Tó bizony ki ne apadjon,
Madár pedig egy se haljon!
Legényt leány ott ne hagyjon!
Jaj, akkor én meghalok!
Hal ne vergődjön a parton,
Sok kis gyermek meg ne fagyjon,
Szerelmem csak meg ne csaljon!
Jaj, akkor én meghalok!
Tűz tovább is melegítsen,
Rét virága felderítsen,
Kit szeretek, úgy szeressen,
Mint az égbolt a napot!
Gyenge testem erős legyen,
Mint a szikla messzi hegyen,
Virágkarodba felvegyél,
Halálomig le se tegyél!
Ha utad hosszú és hideg, ne állj meg a tűznél,
mert utána csak ülnél, ülnél, meghülyülnél.
Nem indulnál tovább soha meg.
Vagy ha elzavarna,
széttépnek a varjak.
Füledbe piszkos hólé csurog,
énekelnek részeg angyalok:
"Most már nehezebb, add fel, minek!"
Sietve lépkedj, házak ablakán be ne nézz!
Tűzhely pirosa, asszony melege megigéz.
Jobban fájna a hideg.
Megálltam nálad, égett a tűz,
kezed meleg volt, hittem összefűz...
Mért oltod el a tüzet?
Fekszem hóban, szél sziszeg,
rúgj belém, vagy keseregj:
gyenge voltam: szerettelek.
Öcsémnek
Volt nekem egy furulyám
Cédrus testű karcsú lány
Csillag volt a luk rajta
Esténként a szél fújta
I.-nek
Ez a versem csak a tied
mert megsózod ételem
kisimítod a ruhámat
megfoltozod életem
Morognak hatalmas medvék
Dühösen a felhők mögött.
- Még a bölcs tölgyek is félnek -.
Az ég mélykékbe öltözött.
Felszikrázó tűz-virágot
- A sötétre nem szárny hasít: -
Hunyorgó madárszemekbe
Kinyíló villámfény vakít.
A nyugtalan esőcseppek
Már bukfencezve hullanak:
S kitör a zápor - a felhők
Fekete vászna átszakad.
Megriadt lóként száguldva
A sörényes szél felnyerít.
Vágtatna a hegyeken át,
El a hallgatag tengerig.
Ez a vihar. Most ő az úr.
Teremt nappal is éjszakát.
Hatalma addig tart, mígnem
Napsugár-lándzsa döfi át.
Macskák vakon indulnak szél felé
Mária hajában fönnakadnak a
csillagok
Eljöttem - mondja a pléhkrisztus
ég felé görbült arcán biztató
mosollyal
Késő Uram - válaszolnak a fák
- késő A feledés szögeit nem tudod
legyőzni
S az éjszaka gyolcsát visszatekerik
a repedt testedre
Banos Jánosnak
S ha jönnek hamis próféták
Kínálva szeszekkel, vigassággal
intsd le őket keményen magad mellől
agancs konoksággal
A te utad csak az erdő -
jöttél mint harangzúgásból
részeg angyalok
Csikók szél-kezét keresve
Arcod madár csepp vére
szemed éjszaka bagoly-fénye
hangod torkodban kilenc
kés éle
Jöttél - partra tett kagyló száradni
magadban - mégis zúgni
Kergesd el hát a rüheseket akik
táncolnak olcsó sebüket mutatván
A te utad - ahol felizzó hegedűk
metszett gégével
kibontott idegekkel
szólnának emberi nyelven
De csak sikoltanak görcsbe tekeredve
- fához lapulva -
és vigyázzák szarvasok útját foltos
délutánban
A te utad ott van
legnagyobbik fiú
szarvasléptű ember
Gyónom mindenkinek, a földnek, az égnek, a fűnek é
fának, a patkányoknak, a kalauznak, az idegorvosoknak,
Eszti néninek és mindennek, ami mozog vagy áll, él
vagy meghalt, hogy tiszta vagyok.
Olyan tiszta, amely mocsokká válik, a legnagyobb
szemétté. Olyan tiszta, amely röhögésre vagy cinizmusra
kényszeríti a barátaimat, az ellenségeimet. A barátaim
a legjobbat akarják. Közben megszüntetnek, kristály-
vércseppé merevítenek, aprófává vagdalnak, és
értetlenül nézik, miért nem virágzom.
Az ellenségeim építenek a csapásaik alatt.
Irgalmazz nekem, madár, akit nem etettem, virág, akit
nem öntöztem, leszakítottam. Öreganyó, nem adtam át a
helyem: lila kendős, majd' föllöktelek: koldus, akinek
pénzt adtam - nem adtam: bogár, eltapostam: ordítsatok
fel néma szóval:
Irgalmazzunk neki!
