Bolgár költők verseiből bejegyzései 
Ivan Vazov: Vitosa
Dúl-fúl odafönn a Vitosa egyre:
takarója még téli: csupa jég.
Borul óránként hóförgetegbe:
fújja felénk fagyos lehelletét.
De édesen süt már a nap az égen,
lebeg a völgyből föl meleg vigasz,
patak fut, veréb csiripel serényen,
azt kiabálja: közel a tavasz.
Csak a Vitosát nem érinti ez: bőg,
mint a vadállat: forognak a felhők,
szinte attól, hogy nő s nő a dühe.
Hiába szórod Vitosa az átkod -
az asztalon üde hóvirágok -
a te válladról kerültek ide.
/Ford.: Illyés Gyula/
Ivan Vazov: Hol van Bulgária?
Ha kérdik, a nap fölöttem
legelőbb hol nevetett,
ha kérdik, merre a földem,
mit legjobban szeretek,
mért várjak a felelettel -
ott, hol a Duna folyik,
ott, hol a Fekete-tenger
sugárzik, lázadozik,
ott, hol a Balkán magaslik,
a büszke Balkán-fokok,
lustán a Marica lassít
s a trák síkon kanyarog,
ott, hol a Vardar kiontva
mezőkön zavarodik,
fény tűz a Rila-oromra,
s döng a hullám Ohridig.
Ott, hol ily nyomorúság van,
ahol vértanú a nép,
a sírásban, a fohászban
mindig egyazon beszéd.
Ott születtem! Az elődök
csontja fű alatt pihen.
A nevük visszaverődött
békében s harci helyen.
Hatalmuk volt a Kárpátok
kopár csúcsai felett,
támadták Konstantinápolyt,
bizony, belereszketett.
Tirnovót, Preszlávot nézzed,
csüggedt omladékfalat:
mily dicső napokat értek -
itt is, ott is rom maradt!
Bulgária, édes földem,
kedves, a jóság magad,
emberré itt nevelődtem,
fogadd főhajtásomat!
Szerettem hegyeid ormát,
erdeid, folyóidat,
szép tisztásaid nyugalmát,
hol tiszta virág fakad.
Kínjaid, sok szenvedésed,
dicső ősiségedet,
a sok eleven emléket,
eljövendő fényedet.
Bárhova vessen a szándék,
égek, sorsod vállalom,
itt születtem, s nem kívánnék
mást, itt haljak szabadon.
/Ford.: Kalász Márton/
