Dugó Dani a nagyvárosban (mese) bejegyzései

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

XIV.
 
A TITOK
 
 
Az emberek mindenütt megfordultak a furcsa köszörűs után. Ilyet még a pesti utca sem igen látott, pedig azon sok csodálatos dolog sétált már.
 
A kis köszörűskocsit fehér hajú öregember tolta, fent pedig, a kerék mellett, tarka ruhás gyerek üldögélt. És ha valaki köszörülni valót hozott nekik, szépen megemelte a süvegét és kicsit vékony hangon mondta:
 
- Köszönjük szépen, hogy tetszett hozni valami munkát!
 
A pénzt is a kis fickó vette át és azt is megköszönte. A gyerekekkel pedig, akik odagyűltek megbámulni, szépen elbeszélgetett. Persze, hogy nagyapónak soha ilyen sok dolga nem akadt, mint ma, mert minden gyerek kért az édesanyjától valami köszörűlni valót, hogy tovább álldogálhasson a kis kocsi mellett.
 
- Honnan szedte, mester uram, ezt a kis fickót? - kérdezte még a rendőr bácsi is.
 
- A fiam barátja, kérem.
 
- Elég kicsire nőtt a lelkem!
 
- De az esze az nem kicsi - felelte nagyapó büszkén.
 
Már ilyen jóba voltak Danival.
 
- Tudod, egy apó az egészen más, mint a többi emberek - magyarázta Dani Janikának este, mikor hazamentek. - Sokkal okosabb és nem köll annyit beszélni és nem kérdez mindég és nem szégyell velem sétálni, mert csak dugógyerek vagyok. És szeret is, bizony! Én is szeretem.
 
Janika nagyon örült ennek. Még azt sem bánta, hogy Dani most többet van nagyapóval, mint vele. Elmesélték neki, mennyivel jobban megy a köszörűs üzlete, mióta Dani ott üldögél a kerék mellett. Már egész kicsi zacskó pénzt gyűjtött össze nagyapó, pedig enni is többet, jobban ettek azóta.
 
- És mire kell ez a sok pénz? - kérdezte egyszer Janika.
 
Dani meg nagyapó összenéztek és azt mondták:
 
- Majd meglátod, Janika. Nagyon jó dolog lesz ebből!
 
Szaporodott a pénz, múltak a napok. Egyszer aztán nagyapó azt mondta Janikának, hogy neki most nagyon fontos dolga van, két napra el kell mennie, addig majd Dani vigyáz reája és ellátja mindennel.
 
Úgy is volt, nagyapó elment, Janika és Dani pedig nagyszerű játékot csináltak, velük játszott néhány egérke is, akik eljöttek Danit meglátogatni. Úgy elrepült a két nap, hogy észre sem vették, már megérkezett nagyapó. De milyen jókedvű nagyapó, mintha valami mulatságos helyen járt volna! Mosolyogva jött be, mosolyogva ölelte meg kis unokáját és Danit.
 
- Bizony, éppen úgy megölelt, mintha igazi volnék! - ujjongott Dani és titokban megsimogatta nagyapa ősz bajuszát.
 
Aztán nagyapó elmondta a nagy titkot, amit Dugó Danival együtt találtak ki. És amiből mindenkinek öröme lesz, nagy öröm Janikának, Daninak, de még Kelepéknek is, akik eddig csupa krokodilkönnyeket sírtak bánatukban, hogy Dani elveszett! Kelep anyó még zsebkendőt is csinált lapulevélből, mert nem győzte a lábával törölgetni könnyeit és minden békacomb sós lett tőle!
 
- De most már nem fog sírni! És Kelep apó sem. És a kis Kelepek se! Mert megyünk haza a faluba, együtt megyünk és Janika egészséges lesz, mindig egészséges! - kiabálta Dani boldogan, örömében féllábon táncolva.
 
Aztán, hogy a kis egerek ebből nem értették meg a dolgot, hát elmesélte nekik, hogy nagyapó Dani tanácsára lement abba a gyönyörű faluba, ahol Dani született. Vasúton ment, bizony! És aztán elment abba a házba, ahol Bandika, meg Babus, meg az anyuka laknak és ott keresett munkát magának. Mert nagyapó nem volt mindég köszörűs, hanem - kertész volt. És meg is fogadták, különösen, mikor a kis beteg unokájáról beszélt, akinek falut rendelt a doktor bácsi.
 
- És most utazunk! Én is! De azért ne sírjatok, mert lehet, hogy még egyszer eljövök ebbe a Budapestbe és akkor meglátogatlak.
 
Másnap aztán felkészültek a nagy útra, minden felesleges holmit eladtak, nagyapó Janika kedvéért kocsit is hozott, Dani is abba ült, de olyan büszkén, hogy alig fért a bőrébe. Hát még a vonaton!
 
 
 
Mikor igazi jegyet váltott nagyapó neki is és azt a nyakába kötötte, hogy mindenki lássa! Igaz, hogy a kalauz bácsi tréfából az egész dugógyereket ki akarta lyukasztani, de Dani még azt sem bánta. Szép kis fapadon ültek és kinéztek. Láttak szaladó fákat, vizeket, sok kicsi állatot és Napnéni mindég simogatta őket, egész úton. Attól volt Daninak olyan jó kedve. Meg is súgta az egyik napsugárnak:
 
- Mondd meg a Napnéni anyukádnak, hogy köszönöm szépen! És legyen szíves, majd süssön sokat a barátomra, hogy piros legyen az arca és tudjon szaladni és játszani!
 
Nagyon hamar eltelt az utazás ideje. Az állomáson kicsi parasztszekér várta őket, Pista kocsissal! Dani nagyon örvendett neki.
 
De az igazi öröm otthon volt, mikor egy kicsi dugógyereket hat gólya köszöntött egyszerre! Még az öreg pulykakakas sem haragudott már rá, kacsa mama pedig, akinek gyermekeit a patkányoktól megmentette, majd megfulladt, úgy sápogott örömében. Egy szép kövér kukacot is hozott Daninak.
 
Nagyapóék beköltöztek a kis kertészházba, Danit is hívták, de köszönte szépen.
 
- Majd télen odamegyek vendégségbe. De most még nyár van és Kelep anyó vár és neki köszönhetem, hogy dugógyerek vagyok. És hazamegyek.
 
Haza is ment, fel a régi, kedves fészkébe és elmesélte gólyatestvérkéinek, milyen csodálatos kalandjai voltak abba a nagyvárosba, amelyiknek neve Budapest.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 15. 15:47 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

Dani a kémény mellett üldögélt és magát szidta.
 
- Igen, mikor galibákat köllött csinálni, akkor ahhoz elég okos voltál, te haszontalan Dugó Dani! De most, mikor igazi okosság köllene, hát buta vagy. Mert az elefánt nagyon jót mondott. Persze, hogy a falu, meg napfény meg minden jó kellene Janikának. Nem az a kis padlásszoba, meg kevés levegő. És a táplálék, az ennivaló. Már tudom. Az is több volna valahol falun. Kicsi friss tej, meg csirkehús, meg piros alma! Csak éppen azt köllene kisütni, hogyan toljam el ezt a buta nagy házat a faluba. Még ha elefánt volnék, akkor se tudnám eltolni, pedig az csak erős! És én csak egy szomorú kis dugógyerek vagyok, aki nem tud a barátján segíteni!
 
Kicsit hosszú volt a szidás, Dani el is fáradt bele.
 
- Még jó, hogy senki sem hallotta, miket beszélek. Mert úgyis csak kinevetnének. De segíteni senki se tud! Pedig mennyi ember mászkál ott lent!
 
A sok fejtörés nagyon fárasztó dolog. Dani is elálmosodott tőle. És mikor elaludt, megtanulta, hogy álmában néha okosabb az ember, mint ébren.
 
Valami nagyon szépet álmodhatott, mert igen mosolygott álmában és amikor felébredt, már csöppet se volt szomorú. Hanem azt mondta:
 
- Köszönöm szépen, kedves álomtündér, hogy segítettél. Mert biztos, hogy te voltál. És ha most én volnék a tündérkirály, nagyon szépet adnék néked. Csak most nem érek rá többet beszélgetni, mert fontos dolgom van.
 
Ott is hagyta Dani a kéményt, átmászott a másik oldalra, ahol már nem sütött a nap és bement a kis ablakon Janikához.
 
A kisfiú szemrehányással fogadta:
 
- Olyan furcsa vagy mostanában, Dani! Mindig dolgod van, és ha eljössz is, hát nem mesélsz, hanem okos arcokat csinálsz és muszáj rajta nevetni. Persze, könnyű neked, akkor mész csavarogni, amikor akarsz. Velem meg nem törődöl.
 
Dani nagyot nyelt. Igazán nehéz dolog, mikor az embernek a barátja haragszik és van egy titok, amitől megbékülne és azt nem lehet neki elmondani! Hát csak ennyit felelt:
 
- Ne pörölj, Janikám, mert most kicsit itt maradok. És idd meg ezt a tejecskét. Aztán mesélek neked!
 
Ez a biztatás használt, Jani megitta a tejet, Dani pedig mesélt neki a kicsi faluról, ahol született, a gólyafészekről, nagy gyümölcsöskertről, nádasról, Kelepékről és mindenféle szépről, hogy egészen belefájdult a szíve, Janika meg nagyot sóhajtott:
 
- Ha én egyszer falura juthatnék! Azt hiszem, még meg is gyógyulnék.
 
Dani megint nyelt egyet. Mert még nem mondhatott semmit. Csak a szeme csillogott nagyon. Úgy, ahogy azoké szokott, akik valaminek örülnek.
 
Még sokáig beszélgettek, egészen beesteledett. Janika csodálkozva kérdezte:
 
- Nem mész még el, Danikám? Mindjárt jön nagyapó.
 
- Nem baj - felelte Dani kicsit izgatottan -, jobb volna, ha már egyszer megismerkednék nagyapóval.
 
- Jaj, be jó volna - örvendezett Janika. - Akkor nem kellene azon a buta háztetőn aludni és velem lehetnél mindég. Nem is tudom, mit félsz, nagyapó nem olyan, mint a többi ember. Sokkal jobb! És akkor nem kell titkolózni. Tudod, néha nagyon nehéz volt ám, mikor kérdezte, mit csináltam egész nap!
 
- Most majd elmondhatod neki. Gondolod, hogy nem dob ki?
 
- Hogy lehet ilyen butákat kérdezni!
 
- De én csak egy dugógyerek vagyok és nem igazi. És sok galibát csináltam!
 
- Most nem csinálsz. És az se baj, ha csinálsz. És sok-sok igazi gyerek van, aki cseppet sem ér annyit, mint te, Danikám!
 
Dani valami nagyon meleget érzett és az olyan jó volt. Soha, senki nem beszélt még vele ilyen szépen. És senki se szerette így.
 
- Mégis csak jobb, ha az ember valami okosat is csinál! - gondolta magában.
 
Azután nyílt az ajtó, hazajött nagyapó. A küszöbön csodálkozva állott meg, el nem tudta képzelni, mi az a kis fekete képű, emberforma valami ott, a Janika ágyán. De nem sokáig bámulhatott, mert Janika messziről kiabálta:
 
- Nagyapó, nézd, ez az én barátom, a Dugó Dani. És mindennap eljön hozzám és mesél nekem és ő küldte az egereket is és azért voltam jókedvű! És nagyon kell szeretni!
 
Nagyapó nem sokat értett a dologból, de lassanként kiderült minden. Hogy Dani hogy került ide, honnan jött, mit csinált itt.
 
És Janikának igaza volt. Nagyapó mégis más lehetett, mint a többi ember, mert megsimogatta Danit és adott neki is kenyérkét és aztán a kicsi ládában vetett neki ágyat.
 
Még azt is elmondta, de olyan halkan, hogy csak Dani hallotta meg:
 
- Isten áldjon meg, kis Dugó Dani, amiért olyan jó voltál a Janikához!
 
Dani olyan boldogan aludt el, mintha legalább is ő lett volna az indiai király fia, a leghatalmasabb királyfi. De tán még annak is az aranyos, bársonyos ágyával se cserélte volna el a kis ládát!
írta: jazsoli5, 2009. jún. 14. 6:50 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

XII.
 
AMIT SZIÁM MESÉLT
 
 
- Tudod, Dugó Dani, én nem mindig éltem ilyen ketreces szobában. Nagyon messziről jöttem, nagy-nagy tengeren hoztak át. De még előbb, mielőtt elhoztak volna, ott éltem egy király udvarában. Igen hatalmas király volt, nem igen akadt párja egész Indiában, pedig ott gazdagok és hatalmasok a kisebb királyok is. Annak a királynak én voltam a kedves elefántja. Mindig a hátamon ült, mikor tigrisvadászatra mentünk. Büszke is voltam ám, gyönyörű bársonytakarót viseltem a hátamon és aranyból való pálcával biztattak, ha nem volt kedvem lépegetni.
 
Később aztán még jobb dolgom lett. A királynak volt egy kicsi fia, azt hordoztam a hátamon. Előbb a dajkájával, aki nagyon előkelő asszonyság lehetett, mert még a lábán is sok csillogó ékességet hordott. Később a kis királyfi már a dajkája nélkül ült a hátamon. De nem ám úgy, ahogy más fiúk szoktak, egyenesen, vidáman. 
 A király fia mindig szomorú volt. Kicsi bársony hordágyon hozták ki a palotából, ahol csupa selyem meg bársony közt éldegélt, amint azt a palotaőröktől hallottam. Mikor a hátamra tették, előtte is, utána is fegyveres katonák lovagoltak. Nagyon féltette a király az egyetlen fiát, soha gyalog vagy lóháton nem engedte ki a palotából, csak bennem bízott, hogy én se embert, se állatot a közelébe sem engedek. Hát nem is engedtem.
 Szerettem a kis királyfit, de még jobban sajnáltam. Mert mindig csöndes, szótlan volt, nem örült semminek, akármilyen gyönyörű helyeken jártunk, akármilyen szép ruhát is adtak rá. Meg se látta az ágon ugráló színes madarakat, az ezerszínű indiai virágokat. Csak feküdt ott sápadtan és mozdulatlanul.
 
Pedig a király mindent meghozatott, megvett neki, amiről gondolta, hogy örömet szerez a fiának. Egész nap ki-bejártak a palotába a kereskedők, ami szép és drága holmit készítenek Indiában, azt mind odahordták. De a kis királyfi nem örült semminek. Egyre sápadtabb lett, egyre fogyott.
 
Akkor a király összehívta a bölcseket, tudósokat, orvosokat és tőlük kért tanácsot. Ígért nekik mindent, próbáltak is hideget, meleget, édeset, keserűt, de semmi sem használt.
 
