona a cipőért.
– Tessék.
– A másikért is annyi.
– Nem, ez drágább.
– Miért?
– Mert az a bal volt. Ez pedig a jobb. Harminc korona.
– Ötven – csapott rá Szél László –, de a harisnyákkal együtt.
Feri levetette bal cipőjét és harisnyáját. Föllélegzett. Jól esett megszabadulni a sok gönctől. Meztelen lábujjaival a kert finom homokját gereblyézte, fölhörpintett egy pohár pezsgőt, s minthogy még mindig melege volt, az üvegből locsolgatta a nyakát, a mellét, megmosta a kezeit, az arcát a jéghideg pezsgővel, még a sűrű fekete haját is, mely a fehér tajtékban úgy habzott, mint a szappanhabban. Aztán ledőlt a lócára a kábító, afrikai hőségben. Előtte kerek négyszáz korona púposodott papír, ezüst, arany. Szél László előtt pedig az ő szerény, de drágán vásárolt ruhatára egy halomban.
Az most, hogy Ferit így lengén, igaz valójában látta, és önérzete sérelme nélkül bizalmaskodhatott, felé emelte poharát.
– Szervusz, kedves öcsém!
– Szervusz, kedves bátyám – felelt Feri, és kiitta poharát.
A cigányok most mellé szegődtek, és egymás után az ő fülébe húzták a nótáit. Egyszerre csak megakadt rajta Szél László tágra nyílt, véres szeme, hogy még mindig ott csillog az a monokli, mely legjobban izgatta.
– Mondd, édes öcsém – kérdezte –, az nem eladó?
– Ha megfizeted, édes bátyám!
– Mi az ára?
– Háromszáz korona.
– Annyi már nincs nálam, édes öcsém. De kétszázat szívesen adnék érte.
– Sajnálom, nem lehet.
Addig-addig alkudoztak, míg az öregek összeadták a háromszáz koronát, s megvásárolták Feri utolsó ruhadarabját, a monoklit. A cigányok tust húztak.
A fiatalok fürödtek, lubickoltak a pezsgőben. Az öregek csendesen boroztak.
Tíz órakor Feri átszólt hozzájuk:
– No, miért nem isztok? Talán elfogyott a borotok? Parancsoljatok.
Tüstént átküldött asztalukhoz két üveg pezsgőt, de azzal a föltétellel, hogy megkapja érte a kalapját. Így vásárolta vissza lassanként egész ruhatárát. Tizenegy órakor már teljesen föl volt öltözve, s monoklija ismét ott villogott a bal szemén. Ekkor a két társaság, minthogy semmi ellentét se volt már közöttük, összeköltözködött, és egy asztalnál pezsgőzött délig.
Délben, amikor megkondultak a harangok, és hangjuk hatalmas, érces hömpölygéssel végigáramlott a tündöklő égboltozaton, a szagos miséről hazaigyekvő úri közönség ámulva látta, hogy egy csézán összeölelkezve és csókolózva ül Szél László Viczay Ferivel, utánuk pedig a forró alföldi porfellegekben, a dél tüzes számumjában több kocsin baktat a társaság hátul a cigányokkal, hogy majd kinn, Szél László tanyáján folytassák ez, a nem rosszul induló, de még egyáltalán be nem fejezett mulatságot.
Jókai Mór: Gonosz háznak gonosz vége
Úgy hull az ember, mint az őszi légy.
Mint a mezők virágai, vagyunk: ma élet és virulás, s ha a szél rájok fútt, menten elhervadnak.
Úgy hozzászoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét, s holnap fáklyát viszünk koporsója mellett: ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakint látogatjuk meg a temetőben - vagy látogat ő minket.
Ki volna oly vakmerő, hogy egy új reggelt merjen ígérni a másiknak?
Isten kezében vagyunk mindnyájan, s ki merné azt mondani, hogy nem jó minekünk ott lennünk?
Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, aminek jönni kell! Azokban a szomorú sorsokban, amiknek minden betűjét egy-egy új sír képezi, Isten beszél hozzánk: aki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásában, a temetői szelek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós, csak a szeretet az.
Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent, embertársainkat, a hazát és mindent, ami azt érdemli, mert nem tudjuk, hogy meddig van időnk szeretni.
Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között történt egy oly megrázó példaeset, amelyre azt mondja minden ember:"Íme, az Isten keze ez! Lám, a bosszúálló Úr látogatása!"
Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de amely házban mégis többen laktak, mint amelyik legmagasabb: ismerték azt különösen az ifjak, és sokan átkozva hagyták el a küszöbét: de minden átok dacára ismét újak jöttek helyettük, és jókedvvel mentek be, és átkozódva jöttek vissza: ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem lehetett volna azon az utcán járni.
Bűn volt, förtelem, ami ott szülemlék, családok romlása, ifjú éltek veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy ilyen háznak is kell lenni a világon.
Ahol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, ahol levethesse ki-ki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide nem hallik nyögése: ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem hallik panasza: ha a fél országot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt pohárcsörgés, vidám kacagás közt.
Midőn legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a megrettent nép legjobban látogatta a templomokat, akkor volt a víg háznak a legnagyobb kelete! Ott volt vígság, ott volt búelfeledés, reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek élik a világot!
És íme, egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, megjelent ama hívatlan vendég, aki láthatatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon, s nem kér bebocsátást, nem vár jó fogadást, hanem odaül a legnagyobb úri asztal mellé, midőn legvígabban vannak, és ahol ő megjelent, elsápadnak ott az arcok.
E rettenetes vendég neve a kolera.
A legkicsapongóbb kacagás közepett elsápadni látták a vigadók a legrózsásabb arcot, elkékült, elzöldült az, és a piros rózsák nem voltak egyéb, mint egy halott arcára festett máz!
Ah! Ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedtség! A kiivott pohár fenekén ült a halál!
És másnap, akik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek - találtak koporsót.
És harmadnap - ismét koporsót találtak.
És negyednapra találtak - két koporsót.
És egy hétig mindennap találtak koporsót e háznál.
Egy hét múlva aztán nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.
Senki! Senki! Még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen is ottveszett, aki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a bezárt ablaktáblákra.
Ilyen ítéletet tartott az Úr ezernyolcszázötvenötödik esztendőben, amidőn nagy sírás volt mind az egész házban, és haltanak jók és gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.
Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez: de éljünk úgy, hogy ne azt mondják halálunkra:
"Íme, az Úr keze! Íme, a bosszúálló Isten látogatása!"
Móricz Zsigmond: Disznótor
Édes apám már a bárddal csapkodta a fát. Szántalpat készített. Nappal megfaragta a fejszével nagyjából s este lámpavilág mellett a szobában végezte el a síma munkát.
Nekünk ez nagyon tetszett és nagyon csodálkoztunk, hogy édes anyánk nem örül neki. A forgács símán pattant s azzal mi a kemence előtt nagyszerűen tudtunk játszani. Attól sem féltünk, hogy a szemünket kiveri, mert az a forgács, amit a bárd lecsap, már vékony és buborékos. Az ha meg is csap, nem fáj.
Mikor aztán a hosszú gerenda már szép síma volt, édes apám ráült, mint valami lóra, a két lába közé vette és vésővel lyukakat ásott a hátába. Mi is ott ültünk sorra hárman-négyen, s lovagoltunk s csettintgettünk. A szoba jó meleg volt, a forgácsot mindjárt el lehetett tüzelni s a tűzhelyen egy fazékban kukorica főtt. Szép szemes kukorica, tiszta vízben. Mikor az megfőtt, édes anyánk fakanállal szedett cseréptányérba s alig vártuk, hogy egy kicsit kihüljön, szedtük a kis tenyerünkbe s szemelgettük.
Boldog kis család volt, nyüzsgés, zsivajgás, csak ha valamelyik gyerek sírósan felvisított, akkor kiáltott ránk édes apám, hogy:
- Hallgassatok!
Kint hóvihar volt, ki se lehetett menni. Kutyánk nem volt, mert anyám azt mondta, a gyerekeinek se tud enni adni, nem a kutyának.
Egyszer csak nagy lábdobogás volt az eresz alatt. Nagy csizmákat vertek a száraz földhöz, vendégek jöttek.
- Ki az ördög már megint? - kérdezte édes anyám rossz kedvvel. De édes apám felnevetett.
- No, te szívesen látod a vendéget. Hátha egy malacot hoznak.
Ezen mi nagyon jót kacagtunk, gyerekek, mert ennél furcsábbat nem mondhatott volna édes apám. Nekünk ugyanis nem volt malacunk, se disznónk. Üres volt a disznóól és nagyon sajnáltuk, hogy az idén nem lesz disznóölés, pedig nagyon szerettünk a perzselésnél jelen lenni. Kis tüzeket csináltunk külön s harcoltunk egymással, hogy kinek van jobban égő tüze.
A vendégek már a pitvarban dobogtak s már megismertük Pista bácsinak a morgását, korgását.
- No, nyissatok má ajtót, - kiáltott odaki s úgy vaktába megverte ököllel az ajtót. Biztosan nem lelte a kilincset.
Édes anyám kinyitotta az ajtót s két rettenetes nagy ember jött be, Pista bácsi, meg Dobos. Ez nem volt rokon, hát nem híjtuk bácsinak. Nagy fürtös guba volt rajtuk. Fekete nagy gubák s így behavazva olyanok voltak, mint a hóember.
Beljebb jöttek s leültek, egyik az ágy előtt, másik a kemence előtt. Rögtön előkeresték a pipát, megtömték, rágyujtottak s nézték az édes apám munkáját.
- Idebe kell ezt csinálni, te Gergely? - mondta Pista bácsi s köszörülte a torkát és nagyot köpött a forgácsba. - Engem a feleségem kiverne. Neked jobb feleséged van.
Édes anyám nem igen nevetett, inkább savanyúan mondta:
- Pedig ott jobban elférnének evvel a nagy gerendával.
Pista bácsi édes anyámnak unokatestvére volt, a faluban a legnagyobb gazdák közé tartozott s szótalan ember volt, csak ha egy kicsit ivott, akkor szeretett beszélgetni. Most beszédes kedvében volt.
Nagyon kedves este volt. Mulatságos volt, ahogy a nagy emberek gubájáról leolvadt a hó és csöppekben csorgott körülöttük a víz, mint mikor olvad az ereszről.
Mi tovább játszottunk, mert még korán volt lefeküdni, ők meg beszélgettek. Édes apám nem igen zavartatta magát, szorgalmasan dolgozott s a forgács csak úgy pattogott a lyukakból, amit vésett.
Mikor ez a talp készen volt, még vésővel virágot is csinált az orrára, olyant, amilyen a kapubálványokon van, akkor kivitte s behozta a másikat, azt is lebárdolta, legyalulta s elkezdte kivésni a lyukakat.
Már nem tudom, mit beszéltek, mit nem, de egy nagyon érdekes dolog történt. Az emberek csúfolták az apámat, hogy hogy farag. Erre azt mondta nekik édes apám:
- Ne ugassatok... Aki megcsinálja utánam, amit én, annak ingyen adom a szánat.
Fogadást kötöttek, ki tud százszor vágni a szekercével egy nyomba.
Mi gyerekek roppant kíváncsiak voltunk és boldogak, hogy ilyen nagyszerű dolognak lehetünk a tanui.
- Csakhogy aki erre vállakozik és elveszíti, az egy disznót ad.
A disznót sokalták, jó hosszú alkudozás után megegyeztek egy süldőben. De annak szép süldőnek kell lenni, legalább negyven kilósnak.
Dobos nem vállalkozott rá, mert azt mondta, hogy ő nem kókler, hanem Pista bácsi ezermester volt és ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő kétszázszor is belevág egy nyomba.
Nekivetkezett ingujjra, csak a lajbi maradt rajta s már annak is nekigyürkőzött, mikor édes apám hozzáfogott a virtushoz.
Apám úgy ahogy ült, fogta a kis szekercéjét, megsímogatta annak az élét, ráfujt, az ingén végigtörülte s belevágott a fába. Akkor elkezdte nyugodtan, tempósan csapkodni a baltát s mi olvastuk halkan:
- Egy, kettő három... tizenöt, tizenhat... huszonhárom, huszonnégy... - s így százig.
Édes apám ki volt pirulva s mikor a századikat is belevágta, de úgy, hogy a vágás alig volt nagyobb, mint mikor kezdte, akkor felugrott s eldobta a baltát. A balta majdnem leütötte a varrógép lábát. Édes anyám nagyon meg is rémült s lehajlott, a lámpát is letette a földre, úgy nézte, hogy nem törött-e el valami. Nem volt semmi baj.
Most Pista bácsi ült a helyére. De úgy keresztbe ülve nem tudott sehogyse elhelyezkedni, hát féloldalt ült a gerendára. Ezt se találta jónak, hanem egy kisszékre ült s úgy szembe a gerendával.
Elkezdett csapkodni, nem is tudtunk olyan gyorsan számolni.
- Egy, két, há, négy, öt, hat, hét...
Akkor Pista bácsi megállott s várt...
Megtörülte magát az ingeujjával s nevetett.
- Megájjatok csak, apátok ingyen adja a szánat.
Mi bíztunk benne, hogy nem fog sikerülni neki. Lélekzetvisszafojtva vártunk.
Pista bácsi felemelte a baltát s beleillesztette a vágásba, aztán újra kezdte még gyorsabban:
- Nyóc, kilenc, tíz, egy, két, hár, négy...
Újra megállott.
- Hó, ez nem gilt, - kiáltotta édes apám. - Ez nem egy nyomba van. Nem szabad megállani. Gazember kend.
- Hijnye a zistenit, - azt mondja Pista bácsi s újra kezdte:
- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, húsz, egy, két, hár, négy, öt, hat...
Így ment harmincötig s akkor valahogy kiszaladt a balta a kezéből s mellé vágott.
- E semmi, - mondta, - harmincöt má megvót. Én nem vagyok ács, se pallér.
- Jó van, - azt mondja édes apám, - három hibát adok kendnek. Kezdd újra.
- Újra? Dehogy is kezdem, eszembe sincs. Folytatom. Örülök, hogy eddig megvan. Mennyi is? Harmincöt...
Nekidurálta magát, de mi gyerekek már nagyon boldogok voltunk.
- Menjetek hátrább, - kiáltott ránk édes apám... s mi kotródtunk nem igen messze, mert a szoba nagyon kicsiny volt. Szinte az ágy alá bujtunk.
- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz...
- Negyven...
- Egy, kett, hár, négy, öt, hat, hét...
Így elment ötvenháromig, akkor megint mellé vágott.
Úgy megrémült, hogy a baltát ott felejtette, ahová vágta s csak nézte kimeredt szemmel.
- Nem baj, - vígasztalta apám nagylelkűen, - paraszttól ez is kurázsi... Vágd csak, vágd... Még egyet szabad tévedni.
