Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Benedek Elek: Alszik a puszta

Alszik a puszta, mélyen alszik,
Közel s távol egy hang se hallszik:
Temetőkertnek némasága
Borult a havas pusztaságra.

Mikor utólján erre jártam,
A pusztát, haj, de másnak láttam!
Arany kalászok ringtak akkor,
Hangos volt reggel, alkonyatkor.

Öregek s ifjak sorba álltak,
Éles kaszákkal harcba szálltak,
S mit nappal vágtak, holdas este
Énekszóval rakták keresztbe.

Hej, barna képü kun testvérek,
Fekete földetek, lám, mivé lett!
Fehérre vált feketesége,
Oda lett minden ékessége.

Nem, nem, te szép vagy igy is nékem,
Talán még szebb vagy hófehéren.
Szép vagy te élve, szép vagy te holtan.
Igaz kun fajta: csendes, szótlan.

Csendes a puszta, az a népe,
Annál többet beszél a képe.
Elég nekem, ha nézek rája:
Magyar szemnek keblét kitárja.

...Alszik a puszta, mélyen alszik,
Közel s távol hang se hallszik.
Oly szép volt ébren, oly szép holtan...
Igaz kun fajta, csendes, szótlan.

Benedek Elek: A bagoly

Uhu, uhu, uhu, huhog bagoly koma,
Lesz-e vajjon este finom, jó lakoma?
Nem lát szegény nappal, nagy busan üldögél,
Tőle ugyan szaladgálhat bátran a kis egér.

No de este, haj, haj! akkor virrad neki,
Sem madár, sem egér most már nem neveti:
Amikor más alszik, vigan lakomázik,
Madárral is, egérrel is, bezzeg csak komázik!

Benedek Elek: Udvari bál

Szunyog király ő felsége
S az ő kedves felesége
Szunyogvárban bált adának,
S engem oda meghivának.

Ha meghivtak, el is mentem,
Egy nagy székbe lehüppentem,
Onnan néztem a nagy csudát:
Szunyogok fujták a dudát.

Hej, ez volt az igazi bál!
Csürdöngölőt járt a király.
Körülötte a legények
Csak ugy izzadtak szegények.

Kurjongatott, pattogtatott,
Tenyerével csattogtatott - -
Bizony sok földet bejártam:
Ilyen királyt még nem láttam.

Nagy volt a gyönyörüségem,
De nagyobb az ijedtségem!
Mert egyszer csak - szörnyű eset -
Ő felsége orra esett!

Ó, ha csak ez történt volna,
Duda vigan tovább szólna,
De elhallgatott s nem hiába:
Eltört ő felsége lába.

Na, lett erre riadalom,
Szétrobbant a sokadalom.
Mindahányan elszaladtak,
Doktor után kiáltoztak.

Doktor, doktor, Bagoly doktor,
Sohse érkezhetnék jobbkor!
Ámde mikor kéne éppen,
Nem találják semmiképpen.

Nagyokat nyög ő felsége,
Haját tépi felesége.
Addig tépte, addig tépte,
Nyilt az ajtó, doktor lép be.

Bagoly doktor tudománya,
Nincs annak semmi hiánya.
Okulárét felcsippenti,
Aztán magát elköhinti.

Ő felségét megforgatja.
Fejét busan csóválgatja:
- Késő, késő, igy szól végre,
Sánta marad ő felsége.

Igy lett vége a nagy bálnak,
A vendégek odébb állnak.
Én is magam ajánlottam,
S szépen haza bandukoltam.

Benedek Elek: Reggeli dal

Felébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka, röppenésre készen,
Szárnyát száritgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amig a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold, amig lehet! ó, de szép a világ!

Benedek Elek: Kisbaczoni temetőben

Kisbaczoni temetőben
Most van a nap lemenőben,
Rávetődik a sugára
Jó szüleim sirhalmára.

Egykor, régen, haj de féltem,
Ha temetőkertbe léptem!
Vége már a félelemnek:
"Nagyapóék" itt pihennek!

Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jőni érzek vágyat:
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.

Elmondom, hogy bárhol járok,
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szivvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szerelemmel:

Hogy mit írtam sok-sok könyvben,
Mind tőlük kaptam örökben.
S ha van szivemben szeretet,
Ez az ő szivükből eredt.

A forrását minden jónak,
Köszönhetem "nagyapónak",
Nagyapónak s a párjának,
Az én édes jó anyámnak.

Oh, áldott föld, szent sirhalom,
Szálljon reád csend, nyugalom!
S hogyha pályám megfutottam,
Én is itten nyugodhassam!

Benedek Elek: Erdőben

Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.

Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.

Hallga, hallga!Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre...
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!

Benedek Elek: Igy esett a nagy eset

Kisbaconi határon, határon,
Ül Palkó a szamáron, szamáron.
Haj de alig ült rája,
Félre görbült a szája, a szája.

A kutágas de magas, de magas,
Kukorékol a kakas, a kakas:
Kokoriku, gyászvitéz, gyászvitéz!
Mért ültél rá hogyha félsz, hogyha félsz?

Kácsa, liba neveti, neveti,
Háp, háp, gágá, jó neki, jó neki!
Csikó röhög: nyihaha, nyihaha,
Szállj le onnét kis baba, kis baba!

Kutya ugat, huhuhu, huhuhu,
Ez aztán a hős fiu, hős fiu!
Piszegi a macska is, macska is.
(Lovagolt már rajta is, rajta is!)

Igy esett a nagy eset, nagy eset,
Amely nálunk megesett, megesett.
Megesett ám a nyáron, a nyáron,
Kisbaconi határon, határon.

Benedek Elek: Két bölcső

Egy vén fának árnyékában
(Én ültettem hajdanában)
Két bölcsőben két kis gyerek
Édes álomban szendereg.

Nézem. nézem, hosszan nézem,
Csoda, hogy meg nem igézem.
Nini, hogy elmosolyodtak!
Valami szépet álmodtak.

Alig vannak a világon
S játszik velök tündérálom.
Vaj' mit látnak? Vaj' kit látnak?
Mi tetszik ez angyalkáknak?

Repesnek tán fenn az égben,
A végtelen messzeségben?
A levegőégen átal
Versenyt szállnak angyalkákkal?

Vagy megfogták nagyapókát,
Hogy játszék velök bujócskát?
Meglehet, hogy hámba fogtak?
Ó, ki tudná, mit álmodtak!

Akármit, az mindegy nékem
Én csak nézem őket, nézem.
S összetéve a kezemet,
Áldom az én Istenemet.

Benedek Elek: A vak királyfi

Szól ez a dal a vak királyfirul.
Ott élt szegény, hol narancs virul.
De szép egy ország! Haj, mit ér neki!
Hogy szép csak hallja, de meg nem nézheti.

A kék égen, nézd, hogy mosolyog a nap!
Amerre jár, virágok nyilanak.
Sütkérezik a nap melegén,
De őt magát, haj, nem látja, szegény!

Övé itt minden, minden, ami szép,
Nehéz bú nyomja mégis a szivét.
Fel-felsóhajt: mi bús az életem!
Koldussal is cserélne szivesen.

Ám néha-néha, holdas éjjelen,
Álom-tündér nála megjelen.
Kezét megfogja és ugy vezeti,
Mindent, mi szép, megmutogat neki.

Lát mindent, mi van fent és idelent:
A kék eget s tengert, a végtelent.
Ah! Az áldott nap! És a csillagok!
Az ő kedvére mind szebben ragyog.

A réteken millió szép virág,
Nézd, nézd, királyfi, de szép a világ!
Repked körötte pillangó s madár
S azt hiszi, ébren, nem álmodva jár.

Ihol, fa ágán kismadár dalol,
Elveszett párja, Isten tudja, hol.
"Várj, várj, madár!" szól s megáll tétova.
Madarat ő még nem látott soha!

