Bolgár költők verseiből bejegyzései 
Tanjo Kliszurov: Madárka
Véresen csüngött a madárka szárnya,
ijedt, vékonyka hangon csipogott.
Fölszedtük, befogadtuk a lakásba.
Morzsát szórtunk elé, apró magot.
Sebét lelkesen, gonddal bepólyáztuk,
simogattuk remegő tollait.
Minden hiába. Mégsem maradt nálunk.
Nem szállt el - csak elpusztult reggelig.
Emberségünkért ez volt hát a hála?
Ez volt, ami jóságunkért kijárt? -
Úgy dohogtunk a halott madárkára,
alig fogtuk föl magát a halált.
/Ford.: Kiss Benedek/
Evtim Evtimov: A délszaki egek annyira kékek
hogy kéklenek madarak és füvek.
Időzz egy kicsit a pirini bércek
alatt, s feledi fájdalmát szíved.
Magadat most láthatod meg egészen
ezüst patakokban és a napban...
Neked én egy törékeny drága ékszert,
a pirini tavat adtam.
/Ford.: Utassy József/
Evtim Evtimov: Damaszkuszi rózsától pirultál
vagy az éjjel nagy hold alatt álltál,
vagy előtted egy vidám dal járkált,
hogy ily széppé s hófehérré váltál?
Te ragyogsz a fekete homályban,
Vénuszra ütsz, amikor itt nyár van:
te vagy este a vacsoracsillag,
reggel meg a fényes hajnalcsillag.
/Ford.: Utassy József/
Szlav Karaszlavov: Tavaszi kakukkszó
Szél ring, suhog az új lombok között,
kocsink az úton szaporán zörög.
Acél, kova...apám csihol vele,
majd felneszel, és hátrasúg:
- Hallod-e?
Kakukk!...
Régi szokás: zsebét ütögeti
- sok pénzzel legyen a sírig teli -,
majd elmerengve pattint a kövön:
- No, nézd csak kicsi!
Útközben ránkköszön!...
S eltöltekezett reménnyel apám,
fülelt, s félresandított, le rám,
hogy a szűr alól kikukkantok-e,
meghallom-e, ha hátrasúg:
- Hallod-e?
Kakukk!...
Újra ring a szél az új zöld lomb között,
kocsink az úton szaporán zörög,
a szűrt nyakamba kanyarítom újból,
a fákon a kakukk ismét kakukkol,
de most csak fájdalom köszönt le rám,
nincs már apám,
acélja nem csihol már sohase,
s nekem többé hátra se súg:
- hallod-e?
Kakukk!...
/Ford.: Majtényi Zoltán/
Borisz Hrisztov: Még egy pillanat
Elhalványult a nap...
A lég még szinte zengett.
Ragyog a madarak
tollán a fény és csend lesz.
Leájul egy levél -
a fatörzs beledermed,
meg is kérdi: - Miért?
S kap csúcsa sárga leplet.
A levél meg pörög,
kereng, aláhull nesznek.
Egy pillanat még!...s fekszik
madártollak mellett.
/Ford.: Utassy József/
Petár Alipiev: Hó
Hull, hull, pilinkél folyton, reggel óta,
ül az elkorhadt kerítéskarókra.
Hószakadékba hullok bele lágyan
és hangtalan, csak várok, várok egyre,
hogy e fehérrel olvadhassak egybe,
hogy eltűnjek e végső tisztaságban.
/Ford.: Székely Magda/
Petár Alipiev: Pillangó
E sárga és kék pöttyök, szétdobálva
bolondul, s némi barna, semmi más -
a teremtés fölösleges csodája,
aranyporból pillényi ragyogás.
De mire neked mindez, mondd, mivégre
ez érthetetlen színkáprázatok,
e kacskaringók hímes tüneménye?
Csakhogy megéljen egyetlen napot?
/Ford.: Székely Magda/
Sztanka Pencseva: Az ujjaim hegyével
Elnézegetlek,
ahogy a vak néz,
az ujjaim hegyével.
A hajad gyermeki puha,
de itt ni - sűrűjébe bújnak! -
látom szemhéjamon keresztül is
az első fehér szálakat...
A könnyű ujjak néznek és becéznek:
keményen domborodik a makacs
homlok...
Gyors szikrákként milyen gondolatok
sziporkáznak titkon mögötte?