Könyörgöm én is értetek.
Az én vétkem, az én igen nagy vétkem, hogy mindent
így akartam.
Részeg Kálmán bácsi,
nagy lábú Kató néni,
elröpült csókám,
eltűnt sündisznóm,
hallgass meg engem, hallgass meg minket.
- A kiáltásom kerüljön el mindenhova.
A tengerekbe, a sziklák közé, az emberek szívébe.
Oldozzatok föl el nem követett
bűneimért, szeressetek az elkövetettekért.
Legyen veletek, amire vágytok.
Az élet legyen veletek.
És szűnjön meg a mormogás: a te lelkeddel.
Éjszaka és hajnal pengeélén
mikor álmaim faggatva
torkon metszem
legalább rozsdás vágyaink fele
igaz lenne
Ilyenkor megelevenednek a
sárgult esküvői képek
Nagyapám pajkosan hunyorít
Körbeülnek a székek tanácskozni
mit is tehetnének velem
Lapul a szőnyeg rája-teste
Emlékezni sem tudok már
Arcom viasza lassanként
enged
Mire ereid összefonódnak
karcsú pipacs gyökerekkel
- megérted
egyetlen arcra várunk
hiába találnak hajnalok
mindig máshol
Így gyónunk - mindig egynek
éjszakák csillagsebéről
délutánok ikon-félelméről
Feloldozva és bűnbeesve
Egyetlen alakot faragunk
- mint oltárképet
mely jő szamáron
sárga hegyekből
kendőt nyújtva a
megfeszülőnek
Megosztva keresztjét
Gyermekként kérdezz
ki bántott
s milyen volt pietás lázutam
S féltem-e tegnap
mert fákon hintázott
éjfélt-rémisztő
szél futam
Homlokomon a jel nem táltosé
szög fogta fel kiömlő véremet
s bár kékülő-halkan a semmibe tűnnék
szívemig nőtt már gyökered
Bennem vagy egyre
így húsomra sincs
egyedül jogom
Ha elmennék
benned forgatná szarvát
az ökörpofájú fájdalom
Milyen szép a kék hajnal előtt
Hajad tűzvész utáni széltelen éje
S hiszem: felröpülnek az átlőtt madarak
A bőrödből szivárgó törékeny fénybe
Holdsugár a késpengére
Rád zuhanok - kegyelmet kérve
Hószemeid parazsában
Nincs megváltás - gyors
Halál van
Másodpercek hajszálrepedésein
ha feléd indulok,
elém állnak elfonnyadt rózsák.
"Ne menj!" - kérik ( szirmuk arcomra
szárad) - "Keresd, aki tél és tavasz
között él, fehér árnyéka lótuszvirág."
Láthatatlan utak vezetnek hozzád mást el.
De bennem éjszakák nehezülnek.
Csontváza elhullt lovaknak
karodon ékszer.
Hamis próféták mutatják Óz
sosem volt birodalmát.
Ha szívüket melled alá is rejtik:
gerincedre jogom csak nekem van.
"Ne menj!" - kérik elfonnyadt rózsák -
"Fekete fénye van a Holdnak.
S az áldozat mindig bárány és farkas."
Arcom szirmukra szárad.
Úgy megyek el ahogy jöttem
eléd lépve napok hullásából
S marad:
fénykép a többi közt
"anyuka ki ez a bácsi?"
félremozdított szék
"régen láttuk talán beteg?"
íz a szájban
bezárult ajtók
kilincs amely másra vár
Úgy megyek el ahogy jöttem
visszalépve napok hullásába
És hiába gyújtasz egyre több fényt
éjszakáid mindig
sötétebbek lesznek
Fogad nyoma gyöngy-nyakék
Bőröm éjkárpitján ég
*
Szemed ha megtisztul
régi szeretők
mosolyától
meglátom magamat
benned...
*
Szerelmünk mire elmúlik
itt maradunk megsebzett testtel
S a végtelen csendje
kagylózúgássá nő
két halántékunk
között...
Értem megsebzett köveken
mezítláb indulj!
Kardfogú éjszakákat kössél gúzsba!
Úgy fájjak Neked -
akarom! -
Mint mikor kés metsz a húsba.
Este volt.
Homlokom árnyékában,
mint fáradt állat
ölembe ejtetted kristály-állad.
Takarónk volt a csend.