Egyszer aztán, amint megint sétálni vittem a királyfit, persze szorosan lefüggönyözött kis kalitkájában, hirtelen meg kellett állni, mert egy koldus ült az út közepén.
 
 
 
 
Hiába biztatták a katonák, hogy térjen ki, álljon fel, mert a király fia jön. Ott maradt mozdulatlanul. Tudod, Indiában senki meg nem ütne egy porban ülő koldust, mert hátha valami bölcs, szent ember, aki otthagyta palotáját, vagyonát, hogy az Istent szolgálja. Megálltunk hát mi is a koldus előtt. Az meg fel sem nézett, csak lassú, előkelő hangon elkezdett beszélni:
 
"Kis királyfi, beteg királyfi, hallgass rám! Az a te bajod, ami a rab madáré, ami a ketrecbe zárt oroszláné, pincébe csukott rabé. Elzártak a napsugártól, levegőtől, munkától. Szabadítsd ki magad, kis királyfi, szaladj ki a mezőre, erdőbe, keress napfényt, szedj virágot és dalolj a dalos madarakkal!"
 
A király hallotta, amit a koldus mondott. Leszállt hófehér díszelefántjáról, amilyen csak neki van egész Indiában, a koldust ültette fel a maga helyére, elvitte a palotába és megkérte, mondaná meg, mit tegyenek a kis királyfival, hogy meggyógyuljon.
 
"Amit az úton mondtam" - felelte a bölcs koldus -, "engedd ki aranyos, gyémántos kalitkájából, add oda valami szegény embernek, hogy nevelje helyetted. Egy esztendő alatt meggyógyul a fiad."
 
A király megfogadta az öreg tanácsát. Elvitte a fiát falura, egy szegény földmíveshez. Nem küldött vele senkit, aki rá vigyázzon. Nem adott vele egyetlen drága ruhát sem. Egész álló esztendeig feléje sem nézett, akárhogy vágyott is utána. Mikor az esztendő letelt, nagy kísérettel ment a király, hogy megnézze gyermekét. Én is vele mentem. És ott találtuk a kis királyfit a kertben, amint éppen gyümölcsöt szedett. Meztelen lába csupa izom, két vézna karja jókora kosarat emelt, arcát barnára égette a nap, szemében az élet, egészség ragyogott. Beteggé tette a rabság, meggyógyította a napfény, egyszerű, falusi élet.
 
Gondolhatod, milyen boldog volt a király. Kerestette az öreg , bölcs embert, hogy megjutalmazza, de nem találták sehol. Nem is várt az jutalmat.
 
A királyfit pedig azontúl nem féltette senki, szabadon ült a hátamon, vadászatra is elvittem és láttam, mikor erős, egészséges, boldog ember lett belőle.
 
Sziám elhallgatott, Dani csillogó szemmel hallgatta minden szavát, ilyen szép mesét még sohasem hallott. Csak éppen azt nem tudta, hol van ebben a szép mesében a tanács, ami neki kell, amitől Janika meggyógyulhat.
 
- Kérem szépen, kedves elefánt úr, nagyon köszönöm, hogy tetszett mesélni - mondta, mikor már eleget hallgattak. - Az az India nagyon szép lehet és egyszer majd meg is kérem Kelep apót, hogy vigyen el oda. Tetszik tudni, az egy gólya, aki Afrikába is elmén mindig. Csak azt tessék most megmondani, hogy ebből a szép meséből hol a tanács, amitől a Janika, az én barátom meggyógyulhat!
 
Sziám meglebbentette két nagy fülét és azt felelte:
 
- Rabság: betegség, akár palotában, akár padlásszobában. Vigyétek a Janikát is napsütésbe, ahol fákat, virágokat láthat, engedjétek ki a kalitkából, meglássátok, meggyógyul. Mást nem mondhatok, ha százéves elefánt vagyok is.
 
Daninak nem kellett több. Nagyon szépen megköszönte a jó tanácsot megígérte, hogy máskor is eljön majd meglátogatni Sziámot ,és nagyon jó barátságban váltak el egymástól. Az öreg elefánt ormányával felsegítette Danit a kis ablakhoz, még egyszer búcsút vettek, aztán Dani eltűnt a Sziám szeme elől.
 
írta: jazsoli5, 2009. jún. 11. 11:53 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

XII.
 
DANI MEGNÉZI AZ ÁLLATKERTET
 
 
Dani jó ideig kuporgott a sarokban. Aztán megunta a várakozást. Gondolta, míg Sziám visszajön, elmegy és körülnéz kicsit az állatkertben. Ha már bent van, senki sem gondolhatja, hogy jegy nélkül jött be.
 
Ki is ment az elefántházból, még pedig egyenesen, a nagy ajtón. Kint rengeteg gyerek lármázott, kiabált, mindenik süteményt, gyümölcsöt, cukrot dobált az öreg elefántnak. Dani mérgesen motyogta:
 
- Biztos, hogy elrontja a gyomrát. És nekem cseppet se adnak. Hát tehetek én róla, hogy nem vagyok százéves? Nagyon jó lehet az a piros cukor! Igazán hozhatna nekem az az öreg elefánt! Jobb is, ha nem nézem, csak szívfájás lesz belőle!
 
El is oldalgott hamarosan. Megállt az egyik rács előtt és benézett. Valami furcsa madarat látott bent. Nagy volt, hosszú nyaka, hosszú lába, de Daninak legjobban tetszett a farka. Csupa gyönyörű, göndör tollból állott!
 
 
 
 
- Épp ilyen köllene a kalapom mellé, mert a régi már csupa kopott. És adhatna egyet, mert neki még sok maradna!
 
Addig nézegette Dani a madár tollát, míg egyszer csak fent termett a rács tetején és szépen beugrott a kis elkerített udvarra. A nagy madár aludt. Dani óvatosan odalopózott és kikereste a legszebb, leggöndörebb farktollát. Óvatosan megfogta és nagyot rántott rajta.
 
A következő pillanatban megtanulta, hogy szárnyak nélkül is lehet repülni. A struccmadár talpra szökött, erős lábával nagyot rúgott hátrafelé, egyenesen Daniba, hogy a kis fickó hármat bukfencezve repült jó messzire, egy másik elkerített udvarba.
 
Nagyot zöttyent, szerencse, hogy puha homokba esett. Fájt a dereka, háta, mérgesen dörmögte:
 
- Ilyen buta, neveletlen madarat! Mert kicsit ki akarom húzni egy tollát, hát rúg. Nem vagyok én olyan rugdalós labda!
 
Felállt, és még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Egy igazán furcsa állat állott előtte. Vagy ült? Dani nem tudta kitalálni. Két rettentő hosszú lába volt hátul, meg nagy, erős farka. Elől a lába sokkal rövidebb. Legkülönösebb volt, hogy a hasán szép  kicsi zacskót hordott és abban ült a kicsi fia. Daninak nagyon tetszett a dolog.
 
 
 
Elfelejtette minden haragját, szépen köszönt:
 
- Jó napot kívánok, kérem ne tessék haragudni, hogy itt vagyok, az a buta, nagy madár rúgott ide be. Nem tetszik bántani, ugye? - A kenguru közelebb ugrott, megszagolta Danit, és azt mondta:
 
- Mi, előkelő ausztráliai kenguruk nem bántjuk a vendéget! Ha akarod bejöhetsz ide a kisfiam mellé. Jó meleg van és elférsz. Aludhatsz egyet.
 
Dani megköszönte a kenguru jóságát, bemászott a zacskóba és pihent egyet. Jól esett a repülés után.
 
Mikor már eleget pihent, megköszönte a kenguru szívességét, kimászott és elbúcsúzott tőle. Átmászott a rácson és még kintről is visszaintegetett.
 
Tovább sétált és egyszer csak szörnyű lármát hallott.
 
- Ugyan miféle népek lehetnek arra? - gondolta és arra ment.
 
Jókora ketrecek előtt temérdek ember álldogált, meg sok-sok gyerek. Valamennyi beszélt, nevetett, de a ketrecből még nagyobb lárma hangzott. Dani nem szerette a sok embert, hát a másik oldalról akarta megnézni a ketrecet. Valami ajtó volt ott, azon besétált. Egy szobába jutott, amelyiknek a két oldalán ketrecek voltak, de egyikbe sem volt semmi. Persze, mert az volt a majmok téli szállása. Most kint ugráltak a szabadban elkerített helyen.
 
Dani ezt nem tudta, de szerette volna tudni, mi van ott a kis vasajtók mögött, amiket ott látott minden üres ketrec falán. Bemászott hát a rács között, igaz, kicsit szűk hely volt, de valahogy befért. Azután óvatosan kinyitotta az egyik kis vasajtót és benézett.
 
- Nini, csupa majom! - kiáltotta örömmel. - Bizonyosan rokonai Majom Mukinak, aki a komédiásoknál van! Megnézem őket! - és belépett a ketrecbe.
 
- Jó napot kívánok - mondta hangosan
 
A nagy zajban a majmok nem hallották a szavát. Inkább a diót, mogyorót, cukrot kapkodták, amit az emberek dobáltak be. Jókora dió éppen a Dani hosszú orrára koppant, egy kicsi majom utána kapott, véletlenül megkarmolta Dani orrát. Dani megharagudott, elkapta a majom farkát és jól meghúzta. A majom se hagyta magát, rikácsolva esett Daninak, de nemcsak ő, hanem néhány társa is. Szegény Dani azt se tudta, hogyan védekezzék. A majmok egyre hátrább szorították és ez volt a szerencséje. Egyszerre csak ott állott megint a kis vasajtó előtt, kiugrott rajta és becsapta. Igaz, egyik majom farkát is odazárta, de nem bánta, kibújt a rácson és futott, ahogy csak tudott.
 
 
 
 
 
- Kiszabadult egy majom, elszökött! - kiabáltak az emberek, akik látták Danit kiugrani a kis ajtón. Szerencsére azt nem látták, hogy merre tűnt el és így az őrök sem találták meg, pedig felkutatták érte a környéket.
 
Dani látta is őket egy szikla tetejéről. Hogy oda hogy jutott fel, maga sem tudta. Bizonyosan ijedtében mászott át valami alacsony kerítésen, és még most sem mert megmozdulni.
 
Egyszer csak valami meleget érzett és valami megbökte. Hát egy kecske néni állott mellette! Dani nagyon megörült.
 
 
 
 
- Jaj, kedves kecske néni, kérem - mondta - ne tessék bántani, mert nagyon fáradt vagyok. És kicsit éhes. És mindenem elszakadt.
 
- Meee! - mekegte a jószívű kecske néni -, dehogy bántalak, fiacskám. Ha éhes vagy, adok neked tejecskét. Fogd a kalapodat és fejd tele! Daninak se kellett kétszer mondani, úgy jóllakott finom kecsketejjel, hogy még a hosszú orra is csupa tejszín lett. Megköszönte kecskemama jóságát és elbúcsúzott tőle.
 
Megindult lefelé a sziklákon. Nagyon jókedve kerekedett és úgy ugrált, mintha ő is valami kecskegida volna. Jaj, de egyszerre megcsúszott, és gurult, gurult, mint valami labda, lefelé, egyenesen egy borzasztó mélységbe. Valami egészen puhára esett, nem tört semmije, csak egy kicsit elszédült. Kicsit feküdt volna, de az a valami megmozdult, megrázta magát és Dani a földre pottyant.
 
Nem esett nagyot, mégis úgy megijedt, mint életében még soha. De mindenki megrémült volna a helyében, hiszen az a valami, ami előtte állott, egy gyönyörű, hatalmas oroszlán volt. Olyan, akitől még az elefánt is fél, és akit nem hiába hívnak az állatok királyának.
 
 
 
 
Mit csináljon szegény kis dugó gyerek, mikor az állatok királya elé került? Elfusson? Hiszen az oroszlán csak kinyújtózik és utoléri. Elbújjék? Hová? Talán az oroszlán barlangjába, ahol az anyaoroszlán éppen a kis kölykét mosdatja?
 
Dani csak éppen egyet sóhajtott, csak annyit:
 
- Istenkém, ne haragudj, ha rossz voltam. És bocsáss meg, mert most vége van Daninak. És nem szeretném, ha haragba volnánk, amikor az oroszlán megesz.
 
Aztán megemelte tejtől csöpögő süvegét és kicsit remegve mondta:
 
- Kezitcsókolom, király úr, ne tessék haragudni, hogy itt vagyok és ráestem, nem tehetek róla, mert nem akarattal volt. És ha nem éhes, hát ne tessék megenni, mert úgyis csak öreg dugóból vagyok és az nem jóízű!
 
Nagyon sietve hadart, aztán várt. Az oroszlán ásított egyet, megmutatta gyönyörű fogait, amikre szegény Dani egy cseppet sem volt kíváncsi. Aztán lefeküdt és csak akkor dünnyögte:
 
- Az oroszlán nem vadászik egerekre! Örülj, hogy a bundámra estél, legalább nem ütötted meg magad. És ha megvakarnád a fülemet, hát jó volna, mert nem érem el.
 
Jaj, de boldogan mászott fel Dani az oroszlán nyakára! Olyan buzgón vakarta az oroszlán fülét, hogy egészen belekopott a körme. És olyan büszkén tartotta égnek a hosszú orrát, hogy majd megszúrta vele a kis bárányfelhőt, amelyik éppen felette sétált az égen! Lám, milyen ügyes gyerek! Még az oroszlán is barátkozik vele.
 
Mikor már eleget vakart, az oroszlán azt mondta:
 
- Derék gyerek vagy. Most elmehetsz, de ha akarsz, be is mehetsz a barlangomba, ott a kisfiam, játssz vele.
 
Dani szépen megköszönte, de inkább szeretett volna már elmenni. Eszébe jutott, hogy ezóta Sziám bizonyosan visszament a házába és neki beszélni kell vele. Köszönt hát szépen és megindult kifelé.
 
Igen ám, de ez nem volt olyan egyszerű dolog! A barlang előtt hatalmas árok húzódik. Azon nem egy Dani, de még egy igazi nagy oroszlán sem tud átugrani.
 
Szerencse, hogy a kecskemama még nem ment messzire, Dani felkiáltott neki, kecskemama lenyújtotta szarvát, Dani beléje kapaszkodott és felhúzódott. Azután felült a kecske hátára és az elvitte odáig, ahonnan épsége veszélyeztetése nélkül mehetett tovább. Olyan szépen megköszönte kecskemamának a jóságát, még a szép fekete orrát is megcsókolta, aztán sokáig integetett neki.
 