Pista bácsi beleiszonykodott s a baltát felemelve újra elkezdett csapkodni s püff, a negyedik vágásnál megint félrement...
Erre aztán igazán nagy visítás és zsibongás lett.
Pista bácsi körülfogta fekete mord fejét s én úgy megijedtem, mikor a szeme az enyémbe ért, azt hittem, most fogja a baltát s kettéhasít vele...
Csakugyan fogta a baltát s elkezdte vágni a gerendát, ahogy bírta. Csak úgy hasgatta, vágta, rontotta.
- Nono, nono, - kiáltott kacagva édes apám, - az istenit a fejszédnek, elrontod a szánat.
Megkapta a baltanyelet a sógora kezében s elkezdtek körülötte dulakodni. A paraszt kétszer akkora volt, mint az apám s nem adta. De apám úgy rángatta, hogy a nagy ember egyszer csak végigesett a gerendák közt s a feje véres lett.
- Megöllek, - hörögte, - most mindnyájatokat megöllek.
Körülnézett valami szerszám után, de a keze csak úgy tétovázott. Mi elkezdtünk sivítani, rémülten és torkunkszakadtából s nem láttunk mást, csak azt, hogy apám és a paraszt ölre kapják egymást és csapkodják egyik a másikat a szobában az ágyakhoz. Mindakét ágy leszakadt, a dunnák kihasadtak, édes anyám a kezét tördelte s legnagyobb csudálkozásunkra a végén a két verekedő nevetve állott szét.
- Az istenit, mibül van ez a csepp ember, - törülgette magáról Pista bácsi az izzadtságot. - Nem gondoltam vóna.
Evvel leült a helyére, vállára húzta a gubát s kereste a pipáját.
Mikor láttuk, hogy nincs semmi baj, akkor mi gyerekecskék újra előbujtunk az ágy alól s most már aztán kacagtunk és táncoltunk.
- Bizony komám, - mondta Dobos nagy flegmával, - a süldőt meg kell adni.
- Fogja ki magának, ha nem fél a feleségemtől - mondta Pista bácsi.
- Elmehetek érte? - kérdezte édes apám.
- Akár most.
- Akkor jó. Akkor gyerünk.
- Ugyan nem bolondultatok meg, ebben a hóviharban, - szólt édes anyám, aki az ágyakat próbálta rendbehozni.
De bizony felöltöztek és elmentek.
Mi nagyon boldogok voltunk. Ilyen szép harcot még nem láttunk életünkben s újra meg újra elismételtük, mit csináltak.
Édes apám azonban nem jött vissza s édes anyám az ágyat nem tudta megcsinálni, sírva ágyazott nekünk az ágy helyén a földre.
Sok lárma és hajcihő után végre elaludtunk, de édes anyám fennmaradt egész éjjel s várta édes apámat.
Én felébredtem valamikor éjfél után s ijedten láttam, hogy édes anyám még mindig fenn van. Mindjárt sírni kezdtem, mert megijedtem, hogy talán édes apámnak valami baja lett, de anyám odajött hozzám s édes, csöndes hangján duruzsolva bíztatgatott, hogy nincs semmi baj, biztosan a gazdák elcsalták édes apámat a kocsmába, ahogy szokták, s ott isznak. - Áldomást isznak, - mondta.
Szépen el is aludtam, csak akkor ébredtem fel, mikor kint malacvisítást hallottam.
- Hallod, hallod! anyjuk! - verte az ablakot édes apám, - hozd ki a tálat, kést, mindjárt leöljük a disznót.
Erre aztán mind felébredtünk s ugráltunk fel az ágyból, egymást cibálva és ébresztgetve. Öltöztünk és mentünk ki.
Édes anyám előtt még mindig égett a lámpa. Egész éjszakán keresztül varrt, mert sok munkája volt. A parasztlányoknak varrt ruhát.
Gyönyörű szép világos reggel volt. A hó síma volt és nagy utakat szántott a tetején az éjszakai vihar, ami úgy maradt, mintha selyemvégeket húztak volna ki fehéredni.
Ez volt a legszebb disznóölés, amit életemben értem. Mikor mi kimentünk, már égett a tűz a disznó felett. Olyan nagy lánggal égett, hogy nem birtunk eleget kacagni, amikor a pernyét elkaparta róla édes apám egy égett végű faággal. Olyan kicsi fekete malac volt a tűz alatt.
De azért disznóölés volt. Csak mikor a hurkát főzte édes anyám, az olyan vékony volt, mint a csigatészta s olyan gyenge volt, hogy a fazékban minduntalan kifakadt s kiömlött belőle a kása.
Jókai Mór: Pénz elrepül
Annyi volt a pénz, mint a polyva! Mint a szél hordta polyva!
Három héten át tanyázott az egész tábor Komárom alatt és benn annak városában: ottan várták a franciát, akit senki sem hítt ide.
Azalatt volt drága dolog Komáromban: egyik ezred ki, a másik be: az utcák is tele sátorokkal, annyi volt a katona, hogy még a padláson se fért el.
Sok embernek sok szája van, sok szájnak sok étel-ital kell - komáromi híres kenyérnek soha olyan kelete nem volt, mint akkor: komáromi Dunából soha annyi vizet ki nem mértek, bor és pálinka rovására, mint ama három hét alatt.
Irtóztató kelete volt mindennek, ami csak enni- és innivaló volt: akinek csak egy csikója, lúdja volt, ölte, vágta, vitte a piacra, kapitálist szerzett belőle: aki reggel kenyeres kofa volt egy talyiga cipóval, este nagyságos asszonynak hívatta magát, s azt kérdezte, hogy adják a zsidótemplomot? Megvettek mindent, nem alkudtak semmire, egy forintot adtak egy pár savanyú ugorkáért, s még a levét is pénzen vették, márpedig emberemlékezetre az ugorkalé meg a dicséret mindig ingyen járt a portéka mellé.
Hát még ahol italt mértek? Ott úgy állt ember hátán ember, mint a "Vasárnapi Újság" kiadóhivatalában előfizetés idején: ostrom alá volt véve minden csapszék, megszállva minden kurta, avagy hosszú kocsma, és elfogyasztva minden spirituózum.
Volt a győri Duna-parton többek között egy csapszék, amelynek kifordított ajtajára iromba színekkel valami szobapiktor egy kétséges lábon álló katonát feste, pirosra mázolt palackkal a kezében, s ezen aláírással: Az jókedvű katonához. "Az jókedvű katona" ott a képen olyan kriminális pofákat fintorított, mintha csakugyan ivott volna abból az izéből, amit odabenn a kocsmában mérnek. Mert hírhedett dolog volt, hogy abban a kocsmában mérik az elképzelhető legsavanyúbb bort és legkozmásabb pálinkát: lehetetlen, hogy Tukma uram gubacsot, vagy mit ne keverjen közé, amitől egy kis ízt kap a lőre, ha valaki nem akar az alkörmöstől kapott színével megelégedni: a sok vízről benne ne is szóljunk, hiszen az volt benne az egyedüli jó.
Egyszóval, Tukma uram borát csak az ihatta, aki már másutt valahol annyira lerészegedett, hogy többé nem tudja, mit iszik: kétszer pedig senki sem kért belőle.
Ilyenformán a legnagyobb katonajárás idején is alig jutott Tukma uram csapszéke publikumhoz, mert aki csak bevetődött "Az jókedvű katonához", abból mind olyan rosszkedvű katona lett, mikor kijött onnan, hogy elijesztette a többit a látogatástól: az első egypár héten Tukma uram sokkal több ütleget és fejéhez vágott palackot rakhatott a számadásba, hogysem pénzeszacskókat és banknótákat.
Hanem éppen ez volt a szerencséje.
A két első hét alatt a tábor megitta a jó bort: a harmadikban nem volt jó bor, s megitták a rosszat.
A két első héten még csak értelmes áron mértek holmit, de már a harmadikon vége volt a lehetséges és nem lehetséges közötti minden hatásnak: szállítani nem lehetett semmit kívülről, mert odakinn baj volt: kincs volt ilyenkor egy hordó bor, akármiféle bor! - ilyen kincs pedig volt Tukma uram pincéjében elég.
Most őrá került a "vesski!" Bezzeg nem mondták azt most, hogy ilyen meg olyan íze van a borának: nem locsolták el a padlón: nem kértek belőle lólábat mosni: nem kérdezték: micsoda almafán termett? Megitták hűségesen, s megadták az árát busásan, akinek nem tetszett, annak azt mondta Tukma uram: "Eredj oda, ahol jobbat mérnek."
Egy álló hétig nem volt Tukma uramnak egyéb dolga, mint bort tölteni, pénzt elvenni: esténkint kifáradva a nagy munkában mindig egy-egy szakajtó kosár pénzt vitte be a söntésből belső szobájába, melyben egymásra volt hányva rézpénz, ezüstpénz és fekete bankó. Rá sem ért azt megszámlálni, alig volt ideje egypár órai alvásra: csak bedöntötte az egész kosárral, ahogy volt, egy kétfülű káposztáshordóba, s lenyomatta káposztakővel.
Egyszer aztán vége volt a drága világnak, a tábor elment másfelé, otthagyták Komáromban a sok pénzt.
Az emberek csak ekkor kezdtek felocsúdni még a nagy ijedtségből. Aki eddig azt sem tudta, három krajcár hány forint, annak most ezrei voltak: aki még tavaly hajóslegénynek készült adni a leányát, most vicispánt keresett vőnek: aki eddig írnok volt, most maga keresett hajdút, aki a hintajába segítse: sok ember meg azt sem tudta, hogy hová legyen már most azzal a sok pénzzel?
E közé a sok ember közé tartozott Tukma uram is.
Persze, hogy első dolga volt kívül-belül kifesteni a házát, s bevakoltatni az ajtót az utca felől: ő többet nem lesz kocsmáros.
Második dolga volt elmenni a posztósboltba, ott ráparancsolni a legényekre, hogy keressék ki neki a legfinomabb kék posztót, amilyen van: amelyik legdrágább, abból lehasíttatni tizenöt rőföt, varratni belőle földig érő köpönyeget, három gallérral egymás tetejében: ahhoz ezüstgombos dolmányt szabatni, zöld selyemposztóból, selyemkalapot hozzá, és ezüstsarkantyús csizmát és selyemmellényt.
Mikor ez megvolt, akkor elment a kávéházba, leült az asztal mellé a többi félvér milliomosok közé, s kávét parancsolt magának.
Megivott huszonöt csésze kávét. Ez nyilván igen uras dolog volt.
Azonközben le nem vette volna magáról a nyolcszázötven forintos köpönyegét, ha két kályhát fűtöttek volna is a háta mögött - hadd lássák.
Mikor pediglen a huszonötödik csésze kávét is lehörpintette, akkor kihúzta háromszázhuszonöt forintos dolmánya zsebéből négyszáznyolcvan forintos tajtékpipáját, s kibontá kilencvenforintos dohányzacskóját, hogy megtöltse pipáját abból a dohányból, aminek fontja huszonöt forint.
- Az csak semmi - szólt egy mellette ülő rác kereskedő Zentáról, ki aranyos csibukot szítt az asztal fölött. - Ami nekem van török dohány, annak fontja tíz arany magában Macedóniában, ahol terem.
Tukma uramat nagyon bántotta ez a megalázás. Még vele versenyez holmi kereskedő. Azért is nagy büszkén mellénye zsebébe nyúlt, kihúzott abból egy százforintos bankót, összehajtogatta hosszúra, meggyújtotta a gyertyánál a végét, s azzal gyújtott rá a huszonöt forintos dohányra, minden szippantásnál büszkén hunyorítva a megtromfolt kereskedőre: s mikor az utolsó darabka is ellobbant a bankóból, félrevágta a pipáját, nagy elégtétellel kérdezve:
- Hát a fidibus drága-e Macedóniában?
A rác kereskedő persze, hogy nagyon le volt főzve. Az irigység azt mondatta vele Tukma uramnak:
- Áj, áj, de sok pénze lehet Tukma uramnak.
- Az már van - felelte a bölcs férfiú. - Ha egyéb nincs is, de az van. Azt sem tudom, hogy mennyi van? Mert ha ma hozzáfognék a számláláshoz, esztendeig készen nem lennék vele. Embert pedig nem kapok, aki megszámlálja helyettem, mert most Komáromban minden ember úr és herceg!
A körülülő urak mind nevettek az ötletnek, ők is mind nagy urak voltak. Egy búzakereskedő milliomos: egy dohánykereskedő félmilliomos: egy mészáros iszonyú gazdag ember. Csupa rettenetes gazdag urak.
A mészáros azt a tanácsot adta Tukma uramnak, hogy sohse számlálja meg a pénzét, hanem mérje meg mázsával, hogy mennyit nyom?
- Igen bizony: de teli van bankóval, azt ki kellene belőle elébb válogatni, az pedig sok időbe kerül: az ördög győzi.
- Hát nem tudja Tukma uram, hogyan segítsen rajta? - szólt bele a búzakereskedő. - Nagyon könnyű dolog az: szeleltesse meg a pénzét, ahogy a kukoricát szokás: most éppen jó szél fúj: álljon ki a Duna-partra vele: terítsen alá egy ponyvát, töltse ki rá egy szakajtó kosárból: a szél majd kihordja belőle a bankót, az ezüstpénz meg lehull a ponyvára: aztán a bankót szépen összesöpörheti külön, az ezüstöt is fellapátolhatja külön.
- Úgy segéljen, igaza van az úrnak! - szólt Tukma uram, kinek nagyon megtetszett ez a tréfa. - Gyerünk mindjárt pénzt szeleltetni. Ez még úgysem történt Komáromban.
Rögtön vele ment az egész kávéházi népség: egész közönség csoportozott össze arra a hallatlan látványra, hogy pénzt fognak szeleltetni, mint a morzsolt kukoricát.
Tukma uram előhozatta házából a káposztáshordót, kiállíttatta a partra, leteríté a selyemposztó köpönyeget a földre, s maga felállva egy székre, kimérte szakajtóval a hordóból a pénzt, s letölté azt a köpenyre, ahogy szemetes gabonát szokás szél ellenébe tölteni.
Jó erős szelecske fújt éppen, kedvezett a vállalatnak: a lehulló ércpénz közül gyönyörűen kitisztogatta a bankót, némelyiket el is vitte olyan messze, hogy szemmel sem lehetett utolérni, sokat a Dunába hordott, csőcselék nép, utcagyerkőc elfogdosta a messzebbre tévedezőket. Tukma uram nem sokat törődött velük. Jut is, marad is. Az ezüst egy rakásra hull: abból is elgurul egy-egy tallér jobbra-balra, hadd kapkodják: másnak is legyen karácsonyja egyszer!
Egy álló óráig tartott még így is a munka, mire a pénz fel lett szórva, egy garmadában az ezüst, távolabb a szélhordta papiros. Akkor zsákot hoztak neki, felmérték lapáttal.