A szemöldökök kötekedő ívét
( és a gonosz ráncot közöttük)
s lehunyt szemeidet,
mint a gyöngéd falevelek,
úgy takarják el ujjaim,
hangtalan beszélgetnek a szemekkel:
legyetek nekem mindig ilyenek,
ilyen tiszták s jóságosak:
te mindig higgy nekem, te arc
az ujjaim alatt:
mert én fedeztelek fel:
egész világ vagy
és gyönyörű.
/Ford.: Majtényi Zoltán/
Sztanka Pencseva: Boldogság
Fenn, sziklás hegyszegélyen,
hol éjjel a kék csillag is remeg,
a sziklaóriás kőtenyerében
eső után egy kis víz megrekedt.
Magányos víz,
nincs semmi, semmi haszna.
Fel sose kapja
csermely, hogy elvigye messze,
föld be nem issza
szomjas, kutató gyökerekbe.
Csak a csillag fog fürdeni benne,
míg a szél felszippantja,
mikor a naptól felizzik a szikla...
Kis víz magánya,
szomorúsága,
szívem azt kívánja,
csak egyszer szálljon melléd szomjas madár -
a legkisebb, a legcsunyábbka bár...
És akkor
mint hajnalcsillag, felragyog magányod,
remegsz, mivel valaki rád hajolt,
hiszen szerény, szép sorsodat kivártad:
valakinek rád is szüksége volt.
És boldog lesz halálod.
/Ford.: Király Zoltán/
Georgi Dzsagarov: Térj vissza!
Áttörted hajdan életem
átkát, mint fagyott virággal a szép
tavaszidő, s hoztad nekem
örömök és remények langy egét.
Mámorban éltem akkor én,
mert közel volt hozzám a vállad.
A boldogság voltál, s enyém...
Derűs volt minden és csodás-nagy.
Másznék meredély csúcsokat,
megjárnám szakadékok mélyét.
De csak ha hangod hívogat.
De csak ha nem tűnsz messze végképp.
Magam vagyok most. Nélküled.
Megint dermesztő órák jönnek.
Ha nem melenget közeled:
mit adok majd az embereknek?
Amikor künn eső szakad,
s a hideg üveg-csillámlásban
a saras víz összeszalad,
s az északi szél rohan az árral...?
És így telik nap nap után.
Térj vissza, kedves! - egyre várlak
rideg időmnek kapuján.
Népesítsd be újból a házat!
Törd át megint vad életem
átkát, mint fagyott virággal a kék
tavaszidő, s hozd el nekem
örömök és remények langy egét!
/Ford.: Kiss Benedek/
Aszen Razcvetnikov: Jövök
Ím itt jövök felhőruhában, ormok meredélye mögöttem,
csúcsok süvegelnek utánam, hol a vadgalamb fészkel a mennyben.
A mellemen ég csuda hímzés, színes csokra tarka virágnak,
mint kósza madár, haza nélkül, vak útjait járom a tájnak.
Zöldül s belehervad az este. Bagoly huhog messzi a réten.
Lágy ing a tavasz, csupa csillag, ahogy hullnak a zajtalan éjben.
Zörgessek-e ily öreg este? Behívnak-e majd, ha sötét lesz?
Ó, ülni elég az a kisszék, szíves mosoly kell a kenyérhez.
Cserébe vegyétek, amim van: mézzel teli erdei lépet,
kék, harmatos gyöngyeit adta az áfonya - mind a tiétek,
s balzsamfüvek illata kísér, csöndes hegyi tájakon szedtem,
ott fenn, hol a százados fákat szólítja a kékszemű Isten.
/Ford.: Buda Ferenc/
Ivan Pejcsev: Válás
Szívem a hajón útra kelt.
Rimbaud
Állok a parton és szomorkodom,
ez a hajó már nem tér vissza újra.
Orra metsző ékétől szertehullva
zuhog a zöld hullám. És bús nagyon,
akárcsak én, a sziklafok, sirály,
szigetek, dűnék, messzi partok öble,
mert ő, fejét búcsúra hajtva már,
sosem csókol többé, elment örökre.
"Sosem" - suttogja borzoltan az ár.
"Sosem" - kiáltja dühödten a tenger.
"Sosem" - kacagva és zajongva kel fel
a vágy, hogy messzi útját áldja meg,
s átkozza meg ártatlan szívem vétkét.
A szellőt váró tenger megremeg,
a fájdalom özöne zúg, pezseg,
akár fehér kagyló ölén a tenger.