Most már nem is mert benézni sehová, szaladt vissza az elefánthoz. Még ott sem állt meg, ahol gyönyörű kis kutyusokat látott, pedig igen fájt a szíve. De most már csak Janikára gondolt megint.
 
Bizony, már erősen esteledett, mikor Sziám visszajött. Az ebédjét is kint ette meg az udvaron. Nagyon jó kedve volt, szegény Dani örült is neki, nem bánta azt sem, hogy annyi minden történt vele. Mikor az őr kiment, előbújt és szépen köszönt.
 
 
 
 
- Hát te még itt vagy? - csodálkozott Sziám. - Tán engem vártál? Megállj, mindjárt kérek egy kis cukrot neked az ápolómtól!
 
- Köszönöm, elefánt úr, ne tessék fáradni. Nem cukor köll nekem.
 
- Hát mi?
 
- Tanácsért jöttem. Mert azt hallottam, hogy nagyon öreg és nagyon okos tetszik lenni.
 
- Hát nem mondom, van egy kis ész ebben a fejben - lóbálta Sziám jókedvűen az ormányát. - Miféle tanácsot akarsz? Hanem ülj fel inkább a nyakamra, mert félek, hogy a sötétben még összetaposlak.
 
Felemelte Danit, aki most már nem félt, érezte, hogy az elefánt milyen ügyesen bánik az orrával, akár más a kezével. Szépen elhelyezkedett a füle mögött, még hasra is feküdt. Úgy mesélte el, hogy miért jött. Elmondta, hogy Janika kicsoda, mi baja, hol lakik és mit mondott a doktor bácsi. Az elefánt azalatt egyre lépegetett, hol előre, hol hátra, ahogy már az elefántok szoktak, de minden szót hallott. És amikor már Dani mindent elmondott, bólintott nagy fejével.
 
- Jól van fiam, hogy is hívnak?
 
- Dugó Dani vagyok, kérem szépen, akiről már meséskönyvet is írtak.
 
- Olyan híres legényke vagy? Hát jól van, Dugó Dani most várj egy kicsit , míg gondolkozom. Az se baj, ha addig alszol a nyakamon. Majd vigyázok rád.
 
Dani szót is fogadott, szépen elhelyezkedett a széles nyakon, mintha csak a háztetőn volna. Ez sem volt meredekebb hely annál. És mikor itt is csúszni kezdett volna, Sziám mindig helyretolta az ormányával.
 
Dani ugyancsak kialudta magát, már hajnalodott, mikor az elefánt gyöngéden megböködte:
 
- Ébredj, Dugó Dani, tudok tanácsot adni neked!
 
Dani egyszeriben felébredt, először nem tudta hol van és mi ez a szörnyeteg itt alatta, aztán hamar eszébe jutott.
 
- Tessék csak mondani, kedves öreg elefánt úr!
 
- Tudod, nem olyan egyszerű a dolog. Most előbb megeszem ezt a kis szénát, aztán mesélek neked.
 
Mindjárt el is kezdte ropogtatni a szénát, Dani azalatt a fülébe kapaszkodva várt. Egy-két óra hosszat eltartott, míg a nagy rakás széna elfogyott. Akkor aztán mesélni kezdett.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 10. 5:28 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

XI.
 
DANI MEG A 100 ESZTENDŐS ELEFÁNT
 
 
Sziám dühösen járkált fel és alá jókora ketrecében, mely inkább valami nagy, rácsosfalú szobához hasonlított. Ráncos háta ragyogóra mosdatva, majdnem kifényesítve ragyogott. Hatalmas talpa csakúgy döngött, ormányát mérgesen lóbálta.
 
- Hallod-e, öreg, ne mérgelődj, ma nem illik! Egy százesztendős elefánt jobban viselhetné magát. Mi lesz, ha az ünnepség alatt is ilyen morcosan lépegetsz? - mondta az őr, akire Sziám gondozását bízták.
 
Sziám nagyon szerette Istvánt, az őrét, de most rá se hederített, fülével csapkodva, tovább rohangált. Még a cukrot sem fogadta el, amit feléje nyújtottak. Ormányával egyre a saját fülét csapkodta, mintha ki akarná tépni.
 
- Mi baja lehet az öregnek? - tanakodtak az őrök. - A foga nem fáj már, hiszen kihúzták. Máskülönben is egészséges, kitűnő étvággyal fogyasztott el reggelire félmázsa szénát, amit megcukroztak neki. Aztán egyszerre megbolondult és nem lehetett vele bírni. - Az őrök emlékeztek rá, hogy akkor volt ilyen, mikor a foga fájt. Végül úgy megdühödött, hogy az ápolója sem mert bemenni hozzá.
 
- Legjobb, ha egy darabig senkit sem engedünk be hozzá. Ha magára marad, könnyebben megnyugszik - mondta István.
 
Nem is engedtek be senkit az elefántházba. István szigorúan vigyázott.
 
Azért valaki mégis csak bejutott! Igaz, hogy nem a nagy ajtón ment be, hanem a kis szellőztetőablakon kúszott, akár valami mókus. Éppen olyan barna is volt, csak a kócos haja sárgállott.
 
Sziám tán már századszor próbálta ormányával megpofozni a saját bal fülét, mikor egyszer csak valami egészen apró jószág pottyan a lába elé. Ha még egyet lép, széttapossa. Dobogott is a Dani szíve erősen, de ebben a pillanatban Nap néni bekukucskált a kis ablakon, megsimogatta a koma fejét és biztatva súgta:
 
- Ne félj, Dani! Aki jóban jár, sohase féljen! Átadtam az üzenetedet. Most csak bátran.
 
Dani minden bátorságát összeszedve köszöntötte az óriási állatot.
 
 
 
 
- Kezitcsókolom és jó napot kívánok. Ne tessék haragudni elefánturaság, hogy ide jöttem, de...
 
- Mit keresel itt, te kis poronty? - mérgelődött Sziám. - Honnan potyogtál a lábam elé?
 
- Kérem szépen, innen az ablakból. Kicsit magasan van, de nem baj.
 
- És hogy mersz te egy elefánt ablakában mászkálni? A struccmadáré nem is volna jó?
 
- Nem kérem, mert nekem uraságoddal kell beszélnem. Ugye uraságod a százesztendős, híres elefánt?
 
Ebben a percben Sziámnak megint csiklandozni kezdte valami a bal  fülét, mint ma reggel már annyiszor. Mérgesen csapott oda az ormányával, aztán nagyot dobbantott.
 
- Csak tudnám végre, hogy mi mászik a fülemben! - mérgelődött hangosan. - Rettenetes, mikor egy ekkora állat nem kaparhatja meg belülről a fülét!
 
- Kérem szépen, én nagyon szívesen megnézném - mondta Dani kicsit remegve.
 
- Igazán megnéznéd, te kis vakarcs?
 
- Hogyne kérem, csak nem tudom, hogyan másszak fel a hátára. Talán lenne szíves lehajolni.
 
- Sokkal okosabb, ha téged teszlek fel a nyakamra - mondta Sziám. - Ne félj, nem lesz semmi bajod.
 
Óvatosan fogta meg Danit az ormányával, persze hogy azért Dani koma kicsit nagyon reszketett. Nem kell kinevetni: talán ti szeretnétek, ha egy százesztendős elefánt labdázna veletek?!
 
Dani megkapaszkodott a nagy fülbe, óvatosan alája bújt és belenézett. Gondolta:
 
- Ha most az elefánt leereszti a fülit, akkor többet nem látom Janikát. Mert akkor palacsinta leszek.
 
De Sziám nem eresztette le a fülét, úgy tartotta, hogy Dani belemászhatott.
 
- Hiszen itt egy nagy bogár van! - örvendezett Dani. - Szarvasbogár, kérem. De megpróbálom megfogni.
 
Dani addig kaparászott Sziám fülében, míg a szarvasbogár belekapaszkodott a kezébe. Ki is rántotta onnan.
 
- Jaj, harap! - kiáltotta. Sziám nem ijedt meg a bogártól, leemelte a kis fickót a fejéről, és mikor a bogár elengedte Dani ujját, Sziám szépen eltaposta.
 
Ahogy nem csiklandozta semmi a fülét, megint jókedve kerekedett. Barátságosan dörmögte:
 
- Derék fickó vagy, pajtás. Tudod, szívesen megjutalmazlak majd később, mert most sok a dolgom. Csak látogass meg megint. Most várnak a gyerekek!
 
Fölkapva hosszú ormányát, nagyot trombitált és mikor István a hívásra bejött a ketrecbe, Sziám olyan szépen meghajtotta előtte vastag térdét, ahogy csak nagyon jó kedvében szokta. Engedte, hogy kivezessék az udvarra, melynek kerítése körül már rengeteg gyermek várta mindnyájuk kedvencét. Kapott Sziám tortát, cukrot, gyümölcsöt, tán még marcafánkot is. Hajlongott is érte szépen, közben nagyokat trombitált, bizonyosan az éljenzést köszönte elefántnyelven.
 
Danit az őr nem vette észre. Úgy megbújt a sarokban a széna alatt, mint egy egérke. Gondolta, megvárja itt, míg Sziám visszajön. Mert igaz, Dani tudta, hogyha az ember jót tesz, nem illik jutalmat kérni érte.De most Janira kellett gondolni. És míg a szénában kuporogva várakozott, mindjárt meg is köszönte Nap néninek a szívességét, hogy átadta az üzenetet és kérte, hogy vigyázzon rá még egy kicsit. Mert igaz, hogy Sziám egészen barátságos volt, de egy ilyen nagy állatnál sohse lehet tudni, mi lesz.
 
- És jobb volna, ha kicsit még nem gázolna el, mert akkor Janika hiába vár. És ha lennél szíves Nap néni megsimogatni, hogy kedves legyen és adjon tanácsot! Mert másik százesztendős valaki nincsen. És bizonyosan sokat tud, mert sok esze lehet neki abba a nagy fejibe!
írta: jazsoli5, 2009. jún. 8. 16:07 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

X.
 
DANI MEGTALÁLJA, AKIT KERES
 
 
- És most kedves Nap néni, legyél szíves megint szólni az Istenkének. Mert te biztosan jóba vagy vele. Mert köll, hogy segítsen. Különben, hogy találjam meg azt, aki százéves, és borzasztó okos? - mondta Dani, mikor újból kimászott az ablakon, és azon gondolkozott, merre is induljon el.
 
- Nem hinném, hogy aki olyan öreg, az fent lakjon a háztetőkön! Mert akkor hogyan sétálna, amikor én is alig bírok itt járni! Legjobb lesz, ha én is lemászom. Talán lesznek szívesek az emberek és nem gázolnak el. Majd vigyázok. Most nem szabad galibának lenni, mert dolgom van! Csak a Nap néni el ne felejtse az üzenetet átadni!
 
Dani megindult az esőcsatornán lefelé. Szerencsésen le is ért, nem akadt meg semmi drótba. Odalent elsimította a ruháját, megigazgatta süvegét, és megindult előre.
 
Valószínű, hogy a Nap néni nagyon hamar beszélhetett Istenkével, mert alig ment Dani egy keveset, egyszerre egy furcsa lovacskát pillantott meg. Nagyon helyes állat volt, sokkal kisebb a többi lótestvérénél. Igaz, hogy a kocsi , amit húzott, éppen illett hozzá. Valami volt írva az oldalára. Dani nagyon szerette volna tudni, mi az. Megkérdezte hát szépen a lovacskát:
 
- Kedves lovacska, legyél szíves, mondd meg, mi van ide írva a szép kis kocsidra!
 
A lovacska nagyon udvarias állat lehetett, bókolt egyet, úgy felelte:
 
- Az van odaírva, hogy Állatkert. Mert ez az Állatkert kis kocsija. Én is odavaló vagyok.
 
- Ott csupa állatok vannak?
 
- Meg fák, meg virágok, meg emberek, akik néznek. Te még sohasem voltál Állatkertben?
 
- Nem, kérem, még soha. Be lehet oda menni akárkinek?
 
- Aki megfizeti a belépőjegyet.
 
Dani nagyot sóhajtott.
 
- Akkor én sohase fogom látni az állatokat meg a virágokat. Mert nekem nincs pénzem, csak egy szegény dugógyerek vagyok.
 
- Kár.
 
- Lovacska uraságod is fizet, mikor bemén?
 
- Nekem nem kell, mert én ott lakom. És dolgozom is! Most is mindenféle jót viszek a többi állatnak.
 
- Olyan jól élnek ott az állatok? - csodálkozott Dani.
 
- Jól bizony. Meg aztán most is ünnep van, egészen különleges dolgot viszünk, mindenféle édességet.
 
- Miféle ünnep lesz ottan?
 
- Most lett százesztendős az állatkert híres elefántja, a Sziám. Ő kapja a sok jó falatot. Majd a gyerekek adják oda neki, azokkal jóba van. De mért bámulsz olyan nagyon?
 
Dani úgy állt ott, mint aki kővé vált. Aztán megint ugrálni kezdett, még a süvegét is a levegőbe dobálta.
 
- Jaj, de jó! Megtaláltam! Jaj, de jó!
 
- Minek örülsz úgy, te furcsa kis gyerek? - kérdezte a lovacska.
 
Dani nagyot sóhajtott, de nem bánatában! És mindjárt meg is mondta, minek örül.
 
- Tudod, kedves lovacska, annak örülök, hogy éppen végig akartam járni ezt a nagy, borzasztó nagy Budapestet, hogy megtaláljak valakit, aki százesztendős. És gondoltam, borzasztó soká köll majd menni, talán el is kopik a kis csizmán. Meg a lábam. De nem köllött! Mert Nap néni átadta Istenkének az üzenetet és Istenke ideküldött téged. Csak most legyél szíves segíteni!
 
 
 
 
A lovacska nem nagyon értette, amit Dani beszél, de tetszett neki a dugógyerek, hát gondolta, segít rajta.
 
- Csak mondd meg, mit segíthetek.
 
- Azt, hogy bemehessek az Állatkertbe pénz nélkül. Igazán nem akarok semmi rosszat, ha nem akarod, még a virágokat se nézem meg. Csak segíts be, hogy beszélhessek a százesztendős elefánttal!
 
- Hogy akarsz bejutni?
 
- Ha megengeded, elbújok itt a kocsiban. Kicsi vagyok, nem látnak meg. És akkor se tudhatják, hogy te megengedted!
 
- Nem bánom, bújj le. És ha beszélsz a Sziámmal, mondd meg neki, hogy én, az állatkert törpe lovacskája is minden jót kívánok neki!
 
Dani megígérte, hogy átadja az üzenetet, aztán elbújt a kocsiban, de úgy, hogy még a süvege mellé tűzött toll sem látszott ki. Nem is vette észre a kocsis, be is vitte szerencsésen az Állatkertbe.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 7. 7:53 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

IX.
 