- Pfü! Ez a sok penészes ezüstpénz! - kényeskedék, orrát fintorgatva Tukma uram. Nem állhatta a szagát.
A zsákot megmérték mázsával, egy kicsinyt kiszakadt az oldalán, valami kiömlött belőle:
- Hadd maradjon a mázsálóknak!
Seprűvel összeseperték a bankót, amit nagyon messze nem vitt a szél, s beletömték mind egy zsákba.
- Pfü! Ez a sok piszkos bankó! - fitymálódék Tukma uram. - Hozzatok frissen vizet, hadd mosom meg tőle a kezem.
Egypár bankót bele is tapostak a sárba.
- Hagyjátok ott: nagyon piszkos az már.
Így szeleltették a pénzt valaha a komáromi Duna-parton...
Komáromi Duna-parton láthatni néha egy embert: öreg, koldus, negyvenesztendős köpönyeg a nyakában, háromgallérú, aminek a nap régen kivette a színét, s öreg foltokat rakott rá az idő és a viszontagság.
Ott jár-kel a part hosszában, s szeges végű botjával kutatja, turkálja a szemétdombokat a parton, egy-egy darab papirost talál néha a szalma közt, azt felveszi, megnézi minden oldalról: talál néha egy-egy krajcárt is, s akkor még nagyobb dühvel turkálgatja a szemetet...
Ezer ember közül egy alig tudja már a mondát, hogy ott azon a helyen hajdanában Tukma uram hordó pénzét szeleltette, s az a kopott koldus ott most azt keresi, azt kutatja, nem maradt-e ott egy bankó, amit a szél akkor elvitt, nem bújt-e el egy-egy tallér, ami akkor félregurult?...Abból a sok pénzhalmazból, amit ő ott szeleltetett.
Hja, bizony: pénz elrepül, pénz elgurul: addig fogjad, amíg van!
Herczeg Ferenc: Kötelesség
Szilveszter estéje volt.
Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már ágyban volt, odasuhogott hozzá az édesanyja, és megcsókolta a szemét meg a homlokát. A szülők elmentek nagyapáékhoz, mint minden esztendőben. Andorka pedig nagyot alszik.
Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges rendszeretetével simára paskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg paplant, és nagy hirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.
Egyszerre fölriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sose aludt volna. A szívében egy rémült kérdés kalapált: Mi van kis Pepkóval?
Pepkó a kanárimadara. Karácsonykor kapta nagyapótól.
- Magad fogod etetni,magad fogok itatni - mondta nagyapó. - A gyönyörűség a tied, legyen a tiéd a kötelesség is.
Ez a furcsa, száraz szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.
Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt, és hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját. Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái tündöklő tavaszi verőfényre, karcsú fákról hulló virágesőre, acélkék égen vitorlázó arany felhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban gyöngydolga volt Pepkónak.
Aztán, no igen, aztán befagyott a tó, és hullott a hó. A gyerekek szánkóztak, és hóvárakat építettek. Mikor is kapta Pepkó az utolsó kendermagot? Tegnap! Dehogy - tegnap csak akart neki adni, de nem adott, mert korcsolyázni mentek... Ma is akart neki adni, de aztán közbejött valami...Este megint gondolt rá, de...
A fiú ott feküdt az ágyban, és nyitott szemmel bámult a sötétségbe. Kötelesség, kötelesség...Egypárszor ismételgette magában ezt a szót, közben valami furcsa penészízt érzett a szájában. Fölkeljen? Megetesse most? A madár a folyosón van, s ott hideg kövekkel van kirakva a padló. Éjjel pedig nem is eszik.
Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul vigasztalgatta magát: Én egy kisfiú vagyok, egy ostoba kisfiú, én nem is tudom, hogy mi a kötelesség. Talán egy kötőfék, melyet kenderkötélből fontak.
Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből: és furfangos mosollyal az arcán elszunnyadt.
Az óra ütött. Érces hangja hosszasan zümmögött a homályban. Andorka hirtelen fölpattant az ágyban. No, most történni fog valami! Valami rettenetes! A kötél ott van a nyakán, és szorítja, szorítja...
Történt is valami. Hosszú, gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomorú trilla volt, hogy a fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekel, sötét éjjel. Pepkó szólítja a gazdáját.
Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiú kidugta egyik lábát a paplan alól. A másikat is. Gépiesen fölkelt, és kitipegett a hálószobából. Végig ment a nagy szobában. Érezte meztelen talpa alatt a folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott, és a sarok felé fordult: ott kell lennie, ott...Néma sötétség.
A hideg kőlapok lassankint melegedni, majd izzani kezdtek. Valahonnan, nagy távolságból halk zsongás hallatszott. Ez a hang a patak csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút. S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a sötétben.
A madárház derengő, zöld szentjánosbogár-fényben világított. Pepkó ott feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány emberarcuk és szomorú szemük volt. Körülvették a madárházat, és csöndesen hullámozva lebegtek, mint a hínár a vízben. A zsongásba suttogó beszéd vegyült:
- A teremtés bájos csodája volt!
- Tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!
- A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!
- Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény!
- Csapongó, mint egy arany szitakötő!
- Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!
A zöld fény ellobbant, és erre elhalt a zsongás. De aztán megint fölpislant,
és újból szólt:
- Meghalt, és vele ezer dal halt meg.
- A világ szegényebb lett ezer dallal.
- Mit érdemel a dalok gyilkosa?
- Soha, sohase halljon többé madárdalt!
Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.
Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta el, midőn a kisfiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állott a sarokban, egy ingben, mezítláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt senkinek, csak egyre azt hebegte:
- Kötelesség, kötelesség!
Édesanyja reggelig ott ült ágya mellett, és csókjaival melengette tagjait. Nagybeteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt holtáig sem hallott többet, mert megsiketült.
Gárdonyi Géza: Az Eszterházy kanásza
Ezelőtt másfélszáz esztendővel egy híres német katona mutatta ügyességét a bécsi színházban. Olyan ügyesen tudott az a karddal hadakozni, hogy senki őt meg nem vághatta: ellenben ő meg mindenkin sebeket ejtett, aki csak vele kiállott.
Egy este Mária Terézia királyasszony is megnézte a németet. Körülötte magyar urak ültek a színházban.
- No - mondta Mária Terézia az Eszterházy hercegnek -, van-e ilyen ügyes ember a magyarok között.
- A legkisebb kanászom is ügyesebb - felelte Eszterházy.
- Azt szeretném látni - szólt a királyasszony.
Eszterházy kiment a színházból, és meghagyta az inasának, hogy üljön azonnal kocsira, hozza el a Pista kanászt Szentmártonból.
Ez a Pista kanász erős, veszekedő legény volt. Kardot ugyan sohasem forgatott, de félni sem félt senkitől és semmitől.
A kanásznak híre futott Bécsben.
Óriási falragaszok hirdették, hogy hétfőn este Mayer Richárd, a kitűnő vívó, elevenen felaprít egy magyart a színházban.
Azon estén tömve volt a színház.
Pistát beállították a színpadra azon szűrösen és tarisznyásan, ahogyan megérkezett. Ő bizony nem tudta, hogy mit akarnak vele. Rátámaszkodott hosszú somfabotjára, és úgy bámulta a nagy, fényes közönséget a színházban.
Egyszer csak kilépked nagy hegyesen a német. Illog-villog a fényes kard a kezében. Szinte táncolva járja körül a Pista kanászt, ő maga is nevet annak a szűrös tarisznyásnak.
Pista csak nézi, nézi, mit ugrál előtte az a furcsa német. - Csak hadd ugráljon - gondolja -, ha kedve tartja.
Azt mondja akkor a német:
- No, matyar, most lefákni pal füled!
Azzal levágja a Pista bal fülét.
Pista utánanéz a fülének. Nem tetszik neki a mulatság. De azért nem szól semmit. Marad mozdulatlanul a botjára támaszkodva.
- Most petig - mondja a német a színházi nép harsogó kacagása között - lefákni jop füled.
Azzal odatáncol ismét, és levágja a Pista jobb fülét. A németek jobbra-balra dőlnek nevettükben. Eszterházy röstelli, hogy a kanásza csakugyan össze engedi magát vagdaltatni. Lekiált hozzá a páholyból:
- Pista, ne hagyd magad!
Pista megismeri a gazdája hangját. Föltekint.
- Üthetem hát? - kérdezi ledobva a szűrét.
- Persze, hogy ütheted! - feleli Eszterházy.
Pista akkor felkapja a botját, és nekiugrik a németnek. Akkorát húz annak a fejére, hogy lepedőben szállítják el a színházból.
A németek tapsolnak neki, és körülveszik, hogy megszoríthassák a kezét, mint ahogy a győzőnek szokás.
Pista azonban már akkor úgy benne van a verekedésben, hogy azt hiszi, azok mind nekiesnek. Fölkapja hát újra a botját, és nekiugorva a sok száz németnek, püföli őket irgalmatlanul.
Csak akkor áll meg, mikor Eszterházy újra lekiált neki:
- Ne bántsad őket, Pista!
Pista akkor abbahagyja a verekedést. Levett kalappal áll meg a gazdája előtt. A németek akkor újra körülveszik, és teleszórják a kalapját arannyal.
- Derék gyerek vagy, Pista - mondja a herceg -, mától fogva nem leszel kanász, hanem huszár, mégpedig a királyné szolgálatában.
- Köszönöm , uram - feleli Pista -, de miért kaptam én ezt a sok pénzt?
- Hát azért, hogy fejbe ütötted a németet.
- Ejnye, ha tudtam volna, hogy ezt így fizetik - feleli Pista -, bizony azelőtt is feljártam volna ide Bécsbe.
Huszár lett belőle, de csak egy esztendeig szolgált. Akkor felment a herceghez, és azt mondta neki:
- Köszönöm a hozzám való jóságát, uram, de már hazakívánkozom. A kis pénzemen házat meg földet veszek. Magyar embernek nem való Bécsben lakni.
Áprily Lajos: A kőszáli sas
A falun patakok futottak keresztül. Magas bükkerdőből suhogtak alá. A bükkerdők felett fenyőrengetegek sötétlettek. A fenyőrengetegeken túl volt a végtelenség. Mikor egyszer finn tájakról északra, a lapp vidékek felé küldtem képzeletem, gyermeki érzésem megismétlődött: ott, ott, arra északra van a végtelenség.
Egy nap édesapám szokatlan időben jött haza a gyárból. Pásztorforma legény követte. Csodálkozva néztem reá, mert óriási madarat szorított a melléhez. Az egyik kezével a nyakát fogta át, a másikkal a két, nagy karmú lábát szorította.
Akkor már ismertem a vércsét és a tyúkjainkat fenyegető ölyvet. De ekkora ragadozó madarat sohasem láttam. "Miféle madár ez, édesapám?" - kérdeztem megdobbanó szívvel. "Kőszáli sas" - felelte apám lelkesen. "Fióka?" "Fióka."
A lépcsőfeljárat alatt rácsozott tyúkól volt. Tyúk nem volt benne, szabadon legelésztek a kertben. A legény apám intésére betette a sast a rácsok mögé, s a forgó fareteszt ráfordította az ajtóra. Apám pénzt adott a legénynek, és én tudtam: most már mienk a kőszáli sas.
Még nem vagyok iskolás, sok az időm. Ott ülök vagy állok a sasketrec előtt, s bámulom a végtelenségből hozott madarat. Ő is bámul. Majdnem akkora, mint én. Anyám vizet ad neki - tikkadtan issza -, s májat hoz az örmény mészárostól. Falja mohón. Az utca parasztgyerekei - kis játszótársaim - odagyűlnek, s velem együtt álmélkodnak az óriáson. A macska kíváncsian odasompolyog a rácshoz, de hatalmas ütést kap a csőrétől, s elmenekül.
Nő, nő a sasunk. Talán repülni is tudna már? Titok.
Egy nap riadalom közeledik a házunkhoz. Második szomszédunkban a gazdag örmény kereskedő csűre és istállója ég! Gyújtogatás - hallom a szót, először életemben. Gyári munkások szaladnak hozzánk, kiviszik a bútorokat a házból, létrákat hoznak, s vizes ponyvákkal védik a záporozó szikráktól a zsindelyfedelet. Anyám a kezét tördeli, apám intézkedik, én a bútorokat őrzöm. Még a sasomról is megfeledkezem. A tűzvész kikerül. De túl rajtunk a szomszéd gyári lakatos háza ég. Talán a szél akarta így.
Magas deszkakerítés választott el attól az égő háztól. A palánkra nézek, s megdermed a szívem. A kőszáli sas ott ül a palánkon, s emelgeti szárnyát. A zűrzavarban valahogy kiszabadult a rács mögül, s ott magasodik fel az égő ház előterében. "A sas! A sas!" - kiáltozom féltéssel és síró félelemmel. Még ott áll, még nem tanulta meg a repülést. Látom: két kamasz fiú felkap egy ponyvát, s közeledik a kerítéshez. A szívem ki akar ugrani bordaketrecéből. Most! Ügyes lendítő mozdulattal rávetik a ponyvát a sasra, aztán felkapaszkodnak és belegöngyölik. Már hozzák, jaj, már hozzák, s a következő pillanatban újra bent van a ketrecben. A nagy izgalmú napot nyugtalan álmú éjszaka követi. De megvan a sas!
Nézhetem és gyönyörködhetem benne újra. Nem tudok nevet adni az érzésemnek. Csak később, mikor nagyszerűség hat rám olvasmányban, természetben, drámában, jut eszembe: ez volt az, amit akkor éreztem. Ebben a gyermekkori érzésben vannak fenségérzésem gyökerei.
De vajon tud-e repülni? - kérdezgetem magamban újra.
Egy nap megmutatta, hogy tud. A fordítózárt valaki nyitva felejtette. Egy pillanat, a sas újra ott ült a kerítésen. Jó, hogy otthon voltam. Segítségért kiabálok, közeledem feléje - de nem jön senki. Csak édesanyám szíve veszi át az izgalmamat. Úristen, mi lesz?! A következő pillanatban felszáll és repül. Visszafutok a magas tornácra, az üres ketrec fölé, s onnan figyelem: alacsonyan száll a faluvégi fűzfák irányába, a legelő felé. Salati Pál! - villan meg az eszemben a közeli asztalosműhely inasának neve. Itt csak Salati Pál segíthet, a gyári kapusné fia, ez az elszánt, félelmet nem ismerő kamasz. Néhány lázasan magyarázó szó, s már rohanunk ketten a legelő irányába. Vajon ott van-e még? Talán.