Szűkül a part a mind messzebbre ért
hajó mögött, mely távolban lebeg már,
s az ifjúság, mely fényes-szívtelen száll,
útján nem áll meg már a kedvemért.
Miattam már nem áll meg sohase.
Mindegy, hány mérföld választ tőle engem,
s hogy a víz vékony pántja látszik-e,
ha nincs remény, hogy még enyém lehessen.
Állok a parton és szomorkodom,
ez a hajó már nem tér vissza újra.
Olvadnak kéklő végtelenbe fúlva
a vitorlák az árbocrudakon.
A hullámok dühöngő robaja
minden nyögést, kiáltó szót is elnyel.
Miért állsz ott? Menj! Indulj már haza!
Soha semmit se ád vissza a tenger.
/Ford.: Fodor András/
Nicola Vapracov: Búcsú
Feleségemnek
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senkise várt.
Ne hadd, hogy kint az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!
Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.
/Ford.: Kardos László/
Nikolaj Liliev: Lehull az emlék és az ének
Lehull az emlék és az ének,
tört szárnyaink oly súlyosak.
Hámjában földi szenvedésnek
járjuk a meredek utat.
Éveink gyorsan elenyésznek,
ahogy hullám hullámra csap,
és a felejtés tengeréhez
viszik az arany napokat.
Hol a reménység, hova lettek
a fényességes koszorúk?
A forrás tükre nézegethet
halotti arcot, iszonyút.
S az őszi köd kábulatába
süppedt, sötét tereken át
dalaink tündöklő nyilát
hiába lőjük, mindhiába.
/Ford.: Székely Magda/
Nikolaj Liliev: A késő őszi pusztulásban
A késő őszi pusztulásban
veletek vagyok újra, fák!
Egetek súlyát hordja vállam,
s ágaitok alázatát.
Kihúnyok én is a magányban,
mint hontalan lombjaitok,
az én vágyam is makulátlan,
könnyem is rubinként ragyog.
Értem, amit e néma dallam,
e névtelen sírás beszél,
bennem is bágyadt alkonyat van,
bennem is zúg az őszi szél.
Ágam lefosztva, megszedetten,
gyümölcs se csügg a lomb helyén,
sóhajom szálldos ismeretlen
égboltok napjai felé.
Álmaim így zokognak őszi,
lakatlan, holt ködökön át,
az én kopár múltam sem őrzi
szerelmek régi nyíl-nyomát.
S a feledést felissza szájam,
mint gyönge égi harmatot.
A késő őszi pusztulásban,
ti fák, a tietek vagyok!
/Ford.: Székely Magda/
Nikolaj Liliev: A kertre szitál-e a permet
A kertre szitál-e a permet,
vagy egy kasza zengene még?
Egy álom igézete reszket,
kihallani gyönge neszét.
Kit hívhat e hang, a cikázva
rengő vízi csillagokat?
Felkölti a hold ragyogása,
kioltja a kék virradat.
S az álomi, ritka vidékek
elvesznek az éjeken át,
de a vágy lobogása feléled,
beleszédül a néma világ.
Ó, tenger tiszta szülötte,
a fehér hold lepleiben -
s bennünk szomj tikkad örökre:
nem csillapodó szerelem.
/Ford.: Székely Magda/
Teodor Trajanov: Dal szöveg nélkül
Szívemben a kín dala fészkel,
ily dalt sose hallhat a fül,
s mit hold teli kéke idéz fel,
az ősi csodákon
lelkem riadozva elül...
Ó, végtelen álom!
Visszhang sose volt, sem a részvét
vágyam netovábbja: tudom,
hogy búm s örömöm illő részét,
magamba ha járom,
meglelem itt ez uton.
Ó, végtelen álom!
Mely fülbe susogja a lélek
jóéjt! eme végbucsuszót,
midőn kimerülve felébred,
átlát a homályon,
és rá örök pompa mosolyg?
Ó, végtelen álom!
/Ford.: Tótfalusi István/
Dimitár Bojadzsiev: Magány
Az alkonyat halk s méla bánatában
keressük egymás bolygó lelkeit.
Minden visszhangos, meddő utcalárma
ajtónk fájánál félve megtörik.