S ha szálfa-ujjaink már nem ölelnek,
az éjkancák ismét visszajönnek,
csillag-farkukkal házadnak dőlnek.
Erre gondolj!
Ez megsegít.
Bartók Bélának
Ott állt az ő anyjuk
hátán bánat zsákkal
szemét ráncok húzták
hangja kések hangja
mikor csontot farag
keze elsorvadt ág
melle fáknak görcse
és őket csak hívta
őket hogy etesse
tollas ágyba rakja
de előbb fürössze
felserdült testüket
kezével érintse
álmukat vigyázza
tizenhárom fiú
tizenhárom szarvas
fehér foltuk éget
ekkor megindultak
Járásuk tó csendje
fodortalan mélye
léptük csendek csendje
avar sem mozdult
ahogy elindultak
szarvukat lágyan
hangtalan sírással
kérlelő anyjukba
annak is hasába
ahol őket hordta
szépen beleszúrták
azután csak álltak
homlokát csókolták
nézték dermedt szemét
megfagyott csillagot
patájukkal hordtak
nedves földet hordtak
combját is fejét is
lassan betakarták
testükkel a földet
jól elegyengették
réghullott agancsuk
keresztnek rátűzték
Némán megindultak
fekete erdőbe
vaserdő mélyire
ott még madár sincsen
talán isten sincsen
zörgő falevelek
kiáltoznak folyton
erdő közepébe
villám kormú rétre
mikor megérkeztek
szépen körbeálltak
aganccsal egymásnak
anyjukra gondoltak
pókháló-kezére
sajt-sárga mellére
bagoly tollú éjbe
könnyük se maradt már
Akkor megindultak
anyjuk hívta őket
hangja kések hangja
mikor csontot farag
véres nagy agancsuk
testvérük testébe
csak a földre nézve
dobogó szívébe
beledöfték hosszan
rajtuk a vér rögtön
ezüst hallá válott
gyémánt ággá válott
mikor összerogytak
Hull a levél rájuk
testüket temeti
rozsda eszi szívük
szemgödrükben fű nő
csend lett végre
nagy csend
jaj de már ki hallja
tizenhárom szarvas
fekszik most alatta
mint a piros koráll
mindegyik agancsa
Mindig kiszáradt medrekben úsztunk
Tovább vezettek kik sebbe haltak
Tatár csontjaink sosem görbültek
Patkó-fájdalmak hiába martak
Ló vérét ittuk habzó tejnek
Tüzünk körül farkasok ültek
Asszonyaink sarló-szemükkel
Kanca-könnyedén állva szültek
Gázlámpát gyújt az este
Markomba gyűlnek gondjaim
Fény csillan - míg kávéját issza -
Júdás új arany fogain
Pincérek ministrálnak frakkban
Úrvacsorához ezüst kanál
A galérián templomi csendben
Imát mond három rongyos király
Mint szánkó a lassított képen,
Vonó siklik a végtelenségen.
Húrok közt megfeszül a tested,
Brácsák csomózzák a csendet.
S alszik a jegyszedő néni,
Masnis-álmait horkolva nézi.
TORZ
E- lapuló ráncos kígyó
R- szavad rémült és tiltó
I- süvítő izzó dárda
K- hörgés sikoly és lárma
A- térdre hullt ember arca
kacagó lesújtó balta
IDEÁLIS
E- napsugár pihetánca
R- mosolygó esti lámpa
I- felszálló tiszta ének
K- kavargó karcsú fények
A- jókedvű hasas fickó
túlérett kék-barna ringló
JÁTÉK
E- levelek csendje este
R- remegő róka teste
I- hidak kilengő íve
K- kertek könnyező kincse
A- almaszép barna arcod
öledben fejemet tartod
VALÓDI
E- elszakadt barna bársony
R- szelek zúgása zászlón
I- kiáltás néma tájból
K- gally mely ropogva lángol
A- álmodó lassú dallam
bennem fáj elhalva, halkan
I.
Kék levélen zöld manó áll
nem látjátok bizony nagy kár
szűzmária pongyolába
besétált a kávéházba
megöltem vagy három legyet
bűnös vagyok lefejeznek
II.
Éjfélt ütött már az óra
feküdjetek ki a hóba
tűre-vízre vigyázzatok
nyissátok ki a gázcsapot
tillárom haj bolond vagyok
lenyeltem az égő napot.
III.
Ismertétek Bolond Esztit?
Most a földben nyugton fekszik,
nem tanít már jóra senkit,
az élettel nem veszekszik,
nem fogadta el az "ennyit".