Közeledünk, de sehol sem látjuk a helyenként vizenyős legelő füvén. Hacsak nem ott...Szorongás fog el: ott legel a falu bivalycsordája. Félelmesen fekete szörnyetegek, melyeket a kapura mászva bosszantunk meg - kölyök torreádorok - minden este, mikor békésen vonulnak hazafelé. Talán egytől egyig ellenségeim. Már emelgeti is egyik-másik a fejét, s hátra-hátranéz avval a vad tekintettel, amelytől édesanyám is fél, ha piros napernyő van a kezében, s utunk a legelő szélén a folyó felé vezet. De Salati Pál már ott van közel. Meglátta a sast. Csendet és óvatosságot int hátra a felemelt tenyér. A szökevény ott ül egy zsombékon, az egyik bivaly - talán éppen a rettenetes bivalybika - mögött, s jobbra-balra figyel. Ő nem fél a bivalyoktól, csodálkozva bámulnak reá. De hogy is félne egy kőszáli sas! Néhány lépésnyi távolságból figyelem: jaj, mi lesz, mi lesz?! Salati Pál guggol, guggolva lopja előre magát egyik bivalytól a másikig, hogy a sas meg ne pillantsa. Most már csak egyetlen bivaly választja el tőle. Az visszafordul és rábődül. De Salati Pál hős. Életem első hőse. Erre a mozdulatra kiugrik a bivaly mögül, s látom, de nem akarom elhinni: egész testével ráveti magát a meglepetésében tétovázó sasra. Már hozza is. Úgy hozza, mint annak idején a pásztor. Fogja a nyakát bal kézzel, s szorítaná a karmos két lábát. Iszonyodva nézek a két karjára: egyiken is, másikon is szalagosan csorog a vér. De már átszorította jobb kezével, s távolodunk az utánunk forduló, rettegett szemű bivalyoktól. Utunk a falusi utca porában: diadalmenet. Asszonyok csapják össze a kezüket, pendelyes gyerekek csatlakoznak hozzánk, kifutnak a műhelyből az asztalossegédek. Így érkezünk meg a házunkhoz, a ketrechez, melyben most már harmadszor lesz fogollyá a megizmosodott kőszáli sas.
Hősöm, Salati Pál megkapta jutalmát apámtól: a falun végigfutott vitézségének híre.
Egy nap külön szállítóketrecet csináltatott apám, s kőszáli sasom útra kelt egy távoli állatkert felé...
Felnőttkoromban diákcsapattal egyszer egy dunántúli városban jártam. Kisebb utcában haladtunk, s egyik ház falán megpillantottam egy cégtáblát: Salati Pál asztalos. Az idő sürgetett, nem mehettem be gyermekkorom hőséhez. Pedig megérdemelt volna egy kézszorítást tőlem, amiért vére hullása árán visszaszerezte büszkeségemet, a megszökött kőszáli sast.
Jókai Mór: Tekintetes koldusné asszonyság
Én nem tudom, ki volt az a gonosz ember, aki énrólam kihíresztelte, hogy én jó ember vagyok. Mikor én ki nem állhatom a jó embereket.
Jó ember az, aki megbuktatja a legjobb barátját azért, hogy az ellenségének rossz kedvet ne csináljon: jó ember az, aki zálogba teszi felesége köpönyegét azért, hogy a legelső korhelynek, aki őt kedves barátjának szólítja, kiválthassa a kabátját: jó ember az, ki az inasát, kit maga elcsapott tolvajság miatt, hogy kenyér nélkül ne maradjon, elrekommendálja a legközelebbi ismerősének: jó ember az, akit ma pofon ütnek, s holnap ő kiáltja a kibékülést: azért énelőttem a "jó ember" címe a legeslegutolsó qualitású mindennemű megtiszteltetések között.
Mi lett belőle?
Az utcán leszorítottak a járdáról: - pénzt kértek tőlem, sohasem adták meg: - a boltban rám tukmálták a kimustrált portékát: - fiatal poéták versnyalábokat toltak be hozzám, hogy ajánljam a szerkesztőnek: - a pincérek megitatták velem a kalapos festéket kávé gyanánt, s a világ minden megszorult embere engem nézett a jótékony női egylettnek: - a koldusbörzén készpénzen árulták az adresszemet: ázsiója volt mint a kreditakciáknak.
Egy reggel elkezd valaki kopogtatni az ajtómon, először egyet, azután kettőt, azután hármat és így tovább: hiába mondtam neki, hogy tessék! szabad! be lehet jönni! egyre kopogtatott: utoljára is fel kellett az asztaltól kelnem, s magamnak nyitottam ki az ajtót.
Egy jó időben levő asszonyság állt a küszöbön: fején fekete selyem capuchon, zöld máslikkal, karján rejtelmes tömöttségű tarisznya: az egész igen tisztességes alak, amilyennek kisgyerek koromban magam is csókoltam elégszer kezet.
- Kakas Márton úrhoz van szerencsém?
- Nem nagy szerencse. Hanem instálom, tessék belépni innen az ajtóból, mert fűttetek.
A tisztes asszonyság ráhatározta magát, hogy belépjen a szobába, de arra nem lehetett rávenni, hogy helyet foglaljon. Úgy látszék: fogadása tartotta, állva mondani el élte keserűségeit.
Elmondá, hogy őt az utóbbi évek mennyire tönkretették: három fia elhalt: minden vagyonát elveszté: ami azon felül maradt, azzal megszökött a férje: mikor már semmije sem volt, akkor porig leégett a háza, s dacára annak, hogy úgy maradt, mint az ujjam, mégis kirabolták a zsiványok! Most már három nap óta nem evett semmi főttet, koldulni nem tud, mert az nem szokása: s éppen most hallja, hogy egy gazdag nagybátyja Zomborban haldoklik, s őt akarja örökösének megtenni: de ha oda nem mehet, mindenből kitagadja, és ő emiatt kétségbe van esve, mert nincs útiköltsége Zomborig.
Engem a szánalom fogott el, s egyúttal a szégyenpirulás. Nem volt több a kasszámban egy forintnál. S hogy adjak én egy forintot egy ilyen sokat szenvedett asszonyságnak, aki most Zomborba megy gazdag örökséget átvenni?
Végre mégis bátorságot vettem magamnak, s nagy zavarral és arcpirulással markába nyomtam a derék asszonyságnak az árva egyforintost, s ezer bocsánatot kértem tőle, hogy most többet nem adhatok, mert valójában ez az egész pénztáram.
A jó asszonyság elfogadta mentségemet, és az egyforintost, s elég kegyes volt nem vetetni velem észre, ha netalán megsértettem: amin valójában komolyan aggódtam.
Mintegy tíz nap múlt el azután, midőn egy délelőtt ismét hangzik a megátalkodott kopogtatás, s újra megjelent a tisztelt asszonyság előttem.
- Meg tetszett érkezni Zomborból?
- Igenis, meg.
- Életben tetszett találni urabátyját?
- Fájdalom, nem. Meghalt, és nekem semmit sem hagyott. Nem hagyott más örökséget, mint az irgalmas emberek részvétét.
Most már nem bántam volna, ha ebből az örökségből is kitagadta volna.
Az a merész gondolatom támadt, hogy megpróbálom, ha nem vágná-e a szemem közé, ha most csak két húszast adnék neki?
Nem vágta a szemem közé.
Megköszönte szerényen, megáldott és eltávozott. Egész nap háborgatott a lelkiismeret, hogy mint tudtam ily keményszívű lenni? Lehúzni tőle egy húszast, mikor magamnak még maradt kilenc?
Végtére mégiscsak kibékültem a lelkiismeretemmel, s midőn újabb tíz nap múlva ismét belépe hozzám, fel sem keltem az asztaltól, úgy kérdeztem tőle:
- Mi tetszik megint?
- Már csak visszamegyek megint Zomborba. Az örökösök egy kis reménységet adtak: tán csak jobbra fordul a sorsom.
Ezúttal adtam neki egy húszast, s azt mondtam, hogy sok dolgom van. Ki sem kísértem, hogy elment.
No, ez már csak elég gorombaság. Ez tudom, hogy nem jön többé hozzám, s majd szidalmaz országszerte.
Dehogy szidalmazott. Tíz nap múlva megint itt volt, s beszélt nekem az én elismert nagylelkűségemről, meg hogy most jön Zomborból, s négy nap óta nem evett meleg ételt. Teringettét! Zomborban ugyan rossz világ lehet, ha már nem is főznek.
Nem adtam többet neki ezúttal egy tízesnél.
Azért is megcsókolta a kezemet, s amint kicsuktam az ajtón, még odakívül is hálálkodott, s elrekomendált mindenféle angyaloknak, hogy fogadjanak szívesen, ha valaha szemük elé kerülök.
Nekem kezdett ez az adófizetés nem tetszeni. Az ilyesmi nem olyan, mint az opera, hogy annál jobban tessék, mennél többször hallja az ember.
Hát újabb tíz nap múlva megint beáll hozzám.
- Mi tetszik?
- Zomborba...
- Ne utazzék kegyed Zomborba az Isten szerelméért: maradjon itthon békével: még meghűti magát az úton, s az is csak az én bajom lesz.
- A szerencsétlenség...
- Hagyja el, mert most mindjárt én kezdek el beszélni arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok: lovas betyárok ütöttek rám, elhajtották ezer előfizetőmet, a gyapjúmat elverte a jég, a jószágaimat a holdban minden hónapban konfiskálják, amellett el vagyok ítélve háromesztendei segédszerkesztőségre, hetenkint kétszeri böjttel s huszonöt vers elolvasásával súlyosbítva: szánjon meg engemet minden ember, és ne kívánja, hogy én szánjam.
Azt gondolják, hogy elment?
Dehogy ment. Megvárta, hogy kibeszéljem magamat, akkor megint előkezdte, hogy neki Zomborban ilyen meg olyan történet végett kell megjelenni. Nekem sok volt a dolgom, hogy mentül hamarabb szabaduljak tőle, adtam neki egy hatost. Azzal ugyan nem tudom, hogy jut el Zomborig?
Azt is megköszönte. Mondtam neki olyanformát is, hogy már most nem bánom ám, ha nem látom többet. Ezt úgy látszik, hogy nemigen vette szívére, mert egy hét múlva megint megtisztelt látogatásával.
Most már nem adtam többet neki egy garasnál.
És ezzel szépen a normális állapotba jutottunk. Azóta minden héten eljön a szabályszerű garasért, én sem kérdem, hogy hová utazik vele? Ő sem mondja, hogy hidegen vagy melegen költi-e el: megáldjuk egymást kölcsönösen, s a dolog megy olyan szépen, mintha törvénybe volna iktatva.
...Ezelőtt egypár héttel valamelyik ismerősömet kellett meglátogatnom, aki a külvárosok egyikében lakik, annál éppen teaestély volt: az estélyen igen díszes, tisztességes úri emberek voltak jelen. Ismerősön neje karon fogott, s bemutatott sorba a társaság minden tagjának, akik mind igen tiszteletreméltó derék urak és asszonyságok voltak: végre azonban egy ismerős arcot is látok közöttük.
- Tekintetes Szlatyináné asszonyság, házbirtokosnő!
- Oh, kérem, régóta van már szerencsénk egymáshoz. Mikor méltóztatott Zomborból megérkezni?
A tisztelt asszonyság mosolygott, és azt kérdezte, hogy rummal iszom-e a teát, vagy arakkal?
Azután leültünk capárizni. Mondhatom, hogy a derék asszonyság igen jól játszik: egy garasomat sem bírtam tőle visszanyerni, pedig nagyon szerettem volna.
Már most csak azt hiszi mindenki, hogy többet nem látogatott meg?...
...Azóta is minden héten eljön a maga garasát átvenni.
Jókai Mór: Bethlen Gábor "egy" tánca
Ezerhatszáztizenkilencben ( ha jól emlékszünk rá) április 5-én vonult be a kapuit önként megnyitó Kassa városába Bethlen Gábor diadalmas seregei élén.
Hogy Magyarországnak ezen rangjára harmadik fővárosa a szabadság zászlói alá tért, bizony nem történt meg némi ellenkezés nélkül. Különösen két jezsuita barát mindent elkövetett, hogy a polgárokat protestáns fejedelem ellen felizgassa, s a vár és a város tűzzel-vassal védelmezését rájuk erőltesse. De végre is a szabadsághoz szító polgárok a két fanatikus izgatót elhallgatásra bírták: az igaz, hogy egy kissé drasztikus módon, ami a mostani korban használt alkotmányos módszerek közt éppen nem ismeretes.
Harmadnapra a bevonulás után a fejedelem tiszteletére fényes táncvigalmat rendezett a város, amelyen jelen volt nemcsak a polgárság színe-java, de Felső-Magyarország minden előkelő családjának képviselői is, akik akkoriban Kassán palotákat bírtak. El lehet képzelni, mennyi asszony és leány lehetett ott együtt.
De mind valamennyi között Páris almáját senki sem érdemelte úgy meg, mint a szép Remekyné, akinek a szépséghez és fiatalsághoz még az is megadatott, hogy özvegy legyen.
Csakhogy igen rátartotta magát!
Sem bokrétát nem fogadott el, sem táncba nem állt fel, sem poharat nem köszöntött, akárhogy kínálták.
Következett pedig a pompás vigalom végén a selyemtánc, aminek az a kimenetele, hogy a lejtés alatt a férfi és a nő kicserélik egymással az öv mellé dugott selyemkendőket, s azt a zálogot aztán kinek-kinek nagy áron kell megváltani, addig vissza nem adják.
A fejedelem egészen bele volt szerelmesedve a szép menyecskébe. Nem tekintette azt, hogy pápista: pedig láthatta azt a nyakában függő szép rubintos keresztről.
Neki hajította selyemkeszkenőjét, s íme a büszke úrhölgy, aki még addig minden daliának kosarat adott, elfogadta a zálogot, s viszonozta azt a saját kendőjével, s arra aztán együtt lejték el azt a deli táncot, kinek nincsen mása, a két selyemkendő csücskéjét tartván kezükben.
A tánc végeztével a fejedelem még jobban el volt varázsolva a gyönyörű özvegy szemeitől, s midőn helyére vezette, azt kérdezte, hogy mi lesz a váltságdíja a zálognak?
A hölgyek kérhettek akármit: drága kösöntyűt, bokrétát, szép dalt, tréfás szolgálatot: azt meg kellett adni. A férfi rendesen kérte a maga csókját, s azt is meg kellett adni, vagy szépszerével, vagy szokásos sikongatással.
A bűbájos özvegy suttogó szóval azt rebegé a fejedelemnek:
- Amit én a selyemkendőmért váltságdíjul kérek, azt én fenségednek el nem mondhatom, csak négyszem között.
De már az ilyen törvényjavaslatra nincs az a második tényezője a törvényhozásnak, aki azt ne mondaná, hogy "placet".
- Hol és mikor?
- Holnap reggel harangszó után az én palotámban ( palotának hítták abban az időben a belső szobát), ottan leszek!