Amire ébren vágyott hasztalan,
Im, nemcsak látja, keze rajta van.
Oh, mely gyönyör! Ha mindig tartana,
Az országárul de lemondana!

De száll az éj s a tündér is vele...
Csak a királyfi örök éjjele
Nem száll, oh, nem, hiába kél a nap,
Szegény királyfi sötétben marad.

Ragyog a nap, sugarát ráveti.
Mit ér! Mit ér! Sötét éj ez neki.
A nappal: éj, az éj nappala...
Szegény királyfi, de bús a dala...

Benedek Elek: Vén fa árnyékában

Vén fa árnyékában
Forró meleg nyárban
Megpihenni de jó!
Ki e fát ültette,
Áldassék érette
A kedves nagyapó.

Volt még csak apóka,
Mikor a diófa
Ide ültetődött,
Sokat öntözgette,
Meg-megállt felette,
Míg megöröklődött.

Miért Istent kérte,
Örömét megérte
Gonddal ápolt fának:
Sokszor ült alatta,
S vele víg csapatja
Sok szép unokának.

Vén fa árnyékában,
Forró meleg nyárban,
De sok mesét mondott!
És amig mesélte,
Hófehér fejére
Hajlottak a lombok.

Hej, szép napok voltak,
- Mi kár, hogy csak voltak! -
Hol van nagyapóka?
Pihen már sírjában,
Nem fa árnyékában,
S nincs mese azóta...

Benedek Elek: Erdő szélén

A minap, hogy az erdőben jártam,
Erdő szélén két gyermeket láttam.
Oly édesen, mint anya ölében,
Aludtak egy lombos fa tövében.

Nem messze tőlük megállottam.
Néztem őket, néztem meghatottan.
Az ölükben szebbnél szebb virágok,
S egy hű kutya vigyázott reájok.

Fáradt voltam, fűbe heveredtem,
Egy kis madár énekelt felettem,
Két gyermekről szólott a nótája,
Hallgatott az erdő minden fája.

Azt dalolta az a kis madárka:
"Két kis gyermek az erdőt bejárta.
Szedtek ottan százféle virágot,
Azt csevegték: nagy ünnep lesz nálok.

Egész uton őket elkisértem,
Mig szépen az erdőből kiértem,
S a fa tövébe amikor leültek,
Én daloltam, ők elszenderültek.

Öreg bácsi, várd meg őket, kérlek,
Nemsokára mindkettő felébred.
Szép lassacskán haza mendegélnek,
Haza felé mondj nékik meséket."

Kis madárka szavát megfogadtam,
Ébredésig rájok várakoztam.
Aztán szépen haza mendegéltünk,
Egész uton nevettünk, meséltünk.

Benedek Elek: Virágos réten

Száll a lepke, dong a dongó,
A madárdal nem busongó,
Nem hallatszik bus panasz:
Daltól hangos hegy, völgy, halom,
Falu végén zug a malom:
Itt van, itt van a tavasz!

Ember, állat jókedvébe,
Fagyos télnek vége,vége,
De szép megint a világ!
Hol bus avar volt ősz óta,
Fölcsendül a madárnóta,
S nyilik a sok szép virág.

Akármerre járjak, nézzek,
Mindenütt szép a természet,
Szóval ki nem mondható:
Szemnek, szivnek viditója,
Oh áldott az alkotója,
Isten, a Mindenható.

A kék mennybolt mosolygása,
A fényes nap ragyogása,
Langyos eső, meleg szél:
Virágillat, madárének,
Minden Őróla beszél!

Gyermek, ha jársz kint a réten,
Kezed kulcsold össze szépen,
S a mennyboltra feltekints!
Ne feledd, hogy nála nélkül
Erdő, mező meg nem szépül,
Sem ég, sem föld, semmi sincs!

Benedek Elek: Dal a rózsáról

 

Virágos kertemnek legszebb ékessége,
Szememnek, szivemnek nagy gyönyörüsége,
Megbüvölten állok, hogyha reád nézek,
Szivem megigézed.