DANI KERES VALAKIT
 
 
 
Dani ott üldögélt az ablak párkányán. Egészen nyugodtan lógatta a lábát, mert nagyapó már rég elment, most kis köszörűgépével sorra járja az utcákat, házakat és csak este siet haza. Janika ágya mellé oda van készítve a tej, kenyérke, egész napra. Bizony, gyenge ellátás egy beteg gyereknek, de mit csináljanak? Nagyapó nem szaladhat haza a város másik végéről levest főzni. Dani szívesen megfőzné, egyszer meg is próbálta, de majd odasült a kis forró kályhához, mikor felmászott megnézni, hogy forr-e már a víz.
 
- Miért is vagyok ilyen kicsi? - kesergett szomorúan. - Ha nagy volnék és nőnék, mint más rendes gyerek, akkor tudnék dolgozni és jó volna. Egy ilyen kicsi dugógyerekkel csak baj van!
 
De néha örült, hogy ilyen kicsi, mert azért tudott bemászni az ablakon és elfért a virágcserepek között is, ha összehúzta magát. Nagyon szeretett fent üldögélni az ablakban, onnan mindent látott, ami az utcán történik és elmesélte Janikának is. Különösen a gyerekeket figyelték, akik egészségesek és lent játszhatnak és iskolába mehetnek.
 
Javában beszélgettek, mikor váratlanul megnyikordult a kilincs. Daninak csak annyi ideje volt, hogy behúzódjék a két nagy láda muskátli mögé, már nyílt az ajtó és nagyapa jött be egy pápaszemes bácsival. A bácsi kezében kis táska volt és nagyon kedvesen mosolygott Janikára. Dani mindjárt meg is szerette.
 
 
 
 
- Doktor úr , kérem, ez a kicsi unokám - mondta nagyapó. És a doktor bácsi megvizsgálta Janikát. Dani figyelmesen leste a muskátlik mögül. Mikor vége volt a vizsgálatnak, a doktor bácsi azt mondta:
 
- Semmi nagy baj nincsen. A gyerek vérszegény és fejletlen. Jó levegő, napfény, jó táplálkozás kell neki.
 
- Köszönöm a jóságát, doktor úr - mondta nagyapó olyan remegő hangon, hogy Daninak összeszorult a szíve. - Majd...megpróbálom.
 
Hogy mit próbál meg, nem mondta, de Dugó Dani tudta.
 
- Megpróbál majd szegény nagyapó még többet dolgozni. Mert köll a pénz. Mert a tejecske drága. És a tüzelő is. És jön a tél. És ha most ember volnék és gazdag volnék, nagyon jó volna!
 
Nagyapó kikísérte a doktor bácsit, aztán visszajött, megint adott tejecskét Janikának és szomorúan ment el újra dolgozni.
 
- Most ott mén az utcán - nézett utána Dani - és töri az eszit, hogy honnan vegyen mindent a Janikának! Szegény nagyapóka!
 
És mert Janika elaludt, hát Dani sem tehetett okosabbat, minthogy törte az eszit.
 
- Csak tudnám, mi az a jó táplálkozás! Mert azt mondta a doktor bácsi, hogy az köll a Janikának! Lehet, hogy ennivaló, de az is lehet, hogy orvosság. Majd megkérdezem valami okostól. Azt is, hogy hol lehet találni!
 
Janika nyugodtan aludt, hát Dani mindjárt el is indult, hogy megkérdezze a dolgot. Valaki nagyon okosat akart keresni, aki bizonyosan tudja.
 
A galambot, aki ott ült a háztetőn, mindjárt meg is kérdezte.
 
- Légy szíves, galamb néni, mondd meg, ki a legokosabb ebbe a Budapestbe?
 
A galamb kicsit csodálkozott, szárnya alá dugta a fejét és mikor már eleget gondolkozott, azt mondta:
 
- Biztosan az a legokosabb, aki a legerősebb. Mert az látott legtöbbet a világ dolgaiból.
 
Dani igazat adott a galambnak. Persze, hiszen otthon is az öreg teknősbéka, a Keményhát volt a legokosabb! Mindenki hozzá fordult tanácsért! Jaj, miért is van olyan messze az a nádas, hogy nem beszélhet Keményháttal! De talán lesz itt Budapesten is valaki, aki már száz esztendős elmúlt! Csak rá tudna találni!
 
A galamb már régen elrepült kicsinyeihez. Dani még a köszönését sem hallotta, úgy gondolkozott. Egyszer csak halk cincogást hallott a kémény mellől:
 
- Jó napot kívánok, Dugó Dani uraság - szólította meg illedelmesen egy egérke. - Régen láttam már.
 
- Igen, most másik háztetőre járok aludni - felelte Dani -, itt nagy a füst.
 
- Hát azért nem találtam meg kegyelmedet! Pedig öregapó három napja elküldött már, hogy keressem meg és mondjam meg, hogy nagyszerű sajt meg túró érkezett a boltba, itt hozok egy kis kóstolót belőle!
 
Az egérke apró tarisznyát tett le a nyakából, Dani megkóstolta a sajtot, túrót, és igen finomnak találta. Alig nyelte le, hirtelen nagyot ütött a fejére!
 
- Megvan! Megvan!
 
- Minek örül úgy, Dani uraság? - kérdezte az egérke.
 
- Sok van ebből a finomból ott a boltban? - kérdezte Dani felelet helyett.
 
- Nagyon sok! Tetszik tudni, hogy mióta el tetszett kergetni onnan a Miska kandúrt, hát nagyon sok ember jár oda vásárolni, hát sok kell.
 
- Mondd meg hát apónak, hogy köszönöm a kóstolót, ma éjjel meglátogatom.
 
Az egérke meghajtotta magát és elosont. Dani meg, miután az éjszaka még messze volt, visszamászott Janikához. A kisfiút már ébren találta, leült hát melléje és mesélt neki a hernyók országáról, ahol régebben járt, amint azt egy nagy könyvben meg is írták.
 
Mikor beesteledett, Dani kimászott a háztetőre. Az egérke már ott várta. Azok közül való volt, akiket Dani megszabadított a macskától. Együtt ereszkedtek le a csatornán és az egérke vezetésével Dani koma hamar eltalált a boltba. Nem éppen a rendes úton mentek, nagyot is nézett volna a rendőr, ha éjjel valaki csak úgy be akar sétálni egy csukott boltajtón! Arra mentek, amerre az egerek jártak, ahová mi úgyse tudnánk utánuk menni.
 
Danit az egész egérsereg nagy örömmel fogadta. Azóta meg is szaporodtak. Dani felült egy hordóra, melléje egérapó, valamennyi egér köréje gyűlt és ő mesélt nekik szegény Janikáról, aki olyan jó volt hozzá.
 
 
 
 
- És ti azt mondtátok, hogy hálásak vagytok nekem. Én meg hálás vagyok Janikának. Hát akkor köll segíteni. Gondoltam, minden kicsi egér visz túrót meg sajtot, el tudunk vinni annyit, hogy az sokáig elég legyen Mert nekem ott köll hagyni kicsit Janikát, hogy elmenjek megkeresni valakit, aki százéves és borzasztó okos. Még egérapónál is okosabb. De nem akarom, hogy Janika addig búsuljon. Hát szépen kérlek, egérkék, legyetek szívesek, segítsetek. Vigyünk neki sok sajtot meg túrót. És amíg én messzire járok, mindennap menjen el néhány egérke Janikát mulattatni.
 
Az egerek szívesen megígérték, amit Dani kért. Mindjárt fel is készültek. Dani szép kis papírzacskóba tette a túrót és a sajtdarabkákat, mindeniket felkötötte egy-egy egérke hátára, maga is teleszedte a zsebét és elindultak.
 
- Gondolom, ha a boltos bácsi tudná, kinek visszük, nem haragudna érte - mondta.
 
- Majd inkább mi nem eszünk egy darabig sajtot, meg túrót - nyugtatták meg az egerek, mert igazán finom népek voltak!
 
Visszafelé kicsit lassabban haladtak, de azért reggelre elértek Janikáék ablakához. Dani bemászott és bejelentette a beteg fiúcskának, hogy egy sereg barátja jött látogatóba és ajándékot hoztak neki.
 
Hogy örült, ujjongott Janika, mikor a sok helyes kis egeret meglátta! Felültette őket a takarójára és játszott velük. Talán még a cincogásukat is megértette. Úgy elfoglalták az egerek, hogy nem is búsult nagyon, mikor Dani megmondta, hogy most kicsit elmegy és egy darabig nem jön.
 
- De az egérkék mindennap eljönnek és játszanak veled és vigyáznak rád. És ha valami baj volna, csak üzenj velük, mert ők megtalálnak, akárhol vagyok is. Hiszen egérke még ebben a nagyvárosban is van mindenütt!
 
Janika nem is kérdezte hova megy Dani, a koma meg elsietett, nagyon sürgős volt a dolga.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 6. 17:36 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

VIII.
 
DANI IGAZI GYEREKTESTVÉRT TALÁL
 
 
- És mikor már nagyon öreg Dugó Dani leszek - mesélte Dani -, akkor is csak azt mondom, hogy ott volt a legjobb dolgom! Mert mikor adtak nekem szép kicsi fehér ágyat? És mikor öltöztettek hosszú hálóingbe? És mikor volt két kicsi, igazi gyerektestvérkém, akik szeressenek és mindenből adjanak? És az még mind semmi! De mikor volt nekem egy kedves nénikém, aki megöleljen és megsimogassa a kócos sárga fejemet, mintha igazi gyereke volnék és nemcsak olyan dugóból való? No úgy-i? És mindég is ottmaradtam volna. De persze, szegény Daninak nem lehetett. Mert kellett neki megint galibát csinálni.
 
Dani koma itt nagyot sóhajtott, kicsit elhallgatott. Mikor már eleget sóhajtott, tovább mesélt:
 
- Tudod Janika, jó volna, ha nem kellene mindég kíváncsinak lenni. Mert mindég attól van a baj! Meg a hosszú orromtól. Azt hiszem, abban lakik a kíváncsiság, mert mikor valamit megnézek, mindig az orrom megy elől! Ott is, abba a szép fehér kis szobába, nem tudtam nyugton maradni, hanem mikor már két napig ott voltam és mindenki kényeztetett és szeretett, és este mesélt a nénike és a bácsika muzsikált a fekete ládával, amelyiket rádiónak hívják, hát jött a baj.
 
Már mindenki lefeküdt és az ágy puha volt és kellett volna aludni, mint a másik két gyerek csinálta és lehetett volna szépeket álmodni. De nem, Dani kimászott az ágyból és az a hosszú orra mozgott és mindenáron meg akarta nézni, hogy mi van a rádió-ládában és mitől muzsikál.
 
 
 
 
És kinyitotta és piszkálta és a zsinórokat összezavarta és az egész elromlott. És másnap este a kedves bácsika haragudott és kiabált és azt mondta, hogy ilyen drága készüléket vett és most vége és agyonüti, aki elrontotta. Akkor persze a Dani megijedt és még az orra is reszketett és nagyon szégyellte magát. Szégyenletében kiosont a folyosóra és felmászott annak a kis fekete háznak a tetejire, amelyiken az embereket viszik fel meg le az emeleteken. És ott ült sokáig, egészen, míg éjszaka lett. Hallottam, hogy keresnek, de nem jöttem le. És mikor már egészen csend volt, még feljebb másztam és ott is volt csatorna és a háztetőre kerültem. Gondolod, nagyon jó volt ott kucorogni, mikor lehetett volna megint szép fehér ágyacskában aludni?
 
Dani elhallgatott. Olyan bánatosan hajtotta le buksi fejét, hogy Janika szívből megsajnálta.
 
- Ne búsulj, Dani - mondta gyönge hangon -, lásd, ha ott maradtál volna a két szép, kedves gyermek mellett, akkor sohasem kerülsz ide hozzám. Pedig én is nagyon szeretlek és nekem jobban kellesz, mint azoknak.
 
Dani kicsit megvigasztalódva emelte fel a fejét.
 
- Igazad van, Janikám és nem is a jó dolgot sajnálom, meg a habos kávét, meg a puha ágyat, csak azt, hogy most ottan rosszat gondolnak Daniról. Hogy hálátlan, meg csavargó.
 
- Én tudom, hogy nem vagy az - mondta Janika és megsimogatta Dani barna kezét. - És most mesélj tovább! Hogy hogyan kerültél ide hozzám.
 
- Az már nagyon egyszerű. Ott ültem a háztetőn és nagyon el voltam keseredve. Gondoltam, mégse maradhatok mindig ott, hát odébb másztam. Tudod, ezek a budapesti háztetők nagyon furcsák, mindenik más és drótok vannak rajtuk. Az ember sohase tudhatja, mikor akad meg valamiben. És ha ablak van, az se biztos, hová vezet. Nem is mertem belenézni egyikbe sem, féltettem az orromat. De aztán nagyon álmos lettem. Igaz, hogy már reggel volt, és majdnem sütött a nap, csak nem tudott, mert kicsi felhők takarták el. Akkor azt gondoltam, le kellene feküdni. Mert akkor már sok háztetőn másztam végig. És mondtam a felhőgyerekeknek, hogy mondják meg a Nap néninek, hogy kérje meg Istenkét, hogy legyen szíves Dugó Danit valami kedves helyre vinni, ahol kicsit nem fázik és aludni lehet. És a Nap néni bizonyosan megmondta. Mert mikor benéztem egy kicsi ablakon, nagyon kicsi szobát láttam és abba volt egy ágy és abba aludt egy gyerek. És felnőtt egy se volt. Be is másztam az ablakon és az ágy végében volt hely. És mikor eleget aludtam, akkor láttam, hogy nálad vagyok.
 
- Igen, de először féltél tőlem, és én is féltem tőled! - mosolygott Janika.
 
- Persze, mert nem tudtam milyen gyerek vagy. Mert vannak olyanok is, akik rosszak és bántják Danit. Pedig azt szeretni kell.
 
- Én szeretlek is, Danikám! És mióta velem vagy, sokkal egészségesebb vagyok! Nagyapó is mondta és csodálkozik, hogy mért van most jobb kedvem. Neki is jobb kedve van és többet tud dolgozni. És mind neked köszönhetjük, Dani!
 