Soha még fejedelem olyan pontosan meg nem tartotta szavát, mint Bethlen Gábor a szép Remekynének adott. ( A többit is megtartotta bizonyára, de ezt különösen.) Amint az Erzsébet-székesegyház harangja utolsót kondult, ő már ott volt a bájos özvegyasszony palotájában.
- Tehát halljuk: mi az ára a tegnapi táncnak?
A szép özvegy szemérmesen az arca elé húzta fátyolát, s így kezdé suttogó szóval:
- Fenséged előtt bizonyára nem lesz titok, hogy ebben a városban két jezsuita atyák lakozának, akik közül az egyik nekem gyóntató atyám volt.
A fejedelem gondolta magában, hogy ez ugyan nagy feneket kerít a dolognak.
- Hát aztán? Mi lett belőlük?
- Kuruc vitézek bizony megfojtogatták mind a kettőt.
- Ejnye, ez bizony nehéz dolog lehetett szegényeknek elviselni.
- De még ha csak ezt tették volna velük! Ámde ezen felül olyan helyre dobták be őket, amelyet átall az emberi nyelv másként, mint négyszemközt megnevezni. Arra kérném tehát fenségedet, engedje meg, hogy onnan őket felvétessem, s tisztába tétetvén, eltakaríthassam.
- És micsoda hely az?
A szép özvegy megmondta azt a szót. Bizonyára nem lehet azt társaságban kiejteni sehol.
- Vigye őket kegyelmed akárhová! - kiáltá a fejedelem, s a visszakapott selyemkendőjét az orra elé tartva, futott ki a szép özvegy házából, otthagyva annak zálogul tartott selyemkendőjét, s nem kérve érte a váltságot.
Így végződött Bethlen Gábor első szerelme és emlékezetre méltó tánca.
Tamási Áron: Fanyelű bicska
Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülménynél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyughatatlan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már a gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy. Azonkívül pedig falun nem sok szórakozása van a gyermeknek s ha nem bátorodik belé a csínytevések és apró tolvajságok örömeibe, akkor gyámoltalanra unhatja magát és csendes mamlasz lehet egész életére.
De voltak azért még nálamnál nagyobb tolvajok is. A gyermekek között tán nem. Ott csak egy volt nálamnál nagyobb, de az is a hazudásban, amit az én természetem nem vett be soha. Hanem a felnőttek között! Bajom ezek közül többel akadt volt, de nyugadjanak ezek a gyermekkori pettyek fátyol alatt.
Ellenben egynek nincs kegyelem!
Ha szavam szívére hatna s bánat lepné el emiatt őt: most százszoros vigaszt nyerhet az Úristen előtt, akinek már régecske igen nagy kedvence lett.
Tehát legyen világosság!
*
Elemi iskolába jártam akkor, s éppen a másodikba. Mivel iskoláztatásommal apámék nem siették el a dolgot, már a nyolcadik esztendőt tapostam. Meglehetősen erős voltam s a gondolkázásom is eléggé önálló.
Úgy emlékszem, mintha a tegnap lett volna: fülledt és szagos nyár volt. Azaz mégsem egészen nyár, mert csak a farka: búzahordás után s éppen zabaratás kezdetekor. A sok mezei munka megtorlódva bőgött a dolgos után s napbúváskor mi már künn is voltunk az Isten földjén. Mármint apám, egy nagyobb s egy kisebb leánytestvérem s jómagam. Édesanyám otthon maradt volt: nemcsak azért, hogy nekünk délebédet főzzön s hozzon, hanem aznap kenyeret is sütött. Azonban még nem is harangoztak volt délre s ő már megjelent a mannával: a nagy kantáros fazékkal s egy meleg cipókával. Mingyárt családdá kuporodtunk, imádkoztunk futva egy kurtát s hozzáláttunk az ebédeléshez. Alig nyelhettem le azonban az utolsó falatot, édesanyám így szólt oda apámhoz:
- Jó volna, ha a legényke hazamenne.
- Hámét? - kérdezte apám, aki jobban szerette örökké, ha más dolgozik s nem ő.
- Azétt, mert erősen járnak a mosztikások.
A mosztikások furcsa emberek voltak s nem székelyek. Rendszerint soványok s nagybajszúak, de az ingük mindig ki volt eresztve s a kalapjuk örökké nagykarimás volt. Gebe-lovukkal tempósan eregeltek végig a falu utcáján s mindegyre azt kiáltották, hogy:
- Mosztikát vegyenek!
Pedig a mosztikát ők vették, s az nem más volt hanem a száraz lép.
Nekünk is volt akkor jónéhány ilyen száraz lépünk, ami eladásra várt. Apám meg is kérdezte akkor édesanyámtól, hogy mi a nyavajáért nem adta el délelőtt a lépeket, ha olyan erőssen járnak a mosztikások.
- Azétt - mondta anyám, - mert két piculáért nem akartam elvesztegetni.
Ez a felelet az apám kedvére volt mondva, mert ő többízben is megparancsolta a háznak, hogy a lépet nehogy el merje valaki adni három piculán alól, mert ő inkább a ganyéra veti, semhogy árán innét elvesztegesse.
- Azt jól tetted - felelte is anyámnak.
Így történt, hogy engemet akkor hazaküldtek a mosztika eladása végett. Azért engemet s nem valamelyik leánytestvéremet, mert én egyrészt bátran mertem akármekkora emberrel beszélni, másrészt pedig az erőmből az is kitelt, hogy megvédjem a házat, ha valamelyik koldus a néptelenség láttára hirtelen meggyógyul, vagy ha a mosztikás ingyen akarná megvenni a lépet.
Az apám fia voltam s így dolgozni én sem szerettem. Vígan indultam tehát hazafelé s itt-ott a mezei munkásoknak urasan szólottam oda:
- Nocsak, törekedni! Törekedni!
Reám is rámfért volna, hogy viszonzásul küldetésem betöltésére buzdítsanak a dolgozók, de ők csak nevettek a nagyok szájába való szavaimra, s még a legjobb az volt, aki azt felelte, hogy én pedig törekedjek a tömlöcbe!
Ezt a gorombaságot most azért ismerem el helyénvalónak, mert szinte igaza lett neki. Igaza, mivel a szülői parancsot még egy szikrát sem véstem a lelkembe, hanem ahelyett egy fickó-ördöggel cimboráltam össze már útközben. Nem tudom, hol volt az eszem s azt méginkább nem tudom, hogy az őrzőangyalom hol volt, de én már a kapun kívül meg mertem volna esküdni, hogy a mosztikát ma nem adom el.
- S ha mégis el találnám adni - gondoltam, - akkor a pénzt nem lássa meg apám.
Már a kapunál ilyen kész tolvaj voltam. Bent a házban pedig legelsőbben is elévett az étvágy. De úgy elévett, mintha egész nap nem ettem volna semmit. A kalapomat le sem tettem, hanem felnyitottam egyenesen a pad fedelét, ahol a kenyér s a miegymás hozzávaló állani szokott. Azokból egyszer jóllaktam s utána jól még egyszer azokból is, amelyek más helyen voltak elrejtve. Aztán a kalapomat letettem s felhágtam a körtöve-fára, ahol sokáig hersegtettem a jó fái eledelt s ahonnét végezetül még jónéhány kalapfejjel le is ráztam. Ezek közül jókedvemből és mintának sokat elhajigáltam, a többit pedig a sarjuba dugtam, hogy szorult esetben, vagy sürgősség idején legyen.
- Mosztikát vegyenek! - hallottam éppen akkor az útról.
- Nekünk is van! - kiáltottam vissza.
Ha béjött volna, tán még megmutattam volna neki, de valami mókát bizonyosan csináltam volna véle. A nagykalapos ember azonban szónélkül továbbment az úton, én pedig olyan társtalannak éreztem hirtelen magamat, mint akit egy szempillantás alatt elhagy a szeretője. Hamarjában arra gondoltam, hogy valahonnét egy cimborát szerzek magamnak s elmegyünk ketten vagy gyümölcsöt lopni, vagy a szomszédok csűreibe verebészni. A gondolat azonban, hogy cimborát szerezzek, nem sok eredménnyel kecsegtetett, mert olyan nagy dologidőben minden épkézláb legényke a mezőn volt. Megtanácskoztam magammal a dolgot s úgy határoztam, hogy eszesebb és bátrabb cimborát magamnál úgy sem kapnék, minélfogva én leszek az irányító is s én a cimbora is.
Egyedül ketten voltam tehát.
Kiadtam a parancsot, hogy át kell kutatni a házat.
Nekünk egy ereszünk, egy szobánk s egy nagyobbacska kamránk volt. Végigdultam ezeket mind, de az eredmény nem volt több, mint nyáron a hó. Emiatt a méreg majdnem kihasított, de a nagy válság közepette letekintett reám az Isten s egy olyan tervet lebegtetett meg előttem, amelynek dícséretes eredménye is lett aztán.
Volt nekem ugyanis két nagyanyám, mármint élő mind a kettő. Közülök az egyik abban a házban lakott, ahol mi: külön szobában, sőt külön világban. Azért külön világban, mert ha otthon volt, titokzatosan járt-kelt s tett-vett örökké s szobája egy kicsi titokzatos birodalomnak tünt fel előttem. Titokzatos birodalomnak, ahol kincsek lehettek eldugdosva, melyeket bankók őriznek: az ő cimborái.
Az Isten tehát azt a terhet lebegtette meg előttem, hogy kutassam fel ezt a kicsi titokzatos birodalmat is, melynek varázsló anyója nem volt otthon. A hadjárat azzal kezdődött, hogy megkerítsem valahonnét a kulcsot. Annyit sejtettem, hogy valahol a tornácban kell lennie, de hogy annak melyik rejtekhelyén, azt emberi keresztény nem tudhatta, mivel nagyanyám a kulcseldugásban egyedülálló volt. A szemem és a szimatom azonban olyan jól szolgált, hogy amíg valaki már a kulcsot megtalálta volna, én már bent is voltam a szobában.
Lehet, hogy Ádámnak nagy izgalma volt, amikor életrelehelte az Isten és megpillantotta a paradicsomot, de az enyémnél nagyobb neki sem lehetett. Még remegtem is belé, úgy emlékszem. Annyi eszem azonban maradt, hogy az ajtót belülről bézártam, sőt még annál is több, mert mindent jól megnéztem, mielőtt hozzányultam, hogy aztán tudjam nyom nélkül eredeti állapotába visszaállítani.
Ma is hálával gondolok nagyanyámra vissza, mert sokminden tetszetős dolgot találtam, melyekben elvitel nélkül is örömöm telt. De a nagy kutatás teteje mégis az volt, amikor egy zacskó került a kezembe: jóhasason, mégpedig pénztől. Gondos és takarékos asszony volt nagyanyám, de mostani szemmel nem nevezhetem gazdagnak, mivel a zacskóban a legnagyobb pénzdarab a piculás volt. Nekem azonban akkor király volt a piculás a pénzek között s mivel hogy királypárti is voltam abban az időben, nem egyet, hanem hármat vettem ki közülök. Ezt a hármat a zsebembe haladéknélkül belétettem s még kedvesen csaptam is rájuk egyet, mint ahogy a nagyoktól szoktam volt látni, hogy a gyermek fenekére, akit szeretnek, lapítanak szeretettel néhányat.
Aztán a kutatásnak véget vetettem.
Az első percekben azt hittem, hogy a pénz nagyon jó helyen van a zsebemben, a piculák azonban nem úgy gondolkoztak, mint én, mert nemsokára rúgni és harapni kezdték egymást s a lábamot s valósággal olyan volt a helyzet, hogy mingyárt megbolondulnak, ha el nem távolítom.
Én rossz voltam az igaz, de olyan lelketlen mégsem, hogy kínozzam a pénzt. Megnyugtatólag tehát így szóltam hozzájuk:
- Ne búsúljatok, mert megyünk a boltoshoz!
A piculák szökdösni kezdtek örömükben s én is igen vélük a boltos felé. Ha valaki látott volna, azt gondolhatta volna, hogy bizonyosan új megváltó született.
Ilyen a tolvaj gyermek.
S hát a tolvaj boltos milyen?
Az még sokkal olyanabb, amint a példa bizonyítja. Mert mi történt? Egészen gyalázatos dolog! Még ma is felháborodom rajta: megdicsőült Zima Lukács magaviseletén.
Hát szabad ilyen boltosnak lenni?
Ilyen örménynek?
Ilyen embernek?
Az ajtaján csengő volt, fent a közfán. Amikor bényitottam, úgy sírt, mintha meg akartam volna ölni az anyját: az ajtót. A portékák is úgy néztek rám a polcokról, mintha esküdt ellenségeim lettek volna. S a világosság a két ablakon: forrón és hasogatva az arcomra ömlött s beléfurakodott a szemembe, mintha a két ártatlan barna golyót ki akarta volna nyomni onnét.
- Mi kell neked, te legényke? - kérdezte a boltos.
- Nekem valami - mondtam.
- Mi az a valami?
- Mingyárt megkeressük - mondtam és nézegetni kezdtem a portékák között. Cukrot nem akartam venni, sem másféle nyalánkságot. Inkább valami férfias dolgot, hogy meglegyen nekem még akkor is, amikor megházasodom.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte kutató szemmel az örmény.
- Nekem három piculám.
- Akkor végy egy bicskát - mondta. - A bicska örökké bicska.
- Lám, milyen?! - érdeklődtem.
Egy fanyelű bicskát mutatott nekem, piros fával és pléhpengével. Közönséges bicska volt, de azért elég mutatós.
- Valódi acél - mondta az örmény. - Most jött Németországból.
Gondoltam, hogy hazudik, de az arcám úgy égett s a szemeim úgy táncoltak a levegőben, hogy nem volt tudóskodni elég lelki erőm
- Hát ez mennyi? - kérdeztem.
- Ez éppen három picula.
- Lánccal?
- Azt is adok.
- Sok egy kicsit - mondtam.
- Én nem lopom a bicskát - felelte a boltos.
Egyszerre olyan lehettem, mint a rák. Körülnéztem, hogy valaki nem hallotta-e, aztán a pultra tettem hamar a pénzt, mind a három darabot, a bicskát a zsebembe dugtam s már indultam is kifelé, nehogy valaki betaláljon jönni s meglássa a vásárt.
- Hát a lánc nem kell? - szólt utánam a boltos.
Már nagyon mérges voltam magamra is, rá is, s az egész világra.
- Kell a kutyának! - feleltem vissza.
Bujkálva, a kertek tetején mentem hazafelé. Hálát adtam az Istennek, amikor végre beléphettem a kapun. A hálaadásom azonban korai volt, mert egy perc nyugtot nem találtam otthon sem. Minden pillantásban hallottam a Zima Lukács hangját, amikor azt mondta, hogy ő a bicskát nem lopja, s amellett minden pillantásban azt hittem, hogy jönnek a csendőrök s engemet láncravernek.