Vannak e világon szebbnél szebb virágok,
Gyönyörködve néz le az áldott nap rájok,
De mikor rózsát lát, más az ő nézése,
A gyönyörködése.

Költők a legszebb dalt te rólad dalolják,
Mikor a méhek a szinmézet te rólad rabolják,
Nem is kert az a kert, ahol rózsa nincsen,
Megverte az Isten.

Leány a templomba nem megy nálad nélkül,
Te rólad nevezik az arcot, ha szépül.
Nem is lány az a lány, kinek nincs rózsája,
Bus a házatája.

Töviset az Isten azért adott néked,
Hogy még annál jobban kivánjanak téged.
Kinek vére csordul a te tövisedtül,
Hiszi: szebb lesz ettül.

A te illatodnak nincs a földön párja,
Vélnéd, a mennyország kapuját kitárja:
Kapuját kitárja s minden illatával
Egy-egy angyal szárnyal.

Ó szépséges virág, kertem ékessége,
Szememnek, szivemnek nagy gyönyörüsége,
Bár mindig virulnál, folyton illatoznál,
Sose hervadoznál!

Benedek Elek: Pest felé

Fut a gőzös nyílsebesen,
Pest felé fut egyenesen.
Szárnya nincsen, repül mégis,
Érzem, hogy repülök én is.

Meghúzódom egy sarokban,
Öreg szivem meg-megdobban.
Hej, nem csuda! Komoly dolog,
Amire én most gondolok.

Átellenben, az ülésen
Egy kis gyermek, mind őt nézem.
Gyöngéd kezek bárhogy ójják,
Le-lerúgja takaróját.

Nem jön a szemere álom,
A jó kismamát csodálom.
Ébren virraszt egész éjen,
Mig gyermeke alszik mélyen.

Fut a gőzös, szinte repül,
Sipol fütyöl éktelenül.
Kattogása folyton hallszik,
De a gyermek mélyen alszik.

Gőzös füttyét mig hallgatom,
Messzire száll gondolatom:
S megpihen egy kis szobában.
Szállva száll az éjszakában.

Kis szobában látva látom,
Két gyönge kar amint átfon,
Egy gyermeket csicsisgatva,
A pihegését hallgatva.

E gyermek és, bárhogy ójják,
Lel-lerúgja takaróját.
S gondolatban, álmatagon
Én magam is takargatom.

Takargatom, csókolgatom,
Szeretettel babusgatom,
S mig magam mulatom ezzel:
Dereng az ég, itt a reggel.

Még csak egy jó futamodás:
Ihol a pesti állomás!
Öreg szivem, hej, hogy dobog,
Mikor a vonat berobog!

Még csak egy perc, kettő, három,
Reszkető karom kitárom,
Rája röppen egy fióka:
"Isten hozott, nagyapóka!"

Vasutat ki kitalálta,
Legyen mindörökké áldva!
Nagy áldás ez a világnak,
Hát még nekünk, nagyapáknak!

Benedek Elek: Emlékkönyvbe

Koldust, ha látsz, - és látsz bizonnyal -
Ajtód s szíved ne légyen zárva:
Fejed ne forditsd el iszonnyal,
Mert rongyos, piszkos a ruhája.

Ki volt, mi volt? - ne tudakoljad,
Fájdalmait ezzel is tetézve,
S amit ad jobbkezed, ugy adjad,
Hogy balkezed ne vegye észre.

Gondold, hogy e szegénynek is volt
A földi jóban része dúsan:
Hogy volt idő, mikor az égbolt
Ő rája sem borula búsan.

Gondold: a sors, mely változékony,
Király is lett már koldus, árva...
Más búja iránt légy fogékony,
Ajtós s szíved ne légyen zárva!

Benedek Elek: Árnyas fa tövében

 

 

Árnyas fa tövében,
Kismama ölében
Ülni, ó mi jó!
Mamácska mesélget,
Fecske ficserélget,
S fütyöl a rigó.