Dani nem szerette, ha dicsérik. Utóvégre az csak nem olyan nagy dolog, ha igyekszik meghálálni a beteg Janikának, amiért helyet ad neki az ágyában és nem árulja el a felnőtteknek, hogy itt lakik Dugó Dani! Még nagyapónak sem. Mert Dani fél a felnőtt emberektől, nagyapónak meg olyan bozontos szemöldöke van, hogy remeg, ha látja. Inkább elmegy minden este és éjjel sétál a háztetőn és csavarog, csak nappal jön vissza, mikor nagyapó már munkába megy. Akkor besurran a parányi padlásszoba ablakán, már megtanulta, hogyan kell kinyitni. És egész nap mulattatja a beteg gyermeket, mesél neki mindenféle kalandot. Persze, hogy aztán Janika jókedvű és nem sír annyit, mint azelőtt, mikor mindig magában volt.
 
Janika már nagyon régóta beteg. Nem is emlékszik rá, hogy úgy tudott volna járni, szaladgálni, mint más gyerek. A szüleire sem emlékszik, mindig nagyapó nevelte, együtt laktak a kis padlásszobában. Néha télen, mikor nagyon hideg volt és nagyapó nem kapott munkát, együtt aludtak a kis ágyacskában. Nagyapó olyan kicsire össze tudott húzódni , hogy Janika jól feküdjön. És mindenét neki adta. Persze, azért napsugarat ő sem hozhatott a kis padláslyukba és azt a jó táplálékot sem tudta megszerezni, amire Janikának szüksége lett volna. Ezért volt rosszkedvű nagyapó és nézett úgy a világba, mintha mindenkire haragudnék! A csacsi Dani pedig azt hitte, hogy haragos öreg bácsi és félt tőle, nem is mert előtte mutatkozni. Janikának is megtiltotta, hogy róla meséljen.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 4. 7:20 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

VII.
 
AZ AUTÓ MEG A LABDÁZÓ KÚT
 
 
Dani egy szép lapos háztetőn üldögélt. Nagyon tetszett neki ez a hely, innen nem lehetett legurulni és az egész tető üvegből volt, hát gondolta, bele is láthat a kis házba, hogy mit csinálnak benne. De nem látott be, mert tejüveg volt, bosszankodott is Dani, hogy az emberek ilyen furcsákat találnak ki.
 
Hanem aztán addig mászkált, míg talált egy nyitott részt az üvegen. Szellőztetőnek nyitották ki, nagyszerűen be lehetett látni a házba.
 
Dani hosszú orra óvatosan nyúlt be, azután az egész fejét utána dugta.
 
- No, most innen mindent látok és engem nem látnak. És nincs is bent senki. Csak csupa olyan ló nélküli kocsik vannak! De milyen szépek! És párna is van bennük! Jó lehetne benne ülni!
 
Dugó Dani nem igen szokott sokáig gondolkozni, ha valamit ki akar próbálni. Az autó puha ülése nagyon csalogatta, a tető nem volt magas, megpróbált hát leugrani. Sikerült is, még pedig jobban, mint tervezte, mert nem is a párnázott ülésre pottyant, hanem a kicsi kerékre, amely egy rúdra volt erősítve. Ijedtében nagyot csavart rajta, és addig kapálózott, míg az autó, mely úgyis indulásra készen várta, hogy vezetője beleüljön, elindult. És mintha csak parancsra történt volna, kitárult az autószín ajtaja. Az autó a kint álló munkások nagy bámulatára, a vezető nagy ijedelmére, szélsebesen megindult kifelé, pedig látszólag senki sem vezette. Szaladt, szaladt, mintha megbabonázták volna, végig ki az udvaron, ki a kapun, egyik kapufélfát el is döntötte, nem állt meg az utcán sem, futott nyílegyenesen, hiába állította a közlekedési rendőr pirosra a lámpását. Minden ember csodálkozva bámult utána és rémülten sikongattak. A vezető, aki a kocsit éppen egy megrendelő úr lakásához akarta indítani, kétségbeesve futott utána, de persze, el nem érte.
 
Hát Dani mit csinált?
 
Először eltakarta a szemét és bebújt az ülés alá, úgy félt. Azután gondolta, hogyha elindította a bolond kocsit, meg is köll állítani. Felmászott hát a kerékre és megpróbálta csavarni. Attól még gyorsabban futott a kocsi!
 
Az emberek láttak valami kis tarkát kuporogni a keréken, azt hitték, valami állat az. Annál jobban sikoltoztak. Minden forgalom megakadt a hosszú, egyenes úton, mindenki félreállt. Az ablakokból is rémült emberek bámultak ki. Dani forgott, ugrált, megrángatott minden fogantyút.
 
Egyszer aztán az autóban valami nagyot reccsent, a kocsi bukfencet vetett, Dani kiröpült, az emberek összeszaladtak, megérkezett egy másik autón a vezető is és mindenki kiabált. Összekutatták az egész kocsit, senkit sem találtak. A rendőr bácsi megírta a jegyzőkönyvet: ez volt benne:"Tettes ismeretlen".
 
Az "ismeretlen tettes" pedig ez alatt ott kuporgott egy nagy viráglevél tövében a vízben, csak az orra állott ki belőle, hogy éppen meg ne fulladjon. Még kócos fejét sem merte elődugni, míg a sok ember el nem oszlott, a tönkrement autót el nem vontatták.
 
Mikor már mindenki elment, egyszer csak megmozdult a viráglevél, kibújt alóla a Dugó Dani hosszú orra, vizes buksija, és megpróbált kiúszni a medencéből, ahová az autó dobta. Valami vasdarab állt ki a vízből, abban megkapaszkodott, felkúszott rá és szerencsésen rája is telepedett. Kicsit fázott, a nap sem sütött már, hogy szegény Danit megszárítsa, mert esteledett.
 
- Itt kicsit meg lehet pihenni - mondta Dani megkönnyebbülten -, és innen egész szép a világ. Csak azt nem tudom, minek csinálnak az emberek az utcába ilyen kicsi vizes helyeket. Talán azért, hogy a virágok jobban örüljenek és nézegessék magukat benne.
 
Dani is lehajolt, hogy megnézze magát a víz tükrében. Nagy örömére, ki is gyúltak a szép, nagy úton a lámpák, megvilágították a víz tükrét is és Dani nem bánta, hogy kicsit kócos, vizes dugógyerek néz rá a vízből.
 
Éppen azt nézegette, hogy az orra nem is dagadt meg nagyon, mikor egyszer csak furcsa zúgást hallott, majd egy lökést érzett és fölrepült a magasba. Valami úgy feldobta, mint a labdát. Nem ért rá megnézni, hogy mi az, mert már esett is lefelé. Aztán megint felrepült! Aztán megint le! Hiába kiabálta torkaszakadtából:
 
- Kérem, én nem vagyok labda! Csak Dugó Dani vagyok! És ne dobáljanak! Mert megfulladok! Jaj!
 
A szökőkút, - mert az volt, ami Danit úgy dobálta, - nem csak labdázott a komával, hanem szépen meg is világította. Mintha csak valami tündérke lett volna. Pirosnak látszott az egész dugógyerek, nem csoda hát, hogy egész sereg ember állott meg bámulni. Azt hitték, hogy valami újfajta vízijátékot találtak ki nekik. Különösen a gyerekeknek tetszett nagyon a dolog. Tapsoltak, ujjongtak, csak mindenik szerette volna közelebbről is megnézni azt a "játékot", ami úgy repül a vízzel.
 
 
 
Végre az egyik rendőr is figyelmes lett a sokaságra, odajött és fejcsóválva állapította meg, hogy itt valami "rendellenesség" történik. Mert , ha új szökőkutat csináltak volna, arról neki tudni kellene, hiszen minden nap ott őrzi a rendet az Andrássy út végén!
 
Szólt annak, aki a szökőkutat kezeli, elállították a gépezetet, kialudt a piros fény és szegény Dugó Dani kimerülten, aléltan pottyant le, most már végérvényesen a medence vízébe. A rendőr bácsi óvatosan kihalászta és csodálkozva nézegette.
 
- Ugyan miféle lehet ez itten? - tanakodott.
 
- Hiszen ez Dugó Dani! - kiáltotta egyszerre egy ujjongó gyerekhang. - Ismerem a mesekönyvemből! Ott is le van rajzolva! Éppen ilyen tollas süvege, meg piros csizmája van! És az orra is éppen ilyen nagy! Mert mindenüvé beleüti!
 
De már erre a sértésre Dani is kinyitotta a szemét, felült a rendőr bácsi tenyerén és haragosan mondta:
 
- Kérem, az én orrom nem is attul nagy, hanem mert dugóból nem lehet olyan kicsi piszét csinálni!
 
Az emberek nevettek, mindenkinek tetszett a dugógyerek. Csak a rendőr nem tudta, mit csináljon vele.
 
- No, ha már semmi bajod , öcsém, akkor, akkor gyere velem. Majd kikérdezünk, hogy honnan kerültél a vízbe!
 
Daninak sehogy sem tetszett a dolog. Már hallott róla, hogy akit a rendőr elvisz, azt bezárják és nem mehet sehova, hanem börtönben marad.
 
- Kérem szépen, tisztelt rendőr bácsi - mondta nagyon udvariasan - én nem tehetek róla , hogy a vízbe estem. Csak véletlenség volt, aztán felkapott a szökőkút és dobált. És most nagyon éhes vagyok!
 
Az emberek nevettek, a rendőr is nevetett, hiszen az, hogy valaki a vízbe pottyant, nem gonosztett. De örökké csak nem tarthatja a tenyerén ezt a kis fekete gyereket.
 
- Ha megengedi, biztos úr - mondta az egyik néni, akinek jobbról is, balról is suttogtak valamit a gyerekei, - majd én elviszem Danit uzsonnázni. Aztán haza is kísérem.
 
 
 
A rendőr örült, hogy megszabadulhatott Danitól, Dani örült, hogy megszabadult a rendőrtől, meg még uzsonnát is kap.
 
Legjobban örült a néni két gyereke, akik közrefogták Danit. Igaz, hogy sokkal kisebb volt náluk, de azért büszkén vezették a nagyszerű városligeti cukrászdába.
 
Most volt csak jó dolga Daninak! Ehetett mindenféle finomat, a jó néni a meleg selyemkendőjét is ráadta, hogy meg ne fázzék. Annyi süteményt tömött magába, hogy majd megpukkadt.
 
Mikor jóllakott, akkor a néni azt mondta:
 
- Most pedig szépen hazakísérünk, Danikám!
 
Ez már nem tetszett Daninak. Hiszen maga sem tudta, hol van otthon ebben a nagyvárosban. Mit mondjon? Hazudni nem lehet, a tisztességes dugógyerek nem teszi. Az igazat meg csak nem mondhatja meg, hogy hol a háztetőn, hol a pincében volt szállása! Végre, amikor már sokáig hallgatott, egyik gyerek jött segítségére.
 
- Anyukám, biztos, hogy a Dani valahol valami fészekben tanyázik most is, hiszen ott is született! Oda mi nem vihetjük fel!
 
- És hol van az a fészek? - kérdezte a néni.
 
- Igaz, kérem - mondta Dani nagyon szerényen, - az kicsit messze van. - Magában pedig azt gondolta, hogy az egyetlen fészek, ahol valaha is lakott, most igazán messze van innét.
 
- Akkor hát legjobb lesz, ha Dani ma éjjel nálunk alszik! - mondta a nénike.
 
No, támadt erre a kijelentésére olyan indiánüvöltés, hogy mindenki odanézett. A két gyerek alig fért a bőrébe az örömtől, Dani is örvendett, hogy teljesül régi, kedves vágya és egyszer emberek, gyerekek között lehet, még pedig úgy, hogy abból semmi galiba se legyen.
 
A jó néni azt is megtette, hogy autón vitte haza a jókedvű kis sereget.
 
 
 
Dani kicsit gyanakodva nézegette a kocsit, hogy nem szalad-e el vele megint. De mikor látta, hogy a többiek milyen nyugodtan ülnek bele, ő se félt. Más érzés is volt ügyes vezetővel utazni, mint a keréken táncolni! Csak az a kár, hogy nagyon hamar hazaértek.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 3. 7:17 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - 2 komment

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

VI.
 
A KÍSÉRTET-BOLT
 
 
Dani óvatosan körülnézett. Senkit sem látott, hát előbújt az ócska pokrócok alól, levette az orráról a borogatást, újra megmártotta és bekötötte az orrát. Nagyon sajgott! És úgy meg volt dagadva, hogy inkább sárgarépának látszott, mint orrnak. A borogatástól pedig, amit Dani az ingéből kötött rá, csak még vastagabbnak látszott.
 
- Szerencse, hogy Kelepék nem látnak így - sóhajtotta Dani keservesen. - Biztosan azt mondanák, hogy a kíváncsiságtul van. Pedig nem is. Mert ha valaki éhes, az nem kíváncsiság!
 
Hogy megérthessétek, mi történt szegény koma orrával, elmondom sorjában.
 
Mikor Dani kimászott a doktor bácsi ablakán, a csatorna egyenesen az utcára vitte. Valami kis alacsony ablak előtt szállt le róla. Bekukucskált, hogy mi lehet ott, hát éppen akkor ment arra egy haszontalan, vásott utcagyerek, nagyot lökött Danin, akkorát, hogy attól éppen fejtetőre esett a pincébe. Valami raktárféle volt a pince, tele ládákkal, csomagokkal. Szegény Dani ott kószált sokáig, olyan éhes volt már, hogy kínjában a körmét rágta. Egyszer aztán valami ismerős , jó illat ütötte meg hosszú orrát. Ment a szag után, hát egyik láda mellett parányi drótalkotmányt pillantott meg. Olyan volt, mint egy gömbölyű házacska. És a házacska közepén egy darab pompás sajt! Nagyon kedves ember lehetett, aki idetette és a kis házacska ajtaját is nyitva hagyta! Legalább Dani ezt gondolta magában.
 
Először is az orrát dugta be a kis ajtón, hogy megszagolja a sajtot közelebbről is. Hát uramfia! Abban a percben lecsapódott a kis ház furfangos ajtaja, de úgy, hogy Dani orrát is odacsípte. Ordított is keservesen, azt se bánta, ha meghallják. Csak nem engedi egy darab sajtért levágni az orrát!
 
Ember nem jött, de annál több egérke szaladt elő. Ott laktak a ládák között és borzasztóan sajnálták Danit, amiért bekerült az egérfogóba. Ők mind tapasztalt egérkék voltak már, hiába csalta őket a sajt, nem mentek lépre.
 
Összeültek, tanakodtak, hogyan segíthetnének Danin. Megpróbálták felemelni a kis ajtót, de még jobban beszorították. Dani kiabált, az egerek cincogtak, ilyen lármát se hallott még az öreg pince.
 