A piros bicskát a sarjuba rejtettem s elbujtam magam is a világosság elől. S ahogy így elbujva gazdagon izzadta a homlokom a verejtéket, egyszerre angyalt láttam megjelenni, aki így szólt:
- Mosztikát vegyenek!
Tisztán láttam, hogy angyal volt s a hangját is tisztán hallottam.
- Ez több kettőnél... - mondtam magamban s ha nem én lettem volna az illető, el sem hinném, hogy mennyire igazam volt. Egyszerre a félelmem is eltünt. A mellemről elszökött az ördög s én mint az inas a felszabaduláskor, úgy jöttem elő a rejtekhelyről. Sok ész ahhoz sem kellett, hogy az angyal szavait magamnak megmagyarázzam, mert az semmi egyebet nem jelenthetett, hanem csak azt, hogy adjam el a lépet.
Kiállottam a kapuba s vártam a mosztikásokat. Ha vártam, jött is nemsokára egy. Azt mondtam neki, hogy álljon meg egy percre, mert hozom a lépet. Bémentem s kihoztam. Huszonöt krajcárt ígért érte.
- Adjon harmincat s valamivel megpótolom - mondtam neki.
- Mivel? - kérdezte.
Én egy kenyérrel. Jó lesz-e?
Az ember gondolkozni látszott.
- Ma sütötte édesanyám - ajánlottam neki.
S így a csoda létrejött, amit az angyal mondott, mert három darab egypiculással kifizetett engem a mosztikás s avval elment.
A többit immár én is tudtam: a pénzt szépen visszatettem a nagyanyám zacskajába, a házban, az udvaron s a gazdaságban rendet csináltam s vártam az estét.
- Hát eladtad-e? - kérdezte apám, amikor hazajött.
Boldogságomban addigelé eszembe sem jutott, hogy én mit fogok felelni neki: egyrészt a lépre nézve, másrészt pedig a pénzre nézve. Az angyal azonban akkor ismét megszólalt, mondván:
- A ganyéra vetetted!
Ennyi éppen elég volt nekem is.
- Én el jól - feleltem apámnak.
- Tán nem?!
- Én el úgy, hogy csak két piculát ígértek érte s én ezen úgy felmérgelődtem, hogy a lépet mind összetörtem s inkább a ganyéra vetettem, semhogy olyan olcsón elvesztegessem.
Apám rámnézett s láttam, hogy kigyúl a szeme büszkén.
- Jól tetted! - mondta, majd odafordult édesanyámhoz, akinek így dicsekedett: - Ebből a legénkéből még lesz valami.
Ebben igaza is volt, mert a nevemet valamicskét máris nevezetessé tettem, míg a boltost, a felnőtt tolvajt, már rég megették a férgek.
Gárdonyi Géza: A hópehely
A föld az éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma, világos foltról látszott, hogy merre jár.
Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihécske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy, kavargó pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó.
Az ablaknál álltam és pipáztam. A kiskapu meg-megkattant. A folyosón gyerekcsizmák sűrűn kopogtak.
- Esik a hó! - kiáltozták egymásnak odakünn. A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét, és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni markában az iskolába.
Hanem itt, hogy engem megláttak, elcsöndesültek. Szótlanul ültek a helyükre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is!
Az örömük engem is megvidámított. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk: és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat sem ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá, akkor a könnyein át mosolyog.
Ahogy végigpillantok az iskolán, látom, hogy a második pad elején még mindig üres a hely.
A kis Kovács Rozi ülne ottan, a részeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygó szemű, fehér egér. Ő az első a padban. Abban a padban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze, nincs-e pehely valakinek a haján, és hogy megírta-e mindenki otthon a feladatot. Hát ez nagy tisztesség.
A minap egy délután új szomszédot kapott. A fülébe sugdosott, és nevetgélt rajta. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok? Mit mosolyognak? Mit nevetnek?
Semmiségeket.
Meg kellett szólítanom. A megszólítás nem ritka ügy az iskolában: de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap! - ezt is tudják a gyerekek.
Hanem biz az én Rozimat annyira izgatta a kedves új szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy tanítás után maradjon az iskolában. Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt.
Tanítás után kikísértem a gyerekeket a kapun. Egyet sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz. Ült a helyén a második padban, az első helyen, és fél könyékre támaszkodva, aggodalmas arccal nézett ki az égre. Leültem az asztalomhoz, és magam elé szólítottam.
- Gyere ide.
Megállt előttem, és lesütötte a szemét. Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szíve. Ó, mert az ilyen foltos ruhájú kis teremtésnek is éppen olyan a szíve, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarc meg a gyermekszív: ezt a teremtő egyenlően porciózta szét az emberek között.
Milyen finom az arca ennek a kis parasztgyermeknek! Milyen nagy, tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos rajzú a kis piros ajka! S milyen veleszületett bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párizsi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak.
De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen véletlenség ideejtette őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörös babos, kénszínű kartonrékli és színehagyott, kék szoknyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S így nő fel hajadonná.
De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csöndesség az első törvény az iskolában.
- Mit fogadtál a minap ezen a helyen?
Állt előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütötten.
- Jó voltál-e ma?
- Nem - rebegi halványan.
- Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj?
- Nem - suttogja alig hallhatóan.
- Holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek!
Az arcán nem látszott semmi változás. Ám én tudom, hogy az a szó úgy szíven csapta őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája.
Eltámolyog. Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos, kék vászonkötényt a szeméhez.
Másnap nem jött el. Egy fiúcska, akit elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zörgősre fagyott a testén.
Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi. És nézem eközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, már fehér a föld. A virágkórók bundába öltöztek. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, amikor virágoznak.
Amióta beteg az a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van?
Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy Rozika már nem tud szólni se.
Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az úton találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja fél vállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva: kilátszik a meztelen melle az inge alól.
- Hát kend most is részeg? - kérdem tőle.
Rám emeli zavaros két szemét, és néz. De persze nem lát.
- Én, részeg? - mondja rozsdás hangon. - Inni ittam, de részeg nem vagyok!
- Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!
- Az se igaz, mer állok! - mondja mutatóujját fölemelve.
- Nem tudja, hogy beteg a leánya?
- Azt is tudom! - mondja a fejével bután bólintva. - Majd meggyógyítja a jaó Isten!
No, ezzel nem lehet beszélni.
Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni.
A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott, kockás kék dunyhával van mellig betakarva. Hanyatt fekszik. A két keze a dunyhán. A szeme bezárva. Fekszik mozdulatlanul. Az anyja ott sírdogál az ágyfejre borulva.
- Ébren van? - kérdezem halkan.
Az asszony bólint.
- Ébren.
A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém. Én aztán összefogom mind a két kezét, és belesimogatom a tenyerembe.
- Rozika - mondom -, megösmersz, ugye?
Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.
- Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.
Istenem a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!
- Látod, eljöttem - mondom tovább. - Ha én beteg leszek, eljössz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat?
A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.
- A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel, és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.
Szomorú, kék szeme könnyesen, boldogan néz reám...
Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakter ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé.
Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszíjat fogdosva diktálta a szavakat.
Egyszer aztán megcsendül a lélekharang. Imre elhallgat. Az iskolán mintha hűs szélfuvalom szállana át. Mélységes csönd. És minden gyerek elnyíló szemmel bámul fel énreám.
Jókai Mór: A Burg fehér asszonya
Egy hamar elmúló zaj hallatszott tavaly a Burgban megjelent kísértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony több éjjel egymás után kísértett a Burgban, míg egyszer aztán dementírozzák hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az élclapok eltemették.
Pedig hát ez nem volt mese, hanem tökéletes valóság.
Három nap egymás után megjelent egy fehérbe öltözött hölgyalak, márványfehér arccal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan, de a falra világot nem vet: az alak a folyosó egyik ajtójától a másikig végighaladt, az őrt álló katona felhívására nem ügyelt, s a második ajtónál eltűnt. Másik éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra: arra a kísértet nyom nélkül eltűnt. Harmadik éjjel két őrt állítottak ki: azok előtt is megjelent a rém: azok is kiabáltak rá: aztán keresztül-kasul lőtték, mire a fehér asszony nem tűnt el, megállt, és merően a szemük közé nézett. E kísértetnézéstől az egyik őr, egy izmos, erős morva vadász ájultan esett össze.
A negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a kísértetes őrállomást. Ez mint gavallér ember asszony ellen nem vitt magával puskát, pisztolyt, csak úgy kardosan állt a lesbe. Amint a tizenkét órát elkongta az István-templom harangja: ott állt előtte a fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt, utánasietett, utolérte: abban a percben a fehér asszony visszafordult s a lámpát a tiszt arca elé tartá.
Erre a tiszt hozzákapott, hogy a kezét megragadja, a másik kezét pedig a fehér nő dereka körül fonta - akkor eltűnt a fehér asszony: a tiszt megfogta, és megölelte - a semmit.
Az eltűnés pillanatában úgy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy hideg csókot nyomott volna ajkára.
Mármost ha hiszünk egy múlt századbeli mousquetier tiszt lett volna, kötelessége lesz vala a kísértetcsóktól halálra betegedni és belehalni: minthogy azonban a mai időkben a katonatisztek kémiát és optikát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kísértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve észrevette, hogy a Burggal átellenes ház egy harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világítva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba, s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világítva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót, s szépen ott lepte az egész kísértetcsináló apparátust. A nagy tükörüveg táblát, melynek segélyével és villanyvilágítással a kísértetes nőalakot a Burg ablakán át annak folyosóján végigsétáltaták, sőt magát a fehér asszonyt is, akinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kívánt is.
A dologból inquisitio lett: a fényképész azt a merész tréfát nem a maga mulatságából rendezte, hanem aztán annyi magas állású személy keveredett bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abbahagyni, s az egész kísértethistóriát meghazudtolni.
Az ultramontán párt manővere volt az egész: ilyen együgyű hókuszpókusszal akarták az uralkodót a szabadelvű iránytól elfélemlíteni.
Azoknak, akik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla. De hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is megtudtuk.
A. J. Mordtmann: A "Carnatic"
A "Lady Godiva" Clifford kapitány harmadik hajója volt már, melyen feleségét kereste, de a legénység még ugyanaz mely vele a Carnaticon egy ütt szolgált. A kormányos elmondotta nekem annak az elhagyott hajónak történetét, melyen Clifford kapitány imádott fiatal feleségével Fannyval Rió de Janeiróból Batáviába indult. A "Carnatic" - ez volt a hajó neve - szerencsétlenségére kivetődött útjából és nagyon délre, a jégövig sodródott. Csakhamar óriási jéghegyekkel és jégmezőkkel volt körülvéve a hajó, útja egyre veszedelmesebbé vált, és a kedvezőtlen szél nemhogy segítette volna, hanem egyre beljebb hajtotta és egy hideg, viharos éjszaka után a Carnatic végképp megrekedt beláthatatlan nagyságú jégtáblák között, melyek a hajót közbül szorították és felemelték, úgy, hogy baja voltaképpen nem történt, de csakhamar teljesen befagyott.
A hajón maradni nem lehetett. Clifford kapitány összehívta a hajótanácsot, mely egyhangúlag elhatározta, hogy a Carnaticot elhagyják. A két csolnakot nagy erőfeszítéssel sikerült szabad vízre vinni és iránytűvel, vízzel és élelmiszerrel ellátni. Aztán útnak indultak. Azt a csolnakot, melynek először kellett elindulnia a kormányos parancsnoksága alá helyezték, abban szántak helyet a kapitány feleségének, mivel nagyobb volt és kényelmesebb, mint a másik, melyet a kapitány akart vezetni.
Mikor az első csolnak legénysége már elindult, Clifford kapitány a másik csolnak legénységét is útnak indította és a hajónaplót magához véve, maga is gyorsan követte őket, mert dél felől egy ijesztő fehér fal közeledett, ama ködök egyike, mely a sarkvidékeken oly gyakori és oly sűrű, hogy a szó szoros értelmében egy lépésnél tovább nem látni. Mikor a kapitány a Carnatic párkányáról leereszkedett már sürgős volt a dolog, mert a köd körülvette őt, és már alig sikerült neki az áthatolhatatlan, fénytelen párában csolnakját elérni, melyben az öt ember várta őt. Az első csolnak akkor már kievezett volt, de senki sem látta útnak indulni.
Sűrű ködben hajtottak éjszaknak - folyton kinézve a nagyobbik csolnak felé, de nem tudták megpillantani. Egész nap és egész éjszaka folytatták ezt a komor utazást, hajnal felé heves délkeleti szél támadt, mely szétszórta a ködöt. Délfelé az is ellankadt és nem sokkal azután felderengtek az ég első kék foltjai, és egy félóra múlva fényes napfény és vidám tiszta égbolt ragyogott a nyugtalanul hullámzó tenger felett.
Jeget semerre sem lehetett már látni. De láttak valamit, ami annál örvendetesebb volt, körülbelül két tengeri mérföld távolságra egy brigget eresztett vitorlákkal. Annak a fedélzetén - úgy látszik - nagyon figyeltek, mert alig hogy ők a brigget észrevették, már az feléjük manövrirozott.
Clifford kapitány ebből arra következtetett, hogy a brigg az előre indult nagyobbik csolnakot már felvette, és hogy annak utasai várták és keresték őket. Ez valóban úgy is volt, mert az első ember, aki a fedélzetre mászó Cliffordot fogadta, maga a kormányos volt.
A kapitány ereiben mégis megállt a vér, legénye láttán és a kormányos halálsápadt volt, mikor elcsukló hangon kérdezte:
- De hol van az ön felesége, kapitány? Hát nem hozta magával?
- Én a feleségemet? Hiszen az a maga csolnakjában volt.
- Szent Isten! Nem!
A többi matróz zavaros kiáltozással tolongott a kapitány és a kormányos köré, mert a bűbájos Fanny Clifford mindnyájuk szemében valami magasabb lény volt, kit a Carnatic szerencséjének neveztek.
A kormányos töredezett és dadogó szavaiból hamarosan kiderült a lesújtó igazság: a kapitány felesége, mindnyájuk körülrajongott kedvence, ott maradt a jégbe fagyott hajó fedélzetén egyedül, védtelenül, a biztos halálnak kiszolgáltatva.
Ez voltaképpen nagyon egyszerűen történt. Cliffordné az első csolnak legénységével a jég széléig ment, de mikor éppen azon voltak, hogy induljanak, észrevette a közelgő ködöt és a tengerész felesége tudta, hogy ez a csolnakok elszakadásának veszedelmével jár.
- Én a férjemmel maradok - kiáltotta akkor és visszaugrott a jégre. És ezt mindenki olyan természetesnek tartotta, hogy senki sem akarta lebeszélni. A második csolnak legénysége akkor még nem érkezett a vízhez. Az asszony búcsút intett a kormányosnak, feléje kiáltván: "Csak evezzenek, én elébök megyek." A csolnak akkor el is evezett a parttól és néhány másodperc múlva annyira elborította a köd, hogy sem az asszonyt, sem a jeget, sem semmit nem láttak többé.