Ihol nyúlanyóka,
S vele két fióka
Szépen körbe ül.
"Mese, mese, mátka"...
Nyuszika, madárka
Víg kedvre derül.

Száll a nap lefele,
Mese, dal száll vele,
Álmos Gyuszika.
"Mese, mese, mátka"...
Jóccakát, mamácska,
Jó éjt, nyuszika!

Benedek Elek: Nyár vége

Ez a vége minden nyárnak:
Unokáink ugy elszállnak,
Mint a vándormadarak.
Borong a ház néma csöndben,
A kertünk is nemkülönben,
Meggyászolják a nyarat.

Volt még tegnap vidám lárma,
S könnyes szemmel bolyong már ma
Nagyanyó és nagyapó.
Ház és kert egy nagy üresség,
Oly ijesztő a csöndesség,
Hogy az ki sem mondható.

Tiz unoka volt még tegnap,
Mind a tiz elrepült egy nap,
Nekünk csak a könny maradt.
Nincsen, aki felviditson,
Öreg szivet megifjitson,
Nem hallunk több víg kacajt.

Mért is van nyár, s hogyha van már,
Ne is lenne egyéb annál,
Maradna meg végtelen.
S miért jönnek ők, ha elmennek,
Mért nem szabad bár csak egyszer
Itt maradni én velem?!

Hacsak egy itt maradt volna,
A lelkünk nem panaszolna,
Eggyel is eljátszanánk.
Mind elmentek, mind itt hagytak.
Bús szivünkről leszakadtak,
Jaj, de árván maradánk.

Benedek Elek: Esti imádság

 

Az áldott Nap pihenni tére,
Álom borult ragyogó szép szemére.
Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
Fáradt testem vágyik nyugalomra.

Közelg az éj, s szárnyán az édes álom
Ereszkedik le rám aranyos szálon.
Már érzem, hogy szemem lecsukódik,
Kezem szép lassan összekulcsolódik.

Uram, ki látsz a szívek rejtekébe,
Im leborulok szent szined elébe:
Ha vétettem szóval, cselekedettel,
Tetézd' jóságod, vétkemet feledd el!

Gyermek vagyok még, ne ítélj keményen,
Ha néha tán a rosszat jónak vélem.
S ha jó helyett rosszat cselekszem néha,
Nézz a szívembe, s lásd: jó a szándéka.

Száll, száll felém a csendes, édes álom,
Ereszkedik le rám aranyos szálon,
Egy pillanat s álomba szenderedtem...
Óh, jó Atyám, őrködjél én felettem!

Benedek Elek: Ezüst tollú, arany csőrü réce...

Egy kis leánykának, szegénykének
- Ő róla szól e bús történet -
Volt egyszer egy kedves jószága:
Ez volt az egész gazdagsága.

Mi volt a jószág? Egy kis réce,
Szegény kislánynak nevelése.
Csak ő itatta, ő etette,
És őrködött folyton felette.

S nőtt a kis réce napról napra,
Gurult, gurult, akár a labda.
S mikor elhullt sárga pihéje,
Szin-ezüst toll nőtt helyére.

Hát a csőre! Ilyet ki látott?
Az meg lassan aranyszint váltott.
Csudájára jártak a népek:
Sohasem láttak ilyen szépet.

Bejárt a hire messze földet,
És jöttek gazdag úri hölgyek:
Mind, aki látta, kérve kérte,
Arany pénzt is igértek érte.

Szegény kislánynak özvegy anyja,
Soha, sohasem volt aranya.
S lám, a récétől mégsem válik:
"Nem adom, tartom mindhalálig!"

De egyszer, hajh! a kis kunyhóra
- Épp éjfelet ütött az óra -
Leszállt a gond, le a nagy bánat:
"Oh, jaj, mi lelte az éd's anyámat!?"

Nap múlik napra, s nincs könnyebbség,
Gyötri az anyát nagy betegség.
Mindenük elfogy patikára -
A réce marad utoljára.

Nincs más egyéb, nincs, csak a réce,
- Eláll a kislány szivverése, -
De nem haboz, im ölbe kapja,
Kedves jószágát most eladja.