 
 

 
Végre egyik kisegér előhívta a legöregebb egeret, aki olyan öreg volt már, hogy pápaszemet viselt és bottal járt. Az megmutatta Daninak, hol kell kinyitni a kis ajtót. Így szabadult meg Dani, de örök hálát is fogadott az egérnépnek! Hát még, mikor azt is megmagyarázták, hogyan juthat ki a pincéből! Az egerek mindig tudták, hogy melyik ládát viszik ki az emberek másnap a raktárból, kellett is tudniuk, nehogy valamelyik egérke benne maradjon. Most az egyik ládába jókora lyukat rágtak, dolgozott rajta az egész családjuk, szép, kényelmes lyuk lett. Abba bujtatták Dugó Dani urat, igaz, előbb érzékeny búcsút vettek tőle. A lyukat aztán egy darabka vékony deszkával eltakarták.
 
Így került ki Dugó Dani a pinceraktárból és így került arra a nagyszerű helyre, aminél kellemesebbet igazán nem kívánhatott magának.
 
Volt ott minden, ami szemnek, szájnak kedves. Valami boltféle lehetett, hasonlított az otthoni öreg falusi bolthoz, ahová Dani néha belopózott mazsoláért. No, itt aztán talált mazsolát is, fügét is, de még csokoládét is annyit, hogy holtáig elég lett volna.
 
Igen ám, de az orra úgy fájt, hogy egyelőre azzal volt elfoglalva és nem nyitogathatta ki a fiókokat. Nappal elbújt egy régi ládában, bekötötte az orrát és aludt. De este, amikor bezárták a boltot, előjött, jóllakott és megismerkedett mindennel. A méz kitűnően ízlett őkelmének, de a szappan kevésbé. A petróleumos hordóra pedig egészen komolyan megharagudott, amiért olyan rossz illatú lett tőle köntöskéje.
 
Azért mégis unatkozott volna, de szerencsére itt is voltak egerek. Mikor Dani megismerkedett velük, egyikkel mindjárt üzenetet küldött öreg egérbarátjának a raktárba és meghívta egész családjával együtt a boltba. Bizony, eltartott egy hétig, míg az egércsalád a raktárból utat ásott magának a boltig, de aztán meg is érte a fáradságot. Az öreg bölcs egérnek kényelmes helyet készítettek egy jókora sajtban, ott jóllakhatott minden fáradság nélkül. A többi meg ott ütött tanyát, ahol a kedve tartotta. Olyan lakomát ettek végig, hogy majd megpukkadtak már a kövérségtől!
 
Egyszer aztán a bolt gazdája megsokallotta a dolgot.
 
- Hallod-e, Jóska - mondta a kis inasának, - ezek az egérfogók semmit sem használnak. Minden nap több az egér, annyi kárt csinálnak, hogy nemsokára becsukhatom a boltot. Szerezz valahonnan egy jó erős, éhes macskát. Majd az elkergeti őket.
 
Jóska aztán hozott is egy hatalmas, mérges kandúrt. Dani látta, hogy szaglász a Miska - így hívták a macskát - éppen a nagy sajt körül, amelyben öreg egérbarátja lakik. Össze is szorult a szíve, ha arra gondolt, milyen pusztulás lesz itt az éjjel!
 
- Valamit ki köll találni - gondolta. - És nekem köll. Mert én vagyok a legokosabb. És erős is vagyok, már az orrom sem fáj nagyon. És az egerek szabadítottak meg! Hát hálásnak köll lenni. Különben szégyellheted magad, Dani! És én nem szeretem szégyellni magam!
 
Egész áldott nap törte a fejét, hogy mit csináljon. Délután, mikor a macska aludt, sikerült neki átsurranni a nagy polcra, ahol az egérpapa lakott és szigorúan ráparancsolt, hogy akármilyen éhesek is a fiai, ma éjjel senki egérfia ne mozduljon az odújából!
 
- Igen, de az ilyen öreg macska megérzi az egérszagot akkor is, ha nem jövünk elő és apót majd kiharapja a sajtból! - mondta egy ijedt egérke.
 
- Majd én segítek rajta, hogy ne érezze meg! - biztatta Dani.
 
És ahogy este becsukták a boltot, mindjárt munkához is látott. Odalopózott a petróleumos hordóhoz , kimert belőle merítővel, és várt. No, nem kellett sokáig várnia, Miska már szemmel tartotta azt a mozgó kis valamit, csak nem tudta eldönteni, mi lehet az. Persze dugógyereket még sohasem látott!
 
- Majd megnézem közelebbről - dörmögte és egyetlen ugrással a hordó mellett termett. Igen ám, de Dani se volt rest, képen öntötte őkelmét a petróleummal, hogy tele lett vele a szeme, szája, orra.
 
Menekült is Miska a legsötétebb sarokba, majd ráugrott egy kíváncsi egérkére, amelyik látni akarta, mit tervez Dani, mégse érezte meg az egérszagot. Nem is mozdult egész éjjel a helyéről, nyalogatta olajos lábát, farkát, persze, a saját fejét nem tudta megnyalni.
 
Dani meg az egerek majd megpukkadtak, úgy nevették!
 
Igaz, másnap a Jóska inas mindjárt észrevette, hogy a Miska olajba mászott. Meg is szidta érte, de meg is tisztította. Miska pedig harciasan, felborzolt szőrrel várta az éjszakát! Most majd óvatosabb lesz! És megkeríti azt a kis fickót, ha addig él is! És elbánik az egerekkel! Nem azért a legöregebb kandúr az utcában!
 
Dani csak hagyta, hadd mérgelődjék az öreg. Egész délután a nagy sajt mögött kuporgott, tanácskozott a bölcs egérrel. Megfájdult a háta, nyaka, de nagyszerű tervet eszeltek ki.
 
Alig csukták be a boltot, Miska felugrott az elárusító asztalra és villogó szemmel nézett körül. Valami erősen csiklandozta az orrát. Határozottan egérszagot érzett! Óvatosan lépegetett néhányat, nem kerül-e útjába az a kis fickó, aki úgy megtréfálta. Már előre fente rá a körmét!
 
De aztán egészen megfeledkezett Daniról, erőt vett rajta a vadászszenvedély. Összekuporodott és azt a polcot leste, amelyik felől egérszagot szimatolt. És lám! Egyszer csak valami apró árnyék surrant elő a sajt mögül. Aztán még egy!
 
 
 
 
Miska nem várt tovább, nagyot lendült, fel is ugrott a magas polcra.
 
Felugrott és megállt. Mintha odaragasztották volna. Lépni akart, nem tudott. Ugrott volna, de valami nem eresztette. Pedig nini! A sajt tetején most egy, kettő, - nem - négy, öt egér ugrált! És a sajt mögül előbújik az a haszontalan kis fickó! Bizonyosan az boszorkányozta meg a polcot, hogy szegény Miska ne tudjon megmozdulni rajta!
 
A rendőr bácsi, aki az utcán járt, egyszerre kísérteties macskanyávogást hallott. Forgatta a fejét, nézelődött.
 
- Innen, a boltból jön a hang - mondta fejcsóválva.- talán csak nem betörők járnak bent?
 
A nyávogás egyre erősödött, valami más hang is keveredett bele, míg egyszer csak reccsenés, zuhanás hallatszott, aztán minden elcsöndesedett.
 
A rendőr bácsi nem várt tovább, segítséget hívott és felnyitották a boltajtót. No, betörőt nem találtak, de annál különösebb dolgot láttak bent.
 
A földön feküdt a Miska kandúr, mind a négy lába égnek meredt, arra rá volt ragadva egy egész polc, majd agyonnyomta szegényt. Ott hevert körülötte egy alaposan egérrágta sajt, néhány törött üveg is.
 
- De ugyan kicsoda kente be ezt a polcot légyfogóval? - tanakodott másnap a boltos és gyanakodva nézegette az inasát. Az égre, földre fogadkozott, hogy csak nem csinál ilyen bolondot. Bele is nyugodtak végre, hogy boszorkányság van a dologban, kísértetek csinálhatták! Híre is ment a "kísértetes" boltnak, a sok kíváncsi ember mind látni akarta, csak úgy tódultak oda vásárolni, áldotta is a boltos bácsi a kísértetet, aki ilyen szép forgalmat hozott neki!
 
Csak a Miska kandúrt nem lehetett volna semmivel becsalogatni abba az üzletbe, de még az utcából is elvándorolt.
 
- Ezek a haszontalan egerek most persze vígan élhetnek - morgott a Jóska inas.
 
- Sohase bántsd őket - felelte gazdája, - nekik köszönhetjük a szerencsénket. Csak előkaphatnám azt a kísértetet, aki Miskát megtréfálta, majd nem bánná meg!
 
De Dugó dani nem jött elő a jutalomért, mert akkor már messze járt.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 2. 7:55 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

 V.
 
MINDENFÉLE KALANDOK
 
 
- Nagyon unalmas mindig itt ülni - mondta Dani.
 
Senki sem felelt neki, mert az egérke ennivaló után járt, meg aztán a családját sem hagyhatta mindig magára Dani kedvéért.
 
- Nem is tudom, hogy van az, hogy minden embernek, meg állatnak van gyereke, meg még a fáknak is van gyümölcsgyerekük, csak nekem nincs senkim! - kesergett Dani. - És azért unatkozok. Aztán galibát csinálok. Aztán még ők csodálkoznak.
 
Most is unatkozott. Már eleget nézte az utcát, a szaladó autóktól szédült, az emberek olyanok voltak, mint a bogarak, mindig siettek. Csak egy bácsi állott az utca közepén mozdulatlanul. Nagyon szép ruhája volt és a kezét mindig kinyújtogatta.
 
- Bizonyosan éhes és kér valamit. És a rossz népek nem adnak neki! - gondolta Dani!
 
Volt még a zsebében pár dió, amit egész egércsalád cipelt fel neki. Megpróbálta, oda tudná-e dobni a bácsinak. Hiszen otthon is sokszor gyakorolta a dobálást, mikor az öreg pulykát akarta bosszantani! Ez kicsit messzebb volt, de azért a második dió már nagyot koppant a közlekedési rendőr bácsi fején. Ijedten nézett hátra, akkor meg éppen az orrán koppant egy.
 
A rendőr körülnézett. Leengedte a kezét, mire valamennyi autó, kocsi, ember megállott.
 
- Persze , most szégyenlik magukat, hogy ők semmit sem adtak és néznek! - örvendezett Dani és még két diót eresztett útnak.
 
- De már ennek fele sem tréfa - kiabálta a rendőr. 
 
És az emberek is kiáltozni kezdtek:
 
- Kő volt! Bomba volt! Erről jött! Innen dobták!
 
Olyan lárma kerekedett, hogy csuda! Persze, Dani nem sokat hallott belőle, csak azt látta, hogy az emberek odatódulnak a ház elé, amelyiknek a tetején ő ül, felmutogatnak, a szép ruhás bácsi integet. Gondolta, nem volt elég a dió, hát ledobta neki még azt a hármat, ami a zsebében maradt.
 
Erre aztán furcsa dolog történt. A sok ember mind beszaladt a házba, a szép ruhás bácsi meg sípolt egyet, mire még több olyan bácsi szaladt elő erről, arról. Aztán erős tülkölés hallatszott, nagy-nagy kocsi szaladt az utcába és azon csupa sisakos, egyforma ruhás ember ült. Éppen a ház előtt állott meg a kocsi. Dani kíváncsian nézte, mi lesz. Ilyet még sohasem látott! A kocsi teteje kezdett emelkedni, kinyílt, mint egy nagy bicska és hosszú létra lett belőle. Felért egészen a háztetőig, amelyen Dani ült és a létrán sok bácsi mászott felfelé.
 
 
 
 
 
- Nini, hiszen ezek idejönnek! - ijedt meg őkelme.
 
Nem is várta be őket, hanem villámsebesen, ahogy otthon szokta, végigkúszott a csatornán, aztán megkapaszkodott valami drótban és lecsúszott rajta. A drót bevezetett az egyik nyitott ablakon, Dani be is csúszott az ablakon.
 
Mire a tűzoltók a háztetőre értek, csepp gyereket sem találtak. Felkutattak minden zugot, még a kéményekbe is belenéztek.
 
A rendőrök bejárták az egész házat, minden lakásba becsöngettek, persze, egyik szülő sem vállalta, hogy az ő gyereke lett volna a háztetőn.
 
- Nem majom az én gyerekem, hogy háztetőn tudjon mászni!
 
Szegény tűzoltók átmásztak a szomszéd tetőre is, találtak is egy sovány, beteg cicát, ráfogták, hogy az rugdosta le a diókat. Le is vitték szegényt, egy jószívű boltos mindjárt elvállalta, adott neki tejecskét, kenyeret, olyan jó dolga lett a cicának, hogy ma is áldja azt a barna kis fickót, akinek jó sorát köszönhette. Mert ő jól látta, ki dobálta le a diókat, azt is, hogy merre tűnt el. De becsületes cica volt, el nem árulta senkinek!
 
- Árulkodni csak haszontalan gyerekek szoktak! - mondta magában, míg bajuszáról az utolsó csepp tejet is lenyalogatta. - Becsületes cica nem teszi. És kívánom is, hogy az a kicsi, barna, hosszú orrú uraság is olyan jó helyre jusson , mint én.
 
Igaz biz a! Hát hová is került Dani?
 
Vitte a drót, vitte, mintha csak valami üzenet lett volna. De minden drót véget ér egyszer, ennek is vége szakadt, még pedig egy furcsa szobában. Ilyent Dani koma még sohasem látott.
 
Fehér volt abban minden, még a fal is ragyogott a tisztaságtól. Középen valami letakart asztalféleség állott, körül a falnál csillogó üvegszekrények, tele boszorkányos holmival. Volt még egy íróasztal, néhány furcsa gépezet és egy karosszék. Dani egyenesen abba telepedett, egészen belesüppedt, olyan puha volt. Onnan nézegetett körül. Egyszer csak, az egyik sarokban egy embert pillantott meg. Kicsit sovány ember volt, a bőrét is, a húsát is mind lefogyta, egészen kilátszottak a csontjai. De mind ám! Olyan csontváz volt, amilyenen a doktor bácsik az emberi csontokat tanulmányozzák, hogyha valaki beteg, meg tudják gyógyítani.
 
Dani leugrott a karosszékből, odament a csontemberhez és szépen meghajolva bemutatkozott. A csontember nem felelt. Dani még egyszer megszólította:
 
- Kérem szépen, legyen szíves megmondani, hová kerültem?
 
A csontember bámult és hallgatott. Dani megharagudott. Megrántotta a csontember kezét és rákiáltott:
 
- Kérem, nem tudja, hogy felelni illik, ha kérdezik?
 