Cliffordné nyilván a sűrű ködben elvétette az utat és elhaladt a kapitány és a legénység mellett, anélkül, hogy egymást észrevették volna.
El lehet képzelni a szerencsétlen kapitány lelkiállapotát. Olyan volt, mint az őrült és a tengerbe akarta vetni magát azzal az eszeveszett szándékkal, hogy visszaússzon a jégszigetre: csak erőszakkal lehetett visszatartani. S brigg kapitánya annyira megindult ennek a fájdalomnak láttán, hogy többet tett, mint amennyiért a hajótulajdonosok előtt felelősséget vállalhatott, mert letért előírt útjáról és dél felé kormányzott, míg csak el nem érte az úszó jeget. Itt két napig cirkált, de hiába. A Carnaticot nem látták és a brigg a szilárd jégig a legnagyobb veszedelem kockázata nélkül nem hatolhatott előre.
Folytatnia kellett tehát elhagyott útját.
Clifford kétségbeesése lassanként érzéketlen melankóliává zsibbadt. Csak mikor Fokvároshoz közeledtek, változott meg kissé állapota, beszédesebb lett és feldúlt, komor arcvonásain valami különös révedező nyugalom tükröződött, szinte valami távolbalátás. Úgy látszott, hogy valami változhatatlan elszántság és akarat ébredt fel benne.
Clifford kapitány alighogy megérkezett Fokvárosba, egy kis shonert szerelt fel, amelyen saját szakállára elindult az antarktikus vizekre, hogy a Cornaticot megkeresse. Rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy felesége még él. Különös azonban, hogy a Carnatic egész volt legénysége vele tartott. Az volt a shoner legénysége is, mert mindnyájan, mint kapitányuk, hittek Mrs. Clifford életében s mindnyájan őt akarták megtalálni. Ez az út azonban hiábavaló volt, bár hallatlan veszélynek tették ki magukat az úszó jég között cirkálva. De csak akkor fordultak meg, mikor élelmük végképp kifogyott.
Másodszor is útra kelt Clifford kapitány, újra hiába. Már elköltötte egész vagyonát ezekre a kísérletekre, és fel kellett hagynia a próbálkozással, melyek minden értelmes és józan ember előtt úgyis hiábavalónak látszottak. Ha azt mondom, hogy minden értelmes és józan ember, akkor nem értem bele Clifford kapitány legénységét. Hogy ő maga nem egészen beszámítható, az szinte természetes, de annál csudálatosabb, hogy az ő rögeszméje hogy tudott annyira hatni egy csomó olyan józan férfira, tapasztalt tengerészre, mint az ő volt tisztjei és legénysége, mint az őrületnek egy ragadó betegsége. Mert íme a Lady Godiva, melyen én utaztam s amelynek kormányosa a Carnatic szomorú történetét nekem elmondta, megint Clifford kapitány hajója volt, és rajta a Carnatic legénysége, mely eszelősen és konokul hitte kapitánya hitét, hogy egy napon mégis megtalálják az elhagyott hajót, és rajta az élő Mrs. Cliffordot. Azért maradtak ők mindig együtt évek óta már, és csak olyan hajón vállaltak szolgálatot, mely az antarktikus vizek közelében járt. A kormányos, aki nekem ezt elmondotta, már rég kapitány lehetne más hajón, de nem akarja elhagyni Cliffordot, és mindenek felett nem akarja elhagyni a kapitánynét az elveszett hajón.
Ez a norvég kormányos, Olle Johannesen volt a neve, vad és misztikus fanatizmusával megzavarta az én szkepticizmusomat is. Egész éjszakákon keresztül magyarázta nekem, hogy a Carnatic, mikor ők elhagyták, még egészen erős és tengerképes volt. Ezért bizonyosra vehető, hogy nem járt szerencsétlenül, bár igaz, hogy jégbe befagyott és az veszedelmes, de nem annyira, mint azt gondolni szokás. Az a jégmező, mely körülvette, olyan nagy volt, hogy a jéghegyekkel való összeütközést már ez kizárta. Sőt, ez a jég védőbástyájául kellett hogy váljon. Minthogy több expedíció alkalmával sem volt megtalálható, nyilvánvaló, hogy avval a jégmezővel még délebbre sodródott, egészen a szilárd jégig, ahol aztán teljesen befagyott. Az utolsó esztendők telei szokatlanul kemények voltak és a nyarak is hűvösek, de ha egy enyhébb tél és rá egy korai nyár következik, az a jég fel fog olvadni és a Carnatic ki fog szabadulni, a Carnatic a szabad vízre fog jutni, és a tengeráramok éjszak felé fogják hajtani.
Johannesen magyarázatai ellen nem vethettem semmit, egy aggodalmamat mégsem tudtam elhallgatni.
"Maga azt mondja, hogy három évvel ezelőtt történt a szerencsétlenség. Igaz?"
"Pontosan három év és öt hónap előtt."
"Vajon ha minden úgy is történt, ahogy maga mondja, ugyan mivel táplálkozott Lady Clifford ilyen hosszú ideig?"
Johannesen hangosan és megvetően, szinte haragosan nevetett. - "Azon a hajón" - mondotta -"egy évre való élelem volt az egész legénység számára. Annak legfeljebb, ha egy negyedrészét használtuk el, a maradékból egy nagy evő is megélhet tíz esztendeig."
Elhallgattam. Mondom, ezeknek a furcsa embereknek hite és lázas várakozása rám ragadt. Ezért el is hallgattam egyéb kételyeimet, teszem, hogy Mrs Clifford a rettentő hidegben megfagyhatott vagy érthető kétségbeesésében öngyilkos lehetett. Tudtam, hogy mit felelnének erre. Lehet, felelnék, esetleg, de az is lehet, sőt valószínűbb, hogy nem.
* * *
Ez a história roppant felizgatott, magam is egészen eszelős és lázas lettem, mint a többiek a hajón, és már egy cseppet sem csodálkoztam volna azon, ha egy reggelen feltűnnék előttünk a Carnatic, és egy fehér női alak állna a párkányon felénk integetve.
Fokozta ezt a nyugtalan várakozást, hogy abban az esztendőben szokatlanul erős olvadás volt és számíthattunk rá, hogy sokkal jobban megközelíthetjük a sarkot, mint ahogy eddig lehetséges volt. a Lady Godiva fedélzetén valami fojtott és néma izgatottság nőtt óráról órára. És mikor egy délben Clifford kapitány bejelentette, hogy elértük azt a szélességi fokot melyen annak idején a Carnatic befagyott, akkor mindnyájan megrázkódtunk, mint egy belső ütésre.
De még délebbre vitorláztunk, és csak akkor fordítottuk el útirányunkat, mikor másnap a szilárd jég partjához értünk. Akkor kelet felé fordultunk és amennyire veszély nélkül lehetett menni, a jég mellett haladtunk. Éjszaka behúztuk a vitorlákat és megálltunk, nehogy a sötétben elhaladjunk a Carnatic mellett.
Így haladtunk három napig és végre elértük azt a hosszúsági fokot is, ahol a befagyott Carnatic volt. Keresztül úsztunk azon a helyen, ahol annak idején lennie kellett és bár világos nap sütött, és mi köröskörül semmit se láttunk, mégis olyan különös érzés fogott el mindnyájunkat, amilyet talán szellemek közelléte okozhat. Leeresztettük az ólmot és 120-al feneket értünk. A faggyúba az ólom alján kavics és honom ragadt. Itt nem feküdt elsüllyedt hajó.
Másnap reggel elmenőben magához intett Olle Johannesen, a kormányos. Négyszemközt akart valamit mondani. Az arca halálsápadt volt.
"Nem akarom, hogy az öreg meghallja" - súgta nekem a kapitányra mutatva, aki a távcsővel kutatta a horizontot, - "de magának megmondom, mert maga a hitetlen közöttünk. Figyeljen a szavaimra és majd emlékezzék rájuk: ma délután meg fogjuk látni a Carnaticot."
Én rámeredtem a kormányosra, de inkább rémülten, mint hitetlenül.
"Meg fogja látni:" - folytatta Johannesen - "az éjjel felébredtem. A Carnatic úszik és néhány óra múlva látni fogjuk árbocait a horizonton - - arra éjszakkeletre - - és akkor - - -"
- "Maga álmodott" - mondottam - " ez a lidércnyomás - - az ember azt hiszi, hogy ébren van, de igazában alszik."
"Gondoljon amit akar" - felelte Johannesen türelmetlenül, - "hiszen majd meglátja. Csak figyeljen. Egész tisztán olvastam az orrán a nevet: Carnatic - - Egészen közel voltam."
"És a kapitány felesége?"
"Azt nem tudom. Mikor a csolnakot leeresztettük eltűnt a látomás, - de a ködből aztán egy másik kép merült fel" - - - A kormányos a fülemhez hajolt és súgott valamit, amitől elfehéredtem, mint a fal.
Az ebédet úgy ettük meg, mint a némák. Cliffordon láthatólag olyan nyugtalanság reszketett, mintha kormányosához hasonló sejtelmei volnának. Alig egy kanállal evett a tyúklevesből, aztán visszasietett a fedélzetre. Johannesen elgondolkodva nézett utána és csóválta a fejét. "Még egy óra időnk van, csak együnk nyugodtan, ki tudja lesz-e még azután étvágyunk."
De azért mi is siettünk az evéssel, ahogy tudtunk, és követtük a kapitányt a fedélzetre. Csodálatos, az egész legénységet ugyanaz a kínzó, tűrhetetlen türelmetlenség fogta el, valamennyien a hajó orrában álltunk éjszakkelet felé menetelve.
Percenként múlt az idő, végre egy óra volt. Már szinte tűrhetetlen volt. Még egy negyed óra. Akkor az árbockosárból felhangzott a kiáltás:
"Ship ahoj!"
Hajó ezen a vidéken! Nem lehet más! Johannesen ott állt mellettem. Némán egymásra néztünk, sápadtan és kábultan.
"Hol?" - kiáltott fel a kapitány a kosárba.
Az ember a kezével balra-előre mutatott és Clifford maga ugrott a kormánykerékhez, a hajó orrát arra fordította, amerre az árbocőr hajót látott.
"Így - tartani!" - parancsolta Clifford a kormánynál lévő embernek - " észak - északnyugat - 2 nyugat..."
"Ay, Ay" szólalt meg újra a matróz.
Akkor a kapitány fogta a távcsövét és maga mászott fel a kosárba. Öt percig nézett szakadatlanul abba az irányba, melyben az idegen hajó látszott, aztán összetolta a távcsövet, és lassan lejött.
"Egy három árbocos" - mondotta - " ismerem - az a Carnatic."
S akkor hirtelen összerándult, megmerevedett arca, és szemeiből kicsordultak a könnyek. Fejéről levette a sapkáját s összekulcsolt kezei között imádkozva tartotta arca elé. A matrózok közül sokan törülték szemeiket zubbonyuk ujjával, és mások révedve néztek ki a tengerre. Az árbocok nyikorogtak, a szél fütyült a kötelek között, de a Lady Godiván mégis olyan csend volt, mint a templomban.
A hajó nyomában tajtékzott és bugyborékolt a víz, és nyílegyenesen repültünk a Carnatic felé. Egy negyedóra múlva már puszta szemmel látható volt a három árboccsúcs. Még egy negyedóra és láttuk az idegen hajót vitorlátlanul és kormány nélkül himbálni a hullámverésben.
A csolnakot elkészítettük, hogy rögtön vízre bocsáthassuk, ha az elhagyott hajóhoz olyan közel lehetünk, amennyire veszély nélkül lehet.
Mikor másfél óra múlva annyira közel jött hozzánk a hajó viharvert rozoga teste, hogy bizonyosak voltunk, hogy ez valóban az évek előtt elhagyott háromárbocos, már senki sem csodálkozott rajta. Akkor nehézkesen és lassan fordult egy kissé az orra, és ott láttuk elhalványodott aranyozással a nevét: Carnatic.
Vigasztalan sivárság és melancholia látványa volt ez, a szerencsétlen hajó bordáiról minden szín lemállott, vitorlái apró rongyokban lógtak az árbocrudakon. Már olyan közel voltunk, hogy az árbocok nyikorgását és a rozsdás kormányláncok nyöszörgését hallottuk.
Clifford kapitány, Olle Johannesen, én és hat matróz beszálltunk a csolnakba és a Carnatic felé eveztünk. Egész úton egy szó sem hallatszott.
Nem tengerésznek aligha sikerült volna az elhagyott hajó fedélzetére, mely meglehetősen magasan meredt ki a vízből, feljutnia, mivel sem lépcső sem kötél le nem lógott. Johannesen azonban és a kapitány minden különös erőfeszítés nélkül felkapaszkodtak s a kormányos engem is felsegített. Mikor én a hidegtől és az izgalomtól dideregve a fedélzetre értem, a kapitány már lerohant a kajütlépcsőn. Mi lassan indultunk utána. A matrózok közül kettő a hajó orrába, a legénységi kabinokba ment, hogy ott is körülnézzen.
A kajütben nem találtunk semmit, a kapitány hálószobájában sem, és a matrózok is hiába kerestek. Órák hosszat kutattunk, vizsgálódtunk, és végül éppen el akartuk hagyni a hajót, mikor egy kísérteties dolog visszatartott.
A kajütben valamint a legénységi kabinokban fülledt és dohos volt a levegő, de miután minden ajtót és ablakot kinyitottunk csakhamar megjavult. De akkor vettük észre, hogy azt a szorongó érzést, mely a kajütben elfogott, nem a rossz levegő okozta, amint hittük, hanem nyilván másvalami. Sem a fedélzeten sem a hajó többi helyiségében nem tűnt fel nekünk semmi, de abban a kajütben mindnyájunkat olyan félelemérzés fogott el, hogy nekem a hajam is égnek állt tőle.
- Hogy érzi magát - kérdezte tőlem Johannesen, és én láttam a szemében, hogy ő tudja, hogy mit fogok felelni.
- Mint maga - mondottam -, nem látok senkit, de...
- De itt még van valaki rajtunk kívül - fejezte be Johannesen a mondatot.
Úgy volt. És mi láttuk Clifford arcán, hogy ezt ő is érzi. Ezért nem hagytuk abba a keresést és felkutattuk a leglehetetlenebb helyeket, és mindig újra meg újra azokat, melyeket már sokszor megvizsgáltunk. A nyugvó nap már a tenger színéhez ért, mikor végre fáradtan és szomorúan abbahagytuk a hiábavaló munkát. A kapitány a fedélzeten azt mondotta, hogy még egyszer visszamegy a kajütbe, hogy megnézze, nincs-e ott valami, amit érdemes volna magunkkal vinni. Tudtuk, hogy ez csak ürügy. Clifford még egyszer zavartalanul és egyedül akart azon a helyen lenni, ahol feleségével olyan hosszú időn át oly kimondhatatlanul boldog volt. Nem is zavartuk, hanem fent a lépcsőnyílásnál vártunk rá.