És míg félalvón feltárod szeszélyes
tündérként tested halvány bíborát,
s reádhajolva félve szívom édes
kebled parfömjét: ó, fogd meg e lágy
fejet és rejtsd melledre, drága asszony,
hadd mondom el, hogy ölt meg bús magányom,
szép kedvesem, s hogy hullt reám az alkony
és takart be, mint barna síri hant,
s hogy tört meg régen béna szívem fájón,
mint holmi régi, szakadt húru lant.
/Ford.: Dimo Boikliev/
Dimitár Bojadzsiev: Szerelmes vers
Így tartom öt kis ujjad drága terhét,
s kezed csókolva, azt kérdem, hogy volt már
e földön templom, bálványkép vagy oltár,
amelynek istenségét úgy szerették,
mint én szeretlek téged, édesem,
vak éjszakámban égi mécsesem.
Mint arató, ki pihenésre szomjas,
néztem házadnak vendég küszöbét,
fáradtan s egymagamban a sötét
alkony ködében. S akkor lágy mosollyal
úgy vártál, nyitva ajtód reteszét,
mint hontalant a messze menedék.
S nem nézted csodálkozón s kevélyen
sok hirtelen, váratlan könnyemet, -
hogy elfeledve minden gőgömet
reádborultam szótlanul, fehéren,
s te karjaidba vettél és meleg
ajkaddal ittad forró könnyemet.
Halkan beszéltél és vigasztalón,
lelkem kialvó lángját újra szítva,
és hófehér kezeddel megsimítva
az arcomat, hogy már nem is tudom:
szóltam-e hozzád, búsan, hasztalan,
vagy csak hallgattam, nyögve hangtalan?
Szemedbe nézek újra, meghatódva,
megcsókolom öt ujjadat s megérzem,
hogy e száz sebről szólni, miktől vérzem,
szavam milyen hazug, kopott és ócska,
s te, égi mécsem szörnyű éjjelemben:
nem érthetsz meg soha, de soha engem!
/Ford.: Dimo Boikliev/
Dimitár Bojadzsiev: Éjjeli kérdés
Elnézlek: s most, hogy némán ölel ágyad,
megérzem: alva újra kél a vágyad,
ajkad kinyílik s légi csókra zárul,
és karod lanyha ölelésre tárul, -
hogy végignézve bársony testeden
kérdem: kihez hajt most a szerelem?
Ó mondd, ki lépett most be álmaidba,
s kire nevet rejtélyes ajkad titka,
ó mért kell kérdenem így tudatlan s árván,
kiért nyúlsz el buján s tunyán a párnán,
s a bánat is, mely most felgyúlt szívedben,
miért lesz nékem mindig ismeretlen?
/Ford.: Dimo Boikliev/
Dimitár Bojadzsiev: Éjjeli vágy
Oly csendes vagy álmodban, kedves és
csábító, ahogy két szemed lezárul:
ajkad, míg végigfut rajta a nevetés,
álmában bűvös, halk mosolyra tárul.
S míg álom hull bársony testedre, a gonoszra,
ugye, csak alszol kedves, s nem gondolsz semmi
rosszra?
Mondd meg, hogy kire mosolyog most álmod,
és kinek nyújtod puha kezedet,
kit ölel most langyos karod, az álnok,
és kiért dagad drága kebeled?
s a bánat, mely most fellángolt szívedben,
ugye, kedvesem, nékem ismeretlen?
/Ford.: Dimo Boikliev/
Dimitár Bojadzsiev: Éjjel
Csukódj, szemem, te rémektől kifáradt,
sivár napomnak vége - este lett.
Ki kergetője voltam délibábnak,
lelkemre ültek súlyok, nagy kövek.
Ősz-éji szélt fújt gondolataimra,
szóródnak, szállnak, mint zilált levél.
Összetörettem. Nem várok a Napra,
szám is, sóhajom is fagyott, fehér.
Ó, jól tudom, komorló éjszakámat
fölváltja majd félálom, szürke bánat,
s hurcolom napok hideg szörnyeit.
S méze-hagyott reményeim sebekbe
fakult hangja majd így susog szívembe:
"Hiába nőttek büszke szárnyaid!"
/Ford.: Buda Ferenc/
Kiril Hrisztov: Találkozás a réten
Magam járok: köröttem a csalit
s a rejtek kertek zöldes, enyhe lombja,
távolról halkan szól a nyáj kolompja,
s a tikkadt nap egy felhőn álmodik.
Így várok rád. Kitárom szememet,
szívem eláll, és újra megremeg,
s őrangyalom lelkem mélyén rebeg
egy halk s csodás imát: a nevedet.