S amiért az aranyat keveslette,
Egy kis üveg elég érette.
Egy kis üveg, de benne élet...
- Ennyi és nem több e történet.

Benedek Elek: Kis falumon néma csend ül...

 

Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül,
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.

Merre nézek, kalásztenger,
Mindenfelé dolgos ember:
Hull a földre verejtéke,
S szaporodik, gyűl a kéve.

Még a földön harmat csillog
A sarló, a kasza már ott villog.
Napfölkeltét meg se várva,
Kint van a nép a határba.

Csillagok tán földre szálltak?
Búzakeresztekké váltak?
Ahány csillag nyári éjjel,
Annyi kereszt szerteszéjjel.

Itt is, ott is csendül a dal,
S nincs vége az alkonyattal,
Együtt dalol ember, madár,
Daltól zeng az egész határ.

Hej, ez a dal! Nincs szebb ennél!
Mintha mennyországban lennél,
Nincsen ez kótára szedve,
Csak úgy terem a szivekbe.

Szivben terem, szivhez talál,
Minden szava az égbe száll
Hozzá, ki mindnyájunk atyja,
Ki az áldást osztogatja.

Száll az ének, száll az égbe,
A végtelen mindenségbe:
"Uram, kitől minden ered,
Áldott legyen a te neved!"

Benedek Elek: Dal egy vén almafáról

Kertem szélén vén almafa,
Száraz levél zörg alatta.
Száraz levél, sárga levél:
Nagy szomoruságról beszél.

Volt almája kettő-három,
Az is lehullott a nyáron:
Csupasz, száraz minden ága,
Dalos madár nem száll rája.

Hogyha néha rá is röpül,
Félve néz a madár körül:
Érzi, haldoklóra szállott,
Továbbröppen, meg nem hál ott.

A gyermekek elkerülik,
Nem ád piros almát nekik.
Már rája mászni sem vágynak:
Ropognak a száraz ágak.

S áll a vén fa, áll magába,
Csak én vagyok a barátja:
Öreg ember, vén almafa...
Hej, hányszor ültem alatta!

Hányszor láttam lehajoltan,
Piros almával rakodtan!
Földet csókolt az almája,
Föl se kellett mászni rája!

A szomszédok mennyit lopták,
Hány ágát lehasították!
De ő nem törődött azzal,
Ujra kihajtott tavasszal.

Aztán teltek, multak évek,
Öregedett, majd meg vén lett,
S míg az én hajamra dér ült,
Az ő virága meggyérült.

Bezzeg most senki se bántja,
Kérgét csak az idő hántja.
Ott áll félig kiszáradtan,
Hű hozzá csak én maradtam.

Minden nap meglátogatom,
Kérgét meg-megsimogatom,
Egy-egy könnycsepp hull rája...
S ujra kihajt egy-két ága.

Benedek Elek: Ujesztendei ének

"Adjon Isten, ami nincsen
Az uj esztendőben!"
Igy énekelt Arany János
Rég elmult időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

Minden ember maga tudja,
Mi néki hiányos,
Azért kérte, azt mi nincsen,
A jó Arany János.
Ami megvan, bolond kéri:
Meg a telhetetlen,
Kérjük hát csak, ami nincsen,
Egyezzünk meg ebben.

Kevés a "van", sok a "nincsen",
Ma is, miként régen,
De a sok közt, hogy egy nincsen
Rettentő nagy szégyen.
Nincs szeretet a szivekben:
Ez a legfőbb "nincsen" -
Szeretetet a szivünkbe:
Ezt adjon az Isten!

Benedek Elek: A madarak királya

 

A madaraknak mindég a sas volt a királyuk. Egyszer azonban elégedetlenkedni kezdtek királyukkal.