Két perce múlhatott el, akkor egy hangos sikoltást hallottunk. Lerohantunk a kajütbe. Mikor a kajütbe léptünk mindnyájan világosan láttuk, hogy az egyik oldalkabinhoz vezető ajtó betolódik. Igen egyszerű, de szörnyű látvány volt az, mert rajtunk és a kapitányon kívül élő földi lény nem volt a szobában.
De nekünk akkor másvalamivel kellett törődnünk. A kapitány ugyanis mozdulatlanul és dermedten ült a díványon. Halott volt. A kezében egy darab tarka rongyot tartott, nyitott szemeiben a boldog elragadtatás kifejezése volt, és arcára egy utolsó mosoly merevedett.
Johannesen és én szótlanul megszorítottuk egymás kezét.
Mert ez volt az, amitől mi tartottunk ketten, akik Johannesen éjszakai víziójáról tudtunk. Ő tudniillik akkor azt látta, amint Clifford kapitány holttestét tengerészmódra a vízbe eresztik.
Csakhogy evvel az eset szörnyűsége nem volt kimerítve. Mert az a sikoltás, melyet hallottunk, női sikoltás volt. És abban a kabinban, melynek ajtaja szemünk előtt tolódott be, mikor végre rábírtuk magunkat szánni, hogy oda behatoljunk, egy női hulla teljesen összeszáradt múmiáját találtuk. Johannesen és a matrózok ráismertek: Mrs. Fanny Clifford volt. Tarka gyapjúruha volt rajta, melynek karjából hiányzott egy darab, az melyet Clifford kapitány tartott a kezében.
Még valamit. Azt a kabint mi, mint a hajó valamennyi helyiségét, már előbb többször is átkutattuk s abban Cliffordnénak nyomát sem láttuk.
Rémülten menekültünk e borzalmas helyről és visszaeveztünk a Lady Godivára, és csak jó idő múlva tudtuk rászánni magunkat, hogy visszatérjünk a Carnaticra Clifford holttestéért, hogy legalább keresztényi temetésben legyen része.
Áthoztuk hát a kapitányt és kiterítettük a kajütben vitorlavászonba varrva, és vasgolyót kötve a lábára.
Szóvá tettem, hogy Mrs. Cliffordot is illenék hasonló módon eltemetni, de erre a matrózok között nem akadt vállalkozó. Hiába beszéltem és könyörögtem. Nem volt egy se, aki vissza mert volna térni az elátkozott hajóra. Azt reméltem, hogy másnapra mégis sikerül valakit rábeszélnem, hogy velem jöjjön, de azon az éjszakán történt valami, ami az én bátorságomat is elvette volna tőle, hogy akár a világ minden kincséért a Carnaticra visszatérjek.
Azon az éjszakán ugyanis sokáig fenn virrasztottunk mindnyájan. Kevéssel lefekvés előtt Johannesen felhivatott a fedélzetre, hogy nézzek meg valamit. Felmentem. Az egész legénység ott állt a hajó farában sötét tömegben, borzasztó ámulatban megdermedve: odaát a sötét vízen úszott a Carnatic kivilágítva. Rajta voltak a szabályszerű lámpák: a zöld és a vörös is. Valamennyi kajütablakból dűlt a fény. - Azon az éjszakán egyikünk sem hunyta le a szemét.
Pedig még ez a vízió sem volt utolsó jelenete annak a szörnyű tragédiának, mert mikor a kapitány holttestét a párkányon keresztül leeresztettük nedves sírjába, csendes imánkat hirtelen mindnyájunk meglepett és rémült felhördülése szakította félbe. A Carnatic, mely csak néhány kábelnyire volt tőlünk, hirtelen jobban kezdett inogni, mint eddig, előbb bal oldalára feküdt, azután a jobb oldalára, és azután hirtelen orral előre zúgó sebességgel a mélységbe merült. A hullámok örvényeket csaptak felette, tajték fecskendett a levegőben, a Lady Godiva még himbált az elsimított hullámsorokon, melyek folytatták útjukat dél felé. - És azután mindennek vége volt.
De mi azelőtt való nap nagyon jól megvizsgáltuk a Carnaticot és bizonyosan tudtuk, hogy vizet alig kapott, és hogy sehol lék rajta nem volt. Ennek a kísérteties hajónak elmerülése tehát csak olyan érthetetlen volt, mint a többi.
/Ford.: Balázs Béla/
Jókai Mór: Szolimán álma
1
A Szultánnak örömünnepe volt.
Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozmán hadseregek. A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától, s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.
Egész Sztambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a müezzin szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utcákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra, s riadozva zúgták szakadatlanul Szolimán nevét.
Az Aja-Szófia templomától egész a Szolimanje mecsetig hosszú kettős sort képeztek a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendjei: a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.
A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér korinthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a tuja és ciprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virágai kandikáltak elő.
Átellenben e ragyogó keleties síremlékkel állt egy suomorúbb épület: elevenek sírja - a státusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arcok sápadoztak ki a napvilágra.
Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok a szabadulásra.
Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen: egy elmúlt éjszakai eső után a ciprusok illata ülte be a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.
Egyszerre megdördültek a szeráj ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kísérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról nyomra támadt, ahol a szultán végighaladt.
Az egész roppant város élni látszék a régi, omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg, s körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Boszporusz árbocerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kígyó szobra a Hebdemon-palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Szófia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.
A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hallatszott - egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt, s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatatlan menet: elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel: itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok: majd cirkasz lovasság pikkelypáncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal a teknős pajzzsal, arany szegekkel kiverve: ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú, kék cafranggal: majd a testőr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubintól ragyog: utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.
A katonaság után jöttek a hadizsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.
A nép még kísérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet.
Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti sálokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.
A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vontatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták: utánuk jöttek a bajadérok, karcsú táncosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve: szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásaival.
Utánuk jött az imámok és dervisek hosszú, bús csoporzata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.
Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.
Fejedelmi öltönye hímzetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú, hófehér szakálla, és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán zászlóját.
A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt - Ibrahim, a nagyvezér.
A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt, amerre járt, s a "Szolimán!" kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: "Ibrahim!"
A szultánt követték háreme kedvenc hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, aki utálatos fekete, vén ember volt, s valamivel kevesebb, mint férfi.
A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelöl egymás mellett a Szultána-Valideh, a szultán anyja, a Szultána-Aseki, Szolimán kedvenc neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tűnt fel arcaikon, mintha félig átlátszó arannyal volnának fedezve.
A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénzszórók és tarka, fegyveres nép.
Amint a Szolimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolc fekete rabszolga félrehárítá a cipruslombokat, mik a szőnyeggel terített mauzóleumot elfedték, másik nyolc egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyílásáról, s ekkor egy aranycsapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárványszíneket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, mellyel Szolimán népeit meglepé: a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.
A meglepett nép kitörő üdvrivalgással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöctartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat, s a börtön szomorú lakóit megszabadítva láncaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.
Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Szolimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy könny ragyogását lehete bennök látni.
A Szolimanje mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arcát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelől állnak, s azzal átadta az ulemáknak és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márvánnyal és mozaikkal kirakva s arabeszkekkel kifestve.
Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét megízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Szófiát is felülmúlta, és a katonák önmaguk látásától ittasak, nm szűnnek meg Szolimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyről hulló koszorúk zápora borítá útját, s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.
Itt jutott vissza a szerájba, melynek ajtajai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kíséretét, papjait, háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenő kiáltótól.
A díván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Szolimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindegyiket külön megajándékozá, s magasabb hivatalra emelte. A hírnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adta tudtul öröme nagyságát.
Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.
Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim. Őt hagyta legutoljára Szolimán.
Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, aki már a legnagyobbat elérte, amit a szultáni koronán alul bírni lehet, s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintenek felé, óhajtva, hogy hulljon le az, ami már magasabbra nem mehet.
A szultán szeretetteljes arccal tekinte Ibrahimra.
- Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim - szólt a nagyvezírhez -, ím én téged még nagyobbá teszlek. Íme összegyűlt agák, bégek, basák, padisahok és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt: én őt fiammá fogadom, ki dívánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hírnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Szolimán Ibrahimot fiává nevezte ki.
A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a dívánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbe vetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel, s szemeit a földre szegzé.
- És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva, Ibrahim, íme lépj e rostélyhoz, és nyisd fel azt.
Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Szolimán intésével visszatéríté őket: "Egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása" - mondta.
Ibrahim odalépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli selyemfüggöny kétfelé vált, s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú, eszményi alak, rózsaszínű kaftánban, oly lenge, oly éteri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.
Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves, szép gyermeket: gyakran látta őt meleg, nyári estéken asszonyaival a Helleszponton hajókázni, s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.
- Ahidalla! - rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.
- Ő leányom, ki által fiam leendsz - mondta a szultán gyöngéden, s a dívánhoz járuló gyermek arcáról föllebbenté a könnyű fátyolt.
Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arc az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arcain egy gondolat volt olvasható, e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halnia.
Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhődjék érte, aki azt elfogadta.
Szolimán nem látott örömkönnyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.
A szultán összecsókolá kedvenc gyermekét, s ölébe ültetve, hízelgő hangon monda neki: - "Kérj tőlem, amit tudsz, e percben, ha országom felét kérended is, megadom."
Ahidalla apja térdeihez borult, s reszkető hangon szólt:
- Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, ami e földön boldoggá tehet, nincs mit kívánok egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért ígérd meg nekem azt, és esküdjél meg rá, hogy férjemet, Ibrahimot, akárki és akármit mondjon is felőle, soha megöletni nem fogod.
- Mi jut eszedbe ez órában, leány?! - kiálta fel Szolimán elszörnyedő arccal.
- Ne légy irántam haragos, ó, atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arcokat, mik jókedved napvilágában ragyogtak: hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz basának adtad nőül, aki első volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könnyez. Ó, atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál, s kit legjobban szeretsz.
Szolimán elkomorult: tekintete azalatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Szolimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.
Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöld borítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arcán semmi vonás nem változott, úgy nyújtá a Koránt Szolimán elé.
A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogja meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, míg ő élni fog, bármi következzék az idők folyamán, soha meg nem fogja öletni, és megöletni nem engedi: azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobbja felől, míg Ahidalla lábainál foglal helyet.
Az udvaroncok még egyszer lehajtják magukat a földre, utána mormogva "La illah, il Allah!"
Künn a tomboló néptömeg "Szolimán és Ibrahim" neveit üvölté kicsapongó örömében.
2
A szultánnak rossz napja volt.
Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. a Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Doria János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.
A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a hál minden nemei segítének pusztító haragjának.
Az emberek elbújtak házaikba, a Bezesztán bezáratott, az ápolóházakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek: jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moccanásért nem fog-e megöletni.
Nagy, kemény böjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervisek szakállukkal söpörték a földet , ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! ( Nincs Isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája) Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok megtépett szakállal mentek legelöl, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban elesettek üres lovait vezették halálra ítélt kersztyén rabok, kik közül minden százlépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig meztelenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: "Allah, Jeri Muffa, Ai!" Tovább hangzott a szomorú, ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít, itt egyszerre arcra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, aki föltekint, annak fejét rögtön elütendők: középen ment harminc basa, mezítláb: összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbe mártott kendővel körültekergetve, és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a "veszély zászlóját", a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét verve kiáltozta: "Affát millei Zaffái!" Körül ordított, sírt a nép, s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró rézaszpereket szórtak a nép közé: - befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervisek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: "Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!" s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér körös-körül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról-templomra.
Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.
Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.
Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?
A sápadt, sovány ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
- Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.
- Meghajtom fejem előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent, s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbízottad, Gritti - a magyarok által megöletett.
A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.
- Ulema! Te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani.
- Nem, uram, te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
- Nem hiszem.
- Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.
- Holtat rágalmazol, ulema! - Kivel szövetkezett volna? - Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?
- Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
- Nem értelek. Nevezd meg! Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.
- Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem íme, olvasd e levelet, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.
A szultán kezébe vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével. Arca elhalványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
- Ibrahim! - rebegé, kezét forró homlokára csapva: - Ibrahim! - hörgé újra s arcát dívánja vánkosai közé rejté.
- Ő volt az, ő az - viszonza az ulema -, ezért tért vissza a perzsa hadból parancsod ellenére.
Szolimán hörögve takarta el könnyes arcát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna. Azután fölemelé fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az ulemához.
- Megesküvék - úgy monda -, hogy életemben nem fogom, és nem engedem őt megöletni.
- Úgy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.
- S az Alkorán szent könyv.
- Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg őt: de e szent könyvben írva van e mondat: "Aki aluszik, az nem él." Tehát ölesd meg őt, amikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: "Aki aluszik, nem él."
- Te mondád - szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.
Este odajött hozzá leánya, Ahidalla, gyöngéd mandalinzenével űzve az ősz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát, s jó éjt kívánva neki, elbocsátá őt férjéhez.
Azután kioltottak minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.
Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában: s mikor a müezzin az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán.
- Ébren vagyok - szólt Szolimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.
Mikor a müezzin a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. "Nem alszom!" - hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön, és elaludt: nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt előtte egészen felöltözködve.
- Te aludtál el, nem én.
Szolimán egész éjjel le sem hunyta a szemeit.
Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe, s ősz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle jártak. Szolimán úgy szeretett volna valamit megmondani nekik, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött, s őrzé minden szavát, minden arcvonását.
És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a müezzin dúdolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkorra elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya, Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
- Mit akarsz? - kérdezé az álomlátási képtől.
- Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.
- Bolond vagy, Ibrahim itt ül a jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.
A szultán álmodott, s künn a hálószobája előtt a testőrök egy halvány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. - "A nagyúr aluszik" - mondának neki.
S a szultán újra álmodott.
Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: "Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt."
- Nem hal meg - monda a szultán -, nem hittem, amit mondtak ellene: - ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.
S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.
És újra álmodott a szultán
Holthaloványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: "megesküvél" - rebegé alig hallhatóan.
A szultán borúsan felelt.
- Jól tudom, távozzál előlem: Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat: te pedig légy boldog, gondolj reám, és szeress.
És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. - Siessetek! siessetek! - kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.
- Allah nagy - sóhajtotta a szultán megkönnyebbült lélekkel -, ők meg vannak szabadítva!
E percben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálótermébe. - " A nagyúr alszik" - mondának neki.
- Allah nagy! Én megmentettem őket - monda az álmodó szultán.
E percben lépett hálótermébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüsttálat hozva kezében.
A szultán felébredt. "Mi az?" - kérdé felriadva fekhelyéről.
Az ulema feltakarta a szőnyeget: az ezüsttálról egy véres, halvány fő bámult holt szemekkel a szultánra.
- Ibrahim! - hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.