De el is ugrott mindjárt, mert a csontember se szó, se beszéd, előredőlt és egyenesen Dani nyakába akart esni. Így csak a földön pottyant végig, olyan lármával, hogy azt bizony az utcán is meghallották.
 
- Jaj, de buta! Most mindenki bejön majd! És akkor mit csináljak? - dörmögte Dani és megpróbált a karosszék alá bújni. Ott kuporgott egy darabig, de senki se jött be. Úgy látszik, a doktor bácsi, akinek a szobájába betévedt, nem volt otthon.
 
Dani koma felbátorodott, előjött és az unalmas csontember helyett most a szekrényeket kezdte vizsgálni. Valamennyi zárva volt.
 
- Pedig milyen szép színes üvegek vannak benne. Nagyon irigy ember lehet, aki itt lakik! Mit csináljon egy szegény dugógyerek? Be nem törhetem az üveget!
 
Dani hosszú orra szomorúan konyult le. Hogyne, mikor nem üthette bele semmibe!
 
Azaz hogy mégis!
 
Hiszen ott állott egy fekete asztalka és azon valami csodálatos gépezet. Dani nem is lett volna Dani, ha körül nem szaglássza, meg nem tapogatja. Volt azon mindenféle csavar meg gomb. Egyiket Dani megnyomta, mire valami zúgás hallatszott és őkelme ütést érzett. Aztán még egyet, de már erősebbet. El akarta engedni a csillogó rudat, de nem tudta ám! A furfangos gép megfogta a bal kezét és ütötte, rángatta, hogy Dani csak úgy táncolt bele. Fájt a karja, sajgott a keze, de hasztalan. Táncolt kínjában, kiabálni mégse mert, mert hátha bejönnek és cseberből vederbe kerül. Mit csináljon?
 
- Kérem szépen, segítsen hát rajtam - nyöszörögte a csontembernek, de az csak feküdt és meg se mozdult.
 
- Na most vége szegény Daninak. Már nem tud szabadulni. És nem csinál több galibát! És jaj, de kár érte! - siránkozott Dugó Dani szomorúan. Még a könnye is kicsordult. Honnan is vesz majd a világ másik ilyen helyes dugógyereket!
 
A könnyektől egészen maszatos lett az arca, meg akarta törölni, közben a jobbkezével véletlenül megnyomta a gombot. Hát abban a pillanatban elhallgatott a gép és nem rángatta a karját.
 
El is szaladt Dani tőle olyan messzire, amennyire csak tudott! A villanyozógép meg mintha utánakacagott volna, igazán, Dani hallotta is, amit a a csillogó készülék súgott:
 
- Dugó Dani gyere, gyere! Hadd táncoltassalak meg, te kíváncsi gyerek!
 
- Köszönöm alássan - felelte Dani mérgesen, - csak akkor szoktam táncolni, ha jókedvem van! El is megyek én innen, nem maradok itt semennyiért!
 
Nem is tanakodott sokáig, felkapaszkodott az ablakra, szerencséjére az esőcsatorna éppen ott volt, azon lemászott.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 1. 9:04 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

Dani fent ült a nagy ház tetején és erősen csodálkozott. Felette jó melegen sütött a napocska, egészen ismerős napocska volt, mosolygott, kacagott Danira és meleg sugárujjával addig simogatta, míg a haszontalan egészen megszáradt és nem volt olyan dagadt, mint az este.
 
- Jobban is szeretem a Napnénit, mint azt a buta Holdat - mondta Dani a kis egérnek, amely mellette kucorgott. - Mert a Hold mindig kinevet, akármit csinálok és mikor fázom, nem is segít. És csak kicsit világít, attól egészen jól bele lehet esni a mocsárba, mert nem lát az ember.
 
Az egérke mindenre bólintott, szörnyen büszke volt, hogy ilyen előkelő úr szóba áll vele. Csak tegnap ismerkedtek meg, de már minden pajtásának elmesélte, hogy neki milyen híres barátja van, akiről még könyvet is írtak! Nem is sajnált semmi fáradtságot, lefutott a lyukon a kamrába, hozott Daninak csipetnyi sajtot. Mikor látta, mennyire ízlik új barátjának a sajt, futott ide, futott oda, tán százszor is megtette a hosszú utat, de addig nem nyugodott, míg Dani koma jól nem lakott.
 
- Mert tudod, Szürke pajtás - mondta Dani, amikor jóllakva kinyújtózott a padláson, egy régi ládán, - az állatok mind derék népek. Csak az emberek olyan furcsák! Mindenfélét csinálnak, amiből baj lesz. És akkor szegény Danit szidják, hogy mért olyan kíváncsi. Akkor mért csinálnak mindenfélét, ha meg se szabad nézni?
 
Tudnivaló, hogy az egerek is  elég kíváncsi természetűek, így hát Szürke mindenben igazat adott Daninak.
 
Együtt járták be a padlást, de az nem tetszett a komának. Rekeszeket látott, nagyon emlékeztették a ketrecre, amiben a komédiások között élt. Hiába hívta az egérke, egyikbe sem akart bemenni.
 
- Nincs itt semmi, csak öreg ládák, meg bútorok Az nekem nem köll!
 
Az egérke ezen egy kicsit elcsodálkozott. Ő szerette a ládákat, megkóstolgatta valamennyit.
 
- Akkor talán kimennénk a háztetőre? - kérdezte szerényen.
 
- Nagyszerű! - ujjongott Dani. - Onnan bizonyosan tovább lehet menni az udvarra!
 
Persze, Dani olyan háztetőt gondolt, mint az otthoni, ahonnan fél perc alatt lemászott az udvarra. No, nézett is aztán nagyot, mikor az egérke vezetésével kimászott a padlásablakon! Felette az ismerős csillagok ragyogtak, de alig lehetett őket látni, mert lentről sokkal nagyobb fényesség villogott és olyan lárma hallatszott, hogy szegény Dani ijedten kapott a füléhez. A tető is akkora volt, mint otthon az udvar.
 
- Tessék vigyázni, Dani uraság, mert itt könnyen legurul az ember - figyelmeztette az egérke.
 
Dani vigyázott is, négykézláb mászott lejjebb, az eresz felé. Mindenféle furcsa drótok állták útját, azokat meg kellett kerülni. 
 
Végre elérte az ereszcsatornát. Fáradtan telepedett le, de amit látott, megérte a fáradtságot.
 
 
 
 
- Nini, csakugyan az égbe vagyok! - kiáltotta örömmel, - és most onnan nézek le és azért van olyan magasan a tető!
 
Az egérke mosolygott.
 
- Nem az égbe tetszik lenni, ez csak egy hatemeletes ház, kérem, és ott lent van az utca.
 
Hát azt Dani is látta, de belefért volna az otthoni háromszor. És annyi lámpa égett, hogy egészen jól lehetett látni mindent. És mindenféle furcsa kocsik szaladgáltak, egyik sínen, másik csak úgy, de Dani sehol sem látta a lovakat. Még ökör sem volt eléjük fogva.
 
- Azok a villamosok, meg az autók - magyarázta a kis egér, aki már a nagyvárosban született. - Amelyik csönget, az villamos, amelyik még jobban lármázik, az az autó. És borzasztóan kell vigyázni, mert nagyon futnak és az egyik testvéremet el is gázolták egyszer.
 
Dani nagyon sajnálta szegény egérkét, meg is fogadta, hogy közelükbe sem megy ezeknek a rohanó kocsiknak!
 
No, majd meglátjuk, hogy állja a fogadást!
 
- És mik azok a nagy, ragyogó fényesek? - mutatott le Dani.
 
- Azok lámpások.
 
- Szegény lámpagyújtogató, milyen rossz lehet azon a sok rúdon felmászni neki!
 
- Nem mászik fel - magyarázta az egérke, - mert azok villanylámpák, csak egy gombot kell megnyomni és valamennyi meggyullad. Aztán megint megnyomják és akkor elalusznak a lámpák.
 
Dani nagyon szerette volna elérni azt a gombot, de szerencsére, nem tudta merre van. Hát tovább nézegette az utcát.
 
- Nagyon nagy falu ez - sóhajtotta -, mennyi nap kellene, míg végig lehetne járni!
 
- Nem falu ez, kérem - mondta az egérke -, hanem város. Úgy hívják, hogy Budapest. És ez a legszebb város a világon! Tessék akárkit megkérdezni!
 
Szegény egérke azt hitte, hogy Dugó Dani megbolondult, mert egyszer csak felugrott és a ferde háztetőn táncolni kezdett.
 
- Budapesten vagyok! Budapesten vagyok! Jaj, de jó! Mit szól majd Kelep apó?
 
- Ki az a Kelep apó? És miért tetszik úgy táncolni?
 
- Kelep apó az én gólyapapám és azért örülök, mert Kelep anyó mindig mesélte, hogy mikor mennek Afrikába, hát elröpülnek egy gyö-ö-önyörű város felett és az olyan gyö-ö-önyörű, hogy el sem lehet mesélni. És milyen kár, hogy én sohasem láthatom, mert nincsen szárnyam! És most mégis látom! Jaj, de jó!
 
Tán reggelig eltáncolt volna őkelme, de egy vékony drótba megbotlott, gurulni kezdett és szerencse, hogy a csatorna felfogta, különben lepottyan és agyonveri magát. Mert egy budapesti háztetőről még egy dugógyerek sem eshet le büntetlenül.
 
- Mert az emberek ilyen buta drótokat tesznek mindenüvé - mérgelődött, de csöndesen leült Szürke mellé. Addig ült ott, míg el nem álmosodott, akkor szépen kinyűjtózott a csatornában és elaludt.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 31. 7:50 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

III.
 
DANI ÁRVIZET CSINÁL
 
 
Picu, a kis selyempincsi ott aludt a piros szőnyegén. Mellette, puha bársonyvánkoson, Micu a fekete cica szundikált. Mert nem igaz ám, hogy minden kutya haragszik a macskára! Picu meg Micu emberemlékezet óta a legjobb pajtások voltak. Minden falatjukat megosztották egymással, soha nem veszekedtek. Békésen megfértek a pamlag melletti sarokban, ahol a kicsi nénike szokott üldögélni, kézimunkázni.
 
Egyszer csak Picu alapos rúgást érzett az oldalában.
 
- Micu, miért rúgtál meg? - kérdezte csodálkozva.
 
- Én? Meg sem mozdultam!
 
Egy perc múlva Micu farkát húzta meg valaki.
 
- Picu, ne bántsd a farkam!
 
- Nem szoktam álmomban cicafarkat rángatni! - méltatlankodott a kutyus.
 
Most egyszerre éreztek ütést, Picu a fülénél, Micu az orrán. Egyszerre is ugrottak fel, és mérgesen fordultak egymásnak.
 
Összevesztek volna, életükben először, akárcsak valami közönséges kutya, meg macska, de valaki közéjük állott.
 
 
 
 
 
Ugyan furcsa emberke volt, Picu is, Micu is csodálkozva nézte. Dugó Dani meg udvariasan meghajolt, megemelte kicsit gyűrött kalapját és azt mondta:
 
- Kérem, tisztelt kutya úr és macska kisasszony, ne tessék összeverekedni. Én lökdöstem meg magukat, de csak véletlenségből. Mert igazán nem akartam. Én vagyok a Dugó Dani, talán már tetszett is rólam olvasni, mert nagyon híres vagyok. És most kicsi baj történt velem. És nem tudom, mi lesz!
 
Picu és Micu nagyon jól nevelt állatok voltak, tetszett nekik az udvarias beszéd, szépen kezet fogtak Danival és megkérdezték, hogy kerül ide és honnan jött. Dani javában mesélte nekik az élete történetét, mikor nyílt az ajtó, jött a kicsi nénike és Daninak vissza kellett menekülni a pamlag alá, ahol már két napja lakott. Azóta, mióta az öreg nénike hazaérkezése után ijedten ejtette el a legszebbik kalapját, mert valami mozgott benne.
 
- Bizonyosan egér! - sikoltotta ijedten és Micura nézett, hogy miért nem mozdul. De Micu csepp egérszagot sem érzett. Mert nem is volt a kalapon. Csak Dani gurult ki belőle, egyenesen a pamlag alá. Onnan csak takarítás előtt mászott ki, mert félt, hogy a Rézi rátalál, vagy véletlenül felnyársalja a hosszú seprőjével.
 
A nénike Picunak és Micunak hozott ebédet, tejecskét meg húst. Mikor kiment, a két jószívű állat megkínálta Danit is. Bizony, szegény koma nagyon éhes volt már, egészen lefogyott a sok koplalásban. Igaz, éjjel elindult ennivalót keresni, talált is valami hosszú, puha fehéret, de cseppet sem ízlett neki. Mikor Picunak meg Micunak megmutatta, amit megkóstolt, szépen ki is nevették:
 
- Hiszen ez gyertya! Csak a buta egerek szokták megenni!
 
Ahogy Dani jóllakott, mindjárt jobb kedve is kerekedett. Most, hogy Picuval meg Micuval összebarátkozott, bátrabban ment sétálgatni a szobában. Mindent megnézegetett és nagyon tetszett neki a berendezés. Puha karosszékecskék, kicsi pamlag, sok-sok kép volt a szobában. Csak akkor hökkent meg, mikor az egyik fal hirtelen megnyílt és egy éppen olyan Dugó dani jött vele szembe, mint amilyen ő maga volt. Mikor Dani udvariasan köszönt, a másik is visszaköszönt. csak éppen felelni nem akart, akármit kérdezett is Dani. Talán meg is verte volna azt a másikat, de Picu, aki művelt kutya volt, megmagyarázta, hogy az csak a tükör és Dani saját magát látja benne. Azért Dani mégse hitte el egészen, közelébe ment, megtapogatta és egyre kereste, hol lehet abba a másik szobába bemenni, ahol a másik Dani van.
 
Az sem tetszett őkelmének, hogy sehol sem lehetett kimenni a szobából. Hanem Picu ezen is tudott segíteni.
 
- Majd én megkaparom az ajtót, akkor a gazdasszonykám kinyitja és kisurranhatsz velem - mondta.
 
Úgy is tettek. Picuval Dani is kiosont az előszobába, onnan meg a folyosóra.
 
- Hanem aztán el ne tévedj ebben a nagy házban - mondta Picu a lépcsőházban.
 
Dani hallotta is, nem is a figyelmeztetést. Valami lépcsőt látott maga előtt, gondolta, azon felmegy és körülnéz a magasban is. Szörnyen tetszett neki, hogy itt a házakat egymás tetejére építik. Az emeleteket hitte külön házaknak, mert Dani még sohasem látott emeletes házat.
 
Már annyi lépcsőt mászott, hogy alig tudott szuszogni.
 