- Mi hasznunk van nekünk abból, hogy a sas a királyunk, ha nem törődik velünk! Minden rossz ember s különösképpen minden rossz gyermek ellenségünk, a fészkünket kirabolják, minket folyton üldöznek, lépre csalnak, lepuffogtatnak. S vajon a királyunk megvédelmez-e? Nem bizony! Válasszunk más királyt helyette.

Hát abban meg is egyeztek, hogy más királyt választanak, de kit? Amint ezen tanakodtak, vitatkoztak, közéjük állt a bagoly. Hej, de megtetszett nekik a bagoly tudós képe.

- Ilyen király kell nekünk! - csiripolták a madarak lelkesen s nagy örömükben még a szárnyukat is összecsattogtatták. Éljen, éljen, legyen a bagoly a királyunk!

Nosza, mindjárt készülődtek a koronázásra. Leveles ágakból építettek egy nagy trónt, puha fűvel, mindenféle pihével behintették, aztán kerestek valahol arany koronát is, csillogó-villogót. Amikor aztán minden készen volt, a bagoly nagy komolyan, méltóságosan megrebbentette a szárnyát, s ugyancsak igyekezett a trónszék felé, nehogy közben a madarak mást gondoljanak. De amikor éppen bele akart ülni a trónszékbe, jön rettentő károgással a varjú, s kérdezi:

- Hát ti mit csináltok?

A madarak nem válaszoltak mindjárt, hanem összedugták a fejüket:

- Híres, okos madár a varjú, jó volna tanácsot kérni tőle.

Azzal odamentek a varjúhoz.

- Mi éppen királyt választunk. Ha őfelsége nem törődik velünk, megválasztjuk hát királynak a baglyot.

Elnevette magát a varjú, s mondta:

- Nagy bolondot csináltok, fiaim, ugyan miért lenne a királyunk ez a vaksi, amikor annyi derék madár van: ott a varjú, a galamb, a liba, a kácsa, a páva meg a többi. Hiszen görbe orrú, kancsal szemű bagoly még akkor is utálatos, amikor jókedve van, hát még milyen lehet, ha haragszik? És azt hiszitek, a sas majd hagyja az ő királyságát? Még ha a bagoly igazán királynak való volna, akkor se tanácsolnám, hogy megválasszátok melléje. Mert jegyezzétek meg, fiaim, egy király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap ragyogna az égen?

A madarak összenéztek, aztán szívvel-lélekkel csiripelték: igaz!

Hát csak maradjunk a sas mellett.

Benedek Elek: Ujév reggelén

Szállnak az évek, jönnek, mennek,
Sírt ás a jövő a jelennek.
Im egyet újra eltemettünk
S titkos homály borong felettünk.

Kit hova, merre visz az útja?
Mit hoz az ujév? Isten tudja.
Öröm vár egyre, gyász a másra:
Nincs, aki ezt előre lássa.

Ki eget s földet megteremte,
Tőle jön jó és balszerencse:
Fogadd a jót hálálkodással,
A balszerencsét megadással.

Éltét aki így rendezé be,
Bátran megy a jövő elébe.
Bármit kap, tudja, Isten adta,
Nem háborog lelke miatta.

Benedek Elek: Esős napok

Esőverte lombok alatt

Fázódnak a kis madarak,

Bánatosan csiripolnak:

"Vajon mit hoz ránk a holnap?"

Felhők mögött bújkál a nap,

Az eső meg folyton szakad,

Mintha lenne világvége

Gyász borult a magas égre.

Esik, esik, folyton esik

Nap sugarát lesve-lesik:

"Oh te áldott nap sugára,

Ragyogj reánk valahára!"

Hát a szegény gyermeksereg!

Rabként szobában kesereg.

Nem voltak már réges-régen

Sem az erdőn, sem a réten.

Kiki néznek, szomorkodnak,

Aztán ők is fohászkodnak:

"Oh te áldott nap sugára,

Ragyogj reánk valahára!"

Benedek Elek: Az erdő télen

Benedek Elek: A tizedik

Benedek Elek: Öreg ember újévi éneke

Benedek Elek: Fehér akác virágozik...

Benedek Elek: Esti dal

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)