De íme jössz, Tested a sok virág
közt nem látszik: csodás fény gyúl az égen,
és míg tested hév illatát megérzem
templom lesz nékem az egész világ.
/Ford.: Dimo Boikliev/
Kiril Hrisztov: Dal
Éjszakák. Csöpp reszketések,
szívverés - madárkasóhaj,
kelnek, tűnnek könnyű léptek,
egy ajtóban elhaló zaj.
- Kedves, jöjj, mutasd meg arcod,
éjbogárszemű leányka,
míg a hajnal föl nem pirkad,
míg anyádnak mély az álma.
- Hogy kelhetnék föl, virágom?
Nincs erőm egy moccanatra,
anyámmal fekszem egy ágyon,
szőke hajam mind alatta.
Éjszakák. Csöpp reszketések,
szívverés - madárkasóhaj:
távolodó, tompa léptek,
egy ajtóban elhaló zaj.
/Ford.: Vidor Miklós/
Kiril Hrisztov: Őszi kép
Csillagfényes éj elűzte,
a nap messze bujdokolt.
Tarlott ágak között tűz le
fényesen az őszi hold.
Fűzek nézik maguk benne:
lenn ezüst csermely szalad,
s ők lehajtják röstelkedve
tövig fosztott gallyukat.
Hol levél szállong a vízre,
dermed már a téli csend...
És a lélek megtelítve
édes álmában mereng.
/Ford.: Vidor Miklós/
Kiril Hrisztov: Nyári éj
Hajnali szendergésbe borultan
fénylő kék ligetek
bukkannak ki a tünde azúrban,
bíbor tűz födi már az eget.
Csillagok tűnő lángja lehervad,
gyúlva kihunynak amott,
mint szeretők szeme, hogyha bucsúznak
s könnyeik csöppje ragyog.
/Ford.: Vidor Miklós/
Pencso Szlavejkov: A tó
A rezgő nyárfaágak, mint bús tornyok
merednek az alvó tó felett,
s az alvó tó vizében, mint holt lepkék remegnek
az ezüst levelek.
S ha alkonyatkor egy-egy levél lehull és sápadt
gyűrűt vet a habon:
mint bágyadt asszonymellen, úgy borzong
át a bánat a haldokló tavon.
/Ford.:Dimo Boikliev/
Pencso Szlavejkov: Álom a boldogságról
Míg itt az ifjúság, arany a nap,
a szív aranyló álmot bontogat,
míg itt az ifjúság, csak tréfa minden,
s mosolygunk egyet balsikereinken.
Míg itt az ifjúság, könnyű az út,
a bú szívünkre nem borít borút,
s a bánat is öröm forrása nálunk,
míg itt az ifjúság, az ifjúságunk!
/Ford.: Csíkhelyi Lenke/
Sztojan Mihajlovszki: A bagoly és a szentjánosbogár
Az éjszakai fűcsomók
sötétjéből kicsillogott
a csöpp jánosbogárka...
( Mint földünkön a fényhozót,
kíséri sorsa átka,
oly szerencsétlen ő is épp!)
A csúf, gonosz, ravasz bagoly legott
űzőbe vette a szikrányi lényt
s minden világosságnak ellenségeként
kegyetlen rácsapott...
- Mit vétettem? - Utamban vagy, pimasz!
- Utadban? Miért? - Mivel világítasz!
S amint ítéletét így elkiáltja,
menten kihunyt a szentjánosbogárka,
hogy befogadja az öröklét,
vagy köznapibban mondva:
a bagoly sötét gyomra.
/Ford.: Vidor Miklós/
Sztojan Mihajlovszki: A sas és a csiga
Sudár fenyőfa csucsán
a Sztara Planinán
a sas megpillant egy korcs kis töpörcöt,
púposat, szarvasat,
rajt föld mocska tapad,
rútabb, akár az ördög.
- Hát ez meg itt? - kiáltja
a Levegő Királya:
- Ni, egy csiga, be csúnya!
A teremtés torz gúnya.
Csöpp héjba szikkadt
mozgó lét: bikkmakk,
az Istenség kacajja, vagy haragja?
- Mondd hát, te undor, szánalomnak férge,
hogy kapaszkodtál ily magasra?
S felel a korcs csigácska:
- Tapadva, csúszva, mászva!
/Ford.: Vidor Miklós/
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)