Ha szemed aljában szállnak az
éhes varjak
nylon harisnyás combok fecsegnek
az időjárásról
és arról, mikor Pista azt
mondta...
és láttam egy olyan, de egy
olyan...
Akkor elmenekülnél?
Ugyan hova?
Tengerbe, a sziklák közé?
Ne viccelj!
El kell menned és lehetőleg öltönyben
- Orsikáékhoz
A csipkefüggönytől megtudod
hogy rendszertelen életet élsz
nem vagy jó keresztény
és nincs fix fizetésed
A repedezett mahagóniasztaltól pedig
hogy: a lányukat mégse bízhatják rád
hosszú a hajad
és minek politizálsz
S egyáltalán
mindent másképp kellene tenned!
Ihatsz kakaót és megehetsz egy fél doboz
vaníliás jour kekszet
amit utálsz
(Ha jó vagy, máskor is meghívnak)
És gyömöszöld azt a krémest,
amíg a torkodon nem akad!
( És ne mondd
hogy a nagymama szarvas-párja
ízléstelen, az istenért
nehogy mondd)
Csak otthon jól öblögesd ki a torkod
mert a vaníliától esetleg
egy kicsit megfulladsz...
Látod, azért már becsülnek!
Ne legyen meg a Te akaratod
csak a Nagyanyámé
ki hajnalok sivatagában botladoz
teát főz - a kék láng mint
az alattomos visszér-virágok lábán -
a konyha elvarázsolt falai közt járja
a tenger-magány útjait
bálnahátú horizontok nélkül
Nem volt szigetek hóleplű királynője
csak haja színében őrzi telek havazását -
Ékszerekről sem álmodik
- csak nagyapámról -
aki sokat izzadva és káromkodva
tiltakozott az infarktus csendet intő
mozdulata ellen - és nem hagyott
maga után palotákat
csak éjszakák emlékezéstől
kifehéredett perceit -
mikor rekedten sóhajt a szekrény
és az asztalon összebújva
virrasztanak
a holdfénytől babonázott
villák meg a kések -
Legyen meg az Ő akarata
Aki ha fogatlan szájával tükörbe néz
az elmúlás próbálja új maszkját fintorogva
Legyen meg az Ő akarata
ki naponta felkelt - mert egyetlen
királyfija vagyok - homlokomra téve kezét
- halálomból
M. L.-nek
Szemhéjára égett minden hajnal.
Évekig négy órát aludt.
Egyszer vett huszonkét piros léggömböt
és elengedte a hegy lábánál.
Szerette nézni a hangyákat
meg a madarakat.
Sohasem akart hentes lenni, inkább
herceg fehér lovon, ahogy
Tündér Ilonáért indul.
Mégis befalazta asszonyát
és magát a családi Déva-várba.
A hideg sálat font köré,
hiába fogtad esténként a kezét.
Évekig négy órát aludt.
Régen nem álmodik már léggömbökről.
Mint mellékes körülményt,
nem ismerjük.
Szívére ég majd egy pengeívű
hajnal.
S ha jönnek hamis próféták
kínálva szeszekkel vigassággal
intsd el őket keményen magad mellől
agancs konoksággal
A te utad csak az erdő -
jöttél mint harangzúgásból
részeg angyalok
Csikók szél-kezét keresve
Arcod madár egy csepp vére
szemed éjszaka bagoly-fénye
hangod torkodban kilenc
kés éle
Jöttél - partra tett kagyló száradni
magadban - mégis folyton zúgni
Kergesd el hát a rüheseket akik
táncolnak olcsó sebüket mutatván
A te utad - ahol felizzó hegedűk
metszett gégével
kibontott ideggel
szólnának emberi nyelven
De csak sikoltanak görcsbe tekeredve
- a fához lapulva -
és vigyázzák szarvasok útját foltos
délutánban
A te utad ott van
legnagyobbik fiú
szarvasléptű ember
Éjszaka és hajnal pengeélén
mikor álmaim faggatva
torkon metszem
legalább rozsdás vágyaink fele
igaz lenne
Ilyenkor megelevenednek a
sárgult esküvői képek
Nagyapám pajkosan hunyorít
Körbeülnek a székek tanácskozni
mit is tehetnének velem
Lapul a szőnyeg rája-teste
Emlékezni sem tudok már
Arcom viasza lassanként
enged
Szavaim nekifeszülve a fogak falainak
legyőzve a sikoltás görcsét
kizuhannak a megsebzett
csendbe
Örömömet ha szétosztottam
eltűnök homok-napjaim
között
Leszek tovább vezető út
talpatok alatt