- Biztos, hogy ez felvisz az égbe - gondolta - mert olyan magasan vagyok már. És akkor hozok a Kelep anyónak egy szép csillagot a nyakába. És a Picunak hozok égi csontot, meg a Micunak olyan tejecskét, amit a felhőbárányok adnak. És a Dugó Daninak hozom a legszebbet, mert olyan finom gyerek. No, nem?
 
Egyszer csak véget ért a lépcső, Dani két ajtót látott maga előtt. Az egyikre írtak is valamit, de hát őkelme még most sem tudott olvasni, bár többször megfogadta, hogy elmegy a bagolyiskolába. Eddig még nem volt rá ideje, mindig galibákat kellett inkább csinálni!
 
A másik ajtó kicsit nyitva volt. Dani előbb az orrát dugta be. Senkit sem látott, de annál több érdekes dolgot. Besurrant hát.
 
A szobában, ahová bejutott, látott: egy nagy teknőt, csebret, dézsát, tűzhelyet. Persze, mert ez volt a ház mosókonyhája. Ilyet Dani már látott otthon, falun is. Nem is az érdekelte, hanem azok a mindenféle csövek, meg csillogó valamik, amikben a csövek végződtek. Addig mászott, míg egyiket elérte, addig próbálgatta, míg elcsavarta. Abban a percben megindult abból a csillogó valamiből a víz. Szépen belefolyt a dézsába, s ez szörnyen tetszett Daninak. Észre sem vette, hogy közben a nagy ajtó becsukódott.
 
Folyt a víz, folydogált, megtelt  dézsa, kifolyt a földre. Daninak most már nem tetszett úgy a dolog, megpróbálta elállítani, de csak még jobban zuhogott. Már egészen csinos kis tavacska állott a kövön. Dani szeretett volna kimenni, segítséget hívni, de nem tudott. addig fészkelődött, míg nyakig esett a vízbe. Vizes lett a ruhája, de még a csizmája is.
 
- Most megfulladok és akkor várhat a Kelep anyó. Mert sose kerülök vissza! És vége szegény Daninak! Mer nem mesél több kalandot.
 
Egyszer csak észrevette, hogy hiába ömlik a csillogó csapból a víz, már nem emelkedett a padlón, valahol lefolyást talált.
 
Aztán kinyílt a nagy ajtó, de egészen, beszaladt egy kiabáló bácsi és mikor a vízbe lépett, még jobban kiabált. Nyomába asszonyok, gyerekek, mindenik visított!
 
- Majd adok én annak, aki a vízcsapot nyitva hagyta! - kiabált a bácsi és elzárta a csapot, - agyonütöm! Minden vizes, már az udvarra csurog le!
 
Dani nem várta be, míg a haragos házmester meg is teszi, amit ígér, hanem óvatosan kisurrant a lármázók között. Szaladt, ahogy hosszú lába bírta, egyenesen be a másik ajtón, nem bánta, akármit is írtak reá. Kicsit meleg volt, meg sötét is, de annál jobb, legalább meg is szárad, nem is találnak reá. Megbújt egy sarokban és moccanni sem mert, míg a szomszédban el nem csendesedett a lárma.
 
 
 
írta: jazsoli5, 2009. máj. 30. 6:48 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

II.
 
A KÍSÉRTET - KABÁT
 
 A vonat állomáshoz ért. Egész sereg utas szállt föl. Abba a fülkébe is jutott  belőlük, amelyben eddig Péter bácsi csak másodmagával üldögélt. 
 
Furcsa egy utas volt az újonnan érkezett: legalább tízféle csomagot cipelt, hóna alatt kis kutyát szorongatott és a jólelkű kalauz bácsi is segített neki egy jókora kalapdobozt behozni. Egészen megtelt a csomagháló a sok mindenfélével, a csomagok gazdája meg, egy kövér, kicsi nénike, szuszogva helyezkedett el az ülésen. De nem sokáig maradt nyugton. Mindegyre volt valami kívánsága. Hol az ablakot akarta kinyitni, mert meleg van, hol a másikat betenni, mert fúj a szél. Akárhányszor felugrott a kutyus legurult az öléből és csaholva követelte, hogy tegyék vissza, a nénike pedig békítgetve emelte fel és cukorral, süteménnyel csitítgatta.
 
Végre elcsöndesedett a fülke, aludt a kicsi néni, a kutyus, elaludt Péter bácsi meg a másik, idősebb úr is.
 
Egyszer csak hatalmas tüsszentés hallatszott valahonnan. Mindenki felrezzent, a kis néni ijedten ugrott fel:
 
- Jaj, lőttek! - és ha meg nem fogják, hát világgá szalad.
 
- Dehogy lőttek, - vigasztalta Péter bácsi udvariasan - valaki tüsszentett.
 
- Én nem! - tiltakozott az öregebb úr, - nem szoktam ilyen hangosan, neveletlenül tüsszenteni!
 
- Én sem, - mondta Péter bácsi kicsit haragosan.
 
- Csak nem gondolják, hogy én voltam? - méltatlankodott a kicsi kövér nénike. - A magam tüsszentésétől nem ijednék meg!
 
- Mindegy kérem, hogy ki volt, mert -
 
- Haaapcihihi!
 
Újabb tüsszentés! Még erősebb, mint az előbb!
 
A három útitárs meghökkenve nézett össze. A tüsszentés a magasból jött, valahonnan a tető felől!
 
- Jaj, rabló van a vonat tetején! - visított a nénike.
 
- Ugyan kérem, csak nem tetszik gondolni, hogy aki rabolni akar, előbb ilyen hangos tüsszentéssel árulja el magát! - mondta a mérges öreg úr.
 
- Haaaaapcihhi! Hapci! Hapci!
 
De már erre a hármas hangra a kis kutya is beleszólt a dologba. Hangos ugatással ugrott fel az ülésre, onnan meg mindenáron a csomaghálóba akart mászni.
 
- Igaza van az okos állatnak, - mondta Péter bácsi, - a hang innen, a csomagok felől jött.
 
- Tessék kibontani a csomagokat! - harsogta a mérges öreg úr, és már le is emelte szépen utazótáskáját.
 
Péter bácsi is levette a magáét, a kicsi nénike is ágaskodott, hogy elérje a tízféle dobozt, csomagot. A nagy kalapdoboz szerencsésen a fejére is pottyant, de ezzel most senki sem törődött, mert mindenkit valami furcsa látvány foglalt el.
 
 
 
 
Ahogy Péter bácsi kinyitotta a táskáját, kísérteties dolog történt. A táskában legfelül elhelyezett gyerekkabát egyszer csak felemelkedett, szélsebesen mászni kezdett és mire a három utas az ijedtségtől magához tért, már ki is mászott az ablakon és eltűnt valamerre! Az öreg néni megesküdött volna, hogy keze, lába nem volt a kabátot mozgató kísértetnek, de valami hosszú, barna, mozgó alkotmány nyúlt ki belőle . Egy szörnyen hosszú orr.
 
Azt a felfordulást, ami most következett, senki le nem írhatja! A kutyus vadul ugatott és el akarta kapni a mozgó kabátot, a nénike sikoltozott és be szeretett volna bújni az ülés alá, Péter bácsi az ablakon próbált a kabát után mászni, a mérges öregúr a táskát verte haragjában.
 
Végre berohant a kalauz, átkutatták a fülkét, még a vonat tetejét is, és mikor semmit sem találtak, a kalauz bácsi ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki:
 
- A kabátot bizonyosan a szél vitte ki az ablakon. Máskor ne tessék nyitva hagyni az ajtót, ablakot! A nagysága jöjjön ki az ülés alól, uraságod pedig igyék egy kis vizet, mert a méreg nem tesz jót!
 
Végre is mit tehettek volna, szót fogadtak az okos kalauz bácsinak, becsukták a táskákat, helyre tették a nénike csomagjait, mindenki leült és megpróbáltak újra elaludni.
 
- Igen, de orra is volt a kabátnak, hosszú, mozgó orra, - sóhajtott az öreg nénike még félálomban is.
 
Senki sem hitte el, amit mondott.
 
- Képzelődni tetszett, - morogta a mérges bácsi és hátat fordított mindenkinek. Jó is, mert legalább nem láthatta, hogy egy félóra múlva, mikor már mindenki elszundikált a fülkében, hosszú, mozgó orr jelent meg az ablakban, éppen olyan, amilyent a nénike "képzelt". A hosszú orr után előbújt egy barna arc, kócos, sárga fej, végre az egész Dugó Dani. A kabát most nem volt rajta, azt elvesztette, miközben az őt keresők elől menekült. Szerencsére, az ablakot nem csukták be egészen, be tudott rajta bújni. De a táskát csukva találta. Most mit csináljon? Ha itt marad, meglátják. Ha máshová megy be, mi lesz vele?
 
Ahogy körülnézett, észrevette, hogy az egyik nagy doboz teteje félre van csúszva. Megpróbálta mégjobban félretolni, sikerült is szerencsésen. Előbb az orrát dugta óvatosan bele, azután belépett, elhelyezkedett a kicsi nénike ünneplő kalapjában. Kicsit szűk volt a hely, de bánta is Dani! Mégis jobb, mint a táskában, ahol az orra beszorult a résbe, úgy, hogy muszáj volt tüsszentenie. Arra sem gondolt, hogy mi lesz reggel, csak aludt, mint akinek rendben van a dolga egészen.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 29. 13:44 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

Z. Tábori Piroska elmeséli: Dugó Dani a nagyvárosban

I.
 
DANI ELINDUL
 
 
 
- A-u-u-u-u-u!
 
Kelep anyó ijedten kapja fel a fejét! De hiába nyújtogatja a nyakát, nem érte el Dugó Danit, aki a tető szélén nyújtózkodott és ásított nagyokat.
 
- A-u-u-u-u-u-a-a! - hangzott még cifrábban.
 
- Légy szíves, Dani, ne lármázz! A fiacskáim már mozgolódnak a tojásban, most csönd kell nekik és nekem is, - intette Kelep anyó szemrehányóan.
 
- Jó is, ha mán mozognak! Mert már mióta ülsz rajtuk. És azóta cseppet sem törődsz velem, csak mindég szidsz és semmi se jó, amit szegény Dani csinál. Még ásítani se szabad neki. Pedig jaj, de álmos vagyok!
 
- Igen, mert mikor más rendes népek alusznak, akkor te kirándulsz a dinnyeföldre meg a nádasba!
 
- Nem is ülhetek mindég itthon. Mert ülnék, ha kicsit megengednéd, hogy a tojásokra üljek. De nem engeded, hát mit csináljak?
 
Kelep anyó megbotránkozva csóválta hosszú nyakát:
 
- Rendes gólyaanya nem ültet senkit a tojásra, maga költi ki. Akkor biztos, hogy rendes kis gólyák kelnek ki belőlük. De ha téged ültetlek rá, még megeshetik, hogy csupa kicsi Dani lesz a gólyatojásokból!
 
Dani nagyot nevetett, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy kipróbálja a dolgot. Hogyne, éppen neki való volna olyan sokáig mozdulatlanul ülni!
 
Otthagyta anyót, meg a háztetőt, ahol még ásítozni sem lehet rendesen és elindult, hogy valami rendesebb alvóhelyet keressen magának. Nem is kellett messzire menni, korán reggel volt még, a lakóház minden ablaka nyitva állott, hogy a szobákat átjárja a friss levegő. Dani koma jól ismerte a járást, nem egyszer lopózott be a házba, hogy mindent megnézegessen, hosszú, mozgó orrát mindenbe beleüsse.
 
Most egyenesen a hálószoba felé tartott, tudta, hogy ott már nincs senki, a ház népe korán kel. Bemászott hát az ablakon, bekukucskált a fülemüle fészkébe, amely éppen ott volt elrejtve a vadszőlő között. Illedelmesen köszönt a fülemüle-mamának, aztán zsupsz! beugrott a szobába.
 
- Igazán rendes népek, - gondolta elégedetten, - már ki is takarítottak. El lehet bújni, Dani pajtás és kialudhatod magad. keressük ki a legjobb helyet!
 
Őkelme felkapaszkodott a pamlagra, kipróbálta a karosszéket, de egyszer csak valami szokatlan dolgot pillantott meg.
 
Valami ládaforma állott két székre téve, csakhogy füle is volt. És telerakták mindenféle holmival. Dani koma felmászott hozzá, megnézegette, még bele is mászott. Ruhák, meg cipők, meg más mindenféle volt benne. Dani elhatározta, hogy alaposabban megnézi, mikor egyszer csak nyílt az ajtó. Épp annyi ideje volt, hogy elbújjék a ruhanemű alá.
 
 
 
Hallotta, hogy anyuska jött be valakivel, akit Dani még sohase látott.
 
- Minden be van már csomagolva, - mondta az anyuska, - csak ezt a kabátot teszem még ide a tetejére. Bandika már kinőtte, de a te kisfiadnak éppen jó lesz, Péterkém.
 
Anyuska betette a kabátot a táskába, szépen letakarta egy törölközővel, azután a Péternek nevezett bácsi becsukta a táskát, de még kulccsal is bezárta és a Pista kocsis mindjárt ki is vitte a kocsira.
 
- Isten veled, jó utat! - kiáltoztak a ház lakói a tovaröpülő kocsi után, amelyen Péter bácsi ült. Mellette ott ékeskedett a táska. A táskában pedig ott kucorgott egy dobogó szívű, kicsit ijedt Dugó Dani! Most nem mozgott az orra, de még lélegzeni is alig mert. Csak azt motyogta magában:
 
- Édes Istenkém, segíts meg és vigyázz kicsit a Dugó Danira, hogy meg ne fulladjon és más baja se legyen!
 
 
 
 
Alig mondta el néhányszor, mikor észrevette, hogy a táska nem csukódik ám egészen szorosan, kétoldalt parányi rés van rajta, éppen annyi, hogy kevéske levegő szivároghasson be rajta. Dani addig mozgolódott, míg a hosszú orrát sikerült a nyíláshoz dugni és örömmel szippantott egyet. Igaz, a levegőnek, amit beszívott, kicsit füst szaga volt, de megfulladni mégse kellett. El is aludt dani szerencsésen, mert a Bandi kabátkája, amit magára húzott, nagyon jó meleg volt.
 
 
Forrás: Dugó Dani a nagyvárosban. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1930.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 28. 17:24 - címkék: mese és kategóriák: Dugó Dani a nagyvárosban (mese) - még nincsenek kommentek

  • http://csicsada.freeblog.hu/
  • Csicsada irodalmi naplója
  • Ircsi Birodalma
  • Vicushka Blogja
  • Ibolya: Tűnődéseim
  • Zsuzso3 : Napsugár
  • Képek,Versek
  • Maya Blogja
    •